Forradalom, költészet, emberség, magyarság*Lángoló csöpp tréfával, játékemlékezéssel hadd ünnepeljem most magamat, kezdem mondandómat: hiszen negyedszázados évfordulót viselt el ünneplő szívem: huszonöt esztendővel ezelőtt, 1951 tavaszán, A magyar írók első kongresszusán álltam először (s máig utoljára) itt, épp ez emelvényen, huszonhárom évesen, hogy elmondjam, amit mondani kért hitem: akkori, látható költészetünkről. A teremtés indulatáról, tehetetlenségéről, önhittségéről, veszteségeiről és emésztési zavarairól, vérkengési zavarairól, nemzés-képtelenségéről! Amit akkor kaptam, konok és ifjan-mosolygó, de a költészet győzelem-hitében bízó szavaim válasz csokraként: az nem rózsacsokor volt! De gyors, ideges kezek vaslándzsát döftek bolond szívembe és égő szívem hajnalának vörösébe. Igaz, a lándzsahegy szikrázó csúcsa a szívhús határfelületét bökte csak meg (mintha tüzes tűheggyel kézfejünk kiálló erét böködjük), de tudta, hogy az a dühös, ingerűlt, haragvó, bosszús, sértődött lándzsavas mikor tojik az ifjú szívtestbe, az életért rángó hús piros zsákját szétvágni, kilyukasztani? Zord dühöngő vas! Ez emlék-folszlányt, játékos önünnepet azért idézem föl, most és itt, nehogy egy következő negyedszázad, egy másik huszonöt év múlva szólhassak majd, újabb évfordulóján e fölszólalásnak, igaz, ha szívütést-emésztő sorsom engem hetvenhárom évesen, lehet: ősz fővel, de nem megőszűlt hittel: az életben és a Szerelemben. Hiszen úgyis sorsunkra, húsunkra, csontunkra, romlandóságunkra vár az, nem szabad, nem lehet hát ilyen nagy csönd-szünetek semmijén lebegő szigeten állva, negyedszázadot átkiabálni, mintha egy csillagról, nem-kopár égitestről az űrtér sötétjén kiabálnánk át vérző szájjal! A lehetetlenségből a lehetetlenségbe, az kínzó magány-égitestről: önmagunk semmiben-úszó magány-égitestjére, önmagunkból önmagunkba! Hogy is mondotta a lángelme Csokonai Vitéz Mihály egy remekmű-töredékében?
Így! Így! Így van! Így igaz. Huszonöt év! Érdemes az emlékezetre! Érdemes az emlékezésre! Mert hiszen mi is történt huszonöt év alatt? A létben, a szellemben, a történelemben, a szocializmusban? Élet és halál! Csak élet és csak halál! Édes világ! Mennyi társunkat, hány barátunkat tettük a földbe, akiket hódolva és tisztelve szerettünk, akiket hódolva és tisztelve szerettem, társunkat és barátunkat, kortársunkat a szellemben, a szellem-létben, akik talán szerettek minket, hány meghalt teremtőt, a fölsorolhatatlan halottak-sokaságát! Mondjak-e mindenkit? Nem lehet! Hiszen monotón halál-litánia lenne ez! Mint falumban a nyitott, halottszobros koporsót koszorúban körül-ülő öregasszonyoké! Így hát csak mondom Őket, akiknek gyötrött, vagy esendő, lángoló, vagy fekete sorsába ifjú sorsom fiatal gyökerei gyökérharangként lehálózódtak: Nagy Lajost, Hatvany Lajost, Tamási Áront, Ferenczy Bénit, Tersánszky Józsi Jenőt, Kassák Lajost, Berda Józsefet, Szabó Lőrincet, Kis Ferencet, Németh Lászlót, Földessy Gyulát, Veres Pétert, Szabó Pált, Kondor Bélát, Kamondy Lászlót, Simon Istvánt! És most, csak tegnap még: Szabó Istvánt, őt, a zseniális, tétova édes fiút! Igen, volt élet és volt halál! És volt szenvedés, bánat, megaláztatás, öröm, gyász, vígasz, vígasztalanság. A szocializmust szívéből, gyötrött szív-méhéből kivajúdó, kigyötrő társadalom önismeretre-ébredése, önismeret-levegőhiánya, asztmás levegőbe-tátogása, ami fölé oxigén-sátor-nylonhólyagot vont később a meggyőző és jövőben-hívő, az ember értelmében, a teremtő ember szabadságának okos értelmében, a dolgozó ember biztonságának okos bizalmában hívő bizalom. Mert volt 1956 véres ősze is! Amelyben és amellyel élünk, amelyben emberré fölnőttünk: magyar szocializmusunk legkonokabb, legtűzveszélyesebb, leggyötrelemlángúbb óriás időpillanata! Amikor döntenünk kellett! Döntenünk, ítélnünk, választanunk! Mindenkinek! És okosan döntöttünk-e? Pontosan ítéltünk-e? Jól választottunk-e? Nem erre keresek és kérek én most feleletet. Ezt döntse el, ha el nem döntötte még: mindenki önszívében. Konokan! Egyedűl! Én megadtam már: hosszú, nem-könnyű, bonyolúlt, azt is mondják sokan: olvashatatlan váloszomat. A halottak királyában! És hogy félreértés ne történhessék: kimondom azonnal, itt és most is: én hiszek a szocializmusban, vallom a szocializmust, de nem hiszek a tévedhetetlenségben! Tudom: mi a bűn, ha vallásos lennék, azt mondanám: tudom az ördögöt! De tudom azt is: ha van is, nem lehet törvény a bűn, nem lehet létünk alapszigete, mintegy szigettalaj, meghatározója a bűn létezésünknek, nem élhetünk a bűn rácsrendszerében, a gyötrelem, a gőg, az önzés gyáva foglyaiként. Az ön-szerelem mámoros rabjaiként! Gyötrődtem és gyötrettem eleget, bőséggel habzóan sokat, hogy ezt elmondhassam! A lét, az élet: biológiai létünkben, szellemi létünkben és szellemi teremtőakaratunkban (gyászdadogva feketén mondom, mert láttam: a halálban, halálválasztásban is sokszor)!, a történelemben, a társadalmi lét örvénylésében, a politikában, és szocializmusunk történetében és szocializmusunk tegnapi vagy jelenkori történelmében is: minden pillanat-időben: döntés, választás, ítélet! Ez erkölcsi függvények szivárványos hálózatában élek, s kell élnünk valamennyiünknek! Nem kell most elmondanom: honnan jöttem, kitől és kiben nemződtem, ki hordott áldott méhében és hasában, ki szűlt, szoptatott, etetett, nevelt, hol nőttem dacos gyermekből dacosan mosolygó férfivá. De azt igen, hogy ez az onnan-jövés, a szegénység szigorú, pontosan-szép szerkezetű, mályvaszagú és kapor-szagú, krumplivirág-szagú világegyeteméből jöttség: nem ad és nem adhat jogot az osztálygőgre! Pedig mostanában mód volna rá és ok is elég, hogy ez osztálytudat gőgjében éljen és cselekedjen az ember, dehát épp ez a küldöttség, e küldöttség boldog fegyelme teszi vaskos, tömör, rücsökgyökér-ujját keserűen fölbuzgó háborgásunkra, Bibliai Jónásként szőrösen háborgó szánkra! Maxim Gorkijjal, e zseniális Tisztaság-Förgeteggel mondom, idézve őt: „ha a munkás a kaszt-szellem olyan útálatos hangján jelenti ki, hogy »én proletár vagyok«, mint amilyenen a nemes úr azt, hogy »én nemes ember vagyok«, azt a munkást kímletlenül nevetségessé kell tenni.” S mondom e Lángelme-Komolyság halálmély hangú szájával, vannak, akik: „Az olyan embereket, akik hisznek az emberiségnek világra szóló, egyetemes testvéresülésében, a hitványkodók káros ábrándozóknak, eszteleneknek tartják, mint akik nem szeretik hazájukat.” És mondom tovább Vele, az Egyetemes Ésszerűséggel: „Az idiótaság olyan betegség, melyet rábeszéléssel gyógyítani nem lehet.” És újra Vele, Maxim Gorkijjal, a Győtrelmes Szomorúval: „Bizony setét szenvedélyek viharában élünk.” Mondom, hogy mondhassan szép, szigorú, szégyenes, szelíd, okos zseni-dörmögésével: „Legeredményesebb a nyugodt munkálkodás.” Miért is idéztem Őt, Maxim Gorkijt, ragyogva-rettegő ifjúságom, lángolva-gőgös ifjúkorom nem-zord lila Mont-Blanc árnyékát? A sokszor tétovaságunk fölé magasodó zord és tiszta, fehér agycsúccsal égő, iszonyúan-szép Szellemtömeg-Anyag-Bizonyosságot? Mert most és itt, Magyarországon, jelenkorunk jelenében megadatott nekünk a teremtés bizalma és fegyelme, a cselekvés teljessége a szellemben, a megvalósítás (ifjúságunk vad áhítata és dühödt, rettegő reménye)! biztonsága a szellemi teremtés-folyamatban. A művészetiben. Így az irodalomban, a költészetben is! Ezt: nemcsak mondom, hogy mondjak ábrándos ködszavakat, de tudom is! Tudom létünk gyakorlatából, és létem gyakorlatából: a külső időszabadságúból és a belső szabadság fénylő időterén állva, abból a kettős bizonyosságból: amelyben és amellyel élünk! Tudom: költőként, és tudom: szerkesztőként! De mint életünk minden pillanata, egészen a befejezett halálig, a művészet is, az irodalom is, így a költészet is: léte minden pillanatában, minden mániás, kegyelmes teremtő-pillanatban, a habzó látomás-fölviharzásban, és minden depressziós sivatag-pillanatban, a csontváz-idejűben: meghatározás, viszonyítás, döntés, vállalás, választás, ítélet. Társadalmi és személyesen emberi, történelmi, politikai és szellemi. És nem utolsósorban döntés, választás és ítélet: önmagunkban önmagunkért. Így a cselekvő társadalomért. Részvételért a cselekvésben! Költő vagyok, hadd szóljak hát csak a költészettel: hiszen a költészet cselekvés, részvétel, választás, döntés, ítélet! A társadalomban-élés, egy társadalomban élés (mivel egy szervezett társadalom résztvevői, szenvedői, alkotói, megalázottjai, vagy jövőjét-vállaló, jelenét-tudó munkálkodói vagyunk) is! Az idő-jelenben (tehát: a jelenidőben), az idő-jövőben, s az idő-múltban is. Tehát visszafelé is. Vissza az időtörténelem történelemfolyamatába, boldogtalan, zagyva zűrzavarába, sötét szenvedés-kötegébe! Igen, ítélet, választás, döntés: visszafelé is, s mivel létünk történelmi: nemcsak embertörténelmi, de nemzettörténelmi is, s mert nemzeti múltunk történelmének vas, rongy, csontváz-szeméthalmazán (mint ős-szíven) állunk, nemzet-történelmünk múltjának máglyatűz-oszlopához kötöztettünk kövér láncokkal, s nem plátoni ideákból születtünk, s nem plátoni ideákként élünk, nem elvontságok vagyunk, de biológiai létezők, emberek, magyarok, emberszármazékok, s nemcsak az emberiségtörténelem, de a nemzet földtörténeti időrétegekként egymásra rakódott élet és halálhéjazat-halmazának zöld talajtetején élünk: mai történelmünkben, szocializmusunk gyönyörű és gyötrelmes történelmében, mai magyarok: döntenünk, ítélnünk, választanunk kell, visszafelé is! Ez a legemberibb és legnemzetibb kötelességünk! Nekünk, mai magyaroknak. Ez anyanyelv boldog birtokosainak! Ezért hát, hogy vallom, büszkén, mai magyarként tudva történelmünket (s nemcsak az emberiség, a Földgolyó, vagy a Világmindenség történelmét, ahogy megtudnom adatott)!, ezért vallom konokan: a nemzet történelmének vizsgálatakor (tehát a vállalás-keresésben és a vállalásban) is elemi erkölcsi és emberi (tehát nem érzelmi, de tudati) kötelességünk: a döntés, választás, ítélet! Egy történelem-tömbként nem lehet, nem szabad múlt nemzettörténetünket szívünkre-akasztva boldogan hurcolni. Mert ez: koldús, mintha maradék-adományokkal teli zsákját cipeli. S abban minden összekeverve: száraz kenyér, csont, krumpli, lukas vasfazék, rongyok; mert az csak az emésztés bizalma, hurcolása az együtt-összevisszaságnak! Az így-megmaradás koldús-reménye! Föl kell boncolnunk a múlt-holttestet, a nemzet-történelem óriástestét, hogy okos kórboncnokokként megvizsgáljuk a test minden pillanatát: a volt létfolyamat milyen volt, mi volt, mi volt e testben életerős, élet-tiszta, s mi halált-burjánzó, halált-kristályosító, halált-hozó! S a vizsgálódásban csak szigorú és kegyetlen tárgyilagosság lehet! Itt nincs alkú! Itt nem lehet elnézés, feledés, megbocsátás: a kórboncnok fölesküdött erkölcsi kötelessége: a teljes tárgyilagosság a vizsgálatban! S ez jelenünk erkölcsének, a mai magyar erkölcsiségnek, mondhatom: a szocialista erkölcsnek szigorú, pontos alapja! Csak ez lehet mai magyar létünk (a folytathatóság reményének) erkölcsi léttörvénye. A nemcsak érvényes, de kötelező is! Ha egy nemzet önmaga múltját önmagában és önmagával: a minden-együttel vállalja: az nacionalista! Ha valaki (a magyar, vagy nem-magyar)! nemzete történelmét összegyüttesében gőgösen vállalja: az nacionalista. A nacionalizmus pedig (tudjuk, hiszen ez is elemi törvény)! nacionalizmust szül! Nacionalizmust nemz. Gonosz mételyt, burjánzó kórt, epe-keserű önhittséget, sárga önismeret-hiányt, a pusztulást-fölcsahosító vak, buta gőgöt! Mindenütt a Földgolyón! Igen, nincs alkú: a progresszió és a regresszió nem vállalható együtt: csak azért, mert egy nemzet történelmében történt, egy nemzet történelmének folyamat-része volt. Akár összeszövötten, összenövötten, egymásba-búrjánozva, egymásból-kitenyésztve. A szent Dózsa György, a megégetett, a népforradalom tisztasága volt, és Werbőczy István, a szikrázó kopár vasba-öltözött: nem hazamentő, nem a haza-védés vas-angyala: de az akkori osztály-ellenforradalom vak, vasban-gőgös, kegyetlen, cinkos sátánkutyája. Nem vas-erkölcsű, de csipkés vascsizmalábbal az akkori forradalom piros szívét pépesre tipró (és tiprató) uralkodó-osztály ellenforradalmár-gyűlölete! Tudom persze, a nemzet, egy nemzet története, egy nép történelme bonyolúltabb, mint az agysejtállomány szövetréteg-halmazai! Mégis: az ítéletben, vizsgálatban, választásban és döntésben nincs és nem lehet alkú! Ha szigorú vizsgálatunk óriás tudat-nagyítólencséjét nemzeti múltunk fölé helyezzük, a lencseüveg fölnagyító akaratában: látnunk kell a múlt-fölnagyítottság minden sejtjét: az élőt, a jövőt-bízót, s az elhaltat, a rothadást-gőzölgőt, a sejtállományköteget fertőzve továbbrothasztót! És hogy ezt elmondtam, elmondhatom már azt is, boldog büszkeséggel: magyar vagyok, magyar költő, és büszke vagyok, büszke és boldog, hogy magyar vagyok, magyar költő, költőnek is magyar. Anyanyelvünk boldog birtoklója, tékozlója, föligézője, gyötrője, változtatója, szenvedője, bízója. E nyelv, ez édes-édes anyanyelv tombolója, lenyűgözöttje, boldog rabja! Magyar költő, aki hiszek a hazában! Aki hiszem a haza élő múltját, folytatható múltját! E nép, népem anyagi és szellemi hagyományainak büszke és boldog őrzője vagyok. De hiszem a jövőt, bízom a jövőt (hazámét is)!, a természeti, társadalmi, nemzeti, emberi, technikai, biológiai, fizikai, tudományos jövőt: a forradalmit! Mert azt is hiszem és tudom: a forradalom, az forradalom! Mert ez a törvény, s a forradalom: léte akaratában, megvalósulás-akaratában: mindíg szelíd! Az a változtatni-akarás legszebb szép szelídsége. S ha véres, ha ölni-kész: mert kényszerítették, mert rákényszerűlt a vérre, kötélre, tőrre, lángra, késre, fegyverekre. Mert az osztály-ellenforradalom iszonyatos ellentébolya kezdi a gyilkolást mindíg: szellemi és anyagi haszonvesztése, jogvesztése, birtokvesztése, uralomvesztése gőgös félelmében, Harpagoni gyűlöletében! A forradalom: harangfürtös illatos gyöngyvirág, méz-szagú fehér nárcisz, buja piros szegfű: mint újszülött, jövőt-verő egészséges csecsemőszív! Mondhatok-e mást? Magyar költő vagyok: minden költői, írói, művészi teremtés-forma, teremtés-módszer, teremtés-látomás, teremtés-áhítat, teremtés-indulat vállalója. Mert hiszek a művészet minden teremtés-akaratának jogában. Ha gyakorlati erkölcsében tiszta! Hiszek minden tiszta-tudatú, tiszta-erkölcsű művész: teremtő képzeletének, teremtő gyakorlatának szabadságában. Mindent, mindenfajta módon és módszerrel lehet és kell: megvalósítani a művészetben. Ebben hiszek! És ezzel mondtam azt is, hogy gyűlölöm a művészi (vagy történelmi, politikai, társadalmi) szabadságot gúzsba kötő, a butaság szőrzsákjába dugó, vagy dugni akaró tudatlanságot, gyávaságot, butaságot, önhittséget! Gyűlölöm a konzervativizmust, a regressziót, a betokosodást, az elfogúltságot, a gőgöt, önámítást, önzést, ravaszságot, sandaságot, becsapást, hazugságot, a faji elfogúltságot a tisztátalanságot: a művészetben, társadalomban, politikában, történelemben, s az egyszemélyű ember személyes életében, a szerelemben, halálban, gyászban, szeretkezésben, munkában, ölelésben! Vállalt szavam minden leírt magyar szó, ha tiszta szó: bárhol írták is le azt a világon! És fordítva: gyűlölöm a hazug, szennyes, mocskos, büdös, tisztátalan szavakat, bárhol írták is le a világon: magyarúl. Vagy nem magyarúl! Hitem: e Földgolyó minden népét, progresszív akaratát szeretnünk kell! Mert minden nép, minden ember, mert az emberiség nemcsak vágyik a szeretetre, a megértő figyelmes, okos szeretetre, de érdemes is a szeretet világépítő forradalmi bizalmára! A haza erkölcse: a tiszta emberség erkölcse! Ha az ember létét jobbá tenni akaró, ha az ember életét szebbé, okosabbá, tisztábbá, gyötrelmében könnyebbé változtatni akaró forradalom tiszta virágát tűzöm oly sokat szenvedett szívemre: így vagyok igazán magyar. Magyar költő: az emberiség szolgálatában. Magyar költő: az emberiség szolgálatában. Mert csak így érdemes! Mert csak ezt érdemes! Költő attól vagyok, s hitem szocializmusában magyar: ha hiszek az emberek közösségét szolgáló, okosan szolgáló, mindíg-munkálkodó, sose-henyélő, sose-tunya, sose-gyáva, értelmes, tiszta-tudatú élet megváltó gyönyörében és fáradhatatlan örömében. |