A szorongó látomásos^*

Egy szelíd-arcú, szorongó ifjú férfi állt elém a múltkoriban, mintegy önmaga árva, de önérzetes kérdőjeleként. Kérdeztem: költő-e? „Nem, mondotta, festő vagyok.” S tette is már kérdező szívem, látni-vágyó szemem, ítéletre-kész eszmélkedésem elé a kicsi szerkesztőségi asztalra műveit, a rajzokat, rézkarcokat, monotípiákat. Így ismerkedtem meg egy új nagy tehetséggel, Selmeci Györggyel, akinek műveiben mintha Gulácsy Lajos holdban-foszforeszkáló árnyék-arca derengő vigyorral kancsalítana, rézkarcaiban Hieronymus Bosch, vagy Dürer, vagy a legényke Brueghel mérhetetlen természet-pontossága szigorodna: sejtjeiben, gyűrődéseiben a ránccsipkéiben: s akinek üveglapfestés-préseletén mintha a gyermek-Jézus Szívű Paul Klee mosolyogna mosolytalanúl, a gyermek-édesded akarat, papírcsákóban, ülvén dacos hintalovon. Hova fordúl útja ez ifjú festőnek? Még nem tudom. De tudom: megadatott kezének és agyának a tehetség, hogy új s most-nemződő, vagy most-születendő műveiben kimondjon valamit az oly rejtelmes, oly titkos, oly árva és zűrzavara gyászában mégis oly egyszerű Valóságból.