A törékeny tiszta szőkeség^*

Még meg sem száradt a tinta, a tintaírás-kézirat, hogy mutatta verseit, új verseit Simon István, annakidején, ifjúkorunkban: kopár lakásunkban, vagy valamelyik rum-szagú, nőstény-szagú, rettegve-fénylő, vacogásba-avasodott kávéházban. S nézett, figyelt, kicsit fedére csuklott fejjel, pislogva szőkén, Jeszenyin-hunyorgással, aztán ment: csontos, szögletes, nagy-léptű ifjúsággal. Ez a törékeny tiszta szőkeség a dalban, ez a sáska-zöld zirregés, cirpelés a nyár kék lángözönében, ez a rozsdapettyes csikótánc a tél bolyhos dér-csengő csöndjében. Ifjúságunk volt ő a hitben és a dalban! S most már ott rothadozik a Bazsi temető vének és szüzek szívével tömött virágszemfödelű földjében. Készül már a csontváz, hogy találkozzon kopaszon az eredendő, győztes bolygóanyaggal.