A szemérem magány-cellájában^*

Ezerkilencszázötvenben, a Könyvnap dühödt tűzlobogóinak csattogásában, fénylő lobogásában találkoztunk először Csanádi Imrével, az akkori Nemzeti Színház szürke kő-töprengése árnyékában, oszlopok, kő-indák, kőmerengők és sötétségkorong üres kő-merengésálarcok hazug káosza alatt mosolyogván toporogva. Verseit (a ládányit)! akkor ismertem meg, azt a nehéz és kék múlttal-szikrázó versszívverést, amely azóta is egyetemes magyar költészetünk mellkasának egyik virágzó szívütése! És micsoda tömény tüzek, sejtelmes dühök örvénylenek azóta is e magányos versszívben! Mint a szemérem magány-cellájában.