Könnycsepp-rózsa Németh László halott szívére^*

Sirató-szavam égő könnycsepp-rózsa Németh László halott szívére. Sirató-jajom lángoló rózsa-könnycsepp Németh László halál-koponyájára. A fehér halálkőbe korallosodott agyra. Mert meghalt Ő is. Mert már halott Ő is: jaj! A gyötrődésben halhatatlan. Halott. A halandó! Elkérte Őt a föld, mint ahogy elkér, elkövetel mindannyiunkat. Elkérte hatalmas halála, elkérte hatalmas halandósága. Barátaim, társaim a szóban és a zokogásban, akik e kicsiny tiszta hazában testi léte megszüntével is rettentően egyedűl maradtunk, értsétek meg: meghalt e csöpp hazán virágzó hatalmas agyvelő, a Kegyetlenűl Tevékeny Agy, a Gondolkodó Kegyetlen Tiszta Rózsa, aki évtizedeken át búrjánzó kegyelemmel és tenyésző konoksággal teremtette is a maga-hitte hazát, a maga-képzelte hazát, rettegve, szépen, zseni-tudattal, és gyötrődő ámulattal, s teremtette meg a világot: hogy a szóban és a szóval általa legyen! Megint magunkra maradtunk általa a nem-létben, megint magunkra: halálával. De egyedűl! De egyedűl! De egyedűl! Mint gondolkodó, élő, gyötrelmes sírkő járt lassú kő-léptekkel és mítoszi kő-mosollyal vacogva-tévelygő, magam-kereső, tékozlóan-dühödt utolsó éveimben, s tudtam, a hatalmas gyönyörű agykoponya burkolata alatt rohadt féktelen fehér ujjaival szétdúlta már a virágzó, teremtő rendet a Mosolytalan Vérző Kábulat, őslények viharzó kőcsipke-csordája, hogy csámcsogva, sipogva és fújva fölfalják a Teremtő Van-t, kőpikkely lábaikkal széttúrják, vérző és mészszikár cafatokká a Teremtés Mítoszi Szigetét, Németh László: gyönyörű agyvelejét. A dögök, a halált-hozók! Hatalmas tiszta jellem volt, hatalmas tiszta szellem, még megroppantó tévedéseiben is, összefoglaló akarat, mindíg kristályosodási pontot kereső tudat, mindíg a kristályosodást, összekristályosodást szolgáló nagy teremtő szellemiség. Ő, aki volt a Világ, Európa és Magyarország, a dacos egybeszövődés-lángtudat, a Kutató, a Kereső, a Kérdező, a Válaszolni Akaró, a Kérdezni Tudó Egyetemes Elme. Ő, Németh László. És most meghalt. És nélküle de egyedűl maradtunk, de egyedűl! És Isten veled Németh László! És a megtartó föld legyen a te túlvilág-kegyelmed. És hiszem és hisszük, hogy a Te halott szíved konok bizalmában sírván ácsorogva: nem kopik el foszlott ruhaként teremtő hitünk, kedélyünk teremtő hatalma. Ott virágzunk mi tovább; mi tovább-élők, mi tovább-teremtők, mi árvák. Ott virágzik a Nélküled Is Árva Magyarország.