Ezen az égitesten

 

Ki ismer engem?^*

Ismersz te engem?

 

Ifjúkoromban versemet ajánlottam neked, a „csillagködökbe látó”, „virágálmokat szövő” – ilyesmiket írtam – költőnek, aki a mindenség huszadik századi szeretetével és rajongásával ajándékozott meg. Megtanított a világot egységében és összetettségében látni – a líra hevületében, a líra másféleségében. Úgy fedeztette föl a hazámat, magyarságomat, hogy nyomban egyetemességre figyelmeztetett, s az egy-népből-származás önkéntes odaadásából hetvenhét határon át a kozmoszig emelt.

 

Mit tudsz rólam?

 

W. H. Auden, a T. S. Eliot utáni angol költészet legjelentősebb alakja, „bár egy szót sem ért magyarúl”, tehát csak fordításban ízlelhette, „A szarvassá változott fiú kiáltozása a titok kapujából” című versedet „a század egyik legnagyobb költeményének” nevezte. Fordítód, David Wevill közeli rokonságot mutat ki költői világod és Marc Chagall látomásos festészete között, „a természetes csoda ábrázolásáért”, jóllehet Juhász művészete – jegyzi meg – nem olyan hermatikusan zárt, mint a festőé, és amint a költő kezd jobban körülnézni, mélyebben kutatni a világban, költészete egyre sötétebbé válik, egyre irgalmatlanabb. Az csak természetes, hogy immár élő klasszikusunk vagy.

 

Mi nem tetszik?

 

A félreértés. A félreérthetőség. Az olvasóközönség egy része értetlenül olvas. A páratlan kép-gazdagságot, nyelvi leleményt, a kifejezések bacchusi orgiáját „zavaros képzelgésnek”, „zseniális tettetésnek”, „a káosz kétségbeesett uralmának” tartja költészetedben, s azt hiszi, hogy egy szűk tábor megértésével beéred, az irodalmi sznobok hódolatát várod.

 

Ezt a látszólagos ellentétet feloldja az idő és az időben növekvő értelem, az ember feldolgozott életanyagának és ismeretanyagának hasznosítása az olvasáskor.

 

Nagyon sok epigon jár a nyomodban.

 

Én nem bíztatom őket.

 

Régebben azzal védekeztél, hogy a Lét olyan bonyolúlt és olyannyira tovább bonyolódik, hogy a költészetben is csak bonyolúltan, mondhatnók „tudományos líraisággal” férkőzhetünk a közelébe – a líra és a tudomány összeötvözésével, a tudomány felismeréseinek költészetté való „átgyúrásával”, áthasonításával, tehát az emberi „csodák” (az atomvilág mélyének felderítése, az űrhajózás, a távolságok megrövidülése, a genetika kódjai és így tovább) már nem fejezhetők ki egyszerűen, „hagyományos” nyelven, mert akkor a dolgok felületére ragadnánk és a rímek, ritmusok pusztán alkalmi lelkesedést, együgyű álmélkodást rögzítenének a világ bennünket felkavaró s foglalkoztató tényeiből.

 

Ma sem mondhatok mást. Amiről és ahogy én írok, az számomra érthető. Hogyan írhatnék másképp? Van és lehet-e egy költőnek hite és hite hatalma más, mint önmaga hite?

 

Abban a hajdani versben írtam: „Látomások, csodák menedéke, Kábult bűvész-tett, altató, Álmok tarkaszínű léte, Meghasonlott mámora a szó”, amely mégis összeköti az embert az emberrel, az embert a világegyetemmel és már-már a Kifejezhetetlent ostromolja.

 

Akkor hát mi érdekel?

 

A titok. Ami benned van, amit őrzöl. Ady Endre és József Attila folytatójának tartod magad, Illyés Gyulát egyik mesterednek vallod, Vas Istvánt atyai barátodnak. Milyen vagy most, velük és nélkülük?

 

Tedd fel a kérdést!

 

HOGY ELMONDJUK AZT A VILÁGOT, AMI KÖRÜLÖTTÜNK VAN, ÉS AZTÁN AZT IS, AMI BENNÜNK VAN. TALÁN A SZÍVÜNKBEN.

 

Nemrég töltöd be az Új Írás felelős szerkesztői tisztét. Hogyan látod magadat ebben a szokatlan helyzetben? Milyen feladataid vannak?

 

Elmondom hát azt a hármas célt, vagy cél-akaratot, amivel én a lap főszerkesztését elvállaltam. Mi az a hármas egység (amihez ha mint az iskolás füzetben, egy grafitrajz-keresztet teszel, akkor még egy plusz is járul), amivel én fölvállaltam ezt a talán küldetéses megbízatást? Nagyon komolyan mondom ezt, és nagyon nehéz gyakorlati állapotok között. Ami „irodalmi gyakorlatomat” illeti, a Szépirodalmi Könyvkiadónál dolgoztam eddig, oda kerültem Vas István és Illés Endre szeretetéből és tanácsára 1951 decemberében. Tehát könyves ember vagyok; ahogy mondani szokták: kitanúltam a szakmát. De a folyóiratszerkesztés más! Egészen más!

 

De hát úgy tudom, ezt is csináltad közben.

 

Nem, lényegében csak a képzőművészeti közléseket szerkesztettem, de véleményeztem is, olykor fiatalok, vagy öregek verseit olvastam. Könyves ember lévén, gazdag és nagy olvasói és gyakorlati tapasztalatra tettem szert az írások megítélésében és az írások természetrajzának a megítélésében. A folyóirat „élete” azonban csak most (bár 1962 óta vagyok a lapnál szerződésben és néhány hónapja főmunkatársként) legyeződik ki szellemtollaival, mert darabonként, szeletenként kerűl elém minden, és így kimutatja élő szívét nekem irodalmunk teljessége, együttessége, de minden hiánya és hibája is. Azt mondottam itt egy beszélgetésben a munkatársaimnak és azoknak, akik a szerkesztéssel megbíztak, hogy három dolgot szeretnék megvalósítani a lapban. Ha sikerűl, akkor sikerűl, ha nem, nem. Hiszen nem minden csak rajtam múlik, akaratom hitén és szeretetén! Három dolgot, plusz egyet, amit majd a végén mondok.

Egy: a magyar irodalom jelenkorának teljességét szeretném közölni, mindenfajta megvalósításbeli előítélet, megkülönböztetés nélkül. Mert hiszen nekem, mint lapszerkesztőnek, akárcsak az olvasónak, végülis mindegy, hogy egy mű milyen módon állítódott elő. Vegyünk egy novellát: hogy az naturalista-e klasszikus értelemben, ahogy azt annak idején esztétikailag meghatározták, vagy hogy az absztrakció, az elvontság, akár matematikai, mértani elvontság legszélsőbb ágáig megy-e el: Nem lehet alapja semmiféle értékítéletnek! Egyetlen ismérve, egyetlenegy mércéje lehet: az írás valóban jó legyen és becsületesen jó! Mert lehet valami nem becsületesen jó írás is. Kettő: szeretném a világirodalom jelenkorát a lap és az élő magyar irodalom jelenkorává tenni, vagyis hogy a magyar irodalom jelenkora mellett tükröt tartsunk a világirodalom jelenkora elé is. Hadd lássuk a világirodalom-tükörben önmagunk gyötrött, vagy szép arcát. A mosolyosat. Lehetetlenség, hogy az élő magyar irodalom elzárkózzék a világirodalomtól, illetve bezáruljon egyfajta jó rácsrendszerbe, mint a Nagyvilág és az Európa Könyvkiadó. Persze, nagyon örülök, hogy vannak ezek a „létesítmények”, félre ne érts, hiszen óriási szolgálatot tesznek a szellemnek, a megismerni-akaróknak! De ha én elmegyek egy költői kongresszusra, mondjuk Rotterdamba, ahol 1972-ben voltam is, és ott találkoztam Stephan Spenderrel, Ted Hughes-szal, egy japán, vagy egy finn költővel, akik az én kortársaim, abban a percben már nem egy záróvonal két különböző oldaláról beszélgetünk egymással, hanem mint kortársak, kortársi kérdésekről. A szellemiekről is. Az erkölcsiekről is. Ezt a fajta felelős találkozást szeretném létrehozni a lapban. Hogyan? Egyrészt friss közlésekkel, hogy ne csak egyetlen könyvkiadó és egyetlen folyóirat kizárólagossága legyen a világirodalom közlése, hanem a miénk is. Adunk válogatást az új szovjet, az új angol, vagy az új finn költők és más népek íróinak terméséből. A költőket említettem elsősorban, mert magam is költő vagyok, de mondhattam volna prózaírókat vagy esszéírókat is. Tervezzük azt is, hogy a világirodalom pontosabban: a világ szellemiségének jelenkori történeti, lírai gondolkodási folyamatairól is rendszeresen szólunk. Így például a lírai gondolkodás folyamatairól, különböző ágazatairól. Ennek akaratában kértem föl Elbert Jánost, hogy a mai szovjet irodalomról, Kodolányi Gyulát, hogy a mai amerikai líráról, áramlatairól, személyiségeiről, csoportosulásairól írjon tanulmányt nekünk. Azt hiszem, a magyar szellemiségnek kettős a kötelessége: kötelességünk közvetíteni a világot befelé, mint ahogy önmagunkat kifelé közvetítjük. Akaratunk harmadik pontja: a magyar irodalom múltját – múlton értve a már tegnaptól kezdődő múltat is (mert minden megtörténtség, ami az időben végbement, múlt) visszamenőlegesen föltérképezni: újranézni, újraértékelni, újramutatni, egészen az ősköltészetig.

 

A szerkezet-vágyad megnyerő, elképzeléseid csak helyeselhetők. De vajon nem túlzóak-e? Hol találsz minderre megfelelően felkészűlt, hasznosítható tehetségű embert?

 

Valóban. Igazad van. Ezzel a gonddal ébredek s ezzel a gonddal fekszem. Ezzel rohanok, ezzel futok, mert hallatlanul fontosnak érzem: újra fölfedezni a magyar irodalom múltját, szívét kivenni az édes anyaföldből. Azt kérdezed, nem túlzó-e akaratom? Sokat tűnődöm rajta, nagyon nehéz a feladat. Mondok egy példát. Nem járok gyakran emberek közé, költőként diákok közé, vagy (nem kedvelem ezt a szót) író–olvasó találkozóra. Feszélyez. Zavar. A múltkoriban mégis elmentem, eleget téve az egyetemisták meghívásának. Elképedtem. Nem ismerik jól, pontosan Arany Jánost! Nem ismerik pontosan szellemének, szívének értékét és értelmét, tartásának, történelmi jellemének, embersége tudatának, történelemtudatos embersége, folytonosság-akaró jelleme és szelleme értékét. Miért ne lehetne a magyar irodalom és a magyar történelem hatalmas jellemeiről és alakjairól úgy beszélni, ahogy annak idején Ady Endre, vagy Babits Mihály a Nyugatban? Nos, nincsenek Babits Mihályaink, nincsenek Kosztolányi Dezsőink? Meg kellene mégis próbálni, hogy úgy beszéljünk a nagyjainkról, mint eleven élőkről. Nyomban természetesebben, közérthetőbben elfogulatlanabbul fogalmaznánk. De ne hidd, hogy sokkal többet tudtak Kölcsey Ferencről. Erről az ellentmondásos hatalmas koponyáról, aki írt öt remekművet (a Zrínyi két énekét, a Vanitatum Vanitast, a Himnuszt és a Husztot) és rengeteg rossz verset. Pedig Kölcsey Ferenc csodálatos gondolkodó volt, félelmetes, hatalmas tévedésekkel, főleg kritikai munkájában. (Én tudom, miért harcolta végig hulló harcát)! De ennek ellenére, a magyar szellemiség történetének egyik kivételes jelensége volt, aki tudatosan vállalva kemény, eszményeiben konok, „átszelleműlt” tévedéseit, az eszmélkedő gondolkodás hithirdetőjévé vált a magyar szellemi életben. Vagy gondolod, hogy ismerte valaki a valódi Kazinczy Ferencet? A diákoknak beszéltem a Pályám emlékezetéről, nem tudtak mit kezdeni vele. S ekkor elmeséltem nekik, hogy én mindennap magam takarítom a szobámat, aztán keresgélek a könyvtáramban, leveszek a polcokról egy-egy könyvet: Baruch de Spinózát, akit nagyon szeretek, meg másokat, felütöm, bele-belenézek, elolvasok egy-egy részt, fejezetet. Többek közt mindíg leveszem a polcról a Pályám emlékezetét is. Cédula van benne azon a helyen, ahol Kazinczy azt írja: „Bétsben valék. Este elmenék a nagy konzertius hausba. Hallgattam, ahogy Mozartius úr klavirozott.” (Az idézet nem pontos)! Újra és újra elolvasom e sorokat, biztatásúl magamnak, mert soraiban eleven élet dobog, eleven láng lobog. A múlt szíve ver! Elmondtam ezt a diákoknak, hogy megértsék: az élet és az irodalom nem két külön dolog, hanem szent egység, nem kötelező, számon kért olvasmány, hanem lüktető valóság, pezsgő levegő, buzdító tiszta tavaszi zöld láng! És ha egyszer ebbe bele tudnak gondolni, ha ezt megértik, ha egyszer átszívárog a szívükön ennek tudása, akkor lánggal ég bennük az élet és az irodalom szeretete. Mondok még egy, közelebbi példát. Századvégi irodalmunknak volt két lángelméje, de egyik sem tudott igazán megvalósulni! Ma sem ismerik őket sokan: Cholnoky Viktor és Cholnoky László. Ki tudja, hogy Cholnoky Viktor mekkora novellista és hogy Cholnoky László olyan hatalmas művet írt, mint a Prikk mennyei útja?

 

Adós maradtál a kiegészítéssel. A három programponthoz mi csatlakozik?

 

Igen, most hozzáteszem a pluszt, ceruzaírás-keresztet, a negyediket! Tegnap is az volt, de ma is lehetetlenség, hogy a jelenkor fizikai, természettudományos, eszméleti, szociológiai, de akár theológiai kérdései, kutatásai, válaszai kizáródjanak, mint létünkből a mámor, irodalmi műveltségünkből! Hiszen gondolati, történeti, szellemi, természettudományos megismerések, töprengések hozzákapcsolódnak az irodalomhoz, hiszen az írástudó szellemiség feldolgozza eredményeiket, felfedezéseiket, tűnődésük tartalmát, beépíti a regényekbe, tanulmányokba, versekbe. Órákon át beszélhetnénk például azokról a mindmáig megoldatlan, örök dolgokról, amiket a hittudomány gondol, s amik a modern embert éppúgy izgatják, mint a régieket. Ezért szeretnék összefoglaló tanulmányokat íratni a lapban korunk társművészeti és általános szellemi problémáiról, a fizikától és a biológiától kezdve a theológiai „kérdéseken” át egészen a kozmoszig, a mindenségig.

 

Azt a szellemi szintézist, irodalom és tudomány együttélését, amit most a laptól kívánsz, te már kicsiben tulajdonképpen megvalósítottad a költészetedben. Hogy az irodalom minden műfajban sajátos összegezés legyen, amikor a valóságról (különösen ha a mai valóságról) szól és az emberről mint a kitárulkozó s elfogulatlan értelem legmagasabb rendű hordozójáról tesz vallomást.

 

Igen. Pontosan. Minden, ami világ, állandóan foglalkoztat engem. Ez nyilván tükröződik műveimben s remélem, valamilyen módon tükröződni fog az Új Írásban is.

 

Miben látod annak okát, hogy a magyar múlt ennyire ismeretlen a fiatalok előtt? Hogy ilyen nagy hátrányban vagyunk önmagunkkal szemben? Miért a részvétlenség nagyjaink iránt? Miért az érdektelenség hajdanvolt dolgok mai tanulságai iránt?

 

Ha van rá időnk, türelmünk és emberségünk, nagyon sok mindent pótolhatunk. A szellemi élet szívverésszerűen lüktet: hol összehúzódik, hol kitágúl. Az 1950-es években, abban az időben, amit nálunk Rákosi Mátyás nevével jegyez és jelez a történelem: lélegzetelállító összehúzódás történt, dogmatikusan és fog-összeszorítottan, összeszűkült szemmel nézték a magyar hagyományt, a múltunk szellemi drágaköveit. Az ős-gyémántokat! Azoknak a merev, túlságosan ésszerűtlen rendszerzéseknek rettenetesen rossz következményei és hátrányai lettek. A dogmatizmus zártsága és elkülönítő gát-rendszere fölépűlt az oktatásban, a művelődéspolitikában. Viharzott a személyek és műfajok legtöbbször indokolatlan megkülönböztetésében. Mindez nem múlt el nyomtalanúl. De azt hiszem, az emberi gondolkodás is átalakúlt: az ifjabbak már nem tartják olyan fontosnak a múltat? Én azonban Babits Mihállyal hiszem és vallom, hogy múlt nélkül nincs sem művészet, sem társadalom, sem ember; várakat a levegőbe csak a népmesében lehet építeni! Kőpikkely-sárkányok csak a mesékben állnak a levegőn! Mindennek, ami ma született vagy születik, a múlt kövér termőtalajára kell épűlnie, olyan tenyésző, zsíros talajrétegre, amely elbírja és dúsan tovább-növeszti lombozva zöldellő munkásságunkat és életünket, talán az utód-nemzedékek okulására, tanúlságára is.

 

Adj nyers erőt hinnem abban, élet-halál lesz a részem, hogy magamat soha meg ne adjam semmi fölismerésben.

 

Költészeted arról árulkodik, hogy „bibliás” ember vagy. Az utóbbi években alkotott eposzaid – az Anyám, A halottak királya, A szarvassá változott fiú – sűrűn élnek az Ó- és Újszövetség jel-, kép- és szimbólumrendszerével és kifejezéskészletével. Mit jelent számodra az evangélium?

 

Mind a négy evangéliumot „kívülről” tudom. Öt bibliám is van, öt kiadása különböző fordításokban. Boldog, ritka kincsem egy 1765-ös kiadású Újszövetség! Évekkel ezelőtt jártam a Hittudományi Akadémián, meghívtak beszélgetésre! Majdnem hatórás beszélgetésem volt a fiatal papnövendékekkel, akik rendkívül tisztességesen és figyelmes okossággal fölkérdeztek engem nagyon sok dologról. Izzó, szép vita volt köztünk, többek között az Evangélium értelmezéséről is: a cselekvés vagy az elvonulás, a tevés vagy az absztrakció, az akarás vagy a remeteségbe húzódás választásáról. Tehát az Evangéliumok valódi mondanivalójáról. Én azt mondtam, hogy szenvedélyesen szeretem az Evangéliumot és engem mind a négy cselekvésre bíztat (lényegük a cselekvés egyetlen hite és bizalma), s szüntelenül arra figyelmeztet, hogy az emberi lét egyetlen tiszta értelme a másért való cselekvés, az építő tevőleges cselekedet, amely nélkül élni nem érdemes, sőt: nem is lehet. Nem szabad!

 

A halottak királya megjelenését követően a Népszabadságnak adott interjúdban „valóban hivő embernek” nevezted magad, aki hisz „a teremtés értelmében és céljában”, hisz „a világegyetem értelmében és az értelmes emberi lét értelmében is”.

 

Van bennem hit. Belső hit-erő, őrző, megtartó erő-hit. Neked is elismétlem, amit annak idején Pándi Pálnak mondtam: hívő ember vagyok, hívő ember vagyok! Ez számomra mindenekelőtt erkölcsi kérdés, de azt hiszem, a tételes vallás híveinek is az. Mert lehet valaki vallásos ember, lehet valaki nem vallásos. Nem tudom, ez min múlik. Biológiai adottság-e vagy nem? Sokat töprengtem és töprengek ezen.

 

Egyes amerikai pszichológusok állítják, hogy már a génekben eldől a kérdés, a kromoszómák mint örökletes tulajdonságot hordozzák.

 

Lehet. Félek azonban, hogy az eredőjét sohasem fogjuk megtalálni. Akár így van, akár úgy, ezt mindenképpen erkölcsi kérdésnek tartom. Mert ha nem volnék hívő (amit nem tudok és nem akarok elképzelni se), és nem az élethitben lüktetne a szívem, mozogna a lényem, akkor egy percig nem tudnék tovább élni, se teremteni, se szeretni. A létezés egésze: a diszharmóniák tömegének harmonikus együttese. Éppen ezért vallom, hogy ez a létezés személyes létünk, a biológiai lét általában, s a világegyetem-lét, a szervetlen anyagi, nem cél nélkül keletkezett és nem cél nélkül létezik. Ez a hitem. Ha ezt most vallásosnak mondod, akkor vallásos. Ha emberinek, akkor emberi. Nekem az elnevezés tökéletesen mindegy. Ez a hitem, s ez már a döntés hite is! Mert hiszen én ezzel a lét-célszerűség s lét-értelem-hitemmel (és ezért hangsúlyoztam, hogy ez nekem mindenekelőtt erkölcsi kérdés) már eldöntöttem, hogy a jó cselekvést választom és a cselekvésben a szeretet szolgálatát! Valójában csak szofisztika, vak locsogás, üres filozófia volna most azon civódni, hogy vallásos hit-e az enyém vagy sem. Nézetem szerint: nem vallásos! Hiszek abban, hogy az embernek joga: hogy mindíg jobb legyen! Arra nincs joga, nincs a „létben-fölhatalmazása”, hogy rosszabb legyen! Tehát lehet rossz, vétkezhet, követhet el bűnt és utána megválthatja vétkét, mert az ember eredendően jó. Rosszabb nem lehet annál, ami az embert meghatározza, nem léphet ki az ember rend-rendszeréből, rendszer-rendjéből, mert abban a pillanatban szappanhabként elfoszlik embervolta: vak dög lesz, korcs ringyója a létnek, szörnyeteg-ribanc, ha tudatosan bűnözik. Hiszek abban, hogy valamennyiünk küldetése: halálunkig részt venni az egyetemes létezésben.

 

A halál utáni tevékenységben nem hiszel?

 

Ez az, amin tűnődöm. Iszonyúan sokat! Ez az, ami árva szívemet legjobban izgatja! A halandóság! A halál! S a halál-utáni! Sokan ellenemre mondhatják: miért nem az élet? Pedig ezzel az élet is, mert a halál az élet tartálya, foglalata. A halál az egyetlen bizonyosság, amely ugyanakkor metszésvonal is: előtte a földi ember-állapot (vagy más biológiai állapot-alakzat), mögötte a rejtelem, vagy az anyag-csöndbe, vagy a más minőségbe kerülés állapota és állandósága. Lehet, hogy csak a halandó agyvelőnek rejtelem ez? Már tíz éve foglalkoztat, csábít és rettent a Kérdés! S ha a sors megsegít az ihletben és a gondolkodásban, akkor majd végre befejezem azt a nagyon hosszú verset, amiben én ezzel a gonddal verekszem, s amiben ha nem is adok választ (hiszen az ember végérvényes választ sohasem adhat) legalább önmagamnak és élethitemnek fölteszek olyan kérdéseket, amelyek talán válaszra érdemesek, illetve képesek lesznek egyszer.

 

És Istent meg tudod fogalmazni magadnak?

 

Nem tudom pontosan meghatározni, itt dadogássá válik a beszéd. Csak közelíteni tudok. Mintha hieroglifát kellene megfejtenem. Ha ki lehetne fejezni, amit ez a szó ezredévek óta az emberiség számára jelent, nem lenne szükség teológiára, filozófiára, ateizmusra. Ha az emberség hitével próbálom összefoglalni, akkor nekem a világegyetem összes rejtélye. Egyszerre jelenti a közelinek és távolinak, a transzcendesnek és eviláginak, a jövőnek és az őstudásnak, a kozmosznak és a molekulárisnak egységét.

 

Jézus?

 

Mindent. Az ember, akár hívő, akár nem-hívő, legyen a legegyszerűbben vagy a legbonyolultabban gondolkodó elme, nem kerülheti ki Jézust. Én sem! Azt, hogy Jézus történeti személy volt-e, vagy sem, biológiai szervezettségű létező, élt-e fizikailag, volt-e testben? (ezer könyvet olvastam erről!), egyetlenegy sem tudta nekem (magamról beszélek csak) bebizonyítani sem az igent, sem a nemet.

 

A történetisége ma már nem képezheti vita tárgyát művelt emberek közt.

 

De a nemet se, érted? Ez hit dolga: elhiszed – nem hiszed, csak a hit ad hozzá hívő hatalmat, bizonyosság-erőt.

 

A történetisége – tény. Ha Jézus istenségét vagy csodatetteit vitatod, elfogadásuk és értésük valóban hit dolga is. De a történetiség kérdése?

 

A nemet se! Ha most belém szögezed a kérdést, mint Krisztus kezébe, lábába a vasszöget, hogy Jézus testileg létezett-e, akkor én egyértelműen igent mondok, úgy gondolom, hogy létezett. Emberként. Ezt hiszem, mint esőben ácsorgó sarki kurva a pénz hatalmát.

 

Mivel magyarázod, hogy napjaink költészetében Jézus alakja az érdeklődés középpontjába került? Hogy felfokozott igénnyel fordulnak élete eseményeihez és tanítása sorsához. Hívők és nem-hívők – Vihar Bélától Hidas Antalig, Pilinszky Jánostól Gyurkovics Tiborig – egyforma hévvel éneklik meg példáját, fejezik ki nemes vagy nemtelen csodálatukat.

 

Ennek nyilván erkölcsi okai vannak. Létünk egyetemessége, s azok az eszmék, amik az ő nevével, az ő sejtelmével forrtak össze, indították el annakidején az emberi gondolkodás és az emberi erkölcs új tartalmú fejlődését, átitatták a szellemiséget, elsősorban Európa szellemiségét és olyan kérdések elé állították az emberiséget, amelyek máig is érvényesek s máig is sokban megválaszolatlanok. Tudod, hogy mi volt az ő legszebb forradalma? Igazi forradalma?

 

Hogy szeressük ellenségeinket.

 

A megbocsájtás! Ezt nem tudták neki megbocsájtani. A mózesi, a prófétai könyvekben a bosszú szerepel: szemet szemért, fogat fogért. Ez a Jézus (mondjuk most embernek őt, mert valóban hiszem, hogy emberi testben, emberhússal, ember-csonttal, embercsontvázzal és emberi agyvelővel létezvén létezett) bevitte a megbocsájtás erkölcsi és emberi fogalmát abba a rettenetesen zord gyakorlati értékrendbe, amely egyébként nem volt becstelen, csak sivatagi törvényekhez alkalmazkodott. Ezek közé, a kemény, konok s rendkívül komisz életviszonyokból kipáfrányzott törvények szigorába vitte rettegő mosolyával a megbocsájtás örömét! Olyan döbbenetet okozott vele, hogy föl kellett szögezni a fára! Mert Jézusig az emberiség történetében ismeretlen dolog volt a megbocsájtás tisztasága, ereje és fegyelme. A bűnbánat lehetősége. Az emberi lét folytathatóságának reménye. Egyszer csak megtörténik a csoda. A tünemény. Belép az életünkbe, tudati létünkbe Jézus, akit sokan Isten Fiának hívnak, és új törvényeket teremt, amelyek máig izgatják az emberi elméket, az emberi szíveket, és bizonyos vagyok benne, hogy mindig is izgatni fogják, mint az ős-rejtelem az elmét, mert az ember nem képes a maga teljességében, szépségében megvalósítani azokat. Mert létünkkel tudni e törvényt csak tiszta szeretettel lehet, és tovább mindig emberebb emberként.

 

Az Anyám-ciklusod óta, melyben megrendítő szépségű litániákkal dicsőíted őt, anyádat, gyakran hangzik föl verseidben Szűz Mária dicsérete. Ki neked ez az asszony, akit így tisztelsz: „Rózsa-asszony”, „Asszony-Teljesség”, „Akarat-virágzás”, „Ősasszony-Anyja”, „Aranyvirágkard-Asszonya”, „Emberiség-Anya” stb.?

 

Azt az asszonyt jelenti, aki megváltást tudott teremteni egy fiúban. De ha csak ennyit mondok, nagyon leegyszerűsítem a dolgot. Ő cipelte hasában, a szűz hártyagolyóban, a Megváltást.

 

Sors, sorsom, áldott: kinevetsz? Adj kevesebb átkot, több virágot! Mert velem általad üzensz! Én tudom, tudom én: Juhász Ferenc.

 

Miért érezted szükségét annak, hogy az 1510-es évek elejéről származó Nagyszombati kódex néhány részletét átmásoljad a Gyermekdalok című eposzodba?

 

Átírtam, hosszú-hosszú munkával, és még ma sem tudom biztosan, sikeresen-e. Ha az emberiség lesz oly ostoba és hülye, hogy elpusztítja önmagát (márpedig ennek gyakorlati lehetősége már végleg van)!, akkor minden (és ezért építettem én bele a kódexrészletet az époszba), amiben hiszek, mindaz, amit a megváltás csodájának tartok, értelmetlenné válik. Értelmetlenné válik, ha ez lehetséges, Isten, univerzum, Jézus, Mária szűzanyasága, az anyag, a létezés bármiféle erőfeszítése. A Gyermekdalokat csak a kritika értette félre, mert az voltaképpen a hit verse, de a negatív oldalról bizonyító, a pusztulás-vég megvalósultsága képzelet-történetéből, zöld burjánzás-látomásából sírja, hogy nem történhet meg az atombombák rózsa-robbanása, az embernélküli Földgolyótenyészet-Jövő, hisz akkor eddig sem volt értelme semminek. Nem egy megtörténendőnek a vágyálma tehát ez az éposz, hanem fordítva: a lehetőségek kétségbeesett konok, burjános figyelmeztetése! Ezért vettem át a kódexből néhány jellemző részletet, melyben nagyon sokszor fordul elő Mária neve, hiszen a Suso-könyv főleg Mária és Jézus története, keresztről való levételének története.

 

Ennek a Mária-tiszteletnek mintha ellentmondana A Sejtelem vándorai című költeményed, melynek darabbeli szereplői (a plébános és püspöke) alpári hangon élcelődnek a fogantatás szeplőtelenségén, hisz „Szűz Mária se volt szűz”.

 

De hiszen részegek, nem tudják, mit beszélnek! Segg-részegek! Akik megbotránkoznak a vers-játék e részén, káromlásnak tartják: nem tudnak jól verset olvasni. Félreértik, belemagyaráznak. Az Új Emberben kapott kritikáért nem sértődtem meg, mondhatom: becsületesebb, józanabb cikket ritkán írnak rólam. Azóta is őrzöm. Végűl is nem azt mondja-e a darabbeli Színész föloldásként, hogy „Borúlj rám Konok Istenem, / Kegyelmed: Borulat legyen, / hadd bújjak Ős-Szívedbe én”?

 

Véleményed szerint meddig terjedhet a költő szabadsága a szavak és kifejezések megválasztásában? Tekintettel kell-e lennie a közízlésre? Mivel a mai magyar lírában te alkalmazod a legtöbb obszcén képet, nemi hasonlatot, néhol különösképpen szokatlan nyelvezeted határát hol szabod meg?

 

Nekem a szavak: tiszták! A szónak csak jelentés-tartama, adás-akarata van, önmagában nincs hatalma. A szó önmagában való dolog, elvontan is dologi forma, mint a kő, vagy egy darab fa, mint egy tárgy: a kérdés, hogy mikor és mire használom? Nincsenek szennyezett szavak és nincsenek kifehérített szavak. Ez tévedés. Csak szavak vannak, és a szavakat az ember akkor és arra használja, amikor azokra a szavakra szüksége van, ott lángoltatja, élteti, ahol azokat mással nem tudja helyettesíteni. Én elhatároztam, hogy költészetemben (természetesen nem minden műben), ahol úgy érzem, a teljesen egyértelmű, sőt zártan „nyers” szó kell, olyan szó is, amit ma erjedten közönségesnek mondanak, azt a szót használom, élem, mert a vers törvény-akarata kívánja, kéri! Engem mindíg a szó cselekvő akarata izgat, az összefüggése az adott szövegben, viszonya a többi szóhoz és jelentéshez: a szó önmagában hazúg!

 

Egy évtizeddel ezelőtt már ültél ilyen ügyben „a vádlottak padján”. Emlékszem a József Attila sírja című versed és az Új Versek köteted körűl kirobbant köz- és magánfelháborodásokra, mikor az intrikák, a kicsinyes fojtogatások majdnem elhallgattattak és izzó kemencében süttettek volna meg a felbőszült kékharisnyák.

 

Igen, akkoriban nagyon védtelen voltam. De túléltem. Pedig olyan hatalmas örvény-kút égett körülöttem, hogy azt hittem, elégek, a tűz-üstben elszenesednek csontjaim. Csontvázam is hamu lesz! Akkor egy interjúban próbáltam válaszolni támadóimnak, idézve Bartók Bélát, aki a népdalokról írva: egy cikkében megjegyezte, hogy a népdalok sem szégyellték ezeket a tiszta, illatos szavakat. Miért szégyelljem én, aki a szegények közűl jöttem?

 

A szexualitás mégiscsak költészetednek egyik feszültségteremtő pontja, mivel talán az életednek is egyik feszültségteremtő pontja?

 

Igen. Ha így kérdezed: hadd válszolhassak csak tiszta igennel.

 

Azt vallod egy helyütt, hogy félelmetes depresszióban alkotsz, szinte önpusztító remeteségben. Ez a termékeny önkívület, ez az ihlet-kiváltotta szent láz nem okozott eddig pszichikai elváltozásokat? Hajlamos vagy a szkizofréniára?

 

Nem! De amikor írok, nem élnek agyamban a „zártság” törvényei. Olyan óriási bennem a szorítás, úgy tör fel belőlem a vers, mint vulkanikus láva, elborítja szememet, szívemet! Aztán a nagy tenyésző, tudatos robbanás után minden gyötrően, émelyítően kisimúl. Mint az álom pokoltüze. Mint a lelkiismeretfurdalás. És elsiratom vers-gyászomat, amit megírtam, vacogtatóan gyötör. Mint az átok a mesében!

 

Verseid újabban végtelen áradásúak, egy-egy Duna-folyam mindegyik, amely nem a szabályos útját követi. Ezt a parttalanságot nem találod túlságosan szilajnak, zabolátlannak? Nem akarod a születendőket szűkebb mederbe szorítani?

 

Költő vagyok, hát versek a dolgaim! Ez a vers-sejtburjánzás élteti az agyamat, tudatom szívét! De azzal a szerencsés vagy szerencsétlen természettel is megáldott vagy megvert az Isten, hogy óriás vers-szerkezeteken, világegyetem éposz-szerkezeteken töprengek! Ez nem értékítélet! Lehet nagyon sokat és hosszan írni: rossz költőként, és lehet nagyon keveset és röviden írni: lángelmeként. Nekem ilyen a gondolkodás-természetem. Különböző teremtésformák és teremtésfajták vannak: az enyém ilyen. Azt is mondják rólam, hogy újabban állandóan ismétlem magamat. Valóban ismétlésnek tűnhet sok minden, de hát nem bújhatok ki a bőrömből! Így, írván: ez majdnem elkerülhetetlen. Azt hiszem, minden alkotó embernél nagyjából így van ez. Hiszen a zene is folytonosan ismétel! Akár a barokk, akár a preklasszikus vagy a klasszikus zenét hallgatod, zeneszerkezeti-alakzatok újra és újra visszatérnek, fölcsipkéződnek dallamok, tűzözönként irgalmad irgalmára visszahömpölyögnek, hogy a végén búcsúzóul is körbe tekerődzzenek áhítat-eszméleteden, mint a szederinda a fán. Az ismétlés, a témák föllángoló változat-azonossága adja a mű lét-egységét, szerkezet-sajátságait. Egyrészt a mondanivaló kéri az ismétlés-látszatot, másrészt az ember, ha költő-agy: mindíg visszaér töprengő tudata tényeihez, a tárgyhoz!

 

Hisz bennünk is virágzik mindíg A teremtés, ahogy mi virágzunk A Teremtés Teljes Szívében.

 

Mi az álmod?

 

A művelt, mindenre tisztán nyitott, szív-fogékony és elme-fogékony, jóság-fogékony ember, aki mindenkivel kész a párbeszédre és aki mindenkivel szemben meggyőzően tud érvelni igaza mellett.

 

Annak az embernek azonban nem szabad kirekesztenie magából a vallás, a hit ismeretét sem, a kereszténység megértését sem, különben hogyan volna képes a hívő emberrel való párbeszédre?

 

Amíg nem töprengünk gyötrelmes tisztasággal a vallások keletkezésén, létén, lényegén, az elporladott valahai és mai emberiség transzcendens hitének és képzeletének valóságán, addig nem tudunk szólni azokról az izgató kérdésekről, amelyek napjainkban hol az istenhit kihamvadásával, vágyával, vagy hiányával égnek, hol az Isten létével vagy nem-létével gyötrődnek. A nyitott-elméjű s szívű ember mindent elfogad, ami a világot, a teljes létet bárhogyan és bármilyen formában mondja! Minden eszmélet-kristály a teljes lét egy lángoló cserepe!

 

Ilyen embernek tartod magad?

 

Mindent, amit lehet, elolvasok. Meglepődhetsz, még az olyan lapokat is, mint a Teológia. Lehet, hogy az a folyóirat egy egyházon belüli irányzat ige-kürtje. Nem tudom, de mindíg olvasom, mert érdekelnek az ottani kérdések. Mindenekelőtt az, hogy magába tudja-e emészteni a vallás, az egyház azokat az új tudásokat, amiket korunk tudománya és tudás képzelete tudott meg a Lét szerkezetéről, részleteiről? Az Új Embert is rendszeresen olvasom. Egyszer Ijjas Antaltól közölt ismertetést a lap: Szabó Ferenc SJ Henri de Lubac az egyházról című könyvéről. Rendkívül fölizgatott a könyv. Ijjas Antal elmondja ismertetésében, hogy Teilhard de Chardennal megtörtént az eretnek szembenézés: a szerkezetében, szemléletében megmerevedett egyház nem-omlik-e össze ma? Kibírja-e azt az össznyomást, amit a fizika, a makrofizika, mikrofizika, magfizika, matematika, orvostudomány, biológia, sejtbiológia, molekuláris biológia, genetika, tehát a természettudomány anyag-tudása mond ma az anyagi emberlétről s a világmindenség anyag-hitéről? Be tudja-e építeni ezt az anyag-istenséget mondó anyag-tudást a maga (ezt nem fölényeskedve mondom, hanem becsüléssel), a szó eredeti értelmében: dogmatikai rendszerébe? Hogy tud-e találkozni a tomizmus, ez a roppant finom, gótikus csipkézetű dogmaszerkezet eszme-rendszer, ami már teljesen megcsontosodott és élettelen szerkezet, ezzel az egyetlen anyagkutatás-titokkal?

 

Nagy Szent Albertről vagy Duns Scotusról jobban el tudom képzelni. Bizonyos tekintetben még Bonaventurát is felemlíthetjük.

 

Én Assisi Szent Ferencet mindenkinél „virágosabban” szeretem. Nekem ő ma is tökéletes ember: szabad, tiszta lénye: a szolgáló emberség buja, illatos, dühödt virágoskertje. Az érdekel tehát, hogyan tudja az egyház a mindíg új és változó valóság-megtudást beleépíteni a tomizmus rendszerébe? Amely máris erjeszti, tördeli, válságának egyik okozója. Vagy pedig hagyja, hogy a kettő: egyház és a Létről megismert anyag-valóság egymás mellett éljen? Minek a haláláig? S mivel Ijjas Antal azt írta említett cikkében, hogy Szabó Ferenc könyve De Lubac kapcsán erről a tudathasadásos kettősségről szól, erről a kínzó feszültségről, amit még mindíg nem bírt feloldani ez a létforma, melyet egyháznak mondunk, el akartam olvasni a könyvet. Írtam az Új Ember szerkesztőségének, és kölcsönkértem a könyvet. Háromnegyedrészt el is olvastam, nagy érdeklődéssel, nagy izgalommal.

 

Kaptál-e vallásos nevelést? Honnan való jártasságod a hit kérdéseiben?

 

Nem. Szüleim munkások voltak, és csak úgy vallásosak, ahogy általában a faluról beutazó munkások azok. Katolikus lettem a keresztségben. Iskolás koromban, ahogy azt szokásként tenni kellett: húsvétkor, karácsonykor, pünkösdkor gyóntam és áldoztam. Katolikus lévén hittant az elemi iskolában, a polgári iskolában, és a kereskedelmi iskolában tanúltam. Nagyon magányos gyerek voltam (ez kiolvasható a verseimből) és nagyon sokat olvasó kamasz. Ennek okait fölsorolhatnám: apám rendkívül jó, szép, okos természetű, áldott ember volt, de rettenetesen ivott, mert tüdőbajos, tüdőrothadásos lévén: nagyon félt a haláltól, aztán rágott, száraz kenyérként bennünket a szegénység, idegzetünket és mosolyunkat zabálta a kiszolgáltatottság. Vacogtunk vérben, verejték-gyötrelemben. Bejáró diák voltam Budapestre. Bejöttem reggel ötkor vonattal az iskolába és hazamentem este hat óra felé. Az iskolának fél kettőkor vége volt, akkor még nem indult vonat Biára, hát jártam a várost. Napközi otthonok, köz-ebédeltetések, a gyerekekkel való tanulószobás foglalkozások nem léteztek. A vonatindulásig hol ücsörögtem volna? Vagy a gellérthegyi Szikla-kápolnában, mert ott melegedni lehetett, a barlang-barnaság gyertyaszagú, tömjénfüstszagú, virágszagú, gyónás-szagú homályában, vagy a Széchényi és a Szabó Ervin Könyvtárban, vagy az antikváriumokat bújtam, ahol jól ismertek és mert szerettek, beengedtek a raktárba nézelődni. Kotorásztam a könyvek között, s így találtam rá és vásároltam meg tíz-húsz fillérért számos olyan könyvritkaságot amiket ma is áhítattal olvasok. Eszmélkedésem pillanatától fogva szerettem a Bibliát, különösen az Evangéliumokat, de e kutatás-magányok csöndjében és a szorongás-szegénységében találtam meg Szent Ágostont, értem el a misztikusokhoz, Avilai Nagy Szent Terézhez és azokhoz, akiket a dogmatikus egyház talán eretnekeknek tart: Eckehard mesterhez, Jakob Böhméhez, Ruysbroeckhez, Swedenborghoz. Ezek az olvasatok, a való és képzelt világról való folyamatos tűnődéseim vezettek el ama erkölcsi és szellemi erővonalakig, meggyőződésekig, vállalásokig, amelyekről itt most oly hosszan és szívesen beszélgettünk.

 

*

 

Juhász Ferenc önmagának is állandóan újabb és újabb kérdéseket tesz fel, nem elégedik meg az eddigi válaszokkal, a régi és az új kérdésekre egyaránt friss keletű válaszok után kutat. Még mindig önmagát próbálja, mint a népmesék legkisebb legénye, aki a bajvívás minden tétjét állja, mert igényt tart a jutalomra. A legkisebb s a legbölcsebb fiú, aki legtöbbször a lényegeset cselekszi és a legalapvetőbbet kérdezi, hiszen mióta a világ világ, mindenki erre törekszik: kihívja a sorsát, faggatja a létét. Legutolsó kötetében írja befejezésül: „Próbálgatja szívemen az Isten: mit bírok még? Próbálgatja sorsomon az Isten: mit tudok még? Tudok-e élni még? Tudok-e halni már? Tudok-e lenni még, tudok-e nem lenni már?”

 

A költészet megközelíthetetlen szíve^*

GARAI G.: Nem először járok Juhász Ferenc írószobájában, mégis most, amikor erre a látogatásra készültem, azon tűnődtem, hogy is indítsam a beszélgetést. Eddig azokat az írótársaimat, akiket volt alkalmam ilyen ügyben meglátogatni, arról faggattam, miért ilyen a szobájuk, miért van ez, miért van az, tehát az enteriőrrel kezdtem, gondoltam, hogy esetleg itt az ekszteriőrrel fogom kezdeni, hiszen Juhász Ferenc ablakából gyönyörű kertre látni, amit gondolom, ő maga ápol, gondoz és szeret. De aztán most, ahogy ismét körülnéztem, mégiscsak másképp döntöttem. Azzal szeretném kezdeni ezt a beszélgetést, hogy a te szobád, a te írószobád falán láthatók azok a képek, nagyon jó minőségben fölnagyítva, amelyekkel egyébként, ha jól emlékszem az Anyám című köteted – illetőleg hosszú versed, hogy a te műfajmeghatározásodat használjam – illusztrációjaként találkoztam. Ezek nekem nagyon rokonszenves képek, olyan kedves emberek láthatók rajtuk, annyira úgy érzem, hogy otthon vagy köztük, és mégis valahol – ha jól emlékszem, az Írás egy jövendő Őskoponyán valamelyik prózai írásában – azt írod, hogy nem szeretted a szülőfaludat. Te vagy az első olyan népi költő, most ne érts félre, nem rögeszmés kategorizálásként mondom, hanem úgy, hogy paraszti, népből származó, tehát te vagy az első ilyen magyar költő, akivel találkoztam, s aki nem szereti a szülőfaluját. Hogy van ez?

 

JUHÁSZ F.: Hadd kezdjem azzal válaszomat, kedves Gábor, hogy nem sértődöm meg, ha népi költőnek nevezel, de azon sem sértődöm meg, ha urbánus költőnek mondasz. Én a költészetet nem e két kategória szerint osztanám meg, és osztottam meg, sem költészetem gyakorlatában, sem az élet gyakorlatában, sem eszmélkedésem történetében. Nagyon sokszor és nagyon sokat beszéltem már arról, hogy miért nem szeretem a falumat. De hozzá kell tennem azt a nem kérdőjeles és nem is felkiáltójeles, de mindenképpen zárójeles mondatot, hogy senki falumbeli embert, aki ott született, valaha élt és jelenleg is ott él, azzal, amit mondandó vagyok, megbántani, vagy megsérteni nem akarok, hiszen ez a nem-szeretem nem az emberekre vonatkozik, mondhatom azt is, hogy ez az odatartozás-hiány, hogy így megfordítsam a fogalmat, nem az emberekre vonatkozik és nem születésem tárgyi helyére, valóságos helyére! Ennek talán leginkább és legerőteljesebben a gyerekkor emlékeiben, a gyerekkor emlékrétegeiben, vagy rétegződéseiben, réteggyűrődéseiben található meg a képlete, mint ahogy egy őskőzetben a csiga lenyomatát a sziklák közt mászkáló gyerekember, vagy a kutató megtalálja. Az a falu, amelyben születtem: különleges-létű és létformájú falu volt, egészen a felszabadulásig, tehát 1944 karácsonyáig. A szülőfalum Bia, most Biatorbágynak nevezik, voltaképpen két falu, időnként közigazgatásilag egyesítik őket, időnként különválasztják. Most Biatorbágy. Nos, ez a falu a fölszabadulás pillanatáig nagyon furcsa képződmény volt. Magában hordta, szívében őrizte, sőt léte kiteljesedésében és léte formájában is a feudálkapitalizmus klasszikus formáit, ráadásul az egyházi feudálkapitalizmus klasszikus formáit! Ez a képződmény azért volt nagyon furcsa nekem, és azért volt nagyon furcsa ennek létét később az eszmélettel tapasztalni (tehát nem a gyerekkori élményeket földolgozva, akkor, gyerekkoromban, hanem később eszméletileg is), mert ez a falu Budapesttől csak húsz kilométerre van. Falum egy óriási Metternich-birtok közepén feküdt, s ezzel már létében is hordozta és létében is őrizte e nagybirtokok minden szörnyűségét, minden embertelenségét: a termelési formáktól a szombat délutáni kilovaglásokig. A falunak voltak, mint a nagybirtok faluközpontjának, pusztái, olyan pusztái, ahogy ezt létformájában és állapotaiban Illyés Gyula A puszták népében megfogalmazta. Ennek a falunak fele sváb volt, a fele úgynevezetten magyar. Ezt csak azért mondom, mert ők nevezték így. A svábok katolikusok voltak, a magyarok reformátusok.

 

GARAI G.: Te milyen vallású vagy?

 

JUHÁSZ F.: Katolikus. A svábok általában kisbirtokosok voltak, vagy egy-két holdas emberek, gyárimunkások, akik proliföldeken gazdálkodtak. Ezek a proliföldek fél holdat, egy holdat jelentettek. Volt ezeknek az embereknek egy kis szőlejük is. A falu alsó része, a magyar, nyolc-tíz holdas kisgazdákból állt. De a dolognak nem is ez a lényege, a dolog lényege az, hogy ez a falu szellemében és természetében épp konzerválódott feudálkapitalizmusa miatt a kiválni akarót és a kiválni akarást gyűlölte: hitem szerint és eszméletem szerint! Én mindig kiválni akartam, mindig el akartam jönni, nem a faluból és nem a falutól, de más akartam lenni, mint amire születésem, és a szülői elképzelés eleve rendeltetett. Ennek a mássá-lenni-akarásnak a híre természetesen el is terjedt a faluban. Ezért egész gyerekkoromban, kamaszkoromban és legénykoromban rendkívül sok és nagy megaláztatás ért az emberektől, az ott-élőktől. Nem akarok példálózni. Nagyon sokat jártam Bián kőművesmunkára, napszámba, különböző emberekhez, gazdákhoz, a nagybirtokra. E munkában, munkahelyeken a megaláztatás különböző és mégis ugyanazon formái értek. Nyilvánvalóan ezek fölhalmozódása és a kiválni-akarás ellenzése volt az, ami bennem ilyen erős ellenszenvvé, ilyen dacos nem-rokonszenvvé nőtt! Még azt is mondhatom, hogy az ember szívében, mint mindenre, az élet minden gyötrelmére, örömére vagy bánatára, de főleg gyötrelmére és bánatára keres föloldást és akar föloldást! Én a visszafelé-utat, tehát az emberek szívéhez való utat mindig próbáltam keresni és most is keresem. Mondják, sokat és sokszor, hogy én mindig a halottakról írok, nagyon sokat írok temetőkről. Igen, létem elemi izgalma is a halottak! Is, ezt a szót nagyon aláhúzom, kétszer, piros vagy kék ceruzával. De én a csontvázakon, csontokon át, a temető csöndjén keresztül gázolva próbáltam visszamenni a falumba! Meg is találtam az „alvilági utat” és vissza is találtam az emberek szívéhez. De hát az elszakadás óta eltelt már huszonöt esztendő.

 

GARAI G.: Az előbbi válaszod során megütötte fülemet egy fél mondat. Arról beszéltél, hogy szüleidnek volt valami elképzelésük arról, hogy mi legyen belőled. Nem tudom, hogy a hallgatót érdekli-e, de engem nagyon érdekel, hogy mi volt ez az elképzelés, mit akartak ezzel elérni, hogy tervezték a sorsodat?

 

JUHÁSZ F.: Édesapám, ezzel nem mondok újat: kőműves volt, aztán altiszt lett egy festékgyárban, ahogy ezt Apám című versemben megírtam, édesanyám cselédlány volt, majd háztartásbeli lett, amikor férjhezment. Azt is megírtam nagyon sokszor már, hogy anyám egész életében nagyon sokat olvasó asszony volt és apám nem szerette a könyveket. Én akkor értettem meg és akkor tudtam meg agyammal és szívemmel apám halálát, már halála előtt, amikor 1949 őszén, vagy telén, először kért tőlem életében vastag könyvet, hogy elolvassa. Akkor adtam nagy fehér kezébe Thomas Mann József és testvérei című regényét, illetve Móricz Zsigmond Rózsa Sándorát, amit apám el is olvasott! Ebből a „halál-olvasásból” megértettem, hogy életéből már nem sok maradt hátra, hogy rövidesen meg fog halni! Apám nem akarta, hogy tanuljak. Apám azt akarta, hogy ipari munkás legyen belőlem! Vagy a Magyar Optikai Műveknél, vagy a Gamma-gyárban, legyek műszerész vagy elektroműszerész, hiszen akkoriban ez volt a két leghíresebb és legfontosabb szakma. Édesanyám azt szerette volna, ha községházi tisztviselő leszek. Gondolkodásában és eszmélkedésében ez volt a legnagyobb rang, amit egy magamfajta falubeli fiú elérhet. Tehát: apám taníttatni nem akart, valahogy (úgy emlékszem) el is intézte, hogy a Magyar Optikai Művekhez kerüljek inasnak. Én meg addig kértem édesanyámat, hogy tanulhassak, amíg ő rábeszélte apámat az iskolára. Így kerültem kereskedelmi iskolába, polgári iskola után, Budapestre. A Márvány utcai Kossuth Lajos kereskedelmi középiskolába. Az előbbihez csak annyit: én ezt a falut, Biát, ezt a visszatérést gyermekkorom falujába szeretném újra és mégegyszer megfogalmazni! Méghozzá (és nem furcsálod, ha tőlem hallod): klasszikus módon, klasszikus formában akarom megfogalmazni azokat a létformákat, élményeket, hiteket, ábrándokat és kiábrándulásokat, a tájat, azokat a tájformákat, amikben nőttem és amikkel felnőttem. Klasszikus forma alatt a magyaros versformák valamelyikét értsd! Hiszen egész költő-létemet nagyon izgatja és egyre jobban izgatja, hogy lehet-e, tudjuk-e a magyaros versformákban a kor lényegét és lényegi tartalmait kimondani? Lehet-e okosan használni, és lehet-e szépen használni a magyaros versformát, úgy, hogy a vele épült vers ne legyen anakronisztikus, ne legyen avitt, ne legyen modoros, ne legyen behavazottan vagy elzsírosodottan múltszázadbeli.

 

GARAI G.: Már elnézést, hogy „bátran a szemedbe mondom”, úgy érzem, az Anyámban, A halottak királyában, A tékozló ország igen sok részletében, de az egészében is – bocsáss meg, hogy itt magyarosról szólván azt mondom: a lazán anapesztizáló hosszú sorokban, mert azért azt is lehet integrálni a magyar költészetbe – ha valaki sokat tett ez ügyben, akkor az te vagy. De hadd lépjek vissza az írószobába, ami tulajdonképpen csak most az írószobád: míg Erzsike élt, úgy tudom, a másik szoba volt a tiéd. Egyszer, ha jól emlékszem, 1971-ben az Írószövetségben volt valami rendezvény, majdnem biztos, hogy 1971-ben volt, mert Váci már nem élt és Erzsike még élt, sőt akkor készültetek el gyönyörű, ízléses új lakásotokkal. Én a Szövetségben javasoltam, hogy fogadd el sofőri szolgálataimat, szívesen elviszlek haza, te elfogadtad és nagyon kedvesen meginvitáltál az otthonodba, és akkor kb. azzal az érzéssel mentem én el tőletek, hogy úgy látszik, nem feltétlenül muszáj, hogy mi magyar költők szerencsétlenek, balsorstól, tragédiáktól körülzártak legyünk, hiszen itt vagy te, aki ennyi küszködés után nagyon jó formában vagy, megírtad már addigra A halottak királyát; és akkor Erzsike is nagyon kedves volt és vidám; mondom, nagyon jó érzéssel mentem el tőletek, arra gondolván, mégiscsak itt az országnak egyik legnagyobb költője harmonikus életet él, otthonában, feleségével s boldogan. Ezután jött a tragédia. Tudsz erről beszélni? Ne kérdezzem?

 

JUHÁSZ F.: Nyugodtan kérdezz! Tudok róla beszélni, merek róla beszélni! Hiszen úgy érzem: kötelességem is beszélni szerelmes múltamról és erről a halálról. Nemcsak neked, de versben is! Nem beszéltem még eleget, nem szóltam még eleget, nem mondtam még eleget! Ezt a halált, ezt a nagyon nehéz halált nem tudtam még magamból kisírni, kiordítani! Meg kell mondanom, folyamatosan gyötör, az évek múlásával egyre konokabban (hiszen 1972. december 14-én halt meg Ő, majdnem három esztendeje), egyre keményebben és egyre komorabban gyötör nemcsak halálának módja és halálának természete, hanem halálának oka is. És gyötörnek mindazok a tényezők is, amiket említettél. De egy folyamatosan lángoló és újra és újra legyőzhetetlenül föllángoló önvád is van bennem! Önvád, vad, kegyetlen, amelynek igazságát vagy igazságtalanságát keresem! Meg kell mondjam neked, amit tudsz, és amit említettél is, hogy Erzsike beteg volt. Tiszta, bájos és emberséges lény volt Erzsike, s ezzel megint nem mondok újat, hiszen ezt is tudod. De ha a betegsége, ahogy az orvosok mondják és mondták ezt annakidején: manifesztálódott, tehát föllángolt, akkor betegsége, a betegség más fázisba, más időszakba robbant át. Akkor nehéz volt az életünk, és nagyon nehéz volt, tudom, az ő élete is, hiszen az ilyen elmebeteg nemcsak azzal beteg, hogy beteg, hanem azzal is beteg, hogy rettenetesen megszenvedi emberkörnyezete szenvedését és saját betegségét! Az a betegség-állapot, amelyben Erzsike is szenvedvén pusztult, sivárult, tudatos betegségforma. Ő tudta, hogy beteg, és azt is tudta, hogy legyőzhetetlenül beteg, hiszen talán azért is lett öngyilkos. Megmondhatom, ez a vele való, halálával-verekedésem, vagy lelkiismeretemmel-verekedésem, ez öngyilkos ténnyel küszködésem még nem győződött le! Hosszú verset kezdtem írni. Ebben megpróbálok mindent elmondani életünkről és erről a létről. Ne époszra gondolj, de olyan siratóra, vagy hosszú versre, mint amilyeneket a XVIII. században írtak, konok és kemény versre, valamiféle leszámolásra, nem, nem vele, hanem önmagammal! És ha már kérdeztél, azt is megmondhatom, nagyon-nagyon sokszor nevetnek rajtam és nagyon sokszor kinevetnek élethitemért! De én ezt a hitemet föl nem adom! Hitemet, hogy a személyes tragédia, egy ember életében (hiszen minden embert, költőt ér és érhet személyes tragédia) nem lehet a költő tragédiája, a költészet tragédiája. A személyes tragédiák nem válhatnak költői tragédiákká! Ez nem kell hogy szívrohamként ütve égjen és nem lehet törvényszerű! Van a magyar költészetben egy nagyon régen élő, nagyon virágzó és nagyon burjánzó, vad betegséggel burjánzó téveszme, vagy téveseszme (ha már erről a betegségről beszélünk), amely azt súgja sziszegve szívünkbe, azt hiteti el eszmélő agyunkkal, vagy azt akarja elhitetni sokszor elárvult szívünkkel, hogy az igazi magyar költő az önsorsrontás vitéze, bajnoka, hogy az igazi magyar költő az önsorsrontás létformáival tudja csak megvalósítani önmagát. Én ezt nem hiszem, nem akarom, nem tudom és nem fogom elhinni, hiszen a világ más népeinek és nyelveinek költői és költészetei ennek az ellenkezőjét teljes erővel és hatalmas teremtő hittel és fenséggel bizonyították. Szeretem ezt a XVIII. századi szót: fenséggel! (Ez alatt nem fensőbbséget, hanem valódi fenséget értek, tisztán, úgy ahogy Kazinczy Ferenc, vagy Bessenyei György használta és égte a szót.) Igen, fenséggel mondhatom, hogy az emberi kiteljesedés és a költői kiteljesedés tűzforrása nem a költő személyes létének, eszméleti létének, fizikai létének korai lerombolása, leromboltsága, vagy önmaga elpusztítása! Nem hiszek ebben! Azt hiszem, hogy sorsunkat akkor teljesítjük be mi magyar költők igazán, te, én, kortársaink, ha életünket teljesen élve és bőséggel használva, a teljes életidőt is élve dolgozunk, ameddig a természetes halál (hiszen feleségem nem természetes halállal halt meg!), ameddig a természetes halál a földbe nem kér minket.

 

GARAI G.: Egyetértek veled, nagyon örülök, hogy ezt tőled hallom, tulajdonképpen nem tudtam, hogy még ebben is egyetértünk.

 

JUHÁSZ F.: Azt hiszem, a legtragikusabb sorsú költőknek, a magyar költőknek, költőinknek is elemi éhsége, elemi indulata volt a boldogságvágy. Vágyódunk a tiszta boldogságra! Te is, én is, mindannyian a világon. Én lassan harminc esztendeje „csinálom” ezt az átkozott vagy áldott mesterséget, s nem csitul szívemben a boldogság-vágy erjedése. Most szerkesztőként is nagyon sok fiatal költővel találkozom, s velük szinte csoportos tömegesedéssel föltolulnak ezek a gyászárnyékú negatívumok. E fiataloknak állandóan mondani kell azt is, hogy nem szükségszerű és nem törvényszerű az önsorsrontás, még akkor is, ha sok az előd, sok a példa, a gyászgomolygású, a költészetben, más nemzetek költészetében, Gérard de Nervaltól Szergej Jeszenyinig, Csü-Jüanig vagy a magyar költészetben Balassi Bálinttól Ady Endréig, vagy Ady Endrétől az áldott és szerencsétlen József Attiláig! Ez is megtörténhet. De egy sors csak egy sors, és egy sors, ha más megismételni akarja: hazugság! Mindenki csak a saját sorsát élheti és csak ezzel tudja kiteljesíteni önmagát!

 

GARAI G.: Az írásaidból, nemcsak verseidből, de versprózáidból, hogy ismét a saját műfajmeghatározásodat használjam (egyébként teljesen indokolt műfajmeghatározások), azt látom, hogy te is rengeteget küzdöttél a depresszióval, a depresszióban és természetesen a depresszió ellen. Véletlenül ez is összehozott minket: nekem az elmúlt években szintén rettenetesen kísértő depressziós korszakaim voltak. Megmondom őszintén, odáig nem jutottam, egyszerűen képtelen lennék azt hiszem odáig jutni, hogy elvessem az életemet, de voltam ebben az időszakban olyan mélyponton, hogy egy kicsit vagányos pestiesen fogalmazva azt mondtam: adnék egy húszast annak, aki szívességből agyonver. Na most, te hogy küzdöttél meg ezzel a szörnyeteggel?

 

JUHÁSZ F.: Ha szervezetileg (a szervezeten a biológiai szerkezet minden alkotó részét, rész-egységét értsd, így az agyvelőt is) egészséges embert üt meg deres vasával a depresszió, akkor ki tudja védeni ezt a fagyos vasütést, meg tud annak sújtó kardjától menekülni! De meg kell keresni a depresszió okait. Ez ok-keresés ideje rendszerint nagyon hosszú. Megmondhatom, a nagy, igazán nehéz és vétkesen súlyos depresszióba 1958-ban hulltam. Ez a vad depresszióm két, vagy két és fél esztendeig verejtékeztetett, gyötört lángjaival.

 

GARAI G.: Feri, az előbb mondtál megint valami nekem nagyon fontosat. Hogy a költő, ha igazán az, akkor a hozzátartozója halálát túl kell hogy élje, meg kell hogy írja, valahogy így mondtad, ha nem is szó szerint. Na most tartozom neked azzal a vallomással, hogy amikor anyám meghalt ez év június 2-án és eltemettük június 11-én, akkor tőled és Illyés Gyulától kaptam tulajdonképpen hosszabb – szóval egy-egy féloldalnyi levelet, és akkor te azt írtad, most nem tudom szó szerint idézni, de valami ilyet: írjál tovább, énekelj tovább, ez benne volt a levélben. És akkor én azt mondtam, hogy csaknem a könnyekig meghatott Juhász Ferenc, akivel én ezt a potenciális barátságot alig éltem, csak úgy talonban volt nekem mindig, hogy mi barátok is lehetnénk, és Illyés Gyula is írt, akitől rengeteget tanultam, meg te is tanultál, meg mások is tanultak. Ketten fogtak tollat, Juhász és Illyés, aki nem ismerte anyámat személyesen, csak hallott róla, és akkor az elindította az én kimászásomat a nyomorúságból.

 

JUHÁSZ F.: Egész életem bizonyította (és bizonyítja ma is), hogy a szeretet, valakinek a szeretete, tisztelete, emberi szeretete, munkáinak szeretete, műveinek szeretete, létének szeretete: (és ezt nagyon kemény sorssal tanultam meg és nagyon sok keserű tapasztalattal) nem a folyamatos vagy folytonos, az állandó együttlétben és együttléttel testesül meg. Van egyfajta sejtelemsugallatú, immanens, elvonatkoztatott, de mindig jelenlévő, létünket átható, sugárzó szeretet is, amely őriz, mint a középkori himnuszok, amely, mint a számontartó vallomás, késő vallomás-vágy, mindig figyel a másikra, figyel annak munkájára, szívére, élőire és halottaira. Az ismert titkos szem, amely mindig néz! Azt hiszem (és ezt megint létem buján gazdag keserű tapasztalatából és burjánzó szép tapasztalásából tudom), hogy mindig lehet segítség! Ez a „bolond” hitem költő-létem teljes vallomása is, és mindig élő vallomása lesz! Még akkor is, ha romantikusnak mondanak, még akkor is, ha már „konzervatívnak” mondanak e boldog hitemért. Hiszem és tudom, hogy mindig van segítség, Gábor, hogy mindig van, ha nem több, egy ember, ha nem több, talán két ember, akinek csöndes szíve nagyobb segítséget küld esendő szívünknek gondjában, bajában, szégyenében, vagy szánalmában, mint az az ordító szeretet, amely oly sokszor hazug, amelyről oly sokszor bebizonyosodott nehéz életünkben, hogy mennyire hazug! Az előbb beszéltünk a depresszióról. Nyírő Gyula professzor annakidején, a Neurológiai Klinikán minden reggel bejött a szobámba. Mosolyogva biztatott kedves felnőttséggel, okos, ősz, ifjú öregként, hogy meg kell értenem valamit. „Meg kell értened, fiam, mondta, őszen mosolyogva, jobb mutató ujja hosszú fehér hegyét izzadt homlokomra forrasztva, hogy a depresszió megunja önmagát, a depresszió kifárad, a depresszió unatkozni kezd, egyszercsak váratlanul elfoszlik, abbahagyja önmagát!” Ha van annyi türelmed, benti erőd, belső erőd és hited, a legnagyobb gyötrelmek lángjaiban, a legnagyobb fáradtságok kőhasábjai alatt heverve (hiszen a depresszió irgalmatlanul fárasztó), hogy az elfoszlás-pontot kivárd, kibírd valahogy, elviseld szörnyű szégyeneidet, elviseld (hisz költők vagyunk) az írni-nem-tudást, akkor a depresszió megunván önmagát, fölszívódik, mint testen az ütés bevérzése, egyszercsak abbahagyja önmagát, megszűnik, eloszlik, mint a vastag köd. És az új teremtés kezdete ez! Hadd szóljak most egy közös, nagyon kedves barátunkról, valakiről, akit mind a ketten emberként és költőként is tisztán szeretünk és tisztelünk, Vas Istvánról. Pista nekem akkor mondott valamit! Tudod, az én depresszióm abban lényegült létem-ellenessé, hogy nem tudtam fogalmazni, nem tudtam érvényesen egyetlen sort sem leírni! Erzsike rászoktatott akkor, hogy füzeteket vegyek. Ötvenfilléres irkákat vettem. Kockás irkákat, elsőosztályos számtanfüzeteket, mint az elemi iskolások! Erzsike azt mondta akkor nekem, hogy mindent le kell írni! Ő lángelméje volt valaminek! Igen, Erzsike! Szeretném most megírni a hosszú vers-siratóban lángelme-lényét. A tündérit! Túl vad hiányán, túl kárhozatomon és gyászomon, azon, hogy léte nélkül, akármilyen gyötrelmes volt is léte és akármilyen kegyetlen volt is léte, perzselő pusztulása, sivatag-pusztasága, akármilyen kegyetlen volt is halála, halál-szivárvány léte nélkül kiszolgáltatottabb vagyok, önpusztította teste, önkéntes halála után most ebben a három esztendőben, mint voltam létével és életében. Pedig elég sok gyötrelmet és gyötrettetést hurcolt szívében és lángolt kifelé szívéből. Ő arra tanított engem, mint anyja a kisgyereket, azt mondotta nekem mindig, hogy mindent írjak le, ami eszembe jut! Nem tudok eléggé hálás lenni neki, transzcendens lényének, vagy csak már kopasz csontjainak, kontyos csontvázának, fehér emlékének dacosan kemény és konokul fegyelmező szerelmes-szidalmú, gőgös, értem-gőgös, rám-gőgös mondataiért! Akkor megfogadtam mosolyos, szorongó tanácsát és mindent leírtam, ami örvénylett zaklatott koponyámban. Azokban a füzetekben (talán húsz füzetben) éposztöredékek vannak, hatalmas verslehetőségek növénymagvai, virágmagvai, amik majd kicsíráznak, kivirágzanak egyszer, ha égni és zöldellni fölgerjednek. Igen, Erzsike lángelméje volt valaminek, és ezt szeretném végre kimondani: a fölismerésnek! A ráismerésnek, a figyelmeztetésnek, a rászólásnak volt a lángelméje Ő, nagy égő elfogultsággal, nagy égő szerelemmel és nagy égő szenvedéssel! Hadd fordítsam vissza egy pillanatra szavam szavaid felé, vagy szíved felé. Azt hiszem, Gábor: a gyásszal, akármi szörnyű gyász az, vagy akármi gyönyörű gyász az, hiszen többfajta gyász van, nem lehet betelni! Csak a törvény része a gyász! És a törvény természete, akarata: hogy a gyász nem lehet végleges! A gyász az élet része lehet csak, mint ahogy hitem szerint kegyetlenségében gyönyörű része is. Ez nem negatívum, ez nem létértelmezési negatívum, mert ennek fordítottja igaz törvényszerűen. Az életfolyamat a halál része csak! A Halál része! A halál állandóságának virágzó része. E végső törvény és első törvény fölismerése, e teljes lényegiség törvényszerű fölismerése tanított engem arra, hogy ezt mindég és újra és újra meg is fogalmazzam. Nézd, én egyszerű emberek között nőttem föl, egyszerű emberek gyereke vagyok. Nagyon sok halált láttam, nagyon sok halált éltem meg. Falunkban (talán hogy megszoktassák velünk ezt a másik állapotot), nekünk, gyerekeknek minden halottat meg kellett nézni! Kicsi korom óta koporsók mellett álltam, aztán koporsókat vittem ki tántorogva a házakból, aztán halott-szagú koporsók alatt görnyedeztem botladozva a temető felé a kocsiúton, aztán koporsókat cipeltem a sírokhoz, aztán koporsókat eresztettem le a sírokba! Na, ne gondold, hogy reggeltől estig ezt csináltam! De minálunk így szokták. Az embernek pici társai, óvodástársai, iskolástársai, barátai haltak meg, fiúk, lányok. Őket, barátaimat, barátainkat mindig nekünk kellett eltemetni. Én meg is szoktam a halált, de ez a halállal való együttélés, ez a halállal való mindig-együttlét nem halálhitet jelent, de élethitet. Pontosan a fordítottját! A fordított halált! Az élet-arcút!

 

GARAI G.: Hát ezt próbáltam megérteni belőle magam is.

 

JUHÁSZ F.: Igen. Tűnődöm sokszor, ha halállal-beszélő, halál-testű írásaimról írnak: miért nem értik meg azok lelke lényegét? Lehet, a meg-nem-értés oka a pontatlan fogalmazás? De hát én próbálok mindig pontosan fogalmazni. Mindig pontosan akarok fogalmazni! Soha nem felejtem, ahogy nagyanyám meghalt! Halála formáját, tényét, módját megírtam az Anyám című hosszú versemben. Ahogy feküdt a picinyke ráncos sorscsomag, fagyott sejtelemrózsa, halálszagú szőrös rejtelem-nárcisz koporsójában a ravatalon és ahogy vele-korú társai, asszonytársai, hetven-nyolcvan-kilencven éves öregasszonyok körülülték a koporsót. Árvaság, félelem, halál-ütöttség, szégyen, riadalom nélkül, a lét természetességével tudták, hogy ez a halál is az élet boldog folyamatos része, hogy nemsokára bizonyára ők is részei lesznek e folyamatosságnak. Halottvirrasztó látásuk csak megerősített és biztatott ama hitemben és tudatomban, hogy költő-töprengéseim halálhite, halál-élete, halál-látomása, halál-tudata igaz. Mert élet! De hadd beszéljek újra Vas Istvánról, hisz az előbb említettem őt, csak nem fejeztem be a mondatot. Akkor Vas István ezt mondta nekem a Szépirodalmi Könyvkiadó folyosóján: „Feri, ne légy gyáva (és ez, ha vert is a víz, fagyasztott is a dacos gőg, hánytatott is ökrendeztetve az önundor szégyene, a depresszió legyőzésének része volt), ne félj attól, hogy most talán rosszabb verset fogsz írni, mint azelőtt, hiszen te azért nem írsz, megalázódva azért hallgatsz, mert attól félsz, hogy verseid rosszabbak lesznek. Az új beszéd, a vers bátorságát meg kell szerezned, és akkor majd megtalálod újra önmagadat.” Soha nem fogom Vas István keményen gyöngéd, vagy gyöngéden kemény, meztelen mondatát elfeledni! Örökké hálás leszek Pistának, hogy depresszióm szorongva, vacogva rejtegetett szégyenét és gyávaságát a szívemre vágta, mint föloldó édes korbácsot. Hisz szavaival ő is segített kimászni a depresszióból, kimászni abból a véres gödörből, ami a depresszió! Én megírtam mindezt A halottak királyában. De A halottak királyát csak tizenegy évi lángoló, komor töprengés és önvád után tudtam megírni. 1959 februárjában megírtam a látomás-versből, öngyötrés-önvád-versből tizenegy és fél versszakot, aztán az istennek se tudtam tovább írni! 1970-ben irgalmatlan önpusztító, öngyilkos tudattal, élet-dühösen asztalhoz ültem és három hónap alatt megírtam az ötezerkétszáz-soros verset. Nyilvánvaló: mindazok a tartalmak gyűltek tizenegy éven át könnycseppként és vércsöppként árvaságomban, amik a vers lelkének föltámadásához adtak tápláló folyadékot, tűzerőt, nemcsak csontváz-szerkezetéhez, sejt-molekula-atomszerkezetéhez! Ezek nem csupán történeti tartalmak, hisz A halottak királya történeti vers is, de ebben az éposz-versben égtem meg kitörésemet a depresszióból, lángoltam vallomásomat az életről, az életért, sírtam boldogan mindarról, amit érdemes élni, írni, tenni, cselekedni, akarni, bírni, reményleni, csinálni.

 

GARAI G.: Az előbb kimondtad a szót: pontosság. Én úgy szoktam nevezni: szabatosság. De lényegében ugyanazt értjük rajta. Csakhogy: én arra igyekszem, nem mindig sikerrel, hogy beletaláljak egy lövéssel a tízesbe. Te viszont szitává lövöd olykor a céltáblát. Na most, lehet az, hogy ez a kettő mégis ugyanaz?

 

JUHÁSZ F.: Azt mondod: szitává lövöm a céltáblát? Nem sértés ez! Csöppet sem. Hiszen egy beszélgetésben, és különösen ilyen beszélgetésben semmi sem lehet sértés! Kérdező hasonlatoddal azt is mondod (hisz a céltáblának több köre van, fekete és fehér köre), hogy a céltábla minden részébe lövöldözök, amíg egyszer a közepébe találok. Lehet: ez a költészet lényegének tudatos rejtelme. A pontosság! A pontosság megközelítése, a pontosság lehető legpontosabb megépítése (mint egy bonyolult gépszerkezet rajza) a költő elemi, talán legfontosabb föladata. A költő folyamatosan töpreng és mennél többet éli gyakorolván ezt az áldott és átkozott mesterséget, annál bizalmatlanabb lesz építő önmagával, annál kevésbé lobog föl eszmélő szívében az ifjúság piros hite, az a vad hit, hogy mindenre adatott képessége. Hisz az ember húszévesen azt hitte, mindent meg tud csinálni! És csak a harmadik, vagy negyedik verseskötete után értette meg fölrémült idegzetével, apadt gőgjével, kételyes gyötrelmeivel, hogy azért nem is olyan könnyű ez az egész! Egyszer, egy éven át tanítottam a Bölcsészkaron. Előadásaim céltábla-szíve a költészet volt. E szív közepébe kellett volna nyilammal belelőnöm. Pontosan. A költészetről beszéltem hallgatóimnak.

 

GARAI G.: Én két évig tanítottam ugyanott. Te hogy buktál bele?

 

JUHÁSZ F.: Én úgy, hogy megértettem: mennél többször és többet beszélek a költészetről, annál elvontabb lesz a beszéd-mód, annál megközelíthetetlenebb a költészet szíve! Az a valami, a lényegnek az a valamije, vagy a lényeg elvont szíve, ami talán a költészet atom-erősűrűsége, atommag-tudatszíve, ami a költészet rejtelem-anyagában, sejtelem-tudatában dobog.

 

GARAI G.: Megint szubjektív vagyok. Tegnap egy nagyon szép és egyre szebbé váló vidéki városban, Szentesen irodalmi estet rendeztek a verseimből, ezzel tiszteltek meg, és én nagyon meg voltam hatódva. Igen sokan eljöttek, és nagyon érdekes kérdéseket tettek fel. Egy bájos fiatalasszony azt a kérdést tette fel, kiderült később, hogy könyvtáros, tehát félig-meddig szakmabeli, hogy miért vagyok én közéleti költő. Erre én azt a szokásos, már-már elcsépelt válaszomat mondtam, hogy én ezt a közéleti költő kifejezést nem tartom szerencsésnek, azt merném mondani, hogy én szeretnék kommunista költő lenni. Na most ezek után újra szó került arra, mit értek azon, hogy kommunista költő? Kérem, azt értem a magyar költészetben, hogy József Attila, aztán hozzáfűztem, hogy szocialista költő feltétlenül Illyés Gyula, és ugyancsak biztosan kommunista költő nekem Juhász Ferenc. Azért hozom ezt szóba, mert éppen a legkritikusabb pillanatokban, a mi XI. pártkongresszusunk előestéjén, és annak a szüneteiben, amikor éppen anyámat temettem lélekben, mert tudtam már, hogy menthetetlen és eléggé rossz alany voltam a replikázásra, igen sokan megszólítottak, derék, őszinte, komoly pártmunkások. Mondja, hogy lehet az, hogy a mi kultúrpolitikánk által maximálisan támogatott, nem is oly rég főszerkesztőnek kinevezett, többszörösen Kossuth-díjjal kitüntetett Juhász Ferenc a hitről beszél a Vigilia interjújában? Erre én dadogtam valami olyasmit, hogy a hit az nem vallásos hit feltétlenül, jóllehet én a Bibliát nagyon szeretem, a Biblia nélkül nem lenne európai irodalom, de ez más kérdés. És azt mondtam, hogy én nem olvastam el azt a Vigilia-cikket – máig se olvastam el –, de alig tudom elképzelni, hogy Juhász Ferenc amikor hitről beszél, teológiai vagy tételes hitre gondolna.

 

JUHÁSZ F.: Egy pillanatra hadd térjek még vissza a pontosságra! Hiszen ez a válasz lényegének égő része. Mint a csikó szeme. A pontosságot a költészetben a költő: szeretné megtalálni, akarja megteremteni! Fogalmilag meghatározhatjuk a pontosságot a filozófiában, az esztétikában. De hogy a pontosság a költészetben, tehát a dolgok, lényegek, anyagiak, érzetiek, eszméletiek pontos megfogalmazása és kimondása sikerült-e vagy sem, annak ítélete nem lehet csak a költő joga! Bár ha a költőben van nem-hazug önismeret és nem-gyáva önszeretet: megpróbálhatja ezt is. Igazad van, veled vallom én is, hogy a közéleti költő fogalmát nem hiszem elég pontosnak és szabatosnak. A közéletiség meghatározása a költészetben sokkal egyszerűbb és lehet sokkal bonyolultabb! Nem lehet erről a nagy-izgalmú „állapotról” néhány mondatban beszélni. Azaz mindenképpen megtisztelsz, ha kommunista költőnek tartasz! Mert én annak tudom magamat. Mások minden kifehéredett mosolya, viasz-arc hulla-mosolya ellenére is! Mert kommunista költő vagy, ha hiszel az élet értelmében, az vagy, ha hiszel az ember létezésének értelmében, az emberlét értelmében, mert az vagy, ha hiszel az emberi munka, a hasznos emberi munka értelmében, mert az vagy, ha hiszel az ember-lét szolgálatának örömében és diadalában, győzedelmes akaratában, abban a szolgálatban, amely az ember, a kiteljesítő és tudatosító közösség, az ország, a nagyobb, a világ, a földgolyó-emberközösség létét segíti szebbé és akarja jobbá, könnyebbé, örömösebbé tenni! Említetted, barátom, a Vigiliában megjelent „beszélgetésemet”, és azt is: milyen kritikus pillanatban jelent meg ez a „beszélgetés”, s hogy milyen visszhangot váltott ki! Megmondhatom: akarva vagy akaratlanul (most nem tudok és nem is akarok „pontosan” válaszolni), módosultak, megváltoztak „tartalmaim”, azok a lényegek, amiket én a Vigilia munkatársának magnetofonszalagra mondtam. Szavaim más-arcúvá lényegültek át, mint mozivásznon a filmkép: ha más képpé olvad át, s megkeményül, vagy fekete pontokból összecsomósodva megszilárdul. Mint ha haldoklóból kilángol az utolsó véres lélegzet, s ottmarad a holttest viasz-kopár szikrázattal. Mintha Swedenborg nem-nélküli, vagy kétnemű, hermafrodita angyala írta volna mássá láthatatlan kezeivel: életemet! Ami a magnetofonszalagon rögződött az elektromágneses selyem-írással, azt változatlanul hiszem, vallom. Nincs abban semmi eltagadni, letagadni, elhallgatni való! Hisz aki verseskönyveimet (a kezdetektől máig) vagy verspróza-könyveimet olvassa, e tartalmakat találja meg írásaimban! Én azt mondottam a Vigilia szerkesztőjének (és ez lényegült „vallásossá”, pedig nem vagyok sem gyakorlatilag, de még esztétikailag sem vallásos), hogy én a létezés értelmében hiszek! Az élet értelmében hiszek! Hiszek abban, hogy a földgolyó gyötrelmes és gyönyörű létének, sőt a befejezhetetlen teljességű világegyetem létezésének is van és kell legyen értelme! Hitem daca gőgösen farkasszemet néz, virággal üt a század egyik legerőteljesebb és legnegatívabb filozófiai irányzatára, az egzisztencializmusra! Arra a filozófiai világkétely-gyötrelemre, amely a léthit értelmét tökéllyel és szenvedve tagadja: filozófiai gondolkodásában, esztétikai gondolkodásában és gondjaiban, filozófiai és lét-etikai értelmezéseivel, lét-szerkezettani, költői, drámai és szépprózai műveivel. Nekem nagyon sok fizikus barátom van. A fizikusok és csillagászok töprengésének egyik alap-pontja ma (nemcsak a jelenkor időpontjában, de évtizedek óta már, és lesz évtizedek múlva is még), az, hogy van-e más bolygókon élőlény. Ők azt mondják: bizonyára van, a „világegyetembe-foglaltan” lehetséges. De mondják azt is, hogy az érintkezés, a találkozás más égitestek értelmes lényeivel, „lelkes” lakóival a törmelék-semminél is törpébb, alig lehet. Az idő-tértömbök, téridőtömegek iszonyú halmazait biológiai lény, biológiai-szervezettségű, agyvelős létező nem tudja élő-szívével áttörni. Ez magyarul azt jelenti, hogy az az ember, az az emberiség, amelyik bolygónkon született, amelyik földgolyónkon él, s hal meg majd; e földgolyóra, ez égitestre van ítélve. E földgolyóra-ítéltségből, világegyetem-rabságból kétfajta erkölcsi következtetést vonhat le az ember. Az egyik: ha már életünkkel halálunkig halálosan elítéltettünk, ha már magányunkba vagyunk elítélvén lökve és zárva, az égitest-földketrecben kuporgunk, mint megőszült hím-majom és nőstény-majom, magányunkba sajtolódtunk, mint a beszélgetésünk elején említett őskori csiga kürthéja egy őskori kőbánya kőszálkás kőfalába, akkor lehetek rossz is! Földgolyó-magányom rothasztó iszonya buzdít a rosszra! Miért ne? Nincs transzcendens felelősségem! Nincs világegyetem-felelősségem! Nincs bűntudat-halálfelelősségem! De én, a költő, inkább a jót választom! Azt mondom: a magányra-ítéltség, a földgolyónyi magányra-ítéltség, csak a jóra kötelez, a jó cselekvésre, a jóra és nem a rosszra! E hitemet semmiért, senkiért föl nem adom! Én ezt mondtam el a Vigilia szerkesztőjének. Sajnos, a megjelent lapszámban mondataim módosultak, elferdült-ajkú szélütöttek lettek, rózsaszínűek, mint a borjúszáj, misegyertyaszagúak, vallásosak. Hit helyett vallást írtak, élet helyett vallásosságot. Bizony, ez nagyon bántott engem! A válasz-módot keresem már dérütött szívemben, és rövidesen meg is fogom találni égő válasz-szavaimat. Talán egy nem-is-rövid írásban!

 

GARAI G.: Na most még két kérdésről szeretnék veled beszélni. Az egyik az, hogy az Őskoponyában (már ne haragudj, hogy ilyen rövidítve említem, nem szabatosan a címét, de hát úgy is tudjuk miről van szó), te párhuzamosan írsz Babitsról és Illyésről, Aranyról és Petőfiről, és így tovább, csupa olyan nagyságról, aki természetes, hogy a miénk és közel áll hozzánk. Igen ám, de én visszaemlékszem egy olyan dologra, most utólag be kell valljam, hogy egyetlenegy olyan írásod volt, amit szerkesztő koromban közöltem, és ami miatt kikaptam, amikor Babits sírjánál beszéltél valamilyen évforduló alkalmából és azt írtad, hogy szerethetjük mi Adyt úgy, hogy Babitsot sem kell kidobni a sírból, vagy a tudatunkból, vagy az eszméletünkből; akkor én majdnem lemondtam a szerkesztőségi posztomról, nem azért, mert annyira megsértődtem, hiszen letolást kaptam már máskor is, megvédtelek, nem szorultál rá ugyan, illetve magamat védtem egyszerűen, hogy ezért meg ezért közöltem az írásodat, mert mély meggyőződésem, hogy ez üzenet a mának, ez nem Ady- és Babits-vita, hanem azt üzeni, hogy egymás mellett élhet Illyés Gyula és Vas István, Déry Tibor és Goda Gábor és folytathatnám.

 

JUHÁSZ F.: Amit mondottál, hatalmas kérdés-köteg, kövér, lángoló kérdés-kéve, szikrázó kérdés-halmaz: amire csak hosszadalmasan tudnék válaszolni. De kérdésedben a mi szocializmusunk harminc évének szellemtörténeti, szellem-értelmezési kérdőjele is fölvetődött: gyémántos pikkelyekkel, meggörbült farokuszonnyal, mint holdfehér vízből a ponty. Ha én Babits Mihályról szólok, vagy Berzsenyi Dánielről, vagy Kölcsey Ferencről: azt kellene megérteni (és hiszem, ezt most már megértették a hozzáértő okos emberek gyülekezetei, megértették barátaink és nem-barátaink), hogy a más-más módú teremtéstudat országos szellemi lényegünkből nem zárhatja ki önmagunkból-egymást. Ez nem gyermekien szeppent füllentés, nem pártoskodás! Én a költészet forradalmában hiszek! Én a forradalmi költészetben hiszek! Költő-létem, költő-töprengésem legszebb gyötrelme, legizzóbb gyönyörű akarata, hogy megfejtsem a forradalmi költészet titkát és gyakoroljam ezt az életszép titkot! Dehát ez nem olyan sugárzóan egyszerű! Mint Grünewald föltámadásképén aranyfénykorongban a mennybeszálló Jézus! Nem olyan megváltótiszta, mint hittük húszévesen! Bizony, nem olyan sugarasan könnyű tudni azt, hogy mi a költészet forradalma, mi a forradalmár költő föladata, mitől lesz egy költő forradalmár! (És e forradalmárságon nemcsak költői, nyelvi, képi és fogalmi módszert és rendszert, szerkezetet értek, de politikai odatartozást is és fordítva)! A múltba-tekintés, a múltra-építés a költészet elemi föladatainak része! Múlt nélkül nincs költészet! A Múlt: lehet értékítéletek különbségeiből csillagzó fénypont-halmazat, de nem lehet kizárólagos tűzgömb, vagy kizárásos gyanakvásból fölépülő szerkezet. Hogy én Csokonai Vitéz Mihályt, Petőfi Sándort, Arany Jánost, Vörösmarty Mihályt, Ady Endrét, Vajda Jánost, József Attilát költő-szívem legszebb szerelmének tudom, a leggyémántosabb tüzű eszméltetőnek és szent tudatosítónak, velük, értük és miattuk tudnom kell azt is, bizony a legnagyobb szeretettel és a legnagyobb tisztelettel, hogy rothadandó szívem és jövőnk, jelenünk oszthatatlan sugárzó tápláléka a magyar irodalom, a magyar művészet, a magyar költészet múltjának minden igazi, progresszív szelleme. Gyűjtenünk kell esendő szívünkben elporladott lényük lényegi tartalmait, testük jövővé emésztő munkájával, szervezetük átalakító szorgalmával áthasonított anyagait, mint a méhecske szájában, gyomrában, szőrös tükörrózsa szemén, teste sejtjeiben, combputtonyaiban, kitinpofáján, csápbuzogányán az aranybuggyanás édes nektárt, aranyszőr virágport! Mindenkit őriznünk kell teremtő tudatunkban, mint az egyiptomi halottak szívére tett kis emberalakú fabábu a szíve helyén vésett szívgödörben a búzaszemet, hogy zöld lánggá kicsírázzon, eres növény-bádog-tűzzé földühödhessen, mindenkit, aki a magyar költészet tűzcsipkés és kőlángú toronyépítésében, a magyar gondolkodás tudatosító csillagrobbanásában munkájával vad vagy pelyhes sorsával részt vett. E láncolat arany láncszemei azok a hatalmas emberek és azok a hatalmas alkotók is, akiket bizonyos irodalompolitikai korszakokban rosszul ítéltek meg. De én ezeket a baljós rossz ítéleteket nem vagyok köteles és nem is vagyok hajlandó elfogadni. Nem akarom én most Krúdy Gyulát mondani, vagy Babits Mihályt, s visszafelé mászva a rothadt időben annyi világló lángelme nevét süvölteni! Egy nép (vagy a nép) szellemiségének egysége nagy szerelmében mindenkit őriznünk kell, mint ősember a tüzet, az ősvadont otthonná rózsállót, a jövőt pirosával igézőt, aki okosan és szépen teremtett, aki hasznosan teremtett, s a nép javára teremtett, még ha nem is Ady Endre kérub-indulatával, táltos-őrjöngés és gyászdühével! Mert átok-árnyékú hatalmas luxus volna megfeledkezni róluk, vakond-vak tékozlás nem tudni őket! Hiszen ők is múltunk gyémánt-gyökérágai. Én annak idején, Babits Mihály halálának harmincadik évfordulóján beszéltem a sírjánál, s beszédemben, amit akkor közöltél az Élet és Irodalomban: csak arról volt szó, amit az előbb említettem. Csak arról, hogy a kizárásos eszméletű lét mindig a kevesebbet szüli és nem a többet.

 

GARAI G.: Ezek szerint úgy gondolom, te is úgy vélekedsz, ez a kizárásosság ma is átkos és életveszélyes lenne és talán zárjuk le ezzel a beszélgetést, illetve te fogod lezárni majd, bár nem tudom mit válaszolsz arra, amit kérdezek. Most, amikor az Írószövetség közgyűlésére készülünk, amikor tisztújításra készülünk, hiszen olyan kitűnő emberek hagytak itt minket, sajnos túl korán mint, Darvas József és Simon Pista, közös barátunk; amikor áttekintjük egy kicsit ennek az öt és fél évnek a munkáját, ami lezajlott a legutóbbi közgyűlés óta, ami szintén szörnyű tragikus napokban ülésező közgyűlés volt, ha visszaemlékszel rá, akkoriban temettük Váci Mihályt, Veres Pétert, és még személyesen apámat is, Marconnay Tibort, egymás után egy hét alatt. Tehát iszonyatos tehertételek, veszteségek értek minket. Én mégis furcsa módon jelenvalónak éreztem és érzem most is a jók szövetségét, már bocsáss meg, ezt én most Csanádi Imrétől lopom, akivel legutóbb csináltam egy ilyen írószobai beszélgetést, és ő mondotta, hogy valaha hitt abban és törekedett arra, hogy egyszer a magyar irodalomban meg lehessen teremteni a jók szövetségét.

 

JUHÁSZ F.: Tudnod kell, egyetértek veled! Ezt szeretném létemmel, szerkesztői munkámmal és költészetemmel el-nem-kerülhető halálomig szolgálni! Amikor szerkeszteni kezdtem az Új Írást, azzal a szándékkal, azzal a hittel, azzal az akarattal robbantam a munkába, hogy a jók szövetségét, az igazi, az igazán jók szövetségét (hogy a te szavaidat, vagy Csanádi Imre szavait használjam örömmel), hogy a jók szövetségének a megalakulását, a csillagok galaktikasűrűsödését próbáljam segíteni e lap létével is, a szerkesztéssel, a szerkesztés módjaival. Én a magam izgatott, hevült, gyötrődő és lobogó munkájával azt szeretném megélni, hogy mindenki igazi alkotó, mindenki tehetséges teremtő e hatalmas cél érdekében tegyen, dolgozzon, hogy a régi költő szavaival éljek és fejezzem be ezt a beszélgetést, hasson, alkosson és gyarapítson!

 

A teremtés titkát kimondani^*

Lehet-e egy galaktikának sűrű haj-bozontja? Hasonlíthat-e egy csillag gyermeki szemű pulihoz? Mekkorára tágúl a pupilla, ha a kor belecsöppen? Látni-e azt, ami fáj, ha a tekintet ekkora? Asztal, szék nem illik ide. Kellene néhány egyszerű szerszám: kalapács, véső. Vagy talán szentpéteri kulcs a világegyetemhez.

 

*

 

Miképpen lehet ez: él valahol egy család, földet művel vagy szenet csákányoz abban mindenki: az ősök őse, s a hétszer hetedizigleni szépunoka is: aztán egyszer csak jön valaki muzsikával, keze mesteri hajlékonyságával, vagy éppen verssel, a költészet szívdobogásával: s hirtelenében megvilágosodik, értelmet nyer minden?

 

Három dolog van, ami a költészetet létrehozhatja, létrehozza. Egy: az állandó valóság: a természet és jelenségei. Kettő: a cselekvésben megtörtént valóság: az, ami az emberrel vagy egy nagyobb embercsoporttal történik, megtörtént. Három: a teljes érzelmesség, tehát a valóság kizárólagosan egyéni felérzése, a költőnél: a szubjektív indulat… S hogy mi történt énvelem? Miféle törvény, biológiai beidegzettség okozta azt, hogy az ember arra figyelt, amire figyelt, milyen hajlam munkált, hogy tárgyi, természeti, tapasztalati, emberi, elvont környezetéből azt vegye észre, amit észrevett? Egyetlen szövethalmaz, szövődmény ez, amelyben semmi sem vonatkoztatható el a másiktól. Sokat töprengtem, töprengek magam is azon, hogy egy családfában, biológiai életfában, mely évszázadokig megy vissza, le a földbe, mikor, hol és miért jön létre egy személyében megtestesűlve valamilyen különleges képesség. Jelen esetben a költészet képessége. Olyan családban, mint az enyém, ez nehezen követhető. Nem maradtak meg az anyakönyvek. Csak úgy nagyjából következtethet az ember. Azt kiderítettem, hogy anyai, apai ág egyaránt szegényekből állt. A kifejezett szellemi érdeklődés az én családomnak az anyai ágából nőtt ki. Anyám bátyjában, öccsében, anyai nagyapámban nemcsak hajlam volt, szellemi tevékenységre való hajlandóság. Mindegyik valamit próbált. Ki zenélni, ki festeni. Anyám pedig a falusi szokások ellenére sokat olvasott. Hogy mitől támadt benne a láz? Belső magyarázatot nehezen találok erre. Majdnem csak genetikait. Visszatérve kérdésed lényegére: az érdeklődés, a látás, mely költészetemig vezetett, nyilván már bennem volt, génjeim parancsa lehetett. A szemem, az agyam, mióta vagyok, eszmélek, mindent állandóan, folyamatosan regisztrált. Ez két vagy három jelenségtartományban történt. Egyrészt közvetlen környezetemben, ahol, akik közt felnőttem. Egy Budapesttől húsz kilométerre fekvő faluban, bejáró munkások világában, akiknek kicsike kertjük is volt, akik valamiféle paraszti munkát is végeztek. (Apám-anyám a maga negyed hold földjén.) Másrészt az érzelmi környezetben, ami az én esetemben azt jelentette, hogy igen szorongattató körülmények között nőttem fel. Ennek nem pusztán a szegénység volt az oka. Apám betegsége is. A tébécé, mely az ilyen szűkös világban az életet nehézzé tette. Napjainkat átszőtte néhány dolog, amitől az ember folyamatosan menekűlni akart. Egy szoba-konyhát képzelj el, mosdóval, néhány evőeszközzel. Köztünk és velünk a rettegés a fertőzéstől. S apám érzékenysége, kínja, ha tárgyait elkülönítettük. Ettől is szorongott az ember. Ő pedig haláláig szenvedte ezt az állapotot. Csupán azután értettem meg: léte minden napjában, órájában, percében úgy kellett lennie, hogy a halál a mellén ült, a torkát markolgatta. S hogy ezért ivott. Mert hazajövet a férfiak kártyáztak és ittak. Úgy ivott apám: majd mindennap civódás lett a vége. S én voltam a békítő, de mindhiába. Sokat tűnődtem ezen. Apám oly gyakran italba fulladó jókedvén, anyámon, aki szeretett volna rendezett életet élni. Innen vizsgálva: gyermekkorom tele volt régies, szép szóval élve: elvágyódással. S igyekeztem is mennél kevesebbet otthon tartózkodni. El-elkószáltam, erdőt-mezőt jártam reggeltől estig, ha lehetett. Órákig el tudtam nézni egy szőlőkacsot, ahogy rezegteti a szél, vagy a halakat, amint a tóban uszkálnak.

 

A Budapesthez bogáncsként tapadó falvak, a napkeltével pulzáló embersokadalom, a bejárók, ingázók virradatszagú serege még úgyszólván ismeretlen irodalmunkban. Ilyen oda-visszadohogó vonatokon jöttél te is, nemcsak a nagyvárosba, a könyvhöz, a vershez is…

 

Épp a közelmúltban említettem Illyés Gyulának, hogy ez a világ nincs még megírva. Vonataival, villamosaival, kopár külvárosaival, hajnalonta. Meg fogom írni ezt a világot. József Attila azért is volt oly természetes számomra, mert ebben az érzeti-tárgyi környezetben jöttem-mentem. Leszálltam Kelenföldön, s a 49-essel utaztam iskolába. Villamosút hajnali ötkor. Zsúfolt, tömött kocsik. Egymáshoz szorítva álltunk. Nem volt kesztyűnk. Odafagyott az ember keze a rézfogantyúhoz. Egymás testébe kapaszkodva, furcsa ölelésben függeszkedtünk. De ez a proletársivárság mégis szép volt. Jött be az ember a Körtérig. Látta a füstködöt rózsaszín derengésben. A Napot. Egy korong sütött át a ködfelhőzeten. Szén- és salakkupacok, járművek, didergők – megőriztem a városba érkezés kopár, tiszta szépségét, szeretetét. S amikor megérkeztem, itt éltem az életemet. De nem voltam itthon. Bementem a Széchényi vagy a Szabó Ervin Könyvtárba, antikváriumba. Olvastam, elbogarászkodtam. Télen állandó helyem volt a gellérthegyi Szikla-kápolna, mert jól tudtam ott melegedni. Ha jött a jó idő, valamelyik padon olvasgattam. Irtózatos mennyiségű könyvet: ebben kerestem feloldódást. S a szemem, az agyam szerkezete lehet olyan, hogy mindent lefényképez: az olvasati és látványtapasztalatok részleteződtek. (Mint korábban is, amikor iskolai szünetekben már nyolcévesen munkába jártam. Hajnali négykor kezdtünk, dolgoztam favágóként, ácsok mellett, kőműveseknél, kaszáltam, kévét kötöttem fél zsák búzáért. És mindent megnéztem, szétszedtem, megjegyeztem.) Így alakúlt ez bennem. Módszeresen. Láncreakciószerűen történt, kapcsolásszerűen. Megvettem a magyar nyelvű Koránt, s máris érdekelt mindaz, ami a Koránt körülvette. Turgenyevet olvastam. Kerestem a környezetét, érdekelt tehát az egész orosz irodalom. S minden egyberakódott, mint légynek a szeme.

 

Verseid tenyészetében, a legsűrűbb sűrűben, mikor már fél és fullad az ember, hirtelen ott a lehetetlen: tisztásra léphet. Dal következik, köznapi szó, vagy éppen a kétkezi munka dicsérete. S tudni lehet és kell: valóban két kézzel élted a munkát, sebet is ejtő szerszámokkal, sebet is osztó szerszámos emberekkel.

 

A megaláztatásról, a goromba, nyers tréfákról nemigen beszéltem még. A legdurvább durvaságról, mely mégsem nélkülözte a szeretetet. Pici termetű gyermek voltam. Féltem, hogy én is, mint apám, beteg leszek, hát védekeztem. Úsztam, tornásztam, jógáztam, s megizmosodtam. Amikor a kőművesekhez szegődtem, a malteros ládát naphosszat zokszó nélkül vittem az emeletre. Ha elfáradtam is, igyekeztem mennél kevésbé megmutatni. Marha nagy legényt állítottak elém. Rámnehezedett a súly, ruhámra csurgott a malter. Társaim ezen jót röhögtek. Máskor meg vigonyos voltam. Éjjel kettő és három között, mikor már majd elájúl az ember a fáradtságtól, leültünk a gépek mögötti ládára. Ebbe vert bele valaki egy akkora szöget, ha ráülök, szívemig fölszaladt volna. De titokban figyelmeztettek. Legközelebb viszont beletelepedtem vagy húsz kiló olajos gyapotba. Egymást tréfálták meg, mikor engem: a közűlük valót. Önmagukat. Saját felszabadulásuk, felszabadításuk dolgozott ebben a kegyetlen védekezésben, torz örömkeresésben. De megérezték azt is, hogy az ember kiválni akart. Megtréfálták a mássá lenni akarót, mert nem szerették a különbözőt. Akiről talán sejtették: azzá válhat, akire egyszer büszkék lesznek. Búcsúztak is, férfivá is avatták az embert. Mert ez a törvény. De nekem fájt, hogy így kell lennie.

 

Kiválni, elszakadni, mintha a csecsemő foggal tépné önmaga köldökzsinórját: századunkban majd minden nemzedék ilyen kegyetlen és tragikus erőszakossággal fordult el szüleitől. Vége a hosszú zajtalan öröklésnek. Gondolom, az efféle ragacsos-szöges tréfa csak jele volt a csontig hasító szakadásnak.

 

Minden szegény ember szeretné, ha gyermeke jobban élne, mint ő. De továbblépésén azért szeretné rajta tartani a szemét, kezét. Menyasszonya például rendszerint ki van szemelve. Én tudtam: nem szabad odahaza megnősülni. A faluból el kell jönni. Mert a falu itt volt ugyan Pest közelében, de csak állt, maradt ott az élet. Tizenhat éves koromra végleg eldöntöttem, hogy elszakadok onnan. De hogy mi lesz velem, nem is sejtettem. Kistisztviselő legyek s lakjam albérletben? Aztán kezembe kerűlt a Szabad Nép kollégiumi felhívása. Jelentkeztem. Fölvettek a kollégiumba. Még abban az évben megnősültem. De akkor az isten sem tudott volna visszafordítani. Csak így szakadhattam ki, nem a közösségből, a létformából, melyből ki kellett szakadnom. S csak így illeszkedhettem a kollégium közösségébe, egyívású barátok közé. Költők, írók, művészek közé. Mert akkor, 1946-ban már megjelentek a verseim. Az elszakadás azt is jelentette, hogy aktív költő lettem. A Central kávéházban megismertettek írókkal. Ennek a megismerkedési, együttélési módnak volt egy nagyon szép sajátossága: ha rákérdeztek tehetségünkre, elfogadtak, s az életkori különbségek megszűntek. Ilyen volt a mi ifjúságunk a költészetben: bár a teremtésre kezdők voltunk, a nálunk idősebbek szeretetükkel, barátságukkal, s azzal, hogy létezésükben részt vehettünk – egyenrangúnak tekintették az embert. Húszévesen megismerkedhettem Tersánszkyval, Tamási Áronnal, Hatvany Lajossal, Ferenczy Bénivel, Vas Istvánnal, Veres Péterrel, Lukács Györggyel. S beszélgettünk, mintha mindíg ismertük volna egymást. Ez most, ha akarod sincs meg. Pedig de szeretném! Mindíg azt mondtam, most is mondom, bár nem akarták elhinni, most sem hiszik: a szidalom, a gyűlölet mit sem ér. Az ilyen befogadás, a közös szeretet nagyobb erő. És Nagy Lajos!

 

Talán Ady óta nem ócsároltak s dicsőítettek senkit úgy költészetünkben, mint téged. Szinte ciklikusan vissza-visszatérnek az elmarasztalók, akik hol a vers hosszáról-szélességéről akarnak kioktatni, hol a Juhász-líra tágasságától kapnak tériszonyt. De költészeted rendkívüliségét senki sem vitatja már. Most azért aggódnak egyesek: kárát látod annak, hogy két esztendeje az Új Írás főszerkesztője lettél.

 

A költészet tapasztalati meggyőződésem. Minden költészet állapot. Ha úgy tetszik: mániás-depressziós állapot, melynek vannak mániás és depressziós szakaszai. S kiszámíthatatlan, hogy ennek egy-egy fázisa meddig tart. Különféle jellemzésekben az ember szellemiségét vizsgálva, ezt persze másképp fogalmazzák meg. De nekem meggyőződésem: az egész teremtésfolyamat ilyen ciklikussággal történt és történik bennem. Az irodalomtörténészek azt mondják a depresszió helyett: felkészűlés. Mások így fogalmaznak: kiégtél. Ám mindez nem sokat számít. Énbennem valóban fellángoló, felhabzó szakaszossággal fogalmazódnak meg a dolgok. S akkor jön mindíg az árapály. A teremtés lényegét érintő depresszió ez. Csak akkor fáj annyira, amikor először éri az embert. 1958-ban ért első ízben, s úgy tarkón ütött, hogy csaknem belehaltam. De azóta ismerem törvényeit, kitanúltam a depressziót. Aki hiszi, hogy most is birkózom vele, téved. Ez csak látszat. A gyakorlati teremtésidőm szűkült le, mert valóban sok időt fal fel a szerkesztési munka. Korábban délelőtt dolgoztam. Most délutánra fáradt vagyok, s akkor érvényesen fogalmazni már nem nagyon tudok. S csak halmozódnak a könyvek, folyóiratok is. De azért írtam körülbelűl négyszáz oldalnyi versprózát, van vagy húsz-huszonöt publikálatlan versem, írok egy még befejezetlen versjátékot, nyolcezer sor készűlt el belőle. Nem készítettem el viszont Petőfi-könyvemet, noha a kiadó már 1971-ben szerződést kötött velem, s költőként utoljára Illyés Gyula írt Petőfi Sándorról, érvényesen. Az a Petőfi Sándor, akit én szeretnék megfogalmazni, már nem azonos azzal a szép és nemes Petőfi-portréval, amelyet mindnyájan ismerünk. Mert ahány szemgolyópár van, annyi a látás és annyi a tapasztalat, annyi a tudat és annyi a tapasztalatfeldolgozás. Más Petőfi az enyém, más az én adósságom, és elszomorít, hogy még tartozom vele.

 

Adósságról szóltál az imént. Furcsa ezt attól hallani, akinek olykor épp műve mennyiségét vetik szemére azok, akik nem tudják áttekinteni. Miféle tartozásod van még? Példáid jelesen sorakoznak megírott könyveidben. Talán kortársaid nem kaptak elég helyet a teljességre törekvő műben?

 

Van négy verspróza kötetem (az egyik még nem kinyomtatott). Ha valaki elkészítené ezeknek a könyveknek a névmutatóját, akkor azért élő és nem élő, kortárs és nem kortárs szellemiségünket megtalálná a regiszterben. (Kritikát, recenziót persze nem írtam, csak Simon István verseskönyvéről 1955-ben.) E versépítés módszerével alakúló írásoknak a legnagyobb része felkérésre készűl. Előszót kell írni, meg kell nyitni egy kiállítást stb. Hogy kiről írtam, nem csupán rajtam múlt. Ám hogy az írások végűl is megszülettek, annak azért valamilyen törvényszerű oka van. Oka van annak, hogy írtam Nagy Lajosról, Tersánszkyról, Vas Istvánról, Berdáról, Zelkről, Simon Istvánról, Rákos Sándorról, Képes Gézáról, Somlyó Györgyről, Kiss Benedekről. De azért sokat jár a fejemben, hogy meg kellene írnom a magam „Költészet és valóság”-át, amelyben nem az életrajzomat fogalmaznám meg, hanem egy tudat belső tapasztalásainak, felépűlésének, fölépítésének történetét. Ebben már nem csak az elődökről, a hivatkozási lehetőségekről beszélnék, hanem mindenkiről, aki a kortársam volt, aki a kortársam, attól a pillanattól kezdve, hogy vele találkoztam. Visszatérve kérdésedhez: ha arra vonatkozott, hogy van-e bennem valamiféle elfogúltság, azt válaszolom: nincs. Semmiféle elzárkózási, csoportosúlási vagy politikai indokot nem tudnék kitalálni arra nézvést, hogy kiről írtam s kiről nem. Mindenkivel tartok, akiben nemcsak a tehetség – mert az kevés –, hanem a jellem tehetsége is megvan. Mert ez több…!

 

Vallomást, tehát költői munkát valóban sokat írtál. De az az érzése az embernek, mintha újabban az alkotók nem is ismernék egymást. Pontosabban mintha nem vennének tudomást egymásról. Írott véleményt kevesen s nagy ritkán mondanak. Mintha kihalt volna az író írta kritika. Pedig ennek is szép hagyománya van.

 

Nemcsak írói, szerkesztői kapcsolatom is van kortársaimmal. Huszonhárom éve dolgozom a Szépirodalmi Könyvkiadóban. Nem volt élő író (beosztásom szerint ez a dolgom), akinek a regényei, verses- vagy tanulmánykötetei közűl ne olvastam volna. Valamennyi olvasmányomról úgynevezett szerkesztői jelentést kellett írnom. Eltettem mindegyiknek a másolatát: négyezer oldal. Abban megírtam az élő magyar irodalom történetét. Veres Péter könyvének, A Balogh családnak én voltam az első olvasója. Déry Tibor Feleletének, Nagy László, Simon István, Vas István versesköteteinek is. Révai József kívánságára én szerkesztettem Gábor Andor összes műveit. Rendezetlen kazlakon rágtam át magam. S nem volt fiatal se, akinek a könyve a kiadóban ne kerűlt volna a kezembe, akit ne olvastam volna Bihari Sándortól Buda Ferencig. Noha az ötvenes években kezdtem el írni: ennek a négyezer oldalnak vállalom minden sorát. Megtörténhet, hogy jó címmel, jó előszóval egyszer majd kiadatom.

 

Barátság, gyűlölség az írónak is ugyanúgy kijut, mint bárki másnak. De jut-e elég kézfogás, s nem több-e az oktalan füstölgés (nem ritkán: acsargás) a kelleténél?

 

Csernus Tibor és Hantai Simon festők. Távol élnek, de azonos a rádióhullámhosszunk. Szellemiekről szívesen beszélek festőkkel, tudósokkal. Számos íróbarátom, aki az életemet átszőtte, halott. S noha úgy érzem, mintha Nagy Lajos, Tamási Áron, Veres Péter, Hatvany Lajos, Ferenczy Béni mégse haltak volna meg, rettenetesen hiányzik eleven emberségük. Ami az élőkre, megmaradottakra vonatkozik: aktív, tápláló barátság van Illyés Gyula meg köztem, Vas István meg köztem, Illés Endre is, akinek a szíve alatt nőttem fel, barátom. Azonban a velem-korú társak közt elnehezűlt, mególmosodott a kapcsolat. Valamiféle térritkúlás történt. A barátságot illetően egy tágúló világegyetemben élünk. Ezért is várom, köszöntöm mindíg a fiatalokat, akiket oly igen szeretek. Ők mindíg jönnek, s nyitva az ajtó.

 

Miféle ridegség ez? Milyen vélt vagy valóságos indulatok tartják egymástól távol nem csak az egymásrautaltakat, még az összetartozókat is?

 

Átörököltünk például egyfajta történelmi tévtudatot, balhitre való képességet. Átörököltük a konzervativizmus folyamatosságát. A kényelmességet, a tunyaságot, tohonyaságot. A gyávaságot! A bátortalanságot arra, hogy ki-ki saját magával szembenézzen. Átörököltük az önismeretre való képesség hiányát. Furcsa, hogy oly sokszor az újnak nem tudunk örűlni. Az újjal szemben folyamatos a bizalmatlanság. Ez olyan gravitáció, mely ellen irgalmatlan erőt kell kitermelned a szívedben, hogy ne szívjon, szippantson magához. Pedig Kölcseytől kezdve ezt oly sokan megírták! Én azt szeretném hinni, hogy amint említettem: nincs bennem semmilyen emberi, faji, származási, vagyoni elfogultság. Mindent szigorú szemmel elfogadok, megvizsgálok, fölemésztek, hogyha az nem hordoz eleve rosszindulatot. Nem vagyok hajlandó semmiféle történelminek nevezett balhiedelemben – mint koordináló erőben – sem hinni, sem részt venni. Mert sokfajta történelmi előzmény miatt az utóbbi évtizedben kiéleződtek az ellentétek, csoportok jöttek létre. Ezért is vállaltam az Új Írás szerkesztését: szerettem volna, hogy a tisztességes tehetségek fölvállalják az együtt-munkát. Hogy ne a ránktapasztott, a kisarjasztott előítélet döntsön, határozzon, hanem egy közös akarat. Hittem: fel tudom, fel tudjuk oldani ezeket a csoportosúlásokat. Hogy el lehet érni: e lap kevés (128) oldalát tehetségben más-más természetű, indulatú emberek írják. Hogy egymás kezét fogva munkálkodhatunk. Mert vallom: az igazi szellemi emberséget, a szellem humánus közösségét csak így lehet létrehozni. A legnagyobb bűn: a kizárólagosság jogának meghirdetése. Ez sajnos szellemi életünket át- meg áthatja: csoportocskák kölcsönösen kiátkozzák egymást. Az ilyen luxust nem engedik meg maguknak a nagy népek. Mi az újról mindíg gyanítjuk: valami más van mögötte. Pedig annyiféle a lehetőség, ahány a tervező indulat. Ezeket kellene egy mederbe gyűjteni. S nem az érdekel, hogy az egyik hosszú verset ír, a másik rövidet, hogy ilyen vagy olyan származék-e, hanem, hogy amit csinál, azt hogyan teszi, hogy azzal szolgálja-e elfogúlatlan szépséggel a teljes emberi szabadságot.

 

Dantét emlegetted annak idején, s újra csak Dantét. S vállalkozásod valóban csak az ő reneszánsz léptékével mérhető. Ebben az áttekinthetetlennek vélt, mind jobban differenciálódó világban sikerül-e megírnod a tenyészet teljességét? Megépül-e a tervezett verskatedrális? S ott lesz-e a hatalmas boltívek alatt az esendő, veszendő ember, vagy csak beépül e roppant szerkezetbe?

 

Tudom, hogy mi az, amit még mondani szeretnék. Hogy ebből mi valósúl meg, az függ fizikai állapotomtól, élettől, haláltól. Meglehet persze, az ember bucskázik: fölépíthet egy téves költői hitet. De fölépíthet olyan valóságot is, mely betetőződik a műben. Ami engem izgat, az nem kevesebb, nem több (a katedrális hasonlatot is így kell értelmezni): van-e mód arra, hogy a kor (a jelenkor) valamennyi ismeretét, tudásformáját, minden önismeretét, tehát a jelenségeknek valamennyi (történeti-elméleti, érzéki) tartományát egy összefoglaló műben megfogalmazhassam, s lehetséges-e ez egyáltalán éppen ebben a korban? Dante a példám, akinek sikerűlt…! Abban az összefoglalásban, amit írok, amelyre készűlök: párrendszerekben gondolkozom. A tékozló országnak a Halottak királya, az Apám-nak az Anyám volt a párja. A Gyermekdalok pár-versét is meg akarom írni: nem a bűntudattalan képzelt jövőt, a fordítottját. Az életnek meg a halálnak olyan tartományairól szeretnék beszélni, amelyről eddig nem nagyon szóltak a magyar lírában. A teremtés titkát terveztem megírni: már az első sorától az utolsóig tudom, hogy mi hol lesz, de a szavak, versmondatok szövődését még nem tudhatom. Hogy ez a csúcsa lehet-e valaminek, vagy még egy gyűrű a Bábel tornyán, azt sem tudom. Talán kiderűl, ha megcsináltam. Munkál azonban még egy igen nagy vágy bennem. Mindazt, amiről beszélgetésünk elején szóltam, egész gyermekkorom világát szeretném újra, másként elmondani. Visszatérve: közelről s mégis magasból.

 

Hiszek a költészet jövőjében!^*

Az újvidéki Ady Endre-esten felolvasott bevezető előadás több egyéni vonatkozása, Juhász Ferenc Ady-értelmezése érzésünk szerint megkívánja és megérdemli a gondolatsorok bővebb kifejtését. Elsőnek mégis azt kérdezzük meg: milyen új könyvet készít a költő?

 

Az Írás egy jövendő őskoponyán volt a legutóbbi könyvem. Azóta írtam egy verses játékot, ez még könyvalakban nem jelent meg. Azért nem nevezem színműnek, mert a szó elemi értelmében nem is az.

 

Mi a címe?

 

Az aranyszeplős levelibéka.

 

Ebből részlet jelent meg az Új Írásban.

 

Igen, az Új Írásban és a Jelenkor című pécsi folyóiratban. Páros rímes magyar nyolcasokban íródott, s veheted hosszú versnek is, vagy éposznak: azzal a különbséggel, hogy itt az én lírai gondolkodásomban történt egyfajta váltás, és tulajdonképpen nem számít, hogy a vers részei személyekhez, nevekhez, szereplőkhöz kötöttek.

 

Milyen váltásról van szó alkotómunkásságodban?

 

Olyanról, amelyet nagyon fontosnak tartok a magam élete és a magam lírája szempontjából is. Hosszú idő után először történt meg velem, hogy azokról a lényegi kérdésekről, amikről minden lírikus beszél, mert beszélnie kell róla, akármilyen formában és akármilyen módon: életről, halálról, emberi együttlétről, szenvedésről, szerelemről, játékról, tehát ezekről az alapfogalmakról tárgyilagosabban tudtam ebben a verses játékban beszélni, mint eddig. Nos, ez a „tárgyilagosabb”, ez a kicsit kívülről-nézés olyan lírai váltás kezdete, amelyikre én már rettenetesen régóta vágyódom!

 

Ha már a vágyaknál tartunk: melyek a további írói terveid?

 

Van egy nagyon nagy adósságom, amit, sajnos, nem rendeztem, nem csináltam meg, de hát ebben az idő meg a személyes sorsom sok baja, szenvedése is nagyon közrejátszott. Annakidején igéretet tettem a könyvkiadómnak, hogy írok Petőfi Sándorról egy könyvet: az én Petőfi Sándoromat fogom megírni! Ezt még nem tettem meg, ezt szeretném elkészíteni. S itt már rá is térhetek első kérdésedre, az Ady Endre szívéhez vasaltra. Előbb azonban megmondom, miért fáj, hogy nem csináltam meg azt, amit vállaltam. Azt hiszem, nekünk, a jelenkor költőinek, s minden szellemben-kortársunknak, bárhol éljünk is a világon, nemcsak kortársainkat, de az elődöket is újra kell értelmeznünk, újra kell szeretnünk, újra kell élnünk: a magunk szívével, a magunk szemével kell újrateremtenünk őket. Mivel én magyar költő vagyok, természetesen az újraértelmezési, újraépítési vagy újra-szeretési formákban elsősorban a magyar költészet múltjában gondolkodom. Petőfi Sándorról: költő (nem irodalomtörténész, nem irodalomtudós) könyvet utóljára Illyés Gyula írt a harmincas években. A jelenkor magyar költőinek elemi kötelessége: megírni a maguk múltra-emlékezéseit, a maguk Petőfi Sándor-életrajzát, a maguk Ady Endre-életrajzát, a maguk József Attila-könyvét, Radnóti Miklós-könyvét, és így tovább. Ez még nem történt meg! Én azt szoktam mondani: annyi fajta költészet van (tehát nemcsak lehetséges, hanem van!), ahány emberi agyvelő született az emberiség kezdete óta a földgolyón, ahány szempár néz a világba. Nincs két agyvelő, vagy két szempár, amelyik a dolgokat, a tüneményeket azonosan látná. Így, az elmúlt (kihamvadt, kialudt, megalvadt, kihúnyt) jelenségek azonos látására sincs mód, hiszen másképp értelmezzük azokat – mindenki a maga módján. Én nagyon szeretem Illyés Gyula könyvét, hiszen fölszabadító, tiszta, nagy könyv volt annak idején (s az ma is!), és valamennyiünk ifjúságának és szellemi ifjúságának valahogy meghatározója is. Bizonyára az a Petőfi Sándor-kép, amit az ember ma rajzolna, egy másik Petőfi Sándor: a magam gondolkodásának a Petőfije lenne. Ugyanígy van ez Ady Endrével is. Az elődöket az utódoknak mindíg újra kell mondaniuk és újra kell értelmezniük.

 

S talán hozzá is segíteni az újabb nemzedékeket a múlt értékeinek méltó és éltető vizsgálatához?

 

Igen. Töprengő hitem mondja, hogy: a dolgok hullámmozgásszerűen, vagy a hullámtermészetnek megfelelően történnek a fizikai valóságban, a természeti valóságban és a szellemiben is. Tehát az emlékezet valóságában is, a ráérzés, a szeretet valóságában is! Másként nem tudom megmagyarázni azt, hogy időszakonként a költők (a régi korok költői vagy a közelmúlt idők költői, a lángelmék is, egyáltalán: az igazi költők) a közös tudat emlékezetében elvirágzanak. Egyszer csak nem hatnak jelenlétükkel. Aztán ismét fölparázslanak. Mert azt nem hiszem, hogy igazán jó költő, vagy igazán jó író (ha valaha is érvényeset teremtett) véglegesen elfelejtődjék. Vannak gyakorlati, történeti, talán élettani szakaszok is, amikor egy-egy alkotó hatása fölvirágzik, és vannak szakaszok, amikor ez elhal. Elpernyésedik. Megszűnik. Én is nagyon sok ilyen elpernyésedésnek és újraszületésnek voltam már tanúja. A föltámadásnak! Annak is: aki Ady Endre! Középiskolás koromban Ady Endrét még a halála utáni virágzásban, csillagszórószerű fényben láttuk. Aztán ez a virágzás elhervadt. Az 1950-es évek nem egészen pontos Ady Endre-képe és a köztudatra ráerőszakolt Ady Endre-arca lazán szétpontozódott ugyan, mint a táguló világegyetem csillagtömegpontjai, mint a „széthúzottan” fölnagyított fénykép-arc raszterpontjai, de az igazi Ady Endre-hit nem ég újra. Nem ismerik annyira, amennyire ismerni kellene: zsenijét! Ezzel nem azt mondom, hogy nem szeretik. Nyilván te is töprengtél már: oka mi lehet ennek? Lírájának természete, módszere? Lírája módszertana? Az okokat keresve, arra gondoltam: talán nem jól ismertetjük, tanítjuk az elődöket, s köztük Ady Endrét? Nem tanítjuk meg gyerekeinket okosan és jól olvasni. Nem lehet és nem szabad költőt úgy olvasni, ahogy az ember virágot szedeget a mezőn: itt is, ott is letépve magunknak egy-egy versét. Az egész jelenségegyüttest kell olvasni, ahogy okosan és jól olvasni tudó ember egy regényt olvas: történési folyamatában. A kezdetektől végpillanatig! Ha ilyen folyamat-hömpölygést él meg valaki olvasóként, akkor egészen más jelenségegyüttes bontakozik ki az olvasatból, mint hogyha csak egy-egy verset szakít ki a vers-világegyetemből. Azt hiszem, erre az olvasásra nem tanítják meg az embereket. De hát ez már nem is tanítás, hanem nevelés! Ha életmű-egészében olvassuk például Ady Endrét, akkor ott tündöklik előttünk, szeppent fehér szívünk előtt az egész, a lángoló jelenség! Ady Endre: az életet roppant ragyogással megértő, hallatlanúl szerető jelenség! A halált ismerő jelenség! A történelmi tudat teljességével bíró jelenség! Élet-hívő és élet-szerető fény-tombolás. Küldetéses Hit és Átok. És lefoszlanak azok a lírai mellékkörülmények, mint a rossz helyen kinőtt szirmok, amelyek még zavarják, vagy ingerlik napjaink olvasóját: a nagybetűk, a fogalmak, amiket talán már meg sem értenek. És kiteljesűl előttünk a Csoda, megrendítő ereje, nagysága, szeretete, hite.

 

A közfelfogás, főképp a szülői, azt tartja, hogy a mai tanulóifjúságot megfosztja a szenvedélyes, módszeres olvasás lehetőségétől a túlzsúfolt iskolai tananyag és a sok iskolán kívüli tevékenység. Hogyan szakítson időt a gyerek arra, hogy a klasszikus és a mai irodalom minden egyes kiváló, nagy egyéniségét ilyen teljes összetettségben, életműi egészben ismerje meg?

 

Megfordíthatjuk ám a kérdést: honnan volt nekünk időnk arra, hogy mindezt meghódítsuk magunknak, szeretni tudjuk, tehát fölfogjuk és értelmezzük, életünk részévé építsük? Mitől volt erre nekünk időnk, akik sokkal rosszabb és nehezebb körűlmények között éltünk és nőttünk fel, mint a mi gyerekeink! Talán a belső időnket tudtuk jobban tágítani, s erre képtelenek a türelmetlenebb mai fiatalok. Nem akarom őket bántani, hiszen nagyon szeretem és értem indulatukat és vágyaikat.

 

Hihetjük-e, hogy az Ady-értelmezés meg az Ady-szeretés vagy nem szeretés egyik oka, hogy azok a hitbeli tartalmak, amelyekkel ő építette a líráját, a mostani fiatalok előtt elveszítették a hitelüket?

 

Igen, hihetjük. Az utóbbi két évtizedben a történelem-értelmezésben egyfajta demítizálási, és deheroizálási folyamat játszódott le. Mítosztalanításnak mondott: éntelenítés! Valójában: elhittelenesedés, tárgyiasúlási düh. Cinikus epilepszia. Ady Endre hitt az életben, hitt a történelemben, a történelmi múltban; hallatlan önismerete volt a történelemben is! Neki nem voltak nacionális elfogúltságai; Ő bibliai Dániel-bátor volt: merte a személyes ént fölvállalni mindenben, a személyes én mindenét az élethitben, a szerelemben, a halálhitben, mindenben az égvilágon! Ez az Ady Endre: oly korban, amikor úgy hiszik, hogy mindenben az ént-tagadó, a személyesség szerelmét gyűlölő tárgyias, vagy tárgyilagos, cinikus, kintről-néző ráció a fontos: hitelét veszti. Épp erről szóltam minap az M-stúdióban, nem is tudom, kinek (talán egy színészbarátomnak): hogy azt kellene megértetni a mai fiatalokkal, milyen irtózatosan nagy én-tudatos tudat-szövedék, ráció-szövedék ez az áldott költő, az egész Ady-költészet! Nem igaz, hogy csak poklozó érzelmeire építkező költő volt Ady Endre! Nem! Hatalmas tudatú szellem volt Ő! A lét minden dolgában, így a történelemben is a legtudatosabb Megítélő Személyesség. Az Én Tudatos Hatalma!

 

A tárgyiasodó jelleget a mai líra-szemléletben már többször említetted. Kifejtenéd-e részletesebben ezt a nézetedet?

 

Most egész Európában divatos az úgynevezett tárgyias költészet. A nézem-mert-van költészet. A nem-vállalom-szerelmét-ítéletét költészet. Az elszemélytelenedett-jegyzetelés-a-semmire költészet. A kinyomott-szemű vak tapogatódzás, a kiherélt-szívű eunuch költészet. A részt-nem-vállalok-ellene-benne-érte költészet! A hermafrodita nem-nélküliség-közönye költészet. A tárgyiasságba rejtőző kurva-ácsorgás költészet. Én ezt a költészetet zordon gyűlölöm! Ez a dolgok lecsupaszítása a lírában. Lúdlefosztás, nem hattyúi ének. Strici kifosztás. S a nyelvben is. A gondolkodásban is. Tudom, ez nem lehet véglegesűlt formája a lírai teremtésmódnak, tudom, nagyon időszakos líra-módszer ez. Sőt, meggyőződésem (a magam olvasó-tapasztalatából mondom), hogy ez a „líraiság” már nagyon elvirágzóban van, azt hiszem, mindenütt a világon.

 

A mai magyar lírában voltak-e hasonló jelenségek?

 

Nálunk is voltak ilyen kísérletek. Arra a költőre, aki nem vesz részt létével a versben, csak leírja, ami történik, tehát hidegen kívüláll: azt mondom: ez nem a líra dolga! A líra dolga a teljes szenvedélyű résztvevés, a teljes szubjektivitás. A teljes azonosúlás. A részt-nem-vevő részvétlenség hívei nyilván azt hiszik, hogy az a költészet, amelyik föl merte vállalni ezt a teljes szubjektivitást, az én teljességét; már nem korszerű. De hát a korszerűségről már rengeteg hülyeséget összeírtak. Majd ha meg fogják érteni, hogy a líra elemi, ősi föladata, joga, kötelessége a létben való teljes részvétel, abban a percben Ady Endre és a többi kortársa (meg nem kortársa is) újra „érthető” lesz, újra elfogadott, újra szeretett. E megértés szolgálatában kellene sok mindent csinálnunk. Többek közt jobban tanítani, nevelni az iskolában. A költészet értelmezését és szeretetét, igazi lényegét föllángoltatni a koponyákban.

 

Az eddigiek során valójában már érintetted a líra sorskérdéseit – jelenének meg holnapjának egzisztenciális kérdéseit, de talán sommázó módon, s a világon dehumanizálódási folyamatnak nevezett jelenségbe ágyazva, összegezhetnéd ilyen vonatkozású gondolataidat. Foglalkoztatnak-e ezek a dolgok?

 

Persze, hogy foglalkoztatnak. Nemcsak önmagukban, hanem egyetemességükben is. Hogy is értem én ezt az egyetemességet?: úgy, hogy az élet minden történeti, társadalmi, természeti, ipari, transzcendens, matematikai, metafizikai, szellemi, filozófiai jelenségét megpróbálom együttértelmezni, tehát egyszerre, egy gömbként végiggondolni. Ha nem hinnék abban, hogy a lírának nemcsak jelene van, hanem lesz és lehetséges jövője is, bizonyára abbahagynám az egészet. Ha hiszek abban, hogy az értelmes emberi agy s az értelmes természet magába tudja emészteni az emberiség nagyon is kormosnak, vagy árnyékoltnak tetsző lehetséges jövőjét, akkor abban is hiszek, hogy a líra jövőjének is van céltudata, iránya és a teremtésnek, a lírai teremtés jövőjének is van hitele. Egyébként a lírában semmiféle kizárólagosságot követelni vagy elvárni nem szabad és nem lehet. A lehető legkonokabban, legnyersebben elítélendő dogmatizmus, hogyha valaki valamilyen munkamódszerre kizárólagosan esküszik, s ennek jegyében minden mást elítél, máglyára vet. Az ilyen kényszerképzetekből születő dogmatizmusok megölik a művészetet. Lényegében két lírikus-fajta van: az egyik, amelyik a társadalmat, a történelmet önmaga aktív részének is tekinti, benne aktívan részt vesz, tehát át akarja alakítani, segíteni akar egy folyamatban. Ez mindíg valamilyen erkölcsi elkötelezettség. Fölvállalás. És nehezebb arany-izgalom-lázú, mint a másik, amely a természetet, a társadalmat s annak összes dolgát mint valami színházban a kulisszákat, a maga lírai énje körűl fölállítja, de már nem törődik azzal, hogy ebben a hamis-tudatú, zárt belső térben mi játszódik le. Hogy milyen a játék: véres-e vagy mosolygó? Én az ilyen lírában nem hiszek. Ezek a lírikusok egyet elfelejtenek: azt, hogy a világlíra többezer-éves történetének tanúlságai szerint a legbonyolúltabban megszervezett versnek is valahol érthetőnek kell lennie. Ez a líra alapvető természeti törvénye. Ha valaki ezt nem akarja megérteni, ne írjon verset! A versnek kristálytengelye, vagy csontváza van, s csak erre rakódnak rá a „külsőségek”, a vélt, vagy valódi ködök s a homályok. Nem azért homályos az ember, mert homályos akar lenni. Az a rossz költő, aki azért homályos, mert az akar lenni. S az a jó költő, aki ha homályos, hát azért az, mert ha belehal, sem tudja jobban elmondani!

 

A titkok kapuját kinyitó szeretet^*

Juhász Ferencet az Új Írás szerkesztőségében kerestem föl, hiszen a nap felét ott tölti, sűrű és megfeszítet munka lázában. Íróasztala fölött Berzsenyi Dániel arcképe, az évfordulóknak tisztelgő falinaptáron. Nézem a két költő fejét: arcformájukon, tekintetükön valamiféle hasonlóság dereng. Ez, hogy hogy nem, magától értetődőn hat, még akkor is, ha Juhász Ferenc szikrázó írásai a robbanás erejével törtek be életünkbe. A költészet korszakokat átívelő legbensőbb folyamatossága nemegyszer külső jegyeiben is megmutatkozik.

 

*

 

Két év óta szerkeszti az irodalmi folyóiratot, vajon mi a nyitja annak, hogy ez a másfajta koncentráció nem gátolja költői tevékenységét?

 

Életem felelősségét nemcsupán művek megteremtésében érzem, hanem abban is, hogy a kortárs irodalmat és költészetet egy folyóiratba, egy szigetre szervezzem. A jó szerkesztés fontos eleme az okos és szép szóval kérni-tudás, sőt a megköszönni-tudás is! Az irodalom szétzilált, sok ellentmondással teli erővonal-kúszaságát jó lenne közös erővel egységes akarattá formálnunk. Mindent-virágzó egy-szerkezetté!

 

Úgy tudom, pályája kezdete óta a költészeten kívül mindig másféle munkát is vállalt.

 

Munkakönyvem tanúsága szerint 1946-ban előbb gyári munkás voltam, majd 1948-ban szellemi tevékenységre tértem át. Szabadúszó író sosem voltam, mert hiszem: ennek kiszolgáltatottság az ára. Ez a veszély főképp a fiatalokat fenyegeti, akik áruvá kénytelenek süllyeszteni költészetüket és naponta piacra viszik, amit írnak, hogy legyen miből kifizetniük a lakbért. Az állás, a munkahely valóban megkötöttség, de ugyanakkor megteremti szellemi, emberi, erkölcsi, gyakorlati függetlenségünket is.

 

Hogyan szervezi meg egy-egy napját, a versírás lehetőségét?

 

Hatkor kelek, rendbe teszem magamat, meg a lakást, ezzel nyolcra elkészülök és tízig (amíg a szerkesztőségbe el nem indulok) telefonálok, és följegyzem legfontosabb gyakorlati és szellemi teendőimet. Kati lányommal és édesanyámmal élek együtt, de otthon sok mindent én csinálok. Nézze azt a teli szatyrot a sarokban: spray, szappan, kölni, hanglemez, könyv zsúfolódik benne. Ezeket ma vásároltam. Ami a versírást illeti: napjaim csakugyan feldarabolódnak, más az időbeosztásom, mint azelőtt a Szépirodalmi Könyvkiadóban volt. Rengeteg a félbemaradt, könyvnyi terjedelmű írásom, de ezek lassan mégiscsak megszületnek, kiteljesednek, hiszen: állandó, folyamatos ihletettségben élek. Ez olyasféle folyamatállapot, amelyet sem kialudni, sem elfelejteni nem tudok.

 

Mi határozza meg, hogy az ihletettség íróasztalhoz szögezze, versírásra kényszerítse?

 

A vers a költő fejében és szívében, mindíg van, állandóan történik. Ahhoz, hogy ez a meghatározatlan, de célszerű gomolygás írássá alakúljon át, mindig valamiféle tény, vagy akarat ösztökél. Egy példa: évek óta tűnődöm azon, hogy versben fogalmazzam meg a várost. Azt a különös képződményt, amelyben élünk, az otthonunkat. Vagy végzetünket!

 

Ennyire elszakadt a falutól?

 

Nekem a falu már nem otthonom, szeretem ma is, de ott élni nem tudnék. Hogy folytassam az előbbit: készűlő versemhez 1969 óta jegyzeteket csinálok, verssorokat írok, s ma reggel hirtelen arra ébredtem: a vers belső történésével megérlelte önmagát. A vers-magzat születésre-érett a szív versmagzatburkában. Így: A várost vagy jól, vagy rosszúl, de meg kell írnom, meg kell fogalmaznom.

 

Külső esemény sosem kényszeríti írásra?

 

Dehogyisnem. Feleségem, Erzsike öngyilkosságát megírtam már. Habár huszonnégy évi házasságunkat sokféle zűrzavar kavarta fel, de én mindvégig szerelemmel szerettem őt. Amikor meghalt, úgy éreztem, életemnek egyik része lezárúlt, s ez nemcsak döbbent, verejtékes kín, hanem megkönnyebbedés is volt! De aztán ahogy halála időben távolodik, mind erősebb, gyötrőbb a jelenléte. Három héttel ezelőtt szombat délután beállított az öcsém, azzal a hírrel, hogy Latinovits Zoltán öngyilkos lett. Rögtön megkerestem azt a levelet, amelyet Latinovits Zoltán Erzsike öngyilkossága után írt nekem, és hirtelen úgy éreztem, ez a két halál összegyökeredzik a szívemben. Márcsak azért is, mert mind a ketten ugyanabban a betegségben szenvedtek, ugyanaz lökte őket a halálba. Ebből a sáppadt zokogásomból született aztán két nap alatt az a háromszáz soros kemény konok versem, amely lényegében kegyetlen üvöltözés azok ellen, akik a maguk halálát odavágják a szívembe, és mindíg ők a győztesek.

 

Maga sohasem akart öngyilkos lenni?

 

Ki az, aki nem akar, főképp fiatal éveiben! Volt idő, amikor ittam, de ennek már vége! Gyűlölöm azt a hamis legendát, amely arról akar meggyőzni, hogy a művész önpusztító. Ezt nemcsak Latinovits Zoltánra mondom, de mindenkire. Ha valaki megszületett, vállalnia kell azt a tényt, hogy él. Legyen annyi bátorsága, hogy megőrizze magát mindaddig, amíg a természetes halál le nem dugja a földbe. Ez az alapja annak, hogy az ember tehetségének mindenét teljesítse ki, s ne feledje, amire hivatott. A világ nagy szellemei alkotás helyett nemigen mentek neki a falnak, hanem dolgoztak, műveket teremtettek!

 

Milyen érzések, elképzelések fűzik a színház műfajához?

 

A színház nekem: ünnep, mindíg nagyon szerettem. Nemcsak a néző kíváncsiságával figyelem, hanem a másik művész szemével is. Belső szerkezetét is megtanúltam, jól ismerem, millió színházzal kapcsolatos tanulmányt, írást olvastam el. Életemnek volt olyan korszaka, amikor próbákra is rendszeresen bejártam, és a kész előadásnál is majdnemhogy jobban szerettem azokat a heteket, napokat, amikor a játék a színpadon elrendeződik és a színészek forronganak, lázadoznak a rendezői akarat ellen. Ez jobban vonzott, mint az elért eredmény.

 

Miért éppen ez?

 

Mert az alkotás-folyamatot belűlről szeretem és akarom megélni, nemcsak a színházét, de a szobrászatét, a festészetét is. Gyerekkorom óta sok műteremben jártam, éltem és a művek születése, megvalósúlása mindíg a gyönyörűség édes gyötrelme volt!

 

De darabírásra, előadható drámára nemigen szánja rá magát. Miért nem?

 

Major Tamás már fiatalkoromban biztatott: írjak darabot, de erre sosem éreztem ellenállhatatlan vágyat. Talán azért nem, mert riaszt a dráma színpadi létének megosztottsága. Én írom meg, más valaki rendezi és megint mások játsszák. Költői természetem része, hogy nem szeretem a térbeli, időbeli korlátokat. De meglehet, hogy megírom majd a magam Bolond Istókját, Petőfi Sándor, Arany János Weöres Sándor zseniális remeklése után. Az én Bolond Istókom két-virágzású történet lenne, jobban hasonlítana az ősmeséhez. A legszebb Bolond Istók történetre Kálmány Lajos gyűjteményében akadtam. Sok év óta él a fejemben ennek a barbársága, nyerssége, lenyűgöző kemény, komisz humora. Falun, otthon sok ilyen dolgot láttam! A falu bolondját kiuzsorázták, megkergették, gúnyolták, kegyetlenkedtek vele. Én megéltem a népmesét. A darabot verses játéknak írnám, a gonoszkodás minden változatát felsorakoztatnám, amelyet Bolond Istók ellen elkövetnek. De mindez csak a darab első felének a történése, a másodikban Bolond Istók meghal, és akkor már ő mindennek az ura, ő csináltatja a többiekkel mindazt, amit életében vele csináltattak. A falu bolondja sosem igazi bolond, hanem túlságosan sebezhető, érzékeny szívű ember. Ember, ha szellemileg fogyatékos, vagy beteg is!

 

A Bolond Istók-dráma egyelőre csak a terveiben él, de írt már néhány évvel ezelőtt darabot, amelynek egy-egy részlete meg is jelent. Mi volt annak a színházi sorsa?

 

Nyilván Az aranyszeplős levelibékára gondol. Színházi sorsa túlságosan bonyolúlt ahhoz, hogy ezt most röviden elmondjam. De a darabról szívesen beszélek. Versjáték, páros, rímes, magyar nyolcasokban. Ha valaki felületesen olvassa, Dérynéről szól, pedig valójában a színésznek, a teremtő művésznek folyamatos kiszolgáltatottságát sírja, jajgatja, énekli. Kiszolgáltatottságát a betegségnek, a sikernek, sikertelenségnek, kegynek, megvont kegynek. Vagyis a darab a színházi „bagázs” belső története. Azt akartam elmondani, hogy a színpadi alakítás, amint megszületik, egy perc múlva máris szertefoszlik, és a színész ottmarad árván, kiszipolyozottan. Magányosan. Szinte kiokádva önmagát. Mint a mélytengeri hal! Ha a levegőn: kiökrendve szerveit, önmagából kesztyűként kifordúl!

 

Hány felvonásos ez a darabja?

 

Nem szabályos felvonásokra tagoltam a vers-játékot, hanem szigorú formákra épűlt nyolcezer sorban írtam meg. A költő képzeletében a realitás irrealitással keveredik, s nemegyszer régies nyelven huszadik századi eseményekről beszélteti figuráit.

 

A verses drámák általában ezer-ezerkétszáz sorosak. Hogyan adható elő színpadon az ennyire túlméretezett hosszúságú mű?

 

Ez bennem is felvetődött. Épp ezért beleegyeztem abba, s most is beleegyeznék, hogy annyit húzzanak a darabból, amennyi szükséges. Az én mondanivalómból ilyen sokra, ekkora terjedelműre tellett, ahogy megírtam. Egyébként megjelenik könyvalakban, s a többi már a színházak dolga.

 

Költészetének hatalmas a tábora. De némelyek azt mondják, hogy nem mindent értenek a verseiben. Fontos magának, hogy rögtön megértse, amit ír?

 

Kézirataim legelső olvasója az édesanyám, az értés vagy nem értés dolgában ő számomra a legmérvadóbb. Hat elemit végzett, falusi asszony, de apámmal ellentétben mindíg rengeteget olvasott. Nem kis szorongással adom oda neki írásaimat, de aztán minden alakalommal kiderűl, hogy a lényeget jól megérti. A nyelvi, fogalmi módszer, az más kérdés. Annak idején Ady Endréül, Vajda Jánosúl is meg kellett tanulnia az olvasónak.

 

Bántja-e, bosszantja e, ha egyik-másik kritikusa megbírálja?

 

Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel, de semmiféle tartós harag nem él bennem. Indulatos vagyok, olykor nagyot ordítok, de dühöm hamar elpárolog.

 

Volt idő, amikor trágársággal vádolták. Vajon milyen szándékkal írta a nemrég még tabunak minősített szavakat?

 

A szavak önmagukban nem szennyesek és nem tiszták, hanem eredendő értelmükben valaminek a kifejezésére alkalmasak. Amikor a József Attila sírja című versemet írtam, azt mondták: magyar költő ilyen szavakat nem mondhat ki! Pedig ezek a szavak csak a fölmérő indulat szavai a versben. A szavak alkalmazásában számomra nincs dogma. A vers nem attól válik erkölcsössé, vagy erkölcstelenné, hogy milyen szavakat hordoz testében, hanem hogy mit hirdet.

 

De hogy visszatérjünk bonyolult kifejezésmódjához, meghökkentő zeneiségéhez, lenyűgöző dús szóképeihez, szófűzéseihez, verseinek a magyar irodalomban szokatlan terjedelméhez: hogyan teremti őket?

 

Amikor már arra kerűl sor, hogy leírjam, amit elképzeltem, akkor olyan gyorsan dolgozom, hogy környezetem még nézni se bírja az iramot. S kézirataimon legfeljebb egy-egy szót javítok, többet sohasem. Téves esztétikai szemlélet az, hogy a vers legyen rövid és harmonikus. Ez szamárság. A lényeg az, hogy sikerűlt-e pontosan elmondanom azt, amit akartam. A mű akkor teljesűl be, ha szerkezete nem megbontható. Ezzel nem arra utalok, hogy egy-egy részlete nem kihagyható. Fiatal költőknek mindíg azt mondom: jó költő nem ír homályos verset. Minden igazi alkotás szerkezeti vázlata pontos, jól megépített. Ha erre rárakodunk, rátapasztjuk az anyag-anyagot, ez hordozza, ez világítja át a látszólagos homályt is. Vajon az életben rögtön és egyértelműen megérthetők-e a leglényegesebb kérdések? A szerelemé, a halálé, vagy magáé az életé? Mennél többet töprengünk, mennél többet tapasztalunk, annál nehezebben férkőzünk szívükhöz. Mindez a művekre is vonatkozik. Én sosem írok előre kiagyalt sorokat, a szavak úgy nőnek a fejemben, úgy bújnak elő, akár a síron a gaz.

 

Úgy hallottam, hogy a zene is igen fontos része az életének. Igaz?

 

Együtt-élek vele! A zenével! A népzenétől a legyötrőbben tiszta, égő mai zenei törekvésekig, sokféle zenével foglalkoztam. S külön izgatnak, érdekelnek a zenében, csakúgy mint minden művészetben, az átmeneti korszakok mesterei. Ezek többnyire lángelmék, mégis lenézik őket, mert kötődnek a régiekhez, és újat akarásuk még nem robbantotta szét teljesen a régi szerkezetet! A zenehallgatás nekem nemcsak érzéki állapot, nem elégszem meg azzal, hogy ülök a karosszékben és a szobában Mozart zenéje szól. Én a zeneszerző szellemi, gyakorlati, akarati részesévé válok.

 

Mert zenehallgatásban is tehetséges. Nem gondolja?

 

Inkább azt hiszem, hogy a művészet nem élvezeti cikk, nem csokoládé vagy fagylalt, amit szopogathatunk, nyalogathatunk. A művészet használata: kemény munka. Persze csak akkor, ha ahhoz a valósághoz kötődik, amelyben élünk. Nemcsak társadalmi valóságra gondolok, hanem természetire, pszichológiaira is. A dolgok általában homályba csomagolódtak, a fizikai, természeti, szellemi jelenségek némák. Várakoznak.

 

Mire várakoznak?

 

Arra, hogy valaki szeretettel szóljon hozzájuk. Csakis a szeretet az, amely a titkok kapuját ki tudja nyitni! A művészet folyamatának voltaképpen a segíteni-akarás, a válaszolni-akarás a legigazibb értelme. Magam is ezért élek, s ezért dolgozom.

 

Ezen az égitesten^*

JUHÁSZ FERENC:

Ott állt az idő hegygerincén, ott állt a mindenség torony-csücskén, ott állt a titkok-kapujában, szarva-hegye a csillagokkal játszott, s szarvas-hangon a fiú így kiáltott, vissza-kiáltott szülő-anyjának:   Anyám, édesanyám, nem mehetek vissza! száz sebem kiforr szín-arannyal, naponta lerogyok, száz golyó szügyemben, naponta fölkelek, százszor teljesebben, naponta meghalok három-milliárdszor, naponta születek három-milliárdszor, szarvam minden hegye kettős-talpú vas-villanyoszlop, szarvam minden ága magasfeszültségű-áramvezeték, szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője, ereim fekete kábelek, fogaim vas-hidak, szívemben tajtékzanak a szörnnyel-hemzsegő tengerek, minden csigolyám nyüzsgő nagy-város, füstölgő kő-bárka a lépem, minden sejtem nagy gyár, atomom naprendszer, heregolyóim a nap-hold, a tejút a gerincvelőm, az űr minden pontja testem egy-egy része, galaktika-fürtök agyam egy sejtése. (Részlet A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című versből.)

 

KÉRDEZŐ: Most negyvenhét éves vagy. Nemsokára harminc éve lesz, hogy megjelennek verseid. Harminc évvel ezelőtt hol voltál, mit csináltál, mik voltak a gondjaid, céljaid?

 

JUHÁSZ FERENC: Kérdésedre el kellene mondanom kamaszkorom, meg ifjúkorom történetét, fiatal férfivá-válásom történetét. Én kereskedelmi iskolába jártam, 1942-ben kezdtem és 1946-ban érettségiztem.

 

KÉRDEZŐ: Hol?

 

JUHÁSZ FERENC: A Márvány utcai Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskolában. Iskolai éveimet kettévágta a háború, engemet is, mint annyi diáktársamat, bevonultattak, megszöktem, bújkáltam, mikor fölszabadúltam, 1945-ben folytattuk a tanulást, 1946 nyarán érettségiztem, 1946-ban jelentek meg első verseim, akkor ismerkedtem meg a nálam idősebb írókkal, kortársaimmal, 1948-ban kerűltem végleg Budapestre, a József Attila Népi Kollégiumba. Az akkori verseim, írásaim (egyetlen novellát írtam, elárulom Neked, életemben, dehát az sajnos nem maradt meg, elégettem, sok versemmel együtt) tükrözték mindazoknak az íróknak, mindazoknak a költőknek, magyaroknak és nem-magyaroknak hatását, akiket olvastam. Nem titkolom előtted, hogy nagyon sokat-olvasó gyerek voltam már egész pici korom óta. Ennek következtében nagyon sok szellem, vagy szellemiség hatása volt érezhető akkori írásaimban. Mikor megházasodtam, 1948-ban: egy ládányi kéziratot, otthon: Bián, Édesanyám házának kertjében, szülőházam kertjében elégettem, most már nagyon sajnálom! Írtam én akkor Tóth Árpád-verset, írtam én akkor Baudelaire-verset, vagy Baudelaire-ebb verset, mint a Baudelaire, írtam Verlaine-verset, írtam Stefan George-verset, írtam Rilke-verset, Petőfi-verset, Illyés Gyula-verset, akivel frissen ismerkedtem meg, Kosztolányi-verset. Sorolhatnám tovább, szinte az egész irodalomtörténetet.

 

KÉRDEZŐ: Példából tudom, hogy a szülők közül az anya többnyire a szárnyra bocsátó ember, az apa pedig inkább a visszafogó, a megtartó, a helyhez kötő, ez Nálatok hogy volt?

 

JUHÁSZ FERENC: Én nagyon sokat írtam erről, úgyhogy sok erről-írásom, sőt írástömegem ellenére nagyon nehezen válaszolok rá! Mi nagyon szegényen, nagyon szomorúan, nagyon puritánúl, nagyon egyszerűen éltünk, ha mondhatom így. Anyám volt az olvasó ember. Apám? Ezeket én vereseimben, vagy époszokban megfogalmaztam. Arra emlékszem csak, hogy varrógépén Édesanyámnak négy Mereskovszkij-kötet volt, meg egy imakönyv. Meg a padláson rengeteg Tolnai Világlapja, meg valamilyen füzetes regények. Ezeket én nem olvastam, csak Mereskovszkij könyveit. Olvasni itt, Budapesten olvastam, meg Bicskén, ahová polgári iskolába jártam, a tanári könyvtárban. Bejáró diák voltam, de ez akkor egészen másképp nézett ki, másképp történt, mint manapság. Bejöttünk reggel hat órakor az iskolába, az iskolai órák befejeződtek egykor, fél kettőkor, a vonat viszont hat órakor, vagy fél hétkor ment vissza falum felé. Úgyhogy rengeteg időm maradt arra, hogy könyvtárba járjak, hogy antikváriumokba járjak, antikváriumok raktárait keressem, ott kutassak, ott olvassak! Ezek az olvasatok szőtték át egész életemet, ezek az olvasatok riasztották el aztán Apámat attól a ténytől, hogy belőlem költő lett, vagy hogy költő akarok lenni! Ezt nagyon szégyellte! Hogy a fiából költő lett és nem tisztességes ember.

 

KÉRDEZŐ: Gyerekkorodról írva, gyakran használod a „gyűrődés” szót, ami valamilyen módon jellemzi ezeket az időket.

 

JUHÁSZ FERENC: Megmondom mi volt ez. Ha most visszagondolok rá, nem hiszem, hanem tudom, hogy folyamatos szorongás. Ha most megkérdezed, hogy mitől szorongtam, akkor megint csak el kellene mondanom életemnek ezt a részét! Dehát most ezt nem akarom.

 

KÉRDEZŐ: Én előbb arra kérnélek, hogy életrajzodból feltétlenül mondd el azt, ami ember-költői lényed értéséhez feltétlen szükséges. Vázlatosan, vagy egy részt kiemelve, ami Téged magyaráz.

 

JUHÁSZ FERENC: Nézd, nem akarok nagyképű lenni, ezért nem is szívesen beszélek róla. Én is, de sok-sok velem-korú társam, tehát úgy kortársam, hogy velem életkorban nagyjából azonos, nemcsak két ember szerelmének szülötte, de a történelem szülötte is. Hogy ez szerencse, vagy szerencsétlenség: nem tudom. Én azt hiszem, az én életemben szerencse. Irgalmatlan nagy váltás történt 1945-tel, abban az életben, élettel, amelyben születtem, amelyben fölnőttem és amelyből kiváltam és kiváltunk. Ez a váltás rendkívül gyorsan történt, rendkívül hirtelen történt, szinte sokk-hatásszerűen ért. Személyes életemben megszűnt, elmúlt, elpusztúlt, elfolyt, mint a köd, egyrészt a rettegés, másrészt mind az az állapot, vagy előjáték, vagy előtörténet, ami az én „gyűrtségeimet” (ahogy azt annakidején az Új Írásban írtam) megteremtette, létrehozta. Hiszen gyűrtségeimnek oka: a folyamatos szorongás volt! Ha akarom, azt is mondhatom: a folyamatos társadalmi szorongás volt, anélkül, hogy tudtam volna ezt akkor, gyerekfejemmel, tudatosítani. Ez a társadalmi szorongás s az ebben élő rettegés, tehát a rettegés folyamatában való élet szűnt meg 1945-tel. Dehát: megszűnt a gyűrtségek lehetősége is, mert Édesapám akkoriban már olyan beteg volt, hogy nekem kellett hirtelen, váratlanúl, gyorsan családfővé lennem. A történet, vagy a történelem (akár rám vonatkoztatod, akár a korra): hatalmas, majdnem elmondhatatlan. Fiatal verseimben, akkori verseimben, ifjúkori verseimben próbáltam ezt megfogalmazni. De ez majdnem elmondhatatlan! Szinte azt érzem most, már harmincadik éve gyakorló költőként, hogy azokat a dolgokat, amiket akkor, fiatalon gyerekfővel próbáltam megfogalmazni, újra és újra el kellene mondani, újra és újra, talán mondandóim legfontosabbjaként. Ezt az iszonyatosan szép és iszonyatosan nagy-lángú üstökös-változást: ami akkor történt, személyes életemben is. Meg kellett érteni önmagamat, és meg kellett érteni azt a fortyogást, azt a fortyogó, bugyborékoló, zuhogó, buborékoló kort, amely ebben a változásban vajúdta ki önmagát, és el kellett viselni ennek a vajúdva-kínlódásnak minden gyötrelmét, minden ellentmondását is, ami akkori fiatal költőket és fiatal írókat, bennünket és nyilvánvalóan a társadalom más embereit is nagyon megviselt.

 

KÉRDEZŐ: Innen visszanézve most mit jelent Neked Bia? Megtartó erő ez?

 

JUHÁSZ FERENC: Nem akarok én senkit megbántani! Én nem szerettem a falumat. Lehet, a hiba bennem volt. Nem tudom. Mint egy mikroszkóp alatt látható furcsa növényállatka-képződmény, az én szülőfalum! Megmondom, miért. Budapesttől húsz kilométerre van csak, és húsz kilométerre volt akkor is, amikor gyerek voltam. A falu Metternich-birtokok közepén feküdt. Tehát létezésével, létformájával, létezési állapotaival jobban őrizte a feudalizmust, vagy az aranyrácsozatú egyházi létformával átszőtt feudálkapitalizmust, mint mondjuk egy Budapesttől kétszáz kilométerre lévő falu. Hát ezt én gyűlöltem! De gyűlöltem azt is (és ez talán nem véletlen az előbb jellemzett, előbb elmondott állapottól), hogy ez a falu gyűlölt minden kiválni-akaró törekvést, mindenkit a szegények közül, a szegénység alvilágából, aki nem akarta vállalni a folytonosságát annak a létformának, amelybe beleszületett! Amire én szánattam Apámtól, az a gyári munkásság lett volna. Amire szánt Édesanyám, az legfeljebb tisztviselőség lett volna, nagy rangként, községházán tisztviselőnek lenni! Ezt én nem akartam! Én mindenképp el akartam jönni! Mondtam már Neked, hogy 1948-ban kerűltem kollégiumba, a József Attila Népi Kollégiumba, de azt is mondhatom, hogy sok időt nem töltöttem ott, mert a kollégiumok természetét, belső életét, belső életfolyamatát nem szerettem, a létmódját se szerettem, aztán 1948. november 14-én megnősültem, és akkor a kollégium vezetősége nem engedte meg, hogy továbbra is ott lakjam a kollégiumban, feleségemmel. Mint minden fiatal költő, én is, és mint minden fiatal kortársam akkor, én is azt hittem (amit szeretnék változatlanúl hinni), hogy költészetemmel, szavaimmal, vagy szavaim összegével meg fogom váltani, meg tudom váltani, vagy segítem megváltódni a világot. Azt is hittem, és hittük (nem akarok teljesen egyesszámban beszélni, hiszen nem egyedűl voltam fiatal, és nem egyedűl voltam akkor fiatal költő, vagy fiatal művész)! valamennyien, kortársaimmal együtt azt hittük, azt hittem én is, hogy a művészetnek, adott esetben a költészetnek: nemcsak kötelessége, de joga is ez a változtatás, változtatni akarás. Valamennyien, a hívők, a változtatni-akarás varázsában éltünk! Ennek jegyében írtam én első verseim után egy (voltaképpen) lírai verset! Dehát én ezeket a hosszú lírai verseket époszoknak mondom. Egy époszt. A Sántha-családot. Aztán a másodikat, az Apámat, aztán a harmadikat (amit talán a legjobban szeretek, éppen mert örülő eredendő természetemhez rendkívül hasonlít) A jégvirág kakasát. Ez a vers, mint egy égő rádiumrögöcske a biológiai szervezetet, az öröm elemi anyagcsomójával átsugározta a létezést, gyógyítóan átvilágítja. Eredendő természetemet, örömös, játékos, kötekedő, játszó embervoltomat mondja ki A jégvirág kakasa című elbeszélő versem.

 

KÉRDEZŐ: De úgy emlékszem, ebből baj lett.

 

JUHÁSZ FERENC: Igen! Nagyon haragudtak érte. Nagyon haragudtak érte! Nem akarom most a vers belső történetét, tehát a vers mondanivaló-történetét elmondani. Hiszen egy versét nem is lehet pontosan elmondani és meghatározni, így élőszóval, de még a leírt szóval sem, mert akkor lelkét veszti, hitelét veszti, elveszti önmagát önmagában. A jégvirág kakasában az emberről szerettem volna szólni, arról az emberről, aki ember-voltával él ebben az új történelemben, és meri ember-voltát használni az életben, a szerelemben, a munkában, az örömben, a mámorban, a szeszben, a tréfában, szeretkezésben és mindenütt. Ezt úgy vette az akkori kritika, mintha én a termelőszövetkezeti mozgalmat, vagy a falu szövetkezeti átalakítását, vagy átalakulását támadtam volna meg versben, gúnyoltam volna ki költészetemmel. Igen sok és igen kemény, igen nehéz bírálatot kaptam A jégvirág kakasára, majdnem hogy imperialista ügynöknek neveztek annakidején a kritikusok. A legcsúnyább talán az Irodalmi Újságban jelent meg! Dehát a természetem, ha valamennyire ismered a természetemet és a költészetemet, olyan, hogy én az írott kritikára vagy a szóban elmondott bírálatra a szó szép értelmében nem vagyok érzékeny! Ezzel nem azt mondom, hogy nem fáj, ha bántanak, mert egyszerűen nem lennék ember, ha nem fájna! Nem azt mondom, hogy nem gyötör meg, ha bántanak, hiszen nem lennék ember, ha azt mondanám, hogy nem gyötör meg a bántás. De a fájdalom, a gyötröttség, vagy a gyötrettetés máglya-tüze nem tart sokáig, elhamvad élő, eléghetetlen szívem alatt, elfoszlik, mint a köd. Megáldott a Sors oly természettel: hogy tudjam és merjem elhinni: ha nekem jogom van ahhoz, hogy valamit megfogalmazzak, s ezt a megfogalmazottságot kinyomtatják, könyvben megjelentetik, akkor mindenkinek joga van erről a könyvről tisztességesen megmondani a véleményét. Hozzáteszem, ha újra-olvasnád ezeket a kritikákat, megdöbbennél: mennyire nem voltak tisztességesek!

 

KÉRDEZŐ: Milyen következtetésekkel járt ez akkor benned?

 

JUHÁSZ FERENC: Arra a következtetésre jutottam, hogy a társadalmi szerkezet és a társadalmi szerkezetből kinövő szellemi szerkezet között valamiféle ellentmondás van, és ezt az ellentmondást a napi élet és a napi életnek minden törvénye föloldani és megoldani nem tudja! Tehát valahogy nekünk, költőknek, nekünk művészeknek, nekünk, a szóban szólóknak, az agyagban, vagy a festészetben, vagy a festékben, festékkel beszélőknek, a szó gyakorlóinak, az anyag gyakorlóinak: a művészet-anyaggal meg kell változtatni a gyötrődő valóságot! Ki kell mondani a jót is, de ki kell mondani a rosszat is! Ki kell mondani a szorongattatást is, és ki kell mondani a szorongást is! Nagyon megrendítettek mindazok a dolgok, amik a kritikában és a kritikával engem annakidején fiatal költőként vertek. Hisz nemcsak az idős művészt, nemcsak a művészetet, de a fiatal költőket is, és általában a művészeket inkább szeretni kell, és szeretve szidni, mint gyűlölve nem-szeretni. Ez a megrendűltség is elgondolkoztatott! Ez a megrendűltség is megérttette velem, hogy a világ (legyen az társadalmi világ, legyen természeti világ, legyen az a létezés másfajta világa), nem is olyan egyszerű, mint amilyennek azt kamaszfővel, ifjú-fővel, fiatal férfiként hittük és gondoltuk. Azóta nagyon nehéz nekem (vagy nekem is). Hogy el ne veszítsem a hitemet abban (megint egy szót írtam föl: legyező, vagy szétlegyeződött), hitemet abban, hogy érdemes és kell dolgozni, csinálni a verset, az életet! És itt, magyar nyelven, az anyanyelvemen, ebben az országban kell csinálni, akármi történik, akárhogy bántanak, akkor is! Az én testemmel, az én szellememmel. Igaz, nagyon kemény a fejem, nagyon dacos vagyok! Ez is segített! De segített ez a fölismerés és ez az akarat is ebben az életben, és segített a költészetben, az újfajta megvalósulásban, vagy megvalósításban. Mindíg gyötört, hogy nem jó, amit csinálok, hogy nem elég! Hogy nem jó, amit csinálok és még mindíg nem elég, amit csinálok! Fiatalembernél ez természetes, hiszen ha elégedett lenne önmagával, akkor már nagyon nagy baj volna! Mégis, rettenetes gyötrődések közepette, tehát nem hittelenségek közepette, de gyötrődések között éltem. Nekem két olyan barátom van, akik nagyon sok mindennel: létükkel, gondolkodásukkal, életükkel, művészetükkel hatottak rám (és gondolom, ennek a fordítottja is így van)! Mindkettő festő. Az egyik Franciaországban él, Hantai Simon, a másik (most már szintén Franciaországban él) Csernus Tibor. Amikor átlövődött a fejemen, mint egy elemi ős-részecske a sűrű anyagtömbön, hogy most már másképp fogok fogalmazni, mást fogok írni, másképp fogok írni, mint eddig, annak pillanat-története a Hungária-kávéház forgóajtójában történt, tudod, akkor még New-York kávéháznak hívták. Csernus Tiborral a Könyvkiadóból jövet, ahol dolgoztam, leültünk egy kávét inni, és ahogy Tibor ment elől, ahogy a forgóajtó üveg-legyezőjében, mint egy üvegrózsa sziromkötegében, cserebogár szétlegyezett üvegharmonika csápjában, egymást nézve és egymásra mosolyogva, egy beszélgetést félbehagyva, forogtunk és mentünk be a kávéházba, hirtelen akkor ért ez az átalakulást-nemző, átalakító villámcsapás engem. Akkor verte át aranykésével szívemet és agyamat! És e perctől kezdve tudtam, hogy ezután már másképp fogok fogalmazni, másképp fogok írni, másképp lesz minden a lírámban, másképp fogok élni, másképp történik minden létemben! Akkor Tibornak azt mondtam: te ülj le, rendeld meg a kávét, én mindjárt visszajövök! Elrohantam a legelső könyvesboltba és az eladótól egy kórbonctant kértem: illetve megkérdeztem az eladót, hogy van-e kórbonctanuk. Kinevetett, azt mondta, nincs. Kérdeztem: hol lehet egy kórbonctant venni. Azt mondta, sehol. Akkor, rögtön, elmentem az Egyetem Orvostudományi Karára és megkérdeztem a dékánt, hogy hol lehet egy kórbonctant kapni. Vagy venni! Mert tudni akarom a halált! A múlandóságot, a szerkezetelbomlást, a lényegelfoszlást, a romlást, rothadást, a törékenységet, a bomlást, pusztulást. A titkot! A válasza: nem, nem lehet venni, de majd én adok magának egyet! Így kaptam én egy jegyzetes kórbonctant, s még az éjszaka elolvastam. Aztán elolvastam egy kőzettant, ősnövénytant, aztán elolvastam egy kristálytant, őslénytant, aztán elolvastam sok természettudományos, sokfajta természettudományos könyvet. Ennek az átalakulásnak a csíráit, vagy elemi sejtjeit, vagy (mit tudom én)! spóráit hordozták magukban ezek az olvasatok, és ezek az új megtudások ott kavarogtak a szívemben. S tudtam, hogy a világ, nem a társadalmi létezés, nemcsak a társadalmi lét, de a világ sokkal bonyolultabb, sokkal részletesebb, sokkal másképpebben történik, mint ahogy én azt eddig gondoltam és megfogalmaztam. És azt is, hogy ezt a másfajtaságot, ezt a fölismerést új szavakkal, új módon kell megfogalmazni, ehhez rengeteg ismeretet kell szerezni. Ezeknek az ismeretszerzéseknek a lehetőségeit kerestem én e könyvekben. Mindenki hazudik (és voltaképpen nem a másikat, önmagát csapja be azzal), ha azt mondja, hogy ő olyan világot teremt művészetében, ami teljesen új, mert teljesen új tizenötezer, vagy húszezer év óta nincs a művészetben! A művészet folyamatos építkezés! Csak az az időpillanat a tiéd, vagy az enyém, amelyben te fogalmazol, amelyben neked megadatott a fogalmazás módja és kegyelme. És ha sikerült a kettőt összeforrasztanod: visszafelé, a múltba gyökereztetni, és előre, a jövőbe lomboztatni művedet, akkor talán megtetted azt, amit költőnek megtennie kell, vagy amit költőnek megtennie kötelessége. Szóval, 1954-ben történt, amikor eszmélkedésem (költői eszmélkedésem, történelmi eszmélkedésem, emberi eszmélkedésem) megváltozott. Ez eszmélet-változásnak volt első könyve A tékozló ország című éposz, és ez új szívütésnek volt első könyve A virágok hatalma című verseskönyv, amelyben megírtam e hosszú verseket, A mindenség szerelmét, A virágok hatalmát, a Krisztus lépesmézét, és a többit.

 

KÉRDEZŐ: Én úgy gondolom, hogy a Huszonhat évesen című versed már ezt a programot tükrözi, ezt a magatartást.

 

JUHÁSZ FERENC: Igen, hát ez egybe is esik azzal, amit mondanék, csak akkor meg kell keresni a könyvben.

 

KÉRDEZŐ: Olvasd el.

 

JUHÁSZ FERENC:

 

Huszonhat év, ahhoz elég kevés, hogy ijedten fölsikoltsak, koponyámat ezüstpapírba burkolta a dér. Pedig hogy szerettem, átkoztam, temettem. És nem magamért. Ad még nekem a Sors, vagy akármi annyi időt, s hitemnek annyi erőt, hogy elkiáltsam, ami csak nekem tud fájni, a halál előtt. Virágaim még harmatosak, kórság nem rothaszt, nem öl, mezőimen topognak pávák, kövér bikák, tajtékszőrű csikók. Konok vagyok, s naprendszereket szikráztat föl szívemben a csók. Virágaim tán szalmává száradnak maholnap, vetésem kénkő, kőeső veri szét, de addig csak hadd égjek, robogjak, az űr arany-ménjeként. Meddig? Ki tudja? Ahhoz már mi közöm. Élek, tündöklő robbanás az életem. S ha más égitest-tömegbe ütközöm, útjából kivetem. Mert más ki mondaná el helyettem, amit csak én tudok? Amit, ha csak sejt a szív is, beleretten és fölragyog. Ne féltsetek, elszánt vagyok és hajthatatlan. S ha érdem ez, nekem elég. Feltör ajkamról a kimondhatatlan emberiség.

 

Hosszú verseim (ezért is, hogy nem eposznak, de éposznak, tehát ráteszek egy vesszőt!, mondom őket) nem elbeszélő versek! Sok hosszú verset írtam már életemben, de ezek A Sántha család és A jégvirág kakasa kivételével, igazában nem elbeszélő versek. Ezért is kereszteltem el őket hosszú verseknek. Ezek a versek: mintha egy időpillanatot a végtelenné (tehát egy jelenkori pillanatot a végtelenné) fölnagyítanál, vagy egy mikropillanatra rátennél egy nagyítólencsét és ez égő lángoló lencsenézésben ennek az érzeti, érzelmi, tudati, társadalmi, pokol-tudatalatti mikropillanatnak pöfögő, gőzpáfrányt fújó, hólyagzó, vonagló sejtrészei is és lüktető, hullámzó, pontkévés sejtfalai is kitetszenek. Így fölnagyítódva mutatkoznak meg a dolgok! Tehát ezek a hosszú versek, az én hitemben, az én megvalósítási elképzeléseimben: lírai versek, csak az időpillanatban fölnagyított lírai versek! Vallomások, hitek, mámorok, szerelmek, szégyenek, halálok! Nem egy elbeszélés-történet folyamatának részei. Lehetnek azonban olyan részei, szakaszai is e vers-állapotnak, amelyben az elbeszélés, mint létforma jelentkezik. Mint például A tékozló országban.

 

KÉRDEZŐ: A későbbiekben ezek a viták, viharok műveid közt és a kritika közt, illetőleg műveid közt és az olvasóközönség között újra és újra föltámadtak. Fogalmazhatnék úgy is, hogy költészetet provokált újra és újra. Gondolok itt a József Attila sírjára, mely jóval később volt A tékozló ország után. Hogyha ezeket a viharokat közös nevezőre kellene hozni, miben találnád a magyarázatát?

 

JUHÁSZ FERENC: Az ember fiatal korában, amikor fogalmazni kezd: azt mondja el ami van. Amit látott, amit érzett, amit addig megtudott. Ahogy aztán eszmélkedése, vagy gondolkodása történik, az idő-folyamatban, később, vagy kristályosodik az időfolyamatban, egy csomó kérdés merűl föl a költő szívében is. Éppúgy, mint minden ember szívében. Mik ezek? A miértek, a mikorok, a hogyanok, az, hogy valami miért van úgy, ahogy van, s úgy, ahogy nincs, a nincs miért nincs, úgy, ahogy nincs? Tehát a gondolkodásban lukak, likacsok, üregek, barlangok űrök támadnak, hiányok, ezeket meg kell tölteni képzetekkel! Ilyenkor alakúl át a költészet, ilyenkor változik meg a költészet. Mert az ember nemcsak a „van”-t akarja megfogalmazni, de a viszonyításokat is, a vonatkozásokat is! Meg a szerveződéseket is el akarja mondani! Ha valami nem egyszerű, akkor azt nem lehet egyszerűen elmondani! Mindíg mondom, hogy a költészetben (de az életben is)! nem egyszerűség van, vagy nem lehet egyszerűség, vagy bonyolúltság! A művészetben csak pontosság lehet! A pontosság az egyszerűség! Ha valamit nem tudsz, vagy nem lehet kevesebb szóval elmondani, mint amennyi szót elhasználsz arra, hogy azt elmondjad, akkor nem tudsz mást tenni! Fölmerűl gondolkodásod folyamán, vagy lírai töprengésedben mondjuk két dolog: a szilárdság és a törékenység. Hogy mondjam el én ezt, hogyan fogalmazzam én meg ezt a költészetben? Mondok rá példát. Nekem nincs ugyan személyautóm, de egy időben nagyon sokat jártam autóval. Jöttünk vidékről Budapestre, hazafelé. Azt láttam, hogy a szélvédő üvegének százával és ezrével csapódnak apró hártyásszárnyú lényecskék. Elkenődnek az üveglapon. Kis nyálas petty marad helyettük, kis kemény vércsöpp, csöpp takonyvéres zúzalék-test-anyag. Sárga fosadéklángfröccsenet-csillag, madárfosadék-üstökös, véres lényfoszlányok lángja, mészvonalak, festékcérnacsíkok, mint elemi részecskék belövődésének szikravonalai, szálka-sugárcsillagállatkái az ólomlapban, tejútfoszlány-fosgyűrűk, ürülék-koszorúk, halálkosz-halálürülék-koszorúk, rovarállatanyag-halálhabkorongok, mint festés után festékfoszlány-pöttyök az ablaküvegen, az autó szélvédő üvegén, amit a csuklós ablaktörlő, a fémlábszár-gumitalp légyláb súrolva nem tud letörülni, a sikáló légyláb: tapadó gumi-kaszálásban, domború ívmozgásban, ritmikusan lüktetve nem tud ledörzsölni az üvegről, a nikkelnyelű csuklós gumikefe, a fémszarvú, gumisöprű-tapadócsáptollpáfrány! S mire Budapestre érsz, le kell vakarni a sárgazöld hullapépet, véres halálpetty-maszat-törmeléket, a halálszeplő-maradékot a szélvédő-üvegről, mint vakolatot kőműveskanállal a vedlő falról. Itt a halálütődés-üveglapról! S fölmerűl töprengő gyásztalan szívedben, hogy egy ilyen szervezetecske, ez, amelyik rettenetesen bonyolúltan van fölépítve (s ha ezt fölnagyítod az említett lencsével, akkor megtalálod a csodát!), ez a csodálatos biológiai szerkezet, csöpp gyönyörű állatgép, az önmaga szilárdságában létező rendkívül szép és pontos szerkezet, egy másodperc töredéke alatt elkenődik, halállá maszatolódik! Pillanat-törmelék alatt. És miért? Ha ezt el akarom mondani a költészetben, nem tudom csak ennél bonyolúltabban elmondani, mert fölmerül rögtön kutató agyamban az, hogy ha már ilyen pontosan megszerveződött valami, ha már ilyen hihetetlenül bonyolúlt szerkezet fölépűlt, és nyilvánvalóan évmilliókon keresztűl épűlt, akkor miért, hogy egy perc töredéke alatt szétmázolódhat, akkor miért teremtődött atomjaiból, szerveződött sejtjeiből? És így tovább. És így tovább! Minek az egész? Ki akarta, mi akarta, minek akarta, kinek akarta? A szilárdság és törékenység erő-gyöngeség kölcsönössége: mi? Hogyan? Az ember egyre bonyolúltabb társadalmi, szellemi, erkölcsi, emberi, biológiai, filozófiai, fizikai tapasztalatait akarja elmondani! És másképp nem tudja elmondani, mint ahogy elmondja! Úgy látszik ezt tartják bonyolúltnak, érthetetlennek! Pedig a kérdések: viszonyítások, vonatkozások! Írtam egy bonyolúlt hosszú verset (ötezer, vagy ötezerkétszáz sor, nem tudom pontosan)! A halottak királyát. Ha most én e vers tartalmát Neked egyszerűen elmondom, hát az két mondatban „elmondható”! Elmondható, de hát ezzel nem mondtam el a verset. A verset nem tudtam elmondani csak azzal az ötezer sorral. Tartalma csak annyi, hogy a hitét-vesztett, csatát-vesztett király a szárazföld partja és a tenger kék óriás-gyomra között csónakban ül a vízközéppontban és mereng életen, halálon, történelmen, saját gyávaságán, saját elesettségén, az önhittségen, öngyilkosságon, végül kijön a partra és elkezdi élni életét. És népe életét! De nekem ebben a versben mindent el kellett mondanom, amit csak lehetett és kellett, ezt nem tudtam, ezt nem lehet egy szonettben megfogalmazni. El kellett mondanom a magam létét, nyomorát, gyászát, szégyenét, a magam depressziójának történetét is. Egyszer versprózában azt írtam, éppen ez időre vonatkozóan, hogy nem tudom pontosan: én voltam-e a Hazában depressziós, vagy a Haza volt-e bennem depressziós? Nekem ebben a versben ezt is el kellett mondanom! Eljajgatnom! El kellett mondanom, hogy mit élt át ez a király, meg én is! Amíg eldöntötte, hogy nem lesz öngyilkos, nem ugrik bele a vízbe, nem a Halál Királya lesz többé, nem a halak királya lesz, de a nagyon esendő Élet Királya akar lenni újra, annyi veszteség, annyi gyávaság, annyi megfutamodás, annyi önfeladás, annyi pusztulás után! Persze az ember szívében folyamatosan ott ég a fehér szorongás: hogy ha valaki az ilyen szerkezetépítők dühödt mámorában él, és szenved ily őrűlt mániában, mint én a verseimben, akkor ha rövid verset kezd írni, nem bukik-e meg? Nem bukik-e meg költészetével? Hitével, érzelmeivel, léte természetével?

 

Aranyat-vedlő jegenyén ugrál a rigó feketén. Aranypikkely-lángokat rúgdos rothadt tollakat. Mint nagy fekete A-betű, ugrál a kő-tenkintetű feketerigó a jegenyén. Csipkés a hulló láng-remény. Hull pörögve lefele, a jegenyefa levele. A tar ágak közt égve hull. Nézem mosolytalanúl. Arany csipkeláng-oszlopon, arany tollcsipke-kőrúdon ugrál a rigó. Mi jogon? Meghalsz? Meghalok. Jól tudom.

 

KÉRDEZŐ: Hogyan dolgozol? A körülményekre, a módszerekre, a szokásaidra gondolok.

 

JUHÁSZ FERENC: Munkaszokásaim nagyon korán kialakúltak. Tulajdonképpen Budapestre költözésem óta. Mondtam már, hogy bejáró diák voltam, így megszoktam a koránkelést. Bejáró diák koromban öt órakor, félötkor, négy órakor keltem, hogy időben beérkezhessem az iskolába. Azóta is reggel öt-hat óra körül ébredek, rendbeteszem a szobámat (mert azt mindíg magam teszem rendbe!). Rendbeteszem magamat és leülök íróasztalomhoz. Ott dolgozom, egy csésze kávé kortyolgatásával és egy nagy pohár tea mellett, ameddig dolgozni tudok. Munkaidőm (vagy fogalmazási időm) öt óra, hat óra, hét óra, nyolc óra, sokszor tíz óra. Mindíg addíg dolgozom, ameddig meg nem érzem azt a csomót a torkomban, amely már fullaszt, a glóbus-érzést. Olyan ez, mint egy kemény vattagombóc a gégében! Elfullaszt teljesen! Ekkor abba kell hagynom a verset. Az írást. A hosszú verset különösen! Ennek az „abbahagyásnak” módszere van: hogy folytatható legyen a hosszú vers. (Nagyon sokat és nagyon sokan kérdezték tőlem: hogy a csudába lehet több ezer soros verset folyamatos ihletettségben írni? Hát úgy, mintha regényt írna! Úgy dolgozik a hosszú versen az ember, mint ahogy az asztalos dolgozik egy tárgyon, amit reszel, gyalul, kalapál, szögel.) A hosszú versnek, mondjuk A halottak királyának, vagy a Gyermekdaloknak írástitka, folytathatóság-módja, a másnapi folytathatóság titka: hogy mindig úgy kell az aznapi versmunkát, vers-fogalmazást befejezni, a papíron abbahagyni (hiszen az a szívben, a szorongásban, agyvelőben, de az alvás-álomban sem hagyódik abba)!, hogy (ahogy lányomnak mondani szoktam) az utolsó versszak végén olyan sort, olyan mondatot hagy az ember, amely a karácsonyfa ághegyén buzogányosodó csillagszóróhoz hasonlítható. És ha meg tudom teremteni azt a sort, azt a mondatvéget, azt a rímet, azt az utolsó ihletpillanatot, amelyet csillagszóróhoz hasonlítottam, akkor másnap mást nem kell tennem (a föltajtékzó izgalom, szorongás, hányinger, gyötrődés után), mint: ihletem sárga lángnyelv-folyamatosságával a versfenyőfaághegy drótlábszárú csillaganyag-buzogányát, a csillagszórót, mint égő gyufaszállal meggyújtani, s abban a percben a rímvég, a sorvég, az ihlettörmelék, ami ott virrasztott az előző napi kéziratsoron, fölgyullad, csillagkévét lobban, kezdi fehér sugárkoszorúban a csillagokat szórni, köpni! Ekkor már lehet folytatnom az írást. Nos, hogy egy nap mennyit tud az ember megírni? Ezt csak úgy tudom Neked elmondani, ha kivallom: minden mű más megírás-természetű! Nem árulok el titkot, ha mondom: a Gyermekdalok című époszomat (tizenhárom és fél ezer sort)! két hónap alatt írtam. Naponta nyolc-tíz órát dolgozva. A halottak királya című hosszú-versemet három hónap alatt. (Hozzáteszem, hogy az első tizenegy és fél versszak után, mert ott abbahagyódott az írás 1959-ben, és tizenegy évig nem tudtam ezt a verset továbbépíteni)! Önmaga szorongás-csigahéjába húzódott vissza, önmaga depressziós, tekert mészkürtjébe! És tizenegy év után megírtam a vers-kastélyt, a jövőt-kérő százötvenhat, vagy százötvenhét versszakot! De írok prózát is. Ezeket a versszerű prózákat (éppen, mert a vers természetével, versmódszerrel építődnek fel, szerveződnek meg, mint egy biológiai létező) nem próza-versnek, de vers-prózának mondom. A vers-prózákat általában egy-iramban írom meg, négy-öt órai munkával. Mindíg füzetekbe írok. A füzetbe-írásnak története van. Amikor fiatal költő voltam, nagyon kevés volt az országban a papíros! Az ember ott szerzett papírt, ahol lehetett. Csak jó papírra szeretek írni, és sose ceruzával, soha golyóstollal (igaz, akkor még nem volt golyóstoll)!, sose gépbe-fogalmazva, de töltőtollal. És papírt nem kapván, a papírosüzleteket járván, bekötött, kövér, fehér papírlapkötegű füzet-könyveket kerestem. (És boldog voltam, ha találtam. Tenyeremen szétnyitva őket: belefújtam a fehér laprózsába, s a szájmelegtől fölborzolódtak a fehér papírlap-tollak, mint a katicabogár szétlegyezett csáplapkévéje. Mint gémek háta-tolla a szélben)! És ha valaki meg akart ajándékozni valamivel, azt kértem: szerezzen bekötött füzetkönyvet, amelybe verseimet írhatom. Az egyiket elhoztam Neked, hogy megmutassam. Ezt feleségemtől kaptam ezerkilencszázötvennégy szilveszterén. Ez: vendégkönyv! Ez a vendégkönyv A virágok hatalma című verseskönyvem s a Harc a fehér báránnyal című verseskönyvem kéziratos-könyve. Nézd meg, így néz ki, ilyenek ezek a füzetbe írott versek! Ilyen a fogalmazásmódjuk, természetük! Mindíg csak a könyv jobboldalára írok, hogy a baloldalon javíthassak. A vers-szövegbe nem javítok, csak a vers mellé, a túloldalra, és aztán a már legépelt versbe, majd a kiszedett versbe (a nyomdászok gyönyörű rémületére)!, s a tördelt versbe is sokszor beleírok, javítok, változtatok a versen.

 

KÉRDEZŐ: Éppen a címadó vers A virágok hatalma.

 

JUHÁSZ FERENC: Igen, mint mondtam, e bekötött füzet-könyvben, Vendégkönyvben A virágok hatalma című kötet kézirat-versei vannak és a Harc a fehér báránnyal című kötet egy-két verse.

 

KÉRDEZŐ: Igen. S látom, még itt jegyzetek is vannak mellette.

 

JUHÁSZ FERENC: Igen. Én mindíg jegyzetekkel írom verseimet! (Hosszú-verset nem is lehet másképp)! Lásd, itt egy papírcsík, amit annakidején Csernus Tibortól kaptam, pontosabban: kértem. Tudni akartam, kíváncsi voltam: a festők milyen színeket használnak, s kértem Tibort, írjon föl nekem néhány színfajtát, megnevezést! A szín-jegyzeteket láthatod itt.

 

KÉRDEZŐ: Van fogalmad róla, hogy hány verssort írtál már le?

 

JUHÁSZ FERENC: Nem tudnám pontosan megmondani

 

KÉRDEZŐ: Dehát körülbelül?

 

JUHÁSZ FERENC: Körülbelül negyvenezer-ötvenezer sort.

 

KÉRDEZŐ: Barátaid elsősorban nem az írók köréből kerülnek ki, hanem más művészeti ágak művelőiből, vagy éppen a tudomány művelőiből. Említetted Hantai Simont, Csernus Tibort, Marx Györgyöt, ha jól emlékszem.

 

JUHÁSZ FERENC: Igen.

 

KÉRDEZŐ: Ez véletlen, vagy nem véletlen?

 

JUHÁSZ FERENC: Talán nem véletlen. Vonzódom nagyon a tudományokhoz! Mindenfajta tudományhoz, a természettudomány minden részéhez, minden ágazatához, ága-bogához. Egyrészt ezért ez. Másrészt tudnod kell: Hantai Simon gyermekkorom ifjú tanítómestere, barát-tanítótársa volt. Egy faluban születtünk. Ő hat évvel idősebb nálam. Az első könyveket Ő adta a kezembe, könyvekként most a filozófusok műveit értsd, Kantot, az akkor nagyon olvasott Spenglert, vagy Freudot, Heideggert, vagy más filozófusok könyveit. Hantai Simon létével tette lehetővé nekem azt, hogy a festészettel úgy éljek, a festészetben úgy éljek (nemcsak az ő műtermében, és nemcsak az ő képei között, de a Képzőművészeti Főiskolán, annak könyvtárában, a többi festő közt), mintha én is festő lennék. Talán ez az oka, ez a története, hogy barátaim inkább képzőművészek, mint írók. És talán az, hogy költészeti gondjaimat és emberség-gondjaimat, a létről, létezésről-gondolkodásomat megosztani, megbeszélni jobban tudom: fizikussal, festővel, vegyésszel, genetikussal, biológussal, mint íróval. Amit a tudomány több száz éve tud már, amit a jelenkor tudománya egyre jobban tud és egyre többet kutat: az emberi elme még mindíg nem vette tudomásúl, nem akarta önmagába gyűrni, nem tudta, vagy akarta magában lángoló életté gyúrni, tudatába gyömöszölni, gyömni, mint vánkoshuzatba a fosztott tollpihét, szép szent élet-dühhé gyúrni! Talán az ember-elme, emberi elme (most az emberi elmén a Földgolyó-emberközösség átlagelméjét értem)! nem is képes erre. Talán nem is szabad tudatosítania: hogy ez a Földgolyó, a világegyetem egyik lebenyfoszlány-csücsökcsipkéjén: picinyke ponttömeg, tömegpont, a mindenség gyémánt-kakastaréjcsúcsának (részletének) leffegő szélén lebegő picinyke pont. Pörögve keringő. Ha ezt tudom, tudatom tudomásúl veszi emberként, mint gondolkodó ember, akkor ezt a tényt tudnom kell költőként is. Akkor ezt költőként el kell mondanom. Nem lehet ennek tudatával élni és nem beszélni erről! És így van ez nemcsak a fizikával, de a vegyészettel, az ásványtannal, a csonttannal, a szövettannal, a biokémiával, a biofizikával és más tudományokkal is. Amelyeket nem azért használok föl, amelyeknek eredményeit, vagy lehetőségeit (tehát gondolati lehetőségeit) nem azért használom a költészetben, mert hivalkodni szeretnék, hogy én e dolgokat ismerem, tudom, ezekről a dolgokról tűnődöm, töprengek, e dolgokról megkérdezek hozzáértőbb embereket, de azért, mert ha már ilyen egyetemes-tudatú, tehát világegyetem-tudatú költészetet szeretnék csinálni, szavaimmal megvalósítani, akkor a megfogalmazásban így is pontosnak kell lennem! Ezek az ismeretek a költészet pontosságára kényszerítenek!

 

KÉRDEZŐ: Igen. A természet és a társadalom kapcsolatát, harmóniáját és ellentmondását hogyan látod ma? Milyennek kell lennie a további emberi lét szempontjából?

 

JUHÁSZ FERENC: Talán ez a legnehezebb kérdés, amit beszélgetésünkben föltettél. Mert a kérdés: nemcsak nekem nehéz, de a kor gondolkodó emberének, a kor gondolkodó lírikusának, a kor gondolkodó tudósának is! Ahány ember, annyi vélemény erről! Azt mondja az egyik: a természet az ember ellensége; azt mondja a másik: a természet ellensége az ember; azt mondja a harmadik gondolkodó: az ember és a természet folyamatos egyensúlyát, valaha állandósúlt harmóniáját bontja meg az ember az ipari civilizációval. A negyedik vélemény a tudományban és a tudósok közt: hogy az emberben és a természetben van annyi asszimilációs képesség, hogy föl tudja dolgozni, magába tudja olvasztani az ipari civilizáció szennyeit és szennyeződési termékeit, hogy lényegében az ipari civilizáció az emberiség hasznára válik és van. S az ember majd (tehát a természet, az állatok, a növényzet, a flóra és a faúna a bioszférában) hozzászokik ezeknek a szennyeződési anyagoknak, hulladékoknak, termékeknek, szennyeződési formáknak létéhez és létezéséhez, és magába emészti őket. Hadd mondjak egy példát. Egyszer Marx Györggyel nagyon sokat beszélgettem erről. Ő azzal érvelt (épp e kérdést facsarva): hogy valaha azt hittük (azt hitte a gondolkodó ember), hogy a modern, ipari városok létezése lehetetlenné teszi a madarak létezését. Mégis: az ipari nagyvárosok (ahogy azt Budapesten is láthatjuk és tapasztalhatjuk) egyre több madárral tömődnek el! Tehát a madarak (Marx György szerint, de látásomban is) hozzászoktak már ehhez a valóban nem-természeti, hanem az ember által létrehozott létformához. Megtanúlták a várost a madarak. Mert meleg a kő, meleget sugároz télen, s a fehér fagyban is bő a szemét, a hulla-maradék, a hulladék-élelem, a halál-szemét, a moslék-rögöcske. Mert megtartó a város. Fönntartó és eltartó. Barát. Az állat barátja is. Volt egy nagyon nagy fizikus, a neve: Erwin Schrödinger. Ő írta egy gyönyörű tanulmányában, hogy a teljes természetben a természetnek az a rétege, amelyben és amelyiken a biológiai létformák megszülettek és lehetővé váltak, életté váltak, az csak egészen vékony hártyája a kemény világegyetem-természetnek. Se fölötte, se alatta, tehát sem e hártyaréteg fölötti, sem e hártyaréteg alatt lévő részében a kopár mindenségnek: semmilyen gondolkodó élet, semmifajta szeretkező, szerető, létező, szaporodó, nemző, termékenységre képes, termékenységet osztó, szülni-képes, biológiai halálra képes létező, létforma, állati, növényi lény nem teremtődhet meg, ilyen nincs. Ha így látom a természetet, akkor már egyszerűsítettem, nem a teljes mindenséget mondom, csak ezt a biológiai hártyát! És akkor fölmerűl szigorú szívemben a szigorú kérdés, a komoly gond, hogy élvén ebben a vékony biológiai hártyarétegben és dolgozván ebben a vékony biológiai hártyarétegben: miféle ellentmondások között, miféle ellentmondásokkal, milyen létezéssel tud (ebben a természetben!) az ember s az emberek közössége, tehát a társadalom létezni. Azt hiszem a kettő majd (e biológiai hártyában élő ember s e biológiai hártyaként fölépült, megszerveződött vékony természet, puha természet) akármilyen diszharmónikussá vált is viszonya, alakúlt is az utóbbi évszázadban (eljön az idő)!, megtalálja egymás harmóniáját; egymást kiegészítve tud létezni! Tehát nem zárja ki egymást egymásból, nem öli meg az ember által létrehozott második természet azt az eredendő biológiai természetet, amely maga az ember (az ember is), s amellyel és amelyben az ember él!

 

KÉRDEZŐ: Továbblépve, az atombomba megjelenése, véleményed szerint, minden eddigi hatásnál erősebben megváltoztatta az ember, az emberiség tudatát és helyzetét?

 

JUHÁSZ FERENC: Sajnos nem az ember tudatát, de az ember helyzetét változtatta meg, ezen a picinyke égitesten! Az ember tudatát nem változtatta meg, mert az ember valahol meg mindíg nem akarja tudni, tudomásúl venni, hogy ez az írtóztató, ez az iszonyatos fegyver, ez az egész Földgolyó életét elpusztítani kész fegyver, ez a világot zabálni-éhes börtönbezárt ősmohóság, irgalmatlan változataiban (hiszen rengeteg változata van már!), hogy ez a fegyver létezik! Ezt a létezést, ezt a van-t az emberi tudat, talán védekezésből, talán tohonyaságból, talán tudatlanságból tudomásúl venni nem meri, vagy nem akarja! Ennek ellenére ez a fegyver van! Dehát ezek a fegyverek fölhalmozódnak, ezek léteznek és ezek valóban az Egyetemes Földgolyót, az Egyetemes Emberiség létezését (azzal, hogy vannak)! fenyegetik létükkel! A vak, égő, lángoló pusztítás lehetőségét hordozzák fém-méhükben. A teljes emberpusztulást. A teljes emberiség-pusztulást! A Földgolyó teljes fiziológiai, biológiai és fizikai pusztulását! Mondok valamit! Olvastam egyszer egy nagyon érdekes könyvet. A címe: Egy világ, vagy egy se. Sajnos, a második világháború végén két japán városra ledobták az atombombát. Hiroshimára és Nagaszakira. Nagyon sok ember halt meg! Az Amerikai Egyesült Államok szenátusa akkor (meg az elnök) számonkérte a matematikusokat, fizikusokat, beszámolóra kérte azokat a tudósokat, akik részt vettek az atombomba előállításában. Nem akarok sok nevet említeni, csak Albert Einsteint, Szilárd Leót, Fermit. Valamennyien odaálltak a szenátus elé és elmondották nemcsak azt, hogyan állították elő az atombombát, hanem azt is, hogy mi az atombomba létezésének veszélye, a jelenben, s mik ennek a létezésnek veszélybeli lehetőségei. A jövőben. Az egyik tudós a kérdésre: hogyan lehet fölfedezni, hogy X országban, vagy X városban csinálnak egy atombombát, amivel azt az országot, vagy azt a várost föl lehet robbantani, a tudós mosolyogva, de nem cinikusan így felelt: „Kérem, venni kell egy csavarhúzót!” Erre nagyon kíváncsian és nagyon furcsán néztek a tudósra. A tudós mosolygó válasza: „Mert elvileg már (és gyakorlatilag is)! egy bőröndben, vagy egy ólomdobozban annyi hasadóanyagot lehet behozni egy-egy országba, amelyből egy egyszerű iparos elő tud állítani egy olyan atombombát, amellyel egy város felrobbantható. A csavarhúzó arra kell, hogy azt marokra fogva, azzal fölfeszítsenek, fölbontsanak minden ládát, ládatetőt. Minden lakásban, pincében, padláson. Így talán megtalálják az elrejtett hasadóanyag ólom-hólyagburkát!”

 

KÉRDEZŐ: Költészeted a legvilágosabban és legegyértelműbben, hitelesen optimista, ha úgy tetszik, hitköltészet.

 

JUHÁSZ FERENC: Én hiszek abban, hogy érdemes élni! Hiszek abban, hogy az egész élet nem értelmetlen, nem cél-nélküli, nem céltalan! Sőt, hiszek abban, hogy az egész Világegyetem létezése nem céltalan önmagában-gomolygás, kúsza, céltalan önmagát-gomolyítás és önmagát-fölépítés, és lerombolás, de célszerű irányúltság valami felé! Sokszor megvádoltak: hogy ez tulajdonképpen vallásosság! Nem, megmondhatom Neked, nem vagyok vallásos ember. De az Élet értelmében hívő ember vagyok! Ez azt jelenti, hogy szemben a század egyik legnagyobb, legizgalmasabb és legfájdalmasabb filozófiai irányzatával, az egzisztencializmussal, elsősorban a Martin Heideggerivel!, azt hiszem: hogy az ember, az erre a Földgolyóra ítéltetett ember mégsem magányos! Nem lehet magányos! És azt hiszem, ha magányos, a költőnek költészetével el kell ültetni minden ember szívében az élethitet. Minden ember szívébe egy-egy spórát, vagy csírát kell ültetnie lét-hitével! És el kell ültetnie az érdemes ember-szívbe azt a hitét, hogy élni érdemes, dolgozni érdemes, s hogy folytatni érdemes és kell életünket, egész a természetes halálig.

 

Csak meghalni megyek, meghalni oda vissza, meghalni megyek, csak meghalni megyek édesanyám: kiteríthetsz majd a szülői házban, eres kezeiddel megmoshatod testem, mirigyes szemhéjam lezárhatod csókkal.   S majd ha a húsom bomlik széjjel, bűzben és virágban rothad a testem, akkor leszek véred-ivó magzat, akkor leszek a kisfiad újra, mert az csak neked fáj édesanyám,   jaj, csak neked fáj, édesanyám. (Részlet A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című versből.)

Anyám: kilángolt a szegénységből^*

Költői természetem része: hogy minden személyeset is megírok magamról és magunkról. Ez nem minden költő akaratának dolga, de az enyém, igen. Anyámról is elmondottam sokat – éposznyit, mit is mondhatnék hát most. Én szüleimmel (így anyámmal is) együtt éltem tizenhét éves koromig, szülőfalumban, Bián. Életünk, minden külső hánytorgása és háborgása ellenére nagyon zárkózott volt. Önmagába zártan konok és kevély, szinte rideg. Oka talán ennek az volt, hogy apám tüdővészes lévén (s mivel nagyon szegények voltunk), a fertőzés-veszély aktivitása ott gomolygott az otthoni, szegénység-levegőben. Anyám: csöndes, zárkózott, önmagát befelé-égető asszony volt fiatalon és ma is az. Egy térben tizenhét éves korom óta nem éltünk, de élünk feleségem halála óta: hárman: anyám, lányom és én. Anyám 1907 Január 4-én született Bián. Volt napszámos és kiscseléd, aztán cselédlány Budapesten, majd gyárimunkás, majd kőműves-segédmunkás – egész a házasságáig. Aztán: nevelte a gyerekeket. S dolgozott a szakadásig. Mondhatom: panasztalanúl. Testvérek hárman voltunk. Kisebbik öcsém tíz hónapos korában meghalt. Minket: nagyobbik öcsémmel meg iskoláztattak. Ezt is meg kell írnom egyszer! Bár mondom: írtam már róla – époszt, hosszú verset. Mégis: ez is kevés. Minden kevés. Mert mindent mindíg újra kell mondani. Őt is! Anyám minden külső baj előli befelé-menekülése a könyv volt és maradt. A könyvek! Tudom: tőle kaptam a költészetet! És szeretném neki visszaadni a költészetet. Még nagyon sokszor. Époszomban, az Anyámban (évekig töprengtem megvalósítási lehetőségén és módszerén) azt a széptestű ifjú asszonyt mondtam el törmelékes és bájoló szavakkal, aki volt: ő! Mert milyen szép is volt. Sugárzó. Magát-meg-nem-adó és magát föl-nem-adó! Kilángolt a szegénységből! Mert azt mindíg elfeledjük mi: költők, hogy anyáink: asszonynak, testnek, szerelemnek fiatalok is voltak egykor! És miért kell, vagy miért kellene ezt eltagadnunk szívünk elől? Dicsőség hát anyáinknak, a szerelmes ifjú asszonyoknak, akik szeretvén, kihordván: megszültek bennünket, hogy kimondjuk testükből a világot.

A teremtés tegnapi akarata^*

A három éposz (A Sántha család, Apám, Anyám) eszmélkedésem, gyászom és örömöm hármas csillagképe! Bár teremtődés-idejük, megteremtődésük térideje és időtere, más és más belső kozmikus pillanatok gyönyöre volt, mégis: hármas-egységük csillagtest-lángolása ugyanabból az egységes anyagból lövődik ki, mert egy az anyag, a kozmikus térben s az egy tudat-terében e vers-époszok csillag-anyaga és csillagtér-anyaga, csillagközti téranyaga, vagy élő s holt anyagpontokkal lebegő haláltalan fekete csöndje. Ez az anyag (mint a fizikában, a valóság kozmikumában, a fizikai létben, a vegyi és biológiai létben) az élő szív gyötrelmeiből, szánalmából és szerelméből, piros szabadságból, árnyéktalan halálból, lehetetlen-árnyékú haláltudatból, emlékek megkövűlt, fenyőtoboz-csápos szúnyogpillanataiból, holtakból, múlandókból, halandókból, temetőkből, az új történelmi megvalósúlás akaratából, szívem szerelmes szégyenéből szerveződött vers-akarattá: atomjai szív-cafatok, szerelem-cafatok, halál-cafatok, s a szabadság ifjú mámorának sose-őszülő kamaszhite! Mert én ez éposz-versekben nemcsak énekeltem, hogy a szóban a halott és élő dolgok megmaradjanak, lebegvén az emlékezés dörej-csöndjében: de akartam, hogy megmaradjanak szétmállhatatlanúl és rothadhatatlanúl a halandóság szívei és a szabadság gyors kamasz-szívütései. Akartam, hogy megmaradjon az esendő teremtésben: ifjúságom s e nép ifjúsága, s virágozzék örökké az anyag testté alakúlván (csillaggá, égitest-tömeggé, vagy biológiai szervezettségű vegyi s fizikai létté) a teremtő költészetben. És mit akartam még? Állítani emlék-örömöt, emlék-állandóságot a szabadságban: azoknak, akik megérdemlik a gyermekszívű hálagyermektől, (a pompában és gyászban) a megőrzés minden kegyetlen kegyelmét! Jobban, mint a Kréta-szigeti mítoszi királyok (kék selyemgyűrődés robbanás-víz-kupacainak anyagszigeteiben fekvők)! őrzés-álarcai, az aranyhártyaránc-álarcok, amik mögött a rothadó hús és a korhadandó koponyacsont nem maradt meg, csak a penészes árva sziget-föld mikrobás tenyésző magánya. Virágzó élő koporsót építettem a verséposzokban, virággal-burjánzó élő, lélegző kristálytéglákat, hogy akik és amik e kristályanyag húsába forrasztva mosolyognak, dacolnak, élnek, gyászolnak és szerelmesen fölszabadúlnak: a halandóság ellen rózsáztassák eleven testük és élő szabadságuk múlhatatlan rejtelmét és kegyetlen tisztaságát.