Hitem hatalma

Hódolat Marx Károlynak^*

Hazátlan, tébolyúlt eső dübörög, dörög kéken füstölögve. Hazátlan kék eső! S robbanva porlik, szálkás kristálytű-csokorral fröccsenve robban új erő-semmivé, a megőszűlt fejű pára-ősz levegőben, mint elemi mikroanyagrészecskék pontsorvonalszálka-csillagai az anyaglemezen, esőköd-permet-vonalcsokrokká a tömény zöld növénybádog akarat-föltolúláson: kertem virágain, a rózsákon, liliomokon, az eres, pórusos szőlőlevelek és falevelek merev csöndjén, a csönd növényrovar, gyíknövényhátán, mint zöld szaruhártyazsák-ingeken, szőrös zöld kitinfélburok bogárfedőszárnyakon, a növény-kőrisbogarak zöld hemzsegésén. Kék eső, hazátlan. És élve maradtam. Élve! Élve! Élve! Most nyár van. Újra nyár. Itt a természet biológiai anti-entropikus zöld dühében, a gyönyörű akarat-föltolúlásban, dühöngve-boldog alakzat-állapotokban, forma-megvalósúlásban, biológiai szervezettségű akarat-létezésben, virágozván lángoló létezés-akaratban, és nyár, nyár, nyár, létem, teremtő tiszta létezésem boldog nyara létre-konok, halálra-kevély férfi-szívemben. Nyár! Nyár! Nyár! Mert hiszen életben maradtam! Halottaim, habzó sárga halottaim, ti kék földbe-kukacosodottak, halottaim, halálaim: élek! Ti vakszőrzetű, hím-nőstény vadló-hajzatú kőléc-kőszálka csontváz-bohócok, kőtoll-kőrudacska-kőcsövecske-kőszita-kőhenger szőrpenészes kő-ágyék-lepkéjű rohadt madárijesztők ott a mikrobákkal, egysejtűekkel, férgekkel szivacsos megtisztító tiszta, tiszta földben: élek! Akik a halálnak játszotok férges bohócot, hogy férges szíve, a büdös, erjedt szalonnabogár-üst fölvidúljon, akik a nem-lét földbeszőtt árnyék-madarait elűzitek fütyölve és sipolva szőrláng kőhártya-pofával, nehogy szemeitek kicsipkedhessék árnyék-semmi kék csőrrel, mint a cseresznyét. Ti földüregek boszorkányait elűzők, ti halált-vihogtatók, halált-vidítók, ti a nem-lét földbentojó, földben-kikelő, földben-hemzsegő, földben-ricsajozó, földben zsoltároskodó madár-tornyait elhessentők! És élek. Élek! Élek! És hódolat Marx Károlynak, a cselekvő akarat legnagyobb ember-költőjének, hódolat Marx Károlynak, a megváltoztatni-akarás dacos világtudat-Homéroszának, hódolat neki, aki a termelés és a munka, a fölhalmozódás és a kiszolgáltatottság, szellem és a tudat szerelmes történelem-szigorában írta gyötrődve, büszkén, tisztán és szegényen az első fölismerés kegyetlen-törvényű, ellágyúló-szívlejtésű, vérző húslobogású, mint gének molekuláiban: atom-pont-kocka-hálózat-rácsozat-pontosságú nem gyász-époszait: a természet természetéről, az ember természetéről, a társadalom természetéről, a termelés természetéről, az ipar természetéről, a megművelt megművelhető föld természetéről, a technika természetéről, a civilizáció természetéről, a tudomány természetéről, az elnyomás természetéről, a forradalom természetéről, a zsarnokság természetéről, a kifosztottság, kiszolgáltatottság, megalázottság és megnyomorítottság természetéről, a történelem természetéről, a tudat természetéről, a tudat termelésének természetéről, az ősiség természetéről, s természetéről a szellemnek, s a szellem szerelmes szenvedélyéből szűlt kultúra természetéről, tehát természetéről a tevékeny ember-agynak és tevékeny ember-kéznek, a termelés-módoknak, fölhalmozódás-módoknak, újra-fölhalmozódás-módoknak, elnyomás-módoknak, szabadságkeresésnek, természetéről a halállal-is-boldog önismeretnek, a zsarnokság merengő zöld kapor-szagának, a természetéről az emberi piros nem-félelemnek, a boldogság-bizonyos haláltudatnak, a halál-önismeret gyönyörű emberi halandóság-tudatnak! Hódolat hát neki, Marx Károlynak, a bíborló májusi ifjúságom végtelen hajzat- és szakállözön Époszának, aki a Földgolyó-mélabú, Földgolyó-búskomorság, Földgolyó-melankólia, Földgolyó-kedélybetegség gyötrődő és szelíd lángtudat Ember-Megváltója volt, hódolat hát neki, Marx Károlynak, neki, akinek könyveit új koporsószagú (amiben már erjedni kezd a deszka-doboznak átadott új halott)! és kövér pünkösdirózsa-buja ifjúságomban (mely, mint vadszamárkancsikó vére sűrű kék tébolyában: tombolva viháncolt, toporzékolva táncolt, majd depressziósan merengett ős-szempilláit a mellső lábpatákig leejtve, a tejútak, csigás és spirális, gömbhalmazos, lángpont-életű csillag-szerkezetek és csillagfüggvények égő kása-anyaghömpölyetében, s a csillagközti terek nem anyag-üres dörej-sötétjében és derengve-világító szünet-dörejében), úgy olvastam, mint Fölszabadult Létezésem Evangéliumait! A Tőkét is, mint az emberi létezés regényét. A valaha írt, végiggondoltan emberi legnagyobbat! Hódolat hát neki, Marx Károlynak, a csak-cselekvésre bíztatónak, a mindíg cselekvést parancsolónak, hódolat hát neki, Marx Károlynak, a cselekvésben mindent-összefogónak, a magát-soha-föl-nem-adónak, neki a cselekvésben-jónak és a cselekvéssel-jónak, a Kegyetlen Tudatosítónak, a Földgolyó-gömbméretű Agynak, aki a kegyetlenségig kemény mosolyos szigorúsággal rászólt nemcsak a szeppent és hökkent kamaszságából tavaszi virágrobbanással ifjú férfivá lángoló csillagkanocska égő szívre, virágzó-szűzhártyás, világéhes, befogadni-akaró, megtermékenyűlni-akaró, az új ismeret testét kihordani akaró, a jövendő testét megszűlni akaró fiatal, csak vágyaiban szűz, de megismerés-vágyában már mítoszian buja agyra, de a Földgolyó Szívére is, az Önismeret-nélkűli Emberiség Nem-Öntelt Tétova Szívére és méhkaptárként zengve bozsogó, aranyszőr-könnycseppekkel hemzsegő, kutató és önmagát és léte környezetének törvényeit mégsem ismerő Emberiség Agyra: hogy tudatát szabadítsa föl a fölismerésben és megismerésben, s a fölszabadúlt tudat tiszta erejével, mintegy infravörös sugárzással, világítsa át az Egész Létezést, az Egész Világegyetemet: a Természeti Világegyetemet, a Társadalmi Világegyetemet, s az Ember Bonyolúlt-Egyszerű Egyetemességet! Hódolat hát neki, Marx Károlynak, a Szelíd Szigorú Tudatosítónak, a Törvényt-Fölismerőnek és Törvényt-Szabónak, a Törvény Látszatát Megfordítónak, Hódolat az Életnek! Mert lenni kell, lenni: s így tenni kell, tenni. Tenni, nem önmagunkért, de hogy a Létezésben valami mindíg jobb legyen! Mit tanúltam tőle? A Szigort! A Bátorságot! A Cselekvés Kötelességét! A Törvénytkereső Makacs Fegyelmet. A Megismerés Kötelezőségét! Azt: Hogy Abbahagyni Sohase Lehet! Azt: Hogy Félbehagyni Semmit Se lehet! Azt: Hogy a Cselekvés Az Ember Fölszabadulásáért A Leggyöngédebben Dühödt Kristály-Kötelesség! Mit? Az Okos Emberszeretetet, a Megértő Mosolyt! A Szerelem Szégyentelenségét! Hogy az emberiség-szívszövedékének testanyagában, a szívtest okos sejtjeként az érte-dobogás a leggyönyörűbb piros üdvözület! Hódolat hát neki, Marx Károlynak! Hódolat! Egyszer, ifjú férfikoromban, egy júniusvégi dühödt hajnalon, amikor a csillagpórusos hajnalfakó eget elöntötte a bíbor irgalom (mintha a Mindenség vérezne havi tisztulásában, mintha a Mindenség-Asszony menzeszvére folyna bársonyos gőzölgő redőzetben): láttam, ahogy egy rabló-pók megette (csámcsogva szinte, mint gyerek a főttkrumplit, két rózsatenyerébe fogja a héjtalan gőzölgő puha lisztkő-tojást) egy elfogott zengő légy (a fuldokló gyémántszita-sejtszöglet-óriásharmatcsöpp-szemkoponyájú, sírva, siránkozva, nyávogva, nyafogva, visítva, sikoltozva zengő kitinszőrkoporsó) sárga agyát, méz-színű meztelen agyvelejét. A kék-páncélzatú és kék zománcöltönyű szőrös óriáslégy, a zengő, éneklő, síró, zenélő, virágzó szervek-belsejű, csiszolt és forrasztott, szögletes-gömbölyű, szőrös, lakkos üvegkoporsó, zenélve jött a hajnalvérből, a szőrös, pórusos zenélő üveg-mélyhegedű, a repkedő, pamutcsengő-szakállú, piheszőrös kék üvegcigány, mint pontszövedékhálóra fölsejtesedett raszter-látomás, önmaga cigánya, hegedűje, vonója, zenéje, a szőrös kék zengő üvegkoporsó, a vérző hajnal-űr zenélő kék nyálköpete, s a pók: hálója sarkában (amely, mint kitört, harmatos, kerítésnek-támasztott fűzfavessző-kosárfenék), ült moccanatlan, dagadtan, sárgafoltos varangyosan, kövéren, mint gubacsgolyó-pocakú emberevő Buddha. Szemei: sárga szőrpúpokon, vizenyős sárga mohapúpokon: csiszolt fehérzöld üvegsziklák, szemei szőrös moha-szív-sírkövön fehér üvegkavicsok, szemei lángoló, beharmatosodott sárga üvegpontok. S mikor a légy: először óriás koponyaszemével, kitincsőszáron lelógó iker-vesetojás heréjű fekete szájszerveivel nekiütődött a mézlő vastag nyálkötélnek, aztán szemével, az összetett, sejtes üvegikrásodás vesetojással a fehér nyálkötél enyvébe ragadva (mint lápban, a gazos lekvárban sűllyedve fuldokló kisgyerek) nyafogva, sírva, nyávogás-zokogással rezegve evickélni és kapálódzni kezdett tapadólencsekorongos fekete mell-lábaival: a pók megmoccant. S amikor a légy (kristályháztető szemein, mint cseréptollszív-háztetőn, a sejtcellák drótrácsozatgömbzsákját, a drótszál-sejtválasztófalakat is benőve óriás piros és zöld festékpontok, kék festékpettyek) egyre jobban belehömpölyödött az üvegesen csillogó nyálkötél-rácshálózat enyvvonallal keretezett, üresség-téglákból, szünet-rombuszokból kosarassá cellásodott rengő ernyőjébe, s zengő, síró, nyafogó, vinnyogó, nyávogó üvegszőrhömpölygésével méginkább belegörgette magát az ernyős-nyálrács-hálósírba, a nyafogó zokogásával, fekete medvedörmögő kiráncigálódni akarásával csomóssá és szivacslukacsossá összerántotta azt (mely mint foszlott, kavernás, mellkastalan tüdő, a csönd rothadt tüdeje lógott a hajnal véres henteskampóján) mint Leo Tolsztoj csomós kőgyökér kezeivel a mindenséget, a csillagponthálót, s a fehér nyálkötélhömpölyetben medvésen görgölődvén egyre jobban elvakúlt, fehér nyálkötélzsákba dugott zengő fejjel megvakúlt, mint az őrjöngve, bugyborékolva, csipke-szökőkutakat lövő oltódó mészbe zuhant gyerek, testének pontnyílásai, végbélnyílása, ürítőnyílása, hímvesszőtokja, vagy tojónyílás-pontja betömődött a hálókötél fehér ragacsával, a harmatbolyhos nyálpamuttal, míg vészes dünnyögő rángatódzása és vonaglása elcsitúlt, mint csöpp üvegisten koporsó-szívverése, s a kopnyájával, nyakával összerántott mézspárga hálóernyő foszlat-fonatni mintegy fehér zacskóba gyűrték, gyömték, gyömködték és tömték az elcsitúltat, s volt olyan az a mézlő fehér hálózacskóba fúlt fekete holttest, mintha testfelületének minden porcikáját fehér krétával írták volna tele, fehér kréta-kérdőjelekkel, fehér kréta-négyszögekkel, fehér kréta-vonalakkal. Óriás pettyes és pontos légyszemén fehér nyálkötél-kévék, kék nyaka kitincsigolyáján és kitin-gégéjén nyálkötélhurok, mint az akasztottakén, lába kék tapadólencséin fehér nyálkesztyűk, fehér nyálcipők, térdforgói, térdizületei, lábszár-csuklói, lábizületei fehér nyálcső-hálóban, mint mészvázukban a korallállatok, rágószerve, szája, két kitinkötélen lógó kettős szív, kettős lóhere-alakú szívóka-korongja fehér nyálzsák-száj-kosárban fehér nyálpamut-vödörben, mint belefúlt gyerek-fej! És csönd. S akkor a pók, a kövér, a dagadt, mint mászó cikkanás, mint a földig-lecsurgó kötélen a trapézművész, ha a comb közé fogott kötélen sziszegve a cirkusz-padlatig lecsúszik, sisteregve, átfolyt az önmaga fonalán, mint elménken a dögökön-hízott ragadozó gondolat, lecsusszant önmagából kifolyt önmagán, hasa lüktető csészés szövőszemölcséből ömlött a nyálselyemkötél-selyemenyvspárga, ömlött önmagából önmaga, a selyem-méz, mint hurkatöltőből a töltelék, a zsíros, nyers defekáció a végbélcsillagból, az emberi, mint puha alumínium-tubusból a fogkrém, ha ujjad két bögjével nyomod, lefolyt önmagával a púpos szőrkerék, a púpos szőr-küllőcsillag, s a légykoponya kék kitinkorsójának hátsó falát körűlharapdálta, körbe-harapdálta, pontos kört luggatott ki a légykoponya kitinhéjazat tarkócsontján, mintha Karinthy Frigyes leborotvált koponyáján köralakú pontsorban lukakat fúrnak a koponyacsontba Olivecrona asszisztensprofesszorai: a daganat fölött, az agy daganatát bekoszorúzva a fúrás-pontkörrel. Aztán a pók szájával kiemelte, leemelte, mint egy födőt a lábosról, vagy fazékról a harapásokkal körűlpontozott, s így csak a hajszálhidacskákkal (mintegy gumikötelekkel kifeszített gumikorong)! a koponyához kötődő tányéralakú légykoponya-csontrészt, ráragasztotta egy hálóspárga nyálselyemfonatra, s száját, a mohót, a dögevőt, dögevő száját a nyitott fejbe mártva enni, zabálni, falni kezdte a fehérsárga ikracsomó légy-agyállományt, az agyvelőt, az agyat, mint kiéhezett hadifoglyok zöld gombapenészes pléhvödörből a büdös sárgavörös kenőszappant! S a dögevő pókszakállszőrzete agyvelős lett, enyves és ragacsos, mint a hadifoglyok kiszakállasodott bőrfeszület arca! A szőrös bőrkristály csontragadozás! S én néztem merengve vérző ifjú hajnalomban: a Gyilkost, a Mohót, s az Áldozatot, a Már-Nem-Zengőt, a Hulla-Halottat! S aztán a föltört tojáshoz hasonló üres kitincsészét, a kéket, e megüresedett, belsőhártyás tojáshéj-koponyát, a kéket, amelynek hátsó kitinfalán vértelen enyves korongluk volt, csontfűrészcsipke korongperemszéllel, néztem az üres koponyaüreget, a céltalan tartályt, a megüresedett kék kitinkelyhet, néztem az üres kifosztottságot, a Feltört-koponyájú Kifosztottat! Óh, Eszméletem Kegyelme, Hajnali Eszmélkedésem Kék Dörmögés-Lángja: nem lehet, hogy a Cselekvésben-hittelenség, az Éhes Akarattalanság, a Nem-tevés Mohó Varangyos-Szőrös Depressziója szürcsölje ki dögevő pókszájjal piros szívünk égő nedveit, lángoló hitünk piros szív-tartalmát! Nem! Nem! Nem! Nem lehet létünk a hit halála: a cselekvéstelenség! Nem lehet halott hitünk a nem-cselekvés! Nem! Nem! Nem! Nem lehet, hogy énekben és zengő cselekvésben dacos koponyánkat vad mohó harapásokkal meglékelje (mintha dinnyébe léket vágnak, a zöld héjazat-tojásba reccsentő késsel) a Várakozó Gyilkos, a Leselkedő Szőrös Kristályrög, a Púpos Csönd, a Küllős és Csuklós Póklábú Rablás, s csámcsogva és szörcsögve fölhabzsolja a Termékeny Agy Virágzó Édenét! Nem! Nem! Nem! Hogy a Földgolyót, e Gyönyörűség-Égitestet, mint óriás légykoponyát, a csöndzsákba ragasztva (hogy a csönd hasában embrióként lebeg) pontlukfogsor-harapásokkal fedősen kifűrészelje a Pocakos Mohó Mélabú, s zabálva-éhesen kiszürcsölje a Lét Dolgait Teremtő Cselekvéssel-Termékeny Agyvelőt, a Mindétig-Agyat, a Mindörökké Dolgos Agyvelőt, a Teremtés Szigorú Szorgalmát! Nem! Nem! Nem! Hódolat hát Marx Károlynak, hódolat neki, a Gyönyörű Cselekvésre-Tanítónak, a Megváltoztatni-Akarónak, hódolat a Cselekvés Értelmében Hívőnek, hódolat az Akaró Jövőnek, hódolat a Cselekvő Jelennek, hódolat a Cselekvő Jövőnek. És gyűlölet az Akaratlanságba Elnyomásnak, és gyűlölet a Szégyent Szivárgó Depressziónak! Ifjúságom vak fehér csikóként tántorgó nagysörényű tétovaság-idejében, férfikorom vérző és késes tűzeső-idejében, hogy az égető lobogó hósivatagon, mint óriás beíratlan, teleíratlan fehér papírlapon: belső elnyomásom búskomor fehérségén átgázolni tudjak, s le ne feküdjek a nagy fehér lángoló Temető-Könyvbe, végleg elaludni, kifosztottan, szőrösen, rongyosan, éhesen, szomjasan, mint a Végső Vesztes, megvert seregek vánszorgó csontvázkatonája, hogy meg ne adjam magam, föl ne adjam haldokló szerelmes szívem a Végtelen Télnek, az Egyedűlmaradtam Kegyes Hósivatagának, hogy az égő üres hó-könyvbe feküdve Szőrös Jégszoborrá ne fagyjak, kiszőrösödött, szakállas Porcelánbábúvá, jégkaporszempillákkal, hogy az Életért Menni Tudjak, tehát a Közös Jövőért Cselekedni. Ő tanított: Marx Károly, a Merengve Cselekvő Tudatos Tisztaság! Ő tanított a bátor fölismerésre, a kegyetlen megismerésre, s e fölismerések következéseképp a Megváltoztató Cselekvésre. Megtanította eszmélő szívemet önmagára. Megtanította az Emberiséget Önmagára! Hogy ne féljen! Hogy megismerve önmagát a Létben, s a Létet Önmagában, gyász-retteneteit és köd-rettegéseit legyőzve: bátran cselekedjen a tettben és a kimondásban! Pedig de sokat tanúltam mámoros szívem Szent Testvéreitől: Herakleitosztól, Empedoklésztől, Plátontól a bodzafa habos hatalmas lepényvirágai alatt ülvén merengve az arannyal-üvöltöző nyár zöld bodzafa-ködében, fehér lizergsav-illatában, ifjúságom megvakított gyásza idejében, férfikorom kiszúrt-szemű nem-gyász idejében: Ruysbroecktől, Eckehardt mestertől, Avilai Nagy Szent Teréztől, Szent Ferenctől, Szuzótól, Aquinói Szent Tamástól, égitesttömegű eszmélet-sokat Giordano Brunótól, George Berkeleytől, Baruch de Spinozától, Wilhelm Gottfried Leibniztől. Immanuel Kanttól, Arthur Schopenhauertől, Friedrich Nietzschétől, Sőren Kierkegaardtól, Wilhelm Dilheytől, akár vagy Martin Heidegertől, Ludwig Wittgensteintől, Henri Bergsontól, hogy ne mondjam Zenont, Anaxagorászt, Fichtét, Schellinget, Windelbandot, Hartmannt, vagy Teilhard de Chardint, Karl Rahnét és mind a többieket: a szép halandóság halhatatlan boldog tudatát, a transzcendencia mértanát, az idő őrjöngését, az emberi jó gyönyörű értelmét, a természet szigorát és a természet vígaszát, az értelem áttetsző szentségét, az akarat mérhetetlen dolog-virágzását az erőben és az anyagban, a mindenség szent, szent, szent gyönyörét! De sokat! De sokat! De sokat! De sokat! De amikor Marx Károly, Karl Marx gyöngéden rátette világmindenség-bonyolúlt, világegyetem-egyszerű, Feuerbach-mosolyú, Hegel-szívlüktetésű hatalmas ujjbögyét cselekvésre-áhítatos táltosmén-vad férfi-ifjú gyász-fehér tetszhalott ravatal-szívemre: evilágra ocsúdván fölűltem vérző fehér ravatalomon, s ujjongva fölkiálték, mint tavaszmező virág-merengésében, fűkalász zöld sistergésében a gyermek, mint arany tücsökpattogásban, zöldkristály sáska-zokogásban, katicabogár vérpetty-villanatban, himnusz-füst aranypont-hömpölyeg darázs-szerelemben a gyermek, mert hiszen másodszor megszülettem, újjongva fölkiálték, s hangom, mint piros kakaskukorékolás, a hangom mint a föltámadás, hangom, mint Megfeszítésből Újraszületés piros harangjai! Ujjongva fölkiálték, mint a gyermek, akiben a tér és az idő, az anyag s szelleme az anyagnak először kivirágzott, ujjongva fölkiálték, mint a gyermek a csodában: Emberiség, élek, élek, élek! Embertársaim, élek, élek, élek! Társaim az emberségben: élek, élek, élek! Élek, s mert cselekszem érted világ: élek, élek, élek! Nyár van! Nyár van! Nyár van! Nyár! Nyár! Nyár! Nagy tiszta tűz: nyár, nyár, nyár! És élek! Föltámadtam! Föltámadtam! Élek! Gyönyörű! Gyönyörű! Gyönyörű! Föltámadtam! Élve maradtam! Akarok! Cselekszem! Élek! Hódolat Marx Károlynak, a Kiszabadítónak, hódolat Marx Károlynak, a Homályból-Kilépőnek, hódolat Marx Károlynak, a Fölszabadítónak! Élek! Élek! Élek! Föltámadtam! Élve maradtam! Élek! Amíg majd meg nem kér a föld: hogy bújjak szerelmes szívéhez. S akkor majd ujjonva megyek le a földbe, a Föld Áldó Szívébe bújni, mint szerelmesébe szerelmes szerelmesen. Mint szerelmes asszonya testébe testével a férfi szerelmes szerelmesen. Mert hiszen akkor is élek. Mert hiszen élve maradtam!

Forradalom, költészet, emberség, magyarság^*

Lángoló csöpp tréfával, játékemlékezéssel hadd ünnepeljem most magamat, kezdem mondandómat: hiszen negyedszázados évfordulót viselt el ünneplő szívem: huszonöt esztendővel ezelőtt, 1951 tavaszán, A magyar írók első kongresszusán álltam először (s máig utoljára) itt, épp ez emelvényen, huszonhárom évesen, hogy elmondjam, amit mondani kért hitem: akkori, látható költészetünkről. A teremtés indulatáról, tehetetlenségéről, önhittségéről, veszteségeiről és emésztési zavarairól, vérkengési zavarairól, nemzés-képtelenségéről! Amit akkor kaptam, konok és ifjan-mosolygó, de a költészet győzelem-hitében bízó szavaim válasz csokraként: az nem rózsacsokor volt! De gyors, ideges kezek vaslándzsát döftek bolond szívembe és égő szívem hajnalának vörösébe. Igaz, a lándzsahegy szikrázó csúcsa a szívhús határfelületét bökte csak meg (mintha tüzes tűheggyel kézfejünk kiálló erét böködjük), de tudta, hogy az a dühös, ingerűlt, haragvó, bosszús, sértődött lándzsavas mikor tojik az ifjú szívtestbe, az életért rángó hús piros zsákját szétvágni, kilyukasztani? Zord dühöngő vas! Ez emlék-folszlányt, játékos önünnepet azért idézem föl, most és itt, nehogy egy következő negyedszázad, egy másik huszonöt év múlva szólhassak majd, újabb évfordulóján e fölszólalásnak, igaz, ha szívütést-emésztő sorsom engem hetvenhárom évesen, lehet: ősz fővel, de nem megőszűlt hittel: az életben és a Szerelemben. Hiszen úgyis sorsunkra, húsunkra, csontunkra, romlandóságunkra vár az, nem szabad, nem lehet hát ilyen nagy csönd-szünetek semmijén lebegő szigeten állva, negyedszázadot átkiabálni, mintha egy csillagról, nem-kopár égitestről az űrtér sötétjén kiabálnánk át vérző szájjal! A lehetetlenségből a lehetetlenségbe, az kínzó magány-égitestről: önmagunk semmiben-úszó magány-égitestjére, önmagunkból önmagunkba! Hogy is mondotta a lángelme Csokonai Vitéz Mihály egy remekmű-töredékében?

Így! Így! Így van! Így igaz. Huszonöt év! Érdemes az emlékezetre! Érdemes az emlékezésre! Mert hiszen mi is történt huszonöt év alatt? A létben, a szellemben, a történelemben, a szocializmusban? Élet és halál! Csak élet és csak halál! Édes világ! Mennyi társunkat, hány barátunkat tettük a földbe, akiket hódolva és tisztelve szerettünk, akiket hódolva és tisztelve szerettem, társunkat és barátunkat, kortársunkat a szellemben, a szellem-létben, akik talán szerettek minket, hány meghalt teremtőt, a fölsorolhatatlan halottak-sokaságát! Mondjak-e mindenkit? Nem lehet! Hiszen monotón halál-litánia lenne ez! Mint falumban a nyitott, halottszobros koporsót koszorúban körül-ülő öregasszonyoké! Így hát csak mondom Őket, akiknek gyötrött, vagy esendő, lángoló, vagy fekete sorsába ifjú sorsom fiatal gyökerei gyökérharangként lehálózódtak: Nagy Lajost, Hatvany Lajost, Tamási Áront, Ferenczy Bénit, Tersánszky Józsi Jenőt, Kassák Lajost, Berda Józsefet, Szabó Lőrincet, Kis Ferencet, Németh Lászlót, Földessy Gyulát, Veres Pétert, Szabó Pált, Kondor Bélát, Kamondy Lászlót, Simon Istvánt! És most, csak tegnap még: Szabó Istvánt, őt, a zseniális, tétova édes fiút! Igen, volt élet és volt halál! És volt szenvedés, bánat, megaláztatás, öröm, gyász, vígasz, vígasztalanság. A szocializmust szívéből, gyötrött szív-méhéből kivajúdó, kigyötrő társadalom önismeretre-ébredése, önismeret-levegőhiánya, asztmás levegőbe-tátogása, ami fölé oxigén-sátor-nylonhólyagot vont később a meggyőző és jövőben-hívő, az ember értelmében, a teremtő ember szabadságának okos értelmében, a dolgozó ember biztonságának okos bizalmában hívő bizalom. Mert volt 1956 véres ősze is! Amelyben és amellyel élünk, amelyben emberré fölnőttünk: magyar szocializmusunk legkonokabb, legtűzveszélyesebb, leggyötrelemlángúbb óriás időpillanata! Amikor döntenünk kellett! Döntenünk, ítélnünk, választanunk! Mindenkinek! És okosan döntöttünk-e? Pontosan ítéltünk-e? Jól választottunk-e? Nem erre keresek és kérek én most feleletet. Ezt döntse el, ha el nem döntötte még: mindenki önszívében. Konokan! Egyedűl! Én megadtam már: hosszú, nem-könnyű, bonyolúlt, azt is mondják sokan: olvashatatlan váloszomat. A halottak királyában! És hogy félreértés ne történhessék: kimondom azonnal, itt és most is: én hiszek a szocializmusban, vallom a szocializmust, de nem hiszek a tévedhetetlenségben! Tudom: mi a bűn, ha vallásos lennék, azt mondanám: tudom az ördögöt! De tudom azt is: ha van is, nem lehet törvény a bűn, nem lehet létünk alapszigete, mintegy szigettalaj, meghatározója a bűn létezésünknek, nem élhetünk a bűn rácsrendszerében, a gyötrelem, a gőg, az önzés gyáva foglyaiként. Az ön-szerelem mámoros rabjaiként! Gyötrődtem és gyötrettem eleget, bőséggel habzóan sokat, hogy ezt elmondhassam! A lét, az élet: biológiai létünkben, szellemi létünkben és szellemi teremtőakaratunkban (gyászdadogva feketén mondom, mert láttam: a halálban, halálválasztásban is sokszor)!, a történelemben, a társadalmi lét örvénylésében, a politikában, és szocializmusunk történetében és szocializmusunk tegnapi vagy jelenkori történelmében is: minden pillanat-időben: döntés, választás, ítélet! Ez erkölcsi függvények szivárványos hálózatában élek, s kell élnünk valamennyiünknek! Nem kell most elmondanom: honnan jöttem, kitől és kiben nemződtem, ki hordott áldott méhében és hasában, ki szűlt, szoptatott, etetett, nevelt, hol nőttem dacos gyermekből dacosan mosolygó férfivá. De azt igen, hogy ez az onnan-jövés, a szegénység szigorú, pontosan-szép szerkezetű, mályvaszagú és kapor-szagú, krumplivirág-szagú világegyeteméből jöttség: nem ad és nem adhat jogot az osztálygőgre! Pedig mostanában mód volna rá és ok is elég, hogy ez osztálytudat gőgjében éljen és cselekedjen az ember, dehát épp ez a küldöttség, e küldöttség boldog fegyelme teszi vaskos, tömör, rücsökgyökér-ujját keserűen fölbuzgó háborgásunkra, Bibliai Jónásként szőrösen háborgó szánkra! Maxim Gorkijjal, e zseniális Tisztaság-Förgeteggel mondom, idézve őt: „ha a munkás a kaszt-szellem olyan útálatos hangján jelenti ki, hogy »én proletár vagyok«, mint amilyenen a nemes úr azt, hogy »én nemes ember vagyok«, azt a munkást kímletlenül nevetségessé kell tenni.” S mondom e Lángelme-Komolyság halálmély hangú szájával, vannak, akik: „Az olyan embereket, akik hisznek az emberiségnek világra szóló, egyetemes testvéresülésében, a hitványkodók káros ábrándozóknak, eszteleneknek tartják, mint akik nem szeretik hazájukat.” És mondom tovább Vele, az Egyetemes Ésszerűséggel: „Az idiótaság olyan betegség, melyet rábeszéléssel gyógyítani nem lehet.” És újra Vele, Maxim Gorkijjal, a Győtrelmes Szomorúval: „Bizony setét szenvedélyek viharában élünk.” Mondom, hogy mondhassan szép, szigorú, szégyenes, szelíd, okos zseni-dörmögésével: „Legeredményesebb a nyugodt munkálkodás.” Miért is idéztem Őt, Maxim Gorkijt, ragyogva-rettegő ifjúságom, lángolva-gőgös ifjúkorom nem-zord lila Mont-Blanc árnyékát? A sokszor tétovaságunk fölé magasodó zord és tiszta, fehér agycsúccsal égő, iszonyúan-szép Szellemtömeg-Anyag-Bizonyosságot? Mert most és itt, Magyarországon, jelenkorunk jelenében megadatott nekünk a teremtés bizalma és fegyelme, a cselekvés teljessége a szellemben, a megvalósítás (ifjúságunk vad áhítata és dühödt, rettegő reménye)! biztonsága a szellemi teremtés-folyamatban. A művészetiben. Így az irodalomban, a költészetben is! Ezt: nemcsak mondom, hogy mondjak ábrándos ködszavakat, de tudom is! Tudom létünk gyakorlatából, és létem gyakorlatából: a külső időszabadságúból és a belső szabadság fénylő időterén állva, abból a kettős bizonyosságból: amelyben és amellyel élünk! Tudom: költőként, és tudom: szerkesztőként! De mint életünk minden pillanata, egészen a befejezett halálig, a művészet is, az irodalom is, így a költészet is: léte minden pillanatában, minden mániás, kegyelmes teremtő-pillanatban, a habzó látomás-fölviharzásban, és minden depressziós sivatag-pillanatban, a csontváz-idejűben: meghatározás, viszonyítás, döntés, vállalás, választás, ítélet. Társadalmi és személyesen emberi, történelmi, politikai és szellemi. És nem utolsósorban döntés, választás és ítélet: önmagunkban önmagunkért. Így a cselekvő társadalomért. Részvételért a cselekvésben! Költő vagyok, hadd szóljak hát csak a költészettel: hiszen a költészet cselekvés, részvétel, választás, döntés, ítélet! A társadalomban-élés, egy társadalomban élés (mivel egy szervezett társadalom résztvevői, szenvedői, alkotói, megalázottjai, vagy jövőjét-vállaló, jelenét-tudó munkálkodói vagyunk) is! Az idő-jelenben (tehát: a jelenidőben), az idő-jövőben, s az idő-múltban is. Tehát visszafelé is. Vissza az időtörténelem történelemfolyamatába, boldogtalan, zagyva zűrzavarába, sötét szenvedés-kötegébe! Igen, ítélet, választás, döntés: visszafelé is, s mivel létünk történelmi: nemcsak embertörténelmi, de nemzettörténelmi is, s mert nemzeti múltunk történelmének vas, rongy, csontváz-szeméthalmazán (mint ős-szíven) állunk, nemzet-történelmünk múltjának máglyatűz-oszlopához kötöztettünk kövér láncokkal, s nem plátoni ideákból születtünk, s nem plátoni ideákként élünk, nem elvontságok vagyunk, de biológiai létezők, emberek, magyarok, emberszármazékok, s nemcsak az emberiségtörténelem, de a nemzet földtörténeti időrétegekként egymásra rakódott élet és halálhéjazat-halmazának zöld talajtetején élünk: mai történelmünkben, szocializmusunk gyönyörű és gyötrelmes történelmében, mai magyarok: döntenünk, ítélnünk, választanunk kell, visszafelé is! Ez a legemberibb és legnemzetibb kötelességünk! Nekünk, mai magyaroknak. Ez anyanyelv boldog birtokosainak! Ezért hát, hogy vallom, büszkén, mai magyarként tudva történelmünket (s nemcsak az emberiség, a Földgolyó, vagy a Világmindenség történelmét, ahogy megtudnom adatott)!, ezért vallom konokan: a nemzet történelmének vizsgálatakor (tehát a vállalás-keresésben és a vállalásban) is elemi erkölcsi és emberi (tehát nem érzelmi, de tudati) kötelességünk: a döntés, választás, ítélet! Egy történelem-tömbként nem lehet, nem szabad múlt nemzettörténetünket szívünkre-akasztva boldogan hurcolni. Mert ez: koldús, mintha maradék-adományokkal teli zsákját cipeli. S abban minden összekeverve: száraz kenyér, csont, krumpli, lukas vasfazék, rongyok; mert az csak az emésztés bizalma, hurcolása az együtt-összevisszaságnak! Az így-megmaradás koldús-reménye! Föl kell boncolnunk a múlt-holttestet, a nemzet-történelem óriástestét, hogy okos kórboncnokokként megvizsgáljuk a test minden pillanatát: a volt létfolyamat milyen volt, mi volt, mi volt e testben életerős, élet-tiszta, s mi halált-burjánzó, halált-kristályosító, halált-hozó! S a vizsgálódásban csak szigorú és kegyetlen tárgyilagosság lehet! Itt nincs alkú! Itt nem lehet elnézés, feledés, megbocsátás: a kórboncnok fölesküdött erkölcsi kötelessége: a teljes tárgyilagosság a vizsgálatban! S ez jelenünk erkölcsének, a mai magyar erkölcsiségnek, mondhatom: a szocialista erkölcsnek szigorú, pontos alapja! Csak ez lehet mai magyar létünk (a folytathatóság reményének) erkölcsi léttörvénye. A nemcsak érvényes, de kötelező is! Ha egy nemzet önmaga múltját önmagában és önmagával: a minden-együttel vállalja: az nacionalista! Ha valaki (a magyar, vagy nem-magyar)! nemzete történelmét összegyüttesében gőgösen vállalja: az nacionalista. A nacionalizmus pedig (tudjuk, hiszen ez is elemi törvény)! nacionalizmust szül! Nacionalizmust nemz. Gonosz mételyt, burjánzó kórt, epe-keserű önhittséget, sárga önismeret-hiányt, a pusztulást-fölcsahosító vak, buta gőgöt! Mindenütt a Földgolyón! Igen, nincs alkú: a progresszió és a regresszió nem vállalható együtt: csak azért, mert egy nemzet történelmében történt, egy nemzet történelmének folyamat-része volt. Akár összeszövötten, összenövötten, egymásba-búrjánozva, egymásból-kitenyésztve. A szent Dózsa György, a megégetett, a népforradalom tisztasága volt, és Werbőczy István, a szikrázó kopár vasba-öltözött: nem hazamentő, nem a haza-védés vas-angyala: de az akkori osztály-ellenforradalom vak, vasban-gőgös, kegyetlen, cinkos sátánkutyája. Nem vas-erkölcsű, de csipkés vascsizmalábbal az akkori forradalom piros szívét pépesre tipró (és tiprató) uralkodó-osztály ellenforradalmár-gyűlölete! Tudom persze, a nemzet, egy nemzet története, egy nép történelme bonyolúltabb, mint az agysejtállomány szövetréteg-halmazai! Mégis: az ítéletben, vizsgálatban, választásban és döntésben nincs és nem lehet alkú! Ha szigorú vizsgálatunk óriás tudat-nagyítólencséjét nemzeti múltunk fölé helyezzük, a lencseüveg fölnagyító akaratában: látnunk kell a múlt-fölnagyítottság minden sejtjét: az élőt, a jövőt-bízót, s az elhaltat, a rothadást-gőzölgőt, a sejtállományköteget fertőzve továbbrothasztót! És hogy ezt elmondtam, elmondhatom már azt is, boldog büszkeséggel: magyar vagyok, magyar költő, és büszke vagyok, büszke és boldog, hogy magyar vagyok, magyar költő, költőnek is magyar. Anyanyelvünk boldog birtoklója, tékozlója, föligézője, gyötrője, változtatója, szenvedője, bízója. E nyelv, ez édes-édes anyanyelv tombolója, lenyűgözöttje, boldog rabja! Magyar költő, aki hiszek a hazában! Aki hiszem a haza élő múltját, folytatható múltját! E nép, népem anyagi és szellemi hagyományainak büszke és boldog őrzője vagyok. De hiszem a jövőt, bízom a jövőt (hazámét is)!, a természeti, társadalmi, nemzeti, emberi, technikai, biológiai, fizikai, tudományos jövőt: a forradalmit! Mert azt is hiszem és tudom: a forradalom, az forradalom! Mert ez a törvény, s a forradalom: léte akaratában, megvalósulás-akaratában: mindíg szelíd! Az a változtatni-akarás legszebb szép szelídsége. S ha véres, ha ölni-kész: mert kényszerítették, mert rákényszerűlt a vérre, kötélre, tőrre, lángra, késre, fegyverekre. Mert az osztály-ellenforradalom iszonyatos ellentébolya kezdi a gyilkolást mindíg: szellemi és anyagi haszonvesztése, jogvesztése, birtokvesztése, uralomvesztése gőgös félelmében, Harpagoni gyűlöletében! A forradalom: harangfürtös illatos gyöngyvirág, méz-szagú fehér nárcisz, buja piros szegfű: mint újszülött, jövőt-verő egészséges csecsemőszív! Mondhatok-e mást? Magyar költő vagyok: minden költői, írói, művészi teremtés-forma, teremtés-módszer, teremtés-látomás, teremtés-áhítat, teremtés-indulat vállalója. Mert hiszek a művészet minden teremtés-akaratának jogában. Ha gyakorlati erkölcsében tiszta! Hiszek minden tiszta-tudatú, tiszta-erkölcsű művész: teremtő képzeletének, teremtő gyakorlatának szabadságában. Mindent, mindenfajta módon és módszerrel lehet és kell: megvalósítani a művészetben. Ebben hiszek! És ezzel mondtam azt is, hogy gyűlölöm a művészi (vagy történelmi, politikai, társadalmi) szabadságot gúzsba kötő, a butaság szőrzsákjába dugó, vagy dugni akaró tudatlanságot, gyávaságot, butaságot, önhittséget! Gyűlölöm a konzervativizmust, a regressziót, a betokosodást, az elfogúltságot, a gőgöt, önámítást, önzést, ravaszságot, sandaságot, becsapást, hazugságot, a faji elfogúltságot a tisztátalanságot: a művészetben, társadalomban, politikában, történelemben, s az egyszemélyű ember személyes életében, a szerelemben, halálban, gyászban, szeretkezésben, munkában, ölelésben! Vállalt szavam minden leírt magyar szó, ha tiszta szó: bárhol írták is le azt a világon! És fordítva: gyűlölöm a hazug, szennyes, mocskos, büdös, tisztátalan szavakat, bárhol írták is le a világon: magyarúl. Vagy nem magyarúl! Hitem: e Földgolyó minden népét, progresszív akaratát szeretnünk kell! Mert minden nép, minden ember, mert az emberiség nemcsak vágyik a szeretetre, a megértő figyelmes, okos szeretetre, de érdemes is a szeretet világépítő forradalmi bizalmára! A haza erkölcse: a tiszta emberség erkölcse! Ha az ember létét jobbá tenni akaró, ha az ember életét szebbé, okosabbá, tisztábbá, gyötrelmében könnyebbé változtatni akaró forradalom tiszta virágát tűzöm oly sokat szenvedett szívemre: így vagyok igazán magyar. Magyar költő: az emberiség szolgálatában. Magyar költő: az emberiség szolgálatában. Mert csak így érdemes! Mert csak ezt érdemes! Költő attól vagyok, s hitem szocializmusában magyar: ha hiszek az emberek közösségét szolgáló, okosan szolgáló, mindíg-munkálkodó, sose-henyélő, sose-tunya, sose-gyáva, értelmes, tiszta-tudatú élet megváltó gyönyörében és fáradhatatlan örömében.

Kétely és bizonyosság^*

Eltűnődtem tegnap délután, mit is mondhatnék én most itt, közös szavunk bevezetőjeként, mielőtt a kórus (a szó ó-görög ihletésű értelmében) egy-egy énekese megszólalna, nem aranyálarcban, vagy vérzőre festett rongyálarcban, amelynek szemkorongnyílása, mint az élő tűz: de födetlen, páncélingtelen, megsebezhető szívvel s tiszta eszmélettel. Mit is mondhatnék? Ha nem is kibontott-zászlójú vad és gyötrelmes irodalmi csaták, de kósza és idegen, ziháló szellemi csatározások este-homályú köd-szívében élünk, az óriás köd-szívben, s ha nincsenek is nyílt frontvonalak, vannak vak pánik-kiáltozások, tűzpontok, lövéspontok, cafatos robbanáspontok, s vannak persze orvlövészek is, meg mesterlövészek, mint „a németek a fákon”, ahogy azt a nagyszerű lengyel költő Miron Bialosewski mondotta (hisz magnetofonszalagra beszélt) a Varsói felkelés Bibliai átoknapjait fölidéző époszi könyvében, a Napraforgók ünnepében. Égő tűnődéseim belső szünet-nélküliségében, de külső szünet-idejében (merengésembe, mint egy leforrasztott üveglap-dobozba zárva) újraolvastam, s épp Vas István luxuriózus fordításában T. S. Eliot remekmű Goethe-tanulmányát, a Goethe, a bölcs címűt, az előadást, amit a hamburgi egyetemen mondott a Hanza-városok 1954-es Goethe-díja átvételekor: 1955-ben. Nem akarom én most T. S. Eliot (s ezt a szó minden szeretetével, s a szellem minden mohó izgalmával, szigorú gyémántlásával, pikkelyes ősiségével mondom) bölcsen bravúros és mesterien fanyar Goethéről-beszédét újramondani, ezt a pazar önigazolást, édesded árúlkodóan bölcs mentegetődzést, szinte gyermeki önmentést a szóban, mintha szeplős, szeppent kisgyerekre rászólnak, kemény felnőtt ujjal, mint szőrös hús-késsel, hebegve-verő gyerekszívére bökve: „most ne füllents, még a szívedben se füllents, beszédes hadaró némán!” Már azért sem, mert T. S. Eliotnak, förtelmes és tündöklő XX. századunk egyik óriás-költőjének, tanulmánybeszédében nagyrészt igaza van! Goethéről, tehát az európaiságról szólván T. S. Eliot az európaiság csúcsát (mintha valaki a földgolyó legmagasabb hegyének szívpont-szirtfokára mászik) elérhető irodalom, vagy költészet, író vagy költő szellemlétének, teremtőlényének szerkezeti alappilléreit, lét-központjait néhány tényezőben határozza meg, s ezek a tényezők, mint az eredendő anyag, ha biológiai kocsonyává összeolvad, mint a tudósok „őslevese”, amelyben kialakúlhat (megképződhet) az első fehérje-molekula, az ősfehérje: e tényezők és erővonalak, mágnesterek, erőterek, gravitációs-terek találkozáspontjában összeforrván talaja lehetnek, s az anyagot átható, maga-köré szervező anyagerői az európaiságnak művészetben, esetünkben az irodalomban, a költészetben. Előre leszögezem, az európaiság T. S. Eliot-nál sem jelent nemzetfölöttiséget, sőt a nemzete legnagyobb költője lehet igazán európai költő, és fordítva, hiszen van és volt költő, aki nemzete valóságos anyagtalaját elhagyva (mintegy mágnesvonzatát legyőzve) csak az anyanyelv tűzcsipkebokrában énekelve sárgarigóként: volt európai. Gondoljunk Heinrich Heinére, aki úgy volt európaian német, hogy kegyetlen dalokban átkozta Párizsból az akkori otthoni németség gyalázatait. Igen! Sőt, azt is mondja T.S. Eliot, hogy lehet igazán nagy költő az is, aki a szó szellemi (tehát nem földrajzi, vagy származástani) értelmében nem európai! T. S. Eliot: a Maradandóságot, az Egyetemességet mondja az európaiság alapmeghatározójaként, s mondja a Bőséget, Tágasságot, Egységet, s mondja még a Bölcsességet! Igen. Igaza van. Említi ugyan még a Konkrétságot, tehát a helyhezkötöttséget is. Igen. Igaza van. És mégis. És mégis, elfogadva tételét, hogy e tényezők összességét eszméletével tündököltető költő tud olyan hatású művet, vagy életművet teremteni, amely létével egyetemes érvényű, tehát, amíg emberiség az emberiség, ember az ember, az egymásra könyvlapként lapozódó nemzedékek egyetemesen élhetik, érezhetik és élvezhetik a művet s a mű törvényeit és parancsát! És mégis! És mégis! Gyötrődve tűnődöm: nincs-e ebben a meghatározás-összegben picinyke lángló gőg, egyetemes fölény, vagy önmentő irgalom, szorongó izgatottság? Még ha Goethére, Shakespeare-re, Dantéra hivatkozik is? Vagy talán csak európai gőg, a nagy beszéd-lombozatú nyelvek gőgje, nem is T. S. Elioté, a puritán profán katolikusé? Mert, hiszem, hogy maradandóságmeghatározói igazak. És mégis: az ő-általa megfogalmazott európaiság lehet-e az egyetemesség kizárólagos kritériuma? Én az európaiság fogalmát a Teljes Emberség fogalmával helyettesíteném, s ezzel már (most ennek a kiboncolására mód nincs)! a szellemben teremtő emberiség évezredeinek Földgolyó-Egészét is hiszem a teremtő szellem gyönyörében és iszonyában. És még valamit: én az élethit hitét mondanám az egyetemes-érvenyű szellemi mű (vagy termék) éltető szív-központjának! Azt az élethitet, amelynek erősugárzása és gravitációs, mágneses, elektromos tere és ereje az Egyetemes-Teremtő Akarat kivirágzásának Titkos Titoktalan Atom-tüze! A mi gyakorlati létünk, szellemi terméstudatunk talaja, anyaga, belélegzett oxigénje, vérképző és csontképző anyagereje: a szocializmus. Mi, mai magyarok, azt a szocializmust éljük, amely gyöngéden, vagy szigorúbban, kéri is tőlünk az élethit hitét. A hitet az élet, a létezés értelmében, a hitet az anyagi teremtés és a szellemi teremtés értelmében! S ha tudjuk megvalósítani feddhetetlen, kemény, okos, tiszta hitünket a lét, a teremtés értelmében: Egyetemes Érvényű Művek virágzanak ki oly sokat gyötört és oly sokszor oly fáradt szívünkben. Ezt hinni: kötelességem! Ezt hinni köteleségünk! S mert hiszem, új irodalmunk ezt a hitet élte termő idejének még leggyötröttebb pillanataiban is, ha behavazott szívvel, ha rózsapislogással, ha bújdokolva, ha nyitott-sisakú arany-vértezetben, ha meggyötörve, ha fölalázva!

A reménység irodalma^*

Irodalomtörténész nem vagyok, se bírálója az irodalomnak, egyetemes összegezéssel nem szólhatok hát e harminc esztendő irodalmáról, szólva csak a magyar irodalomról, hiszen irodalom-tudományi szakkönyvek tiszte ez, nem az enyém, a költőé. Ha szólhatok, hát egyetemes szívvel egyetemes akarattal, költőként, magyarként. Mert hiszen mi vagyok én? Ki vagyok én? Csak költő, költő egyszerűen, magyar költő, aki éppen e harminc év teremtésében, tombolásában, tébolyában, gyönyörűségében és sokszori gyászában próbálta és akarta megvalósítani önmagát, s önmagában a történelmet (a történelem múlandó és foszlandó tűz-tombolását a múlt-időben, s a jelenkori-történelem konok és üvöltve-tápláló lángjait), s a tudat történelmét önmagában, önmagával. Ha másképp mondom: hát a tudatosodás történelmének rács-szövetét rajzolva a papírra, a reménykedő és makacs tiszta tiszta lapokra, a fehér papír-térre, hogy a reménység hite, vagy a megvalósulás hit-reménysége megtörténjen: velem, általam is, szavaimmal és reménykedő hitemmel. S ezt tette minden társam e harminc esztendőben, a maga virágzó, vagy esendőbb teremtés-indulatával, tollával tehát, jött akárhonnan is, az idő-történelem üszkös mélyeiből tántorogva elő gyászfüstös szívvel, vagy tétován ácsorogva a történelem-idő fölvirágzott Emberség-Kapuja előtt, mert a Kaput beragyogva életével fény és titok lövődött a belépni-akaró, az oda belépni-készülő múlt-idővel véres és múlt-idővel ködlepedékes arcára; vagy jött virágos tavasz-ágat tűzve ifjú szívébe, boldog forradalmi csikótombolással, piros tavaszi csikótánccal, még csikó-fiatalon énekelve, meg-megkormosodó csikó-csengő hanggal, jött esőben, tűzben, hózivatarban énekelve, hogy most már végre legyen, legyen ő is, vele az az új történelem, vele, általa, benne a Történelem Új Jelene. Mert hiszen mi akkor voltunk: fiatalok! Húsz-évesek is alíg. Szinte kamaszok még, s velünk is, mert bennünk is kezdődött az Új Történelem. Az az Új Történelem: amely reménységre és dacra bíztatott, a bátor kimondásra és a tiszta akaratra, még azokban a korhadékonyabb és mállékonyabb esztendőkben is, amikor azt hittük, mert hiszen hihettük hökkent fehér szívvel és verejtékes-sápadt tudattal, hogy a Kor Kegyetlen Véres Temetőjébe, Jelenkorunk dögleheletű, tátott-szájüregű Temetőkertjébe fullad minden hitünk és reményünk mindene, akaratunk tisztasága és történelmi megvalósulni-akarásunk tudatos forradalma. Dehát énekeltünk akkor is, a rendeltetés szerint, mert elrendelés az ének, a tudat, a szív, az eszmélkedés, a bátorság, az akarat pontos elrendelése, énekeltük elfehéredett, vagy riadtabb árnyékú hangon, vagy vérző dacos diadallal, hogy a forradalom: az forradalom, rácsrendszerének elemi kristálytörvényei szerint, a kristályatomok elrendeződésének elemi kristályszerkezet-léttörvényei szerint, igen, énekeltük dacosan és büszkén, hogy a forradalom az forradalom (és az minden vérzésben csak tiszta lehet és szabad hogy legyen)!, hogy a hit az hit, a megmaradás az megmaradás, a halál az halál! Mert ez a törvény! Nem a mi törvényünk, de a lét és a megmaradás, igen a Lét és a Megmaradás és a Folytonosság egyetlen törvénye! Ezért mondanám, ezért mondom a Reménység Irodalmának: a mi új történelmünk harminc évének igazi irodalmát, mert ez az irodalom: alakja, formája, kötése, megvalósulás-akarata lett és volt bármilyen módszerű és természetű, reménykedő és hívő irodalom a cselekvésben! Mondottam és írtam már sokszor, mondom hát újra (nem szégyellve az ismétlés folyamatos gyönyörét!), hogy a művészet, így az irodalom: cselekvés az akaratban, vagy akarat a cselekvésben, tehát a Lét (történelem, tudat, jelenség, képzelet, mámor) Dolgaiba való akaratos cselekvő beavatkozás! A megváltoztatni-akarás-varázs-hite. A mi jobbik irodalmunk (prózában, versben, tanulmány-gondolkodásban) mindíg hívő és reménykedő irodalom volt (így kötötte új gyökérzetét, amelyből fölcsúcsosodó törzsének szív-alakú égő lombkoronája boldog tápláló nedveit szívta, mint csecsszopó a dagadt, érett anyaemlőt, így kötötte jelenkorának múltjába, mert hiszen minden múlt a jelen jövője is!, így kötötte új gyökérzetének csikó-fiatal érrendszerét az elmúlt évszázadok magyar irodalmának rothadhatatlan szent hívő húmuszába, eleven hívő és reménykedő állandóságába), mondom megint: reménykedő és hívő-irodalom! Mert igazi irodalmunk (a léte forradalmában és lényege töprengő forradalmával, vagy tűnődő gyötrelmeivel és mélabús gyötrődéseiben komor, foszlott, gyászos, bizakodó és csillagként-robbanó évszázadaink, történelmi évszázadaink, évszázadok-történelmünk költészete, prózája és tanulmány-irodalma) mindíg hitt az élet értelmében! Hitt mindig a jövő értelmében és bizalmában! Hitt mindíg abban: hogy nem fölösleges az élet, hogy az ember-élet: szívünk élete, tudatunk és értelmünk élete, szerelmünk és halálunk élete a folytathatóság és virágzó folytonosság dühödt szép törvényei szerint történik, és tagadta őrjöngve, lángolva és lobogva a céltalanságot, a reménytelenséget, a hittelenséget, a rossz dekadenciát (nem Ady Endre jövőt-váró, forradalmat-áhító gyönyörű fekete-véres dekadenciáját, amely volt maga az élet a forradalom, az emberebb jövő!), az önmagába-fúlt kételyt, az elhúzódás, az elvonulás, a létből-kivonulás hányadék-szövetét! De mindíg hitt a jóért-cselekvés egyetemes és emberi értelmében. És hitt mindíg a forradalomban. A Megváltó Forradalomban. Történelmi ifjúságunk arannyal és gyásszal zengő szájú énekei e hit állandóságának gyönyörű bizalmából születtek, e hit áhítatának rejtelméből fogantak: még a legnehezebb időkben is, az elválasztás, a széttörés, a cserepekre-törés halálfüstöt gőzölgő kezű, tévelygő irgalmatlanságának idején is, nemhogy utolsó másfél évtizedünk szocializmusának teremhető és megvalósítható tevékeny idejében! Költő vagyok. Magyar költő. Ez anyanyelv boldog birtokosa és boldogtalan gyötrődője, aki ez anyanyelv áldott szavaival akarja, ha tudja, megvalósítani elmúlhatatlan élethitét, magyar költő, aki nemcsak éli (használja, bizalmában hiszi és esendő, vagy hasznos szavaiban égeti, magává-égeti e nyelvet), de költő, magyar költő, aki teremti is, gyásztalan, vagy korom-arcú szavaival, arany-árnyékú, vagy gyémánt-szívlüktetésű szavaival teremti is e nyelv törékeny-tisztaságú, törékeny-törékeny, kék-kék kristályág-szövevényét, aranypikkely-szívlombozatát! Költő vagyok, nem történésze az irodalomnak ezért, hogy vallottam új irodalmunk (a régi szenvedés és szenvedély ősiségéből is táplálkozó) hívő hitéről. Arról a hitről, amely áthatja, mint a rádium-sugárzás, e harminc év tékozló, boldog, dacos, dühös, ingerűlt, törékeny, bízó, bizalmatlan, kevély, tétova, őszi temető-füstös, tavaszi zöld csikó-szempillájú, zöld csikó-tekintetű, kőomlás-kudarcos, kegyelem-váró, a múltat a tudat kegyetlen lámpájával átvilágító, a történelem múlandó múlhatatlanságát szíve lüktetve-robbanó húsába szövő irodalmát! Ezért, hogy művek és nevek helyett azt a Szent Hitet mondtam ki most korall-törékeny, fehér és piros korall-érszövevényű szavaimmal, azt a Jövő-Hitet, amely e harminc év minden igazra-törekvő elméjének (aki az írás boldog-áldatlan komoly tevékenységére tolódott ki jajongva az Idő-Méhből) reménye és bizalma volt, marad és lesz mindíg, ameddig lesz Idő és Történelem, amelyben szólhatunk, üszkös vagy virágzó szavakkal! Mert irodalmunk a reménység irodalma. A Jövő-Hité! Amelyért élni érdemes egyedűl! Élni! Élni! Élni! Mert e hit nélkűl csak a Pusztulás Tébolya van és a Semmi Örökké Porló Gomolygó Feketesége.

Kossuth Lajos hangja^*

Töprengek sorsán a világnak. Töprengek sorsán szívünknek. Töprengek sorsán szavunknak. Tűnődve nézem a vak őszi esőt, amely bújdokol a fekete erezetté vedlett fák ősze csipkés és szálkás ágaiban és bújdokol létem rostjai, kötései és árva szünetei között, mint Vörösmarty Mihály akkoron, a vén, fekete köpenyben, óriás bársonygomba óriás, szürke bársonykalappal a bolyongó éj-hajnali ködben, tikkadt, madártalan nádasokban, vacogó puszták törpe kúriái, piros kakaskiáltozású, kék kuvasz-hörgésű tanyák árva közelében. A mécsfény köd-hajnalokban. A gyertyafény bekockázta köd-vatta éjszakákban. A keshedt napgolyó köd-dadogása nappalaiban. Töprengek sorsán szívünknek. Töprengek sorsán szavunknak. Töprengek sorsán hitünknek. Töprengek sorsán hitünk hitelének. Töprengek sorsán a lét valóságának, álmainak és édes ábrándjainak, véres gyászainak és lehetetlen retteneteinek. Ami majd jöhet. Ami lehet majd. Ami van: végzetesen és gyönyörtelenűl. Ősz Konok, mosolytalan eső. Töprengés. Temetők, halottak. És az élet jövője majd. Ami lehet még. Ázó tiszta csontok, s az érett esőben ázó tűnődés gyémánt-lánglepedő tejútfoszlányai. Töpreng szívem gazdag szigora a szellem szerelmében és a tudás gyötrelmeiben. Fogalmiság? Érthető valóság, közérthető szavak? Csontok, kövek. Szikkadt csontok, komoly kövek. És töprengésem édes és vérző földjén, szerelmes földjén bolyongva hova jutok majd? Miféle fény, vagy árny szigetére? Miféle vadonba, bércre, lángra, vagy pokolra? Hová? Mihez ér el majd a töprengés ősz földjén bolyongó tudatom? Hova? Mihez? A csöndhöz? A csöndbe? A némaság ormaira, a némaság gyász-lángú pokol-kútjába? A némaságba? A némasághoz? Az elnémulás halál-viaszába fúlok majd én is, betömődvén testnyílásaim és töprengésem tudatának testnyílásai a sárga, zsíros és könnyező, s könnyűségében is nehéz anyaggal? Betömődvén a Hallgatással, a Csönddel, az Elnémulással, a Megőszűlt Végső Csönddel mint a mézbe-fúlt légy, darázs; mint a mézelő méh, aki önmaga átváltozás-anyagába fullad, az Átváltoztatott Sárga Valóságba, mert szőrös teste pórusain zsírosan befelé folyik az átváltoztatott virágporanyag, a testéből böfögve, bugyborékolva kihólyagzott, kibuborékzott, kiökrendezett, kihányt, átalakított anyag, a megérlelt, megszentesített, a méz, amit a testbelső, a méhecske-gyomor, a mézképzőszerv teremtett, a méhecske-torkon, méhecske-szájon kiokádott! Vagy eljutok majd, vagy eljutok már a tiszta szóhoz? Vagy eljutok majd a tiszta-tiszta szóig? A gyémánt-szóig, amely mosolytalan és könnytelen, de tüzet-tündököltetően gyémánt-önmaga. Kristály-tömény lényege önmagának, mint a teremtés eszme-embriója, eszme-szerkezete, az ős-eredeti, a kezdeti? Amelyre majd ráburjánzik vastag kötegekben fonódván minden lét-formájával, lét-jelenségével, lét-halmazával, lét-dolgával, lét-homályával, halandóság-ködével és halál-halhatatlanságával az élet és halál! Eljutunk majd a tiszta szóhoz? Eljutunk majd a tiszta szóig? Eljutunk-e majd? Eljutunk-e már? Vagy jövőnk a szeplős dadogás, vagy jövőnk a pontkötegként püffedt, nyirkosan pihegő, vizenyő-pislogású varangy-szorongás, dagadtan-lüktető mindent-fölfalni-vágy varangymohóság nedves gyűlölete a rög-homályban, a kő-árnyékban, kevert föld és halál-szagú növény-némaságban? De hiszen szólni kell! De hiszen hallgatni nem lehet! Mert csak a halottak beszéde a csönd! A halottak élő és égő himnusza: a hallgatás. Mert a csönd, mert a teljes csönd: a halottak szava, mert csak a holtak beszéde: a némaság, a kék márvány-teljesség, a sárgalila önmagában-beteljesedettség rothadásban lefoszló végleges kőtitok-csöndje! Szólni kell, igen! Mert az élő tudat, mert az eleven teljesség hatalma: a szó! Mert a halandóság legszebb embervígasza a szó. A halandóság gyönyörű halálig-virágzása. A szó. A tiszta tiszta szó, az emberi ember-szó, a vígasztalan gyászú és vígasszal-vemhes emberi szó, ember-beszéd, az ének és az átok teljessége, a teljes ének, ahogy a lángelme Pablo Neruda írta halhatatlan époszának szent kezdősorai fölé a címet. Töprengek sorsán a világnak. Gyötrődöm. Fájok. Hullok. Lángolok. Tűnődve keresem vígaszát: Jelenkoromnak. Szellemünk jelenkorának, szellemem jelenkorának. A cafatjaira szaggatottságában véresen lüktető, egymással élő hidacskákkal és kocsonyás csapokkal össze nem kötött sejtek vonagló halmazként, könnyező és nyálzó óriás-kupacaként mégis együtt-szívdobogó, jelenkori világ szellemének, tiszta-mámorú indulatait, fölemelkedésre-elszánt és jövőre-elszánt boldog teremtés-dühét. A teremtés, a teremtő akarat, a megmaradást-építő teremtés dühödt mámorát! És mennyi szívdobogást-fehérresápasztó véres szörny-hörgés a sötétben, vak vérző sárkány-jajongás, zokogó ördög-átok! Milton pokolba-letaszított angyalai sikoltoznak buján kancásodva és kanosodva, égő szőrzetükkel, világ-átkot lángoló szájukkal bűnös, dögbüdös lángpontokat köpködve az ősbutaság nem-bűntudat sötétjébe, Hieronymus Bosch szitakötőszárnyú ronda és rohadt varangy-tündérei röpködnek halált-vinnyogva, varangy-röhögve, bűnt-vartyogva és vakogva, romlást-visongva a Jelenkor Tudat-Éjszakában, röpdöznek a varangytündér tűzpontok döglángot-brekegve és sikoltozó röpködésük fehér tűzvonalaival, égő repülés-drótszálaival rácsozzák be, ketrec-rácsrenedszerbe fogva a deres Jelenkor megőszűlt csöndjét. S mi ott kuporogjunk mintegy álmodozás-buborékban meztelenűl, némán, csöndet-virágzó hártyagömbben, halállal-bepántolt csönd-hólyagban: a Lehetetlenség Őrületének kiszolgáltatottan, ez égő tűzketrecek édeni foglyaiként, boldog tudatlan rabok e tűzlő rács-rendszerekben, tűz-szita-kocka cellákban? Nem! Nem és nem! Nem! Szólni kell. Énekelni. Meztelenűl. Tisztaság-pucéran. Együtt. Mert az Ének és a Közös Ének széttöri csöndünk átok-buborékját, amiben, halálra-ítéltek ruhátlanúl kuporgunk, szőreinkkel, emlőinkkel és nemző-szerveinkkel, mert az Ének és a Közös Ének elhervasztja a Világ Sötét dermedettségében tűzlő átokgolyókként cikkanva és cikázva röpködő, vihogó és varangyló szitakötő-átokangyalokat, s lehullanak kihamvadván sötéten, s még csak nem is parázskristálylanak tovább, lehullanak, mint a döglött falevelek a Bűn Fájáról, mint a zöldkristály, rubintkristály, kristálykék döglegyek, testükben és hólyagszívükben penészgombával beszőtten, a döglött-pórusaik pontlikacsaiból úgy lógnak ki a zöldszürke penészszálak, mint féligrohadt koporsóból a holtak fejszőrzete, hervadatlan, rothadatlan asszonyhaja! Mert a Tiszta Közös Ének megtisztítja a sötétséget, égő átkaitól, fényt hoz a sötétre, bevilágítja és fölolvasztja a szív deres és cseppkőtüske-jeges éjszakáját, bevilágítja és fölolvasztja a dermedtség fájvirág élő sötétjét. Jelenkorunk: szívünket és elménket gyötrő gyötrelmeit. Égek. Töprengek. Várom társ-szavatok szerelmét és szeretetét embertársaim a szóban, töprengésben, lángban, tűnődésben és cselekvő akaratban. Mert a szó is, a töredék-szó és a teljes szó, mert a valamit-tenni-akarás, a létet, a dolgokat, a jelenségeket jobbátenni-akarás: mindíg hívás és mindíg várakozás is, de lényege és léte szívütéseiben mindíg cselekvés az akaratban, akarat a cselekvésben. Közös akarat. Hogy jobb legyen. Sose magány. Nem! A magány sohase. Mert meghalunk magunkban, mert beledöglünk egyedűl! Megfagynak szavaink, mint a téli csönd, kék szájunkból csipkés küllő-korongokkal dér virágzik, szívünkből kévekötegekben hózuhatag! Megfagynak ereink, hús-rostjaink, megfagy a sejtek közti lüktető és lobogó anyagerő, megfagy a molekulák közti erőtér-anyagcsönd, az atomok részecske-felhőburkolata megfagy, megfagy a csont, a szőrzet is megfagy, s létünk, mint a téli éjszaka, kopár és száraz tejútszakálla a deres űrbe lóg, mint a csönd kötélhurkán a kék önakasztott, és énekünk rongyokban, elrongyolódottságunkból dérzúzmarás ágyékszőrzettel, dérpetrezselyem szempillákkal, dérhernyó szemöldökkel, fagyott szemgolyókkal a hó-hányadék űrbe meredve, mint megfagyott katonák a téli csatatér fagyott-hörgő december-irkalapján! Töprengek szíveden népem sorsa. Töprengek szíveden népem szelleme. Töprengek szíved szellemén hazám. Töprengek szellemed szívén édes nemzetem! Töprengek szellemiséged jelenkorán, töprengek teremtő, élő, akaró, cselekvésre-vágyó szellemeid, szellemi embereid akaratának jelenkorán, teremtő, szelíd, dacos, dühös, indulatos, vagy mosolygó-hallgatag szellemeid jelenkorának akaratán édes hazám: Magyarország! Művészeted hitvalló tevékenysége gazdag, termékeny és akaró, művészeid, költőid, íróid tevékeny keze és tűnődő elméje fénnyel-behintett, lángoló fényporral-beszórt, mint a tavaszi utak a lényekkel-zsongó idegzetű zöld mezőn, aranypettyek mámorával behintett, mint a felnőtt szerelem. Az emberségben felnőtt szerelem! És mégis! És mégis! A felszín, a határfelület, létünk testének határfelülete, hömpölygő hártyalepedője (nem szemfödője)! meg-meggyűrődik sokszor idegesen, ősz ráncokat vet, mint a mosolytalan baljós öregség, gyűrűzik fodrosan és olajkarikásan: mintha a felszín alatt, az égő határfelületek alatt lenne tusakodás, dulakodás, élethalálharc, fortyogás, örvénylés, habzás, tajtékzás, buboréktölcsér-pörgés, dühödt cikkanó parázslás, pikkelyes és tüskés, uszonyos és kagyló-dióhéj hátú, iszamos és sikamos, zöld mirigytrombita létezők, lények és parázskristály-pengék kristálykard-kaszabolása, tompa, iszonyatos, csápos, mohó, rettegés-laza gomolygása! S e habörvényt kavaró és tajték-kutakat pörgető alatti lét-gomolygás buborék-kalapokat, gyűrű-csipkeszökőkutakat, vízköpet-pontokat tol, pattint, lök, lő, úsztat a fölszín hártyahömpölygésére vagy hártyaszőnyege hömpölygő jelenére. Vaksi volnék, balga látomás-szemű, ahogy annyiszor írták és mondották rólam már teremtő évtizedeimben is. Bolond? Mert hiszen mondták már gyermekkoromban és mondják ezt is? A szó és a kép tébolyúltja? Nem hiszem. Én nem hiszem! Mert hinnem ezt nem szabad. Mert ez a tévhitemben-hit: a halál! És minden: csak nem halál! Mert elég volt a halálból! Elég. Mert volt már halál elég. Mert volt már halál: elég! Halál! Elég volt! Elég! Elég! Elég! A szívben és a történelemben. Az eszméletben és a művészetben. Mert virrasztottam hány kiterített fölött, száraz könnyekkel, gyászom és bűnöm árny-zászlójába csavartan, a lila üvegszobor-semmi fejénél kuporogva, gyász-csuklyába húzott rettenet-arccal, az idő történelemtudója, a halál nem-ismeretlen Anonymusa! Mert virrasztottunk hány kiterített fölött, túlvilágot-ökrendező gyertyalángban, önmagunk árnyai is, gyászai nemcsak a fehérrel betakartnak, de gyászai önmagunknak! Igen! Mindent, csak nem egyedűl: társaim a szóban, társaim a teremtésben és az ítéletben. Nem egyedűl. Mert rettenet az! A társtalanság: a Rettenet! És nem a Remény! Mert az ilyen magány, az ilyen csoport-szilánkokra robbantság: csak a Rettenet. És nem a Remény! Az egyszemélyi magány, vagy a csoportosúlt magány: vak forrása a gyanakvásnak és gyűlöletnek, az irgalmatlanságnak és az elvékonyodásnak, hogy végűl papírszobrok, fehér papír-kivágat alakok, vagy alakcsoportok leszünk csak! Nem vérrel elevenek, hússal és az eszmélet és a szív szerelmével áldottak! Nem, nem lehet egyedűl! Hiszen mi, a szó tudói, a teremtés szellemi megvalósítói: tesszük a hazát is, meg a világot is, az egyetemes világot, a világegyetemet, teremtő és töprengő agyvelőnkkel és szépre-mozgékony, igazságra-indulatos kezünkkel! És mennyi vélt bántás, mennyi hitt gyanakvás, a történelem vérző földrengései, túlvilágfényű óriás-meteorit becsapódásai után, mennyi okos félelem és hazug gyanakvás szivárog vadúl, szőrösen, indásan és csalánosan elburjánzott szívünkből! Ne veszítsük el egymást, mert elveszítjük önmagunkat! Tudom. Legyünk szép és okos teremtők a Közös Akaratban! Barátaim: emlékszünk még az ifjúságra? Talán ősz hajzatunkkal, de nem-ősz szívünkkel, meg-nem-őszűlt szívünkkel. Ifjúságunk közösére. Ifjúságunk történelmének közösére? Hadd mondjam most csak a magamét. Nevekkel. Életem neveivel. Közös akaratunk neveivel! Nagy László. Vas István. Illés Endre. Valljak most róluk: magammal. Vagy megfordítva akár. Édes Istenem: Nagy Lászlóval milyen lángolva és milyen bizonyossággal, dacos és mosolyos kristály-gyönyörűséggel néztünk egymásra ballagó és robajos, sörhabkoszorú-szájú, gyönyörű csikó-toporzékolás ifjúságunkban, amikor azt mondottuk: új költészetet csinálunk! És mi történt? Büszkeség nélkűl, de mosolyos tekintettel mondom: teremtettünk is új költészetet! Vas István: ifjúságom (majd felnőttségem) époszi vadonának, céltudatosan bolyongó létem egyre-mélyebb pokolkútjának, egyre szív-iszonytatóbb szenvedés-bugyrainak, átok-koszorúinak a Pokol-Evilágban: okos és bátor kísérője volt, mindent-tudó élő Vergiliusa, fénylő arccal, okos szív-biccentéssel, aki nemcsak nagy költészetével, embersége bonyolúlt tisztaságával, virágbaborúlni kezdő ifjúi zöld költészetem árnycsipkéire lövő eszmélete bizonyosság-fényével, de gyógyító szeretetével is a tudás felnőttségébe kísérte teremtő dacos tébolyomat. És volt benne annyi bölcsesség és nagy emberség (a Közös Szenvedés Időmetszeteiben), hogyha hihette is egy keserű pillanatra (és miért ne hihette volna)?, hogy egymás ellen fölvonúlt és port-robbantva egymásra robogó vasas seregek élén én az új hadak elején ellene vágtatok, szívére-célzott könnyű lándzsámmal, rárobogok piros csikómmal, haláldöfésre készen ágaskodva vágtatok piros szárnyas csikómon, piros szárnyzászlók sólyom-verdesésével, picit a talaj fölött lebegve, hogy hordozóm patái csak a levegőt kotorták habrózsákká, mint a táltosmesék ötlábú csikója, mondom: volt szívében annyi nagy emberség és magyarság és európai ésszerű tudat, hogy minden gyanakvó szeretete ellen: megértse (mert tudta: kötelessége a megértés)! ez csak a komor és vérfüstös korszak téves eszméje volt, skizoid doxazmája az akkori jelennek, s ezzel tudta már azt is, hogy nem egymás ellen a hajnalvéres síkon fölvonult vasas seregek fölpáncélozott lovasai vagyunk, más-más zászlókkal, gyűlölve nézve egymást, a vas-erőt, hogy egymásra robogjunk, kopogva és dörögve, csörömpölve és vastól és vassal-jajongva megdögleni, de egy hadi-seregben egymás-mellett vágtatunk páncél-arcból lángot-lövő szemű, nyihogó lovakkal, csak ő, Vas István nehéz páncélzatban, bár a mellkasát és hátát harangként befödő vért-vasing nem pontosan záródott pántjaiban és csatjaiban, kis rést hagyott (hogy kibúrjánzott a mellkas-szőrzet), nyitott kis vas-páncélajtót, épp az érzékeny szív előtt, odadöfhető nyitottságot, én meg ott lebegtem légben-robogva mellette, páncél-héjazattalanúl, kigombolt, nyitott fehér ingben, födetlen fővel, mert ifjúságom feketén lobogó fején nem volt páncélsisak, ott vágtattam mellette nyitott mellkassal, hogy ifjúi szívem átlátszott a húson, mint celofán-dobozban a piros szegfű, igen, nyitott mellkassal, de pajzzsal és dárdával, együtt futottunk, ledöfhetően. Hiszen tudtuk, lévén mai magyarok (ha ő jött is más idő-metszetek üveg-függvényeiből), hogy ugyanazt akarjuk, új költészetet a szocializmusban, megőrizve a régit (mert múlt nélkül nincs jelen, és a jelen már a jövő múltja!), hogy emberi szocializmust akarunk, emberhez-méltó emberséges szocializmust, levedlett gyűlölség-múltunkat elrohasztva! A szocializmus emberségét! És Illés Endre! Édes Istenem! Sorsom, vad, vak és gyönyörű sorsom Marcus Aureliusának mondhatnám (és mondom is)!, ha ifjúságom dühös és oly szelíd teremtésidejének kormos időszakában a hatalom bizonyosságának birtokosa lett volna, de csak tiszta nagy ember volt, szépen derengő tiszta fejével és lángoló szív-izgatott, bátorító, vakmerő kamasz-mosolyával, a nem-hatalom nagyon-bölcs, nagyon-okos, emberségében legyőzhetetlenűl bátor Marcus Aureliusa, a nagy latin emberség, Marcus Aureliusa sorsom, és sorsunk korának, de csak nagy író volt, ember az embertelenségben, aki hitt bennünk, aki hitt bennem, mert mindíg hinni tudott és mert hinni az ifjúságban, az ifjúság teremtő boldog és átkos-gyönyörű fékezhetetlenségében, mert hitt önmagában, a gyémánt-bölcsességben és a vadrózsaszagú szigorban és mindíg tudta és szép szóval, gyönyörű cselekvéssel, vállalással vagy szenvedéssel, vagy szótlanúl arra bíztatott, bíztatott szóval, cselekvéssel és hallgatással: bíztatta meggyávúlni nem-tudó és gyávaságot nem-akaró hitünket és szívünket, ifjúságunk és felnőttségünk teremtő és temető eszméletét, bíztatta a teremtésre, tudván, hogy a tiszta szó ereje nagyobb, mint a magreakció-erők robbanás rémülete, hogy a szocializmus legszebb erője a tiszta szó, a feddhetetlen, lángoló tiszta ének. Prózában és versben! Mert Uramisten, hogy tud szeretni embert és művet, milyen lángoló piros ifjúsággal, milyen irigyléstelenűl, s szeretetével, szeretetének áldó hitével bíztatni új s új művekre ez a bölcs nagy író, ősz barátom, de ifjúságom nem-ősz szíve, milyen bátran tud rajongani az újért, bíztatni, hogy jövőbe-vágtatásunkban a szellem nagybonzont-szakállú pusztaságán váltsunk új s új lovat, üljünk új s új lóra, mert habosra-rogyva kifáradhat a ló, de vágtatnunk kell tovább a Piros Jövő Felé, s fáradhatatlan a vágtató szív, a száguldó elme, aki száll új s új lovon a Teremtésjövő virágtűzözön zsongómezejére. És ez az ő legszebb bátorsága! Töprengek sorsán az időnek. Töprengek sorsán teremtő akaratunknak. Ha egymásra vigyázunk: önmagunkra is vigyázunk. El ne tévedjünk az időbozótosban. El ne vesszünk önmagunkban. Önmagunk zuhogó fehérjében, mint síró gyermek őrjöngve-lángoló hózivatarban. Naponta: ismeretek és tudások új szépsége és rettenete lő agyamba. A fül, az agyvelő, a szem, az idegrendszer percenként új s új megtudásban ragyog föl, vagy hamvad ki hitében. Zúdúl ránk tudományával, kérdőjeleivel, kételyeivel, fölfedezésével, megismerésével, rettenetével és gyász-lehetőségével a teljes végső Emberiség-Elpusztulás közeljövőjének félelem-gyászával a Mohó és Búrjánzó Jelenkor. Vigyázzunk! Vigyázzunk hitünkre. Vigyázzunk hitünk tisztaságára. Mi, gyötrődő elmék és nem háborgó, halandóság-homályba burkolt gyásztalan vad vadak! Két megtudás örvénylik hetek óta szívemben és agyamban. S hagy békétlen töprengésben. Az egyiket olvastam, a másikat hallottam. A Theológiai Szemle egy könyv-ismertetéséből megtudtam, hogy Elisabeth Kübler-Ross: Interviews mit Sterbenden (Beszélgetések haldoklókkal) címmel könyvet adott ki. Nem akarom én most az ismertetést ismertetni. Csak annyit: négy theológiai szemináriumi hallgató Elisabeth Kübler-Ross orvos-asszony vezetésével beszélgetett a haldoklókkal: elmondván nekik haláluk közeljövőjét. Öt pontban összegezi a könyv e beszélgetések gyötrelmeit. Egy: a beteg nem akarja tudomásúl venni a valóságot, tiltakozik, vitatkozik. Kettő: a harag. („Miért éppen én?”) Három: a beteg alkudozik, ígérget, fogadalmat tesz. Négy: a depresszió, szorongás, mélabú, melankólia, szomorúság. Öt: a belenyugvás, elfáradás, beletörődés, belefáradás. Íme: a pontok. A halál-pontok! A könyv a remény mérhetetlen csillagtűzének hívő fölvillantásában összegzi halál-tapasztalatait. A reményben, a magunkat-soha-föladni-nem-akarásban, a hitben, a tudományban, a gyógyszerekben. És a szeretetben. Az élő, élet szeretetében! Annak hitében. A másik megtudás: hallásom, fülem gyönyöre, iszonya és jövő-szégyene volt! Én is hallottam Kossuth Lajos hangját! Nemcsak Petőfi Sándor. Nemcsak az akkor haza! Mosolyos döbbenettel, végsőkig-izgatott szeméremmel ültem a rádiókészülék előtt. Uramisten: az elrothadt, elhalt, meghalt történelem fog most beszélni! Aztán: sercegés, ropogás, pattogás, sipolás, zörej-lánghasadékok, égő hangpontok szikra-szökőkútja, izzó hangpettyek csokrosan felfröcskölő bálnafújása, lángoló hangtömegpontok lázas, zaklatott, kiszűrhetetlen, tébolyúlt, világűr-elmebeteg szövevény-szerkezete, hangszikrák lehetetlen-vad, búrjánzó kévehullása, örvénylő pityegés-gomolyok, katatón csicsergés-tűzkazlak, mániás-depressziós elmebeteg, skizofrén, paranoiás csipogás-kévék mögűl egyszercsak kiderengett, mint az alkonyat barna homály-akaratából a napgolyó gyászos, ködös, homályos ossziáni messzisége: a mélybarna mélyhegedű-hang, a komoly, ünnepélyes, bajusszal dörmögő, gyászfátyolos-szívütésű hang: Kossuth Lajos hangja! A fekete-gyászbarna történelem fölújított viaszhengerről, viasztekercsről lassúdadan hömpölygő barnafekete beszéd-töredéke! Uramisten: hát ő az, hát ilyen volt? Ültem szívem fehér gyászában mosolyogva, s futottam volna ki a Kerepesi Temetőbe, hogy feltörve törhetetlen koporsóját, megrázzam csontvázát, rázzam sárga öreg csontjait, s a Jelenkor Hamletjeként kezembefogva, ideges kezembe a koponyahólyagot, a csontkőzetbuborékot: rákiáltsak, „hát Te vagy az, aki szólsz most a múlt idő kristályrohadásába temetve, te Barna Köd, Semmi-Csontváz, Korhadott Ősz Csont, te barnúlsz ki bajuszosan a viasztekercs sercegés-szikra-poklából, te Kossuth Lajos?” De csak ültem döbbent magányomba roskadottan, mint kopár kövön gyerek, aki hirtelen megőszűlt őrületében, motyója nincs, szülője nincs, ősz feje csak, s árúlni kezdi téboly-mosolyogva a dühödt, lüktető, óriás, vérző asszony-ivarszervű csillagokat. Az augusztusiakat. Mint kis szívét. Hogy sorsa legyen. Ne csak ősz szégyene, ősz tébolya, megőszűlt, elborúlt ősz gyermeksége, fehér gyermek-önmaga. S áll, ősz-gyermeken, mint akit behavazott az Isten. Mert megértette gyermekárvaságát! Barátaim a szóban és a szó cselekvésében, a szó által cselekvő akaratban, barátaim, dolgozzunk úgy, sorsunk legyen olyan, olyan Közös Sors, Közös Munka, Közös Akarat, hogy ha halni készülünk majd, meghalni ma, holnap, vagy holnapután (hisz embersorsunk szépsége a halandóság halála, halandóság-tudatunk bizalma), ne az öt halálpont rettenetében készüljünk a Másik Útra, de halálveríték-ingben lassan kifehéredve mondhassuk azt: „meghalok szépen, mert éltem büszkén és teremtve boldogan a megértő közös tiszta emberi szó érdemében!” Mert ez az Élet Diszharmónia-Látomása után, (amik voltunk) ez a Halál Igazságos Harmóniája! S éljünk így, hogy tetteink a szent dologban Kristályszerkezet Szigorúságú Tiszta Jövőt építsenek az Eljövendő Utókornak. Hogy ne csak a megszerkesztett, rothadás-foszlányaitól kiszűrt múltidő égő kristálydobozából barnúljon ki rég földbe-rothadott gégénk barna hangja, a barna elmúlás, a zord-barna szőrös múlandóság, zavaros, zagyva hangpontok tűz-fröcsetei, szikra-szökőkút sercegés-szalagok, tejútszerű hangkristálytömegpontok rothadatlan élő tűz-szakálla mögűl derengjen ki sápadt, túlvilág-fehérre meszelt hangunk. Mint a sárga hold egy lángelme Arany János-balladában, ködös ossziáni dalban. Ami volt csak. De szavunk legyen a törvény. És így a Történelem. Az agyműtétnél előbb leborotválják a koponyát. Aztán a tükörsíma koponyafelületen kört rajzolnak: pontosat. Aztán a rajzolt kör iszonyvonalán milliméterről milliméterre pontlikacsokat fúrnak a koponyabuborék-csonton, s így lesz fúrt pontláncolat-kör, lukacskoszorú a csonthólyag tetőívén. Aztán a pontlikacskoszorú űr-pontjait összekötő vízszintes csontcsipke-hidacskákat, koponyacsontlemez-pilléreket fogóval eltördelik. S ott a vérző fűrészcsipkeszélű koponyatető-korong. Aztán leemelik a koponyafedőt. S ott, ott, igen: a csontkehelyben ott az élő, lüktető, eres hártyákba burkolt agy. Ha most az a kíváncsi Ismeretlen Isten szorongó dolgos műtéttel leemelné Közös Koponyánk buborék-csonttetejét, fejünkbe nézve: ott mit találna? Halált-igéző daganatot? Külön fölsarjadzott és elbúrjánzott sejtek beteg halál-rózsáját? Vagy emberségre tiszta agyvelőt? Az eleven lét sejtköteg-halmazának virágzó boldog lét-csomagját? Nem tudom! Tudom? De azt tudom: élnünk és alkotnunk úgy kell, közösen, hogy megvalósítsuk, hogy megvalósíthassuk a Szellem Teljességét. Itt, a szocializmusban. Hazánkban. Az anyanyelv édes édes kötéseiben: Magyarországon. Magyarúl. Tennünk úgy kell, hogy itthon érezhessük magunkat. Itt: e hazában. Mert szép cselekvésünkkel mi tesszük a hazát. És sohase tagadtam: én itthon érzem magam. Mint gyermekkoromban anyámnál, otthon: Bián. Mint a gyerek az otthoni házban. Akkor is, ha szerették. És akkor is, ha bántották. Ha bántották, nem, nem a szülei, de a: sorsok, szeszek, ágyékok, ágyak, piros mámorok, bajuszos gőgök, származási megkülönböztetések, faji megkülönböztetések, vagyoni megkülönböztetések, hazugságok, kopár kopottságok, zöld iszonyatok, hetyke hatalmaskodások, komisz komorságok, vak megalázottságok és megaláztatások, zsinórcsizmás gyűlöletek, üvegszemgolyós árulások, vallási szégyenek, temetők őszei és tavaszai, ütések, gyanakvások, kék szorongások, szégyenek, halálok, szegénységek és gazdag szigorok. Ha bántották. Ha fájt. Pedig néha nagyon fájt! Fájt nagyon!