Valami a sejtelemről^*

Meg-nem-vénűlt, ifjú szívem és megőszűlt ifjúságom ismerője, nem-ősz hajzatom, de ősz, ősz, megőszűlt ifjú éveim tudója: Gink Károly valamit kimondott most a Titokból! A Titokból, a Sejtelemből? Kimondott valamit a Titokról, a Sejtelemről, a Szerelemről? A növényi lét, a növény-létezés, a növényi boldogság és boldogtalanság, a növényi vágyódás és a növény-szerelem zöld-illatú, vér-illatú, barna-illatú, élet-hűvösség illatú szövevényéből, a Növény-Sejtelemből és Növény-Rejtelemből mondott ki valamit, ami a zöld, vagy rothadó csipkékből, pórusokból, sejtekből és a kötések rendezett szálkás kristály-kúszaságából árad, kifújódván, mint Isten El-Nem-Gondolható Szívének pont-likacsaiból a szánalom és a szerelem, az emberre-vágyódás – hisz csak így, csak az Emberrel tudja, az ember halandóságával halhatatlanúl tudni önmagát – mérhetetlen akarata, kifújódván a Gömb-Tér Isten-Szív vérző pontjaiból az önmaga ismeretének titok-akarata, maga a Titok, az elmondhatatlan. Mert összekötözteténk a Lét minden dolgaival a szerelemben és a halálban, a kétfajta egy-megvalósúlásban s mert ez összekötöztetésben létvágyódásunk, növény-vágyódásunk és ember-vágyódásunk mindíg a másé, a másiké, a másik megvalósúlásformájúé, mindíg a fölcserélődés-vágy növény-szívünkben, vagy ember-szívünkben: növényként szeretnénk lenni, lobogni, derengeni, égni, párologni és esőben, szélben, ködben, tél-csöndben, lángban, hóban hánytorogni és zuhogni, bár emberek vagyunk, égnénk zöld növénykötésben és rücskös, szálkás, évgyűrű-rajzos növény-szerelemben. Dehát nem lehet! Mert ezt sem lehet. Mint ahogyan nem lehet ember a növény, vagy növény az ember, mint a gyermekdeden édes zseniális fiatal filozófus, Julien Offray de la Mettrie: gyermekdeden édes és balgatagon gyermeki tiszta növényi gondolat-örvényében, zöld ember-tanúlmányában. Kamaszkoromban szerelmes voltam egy kamasz nyírfába. Ó gyönyörű, tiszta nyírfácska, növény szerelem-csoda! Ott állt az az édes kis zöld pikkelyesernyő nyírfácska, ott ágaskodott, egy erdő-tisztás napcsésze közepén, mint zöld lombszarvú, fehér harmonikacsipke kérdőjel csikóhal, ott ágaskodott lebegvén a nap-tisztáson, mint aranytányérból, aranylemez-korongból fölkérdőjelező halcsikó. És válasza fehér csönd volt. Válasza zöld növénydadogás. Mert nem lehet. Mert embernek végső és teljes szerelmes kötése csak emberrel lehet. Csak emberrel! Mert a növény növénynek adja sorsa államát és szigora hatalmát. És mert az ember csak embernek adhatja hite szerelmét. Szerelme poklát, szerelme szégyenét, szerelme halál-tudatát. Mert ez a törvény. Szenvednünk ezért kell. És megszenvednünk is ezt kell! Ezt a törvényt! Ezt a titkos, tiszta kötést. Ezt a hatalmat! Mert a másfajta szerelem-vágy, még ha percre, egy szent koítusz-pillanatra teljesűl is, nem a beteljesülés, de a halál! Gink Károly tudja ezt? Mert valamit kimondott e tudásból, titokból, sejtelemből pára-puha, köd-puha, füstárnyék-örvénylés puha, titkot-mosolygó és titkot-fintorgó, homály-áhítatú, átváltozás-édenű, páraködös növénysejtelmű és mégis emberszív-mosolygású, a bűn, az átváltozás ember-bűne, a más-anyagot-szerelem szeretés ember-ősbűne szorongású képeiben! Bartók Béla kemény és konok növénycsődör és asszonyőrület-mámorát, fából-kibaltázott királyfi-hím gőgjét és ember-alatti, vagy az emberszív tudatát gyűlölő és nem-is-ismerő növényhím-királyfi csődör-őrületét párázzák gyötrelem-sejtelmesen és boldog-sejtelmesen Gink Károly gyönyörű fénykép-látomásai. A bűn, a növénnyel-bűn gyötrelmét, gyönyörűségét és szent szerelem-iszonyatát. Azt a bűnös, bűvös és percre mámoros, percre csillag-habzóan, üstökös-tajtékosan édes iszonyatot, ami csak halált hoz. Akár az embernek ember-szerelme! A szerelem megváltódás, vagy halál. A szerelem megváltódás és halál. Halál és megváltás. Élet a megváltó halál-föltámadásban. De nincs növénymegváltás, növénymegváltó, megváltó növény-szerelem! Még a növény emberré-változásakor sincs. Ember csak embert szerethet ágyékával szerelmes emberűl. És nem váltódik meg a növény-emberátváltozás szerelmében. A fa csak úgy szerethet, mint Krisztust a Keresztje, mint Jézusát a kereszt. Hogy fölszögeztetvén száraz növény-csöndjére: csüngünk rajta hörögve a megváltásra-édes, a megváltásra-éhes emberiségért. Önmagunkért. Ember-asszonyt csak ember-férfi válthat ki a szerelemmel a halálból. Asszony-nőstény férfi-hímet. És ha részei lehetünk is egy percre ugyan a szerelem-átváltozásban a más-anyagiságnak, kiváltani szívünket az erjedett bűn gonosz növény-varázslatából, növénycsődör szerelempoklából, a más-anyagúság növényhím-tébolyából csak az ember tudja. A megváltást áhító, a megváltódni és megváltani-tudó, a megváltást szívében, teste és szelleme húsában és ágyékában hordozó ember. Csak az ember. Más semmi és senki sohase! Legyen az állat, kő, növény, csillag, víz, vagy Isten! Mert az igazi megváltás nem a varázslat, nem a kivarázslás, elvarázslás, növényvágy, zöld boszorkányság! Mert az igazi megváltás az ember szerelme. Mert az ember szerelme élet és halál. Halál és élet kettős-egy forradalma. Az élet halála. A halál élete. A halál halála. Az élet élete. Csak az ember szerelme! Asszonyé, férfié. Férfié, asszonyé. És nem Istennőké és nem Isteneké. Nem Istené. Csak az emberé. Mert az emberé csak a tudatos halandóság bűne. És ez az eredendő bűn megváltást csak a megváltó tiszta ember-szerelemben kaphat. Talán a halállal. Talán a halált-elhozóval.