A kivágyódás magzata és a csöndet-kérő^*

Két új költőt köszöntök most: boldogan! Új költők? Igen. Új költők? Hát lehet a Költészet Szíve Lényegét a Mosolygó, vagy Vacogó Kegyelmet születési évszámhoz, vagy a vers-kezdés-idő kezdetpontjához kötni? Két költőt köszöntök most: Ószabó Istvánt és Szebeni Esztert. Ószabó István, mint a népmese harmata lángol és fénylik ifjúsága gyönyörében. A hazát, az édes, édes hazát keresi mindíg. A vágyat, hogy ott énekeljen zengő tisztasággal az anyaföld és az anyanyelv szívének magzathordozó húsában, a Kivágyódás Magzataként! És Szebeni Eszter izgatott, örvénylő, fuldokló, tántorgó-szívverésű lénye: a csöndet mondja mégis. A csöndet kéri! Mert költőlényének minden ideges és izgatott szívütése mögött ott van a vágy: a tiszta tiszta csöndre. A kertek, virágoskertek, méhesek: arany-örvénycsillagfelhő-csöndje, nárcisz-csöndje, gyöngyvirág-csöndje és jácint-csöndje szelíd, boldog áhítatára.