Simon István már a földben^*

Valaha négyen voltunk, ifjú szívvel lángoló barátok, a József Attila Népi Kollégiumban, Szeverényi Erzsébet, Simon István, Nagy László, meg én. És elment Szeverényi Erzsébet a földbe! És most elment Simon István is a földbe! Jaj, elment a szerelem, jaj, elment az ifjúság. Leszállt, őrjöngő sárgakék angyalként a földbelső húsába, hogy ott tenyésszen tovább, a Nemlét Misztikus Transzcendens Virágállataként, őrjöngve a földben! Simon István ének-szava, mint a pünkösdirózsák hajnali csöndre-csüngése, mint a tücskök alkonyi aranytűz-lélekharangja, mint az akácosok fehér ködernyő-mámora, mint a tiszta nyári méz, az emberség szíveiből gyűjtött! És most meghalt az ének, s ott fekszik a kis aranyhártya-szoborrá dermedett ember a földben, mert meghalt az ének, az ő-szava ámulat. Sírok, mert fáj, mert fáj nagyon, hogy elment Ő is, elment a Hallgatásba, el a Megnémúlt Aranyhegedű; mert elment Ő is, aki jött velünk együtt, a Fölszabadúlt Forradalommal, megváltoztatni a világot! A közös ének akkor szép gyönyörű rendületében, az éneklő kar hangjai ha mások! Így valánk mi is, te keszeg-mosolyú, hunyori fiú, testvérünk, Simon István. S ha elmentél is halottnak a földbe: énekünk az együtt-tovább. Mert ez a gyönyörű! Mert az a nehéz!