Sírva játszani, sírni, sírni

A mindenség csöndjére ráordító^*

Boldog és zaklatott szívvel, eszméletet és szívet-zaklató időben köszöntöm Hincz Gyulát, a sose-vénülő mestert, a halál-ellen-tiltakozót, a teremtésben-töprengőt. Kivont karddal ha jön ellenünk a Végzés, vagy a Végzés Küldötte, s ama kardnak lángolása kék, mint az Isten szempillaverése, ha jön, hogy kék vassal sújtó kezével szívünkre üssön: mit tehetünk? Mit tehet a művész, mi mást tehet a Halandóság ellen, mint hogy teremt, széttörve eszmélkedése dühével a vélt, vagy eddig-tudott teremtés-törvényeket, megvalósítás-törvényeket, mint hogy ráordít a Mindenség csöndjére, hogy: „beszélj”! (Nehogy a Mindenség-Csönd üregeiből, mint kristálydobozok hónaljából saját hangja visszaverődése szóljon. De az örök üvegek halálából kivirágozzon a Második Világ! Az eszmélet virágzása.) Mert azt akarja, hogy visszaszóljanak a dolgok, a Lét Dolgai visszanézzenek rá Rejtelmük Homályából, a Barna Köd-Ámulat Rejtelmes Hártyáiból, kivérezzen az igazi valóság, az a Titok-Hártya fölrepedvén: vért buggyantson, lángoló tiszta csöppet, mint a Teremtés Kezdetén a Csönd! S e vérzésben végzetesen megmaradjon. Kimutatva Önmagát. Szabály, törvény, megvalósítás-képzet, burjánzó klasszicitás, vagy apadt rendbontás-remény: mind lehull a Teremtő Tudatos Művész akarata szívéről, szíve akaratáról, lehullanak az évezredek óta kigondolt gúnyok, átok-kötelékek a Teremtés-Akarat Teljességében, mindannyiunk dolgos hitében, akik nemcsak az újat akarjuk tudni és tudásunkkal kimondani, de a Titkot, az Egyetlen-Végső Titkot is. Igen, azt. Mert bújnánk a Titok Végtelen Szív-Üregébe, hogy habzó, lángoló vér-örvényeiben ott forogjunk a Teremtésben Énekelve. Mert hiszen ez a lényeg. S tudja ezt Hincz Gyula is, ősz barátom, akit hadd szólítsak most éneklő számmal egy még könyvben meg-nem-jelent művem létért-esdeklő szavaival, kiállítása ünnepén, e párás messzi őszben, a sárguló levegő, a barnuló idő merengésére szőve sóhajomat.

A látó ember^*

Íme, a látó ember! Nemcsak a nagy tudós, aki a földbe lát, s népek, nemzetek, foszladék népcsoportok, pernye-néptöredékek (szabadok, rabok, szelídek, vadak, barbárok, isten-kultúrájúak)! csontvázát, csontjait, aranyfonalból-szőtt palást-rostjait, piros hajszálgyökéringgel átszőtt ingrothadékát, övcsat aranysárkány és levélindás pávavirágzását, fölszentelt vezéri kardjait, annyi tenyérverítéket ismert korsók, cserépedények, munkaeszközök emberalakokkal és látomás-alakokkal, mértani ősjelentésekkel, gyűrűkkel, kacskaringókkal, háromszögekkel, rombuszokkal, pontokkal, pettyekkel bevésett, vagy kifestett töredékeit, cseréptörmelékeit, az égetett, vagy fém istennőtorzókat, a kő istentorzókat látja a földben robajló népek lócsontvázait, országok koporsóját, nemzetek a szent ősanyagba olvadt holttetemét, az emberiség-múlt bábeli izzó, kavargó gyönyörének az égitest-anyag áldó és áldott talajába korhadott és enyészett hulláját, bábeli, borzongó múltunkat tehát, a titkot, nyelvek és szorongás-titkok, hódítók és behódoltak, építők és élvezők, lerombolók vad virágzó enyészetét! Nemcsak a nagy tudós, aki az édes, titkos, boldog anyaföldet morzsolgató kezével, vaskos, ízelt kőküllő-ujjai között átszitálja az égitest, születésünk, végzet-létünk és teljes halálunk száraz felülethártya anyagát: hogy önismeretre tanítson bennünket, emberiségünk-önismeretre!, a volt emberiség esendőbb utódait, s tanítson a halandó nagy élet szeretetére, az ember-végzet boldog tiszteletére, a jóért-cselekvés ünnepi zászlós örömére: halottan is virágzó múltunkkal serkentse jövőt-dobbanó árva, hívő emberszívünket! De íme, a Látó Ember, mint szent mítoszok, gyötrelmes és áhítatos őshitek, kék varázslat-mesék emberszívbe, emberlélekbe, az igéretes, indulatos és szelíd embersorsba, vagy aranypettyes zöld levelibékává varázsolt királyfi-sorsba, vagy embertündér-tündérembersorsba látó nárcisz-mosolygó, tulipán-mosolyú hősalakjai! Mert László Gyula nemcsak a győztes ősanyag-időföldbe néz, hogy jajongva-elrohadt emberiségmúltunkat látva, szelíden intsen az esendő, ihletett jövőre, hogy a cselekvés akaratában intő igézetével vigyázza szívünket a jóra cselekvésben: a jövőre! De Ő, László Gyula, látó szívével, a teljes létet (múltat, jelent, jövőt, időteret és téridőt, Istent, keletkezést, pusztulást) pirosan átvilágító időcsillaggal arcunkba néz, agyunkba lát, szívünkbe néz, sorsunkba lát, mint a Szent Misztika Angyalai, mint a sugárzó kék téridő-időtér Teljesség-Létkristályt Reiner Maria Rilke létével bejárja a Duinói elégiákban, és áthatol sorsunk végzete szívén, mint a minden dimenziót (az elképzelhetetlen sokat), időt, teret, testet, anyagot, anyagerőt, mágnesességet, elektromosságot, gravitációt, térküszöböt, időküszöböt, csillagkollapszus-ájulást, antiteret, antianyagot, anti-időt, anyagtestecske-hullámzást, elemirészecske-sugárzás és erőbuborék-kihólyagzás, egy-szerkezetté összeszívódás felhőéletet, galaxis-robbanást, idő-múltat sugárzó lényükkel átjárni tudó Angyalok, a Szent Misztika Képzelet-Teremtményei! És a Látnok, Vad és Szelíd Sorsunk Ember-Látnoka: rajzos kezével rögzíti, fekete grafitszálvonalakkal, vagy kék tintavonalcsipkeszál-elektromosságaranykazlakkal: merengő, gyászos, kudarcos, töprengő, győztes, titkos, síró, mosolyos emberarcunk gyűrődéseit, ráncait, horpadásait, szögleteit, üregeit, kicsúcsosodásait, csipkéit, lebenyeit, csomóit, cimpáit, görbéit, íveit, pilléreit és pillérfalait, csatornáit, játékait, héjazatait, szőreit és szőresernyőit: s így merengésünk és hitelünk, győzelmünk és vereségeink esendőség mámor-együttesét! A fekete vonalkazlakban, jajgató kék redőboglyákban létünk tejes lényegét, a felület gyászfeketén, kékgyásszal gyötrődő vonalkazalkúszadéka alatt, az emberlétünk meteoritkráteres pontozott szívközpontokkal sötétlő szitarácsháló-álarca mögött a Sugárzó Titkot, létünk és lényegünk Titok-Sugárzását! Mert látó szívével és rajzoló kezével tud minket László Gyula, a Szép Szelídség Apostoli Tiszta Mestere! És most, e rajz-emlékezetekben: elmondja önmagát, önmaga történelmét, a személyes ősöket, a tegnap, a jelenkor családját, hogy vele és általa tudjuk mi is: ahonnan és akiktől jött, Ő jött, s akikből Ő kivirágzott, s akik belőle virágoztak a Halandóság Borzongó Szelíd Paradicsomkertjébe: a magyar emberiség csillagfájának szikrázó hajnali harmatcsöppjei. Élők és holtak virág-világfája ez a harmat-tiszta képsorozat! A holtaknak áldassék emlék, az élőknek adassék halálig-tiszta Jelenidő!

Valami a sejtelemről^*

Meg-nem-vénűlt, ifjú szívem és megőszűlt ifjúságom ismerője, nem-ősz hajzatom, de ősz, ősz, megőszűlt ifjú éveim tudója: Gink Károly valamit kimondott most a Titokból! A Titokból, a Sejtelemből? Kimondott valamit a Titokról, a Sejtelemről, a Szerelemről? A növényi lét, a növény-létezés, a növényi boldogság és boldogtalanság, a növényi vágyódás és a növény-szerelem zöld-illatú, vér-illatú, barna-illatú, élet-hűvösség illatú szövevényéből, a Növény-Sejtelemből és Növény-Rejtelemből mondott ki valamit, ami a zöld, vagy rothadó csipkékből, pórusokból, sejtekből és a kötések rendezett szálkás kristály-kúszaságából árad, kifújódván, mint Isten El-Nem-Gondolható Szívének pont-likacsaiból a szánalom és a szerelem, az emberre-vágyódás – hisz csak így, csak az Emberrel tudja, az ember halandóságával halhatatlanúl tudni önmagát – mérhetetlen akarata, kifújódván a Gömb-Tér Isten-Szív vérző pontjaiból az önmaga ismeretének titok-akarata, maga a Titok, az elmondhatatlan. Mert összekötözteténk a Lét minden dolgaival a szerelemben és a halálban, a kétfajta egy-megvalósúlásban s mert ez összekötöztetésben létvágyódásunk, növény-vágyódásunk és ember-vágyódásunk mindíg a másé, a másiké, a másik megvalósúlásformájúé, mindíg a fölcserélődés-vágy növény-szívünkben, vagy ember-szívünkben: növényként szeretnénk lenni, lobogni, derengeni, égni, párologni és esőben, szélben, ködben, tél-csöndben, lángban, hóban hánytorogni és zuhogni, bár emberek vagyunk, égnénk zöld növénykötésben és rücskös, szálkás, évgyűrű-rajzos növény-szerelemben. Dehát nem lehet! Mert ezt sem lehet. Mint ahogyan nem lehet ember a növény, vagy növény az ember, mint a gyermekdeden édes zseniális fiatal filozófus, Julien Offray de la Mettrie: gyermekdeden édes és balgatagon gyermeki tiszta növényi gondolat-örvényében, zöld ember-tanúlmányában. Kamaszkoromban szerelmes voltam egy kamasz nyírfába. Ó gyönyörű, tiszta nyírfácska, növény szerelem-csoda! Ott állt az az édes kis zöld pikkelyesernyő nyírfácska, ott ágaskodott, egy erdő-tisztás napcsésze közepén, mint zöld lombszarvú, fehér harmonikacsipke kérdőjel csikóhal, ott ágaskodott lebegvén a nap-tisztáson, mint aranytányérból, aranylemez-korongból fölkérdőjelező halcsikó. És válasza fehér csönd volt. Válasza zöld növénydadogás. Mert nem lehet. Mert embernek végső és teljes szerelmes kötése csak emberrel lehet. Csak emberrel! Mert a növény növénynek adja sorsa államát és szigora hatalmát. És mert az ember csak embernek adhatja hite szerelmét. Szerelme poklát, szerelme szégyenét, szerelme halál-tudatát. Mert ez a törvény. Szenvednünk ezért kell. És megszenvednünk is ezt kell! Ezt a törvényt! Ezt a titkos, tiszta kötést. Ezt a hatalmat! Mert a másfajta szerelem-vágy, még ha percre, egy szent koítusz-pillanatra teljesűl is, nem a beteljesülés, de a halál! Gink Károly tudja ezt? Mert valamit kimondott e tudásból, titokból, sejtelemből pára-puha, köd-puha, füstárnyék-örvénylés puha, titkot-mosolygó és titkot-fintorgó, homály-áhítatú, átváltozás-édenű, páraködös növénysejtelmű és mégis emberszív-mosolygású, a bűn, az átváltozás ember-bűne, a más-anyagot-szerelem szeretés ember-ősbűne szorongású képeiben! Bartók Béla kemény és konok növénycsődör és asszonyőrület-mámorát, fából-kibaltázott királyfi-hím gőgjét és ember-alatti, vagy az emberszív tudatát gyűlölő és nem-is-ismerő növényhím-királyfi csődör-őrületét párázzák gyötrelem-sejtelmesen és boldog-sejtelmesen Gink Károly gyönyörű fénykép-látomásai. A bűn, a növénnyel-bűn gyötrelmét, gyönyörűségét és szent szerelem-iszonyatát. Azt a bűnös, bűvös és percre mámoros, percre csillag-habzóan, üstökös-tajtékosan édes iszonyatot, ami csak halált hoz. Akár az embernek ember-szerelme! A szerelem megváltódás, vagy halál. A szerelem megváltódás és halál. Halál és megváltás. Élet a megváltó halál-föltámadásban. De nincs növénymegváltás, növénymegváltó, megváltó növény-szerelem! Még a növény emberré-változásakor sincs. Ember csak embert szerethet ágyékával szerelmes emberűl. És nem váltódik meg a növény-emberátváltozás szerelmében. A fa csak úgy szerethet, mint Krisztust a Keresztje, mint Jézusát a kereszt. Hogy fölszögeztetvén száraz növény-csöndjére: csüngünk rajta hörögve a megváltásra-édes, a megváltásra-éhes emberiségért. Önmagunkért. Ember-asszonyt csak ember-férfi válthat ki a szerelemmel a halálból. Asszony-nőstény férfi-hímet. És ha részei lehetünk is egy percre ugyan a szerelem-átváltozásban a más-anyagiságnak, kiváltani szívünket az erjedett bűn gonosz növény-varázslatából, növénycsődör szerelempoklából, a más-anyagúság növényhím-tébolyából csak az ember tudja. A megváltást áhító, a megváltódni és megváltani-tudó, a megváltást szívében, teste és szelleme húsában és ágyékában hordozó ember. Csak az ember. Más semmi és senki sohase! Legyen az állat, kő, növény, csillag, víz, vagy Isten! Mert az igazi megváltás nem a varázslat, nem a kivarázslás, elvarázslás, növényvágy, zöld boszorkányság! Mert az igazi megváltás az ember szerelme. Mert az ember szerelme élet és halál. Halál és élet kettős-egy forradalma. Az élet halála. A halál élete. A halál halála. Az élet élete. Csak az ember szerelme! Asszonyé, férfié. Férfié, asszonyé. És nem Istennőké és nem Isteneké. Nem Istené. Csak az emberé. Mert az emberé csak a tudatos halandóság bűne. És ez az eredendő bűn megváltást csak a megváltó tiszta ember-szerelemben kaphat. Talán a halállal. Talán a halált-elhozóval.

A halál ellen: játszani!^*

Mint a gyermekek! Önfeledt titok-tudással, boldogan, szorongva, boldogtalanúl, önismeret-nélkűli rejtelem-ismerettel, rajongva, tétovázva, merengve, ismerős-ismeretlen, halálba-kékülő alkonyatba feledkezetten, tudva minden összefüggést az öntudatlan magunkat-átadásban: játszani, játszani, játszani, ahogy játszottunk gyermekkorunkban, titokzatos arccal, mindenttudó szeplőtlen szívvel borzongva és izzadva a játék makacs izgalmában és titokzatos törvényeiben, mint a gyermekek, ahogy játszottunk valaha régen, ki tudja mikor, ki tudja hol, játszottunk egykoron, alkonyi vadkanca-verejték illatú réteken, csípős és bolyhos zöld bársonylándzsa szigetcsoportok között a hajnaltetves erdők széle zöld árnyékmosolyában, kamillavirág-gyöngymorzsalékos pici udvarokon, penészes kék sárban, habzó hólyag-buborékos fehér esőben, vén kövek közt, tört-szívű téglák között, őrjöngő havazásban, mosolygó fagyban, ahogy játszottunk hajdanában, ahogy a gyermekek játszanak, töprengő, komoly szívvel, telhetetlen gyönyörű tudással: játszani, játszani, játszani! Játszani: a múlandóság ellen, játszani az elárvúlt, megkopaszodott temetőkben, koponyákkal, barna, szúvas lábszárcsontokkal, szitarácsozat-halmazszövevény csontlécecske-spulni, halál-szilánk ablakos csigolyákkal, valami másból mást csinálni, megkopaszítani a kövér dolgokat hámjaiktól, rétegeiktől, burkolataiktól, amelyek, mint a hagyma levelei a hagyma magját: rátapadva eres, növényvászon szívekkel, szív-alakú levélgömb-kötegekkel elfödik zöld sötétséggel a lényeg szívét; megtalálni a lényeg képletét (vagy a lényegek képletét), amire a lényeg részletei majd rárakódnak, ami köré ikrásodva fölépűl anyagával a halandóság; játszani a halandóságban a halandóság ellen, játszani halandóságunkkal halandóságunkban, a halálra vígaszúl! A halál ellen: játszani! Mint a gyermekek. Az önkívület és teljes tudás gyermeki birtokában, játszani, mert különben belehalunk! Ezt teszi Schéner Mihály is, évek óta már, a legkomolyabb és a legdacosabb gyermeki tudással és a legtisztább gyermeki tudással és a legtisztább gyermeki tisztasággal, hogy megőrizzen valamit magunknak abból a létből, amelyben a játék tiszta gyermeki embersége vigyázott eleven égő hitünkre, hogy ki ne mászhasson a földből a csontváz, s rothadt fogsorával véres cafatokká ne harapdálhassa hitünket az örömre. Ahogy Schéner Mihály játszik, abban ott van a zsenialitás szikracsóvája, átütve gyémánt-szilánkjaival a Múlandóság árnyék-kötegeit, a kötekedő árnyék-túlvilágot, az erőszakosat, a hazugot, az elmebeteg józanságot, amely a tébolyodott gyűlölködés, a közönségesség erőszaka, a középszerű ringyóság. Schéner Mihály játéka, (játszása, ahogy mondanám gyermek-módon) a legemberségesebb felelősségtudat. Mint a gyermekeké! Művei: a Lét Tiszta Képletei, Vasban, rongyban, fában, agyagban, cserépben. Égetetten és esztergáltan. Mázosan, festetten, hímzetten, nyersen, bohócosan, törpe-csillagként ragyogván, földagadva, mint a világot-szülő forradalmian forrongó óriás anyaghalmaz, kitömve, mint a kócbabák, cserép-máz buborékosra sűlve, mint a cukorhímzés-hurkolatcsontvázú mézeskalács-babák, tükrös mézeskalács-szívek, kajla, piros cincérbajusz-kardú mézeskalács-huszárok, pöttyös-arcú és kalászos-szempillájú, fodros rongygallér-nyakú rongybabafejek, amiket mi csináltunk gyermekkorunkban: piros, vagy fehér kukoricacsutkára golyózva, gömbözve a fehér rongyot (mint befőttesüvegre a hólyagpapírt nedvesen anyánk), aztán szemet, szájat, szemhéjat, szempillát pontozva, színezve és kalászozva a nyálunkkal fölpuhított, tintaceruza piros vagy kék hegyére, s attól a gyereknyáltól úgy kenődött az az oldott grafit, mint a szilvalekvár, ribizlilekvár, s nyelvünk is kék, meg piros tintaceruza-lekváros lett és attól keserű szemölcseiben, sejtszőnyegén. Schéner Mihály művei (e legkonokabb és legkomolyabb játékok) nem elvontságok (mint ahogy a gyermekek játékai: az általuk kitaláltak, az általuk, tehát velük, megcsináltak sem azok)!, de összesűrítések! Nem képzetek, de valóságok! Ő, Schéner Mihály: összevon és fölbont! Létet, történelmet, szellemet, formát, múltat, hagyományt: az emberibb múlt (játék-múlt és természetmúlt és művészet-múlt és alkotásmúlt) maradékát, vagy a természet jelenét összekapcsolja a játék képzetével. Így szülődik meg aztán a Halcsikó-Huszár, vagy a Kakas-Huszár, vagy így szülődik meg a Sáska-Huszár, Tücsök-Huszár, a Kancsó-Kéz, Babakéz-Ember-Világegyetem. És mindíg a csuklók, forgók, átszövések, kötések, rétegeződések, pántok, billentyűk, gerendázatok, léceződések, kapcsolások, bevégződések forrás-kezdetei, rácsozatok, rácsrendszerek, rácsszövevények, sejtességek, szitásodások, áttörtségek, pontok, ívek, vonalak, élek, hullámok, görbék, gömbök, kockák, a bepontozódás végkezdetéből kiindulások törvényeit, összefüggéseit, kötés-rendszerét, csukló-rendszerét, billentyű-tollazásait, összeszövődés-rendszerét kutatva. Tehát a Lényeget! Tehát a Lényegit! És humor és látomás van Schéner Mihály műveiben. Ahogy egy tücsök csápja (amely, mint egymásból kiágazva növő buzogányfejek porhanyó bolyh-botja) tövét markolva kék tenyérrel, vagy egy csikóhal gyíksárkány csontlegyező-tollesernyő piros tarkóuszonyát nyargalva összenő a mézeskalács-zsinórhímzésű babahuszár e természeti létezőkkel, tehát a Természet Eleven Képzeletével a Képzelet Játék-Őstermészete, az a Látomásos Humor Megvalósúlt Gyermeki Tisztasága. A játék humorában, vagy a mindenttudó humor gyermeki játékában így összegződik Eleven Látomássá a Kutató Játék Gyermek-Komoly Létismerete. Jaj, játszani, játszani, játszani, a halál ellen, halandóságunk fehér ember-tudatával. Csak tovább, tovább Schéner Mihály! Hogy legalább így megmaradjunk. Mi: emberek. Őrizve ős-magunkat. Mi: Emberiség!

A látomás ismeretének embersége^*

Csak így címezhetem, csak így kezdhetem boldog, tiszta, örömetsugárzó bevezető mondataimat, a mámoros megértés gyönyörűségével írt vallomásos szavaimat: elébe e képzőművészeti arckép-sorozatnak, e képzőművészeti alkotásokban vallomás-sorozatnak, amelyeket most és majd teljes örömmel láthatnak Önök is, az esti képernyő előtt ülők: tanúlságúl, hogy képre-nyitott szívükben és képekre-áhítozó eszméletükben kivirágozzon a tudatos emberség tavasza. A látomás ismeretének embersége: Zsigmondi Boriska művészete! Igen! Nemcsak a Zsigmondi Boriska szemével, áhítatával, tudásával, alázatával és emberségével átvilágított nagy művek, művészek a kép, a rajz, vagy a szobor-anyagban, nemcsak az ő teljességre nyitott szeme, áhítata, tudása, alázata és embersége, nagyvonalú, finom összegezésében a homályból előttünk-kidermedő, és áttűnésükben egy-alakzattá, egy művészi teremtő tudattá teljesűlő, a látomás-sejtekből egy látomás-agyvelőállománnyá összeburjánzó és összetenyésző Művészet vallomásos nagyságát láthatjuk a képzőművészeti vallomás-csodákban, de a vallomásra-biztató, a megteremtettség árvaságából (mint árva sötétből a dolgokat ha akaratos kezünkkel a fényre kiemeljük)! a szép közösség egyetemességébe emelő akarat szépségét, nemességét és okosságát is láthatjuk, mert vele, mert általa, mert vele, mert általa is: Zsigmondi Boriskáét! S ez a kiemelni-tudás, ez az ön-árvaságból a közösség emberség-fényébe emelni-tudás Zsigmondi Boriska teljes, szép, emberséges művészete! Ez az emberségben oly szerény és emberségben oly okos asszony nem a művészetet szereti, de az életet szereti és ismeri (s így a művészetet is!), s ezért az élet (a sokszor komor és iszonytató is)! vissza-szereti őt. Ez a művészet létét újrateremtő, a művészet kegyelmében megkeresztelt asszony: tudja, hogy a Lét (és így a Művészettel megteremtett Lét) dolgai, jelenségei, tárgyai, változat-módozatai, látomásai, alakzatai, mámorai és hitei: a szeretetre várnak. A fölismerő, megismerő, rámutató, ráérintő tiszta szeretetre! Ha az önmagukban tenyészve árva Lét dolgaira, tárgyaira, alakzataira, teremtettségeire rálövünk ráismerésre-éhes tudatunk szeretetfényével (mint arany-szigonypillanattal), ránézünk mosolyos szép szemekkel (mint bársonyvirág-csikó a kristályszív-csillagokra!), rászólunk mosolygó szép szavakkal, mint kisdedre boldog anyja, mint gyermekre a mindenttudó Felnőtt: a dolgok, tárgyak, alakzatok, teremtettségek visszanéznek ránk, visszanéznek ránk kristályszemekkel, visszaszólnak, rászólnak együttlétre-éhes szívünkre piros virágszavakkal, kilépnek az önmagukba-zártság komoly barna titokhomályából, mint a sötét űrtérből, vagy képzeletünk fekete időteréből, kemény kristályzárt téridejéből a láthatatlan angyal: és fölparázslik kristályszivacs aranysercegéssel, és pirosan látható lesz és szivárvány-mosolya hírt hoz a Titokból! Zsigmondi Boriska szereti a Létet és a Lét szeretetével visszaszól neki! Zsigmondi Boriska szereti a művészetet, szeretve tudja a művészetet, s a művészet, teremtettségével a Második Természet: neki visszafelel, visszaszól, titkos mosolyával, titokmosolyával visszaszól szép, alázatos, emberségben-tiszta, értő emberasszony szívére. Mint selyemnyálfonál-bábjából a Csoda: neki föltöri homálybáb-koporsófödelét a Titok, a Teremtettség Titka, kilép önélete koporsójából, Megváltóként sugározva megmutatja rejtett lénye rejtett, rejlő titkait, piros titok-szívét, ahogy ver a rózsasugárzó zárt kristályanyagban: megmutatja lénye lényegét! S mindez a szeretet bizalmától, s mindez az okos, szép kérdezés bízó kegyelmes szeretetétől! Van teremtő művészet, s van a teremtő művészet létét és léte lényegét áldozatként (mint áldozati ünnepen az áldozat-jelképet fölmutató kéz)! fölmutató szeretete, csodálata, ismerete, titok-tudása és áhítata a művészetnek! Ez a Művészet titka-tudása, szeretet-csodálata: Zsigmondi Boriska művészetének teljessége és szépsége. Az ő művészete, Zsigmondi Boriska művészete: a szolgálat! A művészet, nála a képzőművészet kozmikus emberségének, emberkozmoszának, világegyetem-magányának, mindenséget titoklényébe záró magánytalanságának szolgálata a szeretetben. A szeretet nála: a megismerő és fölmutató akarat, nála a szeretet az értő akarat: akarata annak, hogy mi is tudjuk, halandóbb halandók: a Művészet Titka Bizalmát, a Megvalósúlás Szégyenét, Szemérmét és Halhatatlan Reményét! Zsigmondi Boriska hite és bizalma a Művészet Teljességében van akkora, hogy a Művészet és a Művész elhagyja rejtőzködése ködét és szégyenét, neki, miatta, általa! És ez is csoda! A legszebb szolgálat csodája! Ha egy-egy művész életművét kozmikus biológiai egységként: zárt valóságnak mondhatjuk, mint ahogy zárt valóság az ember: Zsigmondi Boriska hozzáértő szeretetének tudásával és bizalmával átvilágítja e zárt művészet-embervalóságot: s láthatjuk nemcsak a művészettest határfelületeinek élet-részeit, a szemgolyókat, szájat, füleket, emlőket, szemérmet, de a határfelület pórusos, szőrpihés anyaga alatt a belső szervek működését is, a tüdőt, beleket, gyomrot, szívet, májat, veséket, az agyvelőt, idegszálakat, rostokat, idegdúcokat, az érrendszert, a sejtek szent kölcsönössége forrongását, a molekulák, atomok gyémánt-lángját, kékdörejét, s láthatjuk az első csontvázat, vagy a halottan csontvázat is. Az eszmélet csontláncoszloptorony tartópillérét. Ezt tudja elérni, ezt, ezt a láthatóságot Zsigmondi Boriska művészetet-tudása bizalmával, művészetben-hite, a megváltó csoda-akaratban hite tudásával Zsigmondi Boriska! Szólaltassa meg akár (mert neki mindenki megszólal!) Gulácsy Lajost, Vajda Lajost, Pór Bertalant, Bokros Birman Dezsőt, Kondor Bélát, vagy Szántó Piroskát. A zseniális-hitűeket! S mind a többieket. Zsigmondi Boriska minden megszólított, megszólaltatott művészet és művész legszebb és legrejtettebb vallomását tudja kimondatni velük, általuk, bennük. A szerkezetet és a homályt, s a zárt biológiai művészet embertest-együttes éltető lángját. És ez csoda. És ez is a csoda. Ezért, hogy nem róluk, a megszólaltatott művészekről és művekről beszéltem most, hanem róla, Zsigmondi Boriskáról, aki ott mereng láthatatlanúl szorongva és mosolyogva e filmek mögött, szerényen álldogálva a Titok nyitott kapuja mögött, a Titok ajtószárnya lángoló fehér árnyékában. Róla, akinek boldog, tiszta szívéből, szíve akaratából a Teremtők a Csöndből kilépnek! Róla, a meghatott Magyarázóról és Közvetítőről.

Ami nem lehetetlen^*

Mert van, ami lehetetlen. Van. Mert van: amit nem lehet. Van, amit nem tudunk! Van! Mert holtjainkkal nem tudunk beszélni. Mert a halottak választ sohase adnak. A holtak hallgatása: a végső csönd. A holtak hallgatása: a teljes csönd, a csönd teljessége! Van túlvilág? Nincs túlvilág? A transzcendencia: van? A transzcendencia: nincs? Nem tudom. Nem tudjuk. Erre még a föltételezett válasz is csak a képzelet burjánzó és buja káprázata! Az embertelenség ködös kék szégyene, szívünk vak megszégyenűltsége! Vak szemgolyónk, túlvilágra-vak szemgolyónk didergő, éhes áhítata! Miért is mondom én ezt? Most és itt! E fiatal művészek, ifjú teremtők alkotásainak pikkely-koszorújában? Mert van: ami nem lehetetlen! Mert nem lehetetlen a teremtés akarata! Mert nem lehetetlen a teremtés vágya! Mert nem lehetetlen a teremtés boldog, mámoros, kegyetlen megvalósítása! Akármilyen nehéz is! Művészet-e a természet? Természet-e a művészet? Vagy a művészet a természet szerkezeti vázlata csak, vagy a művészet a sűrített természet: mint ahogy egy őscsillag fölbonthatatlan és megváltoztathatatlan örök anyagcsomóvá összesűl, fölrobbanván és összeroppanván ön-létének írtózatosan földagadt tömege súlyától, egyetlen ősanyag-szívvé omolva és zuhanva össze önmaga létének förtelmes, hatalmas rettenetében? Nem tudom. Ma sem tudom: harmincöt év tomboló eszmélkedése, gyönyörű gyötrelme és tékozló megvalósítás-dühe után, dühében sem. Én második természetnek mondottam oly sokszor a művészetet, az eszmélet képzeteiből szőtt világmindenség-szitának: amely ég, lobog, lüktet, ragyog, lángol és reng, mint forró, színes és halott csillagpontokból szőtt egyetlen pókháló, amelyben fönnakad az elképzelt angyal és az ördög, vihogva, vigyorogva és mosolyogva, az élő és a halott emberszív, mint a zengő szárnyas rovar, s az egész természeti világ, s a háló sarkában ott ült a Mohó Szőrös Titok! A Megnevezhetetlen. A Másképp-Meg-Nem-Nevezhető! E két ifjú művész, Harangozó Ferenc és Strissowszky Szilárd, hol köteges, hol kéve-tömény, hol tömbszerű, hol kötél-hurkolatos, hol vaskos tömeg-négyzetekből, gömb és zsák-iszonyat gondolatokból megvalósúlni akaró keresése, önmagukat keresése és létet-keresése: boldog és áhítatos vállalkozása a megvalósítandó jóra: művészetünk az emberkeresés kezdete, a lét-keresés kegyelme. Stációk! A Golgothai út első leroggyanásai és föltápászkodásai. Az abbahagyhatatlan görnyedő vándorlás a Végső Szív Megváltó Édene felé! Hány állomás, hány robbanás-pillanat, gyötrelem-óra önirtó indulat-düh, újrakezdő kegyelem-váró óra lesz sorsuk része még? Ki tudja? De menjenek csak tovább! Menjenek. Mert menni: ha nehéz is: nem lehetetlen. Nem. Menni kell. Tovább. Tovább. Tovább. Barátaim!