Szívembe-petéző fürkészdarázs-halottak

Könnycsepp-rózsa Németh László halott szívére^*

Sirató-szavam égő könnycsepp-rózsa Németh László halott szívére. Sirató-jajom lángoló rózsa-könnycsepp Németh László halál-koponyájára. A fehér halálkőbe korallosodott agyra. Mert meghalt Ő is. Mert már halott Ő is: jaj! A gyötrődésben halhatatlan. Halott. A halandó! Elkérte Őt a föld, mint ahogy elkér, elkövetel mindannyiunkat. Elkérte hatalmas halála, elkérte hatalmas halandósága. Barátaim, társaim a szóban és a zokogásban, akik e kicsiny tiszta hazában testi léte megszüntével is rettentően egyedűl maradtunk, értsétek meg: meghalt e csöpp hazán virágzó hatalmas agyvelő, a Kegyetlenűl Tevékeny Agy, a Gondolkodó Kegyetlen Tiszta Rózsa, aki évtizedeken át búrjánzó kegyelemmel és tenyésző konoksággal teremtette is a maga-hitte hazát, a maga-képzelte hazát, rettegve, szépen, zseni-tudattal, és gyötrődő ámulattal, s teremtette meg a világot: hogy a szóban és a szóval általa legyen! Megint magunkra maradtunk általa a nem-létben, megint magunkra: halálával. De egyedűl! De egyedűl! De egyedűl! Mint gondolkodó, élő, gyötrelmes sírkő járt lassú kő-léptekkel és mítoszi kő-mosollyal vacogva-tévelygő, magam-kereső, tékozlóan-dühödt utolsó éveimben, s tudtam, a hatalmas gyönyörű agykoponya burkolata alatt rohadt féktelen fehér ujjaival szétdúlta már a virágzó, teremtő rendet a Mosolytalan Vérző Kábulat, őslények viharzó kőcsipke-csordája, hogy csámcsogva, sipogva és fújva fölfalják a Teremtő Van-t, kőpikkely lábaikkal széttúrják, vérző és mészszikár cafatokká a Teremtés Mítoszi Szigetét, Németh László: gyönyörű agyvelejét. A dögök, a halált-hozók! Hatalmas tiszta jellem volt, hatalmas tiszta szellem, még megroppantó tévedéseiben is, összefoglaló akarat, mindíg kristályosodási pontot kereső tudat, mindíg a kristályosodást, összekristályosodást szolgáló nagy teremtő szellemiség. Ő, aki volt a Világ, Európa és Magyarország, a dacos egybeszövődés-lángtudat, a Kutató, a Kereső, a Kérdező, a Válaszolni Akaró, a Kérdezni Tudó Egyetemes Elme. Ő, Németh László. És most meghalt. És nélküle de egyedűl maradtunk, de egyedűl! És Isten veled Németh László! És a megtartó föld legyen a te túlvilág-kegyelmed. És hiszem és hisszük, hogy a Te halott szíved konok bizalmában sírván ácsorogva: nem kopik el foszlott ruhaként teremtő hitünk, kedélyünk teremtő hatalma. Ott virágzunk mi tovább; mi tovább-élők, mi tovább-teremtők, mi árvák. Ott virágzik a Nélküled Is Árva Magyarország.

A megtartó gyász öntudata^*

Hetvenöt éves lenne most az az irgalmatlan, gyönyörű agyvelő, amely talán már lángolva elenyészett a riadt, dühödt föld-sírban, a Farkasréti temetőben. Tavaly temettük, zengő napsütésben. Halála nem gyász volt: de önismeret, erkölcsi önvizsgálat, konok fölemelkedés! Nem gyász, valami másfajta megrendűlés szertartásünnepe: a megtartó gyász öntudata is! Hatalmas művének föloldozó és gyötrődő fényében nem csak azt vizsgáljuk (mintegy átvilágított szívvel)!: hogyan gyötörte korallvirágzó eszméletét, hogy keresse az igazságot, de azt is: mi, neki is utódai a tűnődő és kegyetlen szóban: mit tettünk jól, s miben tévedtünk halhatatlanúl? Erkölcseinkben, hitünkben, gyalázatunkban, teremtő akaratunkban. Leszünk-e a jövő-idő világegyeteműrterének virágzó csillagképei, vagy fölszívódunk a végtelen időhalmazban, mint könnycsepp a síron: Németh László!

Simon István már a földben^*

Valaha négyen voltunk, ifjú szívvel lángoló barátok, a József Attila Népi Kollégiumban, Szeverényi Erzsébet, Simon István, Nagy László, meg én. És elment Szeverényi Erzsébet a földbe! És most elment Simon István is a földbe! Jaj, elment a szerelem, jaj, elment az ifjúság. Leszállt, őrjöngő sárgakék angyalként a földbelső húsába, hogy ott tenyésszen tovább, a Nemlét Misztikus Transzcendens Virágállataként, őrjöngve a földben! Simon István ének-szava, mint a pünkösdirózsák hajnali csöndre-csüngése, mint a tücskök alkonyi aranytűz-lélekharangja, mint az akácosok fehér ködernyő-mámora, mint a tiszta nyári méz, az emberség szíveiből gyűjtött! És most meghalt az ének, s ott fekszik a kis aranyhártya-szoborrá dermedett ember a földben, mert meghalt az ének, az ő-szava ámulat. Sírok, mert fáj, mert fáj nagyon, hogy elment Ő is, elment a Hallgatásba, el a Megnémúlt Aranyhegedű; mert elment Ő is, aki jött velünk együtt, a Fölszabadúlt Forradalommal, megváltoztatni a világot! A közös ének akkor szép gyönyörű rendületében, az éneklő kar hangjai ha mások! Így valánk mi is, te keszeg-mosolyú, hunyori fiú, testvérünk, Simon István. S ha elmentél is halottnak a földbe: énekünk az együtt-tovább. Mert ez a gyönyörű! Mert az a nehéz!

Szabó István hite^*

Okos és tiszta volt, mint a föld. Okos és tiszta volt, mint a föld, az eredendő és eredeztető ősanyag, amelybe most megtért fehéren csontvázasodni, koponya-mosolyogni halhatatlanúl. Úgy, testre, fizikai formára, biológiai alakzatra: csöpp ember nagybütykös, nagycsomós, nagylencsés ujjú kezekkel, kis mirigyes ember, golyós ujjvégű kezekkel, mint a levelibéka. Úgy is ült, kuporogván a Semmi Mutatóujja hegyén, lencsés ujjaival az ujjhegy semmi-sírdomb gömbjébe kapaszkodva, mint a levelibéka, pislogva, szerényen, reménytelenűl! Hogy mi lesz vele? Pedig Szabó István mindent tudott. Eke szarvától, kapa nyelétől, villa nyelétől, vagy már a magzati rossz vérkeringéstől megcsomósodott ujjai tudtak mindent az anyag életéről! És mire tollat fogott: az egyetemes emberlét törvényeit is tudta! Mert tudta a világteremtő kétkeziek szeretetét, szigorát, szégyenét, megszégyenülését, halálát és örömét. És hitt a megváltó szeretetben, a munka, az embert a magányból és a homályból kiváltó és megváltó munka örök tisztességében, az emberség egymást-fölvállaló szépségében. Szabó István hitt a kétkeziek örömében és alázatában, a termékeny munka örömében! Ezért volt több, mint az emberiség ókorának tenyésző istenei!

Watteau fehér bohóca^*

Mint Gilles, Watteau fehér bohóca, máslis fehér cipőben, fehér-gombos, fehér fodorkoszorú-galléros ruhában, gombaszínű kalapban, úgy áll emlékezetem ciprusai, páfrányai, kék ege alatt Szabó István: a Fehér Tiszta Merengés. S körötte, alatta és mögötte bársonytoll-fülű, széntojásszemű barna szamárfej, az elheverő Hit és Ártatlanság, a piros bohócruhás Kaján Vigyori Romlás. Körötte és mögötte párzásszagú enyészet, rothadás-illatú bűn, buggyadt meztelen nőstény-testek, rózsa-emlők, pórusos tojáshéj-asszonyhasak, citerát-pengető bomlott és foszlott ördög-vigyorgók, a párzás, a kosz, a szégyen, rühesség, tetvesség, a cinkosság zöldbarna páfrány-homálya, az élő enyészet vihogó keserű testi füstje! Ez a parasztfiú-Gilles, ez a jövőt-bízó árva-dekadens szívű Kis Fehér Bohóc, a toxikomániában, vagy alfa-béta-gamma-delta stb-gyötrelemben, vagy dipszomániában, vagy gravis alkoholaddigtorban összetöppedt és aszalódott csöpp mirigy-mosoly manócska, a romlottság nyüzsgés-piacán mást-mulattatással árválkodó Fehérség, Tisztaság: nem írta meg életrajzát. Testi gyötrelem-szüneteiben, szeszhullás-szüneteiben a haláltánc, a danse macabre szüneteiben, a tébolydai alkohol-elvonás sárga fulladás-szüneteiben írt levél-befejezetlenségekből, vallomás-törmelékeiből, e zseniális mozaiklapokból raktuk össze a Pálya Emlékezetét, ahogy az ősrégész a földből-kikotort, tollsöprűvel élővé söprögetett színes múlt-sejtfal-mozaiktöredékekből a Föltámadó Képet, ami a Halál előtti Élet pompagyászát virágozza. A volt csoda-lét sárga szerkezetét mutatja, mint vörös agyagban megtalált ősünk csontváza: a csontváz bordarács-oldalán aranykarddal, kopasz koponyáján aranyhártyamadártojáshéj-üresség harci sisakkal.