Az emberség csöndes harangja^*

Utoljára nem a koporsóban láttam. Oly kegyetlenűl fájt a halála, hogy elmenni nem tudtam a temetésére. Nem láttam hát őt: halottan, önmagába-zárt hamu-fekete végzetében, nem láttam őt a koporsóban, fekete porcelán-félszoborként, a szemfödőtől zakó-hajtásáig, szívég kitakartan. Utoljára akkor láttam őt, amikor elmentem: búcsúzni: Annától, akkor láttam őt utoljára, mikor Annát temette, feleségét. Annát amikor a ravatalozóban siratta, csöndesként sírdogálva, mint valami fekete hajnali harmat-harang, a csönd bársonyos fekete-kék tétovaságával, ez az emberség csöndes harangja feketebársony-harmattűz hajnali csöndes emberség-harang, ember-harang, aki volt ő, Annát amikor siratta, Annát, akit azóta elsirattam én is, mint hitem mosolygó édes tisztaságát! Mint aki könnyet sirat! Mint aki könnyet könnyel sirat! Sírva: Annát, a feledhetetlen-édeset, a tisztaság mosolygó, édes, törékeny-pillés gyászlepke-szemét. A tisztaság nyári mosolyos lepke-csillagzását. Mert nem lehet róla szólni: Kis Ferencről, csak Annával szólhatok Róla is, és Vele is: Annáról, oly együtt-egyek, oly egyszerre-együtt gyönyörű kettősége volt létük, hogy a tiszta szó, mint félbetört csillag: félbe-vágott fele-ragyogással ég csak, mint bolond karddal félbevágott láng, mint a tűz fekete átok-baltával felébe vágott arany-Griffmadara, mint a kettétört népmese, igazsága felébehagyottan, ha külön szólok róluk, szólván Kis Ferencről, az egyszeri és egyetemes népmesefiúról, a világboldogítást akaró, és világboldogítást fölvállalni-merő, az Ördögkirályt, Sátánfejedelmet, Sárkányemlős-Atyát, vagy gyémánt vadrózsa-méh szeme szőrpihés emlőjű Tündérkirálynőt, egyszóval a Gonoszt legyőzni vállalkozó, küldetést vállaló, az igazságukat-várók küldöttségét vállaló szegények fiáról, a népmesei vándorló tarisznyás fekete hősről: Kis Ferencről! És Annát mondom most vele, most, csak vele mégis Kis Ferenccel, a fekete kesztyűsként koromláng-kezűvel, a tétova topogóval, holtában köszöntöm őt, halottaiban és csontjai földberagadt árvaságában Kis Ferencet, a már Csontváz-Embert, a már a Gyökerek Szeretőjét, s már az Agyagot Sárga Koponya-Fogsorpatkókkal marcangolót, a Csontváz-Annát Csontváz-kezekkel Csontváz-Lényére Ölelőt, a Csontcsillag-kezekkel borda-páncéligére Asszonya-Csontvázát odaszorítót, Kis Ferencet, az eleven, ható, emberségében és teljes és tiszta emberség-vágyával Jelenkorunk depressziós-hisztériás, ködös léthomályából emberded fényével kisejlő, árva vérzéseivel kisajduló költőt, aki volt valaha a föld felületén járó, aki ma már teste megtisztúlt anyagával, csontváza halálos kőzet-egyszerűségével a föld teljességének mélytengerlakója, a föld-belső virágzó Csontváz-Embere, mint a mélytengeri virágállatok pórusos mészkürt-csipkekerék esernyő-váza, amelyből az eleven lét helyett, amely hús-virágzásával, rejtőzködő, bimbózó falánkság-érzékenységével kirohadt mészpórusai és kő-csövecskéi üregéből, igen, amelyből az érzékeny eleven lét helyett már csak a halál fekete árnyékcsipke-lüktetése virágzik. A halandóságunk miatt halott emberből, halál a halálból, árnyék-csönd az árnyéknélküli föld-belsőben elkorhadt és csontjaival szétesett halottból. De nem a Költőből! Mert azt mondanunk nem lehet! Mert ezt mondanunk nem szabad! És mert velem is gyűlöltetik a hazugság, kimondhatom, hogy oly árva és egyszerűségében tiszta költészete, ember-léte halandóságával nem fröccsent szét lángoló és lángolva kihűlő, sötét süledék csillagérccserepekké, halott, összesűlt és összeaszalódott anyagcsomókká, mint a fölrobbant meteoritok, mint a föld légkörébe kerűlt, vagy a Földgolyó anyaghúsába csapódott meteoritok lény-teljessége. De töredékessége árvaságában, csonkasága magányában is megmaradt tiszta egésznek, így, csonkaságával és árvaságával: egy csöndes szép akarat diadalának és egyszerű teljességének! Van Rouault-nak, a vérrel-átitatott bohóc-arcú francia festőnek, a vastag és vaskos, kék, sárga, piros festék-kötegekből abroncsozott és pántolt fejű, zsíros festék-szalagokból pólyázott koponyájú festő-lángelmének: egy tövissel-vérző, vérző töviskoronával meggyalázott Krisztus-feje, vérével kereszten csillagként, szomorú, dühödt, szelíd, árva, vért-lövellő csillagként világító Megváltófeje. És mintha Kis Ferenc, emlékezetem idő-lapját magam elé függesztve az üres térbe, mint festett képet, mintha Kis Ferenc őrá hasonlítana tiszta, megőrző és hűséges emlékezetemben, őrá, Rouault: piros és kék és arany és zöld és fekete-láng, ecsetvonáskötegekből gyúrt (és nem festett) Krisztus-fejére! Mert azon a Rouault-i vérző Krisztus-arcon, azon a félelmetesen vaskos és világítván derengően is tömbös, komoly, komor és merengő Krisztus-arcon, a láthatatlan keresztfán a meztelen jobb vállcsomó felé pilledten, vérző-szakállasosan csüngő, merev, léten és minden szenvedésen, a lét minden szenvedésén átható tekintetű Megváltó-arcon: a megértés festék-rétegek komor és vérrel-lángoló mélyeiből kisugárzik valami áldott tiszta mosolygás, a világító gyalázat-gyűlöleten fehéren és rózsatisztán átdereng a tiszta mosoly, a tiszta, tiszta szép mosoly, ama istenűlt embernek végtelen mosolya, aki meggyalázattatván, a fára függőlegesen az embertől fölszögeztetvén is tudja: az ember még ezt is az emberért teszi, ezt a megváltó legtisztább gyalázatot, hogy önmagát ember-voltában árvasága homályából és öntudat-csonkasága, halandóság fölismerése iszonyatából kiemelje, így, gyalázattal, a bűnnel és a szenvedtetéssel. Így: gyalázatával, bűnével és szenvedtetésével! Pedig körülötte és benne rothadás, bűz, a hús és a görcsben-haldokló és vonagló, megszakadozó erek, kapillárisok és a tudat iszonyata, és égő szeméttelep és koponyák, békák, darazsak, döglegyek, szúnyogok, kutyák, viperák, gyíkok, patkányok, macskák, húsevő bogarak: dülledt szőrös üvegsejtkoporsó szemekkel, és sarlófűrész-páros kitinfésűkaréj rágószervekkel! Igen, mintha Rouault vérző és mégis-mosolyban-sugárzó Krisztus-arcát mondaná nem-halott, nem-halál emlékezetemben Kis Ferenc ember-arca, a hajdani élő feketeség, a mosolyos fekete tisztaság: a fekete arc, melynek mindíg-töprengő komoly szelídségén átvérzett a szenvedő megértő tiszta mosoly! Az a tiszta, tiszta mosoly, amely ott ragyogott lángolván egyszerűen, mint fekete koporsón fehérben-égő fehér tulipánt, az a tiszta tiszta mosoly, amely ott lobogott feketén-derengő tűzzel Kis Ferenc fekete pókfonalakból, sűrűre egymás mellé és egymással keresztben csomózott fekete pókfonalakból kötött, szelíd, bábszerű egyszerűséggel merengő arcán, az arcon, amely mintha sűrűzve egymás mellé pettyezett grafit-pontokból merengő boldog-korongossá formált szív volna, arcán, amely mintha fekete póruspontok grafithálózat-szövedéke lenne az arcon, amelynek szelídsége is fekete volt, fekete fekete láng, mint cérnavékony fekete grafitvonalakból csipkézett, hálózott sűrű láng-szövésű, fekete belső-láng árnyékú ember-fej-rajz! Mert Kis Ferenc szívének, eszméletének és ezért így léte lényegének, tehát költészete lényegének csillagi központja: a gyűlöleten is átvérző megértő tiszta tiszta mosolygás volt! A szegények költő-küldötte volt ő, munkás, munkás a költészetben, és költő a munkában. Pontos ember volt ő, nemcsak mosolyos, nemcsak értő, tiszta mosollyal-átvérző arcú eszmélkedő, verssel-szívdobogó nyomdász-ember, de pontos a létezésben, a költészetben is és a forradalomban. Mert forradalmár volt ez a szelíden merengő költő, ez a törékeny, kicsiny koromcsillag-emberke, füstszövedék-Jézus-másolat, mosolygó páfrányos gyászlepke, ez a mosolyos fekete édes tiszta árvaság: forradalmár, akinek mosolyát az emberséges forradalom tiszta hite ragyogtatta át fekete-szövésű, gyász-szövetű bánat-arcán. Az a hit, amely fölért a legtisztább forradalmi tiszta fényig, s amely bekormozódott, mint a petróleumlámpa buboréküvege, gyermekkoromban, mert bekormozódott gyermeki ártatlanságú tiszta szíve forradalmunk gyászfüst-éveiben, a sötét kemény lobogásban. Költészete az egyszerű emberek forradalmának és forradalomvágyának pontos szolgálata volt. Hívő költészet. És nem hittelen. Ezért ragyogja át szelíd mosolyával a halandó időt, s ha sírja felé megyünk szál őszirózsával a Farkasréti temetőben: a földből az Emberség Csöndes Feketebársony-Harmattűz Harangja szól, Kis Ferenc bársony-puha költő-harangszava a föld tömény kötött ködéből, s a sírt mosollyal derengeni látjuk, mint boldog őszi csillagot a tisztúltabb, eső-utáni őszi egekben, mert tiszta fénnyel ragyog a két csontváz a földben, mint a csillag, mint a csillag az űr füsttelen, gyémántporral behintett nem-gyász-szalagú tereiben, s vele Anna tiszta koponyája is hittel mosolyog a földben, Annáé, akit nagyon szerettem, s aki szívemre fonódva búcsúzott egykoron. Mert hinni tudott még a búcsúzásban is. Mert hite volt a halálra is.