Az emberi méltóság hőse^*

Tamási Áron nemcsak ifjúságomnak és kora felnőttségemnek, de gyermekkoromnak is része volt, létével és műveivel. Talán tizenkét éves lehettem, amikor először olvastam Tamási Áron óriásművét, az Ábel-trilógiát. Ez a könyv életem és erkölcsiségem életének egyik meghatározója volt. Éppen Ábel harmadik könyvének utolsó mondatával, azzal, hogy „az ember azért van a világon, hogy valahol otthon legyen benne”. Tamási Áronnal személyesen talán 1949–1950-ben ismerkedtem meg. Barátságunk Tamási Áron haláláig tartott. Koporsójánál az egyik búcsú-beszédet én mondottam. Szellemének egyenessége, magas, felemelt homlokának tisztasága mindíg csillagként ragyogott eszméletemben. Mondhatom, sok időt töltöttünk együtt. Sok éjszakát is. Tamási Áron az emberi büszkeség, méltóság és szerénység hármasságának teljes egysége volt, nemcsak hatalmas művész, akinek minden könyve tündöklő tisztaságú, de nagy tiszta szívű ember is, aki léte bizalmával és léte mosolyával mindíg erőt adott és tudott adni az életre. Máig büszke vagyok, hogy annak idején A tékozló országról Tamási Áron írta a legmegértőbb, legokosabb és legteljesebb cikket. Hosszú versem hősét, Dózsa Györgyöt „az emberi méltóság hősének” nevezte. Én sem mondhatok mást, mint azt, hogy ő, Tamási Áron is az emberi méltóság hőse volt haláláig, s lesz példánk a méltóságban műve halhatatlan sugárzásával és porladó testisége sugárzó üzenetével hősünk és példaképünk a szó tovább folytatására és emberségére.