Hódolat Marx Károlynak^*

Hazátlan, tébolyúlt eső dübörög, dörög kéken füstölögve. Hazátlan kék eső! S robbanva porlik, szálkás kristálytű-csokorral fröccsenve robban új erő-semmivé, a megőszűlt fejű pára-ősz levegőben, mint elemi mikroanyagrészecskék pontsorvonalszálka-csillagai az anyaglemezen, esőköd-permet-vonalcsokrokká a tömény zöld növénybádog akarat-föltolúláson: kertem virágain, a rózsákon, liliomokon, az eres, pórusos szőlőlevelek és falevelek merev csöndjén, a csönd növényrovar, gyíknövényhátán, mint zöld szaruhártyazsák-ingeken, szőrös zöld kitinfélburok bogárfedőszárnyakon, a növény-kőrisbogarak zöld hemzsegésén. Kék eső, hazátlan. És élve maradtam. Élve! Élve! Élve! Most nyár van. Újra nyár. Itt a természet biológiai anti-entropikus zöld dühében, a gyönyörű akarat-föltolúlásban, dühöngve-boldog alakzat-állapotokban, forma-megvalósúlásban, biológiai szervezettségű akarat-létezésben, virágozván lángoló létezés-akaratban, és nyár, nyár, nyár, létem, teremtő tiszta létezésem boldog nyara létre-konok, halálra-kevély férfi-szívemben. Nyár! Nyár! Nyár! Mert hiszen életben maradtam! Halottaim, habzó sárga halottaim, ti kék földbe-kukacosodottak, halottaim, halálaim: élek! Ti vakszőrzetű, hím-nőstény vadló-hajzatú kőléc-kőszálka csontváz-bohócok, kőtoll-kőrudacska-kőcsövecske-kőszita-kőhenger szőrpenészes kő-ágyék-lepkéjű rohadt madárijesztők ott a mikrobákkal, egysejtűekkel, férgekkel szivacsos megtisztító tiszta, tiszta földben: élek! Akik a halálnak játszotok férges bohócot, hogy férges szíve, a büdös, erjedt szalonnabogár-üst fölvidúljon, akik a nem-lét földbeszőtt árnyék-madarait elűzitek fütyölve és sipolva szőrláng kőhártya-pofával, nehogy szemeitek kicsipkedhessék árnyék-semmi kék csőrrel, mint a cseresznyét. Ti földüregek boszorkányait elűzők, ti halált-vihogtatók, halált-vidítók, ti a nem-lét földbentojó, földben-kikelő, földben-hemzsegő, földben-ricsajozó, földben zsoltároskodó madár-tornyait elhessentők! És élek. Élek! Élek! És hódolat Marx Károlynak, a cselekvő akarat legnagyobb ember-költőjének, hódolat Marx Károlynak, a megváltoztatni-akarás dacos világtudat-Homéroszának, hódolat neki, aki a termelés és a munka, a fölhalmozódás és a kiszolgáltatottság, szellem és a tudat szerelmes történelem-szigorában írta gyötrődve, büszkén, tisztán és szegényen az első fölismerés kegyetlen-törvényű, ellágyúló-szívlejtésű, vérző húslobogású, mint gének molekuláiban: atom-pont-kocka-hálózat-rácsozat-pontosságú nem gyász-époszait: a természet természetéről, az ember természetéről, a társadalom természetéről, a termelés természetéről, az ipar természetéről, a megművelt megművelhető föld természetéről, a technika természetéről, a civilizáció természetéről, a tudomány természetéről, az elnyomás természetéről, a forradalom természetéről, a zsarnokság természetéről, a kifosztottság, kiszolgáltatottság, megalázottság és megnyomorítottság természetéről, a történelem természetéről, a tudat természetéről, a tudat termelésének természetéről, az ősiség természetéről, s természetéről a szellemnek, s a szellem szerelmes szenvedélyéből szűlt kultúra természetéről, tehát természetéről a tevékeny ember-agynak és tevékeny ember-kéznek, a termelés-módoknak, fölhalmozódás-módoknak, újra-fölhalmozódás-módoknak, elnyomás-módoknak, szabadságkeresésnek, természetéről a halállal-is-boldog önismeretnek, a zsarnokság merengő zöld kapor-szagának, a természetéről az emberi piros nem-félelemnek, a boldogság-bizonyos haláltudatnak, a halál-önismeret gyönyörű emberi halandóság-tudatnak! Hódolat hát neki, Marx Károlynak, a bíborló májusi ifjúságom végtelen hajzat- és szakállözön Époszának, aki a Földgolyó-mélabú, Földgolyó-búskomorság, Földgolyó-melankólia, Földgolyó-kedélybetegség gyötrődő és szelíd lángtudat Ember-Megváltója volt, hódolat hát neki, Marx Károlynak, neki, akinek könyveit új koporsószagú (amiben már erjedni kezd a deszka-doboznak átadott új halott)! és kövér pünkösdirózsa-buja ifjúságomban (mely, mint vadszamárkancsikó vére sűrű kék tébolyában: tombolva viháncolt, toporzékolva táncolt, majd depressziósan merengett ős-szempilláit a mellső lábpatákig leejtve, a tejútak, csigás és spirális, gömbhalmazos, lángpont-életű csillag-szerkezetek és csillagfüggvények égő kása-anyaghömpölyetében, s a csillagközti terek nem anyag-üres dörej-sötétjében és derengve-világító szünet-dörejében), úgy olvastam, mint Fölszabadult Létezésem Evangéliumait! A Tőkét is, mint az emberi létezés regényét. A valaha írt, végiggondoltan emberi legnagyobbat! Hódolat hát neki, Marx Károlynak, a csak-cselekvésre bíztatónak, a mindíg cselekvést parancsolónak, hódolat hát neki, Marx Károlynak, a cselekvésben mindent-összefogónak, a magát-soha-föl-nem-adónak, neki a cselekvésben-jónak és a cselekvéssel-jónak, a Kegyetlen Tudatosítónak, a Földgolyó-gömbméretű Agynak, aki a kegyetlenségig kemény mosolyos szigorúsággal rászólt nemcsak a szeppent és hökkent kamaszságából tavaszi virágrobbanással ifjú férfivá lángoló csillagkanocska égő szívre, virágzó-szűzhártyás, világéhes, befogadni-akaró, megtermékenyűlni-akaró, az új ismeret testét kihordani akaró, a jövendő testét megszűlni akaró fiatal, csak vágyaiban szűz, de megismerés-vágyában már mítoszian buja agyra, de a Földgolyó Szívére is, az Önismeret-nélkűli Emberiség Nem-Öntelt Tétova Szívére és méhkaptárként zengve bozsogó, aranyszőr-könnycseppekkel hemzsegő, kutató és önmagát és léte környezetének törvényeit mégsem ismerő Emberiség Agyra: hogy tudatát szabadítsa föl a fölismerésben és megismerésben, s a fölszabadúlt tudat tiszta erejével, mintegy infravörös sugárzással, világítsa át az Egész Létezést, az Egész Világegyetemet: a Természeti Világegyetemet, a Társadalmi Világegyetemet, s az Ember Bonyolúlt-Egyszerű Egyetemességet! Hódolat hát neki, Marx Károlynak, a Szelíd Szigorú Tudatosítónak, a Törvényt-Fölismerőnek és Törvényt-Szabónak, a Törvény Látszatát Megfordítónak, Hódolat az Életnek! Mert lenni kell, lenni: s így tenni kell, tenni. Tenni, nem önmagunkért, de hogy a Létezésben valami mindíg jobb legyen! Mit tanúltam tőle? A Szigort! A Bátorságot! A Cselekvés Kötelességét! A Törvénytkereső Makacs Fegyelmet. A Megismerés Kötelezőségét! Azt: Hogy Abbahagyni Sohase Lehet! Azt: Hogy Félbehagyni Semmit Se lehet! Azt: Hogy a Cselekvés Az Ember Fölszabadulásáért A Leggyöngédebben Dühödt Kristály-Kötelesség! Mit? Az Okos Emberszeretetet, a Megértő Mosolyt! A Szerelem Szégyentelenségét! Hogy az emberiség-szívszövedékének testanyagában, a szívtest okos sejtjeként az érte-dobogás a leggyönyörűbb piros üdvözület! Hódolat hát neki, Marx Károlynak! Hódolat! Egyszer, ifjú férfikoromban, egy júniusvégi dühödt hajnalon, amikor a csillagpórusos hajnalfakó eget elöntötte a bíbor irgalom (mintha a Mindenség vérezne havi tisztulásában, mintha a Mindenség-Asszony menzeszvére folyna bársonyos gőzölgő redőzetben): láttam, ahogy egy rabló-pók megette (csámcsogva szinte, mint gyerek a főttkrumplit, két rózsatenyerébe fogja a héjtalan gőzölgő puha lisztkő-tojást) egy elfogott zengő légy (a fuldokló gyémántszita-sejtszöglet-óriásharmatcsöpp-szemkoponyájú, sírva, siránkozva, nyávogva, nyafogva, visítva, sikoltozva zengő kitinszőrkoporsó) sárga agyát, méz-színű meztelen agyvelejét. A kék-páncélzatú és kék zománcöltönyű szőrös óriáslégy, a zengő, éneklő, síró, zenélő, virágzó szervek-belsejű, csiszolt és forrasztott, szögletes-gömbölyű, szőrös, lakkos üvegkoporsó, zenélve jött a hajnalvérből, a szőrös, pórusos zenélő üveg-mélyhegedű, a repkedő, pamutcsengő-szakállú, piheszőrös kék üvegcigány, mint pontszövedékhálóra fölsejtesedett raszter-látomás, önmaga cigánya, hegedűje, vonója, zenéje, a szőrös kék zengő üvegkoporsó, a vérző hajnal-űr zenélő kék nyálköpete, s a pók: hálója sarkában (amely, mint kitört, harmatos, kerítésnek-támasztott fűzfavessző-kosárfenék), ült moccanatlan, dagadtan, sárgafoltos varangyosan, kövéren, mint gubacsgolyó-pocakú emberevő Buddha. Szemei: sárga szőrpúpokon, vizenyős sárga mohapúpokon: csiszolt fehérzöld üvegsziklák, szemei szőrös moha-szív-sírkövön fehér üvegkavicsok, szemei lángoló, beharmatosodott sárga üvegpontok. S mikor a légy: először óriás koponyaszemével, kitincsőszáron lelógó iker-vesetojás heréjű fekete szájszerveivel nekiütődött a mézlő vastag nyálkötélnek, aztán szemével, az összetett, sejtes üvegikrásodás vesetojással a fehér nyálkötél enyvébe ragadva (mint lápban, a gazos lekvárban sűllyedve fuldokló kisgyerek) nyafogva, sírva, nyávogás-zokogással rezegve evickélni és kapálódzni kezdett tapadólencsekorongos fekete mell-lábaival: a pók megmoccant. S amikor a légy (kristályháztető szemein, mint cseréptollszív-háztetőn, a sejtcellák drótrácsozatgömbzsákját, a drótszál-sejtválasztófalakat is benőve óriás piros és zöld festékpontok, kék festékpettyek) egyre jobban belehömpölyödött az üvegesen csillogó nyálkötél-rácshálózat enyvvonallal keretezett, üresség-téglákból, szünet-rombuszokból kosarassá cellásodott rengő ernyőjébe, s zengő, síró, nyafogó, vinnyogó, nyávogó üvegszőrhömpölygésével méginkább belegörgette magát az ernyős-nyálrács-hálósírba, a nyafogó zokogásával, fekete medvedörmögő kiráncigálódni akarásával csomóssá és szivacslukacsossá összerántotta azt (mely mint foszlott, kavernás, mellkastalan tüdő, a csönd rothadt tüdeje lógott a hajnal véres henteskampóján) mint Leo Tolsztoj csomós kőgyökér kezeivel a mindenséget, a csillagponthálót, s a fehér nyálkötélhömpölyetben medvésen görgölődvén egyre jobban elvakúlt, fehér nyálkötélzsákba dugott zengő fejjel megvakúlt, mint az őrjöngve, bugyborékolva, csipke-szökőkutakat lövő oltódó mészbe zuhant gyerek, testének pontnyílásai, végbélnyílása, ürítőnyílása, hímvesszőtokja, vagy tojónyílás-pontja betömődött a hálókötél fehér ragacsával, a harmatbolyhos nyálpamuttal, míg vészes dünnyögő rángatódzása és vonaglása elcsitúlt, mint csöpp üvegisten koporsó-szívverése, s a kopnyájával, nyakával összerántott mézspárga hálóernyő foszlat-fonatni mintegy fehér zacskóba gyűrték, gyömték, gyömködték és tömték az elcsitúltat, s volt olyan az a mézlő fehér hálózacskóba fúlt fekete holttest, mintha testfelületének minden porcikáját fehér krétával írták volna tele, fehér kréta-kérdőjelekkel, fehér kréta-négyszögekkel, fehér kréta-vonalakkal. Óriás pettyes és pontos légyszemén fehér nyálkötél-kévék, kék nyaka kitincsigolyáján és kitin-gégéjén nyálkötélhurok, mint az akasztottakén, lába kék tapadólencséin fehér nyálkesztyűk, fehér nyálcipők, térdforgói, térdizületei, lábszár-csuklói, lábizületei fehér nyálcső-hálóban, mint mészvázukban a korallállatok, rágószerve, szája, két kitinkötélen lógó kettős szív, kettős lóhere-alakú szívóka-korongja fehér nyálzsák-száj-kosárban fehér nyálpamut-vödörben, mint belefúlt gyerek-fej! És csönd. S akkor a pók, a kövér, a dagadt, mint mászó cikkanás, mint a földig-lecsurgó kötélen a trapézművész, ha a comb közé fogott kötélen sziszegve a cirkusz-padlatig lecsúszik, sisteregve, átfolyt az önmaga fonalán, mint elménken a dögökön-hízott ragadozó gondolat, lecsusszant önmagából kifolyt önmagán, hasa lüktető csészés szövőszemölcséből ömlött a nyálselyemkötél-selyemenyvspárga, ömlött önmagából önmaga, a selyem-méz, mint hurkatöltőből a töltelék, a zsíros, nyers defekáció a végbélcsillagból, az emberi, mint puha alumínium-tubusból a fogkrém, ha ujjad két bögjével nyomod, lefolyt önmagával a púpos szőrkerék, a púpos szőr-küllőcsillag, s a légykoponya kék kitinkorsójának hátsó falát körűlharapdálta, körbe-harapdálta, pontos kört luggatott ki a légykoponya kitinhéjazat tarkócsontján, mintha Karinthy Frigyes leborotvált koponyáján köralakú pontsorban lukakat fúrnak a koponyacsontba Olivecrona asszisztensprofesszorai: a daganat fölött, az agy daganatát bekoszorúzva a fúrás-pontkörrel. Aztán a pók szájával kiemelte, leemelte, mint egy födőt a lábosról, vagy fazékról a harapásokkal körűlpontozott, s így csak a hajszálhidacskákkal (mintegy gumikötelekkel kifeszített gumikorong)! a koponyához kötődő tányéralakú légykoponya-csontrészt, ráragasztotta egy hálóspárga nyálselyemfonatra, s száját, a mohót, a dögevőt, dögevő száját a nyitott fejbe mártva enni, zabálni, falni kezdte a fehérsárga ikracsomó légy-agyállományt, az agyvelőt, az agyat, mint kiéhezett hadifoglyok zöld gombapenészes pléhvödörből a büdös sárgavörös kenőszappant! S a dögevő pókszakállszőrzete agyvelős lett, enyves és ragacsos, mint a hadifoglyok kiszakállasodott bőrfeszület arca! A szőrös bőrkristály csontragadozás! S én néztem merengve vérző ifjú hajnalomban: a Gyilkost, a Mohót, s az Áldozatot, a Már-Nem-Zengőt, a Hulla-Halottat! S aztán a föltört tojáshoz hasonló üres kitincsészét, a kéket, e megüresedett, belsőhártyás tojáshéj-koponyát, a kéket, amelynek hátsó kitinfalán vértelen enyves korongluk volt, csontfűrészcsipke korongperemszéllel, néztem az üres koponyaüreget, a céltalan tartályt, a megüresedett kék kitinkelyhet, néztem az üres kifosztottságot, a Feltört-koponyájú Kifosztottat! Óh, Eszméletem Kegyelme, Hajnali Eszmélkedésem Kék Dörmögés-Lángja: nem lehet, hogy a Cselekvésben-hittelenség, az Éhes Akarattalanság, a Nem-tevés Mohó Varangyos-Szőrös Depressziója szürcsölje ki dögevő pókszájjal piros szívünk égő nedveit, lángoló hitünk piros szív-tartalmát! Nem! Nem! Nem! Nem lehet létünk a hit halála: a cselekvéstelenség! Nem lehet halott hitünk a nem-cselekvés! Nem! Nem! Nem! Nem lehet, hogy énekben és zengő cselekvésben dacos koponyánkat vad mohó harapásokkal meglékelje (mintha dinnyébe léket vágnak, a zöld héjazat-tojásba reccsentő késsel) a Várakozó Gyilkos, a Leselkedő Szőrös Kristályrög, a Púpos Csönd, a Küllős és Csuklós Póklábú Rablás, s csámcsogva és szörcsögve fölhabzsolja a Termékeny Agy Virágzó Édenét! Nem! Nem! Nem! Hogy a Földgolyót, e Gyönyörűség-Égitestet, mint óriás légykoponyát, a csöndzsákba ragasztva (hogy a csönd hasában embrióként lebeg) pontlukfogsor-harapásokkal fedősen kifűrészelje a Pocakos Mohó Mélabú, s zabálva-éhesen kiszürcsölje a Lét Dolgait Teremtő Cselekvéssel-Termékeny Agyvelőt, a Mindétig-Agyat, a Mindörökké Dolgos Agyvelőt, a Teremtés Szigorú Szorgalmát! Nem! Nem! Nem! Hódolat hát Marx Károlynak, hódolat neki, a Gyönyörű Cselekvésre-Tanítónak, a Megváltoztatni-Akarónak, hódolat a Cselekvés Értelmében Hívőnek, hódolat az Akaró Jövőnek, hódolat a Cselekvő Jelennek, hódolat a Cselekvő Jövőnek. És gyűlölet az Akaratlanságba Elnyomásnak, és gyűlölet a Szégyent Szivárgó Depressziónak! Ifjúságom vak fehér csikóként tántorgó nagysörényű tétovaság-idejében, férfikorom vérző és késes tűzeső-idejében, hogy az égető lobogó hósivatagon, mint óriás beíratlan, teleíratlan fehér papírlapon: belső elnyomásom búskomor fehérségén átgázolni tudjak, s le ne feküdjek a nagy fehér lángoló Temető-Könyvbe, végleg elaludni, kifosztottan, szőrösen, rongyosan, éhesen, szomjasan, mint a Végső Vesztes, megvert seregek vánszorgó csontvázkatonája, hogy meg ne adjam magam, föl ne adjam haldokló szerelmes szívem a Végtelen Télnek, az Egyedűlmaradtam Kegyes Hósivatagának, hogy az égő üres hó-könyvbe feküdve Szőrös Jégszoborrá ne fagyjak, kiszőrösödött, szakállas Porcelánbábúvá, jégkaporszempillákkal, hogy az Életért Menni Tudjak, tehát a Közös Jövőért Cselekedni. Ő tanított: Marx Károly, a Merengve Cselekvő Tudatos Tisztaság! Ő tanított a bátor fölismerésre, a kegyetlen megismerésre, s e fölismerések következéseképp a Megváltoztató Cselekvésre. Megtanította eszmélő szívemet önmagára. Megtanította az Emberiséget Önmagára! Hogy ne féljen! Hogy megismerve önmagát a Létben, s a Létet Önmagában, gyász-retteneteit és köd-rettegéseit legyőzve: bátran cselekedjen a tettben és a kimondásban! Pedig de sokat tanúltam mámoros szívem Szent Testvéreitől: Herakleitosztól, Empedoklésztől, Plátontól a bodzafa habos hatalmas lepényvirágai alatt ülvén merengve az arannyal-üvöltöző nyár zöld bodzafa-ködében, fehér lizergsav-illatában, ifjúságom megvakított gyásza idejében, férfikorom kiszúrt-szemű nem-gyász idejében: Ruysbroecktől, Eckehardt mestertől, Avilai Nagy Szent Teréztől, Szent Ferenctől, Szuzótól, Aquinói Szent Tamástól, égitesttömegű eszmélet-sokat Giordano Brunótól, George Berkeleytől, Baruch de Spinozától, Wilhelm Gottfried Leibniztől. Immanuel Kanttól, Arthur Schopenhauertől, Friedrich Nietzschétől, Sőren Kierkegaardtól, Wilhelm Dilheytől, akár vagy Martin Heidegertől, Ludwig Wittgensteintől, Henri Bergsontól, hogy ne mondjam Zenont, Anaxagorászt, Fichtét, Schellinget, Windelbandot, Hartmannt, vagy Teilhard de Chardint, Karl Rahnét és mind a többieket: a szép halandóság halhatatlan boldog tudatát, a transzcendencia mértanát, az idő őrjöngését, az emberi jó gyönyörű értelmét, a természet szigorát és a természet vígaszát, az értelem áttetsző szentségét, az akarat mérhetetlen dolog-virágzását az erőben és az anyagban, a mindenség szent, szent, szent gyönyörét! De sokat! De sokat! De sokat! De sokat! De amikor Marx Károly, Karl Marx gyöngéden rátette világmindenség-bonyolúlt, világegyetem-egyszerű, Feuerbach-mosolyú, Hegel-szívlüktetésű hatalmas ujjbögyét cselekvésre-áhítatos táltosmén-vad férfi-ifjú gyász-fehér tetszhalott ravatal-szívemre: evilágra ocsúdván fölűltem vérző fehér ravatalomon, s ujjongva fölkiálték, mint tavaszmező virág-merengésében, fűkalász zöld sistergésében a gyermek, mint arany tücsökpattogásban, zöldkristály sáska-zokogásban, katicabogár vérpetty-villanatban, himnusz-füst aranypont-hömpölyeg darázs-szerelemben a gyermek, mert hiszen másodszor megszülettem, újjongva fölkiálték, s hangom, mint piros kakaskukorékolás, a hangom mint a föltámadás, hangom, mint Megfeszítésből Újraszületés piros harangjai! Ujjongva fölkiálték, mint a gyermek, akiben a tér és az idő, az anyag s szelleme az anyagnak először kivirágzott, ujjongva fölkiálték, mint a gyermek a csodában: Emberiség, élek, élek, élek! Embertársaim, élek, élek, élek! Társaim az emberségben: élek, élek, élek! Élek, s mert cselekszem érted világ: élek, élek, élek! Nyár van! Nyár van! Nyár van! Nyár! Nyár! Nyár! Nagy tiszta tűz: nyár, nyár, nyár! És élek! Föltámadtam! Föltámadtam! Élek! Gyönyörű! Gyönyörű! Gyönyörű! Föltámadtam! Élve maradtam! Akarok! Cselekszem! Élek! Hódolat Marx Károlynak, a Kiszabadítónak, hódolat Marx Károlynak, a Homályból-Kilépőnek, hódolat Marx Károlynak, a Fölszabadítónak! Élek! Élek! Élek! Föltámadtam! Élve maradtam! Élek! Amíg majd meg nem kér a föld: hogy bújjak szerelmes szívéhez. S akkor majd ujjonva megyek le a földbe, a Föld Áldó Szívébe bújni, mint szerelmesébe szerelmes szerelmesen. Mint szerelmes asszonya testébe testével a férfi szerelmes szerelmesen. Mert hiszen akkor is élek. Mert hiszen élve maradtam!