A látó ember^*

Íme, a látó ember! Nemcsak a nagy tudós, aki a földbe lát, s népek, nemzetek, foszladék népcsoportok, pernye-néptöredékek (szabadok, rabok, szelídek, vadak, barbárok, isten-kultúrájúak)! csontvázát, csontjait, aranyfonalból-szőtt palást-rostjait, piros hajszálgyökéringgel átszőtt ingrothadékát, övcsat aranysárkány és levélindás pávavirágzását, fölszentelt vezéri kardjait, annyi tenyérverítéket ismert korsók, cserépedények, munkaeszközök emberalakokkal és látomás-alakokkal, mértani ősjelentésekkel, gyűrűkkel, kacskaringókkal, háromszögekkel, rombuszokkal, pontokkal, pettyekkel bevésett, vagy kifestett töredékeit, cseréptörmelékeit, az égetett, vagy fém istennőtorzókat, a kő istentorzókat látja a földben robajló népek lócsontvázait, országok koporsóját, nemzetek a szent ősanyagba olvadt holttetemét, az emberiség-múlt bábeli izzó, kavargó gyönyörének az égitest-anyag áldó és áldott talajába korhadott és enyészett hulláját, bábeli, borzongó múltunkat tehát, a titkot, nyelvek és szorongás-titkok, hódítók és behódoltak, építők és élvezők, lerombolók vad virágzó enyészetét! Nemcsak a nagy tudós, aki az édes, titkos, boldog anyaföldet morzsolgató kezével, vaskos, ízelt kőküllő-ujjai között átszitálja az égitest, születésünk, végzet-létünk és teljes halálunk száraz felülethártya anyagát: hogy önismeretre tanítson bennünket, emberiségünk-önismeretre!, a volt emberiség esendőbb utódait, s tanítson a halandó nagy élet szeretetére, az ember-végzet boldog tiszteletére, a jóért-cselekvés ünnepi zászlós örömére: halottan is virágzó múltunkkal serkentse jövőt-dobbanó árva, hívő emberszívünket! De íme, a Látó Ember, mint szent mítoszok, gyötrelmes és áhítatos őshitek, kék varázslat-mesék emberszívbe, emberlélekbe, az igéretes, indulatos és szelíd embersorsba, vagy aranypettyes zöld levelibékává varázsolt királyfi-sorsba, vagy embertündér-tündérembersorsba látó nárcisz-mosolygó, tulipán-mosolyú hősalakjai! Mert László Gyula nemcsak a győztes ősanyag-időföldbe néz, hogy jajongva-elrohadt emberiségmúltunkat látva, szelíden intsen az esendő, ihletett jövőre, hogy a cselekvés akaratában intő igézetével vigyázza szívünket a jóra cselekvésben: a jövőre! De Ő, László Gyula, látó szívével, a teljes létet (múltat, jelent, jövőt, időteret és téridőt, Istent, keletkezést, pusztulást) pirosan átvilágító időcsillaggal arcunkba néz, agyunkba lát, szívünkbe néz, sorsunkba lát, mint a Szent Misztika Angyalai, mint a sugárzó kék téridő-időtér Teljesség-Létkristályt Reiner Maria Rilke létével bejárja a Duinói elégiákban, és áthatol sorsunk végzete szívén, mint a minden dimenziót (az elképzelhetetlen sokat), időt, teret, testet, anyagot, anyagerőt, mágnesességet, elektromosságot, gravitációt, térküszöböt, időküszöböt, csillagkollapszus-ájulást, antiteret, antianyagot, anti-időt, anyagtestecske-hullámzást, elemirészecske-sugárzás és erőbuborék-kihólyagzás, egy-szerkezetté összeszívódás felhőéletet, galaxis-robbanást, idő-múltat sugárzó lényükkel átjárni tudó Angyalok, a Szent Misztika Képzelet-Teremtményei! És a Látnok, Vad és Szelíd Sorsunk Ember-Látnoka: rajzos kezével rögzíti, fekete grafitszálvonalakkal, vagy kék tintavonalcsipkeszál-elektromosságaranykazlakkal: merengő, gyászos, kudarcos, töprengő, győztes, titkos, síró, mosolyos emberarcunk gyűrődéseit, ráncait, horpadásait, szögleteit, üregeit, kicsúcsosodásait, csipkéit, lebenyeit, csomóit, cimpáit, görbéit, íveit, pilléreit és pillérfalait, csatornáit, játékait, héjazatait, szőreit és szőresernyőit: s így merengésünk és hitelünk, győzelmünk és vereségeink esendőség mámor-együttesét! A fekete vonalkazlakban, jajgató kék redőboglyákban létünk tejes lényegét, a felület gyászfeketén, kékgyásszal gyötrődő vonalkazalkúszadéka alatt, az emberlétünk meteoritkráteres pontozott szívközpontokkal sötétlő szitarácsháló-álarca mögött a Sugárzó Titkot, létünk és lényegünk Titok-Sugárzását! Mert látó szívével és rajzoló kezével tud minket László Gyula, a Szép Szelídség Apostoli Tiszta Mestere! És most, e rajz-emlékezetekben: elmondja önmagát, önmaga történelmét, a személyes ősöket, a tegnap, a jelenkor családját, hogy vele és általa tudjuk mi is: ahonnan és akiktől jött, Ő jött, s akikből Ő kivirágzott, s akik belőle virágoztak a Halandóság Borzongó Szelíd Paradicsomkertjébe: a magyar emberiség csillagfájának szikrázó hajnali harmatcsöppjei. Élők és holtak virág-világfája ez a harmat-tiszta képsorozat! A holtaknak áldassék emlék, az élőknek adassék halálig-tiszta Jelenidő!