A reménység irodalma^*

Irodalomtörténész nem vagyok, se bírálója az irodalomnak, egyetemes összegezéssel nem szólhatok hát e harminc esztendő irodalmáról, szólva csak a magyar irodalomról, hiszen irodalom-tudományi szakkönyvek tiszte ez, nem az enyém, a költőé. Ha szólhatok, hát egyetemes szívvel egyetemes akarattal, költőként, magyarként. Mert hiszen mi vagyok én? Ki vagyok én? Csak költő, költő egyszerűen, magyar költő, aki éppen e harminc év teremtésében, tombolásában, tébolyában, gyönyörűségében és sokszori gyászában próbálta és akarta megvalósítani önmagát, s önmagában a történelmet (a történelem múlandó és foszlandó tűz-tombolását a múlt-időben, s a jelenkori-történelem konok és üvöltve-tápláló lángjait), s a tudat történelmét önmagában, önmagával. Ha másképp mondom: hát a tudatosodás történelmének rács-szövetét rajzolva a papírra, a reménykedő és makacs tiszta tiszta lapokra, a fehér papír-térre, hogy a reménység hite, vagy a megvalósulás hit-reménysége megtörténjen: velem, általam is, szavaimmal és reménykedő hitemmel. S ezt tette minden társam e harminc esztendőben, a maga virágzó, vagy esendőbb teremtés-indulatával, tollával tehát, jött akárhonnan is, az idő-történelem üszkös mélyeiből tántorogva elő gyászfüstös szívvel, vagy tétován ácsorogva a történelem-idő fölvirágzott Emberség-Kapuja előtt, mert a Kaput beragyogva életével fény és titok lövődött a belépni-akaró, az oda belépni-készülő múlt-idővel véres és múlt-idővel ködlepedékes arcára; vagy jött virágos tavasz-ágat tűzve ifjú szívébe, boldog forradalmi csikótombolással, piros tavaszi csikótánccal, még csikó-fiatalon énekelve, meg-megkormosodó csikó-csengő hanggal, jött esőben, tűzben, hózivatarban énekelve, hogy most már végre legyen, legyen ő is, vele az az új történelem, vele, általa, benne a Történelem Új Jelene. Mert hiszen mi akkor voltunk: fiatalok! Húsz-évesek is alíg. Szinte kamaszok még, s velünk is, mert bennünk is kezdődött az Új Történelem. Az az Új Történelem: amely reménységre és dacra bíztatott, a bátor kimondásra és a tiszta akaratra, még azokban a korhadékonyabb és mállékonyabb esztendőkben is, amikor azt hittük, mert hiszen hihettük hökkent fehér szívvel és verejtékes-sápadt tudattal, hogy a Kor Kegyetlen Véres Temetőjébe, Jelenkorunk dögleheletű, tátott-szájüregű Temetőkertjébe fullad minden hitünk és reményünk mindene, akaratunk tisztasága és történelmi megvalósulni-akarásunk tudatos forradalma. Dehát énekeltünk akkor is, a rendeltetés szerint, mert elrendelés az ének, a tudat, a szív, az eszmélkedés, a bátorság, az akarat pontos elrendelése, énekeltük elfehéredett, vagy riadtabb árnyékú hangon, vagy vérző dacos diadallal, hogy a forradalom: az forradalom, rácsrendszerének elemi kristálytörvényei szerint, a kristályatomok elrendeződésének elemi kristályszerkezet-léttörvényei szerint, igen, énekeltük dacosan és büszkén, hogy a forradalom az forradalom (és az minden vérzésben csak tiszta lehet és szabad hogy legyen)!, hogy a hit az hit, a megmaradás az megmaradás, a halál az halál! Mert ez a törvény! Nem a mi törvényünk, de a lét és a megmaradás, igen a Lét és a Megmaradás és a Folytonosság egyetlen törvénye! Ezért mondanám, ezért mondom a Reménység Irodalmának: a mi új történelmünk harminc évének igazi irodalmát, mert ez az irodalom: alakja, formája, kötése, megvalósulás-akarata lett és volt bármilyen módszerű és természetű, reménykedő és hívő irodalom a cselekvésben! Mondottam és írtam már sokszor, mondom hát újra (nem szégyellve az ismétlés folyamatos gyönyörét!), hogy a művészet, így az irodalom: cselekvés az akaratban, vagy akarat a cselekvésben, tehát a Lét (történelem, tudat, jelenség, képzelet, mámor) Dolgaiba való akaratos cselekvő beavatkozás! A megváltoztatni-akarás-varázs-hite. A mi jobbik irodalmunk (prózában, versben, tanulmány-gondolkodásban) mindíg hívő és reménykedő irodalom volt (így kötötte új gyökérzetét, amelyből fölcsúcsosodó törzsének szív-alakú égő lombkoronája boldog tápláló nedveit szívta, mint csecsszopó a dagadt, érett anyaemlőt, így kötötte jelenkorának múltjába, mert hiszen minden múlt a jelen jövője is!, így kötötte új gyökérzetének csikó-fiatal érrendszerét az elmúlt évszázadok magyar irodalmának rothadhatatlan szent hívő húmuszába, eleven hívő és reménykedő állandóságába), mondom megint: reménykedő és hívő-irodalom! Mert igazi irodalmunk (a léte forradalmában és lényege töprengő forradalmával, vagy tűnődő gyötrelmeivel és mélabús gyötrődéseiben komor, foszlott, gyászos, bizakodó és csillagként-robbanó évszázadaink, történelmi évszázadaink, évszázadok-történelmünk költészete, prózája és tanulmány-irodalma) mindíg hitt az élet értelmében! Hitt mindig a jövő értelmében és bizalmában! Hitt mindíg abban: hogy nem fölösleges az élet, hogy az ember-élet: szívünk élete, tudatunk és értelmünk élete, szerelmünk és halálunk élete a folytathatóság és virágzó folytonosság dühödt szép törvényei szerint történik, és tagadta őrjöngve, lángolva és lobogva a céltalanságot, a reménytelenséget, a hittelenséget, a rossz dekadenciát (nem Ady Endre jövőt-váró, forradalmat-áhító gyönyörű fekete-véres dekadenciáját, amely volt maga az élet a forradalom, az emberebb jövő!), az önmagába-fúlt kételyt, az elhúzódás, az elvonulás, a létből-kivonulás hányadék-szövetét! De mindíg hitt a jóért-cselekvés egyetemes és emberi értelmében. És hitt mindíg a forradalomban. A Megváltó Forradalomban. Történelmi ifjúságunk arannyal és gyásszal zengő szájú énekei e hit állandóságának gyönyörű bizalmából születtek, e hit áhítatának rejtelméből fogantak: még a legnehezebb időkben is, az elválasztás, a széttörés, a cserepekre-törés halálfüstöt gőzölgő kezű, tévelygő irgalmatlanságának idején is, nemhogy utolsó másfél évtizedünk szocializmusának teremhető és megvalósítható tevékeny idejében! Költő vagyok. Magyar költő. Ez anyanyelv boldog birtokosa és boldogtalan gyötrődője, aki ez anyanyelv áldott szavaival akarja, ha tudja, megvalósítani elmúlhatatlan élethitét, magyar költő, aki nemcsak éli (használja, bizalmában hiszi és esendő, vagy hasznos szavaiban égeti, magává-égeti e nyelvet), de költő, magyar költő, aki teremti is, gyásztalan, vagy korom-arcú szavaival, arany-árnyékú, vagy gyémánt-szívlüktetésű szavaival teremti is e nyelv törékeny-tisztaságú, törékeny-törékeny, kék-kék kristályág-szövevényét, aranypikkely-szívlombozatát! Költő vagyok, nem történésze az irodalomnak ezért, hogy vallottam új irodalmunk (a régi szenvedés és szenvedély ősiségéből is táplálkozó) hívő hitéről. Arról a hitről, amely áthatja, mint a rádium-sugárzás, e harminc év tékozló, boldog, dacos, dühös, ingerűlt, törékeny, bízó, bizalmatlan, kevély, tétova, őszi temető-füstös, tavaszi zöld csikó-szempillájú, zöld csikó-tekintetű, kőomlás-kudarcos, kegyelem-váró, a múltat a tudat kegyetlen lámpájával átvilágító, a történelem múlandó múlhatatlanságát szíve lüktetve-robbanó húsába szövő irodalmát! Ezért, hogy művek és nevek helyett azt a Szent Hitet mondtam ki most korall-törékeny, fehér és piros korall-érszövevényű szavaimmal, azt a Jövő-Hitet, amely e harminc év minden igazra-törekvő elméjének (aki az írás boldog-áldatlan komoly tevékenységére tolódott ki jajongva az Idő-Méhből) reménye és bizalma volt, marad és lesz mindíg, ameddig lesz Idő és Történelem, amelyben szólhatunk, üszkös vagy virágzó szavakkal! Mert irodalmunk a reménység irodalma. A Jövő-Hité! Amelyért élni érdemes egyedűl! Élni! Élni! Élni! Mert e hit nélkűl csak a Pusztulás Tébolya van és a Semmi Örökké Porló Gomolygó Feketesége.