Ami nem lehetetlen^*

Mert van, ami lehetetlen. Van. Mert van: amit nem lehet. Van, amit nem tudunk! Van! Mert holtjainkkal nem tudunk beszélni. Mert a halottak választ sohase adnak. A holtak hallgatása: a végső csönd. A holtak hallgatása: a teljes csönd, a csönd teljessége! Van túlvilág? Nincs túlvilág? A transzcendencia: van? A transzcendencia: nincs? Nem tudom. Nem tudjuk. Erre még a föltételezett válasz is csak a képzelet burjánzó és buja káprázata! Az embertelenség ködös kék szégyene, szívünk vak megszégyenűltsége! Vak szemgolyónk, túlvilágra-vak szemgolyónk didergő, éhes áhítata! Miért is mondom én ezt? Most és itt! E fiatal művészek, ifjú teremtők alkotásainak pikkely-koszorújában? Mert van: ami nem lehetetlen! Mert nem lehetetlen a teremtés akarata! Mert nem lehetetlen a teremtés vágya! Mert nem lehetetlen a teremtés boldog, mámoros, kegyetlen megvalósítása! Akármilyen nehéz is! Művészet-e a természet? Természet-e a művészet? Vagy a művészet a természet szerkezeti vázlata csak, vagy a művészet a sűrített természet: mint ahogy egy őscsillag fölbonthatatlan és megváltoztathatatlan örök anyagcsomóvá összesűl, fölrobbanván és összeroppanván ön-létének írtózatosan földagadt tömege súlyától, egyetlen ősanyag-szívvé omolva és zuhanva össze önmaga létének förtelmes, hatalmas rettenetében? Nem tudom. Ma sem tudom: harmincöt év tomboló eszmélkedése, gyönyörű gyötrelme és tékozló megvalósítás-dühe után, dühében sem. Én második természetnek mondottam oly sokszor a művészetet, az eszmélet képzeteiből szőtt világmindenség-szitának: amely ég, lobog, lüktet, ragyog, lángol és reng, mint forró, színes és halott csillagpontokból szőtt egyetlen pókháló, amelyben fönnakad az elképzelt angyal és az ördög, vihogva, vigyorogva és mosolyogva, az élő és a halott emberszív, mint a zengő szárnyas rovar, s az egész természeti világ, s a háló sarkában ott ült a Mohó Szőrös Titok! A Megnevezhetetlen. A Másképp-Meg-Nem-Nevezhető! E két ifjú művész, Harangozó Ferenc és Strissowszky Szilárd, hol köteges, hol kéve-tömény, hol tömbszerű, hol kötél-hurkolatos, hol vaskos tömeg-négyzetekből, gömb és zsák-iszonyat gondolatokból megvalósúlni akaró keresése, önmagukat keresése és létet-keresése: boldog és áhítatos vállalkozása a megvalósítandó jóra: művészetünk az emberkeresés kezdete, a lét-keresés kegyelme. Stációk! A Golgothai út első leroggyanásai és föltápászkodásai. Az abbahagyhatatlan görnyedő vándorlás a Végső Szív Megváltó Édene felé! Hány állomás, hány robbanás-pillanat, gyötrelem-óra önirtó indulat-düh, újrakezdő kegyelem-váró óra lesz sorsuk része még? Ki tudja? De menjenek csak tovább! Menjenek. Mert menni: ha nehéz is: nem lehetetlen. Nem. Menni kell. Tovább. Tovább. Tovább. Barátaim!