Szabó István hite^*

Okos és tiszta volt, mint a föld. Okos és tiszta volt, mint a föld, az eredendő és eredeztető ősanyag, amelybe most megtért fehéren csontvázasodni, koponya-mosolyogni halhatatlanúl. Úgy, testre, fizikai formára, biológiai alakzatra: csöpp ember nagybütykös, nagycsomós, nagylencsés ujjú kezekkel, kis mirigyes ember, golyós ujjvégű kezekkel, mint a levelibéka. Úgy is ült, kuporogván a Semmi Mutatóujja hegyén, lencsés ujjaival az ujjhegy semmi-sírdomb gömbjébe kapaszkodva, mint a levelibéka, pislogva, szerényen, reménytelenűl! Hogy mi lesz vele? Pedig Szabó István mindent tudott. Eke szarvától, kapa nyelétől, villa nyelétől, vagy már a magzati rossz vérkeringéstől megcsomósodott ujjai tudtak mindent az anyag életéről! És mire tollat fogott: az egyetemes emberlét törvényeit is tudta! Mert tudta a világteremtő kétkeziek szeretetét, szigorát, szégyenét, megszégyenülését, halálát és örömét. És hitt a megváltó szeretetben, a munka, az embert a magányból és a homályból kiváltó és megváltó munka örök tisztességében, az emberség egymást-fölvállaló szépségében. Szabó István hitt a kétkeziek örömében és alázatában, a termékeny munka örömében! Ezért volt több, mint az emberiség ókorának tenyésző istenei!