A megtartó gyász öntudata^*

Hetvenöt éves lenne most az az irgalmatlan, gyönyörű agyvelő, amely talán már lángolva elenyészett a riadt, dühödt föld-sírban, a Farkasréti temetőben. Tavaly temettük, zengő napsütésben. Halála nem gyász volt: de önismeret, erkölcsi önvizsgálat, konok fölemelkedés! Nem gyász, valami másfajta megrendűlés szertartásünnepe: a megtartó gyász öntudata is! Hatalmas művének föloldozó és gyötrődő fényében nem csak azt vizsgáljuk (mintegy átvilágított szívvel)!: hogyan gyötörte korallvirágzó eszméletét, hogy keresse az igazságot, de azt is: mi, neki is utódai a tűnődő és kegyetlen szóban: mit tettünk jól, s miben tévedtünk halhatatlanúl? Erkölcseinkben, hitünkben, gyalázatunkban, teremtő akaratunkban. Leszünk-e a jövő-idő világegyeteműrterének virágzó csillagképei, vagy fölszívódunk a végtelen időhalmazban, mint könnycsepp a síron: Németh László!