Akaratos csillag^*

Édes Istenem, már őt is fölitta a föld, elitta szívünkből, kiitta szívünkből mosolyos tekintetét, szelleme sugárzása édes mosolyát. Emlék már ő is, kristályos beszédű. S emlékszem, milyen mohó áhítattal ültünk egymás tekintetét kutatva: akkoron, nem is oly régen, mikor először szerkesztettem meg Színpadi műveinek teljességét, az Akaratos népség két kötetét, kérve tőle egy-két apró szellemi szívességet a kötetben; szerkesztőként, másokkal folytatott komor viták után, mert nemcsak színpadi műveinek szellemi értékét vitatták akkoriban, de emberi tisztességét és politikai tisztességét is, nem is szólva arról, hogy színpadi műveinek jellegét és jellemét nem értve, vagy érteni talán nem akarva, egy olyan dogmatikus színpadi realizmust, vagy realista színháznak mondott konzervatív és lényegében polgári színmű-stílust, színház-akaratot kértek tőle számon, amelynek jegyében, ha kötelezővé tevődhetett volna, Tamási Áron színpadi művei valóban megmásíthatatlanúl boldogan naivak, nem tükrözik a vitapartner által vélt életet valóságosan: életnek. Dehát ez gyermekség! Miért is említem a tegnap-múltat? Mert most újra-olvasva mohóan és tűnődve e színpadi műveket, újra fölcsap indulatos eszmélkedésemből az akkori dogmatizmus elleni haragom keserű lángja, s újra kell mondanom azt, hogy Tamási Áron színpadi művei (valamennyien) az emberi erkölcsiség, a játékos tudatos jóság, a mindíg-jobbat-akaró emberi tisztaság édesded bámulatos tündérmeséi, mesék és éneklő mámorok, átitatva a tűnődés párás puha, vagy szivárványosan-bohóckodó jelenével, a feddhetetlenség mese-szivárvány győzelmével. Mert ezek a színpadi művek a jóságban, a csodában, a megváltó csodában való hit éneklő népmeséi, egy virágzó mesefa virágzó énekei, ha fényt-lövellő ágyúak, vagy ágyékúak, akkor fénnyel lángolók, ha ördög-fintor pofa-buborékosak, akkor a pokolba-kacsintóak, ha a sejtelem Édenét hordozzák a szerelemben, akkor a szerelem lágy növényi tisztasága lobog és kotyog zöld hittel a színpadán-szólók ajkairól. És hát van-e az igazság realizmusát tündököltetőbb meseihletésű szó, mint Tamási Ároné? Aligha! Vers, annyiféle lehet, ahány ember él e Földön. Színház is annyiféle lehet (elméletileg), ahány ember él e Földön. A Kizárólagosság itt is, e műformában is: a halál! A kizárólagosság a művészetben: a művészet pusztulása! Tamási Áron színháza: egy módja a színháznak. Tündökletes, játékos, szivárványos, boszorkányos és ördögös, vaskos és sokszor tromfos villanata az időnek: az igazságkereső létnek és az igazságot-rejtőztető halálnak. Nyolc színpadi műve, az Énekesmadár, a Tündöklő, Jeromos, a Vitéz lélek, a Csalóka szivárvány, a Hullámzó vőlegény, az Ördögölő Józsiás, a Hegyi patak és a Boldog nyárfalevél maga a foszlékony valóság történetének Önmagát-fölismerő ámúldozásának realizmusa. Helyileg, történetileg egy tiszta és akaratos létsziget talaján vannak, történnek e játékok az emlékezésben, elvarázslásban, csodában, áhítatban, megnyugvásban, egyetértésben és szeretetben, hullámoztatva éden-fényeit az anyanyelv legszebb sóhajában és virágzó vadrózsa-bozontjában. Humor, szerelem, honvágy, békesség-áhítat, a csoda győzelme: Tamási Áron színpadi művének tartama és örök egyidejűsége. S a gyönyörű e játék-mesék csodájában az: hogy a történetekre zománcosodott múlt-idő vagy idő-múlt kemény kékzománc-rétegein, zománc-álarcain, a történelem-zománcláván átdereng, azt átüti derengő szeretetének fényével, e könvv minden egyes sorában, a létet-megértő tündöklő tiszta fájdalom. Az egyszerű emberek, az igazságukért hallgató vagy halálosan mókázó egyszerű emberek szeretetének vallomásos, gyönyörű fájdalma.