Szergej Jeszenyin halandó szíve^*

Szergej Jeszenyin halandó szíve, a régen-elrohadt, a sárga, büdös gőzpáfrányokat-fújó oszladozó forró piros cethal, az a szív, a sose-rothadó: kis piros haza, a vonagló, rángva-rengő piros haza-történelem, fehér akácvirág-hajnalú, ős-nyírfa-sírású piros lüktetés-zsák, s e piros szív-hazán megőszült puszta-füvek hömpölygő és hánytorgó, habos ősz zokogása, megkorhadt fejfákkal kúszán tüskés piros sündisznó, harmonikák bodza-virág-szájú sóhaj-zokogása, piros tehénkék, rózsaszínű borjacskák fehér kürt-bőgése, anyókák fabütyök-mítosz, fakéreg-gombahold sárga halál-pislogása Szergej Jeszenyin halandó szíve: e múlhatatlan kis piros haza. S e kis piros hazában ott nyüzsgött jövendő életté várva önmagát az egész emberiség, ott nyüzsög szárnyas jövője megszületés-pillanatát várva a fehér függőleges szagló toll-lándzsa csápos koponyájú, millió anyagpontból, rudacskából, csövecskéből, kötésből, sejthártyából, sejthártyafalból, sejt-cella-falakból, sejtbelső anyagörvénylésből, pihéből, pórusból, zsákszívből, hártyaüveghólyaglánc-gyomorból és mindenekből szerveződött puha mikrotökéletesség jövendője, a sárga víz-jelen olajos magzatvíz-embrió-őslevesben az egész eljövendő emberiség, mint az agyba-ágazó fekete kocsonyakehely szemű, óriás hártya-golyó-koponyájú (amely puha kocsonyás kitin-sarlókkal bajszosan félbe-karéjozva) szúnyoglárvák! A milliárd kaportányér-legyező-uszonytollfüles hártyahólyag-hurkazsák, a pórusos hártyaszív sárga zsákszív-csücskéből kiálló, tollpihe-kérdőjelként felgörbülő pehely-bajusz-páfrány-félholdlegyező rebegő farokuszonnyal. Hogy legyen majd: jövő, milliárd részletből tökéletesen megszervezett, rugósan-puha, önmagának-szilárd, nyomást kifelé: anyaga testhatárfelületei felé toló, nyomást léte anyagával szilárdan elviselő, nyomással nyomásra-felelő hibátlan biológiai szerkezet, nyáralkonyi cingár harmonikasírás szilárdpuha zengve-röpködő halandó gépezet: szúnyog! Oly puha, oly gyorsan elkenhető, szerkezetből zöldsárga anyagmegszervezettség-lekvárrá szétmázolható! Ünneplem őt, piros ifjúságom lángporladt piros mítoszát, az édesded szőke csődörfiút, az Oroszország mérhetetlen szívén megőszűlt ibolyacsikót, aki úgy halt meg, elvesztett magát egy ablakkilincsre akasztva, csuklóereit egy nyisszantással fölvágva, hogy az égi nyitott-szájú csuklósebből szökőkútként páfrányzott föl a vér füstölögve és lángolva, piros csattanáspontokkal, csattogás-pettyekkel fröcskölve szeplősre az egész világegyetem-tűzvészt, s ordítozhatott az űrkopasz tátongás-óriás Majakovszkij, üvölthetett mértani-ábra-logikus selyempuha latorhörgéssel forradalmi magánya szálkás gerenda-keresztjére kötözve a tehetetlenség kő-köteleivel, káromkodhatott következetes tébollyal fájdalmában (mert ott lóg a testvér a magány szikrázó sárgarézkilincsén), föl nem támadt többé az a halállal-kacér szívű, dühödt-istenágyékú szőke fiú Szergej Jeszenyin! Az átmeneti állapotok létformái a megvalósúlásban (szellemiben, anyagiban): talán az egész létezés, az egyetemes létezés (s mert a biológiai lét-hártya részletei vagyunk, mi is, emberek is az egyetemesen sívár világegyetemben: a biológiai létezés) legtitokzatosabb anyag-életmódszerei. Az anyag (és szellem)-létezés átmeneti létezés-alakzatai, lét-akaratai! Mohó, titokzatos, bársony-ődöngésű, növény-állat, állat-növény akarat-alakzatai a Tenyésző Homályos Létnek, s így a biológiai lét egy tudatos halandó foszlékony-eszmélő anyagfeltajtékzás föltorlódásának, az Emberiségnek, s az Emberiség történelemmel körülhatárolt szigetállományainak, a Társadalmaknak. Mert ez átmeneti létformák, ez átmenti létalakzatok a kettős megvalósúlás kötés-törvényeiben élnek, a hermafrodita tenyésző és eszmélő dologi létezők két biológiai létakarat és lét-alakzat egy-testként virágzó dologi formái (nem szimbiózisban, de a szimbiózisnál szétválaszthatatlanabb együttben: mert a szimbiózisban élők két szervezet, két külön test, leválaszthatók, szétválaszthatók, legföljebb a leválasztott belehal a kivontság hiányába)!, ugyanazok és mégis kettők: a szellemben, szerelemben, nemzésben, táplálkozásban, szaporodásban, tenyészésben, elhalásban és meghalásban! De csak a két lét-tér, a két létezés-anyagtéridő határán tudnak élni. Visszatolódva, vagy előretolódva az örök téranyagidő egyik, vagy másik valóságába: elpusztúlnak! E határonélés előre-ágazás, visszafele-bársonylevelezés és spóra-tündöklés nekik éltető valódiságának létezés-törvényeiben (megvalósúlhatóság-anyagában) tudnak csak élni: nemződve, táplálkozva, szűlve, szaporodva, s magukat (jellemi és erkölcsi, szellemi és testi anyagformájukat a halandóság törvényei szerint a létezésben a létezéssel fölégetvén) a tovább-nemződésben halhatatlanúl újraszaporodván meghalni, hogy utódaikban éljenek (formájuk, anyaguk, anyagmódszerük, élet-természetük, szellemi kötéstörvényeik dologi formáiban újramegvalósúlva) tovább! Létezésüknek ez az egyetlen lehetségese! Másképp elpusztúlnak. Kiírtódnak a Létből és az Anyag-Idő emlékezetéből! Szergej Jeszenyin: ez a zseniális édes harmonika-hangú nyírfacsődör, csikó-akácfa, ez a világballagó festett emberfaház, ez a vasáranapesti haranghangú világkóborló, füves és vadvirágos, mályvás és lapuleveles, szorongás-szívű, duhaj, vad, falusi bikafiú-utca, ez a temetők falusi rothadás-szagú, jázminméz-illatú, mézelő méh aranypáncél-lovagruhájú piros bársonybuggyanás dörmögés vándorcsöndje (mert nincsenek a halottak oly mélyre elásva)!, ez a szőke részeg hattyúkan, nyírfakéreg-hajú, fehérszempillás hímsólyom: ilyen szellemanyag-létező (és talán fizikai létezés-anyag) volt. Az átmenet szellemanyag-állapota. Létezésével a két világ ( a forradalom előtti és a forradalmi valóság) egy-alakban megtestesűlt két létforma (növényállati, állatnövényi) szétválaszthatatlan szellemi (így érzelmi) együttes egy létezője. De megmaradva élni csak e két világ határán tudott. Létével áttolódva az új anyag-megtestesűlés, a forradalom-történelemidő anyaglángjaiba: tenyésző virágzása sorvadni kezdett, hervadt gyűrődvén, mint az őszi falevél, pernye-hártyaszításra hólyagosodván, elrothadt anyagában, kiszáradt, mint a szúnyog póruspihés drótszita-rácsszerkezettoll szárnyakkal, ízelt hártyamutatóujj potrohhal, vékony rézdrótgépezet hosszú lábakkal, mint a holdtalaj lila porában lépegető ízelt, csuklós-lábú elektronikus-agyú gép-szúnyog, rézdrót-felsőcombcsontokkal, rézdrótszív-térdkaláccsal, rézdrót-alsóláb-szárakkal, a lábfejeken rézdrótküllőkarmok, mint húsevő virágcsillagok, míg a Halálidőbe dermedett részegen, mint arany ősborostyánrögbe az ősszúnyog, az örök anyag-szúnyogidő, s most már mindörökké látszik a megőrző ősanyagban a halálba-fagyott koponyán a két szemgolyó-ikrakupac fölött a szögecselt lemezes, palás homloktető zsindelyes közepéből pórusos tollszárral föltollasodó élével függőleges csáplándzsatoll, a sárgafehér erezett tollpajzs fejbúb sírkereszt, s az alsó állkapocs drótcsiga-pödörnyelvszakálla, mint megkövűlt foraminiféra kőkürt-csigaház-tekervénye. Ó, Szergej Jeszenyin, te zseniálisan toporzékoló boldog, részeg nyírfa-embercsődörbika, te lángelme-boldogtalan tántorgó emberszégyen-növényállatszerelem, te dúsgazdag tékozló koldúsa a jövő-hitnek, hajzatodban és szőrzeteidben a világmindenség csillaghalmaz galaxis tetűgombócai, ó, Szergej Jeszenyin, hát föl kellett adnod magad, átrohasztani magad a halálba, hogy fölismerjük a törvényt: az átmenet: korai halandóság! Az átmenet: a lehetetlen virágzása a semmiben! És mégis, Szergej Jeszenyin, te, az édes tiszta szó gyötrött nem-akartam-forradalmára, te szőke csigás-fejű, rúzsozott-szájú, rúzs-ajakcimpájú kicsi paraszt-Feuerbach, a törvényt már sejtő zseni-tétovázó, esett, esendő gyötrődője a Megvalósúló Forradalomnak, te önakasztott kék hús-zsák, mint agyvérzésben bénák karja: lehetetlenűl lelógó kék indigópapír-kesztyű kezű Hulla-király, pisze kis falusi Rimbaud-Magány, te Rózsaszín Részeg Viharzás, Átok-Gömbvillám: szívedben, a kis piros hazában ott tolong énekelve és részegen ragyogva, mint a mindenség égitest-örvényei, a Múlt és Jövendő Emberiség! Te Kanok Kevélye Tiszta Szőke Szűz, Jézusa a Lehetetlennek: haláloddal kiváltottad szívünket, oly esendő hitünket a Félelem Fagyából. Mert szavad: Örök Rózsaviharzás. Bűnbocsájtó Szelíd Tűzözön, Gyötrelem-Tűzeső! Mert halhatatlan éneked: a Halandóság Legszebb Szívütése!