A kigubancolódást-kereső^*

Nem emlékszem az időre, nem, nem a jéglapokként föltorlódó, jéghabos, dértajtékos múlt-idő fehér gyászától, de szívem gyásszal és őrjöngéssel örvénylő tajtékzása szégyenében, mondom, nem tudom mikor láttam Dallos Jenő végzetes és komoran szálkás, koromcérnavonalcsipkés irónia-rajzait, feketén szikrázó, búrjánzó és negatív gyásszal fehérlő humor-rajzröplapjait, de szenvedett és szenvedtető szívem belefájdúlt. Belefájdúlt, vagy belecsikordúlt, mint kőmalom kőcsipke-fogaskerekei a kő-találkozásban, kőcsipke-érintkezésben, kő-nemiségben? Íme, az eszmélet-vacogtatóan tudatos nagy tehetség, mosolyogtam fehér halállal, létemmel szemfödőbe csavarodottan. S azóta figyelem és rajzait olvasva látom szigorú töprengése szálkás és gyökérszövedék-gubancos, keserű és megtisztító humor-látomásait, ahogy szálkásan és szivacsosan tépi le magáról és a kődobozok füstölgő, szív-elevenséget nem-ismerő, dögpárás burjánzásáról a nem-lehet-et, mindíg a megtisztulást keresve, mindíg a fényt keresve, mindíg a kigubancolódást keresve, a kő, a füst, a növény, a lánc, a semmi elbúrjánzó szörny-tenyészetéből! A fényt, a szabadságot, a fölszabadulást, az emberit, azt az emberit, amely létével az ember szerelme. Mert Dallos Jenő a megtisztulás felé tör rajz-tollával! Megváltását keresi az esendő embernek, akinek létére ráhömpölygött rejtelmesen a hamis tér és a hamis idő, a hazúg tér és a hazúg idő, a civilizációs átok-szerelem és a technika mai szerelmes, rabságot-kilélegző halálos szép szerelme.