Kétely és bizonyosság^*

Eltűnődtem tegnap délután, mit is mondhatnék én most itt, közös szavunk bevezetőjeként, mielőtt a kórus (a szó ó-görög ihletésű értelmében) egy-egy énekese megszólalna, nem aranyálarcban, vagy vérzőre festett rongyálarcban, amelynek szemkorongnyílása, mint az élő tűz: de födetlen, páncélingtelen, megsebezhető szívvel s tiszta eszmélettel. Mit is mondhatnék? Ha nem is kibontott-zászlójú vad és gyötrelmes irodalmi csaták, de kósza és idegen, ziháló szellemi csatározások este-homályú köd-szívében élünk, az óriás köd-szívben, s ha nincsenek is nyílt frontvonalak, vannak vak pánik-kiáltozások, tűzpontok, lövéspontok, cafatos robbanáspontok, s vannak persze orvlövészek is, meg mesterlövészek, mint „a németek a fákon”, ahogy azt a nagyszerű lengyel költő Miron Bialosewski mondotta (hisz magnetofonszalagra beszélt) a Varsói felkelés Bibliai átoknapjait fölidéző époszi könyvében, a Napraforgók ünnepében. Égő tűnődéseim belső szünet-nélküliségében, de külső szünet-idejében (merengésembe, mint egy leforrasztott üveglap-dobozba zárva) újraolvastam, s épp Vas István luxuriózus fordításában T. S. Eliot remekmű Goethe-tanulmányát, a Goethe, a bölcs címűt, az előadást, amit a hamburgi egyetemen mondott a Hanza-városok 1954-es Goethe-díja átvételekor: 1955-ben. Nem akarom én most T. S. Eliot (s ezt a szó minden szeretetével, s a szellem minden mohó izgalmával, szigorú gyémántlásával, pikkelyes ősiségével mondom) bölcsen bravúros és mesterien fanyar Goethéről-beszédét újramondani, ezt a pazar önigazolást, édesded árúlkodóan bölcs mentegetődzést, szinte gyermeki önmentést a szóban, mintha szeplős, szeppent kisgyerekre rászólnak, kemény felnőtt ujjal, mint szőrös hús-késsel, hebegve-verő gyerekszívére bökve: „most ne füllents, még a szívedben se füllents, beszédes hadaró némán!” Már azért sem, mert T. S. Eliotnak, förtelmes és tündöklő XX. századunk egyik óriás-költőjének, tanulmánybeszédében nagyrészt igaza van! Goethéről, tehát az európaiságról szólván T. S. Eliot az európaiság csúcsát (mintha valaki a földgolyó legmagasabb hegyének szívpont-szirtfokára mászik) elérhető irodalom, vagy költészet, író vagy költő szellemlétének, teremtőlényének szerkezeti alappilléreit, lét-központjait néhány tényezőben határozza meg, s ezek a tényezők, mint az eredendő anyag, ha biológiai kocsonyává összeolvad, mint a tudósok „őslevese”, amelyben kialakúlhat (megképződhet) az első fehérje-molekula, az ősfehérje: e tényezők és erővonalak, mágnesterek, erőterek, gravitációs-terek találkozáspontjában összeforrván talaja lehetnek, s az anyagot átható, maga-köré szervező anyagerői az európaiságnak művészetben, esetünkben az irodalomban, a költészetben. Előre leszögezem, az európaiság T. S. Eliot-nál sem jelent nemzetfölöttiséget, sőt a nemzete legnagyobb költője lehet igazán európai költő, és fordítva, hiszen van és volt költő, aki nemzete valóságos anyagtalaját elhagyva (mintegy mágnesvonzatát legyőzve) csak az anyanyelv tűzcsipkebokrában énekelve sárgarigóként: volt európai. Gondoljunk Heinrich Heinére, aki úgy volt európaian német, hogy kegyetlen dalokban átkozta Párizsból az akkori otthoni németség gyalázatait. Igen! Sőt, azt is mondja T.S. Eliot, hogy lehet igazán nagy költő az is, aki a szó szellemi (tehát nem földrajzi, vagy származástani) értelmében nem európai! T. S. Eliot: a Maradandóságot, az Egyetemességet mondja az európaiság alapmeghatározójaként, s mondja a Bőséget, Tágasságot, Egységet, s mondja még a Bölcsességet! Igen. Igaza van. Említi ugyan még a Konkrétságot, tehát a helyhezkötöttséget is. Igen. Igaza van. És mégis. És mégis, elfogadva tételét, hogy e tényezők összességét eszméletével tündököltető költő tud olyan hatású művet, vagy életművet teremteni, amely létével egyetemes érvényű, tehát, amíg emberiség az emberiség, ember az ember, az egymásra könyvlapként lapozódó nemzedékek egyetemesen élhetik, érezhetik és élvezhetik a művet s a mű törvényeit és parancsát! És mégis! És mégis! Gyötrődve tűnődöm: nincs-e ebben a meghatározás-összegben picinyke lángló gőg, egyetemes fölény, vagy önmentő irgalom, szorongó izgatottság? Még ha Goethére, Shakespeare-re, Dantéra hivatkozik is? Vagy talán csak európai gőg, a nagy beszéd-lombozatú nyelvek gőgje, nem is T. S. Elioté, a puritán profán katolikusé? Mert, hiszem, hogy maradandóságmeghatározói igazak. És mégis: az ő-általa megfogalmazott európaiság lehet-e az egyetemesség kizárólagos kritériuma? Én az európaiság fogalmát a Teljes Emberség fogalmával helyettesíteném, s ezzel már (most ennek a kiboncolására mód nincs)! a szellemben teremtő emberiség évezredeinek Földgolyó-Egészét is hiszem a teremtő szellem gyönyörében és iszonyában. És még valamit: én az élethit hitét mondanám az egyetemes-érvenyű szellemi mű (vagy termék) éltető szív-központjának! Azt az élethitet, amelynek erősugárzása és gravitációs, mágneses, elektromos tere és ereje az Egyetemes-Teremtő Akarat kivirágzásának Titkos Titoktalan Atom-tüze! A mi gyakorlati létünk, szellemi terméstudatunk talaja, anyaga, belélegzett oxigénje, vérképző és csontképző anyagereje: a szocializmus. Mi, mai magyarok, azt a szocializmust éljük, amely gyöngéden, vagy szigorúbban, kéri is tőlünk az élethit hitét. A hitet az élet, a létezés értelmében, a hitet az anyagi teremtés és a szellemi teremtés értelmében! S ha tudjuk megvalósítani feddhetetlen, kemény, okos, tiszta hitünket a lét, a teremtés értelmében: Egyetemes Érvényű Művek virágzanak ki oly sokat gyötört és oly sokszor oly fáradt szívünkben. Ezt hinni: kötelességem! Ezt hinni köteleségünk! S mert hiszem, új irodalmunk ezt a hitet élte termő idejének még leggyötröttebb pillanataiban is, ha behavazott szívvel, ha rózsapislogással, ha bújdokolva, ha nyitott-sisakú arany-vértezetben, ha meggyötörve, ha fölalázva!