Kossuth Lajos hangja^*

Töprengek sorsán a világnak. Töprengek sorsán szívünknek. Töprengek sorsán szavunknak. Tűnődve nézem a vak őszi esőt, amely bújdokol a fekete erezetté vedlett fák ősze csipkés és szálkás ágaiban és bújdokol létem rostjai, kötései és árva szünetei között, mint Vörösmarty Mihály akkoron, a vén, fekete köpenyben, óriás bársonygomba óriás, szürke bársonykalappal a bolyongó éj-hajnali ködben, tikkadt, madártalan nádasokban, vacogó puszták törpe kúriái, piros kakaskiáltozású, kék kuvasz-hörgésű tanyák árva közelében. A mécsfény köd-hajnalokban. A gyertyafény bekockázta köd-vatta éjszakákban. A keshedt napgolyó köd-dadogása nappalaiban. Töprengek sorsán szívünknek. Töprengek sorsán szavunknak. Töprengek sorsán hitünknek. Töprengek sorsán hitünk hitelének. Töprengek sorsán a lét valóságának, álmainak és édes ábrándjainak, véres gyászainak és lehetetlen retteneteinek. Ami majd jöhet. Ami lehet majd. Ami van: végzetesen és gyönyörtelenűl. Ősz Konok, mosolytalan eső. Töprengés. Temetők, halottak. És az élet jövője majd. Ami lehet még. Ázó tiszta csontok, s az érett esőben ázó tűnődés gyémánt-lánglepedő tejútfoszlányai. Töpreng szívem gazdag szigora a szellem szerelmében és a tudás gyötrelmeiben. Fogalmiság? Érthető valóság, közérthető szavak? Csontok, kövek. Szikkadt csontok, komoly kövek. És töprengésem édes és vérző földjén, szerelmes földjén bolyongva hova jutok majd? Miféle fény, vagy árny szigetére? Miféle vadonba, bércre, lángra, vagy pokolra? Hová? Mihez ér el majd a töprengés ősz földjén bolyongó tudatom? Hova? Mihez? A csöndhöz? A csöndbe? A némaság ormaira, a némaság gyász-lángú pokol-kútjába? A némaságba? A némasághoz? Az elnémulás halál-viaszába fúlok majd én is, betömődvén testnyílásaim és töprengésem tudatának testnyílásai a sárga, zsíros és könnyező, s könnyűségében is nehéz anyaggal? Betömődvén a Hallgatással, a Csönddel, az Elnémulással, a Megőszűlt Végső Csönddel mint a mézbe-fúlt légy, darázs; mint a mézelő méh, aki önmaga átváltozás-anyagába fullad, az Átváltoztatott Sárga Valóságba, mert szőrös teste pórusain zsírosan befelé folyik az átváltoztatott virágporanyag, a testéből böfögve, bugyborékolva kihólyagzott, kibuborékzott, kiökrendezett, kihányt, átalakított anyag, a megérlelt, megszentesített, a méz, amit a testbelső, a méhecske-gyomor, a mézképzőszerv teremtett, a méhecske-torkon, méhecske-szájon kiokádott! Vagy eljutok majd, vagy eljutok már a tiszta szóhoz? Vagy eljutok majd a tiszta-tiszta szóig? A gyémánt-szóig, amely mosolytalan és könnytelen, de tüzet-tündököltetően gyémánt-önmaga. Kristály-tömény lényege önmagának, mint a teremtés eszme-embriója, eszme-szerkezete, az ős-eredeti, a kezdeti? Amelyre majd ráburjánzik vastag kötegekben fonódván minden lét-formájával, lét-jelenségével, lét-halmazával, lét-dolgával, lét-homályával, halandóság-ködével és halál-halhatatlanságával az élet és halál! Eljutunk majd a tiszta szóhoz? Eljutunk majd a tiszta szóig? Eljutunk-e majd? Eljutunk-e már? Vagy jövőnk a szeplős dadogás, vagy jövőnk a pontkötegként püffedt, nyirkosan pihegő, vizenyő-pislogású varangy-szorongás, dagadtan-lüktető mindent-fölfalni-vágy varangymohóság nedves gyűlölete a rög-homályban, a kő-árnyékban, kevert föld és halál-szagú növény-némaságban? De hiszen szólni kell! De hiszen hallgatni nem lehet! Mert csak a halottak beszéde a csönd! A halottak élő és égő himnusza: a hallgatás. Mert a csönd, mert a teljes csönd: a halottak szava, mert csak a holtak beszéde: a némaság, a kék márvány-teljesség, a sárgalila önmagában-beteljesedettség rothadásban lefoszló végleges kőtitok-csöndje! Szólni kell, igen! Mert az élő tudat, mert az eleven teljesség hatalma: a szó! Mert a halandóság legszebb embervígasza a szó. A halandóság gyönyörű halálig-virágzása. A szó. A tiszta tiszta szó, az emberi ember-szó, a vígasztalan gyászú és vígasszal-vemhes emberi szó, ember-beszéd, az ének és az átok teljessége, a teljes ének, ahogy a lángelme Pablo Neruda írta halhatatlan époszának szent kezdősorai fölé a címet. Töprengek sorsán a világnak. Gyötrődöm. Fájok. Hullok. Lángolok. Tűnődve keresem vígaszát: Jelenkoromnak. Szellemünk jelenkorának, szellemem jelenkorának. A cafatjaira szaggatottságában véresen lüktető, egymással élő hidacskákkal és kocsonyás csapokkal össze nem kötött sejtek vonagló halmazként, könnyező és nyálzó óriás-kupacaként mégis együtt-szívdobogó, jelenkori világ szellemének, tiszta-mámorú indulatait, fölemelkedésre-elszánt és jövőre-elszánt boldog teremtés-dühét. A teremtés, a teremtő akarat, a megmaradást-építő teremtés dühödt mámorát! És mennyi szívdobogást-fehérresápasztó véres szörny-hörgés a sötétben, vak vérző sárkány-jajongás, zokogó ördög-átok! Milton pokolba-letaszított angyalai sikoltoznak buján kancásodva és kanosodva, égő szőrzetükkel, világ-átkot lángoló szájukkal bűnös, dögbüdös lángpontokat köpködve az ősbutaság nem-bűntudat sötétjébe, Hieronymus Bosch szitakötőszárnyú ronda és rohadt varangy-tündérei röpködnek halált-vinnyogva, varangy-röhögve, bűnt-vartyogva és vakogva, romlást-visongva a Jelenkor Tudat-Éjszakában, röpdöznek a varangytündér tűzpontok döglángot-brekegve és sikoltozó röpködésük fehér tűzvonalaival, égő repülés-drótszálaival rácsozzák be, ketrec-rácsrenedszerbe fogva a deres Jelenkor megőszűlt csöndjét. S mi ott kuporogjunk mintegy álmodozás-buborékban meztelenűl, némán, csöndet-virágzó hártyagömbben, halállal-bepántolt csönd-hólyagban: a Lehetetlenség Őrületének kiszolgáltatottan, ez égő tűzketrecek édeni foglyaiként, boldog tudatlan rabok e tűzlő rács-rendszerekben, tűz-szita-kocka cellákban? Nem! Nem és nem! Nem! Szólni kell. Énekelni. Meztelenűl. Tisztaság-pucéran. Együtt. Mert az Ének és a Közös Ének széttöri csöndünk átok-buborékját, amiben, halálra-ítéltek ruhátlanúl kuporgunk, szőreinkkel, emlőinkkel és nemző-szerveinkkel, mert az Ének és a Közös Ének elhervasztja a Világ Sötét dermedettségében tűzlő átokgolyókként cikkanva és cikázva röpködő, vihogó és varangyló szitakötő-átokangyalokat, s lehullanak kihamvadván sötéten, s még csak nem is parázskristálylanak tovább, lehullanak, mint a döglött falevelek a Bűn Fájáról, mint a zöldkristály, rubintkristály, kristálykék döglegyek, testükben és hólyagszívükben penészgombával beszőtten, a döglött-pórusaik pontlikacsaiból úgy lógnak ki a zöldszürke penészszálak, mint féligrohadt koporsóból a holtak fejszőrzete, hervadatlan, rothadatlan asszonyhaja! Mert a Tiszta Közös Ének megtisztítja a sötétséget, égő átkaitól, fényt hoz a sötétre, bevilágítja és fölolvasztja a szív deres és cseppkőtüske-jeges éjszakáját, bevilágítja és fölolvasztja a dermedtség fájvirág élő sötétjét. Jelenkorunk: szívünket és elménket gyötrő gyötrelmeit. Égek. Töprengek. Várom társ-szavatok szerelmét és szeretetét embertársaim a szóban, töprengésben, lángban, tűnődésben és cselekvő akaratban. Mert a szó is, a töredék-szó és a teljes szó, mert a valamit-tenni-akarás, a létet, a dolgokat, a jelenségeket jobbátenni-akarás: mindíg hívás és mindíg várakozás is, de lényege és léte szívütéseiben mindíg cselekvés az akaratban, akarat a cselekvésben. Közös akarat. Hogy jobb legyen. Sose magány. Nem! A magány sohase. Mert meghalunk magunkban, mert beledöglünk egyedűl! Megfagynak szavaink, mint a téli csönd, kék szájunkból csipkés küllő-korongokkal dér virágzik, szívünkből kévekötegekben hózuhatag! Megfagynak ereink, hús-rostjaink, megfagy a sejtek közti lüktető és lobogó anyagerő, megfagy a molekulák közti erőtér-anyagcsönd, az atomok részecske-felhőburkolata megfagy, megfagy a csont, a szőrzet is megfagy, s létünk, mint a téli éjszaka, kopár és száraz tejútszakálla a deres űrbe lóg, mint a csönd kötélhurkán a kék önakasztott, és énekünk rongyokban, elrongyolódottságunkból dérzúzmarás ágyékszőrzettel, dérpetrezselyem szempillákkal, dérhernyó szemöldökkel, fagyott szemgolyókkal a hó-hányadék űrbe meredve, mint megfagyott katonák a téli csatatér fagyott-hörgő december-irkalapján! Töprengek szíveden népem sorsa. Töprengek szíveden népem szelleme. Töprengek szíved szellemén hazám. Töprengek szellemed szívén édes nemzetem! Töprengek szellemiséged jelenkorán, töprengek teremtő, élő, akaró, cselekvésre-vágyó szellemeid, szellemi embereid akaratának jelenkorán, teremtő, szelíd, dacos, dühös, indulatos, vagy mosolygó-hallgatag szellemeid jelenkorának akaratán édes hazám: Magyarország! Művészeted hitvalló tevékenysége gazdag, termékeny és akaró, művészeid, költőid, íróid tevékeny keze és tűnődő elméje fénnyel-behintett, lángoló fényporral-beszórt, mint a tavaszi utak a lényekkel-zsongó idegzetű zöld mezőn, aranypettyek mámorával behintett, mint a felnőtt szerelem. Az emberségben felnőtt szerelem! És mégis! És mégis! A felszín, a határfelület, létünk testének határfelülete, hömpölygő hártyalepedője (nem szemfödője)! meg-meggyűrődik sokszor idegesen, ősz ráncokat vet, mint a mosolytalan baljós öregség, gyűrűzik fodrosan és olajkarikásan: mintha a felszín alatt, az égő határfelületek alatt lenne tusakodás, dulakodás, élethalálharc, fortyogás, örvénylés, habzás, tajtékzás, buboréktölcsér-pörgés, dühödt cikkanó parázslás, pikkelyes és tüskés, uszonyos és kagyló-dióhéj hátú, iszamos és sikamos, zöld mirigytrombita létezők, lények és parázskristály-pengék kristálykard-kaszabolása, tompa, iszonyatos, csápos, mohó, rettegés-laza gomolygása! S e habörvényt kavaró és tajték-kutakat pörgető alatti lét-gomolygás buborék-kalapokat, gyűrű-csipkeszökőkutakat, vízköpet-pontokat tol, pattint, lök, lő, úsztat a fölszín hártyahömpölygésére vagy hártyaszőnyege hömpölygő jelenére. Vaksi volnék, balga látomás-szemű, ahogy annyiszor írták és mondották rólam már teremtő évtizedeimben is. Bolond? Mert hiszen mondták már gyermekkoromban és mondják ezt is? A szó és a kép tébolyúltja? Nem hiszem. Én nem hiszem! Mert hinnem ezt nem szabad. Mert ez a tévhitemben-hit: a halál! És minden: csak nem halál! Mert elég volt a halálból! Elég. Mert volt már halál elég. Mert volt már halál: elég! Halál! Elég volt! Elég! Elég! Elég! A szívben és a történelemben. Az eszméletben és a művészetben. Mert virrasztottam hány kiterített fölött, száraz könnyekkel, gyászom és bűnöm árny-zászlójába csavartan, a lila üvegszobor-semmi fejénél kuporogva, gyász-csuklyába húzott rettenet-arccal, az idő történelemtudója, a halál nem-ismeretlen Anonymusa! Mert virrasztottunk hány kiterített fölött, túlvilágot-ökrendező gyertyalángban, önmagunk árnyai is, gyászai nemcsak a fehérrel betakartnak, de gyászai önmagunknak! Igen! Mindent, csak nem egyedűl: társaim a szóban, társaim a teremtésben és az ítéletben. Nem egyedűl. Mert rettenet az! A társtalanság: a Rettenet! És nem a Remény! Mert az ilyen magány, az ilyen csoport-szilánkokra robbantság: csak a Rettenet. És nem a Remény! Az egyszemélyi magány, vagy a csoportosúlt magány: vak forrása a gyanakvásnak és gyűlöletnek, az irgalmatlanságnak és az elvékonyodásnak, hogy végűl papírszobrok, fehér papír-kivágat alakok, vagy alakcsoportok leszünk csak! Nem vérrel elevenek, hússal és az eszmélet és a szív szerelmével áldottak! Nem, nem lehet egyedűl! Hiszen mi, a szó tudói, a teremtés szellemi megvalósítói: tesszük a hazát is, meg a világot is, az egyetemes világot, a világegyetemet, teremtő és töprengő agyvelőnkkel és szépre-mozgékony, igazságra-indulatos kezünkkel! És mennyi vélt bántás, mennyi hitt gyanakvás, a történelem vérző földrengései, túlvilágfényű óriás-meteorit becsapódásai után, mennyi okos félelem és hazug gyanakvás szivárog vadúl, szőrösen, indásan és csalánosan elburjánzott szívünkből! Ne veszítsük el egymást, mert elveszítjük önmagunkat! Tudom. Legyünk szép és okos teremtők a Közös Akaratban! Barátaim: emlékszünk még az ifjúságra? Talán ősz hajzatunkkal, de nem-ősz szívünkkel, meg-nem-őszűlt szívünkkel. Ifjúságunk közösére. Ifjúságunk történelmének közösére? Hadd mondjam most csak a magamét. Nevekkel. Életem neveivel. Közös akaratunk neveivel! Nagy László. Vas István. Illés Endre. Valljak most róluk: magammal. Vagy megfordítva akár. Édes Istenem: Nagy Lászlóval milyen lángolva és milyen bizonyossággal, dacos és mosolyos kristály-gyönyörűséggel néztünk egymásra ballagó és robajos, sörhabkoszorú-szájú, gyönyörű csikó-toporzékolás ifjúságunkban, amikor azt mondottuk: új költészetet csinálunk! És mi történt? Büszkeség nélkűl, de mosolyos tekintettel mondom: teremtettünk is új költészetet! Vas István: ifjúságom (majd felnőttségem) époszi vadonának, céltudatosan bolyongó létem egyre-mélyebb pokolkútjának, egyre szív-iszonytatóbb szenvedés-bugyrainak, átok-koszorúinak a Pokol-Evilágban: okos és bátor kísérője volt, mindent-tudó élő Vergiliusa, fénylő arccal, okos szív-biccentéssel, aki nemcsak nagy költészetével, embersége bonyolúlt tisztaságával, virágbaborúlni kezdő ifjúi zöld költészetem árnycsipkéire lövő eszmélete bizonyosság-fényével, de gyógyító szeretetével is a tudás felnőttségébe kísérte teremtő dacos tébolyomat. És volt benne annyi bölcsesség és nagy emberség (a Közös Szenvedés Időmetszeteiben), hogyha hihette is egy keserű pillanatra (és miért ne hihette volna)?, hogy egymás ellen fölvonúlt és port-robbantva egymásra robogó vasas seregek élén én az új hadak elején ellene vágtatok, szívére-célzott könnyű lándzsámmal, rárobogok piros csikómmal, haláldöfésre készen ágaskodva vágtatok piros szárnyas csikómon, piros szárnyzászlók sólyom-verdesésével, picit a talaj fölött lebegve, hogy hordozóm patái csak a levegőt kotorták habrózsákká, mint a táltosmesék ötlábú csikója, mondom: volt szívében annyi nagy emberség és magyarság és európai ésszerű tudat, hogy minden gyanakvó szeretete ellen: megértse (mert tudta: kötelessége a megértés)! ez csak a komor és vérfüstös korszak téves eszméje volt, skizoid doxazmája az akkori jelennek, s ezzel tudta már azt is, hogy nem egymás ellen a hajnalvéres síkon fölvonult vasas seregek fölpáncélozott lovasai vagyunk, más-más zászlókkal, gyűlölve nézve egymást, a vas-erőt, hogy egymásra robogjunk, kopogva és dörögve, csörömpölve és vastól és vassal-jajongva megdögleni, de egy hadi-seregben egymás-mellett vágtatunk páncél-arcból lángot-lövő szemű, nyihogó lovakkal, csak ő, Vas István nehéz páncélzatban, bár a mellkasát és hátát harangként befödő vért-vasing nem pontosan záródott pántjaiban és csatjaiban, kis rést hagyott (hogy kibúrjánzott a mellkas-szőrzet), nyitott kis vas-páncélajtót, épp az érzékeny szív előtt, odadöfhető nyitottságot, én meg ott lebegtem légben-robogva mellette, páncél-héjazattalanúl, kigombolt, nyitott fehér ingben, födetlen fővel, mert ifjúságom feketén lobogó fején nem volt páncélsisak, ott vágtattam mellette nyitott mellkassal, hogy ifjúi szívem átlátszott a húson, mint celofán-dobozban a piros szegfű, igen, nyitott mellkassal, de pajzzsal és dárdával, együtt futottunk, ledöfhetően. Hiszen tudtuk, lévén mai magyarok (ha ő jött is más idő-metszetek üveg-függvényeiből), hogy ugyanazt akarjuk, új költészetet a szocializmusban, megőrizve a régit (mert múlt nélkül nincs jelen, és a jelen már a jövő múltja!), hogy emberi szocializmust akarunk, emberhez-méltó emberséges szocializmust, levedlett gyűlölség-múltunkat elrohasztva! A szocializmus emberségét! És Illés Endre! Édes Istenem! Sorsom, vad, vak és gyönyörű sorsom Marcus Aureliusának mondhatnám (és mondom is)!, ha ifjúságom dühös és oly szelíd teremtésidejének kormos időszakában a hatalom bizonyosságának birtokosa lett volna, de csak tiszta nagy ember volt, szépen derengő tiszta fejével és lángoló szív-izgatott, bátorító, vakmerő kamasz-mosolyával, a nem-hatalom nagyon-bölcs, nagyon-okos, emberségében legyőzhetetlenűl bátor Marcus Aureliusa, a nagy latin emberség, Marcus Aureliusa sorsom, és sorsunk korának, de csak nagy író volt, ember az embertelenségben, aki hitt bennünk, aki hitt bennem, mert mindíg hinni tudott és mert hinni az ifjúságban, az ifjúság teremtő boldog és átkos-gyönyörű fékezhetetlenségében, mert hitt önmagában, a gyémánt-bölcsességben és a vadrózsaszagú szigorban és mindíg tudta és szép szóval, gyönyörű cselekvéssel, vállalással vagy szenvedéssel, vagy szótlanúl arra bíztatott, bíztatott szóval, cselekvéssel és hallgatással: bíztatta meggyávúlni nem-tudó és gyávaságot nem-akaró hitünket és szívünket, ifjúságunk és felnőttségünk teremtő és temető eszméletét, bíztatta a teremtésre, tudván, hogy a tiszta szó ereje nagyobb, mint a magreakció-erők robbanás rémülete, hogy a szocializmus legszebb erője a tiszta szó, a feddhetetlen, lángoló tiszta ének. Prózában és versben! Mert Uramisten, hogy tud szeretni embert és művet, milyen lángoló piros ifjúsággal, milyen irigyléstelenűl, s szeretetével, szeretetének áldó hitével bíztatni új s új művekre ez a bölcs nagy író, ősz barátom, de ifjúságom nem-ősz szíve, milyen bátran tud rajongani az újért, bíztatni, hogy jövőbe-vágtatásunkban a szellem nagybonzont-szakállú pusztaságán váltsunk új s új lovat, üljünk új s új lóra, mert habosra-rogyva kifáradhat a ló, de vágtatnunk kell tovább a Piros Jövő Felé, s fáradhatatlan a vágtató szív, a száguldó elme, aki száll új s új lovon a Teremtésjövő virágtűzözön zsongómezejére. És ez az ő legszebb bátorsága! Töprengek sorsán az időnek. Töprengek sorsán teremtő akaratunknak. Ha egymásra vigyázunk: önmagunkra is vigyázunk. El ne tévedjünk az időbozótosban. El ne vesszünk önmagunkban. Önmagunk zuhogó fehérjében, mint síró gyermek őrjöngve-lángoló hózivatarban. Naponta: ismeretek és tudások új szépsége és rettenete lő agyamba. A fül, az agyvelő, a szem, az idegrendszer percenként új s új megtudásban ragyog föl, vagy hamvad ki hitében. Zúdúl ránk tudományával, kérdőjeleivel, kételyeivel, fölfedezésével, megismerésével, rettenetével és gyász-lehetőségével a teljes végső Emberiség-Elpusztulás közeljövőjének félelem-gyászával a Mohó és Búrjánzó Jelenkor. Vigyázzunk! Vigyázzunk hitünkre. Vigyázzunk hitünk tisztaságára. Mi, gyötrődő elmék és nem háborgó, halandóság-homályba burkolt gyásztalan vad vadak! Két megtudás örvénylik hetek óta szívemben és agyamban. S hagy békétlen töprengésben. Az egyiket olvastam, a másikat hallottam. A Theológiai Szemle egy könyv-ismertetéséből megtudtam, hogy Elisabeth Kübler-Ross: Interviews mit Sterbenden (Beszélgetések haldoklókkal) címmel könyvet adott ki. Nem akarom én most az ismertetést ismertetni. Csak annyit: négy theológiai szemináriumi hallgató Elisabeth Kübler-Ross orvos-asszony vezetésével beszélgetett a haldoklókkal: elmondván nekik haláluk közeljövőjét. Öt pontban összegezi a könyv e beszélgetések gyötrelmeit. Egy: a beteg nem akarja tudomásúl venni a valóságot, tiltakozik, vitatkozik. Kettő: a harag. („Miért éppen én?”) Három: a beteg alkudozik, ígérget, fogadalmat tesz. Négy: a depresszió, szorongás, mélabú, melankólia, szomorúság. Öt: a belenyugvás, elfáradás, beletörődés, belefáradás. Íme: a pontok. A halál-pontok! A könyv a remény mérhetetlen csillagtűzének hívő fölvillantásában összegzi halál-tapasztalatait. A reményben, a magunkat-soha-föladni-nem-akarásban, a hitben, a tudományban, a gyógyszerekben. És a szeretetben. Az élő, élet szeretetében! Annak hitében. A másik megtudás: hallásom, fülem gyönyöre, iszonya és jövő-szégyene volt! Én is hallottam Kossuth Lajos hangját! Nemcsak Petőfi Sándor. Nemcsak az akkor haza! Mosolyos döbbenettel, végsőkig-izgatott szeméremmel ültem a rádiókészülék előtt. Uramisten: az elrothadt, elhalt, meghalt történelem fog most beszélni! Aztán: sercegés, ropogás, pattogás, sipolás, zörej-lánghasadékok, égő hangpontok szikra-szökőkútja, izzó hangpettyek csokrosan felfröcskölő bálnafújása, lángoló hangtömegpontok lázas, zaklatott, kiszűrhetetlen, tébolyúlt, világűr-elmebeteg szövevény-szerkezete, hangszikrák lehetetlen-vad, búrjánzó kévehullása, örvénylő pityegés-gomolyok, katatón csicsergés-tűzkazlak, mániás-depressziós elmebeteg, skizofrén, paranoiás csipogás-kévék mögűl egyszercsak kiderengett, mint az alkonyat barna homály-akaratából a napgolyó gyászos, ködös, homályos ossziáni messzisége: a mélybarna mélyhegedű-hang, a komoly, ünnepélyes, bajusszal dörmögő, gyászfátyolos-szívütésű hang: Kossuth Lajos hangja! A fekete-gyászbarna történelem fölújított viaszhengerről, viasztekercsről lassúdadan hömpölygő barnafekete beszéd-töredéke! Uramisten: hát ő az, hát ilyen volt? Ültem szívem fehér gyászában mosolyogva, s futottam volna ki a Kerepesi Temetőbe, hogy feltörve törhetetlen koporsóját, megrázzam csontvázát, rázzam sárga öreg csontjait, s a Jelenkor Hamletjeként kezembefogva, ideges kezembe a koponyahólyagot, a csontkőzetbuborékot: rákiáltsak, „hát Te vagy az, aki szólsz most a múlt idő kristályrohadásába temetve, te Barna Köd, Semmi-Csontváz, Korhadott Ősz Csont, te barnúlsz ki bajuszosan a viasztekercs sercegés-szikra-poklából, te Kossuth Lajos?” De csak ültem döbbent magányomba roskadottan, mint kopár kövön gyerek, aki hirtelen megőszűlt őrületében, motyója nincs, szülője nincs, ősz feje csak, s árúlni kezdi téboly-mosolyogva a dühödt, lüktető, óriás, vérző asszony-ivarszervű csillagokat. Az augusztusiakat. Mint kis szívét. Hogy sorsa legyen. Ne csak ősz szégyene, ősz tébolya, megőszűlt, elborúlt ősz gyermeksége, fehér gyermek-önmaga. S áll, ősz-gyermeken, mint akit behavazott az Isten. Mert megértette gyermekárvaságát! Barátaim a szóban és a szó cselekvésében, a szó által cselekvő akaratban, barátaim, dolgozzunk úgy, sorsunk legyen olyan, olyan Közös Sors, Közös Munka, Közös Akarat, hogy ha halni készülünk majd, meghalni ma, holnap, vagy holnapután (hisz embersorsunk szépsége a halandóság halála, halandóság-tudatunk bizalma), ne az öt halálpont rettenetében készüljünk a Másik Útra, de halálveríték-ingben lassan kifehéredve mondhassuk azt: „meghalok szépen, mert éltem büszkén és teremtve boldogan a megértő közös tiszta emberi szó érdemében!” Mert ez az Élet Diszharmónia-Látomása után, (amik voltunk) ez a Halál Igazságos Harmóniája! S éljünk így, hogy tetteink a szent dologban Kristályszerkezet Szigorúságú Tiszta Jövőt építsenek az Eljövendő Utókornak. Hogy ne csak a megszerkesztett, rothadás-foszlányaitól kiszűrt múltidő égő kristálydobozából barnúljon ki rég földbe-rothadott gégénk barna hangja, a barna elmúlás, a zord-barna szőrös múlandóság, zavaros, zagyva hangpontok tűz-fröcsetei, szikra-szökőkút sercegés-szalagok, tejútszerű hangkristálytömegpontok rothadatlan élő tűz-szakálla mögűl derengjen ki sápadt, túlvilág-fehérre meszelt hangunk. Mint a sárga hold egy lángelme Arany János-balladában, ködös ossziáni dalban. Ami volt csak. De szavunk legyen a törvény. És így a Történelem. Az agyműtétnél előbb leborotválják a koponyát. Aztán a tükörsíma koponyafelületen kört rajzolnak: pontosat. Aztán a rajzolt kör iszonyvonalán milliméterről milliméterre pontlikacsokat fúrnak a koponyabuborék-csonton, s így lesz fúrt pontláncolat-kör, lukacskoszorú a csonthólyag tetőívén. Aztán a pontlikacskoszorú űr-pontjait összekötő vízszintes csontcsipke-hidacskákat, koponyacsontlemez-pilléreket fogóval eltördelik. S ott a vérző fűrészcsipkeszélű koponyatető-korong. Aztán leemelik a koponyafedőt. S ott, ott, igen: a csontkehelyben ott az élő, lüktető, eres hártyákba burkolt agy. Ha most az a kíváncsi Ismeretlen Isten szorongó dolgos műtéttel leemelné Közös Koponyánk buborék-csonttetejét, fejünkbe nézve: ott mit találna? Halált-igéző daganatot? Külön fölsarjadzott és elbúrjánzott sejtek beteg halál-rózsáját? Vagy emberségre tiszta agyvelőt? Az eleven lét sejtköteg-halmazának virágzó boldog lét-csomagját? Nem tudom! Tudom? De azt tudom: élnünk és alkotnunk úgy kell, közösen, hogy megvalósítsuk, hogy megvalósíthassuk a Szellem Teljességét. Itt, a szocializmusban. Hazánkban. Az anyanyelv édes édes kötéseiben: Magyarországon. Magyarúl. Tennünk úgy kell, hogy itthon érezhessük magunkat. Itt: e hazában. Mert szép cselekvésünkkel mi tesszük a hazát. És sohase tagadtam: én itthon érzem magam. Mint gyermekkoromban anyámnál, otthon: Bián. Mint a gyerek az otthoni házban. Akkor is, ha szerették. És akkor is, ha bántották. Ha bántották, nem, nem a szülei, de a: sorsok, szeszek, ágyékok, ágyak, piros mámorok, bajuszos gőgök, származási megkülönböztetések, faji megkülönböztetések, vagyoni megkülönböztetések, hazugságok, kopár kopottságok, zöld iszonyatok, hetyke hatalmaskodások, komisz komorságok, vak megalázottságok és megaláztatások, zsinórcsizmás gyűlöletek, üvegszemgolyós árulások, vallási szégyenek, temetők őszei és tavaszai, ütések, gyanakvások, kék szorongások, szégyenek, halálok, szegénységek és gazdag szigorok. Ha bántották. Ha fájt. Pedig néha nagyon fájt! Fájt nagyon!