A mindenség csöndjére ráordító^*

Boldog és zaklatott szívvel, eszméletet és szívet-zaklató időben köszöntöm Hincz Gyulát, a sose-vénülő mestert, a halál-ellen-tiltakozót, a teremtésben-töprengőt. Kivont karddal ha jön ellenünk a Végzés, vagy a Végzés Küldötte, s ama kardnak lángolása kék, mint az Isten szempillaverése, ha jön, hogy kék vassal sújtó kezével szívünkre üssön: mit tehetünk? Mit tehet a művész, mi mást tehet a Halandóság ellen, mint hogy teremt, széttörve eszmélkedése dühével a vélt, vagy eddig-tudott teremtés-törvényeket, megvalósítás-törvényeket, mint hogy ráordít a Mindenség csöndjére, hogy: „beszélj”! (Nehogy a Mindenség-Csönd üregeiből, mint kristálydobozok hónaljából saját hangja visszaverődése szóljon. De az örök üvegek halálából kivirágozzon a Második Világ! Az eszmélet virágzása.) Mert azt akarja, hogy visszaszóljanak a dolgok, a Lét Dolgai visszanézzenek rá Rejtelmük Homályából, a Barna Köd-Ámulat Rejtelmes Hártyáiból, kivérezzen az igazi valóság, az a Titok-Hártya fölrepedvén: vért buggyantson, lángoló tiszta csöppet, mint a Teremtés Kezdetén a Csönd! S e vérzésben végzetesen megmaradjon. Kimutatva Önmagát. Szabály, törvény, megvalósítás-képzet, burjánzó klasszicitás, vagy apadt rendbontás-remény: mind lehull a Teremtő Tudatos Művész akarata szívéről, szíve akaratáról, lehullanak az évezredek óta kigondolt gúnyok, átok-kötelékek a Teremtés-Akarat Teljességében, mindannyiunk dolgos hitében, akik nemcsak az újat akarjuk tudni és tudásunkkal kimondani, de a Titkot, az Egyetlen-Végső Titkot is. Igen, azt. Mert bújnánk a Titok Végtelen Szív-Üregébe, hogy habzó, lángoló vér-örvényeiben ott forogjunk a Teremtésben Énekelve. Mert hiszen ez a lényeg. S tudja ezt Hincz Gyula is, ősz barátom, akit hadd szólítsak most éneklő számmal egy még könyvben meg-nem-jelent művem létért-esdeklő szavaival, kiállítása ünnepén, e párás messzi őszben, a sárguló levegő, a barnuló idő merengésére szőve sóhajomat.