A szemérem magány-cellájában*
Ezerkilencszázötvenben, a Könyvnap dühödt tűzlobogóinak csattogásában, fénylő
lobogásában találkoztunk először Csanádi Imrével, az akkori Nemzeti
Színház szürke kő-töprengése árnyékában, oszlopok, kő-indák, kőmerengők és sötétségkorong üres
kő-merengésálarcok hazug káosza alatt mosolyogván toporogva. Verseit (a ládányit)! akkor
ismertem meg, azt a nehéz és kék múlttal-szikrázó versszívverést, amely azóta is egyetemes magyar
költészetünk mellkasának egyik virágzó szívütése! És micsoda tömény tüzek, sejtelmes dühök
örvénylenek azóta is e magányos versszívben! Mint a szemérem magány-cellájában.
Szikár bujaság*
A költészet mindíg a Valóság Szülötte. A valóság vérzése, áhítata, ragyogása, szégyene
és szerelme. Pilinszky Jánosé is. Aki a megalázottak és megszomorítottak szívének megváltásáért
szólt első verseiben. Szálkás, kopár szavakkal bár, de dosztojevszkiji kegyelem-várással, s azok a
szavak a hitek minden elfedő árnyéka ellenére lényegük szívében buják, mint a dagadt és erjedt
szerelem-szervek. Szava a kiszolgáltatottság és árvaság? A világegyetem-árvaság talán? De szava
mégis a megváltoztatni-akarás küldetés-szava. Mert csak így érdemes!
Az egy-mosolyú, pán fia*
Hányan is voltunk, a mi történelmi időnk kezdetén, költők, láng-kezdők, fiatalok, a fiatal ének vad, csengős bársony-csikói? Akik
megmaradtunk, s akik kék ködbe omlottak, mint a megvénűlt idő, mint a megőszűlt idő. Kormos
István is, igen, a mindíg toporogva-mosolygó, a mesés bújdoklás és a villámmal-sistergő
kimutatkozás szivárványos ligetekben futó Pán fia mítosz-fiú. Költészete egy-mosolyú a történelmi
időben, szava, mint a vadméz, mint az áfonya, mint a falutéli havazások ködkakas kiáltozása.
A szarvas-futású halál-fiú*
Föllángolván megszületett, mint egy tiszta csillag, s összeroppanván, összeégvén
önmagába-zuhantan halállá-semmisült, mint árva, beteg csillag: Darázs Endre, a fölszabadulás utáni
új költészetünk tündöklő fiatalja, a szarvas-futású halál-fiú. De fáj! De fáj, hogy a sors csak ennyit adott neki a termőágyékú időből. A vad kanca sors-asszonyiság! De fáj!
A törékeny tiszta szőkeség*
Még meg sem száradt a tinta, a tintaírás-kézirat, hogy mutatta verseit, új verseit Simon
István, annakidején, ifjúkorunkban: kopár lakásunkban, vagy valamelyik rum-szagú, nőstény-szagú,
rettegve-fénylő, vacogásba-avasodott kávéházban. S nézett, figyelt, kicsit
fedére csuklott fejjel, pislogva szőkén, Jeszenyin-hunyorgással, aztán ment: csontos, szögletes, nagy-léptű ifjúsággal. Ez a törékeny tiszta szőkeség a dalban, ez a sáska-zöld zirregés, cirpelés a nyár kék
lángözönében, ez a rozsdapettyes csikótánc a tél bolyhos dér-csengő csöndjében. Ifjúságunk volt ő
a hitben és a dalban! S most már ott rothadozik a Bazsi temető vének és szüzek szívével tömött
virágszemfödelű földjében. Készül már a csontváz, hogy találkozzon kopaszon az eredendő, győztes
bolygóanyaggal.
A kivágyódás magzata és a csöndet-kérő*
Két új költőt köszöntök most: boldogan! Új költők? Igen. Új költők? Hát lehet a Költészet
Szíve Lényegét a Mosolygó, vagy Vacogó Kegyelmet születési évszámhoz, vagy a vers-kezdés-idő
kezdetpontjához kötni? Két költőt köszöntök most: Ószabó Istvánt és Szebeni Esztert. Ószabó
István, mint a népmese harmata lángol és fénylik ifjúsága gyönyörében. A hazát, az édes, édes hazát
keresi mindíg. A vágyat, hogy ott énekeljen zengő tisztasággal az anyaföld és az anyanyelv szívének
magzathordozó húsában, a Kivágyódás Magzataként! És Szebeni Eszter izgatott, örvénylő, fuldokló,
tántorgó-szívverésű lénye: a csöndet mondja mégis. A csöndet kéri! Mert költőlényének minden
ideges és izgatott szívütése mögött ott van a vágy: a tiszta tiszta csöndre. A kertek, virágoskertek,
méhesek: arany-örvénycsillagfelhő-csöndje, nárcisz-csöndje, gyöngyvirág-csöndje és jácint-csöndje
szelíd, boldog áhítatára.
A kezdet mámora*
Megállíthatatlan iram, gyönyörű új s új virágzás, a kezdés pompája, szégyene,
öntudatlansága: ez évtizedünk szív-döbbentő reménye a költészetben! Fiatalok, fiatalok, fiatalok,
újak: zuhognak ki az Idő-Szülőanya méhéből, hitünkre és ámulatunkra. Én hiszek Bennük, mert
hiszek az újak elfogulatlan szép teremtő indulatában, mert hiszek a Kezdet
Mámorában! Csak adjon nekik az oly gyötrettető és indulatos Sors a nagy iramfolytatásra erőt, hitet
a költői teremtés megalázódásában, szégyentelen bizalmat a jövőre! Mert az a szép és
az a nehéz: mindíg tovább!
|