Szupernóva-kereső

A szemérem magány-cellájában^*

Ezerkilencszázötvenben, a Könyvnap dühödt tűzlobogóinak csattogásában, fénylő lobogásában találkoztunk először Csanádi Imrével, az akkori Nemzeti Színház szürke kő-töprengése árnyékában, oszlopok, kő-indák, kőmerengők és sötétségkorong üres kő-merengésálarcok hazug káosza alatt mosolyogván toporogva. Verseit (a ládányit)! akkor ismertem meg, azt a nehéz és kék múlttal-szikrázó versszívverést, amely azóta is egyetemes magyar költészetünk mellkasának egyik virágzó szívütése! És micsoda tömény tüzek, sejtelmes dühök örvénylenek azóta is e magányos versszívben! Mint a szemérem magány-cellájában.

Szikár bujaság^*

A költészet mindíg a Valóság Szülötte. A valóság vérzése, áhítata, ragyogása, szégyene és szerelme. Pilinszky Jánosé is. Aki a megalázottak és megszomorítottak szívének megváltásáért szólt első verseiben. Szálkás, kopár szavakkal bár, de dosztojevszkiji kegyelem-várással, s azok a szavak a hitek minden elfedő árnyéka ellenére lényegük szívében buják, mint a dagadt és erjedt szerelem-szervek. Szava a kiszolgáltatottság és árvaság? A világegyetem-árvaság talán? De szava mégis a megváltoztatni-akarás küldetés-szava. Mert csak így érdemes!

Az egy-mosolyú, pán fia^*

Hányan is voltunk, a mi történelmi időnk kezdetén, költők, láng-kezdők, fiatalok, a fiatal ének vad, csengős bársony-csikói? Akik megmaradtunk, s akik kék ködbe omlottak, mint a megvénűlt idő, mint a megőszűlt idő. Kormos István is, igen, a mindíg toporogva-mosolygó, a mesés bújdoklás és a villámmal-sistergő kimutatkozás szivárványos ligetekben futó Pán fia mítosz-fiú. Költészete egy-mosolyú a történelmi időben, szava, mint a vadméz, mint az áfonya, mint a falutéli havazások ködkakas kiáltozása.

A szarvas-futású halál-fiú^*

Föllángolván megszületett, mint egy tiszta csillag, s összeroppanván, összeégvén önmagába-zuhantan halállá-semmisült, mint árva, beteg csillag: Darázs Endre, a fölszabadulás utáni új költészetünk tündöklő fiatalja, a szarvas-futású halál-fiú. De fáj! De fáj, hogy a sors csak ennyit adott neki a termőágyékú időből. A vad kanca sors-asszonyiság! De fáj!

A törékeny tiszta szőkeség^*

Még meg sem száradt a tinta, a tintaírás-kézirat, hogy mutatta verseit, új verseit Simon István, annakidején, ifjúkorunkban: kopár lakásunkban, vagy valamelyik rum-szagú, nőstény-szagú, rettegve-fénylő, vacogásba-avasodott kávéházban. S nézett, figyelt, kicsit fedére csuklott fejjel, pislogva szőkén, Jeszenyin-hunyorgással, aztán ment: csontos, szögletes, nagy-léptű ifjúsággal. Ez a törékeny tiszta szőkeség a dalban, ez a sáska-zöld zirregés, cirpelés a nyár kék lángözönében, ez a rozsdapettyes csikótánc a tél bolyhos dér-csengő csöndjében. Ifjúságunk volt ő a hitben és a dalban! S most már ott rothadozik a Bazsi temető vének és szüzek szívével tömött virágszemfödelű földjében. Készül már a csontváz, hogy találkozzon kopaszon az eredendő, győztes bolygóanyaggal.

A kivágyódás magzata és a csöndet-kérő^*

Két új költőt köszöntök most: boldogan! Új költők? Igen. Új költők? Hát lehet a Költészet Szíve Lényegét a Mosolygó, vagy Vacogó Kegyelmet születési évszámhoz, vagy a vers-kezdés-idő kezdetpontjához kötni? Két költőt köszöntök most: Ószabó Istvánt és Szebeni Esztert. Ószabó István, mint a népmese harmata lángol és fénylik ifjúsága gyönyörében. A hazát, az édes, édes hazát keresi mindíg. A vágyat, hogy ott énekeljen zengő tisztasággal az anyaföld és az anyanyelv szívének magzathordozó húsában, a Kivágyódás Magzataként! És Szebeni Eszter izgatott, örvénylő, fuldokló, tántorgó-szívverésű lénye: a csöndet mondja mégis. A csöndet kéri! Mert költőlényének minden ideges és izgatott szívütése mögött ott van a vágy: a tiszta tiszta csöndre. A kertek, virágoskertek, méhesek: arany-örvénycsillagfelhő-csöndje, nárcisz-csöndje, gyöngyvirág-csöndje és jácint-csöndje szelíd, boldog áhítatára.

A kezdet mámora^*

Megállíthatatlan iram, gyönyörű új s új virágzás, a kezdés pompája, szégyene, öntudatlansága: ez évtizedünk szív-döbbentő reménye a költészetben! Fiatalok, fiatalok, fiatalok, újak: zuhognak ki az Idő-Szülőanya méhéből, hitünkre és ámulatunkra. Én hiszek Bennük, mert hiszek az újak elfogulatlan szép teremtő indulatában, mert hiszek a Kezdet Mámorában! Csak adjon nekik az oly gyötrettető és indulatos Sors a nagy iramfolytatásra erőt, hitet a költői teremtés megalázódásában, szégyentelen bizalmat a jövőre! Mert az a szép és az a nehéz: mindíg tovább!

Akit retteg és szeret az anyag^*

Szandai Sándort szereti az anyag. Szandai Sándort rettegteti az anyag. Szandai Sándort gyűlöli az anyag. Szandai Sándort gyötri az anyag. Szandai Sándort keresi, kéri, követeli, hívja, várja az anyag. Szerelmesen. És Szandai Sándor szereti az anyagot. Szandai Sándor rettegi az anyagot. Szandai Sándor gyűlöli az anyagot. Szandai Sándor gyötri az anyagot. Szandai Sándor keresi, kéri, követeli, hívja, várja az anyagot. Szerelmesen. Mert ők, az Anyag és Szelíd Formálója egymás szerelmesei! Az anyag húsával, lényege szerkezetével és lénye eszméletével, anyaga dühével, akaratával, csöndjével és látomás-lehetőségével; s az anyag formálója, indulatosan-szelíd megvalósítója; beszélő kezével, az anyagot beszéltetni tudó kezével, az anyagot, a tömény, tiszta valóságot megszólaltatni tudó kezével és töprengése erejével. Szandai Sándornak az anyagtól-rettegőnek, az anyag álmodójának visszaszól csöndje szigorából, homálya tömöttségéből a halandó anyag, s ő, a szobrász-költő, a mosolygó szelíd ember-nagyság; legyőzve gyötrelmei rettegését és rettegése anyag-gyötrelmeit megvalósítja a végülis engedelmes anyagban, a megszelidített, betört, megszelidűlt anyagban; az anyag, a szervetlen anyag, vagy a szerveitől már kihamvadt anyag, a vas, a fém, a kő, a kristály, a fa, a márvány alap-gondolatait, elemi törvényeit használva és tudva, himnuszi szépséggel kimondja az anyag végtelen teljességét és erejét, dühét, tüzét, komor gyászát és halhatatlanságát. Akár létük tündökletével az öröklétet, a halhatatlanságot a csillagok.

A teremtés együttes erkölcse^*

Eltöprengek zordan és mosolyogva a tehetség természetén. A zsenialitás természetrajzán. A lángelme teremtő hatalmán. És épp Giacomo Manzú lángoló, síma, és gyűrt művein merengve. Épp az övén. Mert Giacomo Manzú keze, zseniális keze Michelangelo-bátorságú, Michelangelo-tökélyű teremtésre képes! És mégis! És mégis: csak a kéz, a Teremtő Kéz hatalma lenne érvényes a mű ihletett áldomásában? És a mindenségre-bátor agyvelő, a halálra-is-bátor, a halhatatlanságra-is-bátor szív kimondás-tökélye hová foszlik, köd-nem-vanná a teremtés megrendelésében? Mert csak együtt: a teremtő szív, a tervező, a látomásos, teremtő agyvelő, a teremtést-kiváltó, a teremtést-megvalósító kéz közös, együttes erkölcsének kegyetlenűl-bátor akaratával, együttes, közös akaratának kegyetlen bátorságával lehet, kell és szabad az anyagot kimondássá-formálni a látomásban. Ezért töprengek zordan és mosolyogva Giacomo Manzú művein, melyek anyagukban, anyaguk anyagi kiformáltságában a tökély természetével virágzanak, de anyagból-kiálmodott lényük márvány-merengéséből, női-férfi páros arc-márványrózsa óriás könnycseppjeiből, gyűrt fémanyag-alumínium embrió-zártságából a látomás-végtelen derengő sugallata hiányzik, az a Megvalósult Kimondhatatlanság, az a Ragyogó Kimondhatatlan Kimondott Rejtelem, amelytől tudjuk: élni kell, mert ez a törvény, élni kell, ha érdemes, ha nem, s ha kell: belehalni kegyetlen tiszta életünkbe. Belefúlni önmagunk irgalmatlan örvényeibe. Ha kell: meghalni, hát meghalni kell, mert ez a törvény, ha tetszik: erőszakosan! De addig! De addig teremteni, teremteni, teremteni. Bátran kimondani a Teljesség Derengő Szívét. Mert csak így érdemes!

A jóság megváltó értelme^*

A történelem képzeletének szülötte Ő, az anyagi egyetemesség-történelem, s a szellemi lét-egyetemesség szülötte: Rátkay Endre. Szép, gyöngéd barbárság, tajtékzó erő. Dante-i pokol-nyüzsgés, irgalmatlan alapossággal kidolgozott részletes végzet-kimutatkozás festői létének szív-lényege és eszmélet-lényege! A szerelem, a halál, a testiség mítoszian erjedt, jelentéssel-átderengő rózsaköd jelenség-látomása, mesék, mítoszok, szörnyek, csodák, nemiszervek, képzelet-ködvárkastélyok titokkal beburjánzott, zöld csönddel berepkényezett végzet-szobái, fehér és fekete kancaságok, halál-nyerítések, buja történelem-történelmek, csillagidők és elfoszlás-tébolyok, arany-fülkarikás fekete asszony-kancák, kék cethalhím tenger-nyálsíkos hátára épült Bibliák, próféták, átkok, Bábel-tornyok, csontváziskolák: csontváz-tanárral, csontváz-kisdiákokkal: Rátkay Endre Ő, a festő, aki, mert mindezt tudja: mindíg hisz a világ értelmében, a létezés értelmében, a megváltó jó értelmében! Ez ereje teremtő titkának rejtelme és gyönyöre. Hisz másképp nem is érdemes!

Az öröm szavait kimondó^*

Amihez nyúl, amit megformáz, amit kimond Németh János klasszikus-emberségű és klasszikus-ősiségű műveiben: abban öröm van. Abban ott áhítozik, vaskosodik, tátog, mosolyog, virágzik kövéren, agyag-súlyosan az öröm, a lét öröme, a testiség öröme, a testi, az anyagi valóság kozmikus lángoktól átégetett öröme! A mindenség öröme virágzik vastag agyag-fonatokkal, súlyos agyag-rügyekkel, agyag-ágakkal, agyag-szirmokkal e lét-kövér látomásban. Németh János tömény és tömör agyagtábla-képeiben, agyag-erdőiben, agyag-edényeiben, agyag-eszközeiben, ősi szép agyag-mondataiban! Öröm-szavainak anyaga a föld, a sár, az agyagásvány! Mint a perzsák, asszírok, babilóniaiak élethimnuszai, teremtéshimnuszai, kezdethimnuszai, munkahimnuszai, halálhimnuszai; agyagból-kiégetetten e tevékeny örömöt virágzó művész öröm-áhítatai is égetett agyagban beszélnek a szép emberi múltról, a szép emberi jelenről, s a még-szebb emberi megmaradásról.

A kigubancolódást-kereső^*

Nem emlékszem az időre, nem, nem a jéglapokként föltorlódó, jéghabos, dértajtékos múlt-idő fehér gyászától, de szívem gyásszal és őrjöngéssel örvénylő tajtékzása szégyenében, mondom, nem tudom mikor láttam Dallos Jenő végzetes és komoran szálkás, koromcérnavonalcsipkés irónia-rajzait, feketén szikrázó, búrjánzó és negatív gyásszal fehérlő humor-rajzröplapjait, de szenvedett és szenvedtető szívem belefájdúlt. Belefájdúlt, vagy belecsikordúlt, mint kőmalom kőcsipke-fogaskerekei a kő-találkozásban, kőcsipke-érintkezésben, kő-nemiségben? Íme, az eszmélet-vacogtatóan tudatos nagy tehetség, mosolyogtam fehér halállal, létemmel szemfödőbe csavarodottan. S azóta figyelem és rajzait olvasva látom szigorú töprengése szálkás és gyökérszövedék-gubancos, keserű és megtisztító humor-látomásait, ahogy szálkásan és szivacsosan tépi le magáról és a kődobozok füstölgő, szív-elevenséget nem-ismerő, dögpárás burjánzásáról a nem-lehet-et, mindíg a megtisztulást keresve, mindíg a fényt keresve, mindíg a kigubancolódást keresve, a kő, a füst, a növény, a lánc, a semmi elbúrjánzó szörny-tenyészetéből! A fényt, a szabadságot, a fölszabadulást, az emberit, azt az emberit, amely létével az ember szerelme. Mert Dallos Jenő a megtisztulás felé tör rajz-tollával! Megváltását keresi az esendő embernek, akinek létére ráhömpölygött rejtelmesen a hamis tér és a hamis idő, a hazúg tér és a hazúg idő, a civilizációs átok-szerelem és a technika mai szerelmes, rabságot-kilélegző halálos szép szerelme.

A szorongó látomásos^*

Egy szelíd-arcú, szorongó ifjú férfi állt elém a múltkoriban, mintegy önmaga árva, de önérzetes kérdőjeleként. Kérdeztem: költő-e? „Nem, mondotta, festő vagyok.” S tette is már kérdező szívem, látni-vágyó szemem, ítéletre-kész eszmélkedésem elé a kicsi szerkesztőségi asztalra műveit, a rajzokat, rézkarcokat, monotípiákat. Így ismerkedtem meg egy új nagy tehetséggel, Selmeci Györggyel, akinek műveiben mintha Gulácsy Lajos holdban-foszforeszkáló árnyék-arca derengő vigyorral kancsalítana, rézkarcaiban Hieronymus Bosch, vagy Dürer, vagy a legényke Brueghel mérhetetlen természet-pontossága szigorodna: sejtjeiben, gyűrődéseiben a ránccsipkéiben: s akinek üveglapfestés-préseletén mintha a gyermek-Jézus Szívű Paul Klee mosolyogna mosolytalanúl, a gyermek-édesded akarat, papírcsákóban, ülvén dacos hintalovon. Hova fordúl útja ez ifjú festőnek? Még nem tudom. De tudom: megadatott kezének és agyának a tehetség, hogy új s most-nemződő, vagy most-születendő műveiben kimondjon valamit az oly rejtelmes, oly titkos, oly árva és zűrzavara gyászában mégis oly egyszerű Valóságból.

Ami lesz: igazi törvény^*

Az egymásból-kinövő állapotok költészete, az összeszövődések búrjánzó virágzása ez az indás, szájcimpás, ajaklebenyes, fatörzses, szederleveles tusrajz-kiváltódás. Németh Nelli szecessziós képzeletének játéka. Mintha mondani azt akarná: ezek az állapotok nem a materiális, vagy szellemi lét valóságai, de az ő tűnődő játékosságának csöpp gúnnyal, fintoros szájbiggyesztéssel megvalósított képzelettársítás-alakzatai. A tömör és tömény, vagy feszűlt hártyavékony létburkolat komoly tisztasághéjazata fölhasadt, fölszakadt egy pillanatra ez indázó kezű fiatal asszonynak, de a vérző hasadék-mélyből nem a törvény lángolt ki fújódván förtelmes sziszegő, páfrányos dühével, mint a bálnafújás: csak Németh Nelli ideglátása lövődik vissza ránk a felület-alatti belső léttörvény láng-tükrében. Hiszem, hogy egyszer, konok, kegyetlen próbák után, megismeri majd az igazi törvényt is. És ki is tudja mondani!

Az anyaggá-dermedt álom^*

A gyermekkor-áhítat, rémület, játék, mosoly, iszonyat, tobzódó erjedettségbe-torzúltság, komoly kapkodás, kúsza gyönyörűség, tébolyodottan éhes szerelem-lüktetés: ez Szabadi Katalin ifjú művészetének, látomást-füstölgő dühödt, boldogtalan festészetének gomolygása, lehetetlenségtitka, eszeveszetten-tiszta, az anyag fölszabadulását váró gyötrelmének dacos akarata. Gyönyörű örömmel néztem képeit, az olajszagú gyermeki sötét vérző kúszadék anyag-álmokat, amelyek, mint a megmaradt álom, mint a megfagyott álom, mint a megdermedt álom, mint az anyaggá-képződött álom (az oly ritka tudatban-fönnmaradás reggeli megmaradás-anyaga) szinte a valóság véres cserepeiként füstölögnek, égő bársonyként lobognak: ronggyal, pernyével, gyermekekkel, szerelmesekkel, lovakkal, Krisztusokkal, emlőkkel, álarcokkal és babérkoszorús szerelmespár-ikonokkal.

A tudatos, eljövendő idő emlék-jelei^*

A biológiai létezés növénypillérei, csontfonatai, élő mészvázai, növénykacskaringói, borda-ívei, erezet-hálózatai, csont, növényanyag, húsanyagívei és tartóoszlopai, kupolái, csészéi, vázai, szerkezetei, vagy vázlat-szerkezetei lehetnek a kőben, betonban, fában, fémben, műanyagban, cserépben, vagy más szilárdabb anyagban megvalósított, ember-által fölépített második természet példái! De e példák nem azonosságok, nem az ugyanazok. Épp ember-által teremtettségük más számtani és mértani összefüggés-izgalma miatt. De e természetadta példák cél-érdekű megteremtettségük után a szerkezetre, vázra, vázlatra fölhasznált ember-akarta anyagban: lehetnek a művészi képzelet, a teremtő művészi képzelet új ihletői is, önmaguk létével, létük öntörvényeivel. Hallgatag létük csak a fölismerés-pillanatra vár: hogy megvalósított művészetként az alkalmazással, a tudatos szerkesztő teremtéssel beszélni tudjon önmagáról önmagából önmagával! Vilt Tibor, Kass János és Gulyás Gyula e gyönyörű fölismerés-pillanattal, ráömlő ihlet-robbanással találták meg az előregyártott beton építő, híd, cső és gyűrűkorong-elemekben azt az új művészi monumentalitást, amely az emberrel belakott óriás betonméhkasok közötti üres teret, az autóutak szitakötőszem-fénykévékkel belőtt csöndhidegét bevirágozza elemi hatalmas látomásként. A jövő a tudatos eljövendő idő emlékjelei ezek a betonoszloprácskocka kúp, gömb, óriás betontű, golyó, csészealj, gerenda, szálka, kagyló, csigolyaoszlop, lapocka és lepkés medencecsont álló csikóhalgerinc-alakú művészeti tárgyak! Talán egy eljövendő (vagy már űr-úton levő) más csillagembernek. Mint nekünk, mai emberiségnek, az inkák, a Dél-amerikai Zöld Óriás-Világéposz lakóinak csillagtorony, haláloltár-kőmaradékai.

A megtalálás tavasz-pillanata^*

Az önmagát-keresés tűzörvényeiben ég, forog, lobog ez a nagy-indulatú, nagy-tehetségű fiatal művész: Csíkszentmihályi Róbert. Művei, az eddigiek, egymás-mellé sorakozva a térben (a tér egymásutánjában) és egymás-után sorakozva az időben (az idő, a teremtésidő egymás mögé torlódó, lökődő és zuhogva kopogó szívütés-pillanataiban, a fölépülő teremtés-szívütés-időhalmazában!), mintha jelenlétük minden egyes, személyi dologiságával, tárgyiasúlt arcával, anyagtestté ámúlt szellemével a mást, a másikat, a megint-másikat mondanák! A töprengés művészi szellemanyag-folyamata: ez Csíkszentmihályi Róbert eddig-megvalósúlt művészetének hitele. Az egy-akarat keresése, a végső-önmagára-találtság bizalma. Ifjú mesterkeze mindent tud a bronzban, kőben, agyagban, fában, fémben, gipszben: éremben, szoborban, hatalmas kőmozaikcellalapok hullám-redőhömpölyegében. És én tudom: a legszentebb pillanat is eljön majd: virágból-font testű, zöld kalász-koszorús fejű, tavasz-léptű illatos mámorral, a Megtalálás Tavasz-Pillanata. Amikor ez a kalász-virágember tavaszt-szólva tudatunkba néz, s mondja majd: Ímhol vagyok!

Az átvilágított ősmindenség-tojásgömb^*

Szivárvány-áhítatú, tündöklet-népmese-igazságú lélekvallomás ez, G. Margit, valahai summásasszony önéletrajz-elmondásának első fejezete. József Attila azt írta, az elmúlást igézve: „szaporodik fogamban az idegen anyag”. Mi, boldog olvasók és hívők az embertisztaságban, azt mondhatjuk, megtudva most már folyamatosan a kétkeziek, hajdani elfáradók és gyötrött-álmúak szaporodó élet-vallomását olvasva: „Szaporodik szívünkben az élő meseősanyag. Mint busa vörös rózsafejen a tiszta hajnali harmat.” E napszámosasszony ég-föld-alvilág-vallomása éposz-erejű, kristálylobogással-tiszta, mint a lángoló óriás-ősangyalok, a Kérubok! Alighieri Dante, Szuzó, Angelus Silesius, Eckhehard-mester, Jakob Böhme, Ruysbroeck, William Blake, Swedenborg, Alfred Jarry: mintha Ők szólnának, misztikus, gótikus, katedrális-szerkezetű, kőszirompántküllőcsillagos kőlegyező-mennyezetboltozatú és nem-misztikus, mértani-rajz-szigorúságú szavakkal. G. Margit szavai mögűl szívünkbe súgva transzcendens látomásukat. G. Margit a földet gyötörte és G. Margitot gyötörte a föld, a napszám kiszolgáltatottja volt. De nem a metafizikus tétovaságé! Ahogy tudta: egyetemes világegyetem-látása megszerkesztette az emberlét erkölcsi szerkezetét, s a mindenség élet-halál, biológiai-fizikai anyag-rendjét. S a Metafizikai Szív, a Transzcendencia-Álom, az alvilági fekete-lángú égés, a cellás körkagylólegyező-padsorú Parlament-mennyvilág (ahol kertészkednek és virágot is öntöznek a hermafrodita angyalok, vagy a nem-nélküliek, a pénisztelenek, vaginátlanok, szemérem, s hónaljszőrzet-nélküliek, az üríteni, szellenteni nem-tudó ánuszcsillagtalanok, a comb-közti szakadék-tér jég-üregében tojáshéjként hússal-beforrottak, pihés bőrrel behéjazottak, a csecstelenek, emlőtlenek!), s a Föld Szíve felé, lefelé és befelé a földbe épített bérházcsokor-nagyváros lefelé-emeletes tisztítótűz-világát, ami fölött már fagyott téli holdként sárgán derengve röpűlnek a testtelen nem-rohadt-lelkű félig-megtisztúltak. Mert tudni akarta a lét-rend szerkezetét! És élni e szerkezet erkölcsében! Ahogy napszámosasszony-kezében tartva a tojást, átrózsálló recézetű s erezetű hüvelyk s mutatóujjával a fény elé tartva, átvilágította, ahogy a tojást a petróleumlámpa üvegbuborék-fényénél, úgy fogta kezében a lét-mindenséget, hogy átvilágítsa hite tudatával az Ősmindenség-Tojásgömböt: látni élet-síró, pelyhes csipogás-jövő lakozik-e a zavaros életragacsban, a tojáshéj gömbzártsága belsejében, vagy a megfagyott-szemhéjú, takonnyal-összeragadt csőrű, összehajtogatott tollcsutak rügyes csontváz-bőrzacskó, a zöld halálkocsonyában, a halál! A halott, sárga Denevér-Angyal!

E világegyetem-anyagpont lovai: gyötrelmek, halálok, ítéletek^*

Lovak, lovak, lovak, gyönyörűek, fekete bársony-álarcú ördög-vicsorgók, irgalmasak, hurcolók, röhögők, nyihogók, végzet-röptűek, halál-iszonyatosak, mámormítoszok, téboly-mesék ötlábú, kék kristály-világszemű, tűz-söprű tekintetű táltos-embervarázslatai, nyerítő sárga-feketepettyes, arkangyalhajzatú Isten-képzetek, lovak, lovak, lovak, ekét-húzók, kocsit-húzók, szekeret-húzók, szálkás, kérges anyagkévéket húzók, halottas-kocsit húzók, háborús társzekeret húzók, lakodalmas-lovak, ágyút-húzók, gabonát-tiprók, cigánylovak, lovak, lovak, lovak, Maxim Gorkij hajóvontató gebéi a Volga-part sárgacsigaházas, ganéjos, pata-tipradék sárga földszalagain, Ady Endre Nagy Nyíltól, az Isten, a Végzés Nagy Nyilától kilőtt vulkán-tüzet fújó, futással-rogyadozó kegyelemlova, IV. Béla király nemzethalál elől futó iszanyat-lova: penész-izzadt hátán a gőgös, rohadt, gyáva, önáltató, kegyetlen, mégis lángelme-hívő, boldog új népet akaró, vastag kőháló-országot teremteni akaró királlyal, Pablo Picasso halál-vágtató, háborúszégyen gyötrelem-lova, fekete halál-robogása alatt a kivégzésre-ítélt Európa, s a vérben-ázott-arcú Spanyolország, az arcára alvadt fekete halálvérbe ragadt véres hajszálpáfránycsokrokkal, óriás skizofrén szemeiben Federico García Lorca ül zokogva, hatalmas mániás-depressziós szemgolyóiban Federico García Lorca sír az Elveszett Spanyolország Gaudi kőcsipketorony-csigaszem templomára dőlve fegyvergolyó-lukasztott húscsipkevirág-mellkasával! Lovak, lovak, lovak, hódítók lovai, behódoltak lovai, ellenség-lovak, királyiak, fejedelmek lovai, császáriak, cáriak, habsburgok, asszírok, babilóniaiak, perzsák, egyiptomiak, húnok lovai, népvándorlás-lovak, tatárok, törökök lovai, keresztes-hadjáratok szikrázó páncélszoknyás-páncélálarcos lovai, vezéreké, közkatonáké, prófétáké, bolondoké, lángelméké, elmebetegeké, tatárlovak, nyergükön vérző ecsetcsokrokba kötött véres-hajlombú asszonyfejekkel, férfifejekkel, gyermekfejekkel, csecsemőfejekkel, Bem József tábornok törpe lova, az osztrák ágyúgyolyósüvítésben életet-lihegő, Petőfi Sándor Arany János alkújával eladott lova Debrecenben, vak, szétcsámpázott kőpatájú törpe mohaszobor bányalovak, a Hun birodalmat tízezer ló-vonta vaslemez-koporsó harci-szekérrel, s százezer harci ló lovasával sárga kalász-falként megnyomó kínaiak kicsi lovai, Nagy Sándor, Napóleon halál-lova a sivatag-porban, a lángoló hósivatagban, Leonardo da Vinci, Verocchió bronzlova a zöldmosolyú dicsőség-ágaskodásban, Uccello fölpáncélozott, lándzsasisak-mellvért-állkapcsot pántoló sisakszíj-kásasűrűségben kettős fehér kőpatkó fogsorral vigyorgó és ásító lovai, lovak, lovak, lovak, szállók, futók, versenyfutók, lovak, a földmélyben, lovak a földön, lovak, lovak, vadlovak, megszelidítettek, lovak a légben, a kék embertelenségben, angyalok harci lovai, az Apokalipszis, János Jelenéseinek sáska-gyémánt lovai, Angyal-Vezéreket, Láng-Királyokat hőkölve, robogva hurcolók, röptetők, látomások, mítoszok, legendák, mesék, lovai, varázslók varázslat-lovai, ló-áldozatok lóhalottai, fölboncolt jövőmondások, az alvilág kétlábú fekete ló-árnyai, árny-lovai, lovak, lovak, lovak, voltatok, vagytok, s lesztek-e, amíg a Baljós Édes Emberiség? Amíg ki nem hűl a Földgolyó, e virágzó törpe anyagpont, s kering halott-halhatatlanúl? Ámen!

A teljes lét szeretete^*

Szántó Piroska a rejtelmek festője. A titkok megfestője. Képben-szólója annak, amit látva is alíg látunk; színes krétával, olajfestékkel, tustollal és tustintával mondja el nekünk (mint önmagának), a halandóság bátrainak, a halál vágyakozó gyűlölőinek: amit tudva is csak sejtünk. Sejtelmünk látomásait! Mondjam: a természet festője Szántó Piroska? Nem természet-festő! De kimondója a természet lelkének! A lényegiségnek! Az állandóság azonosság-teljességének a billiárd változatban. A változatok állandóságának egy-igazát mondja: amikor a Teljesség Szívközpontját sejtetve igézi áhitatos és mohó szemünkbe a természeti formák, alakzatok, képződmények létezés-módszerét, a bolyhosat, pihéset, pikkelyeset, bársony-porosat, bogáncsrózsa-szeműt, lila kristálybogáncs-pihegolyófejűt, a háromszögleteset, kúposat, gyökér-csavarodásút, csontvázasat, kék vagy piros bolyh-tollbajúszút. Így fölnagyított apró szerkezeteiben, dologi test-alakzataiban a megváltást-váró-csoda-mindent. A nem-emberit, az emberit, az ember-előttit, s az ember erkölcsének csontvázak-szerelmét. A Teljes Lét Szeretetének festője Szántó Piroska, aki látja a felület szőrös, kérges, bőrözött, csontozott, vagy kocsonyás héjazata alá rejtőző mozgató lényeget, a derengő sugárzó őspontot, az Éltető Akarat tűzpontját, ami szelíden dühödt megvalósítás-akaratként átvilágítja a Dolgok Mindenét, a billiárdszor billiárd formájút, testűt, alakzatút. Azt a Létet Dologi Formákká Akaró Akaratot, amely ott ragyog és világlik suhogva még a táncmenet-halálban is, ahol színarannyal trombolnak, azaz: arannyal trombitálnak, csontvázon hegedűlnek lábszárcsonttal. S tudja, mert emberek vagyunk: a halált is szeretjük. Nem a halálba vagyunk szerelmesek! De szerelmesek vagyunk a halállal! Csontvázaink is szerelmes ölelkezésben, egymásba és egymásra tekeredve és csavarodva recsegve és enyvesen szeretkeznek a földben, a húst-rohasztó édes szent rettenetben. Ahová eljutunk mindannyian. Tovább-szeretni! Még-szeretni! Ő is: a fehér csikó-fejbe rejtőzött, elfüggönyözött arcú, óriás kék szemgolyójú, szemérmetlenül-szemérmes Mindíg-Asszonyiság!