A gyötrődő^*

Gyászoltam én is Őt, Németh Lászlót, halálfehér szalaggal átkötött szívvel, a szorongás vasrács-ingében, amit vas-szirmú csavaraival egyre jobban összeszorított mellkasomon, köldökömtől gégefőmig: a Lehetetlenség törékeny, csontszikár korallváz-keze! Gyászoltam én is Őt, jelenkori szellemiségünk gyászdühödt Cháron-éjszakáján: amikor meghalt! Hogy meghalt! Hogy neki is meg kellett halnia! De részeg, görcsös markában öldöklő konyhakést izzadva szorító gyászom most már kipiroslott, mint tavaszi kertemben a tulipánok, részeg gyászom már kipiroslott, mint a gyászeres tulipánok gyöngéden egymásra-hajtogatott húsos növényhártya-szirmokból formázott kelyhe, zöld száron, zöld levelek csőr-csokrában, tavaszi kertemben. Mert hiszen: ez a törvény! A földből kidühödő zöld láng, a mindíg-újraszülető zöld láng, a tavasz! Ez is a törvény! A törvény: az élet: tovább! Személyre, szóra alig-alig találkoztunk az üveghártya-törmelékeny, skizoidan őrjöngő, megmérető időben, sajkódi házában sohase jártam, nem hallgattam ott, virágzó kertjében (az eszmélet-gyümölcsöskertben, nemzetsegítő álomvágy-szőlőskertben) nádfonat-széken ücsörögve az Iszony méheinek arany-zümmögését, budai lakásán is csak egyszer, Veres Péter halála és temetése után, hogy üljünk ott gyásszal-tétován, kortársak és utódok, halálra-várók valamennyien, pohár borral eres, gyászoló kezünkben, hívők és kételkedők, gyötrődők és egyetemes sorsot féltők, mint árvák, a barna alkony-lángú, Jézustalan Utolsó Vacsora utáni, Második Utolsó Vacsorán, reménytelenűl, és tündöklet rohadás-kezdetekor, mikor beföldelték a szivárványt, esős rögök alá gyűrték a délibábot: s itt-ott még, talán a kiszámító véletlen akaratából utoljára Tompa Kálmán doktor lakásán, kéken zsibongó, gyermeki embernyűzsgésben, s az ünnepi, őrvénylő nyűzsgéstölcsér közepén ott ült Ő, sugárzó kristálymerev mosollyal, szikrázó csöpp üvegpohárkával elnémúlt kezében, ott ült, ágyékig-süppedve önmaga némaságának sírföldjébe, a halált-erjesztő semmi-talajba, mint önmaga elkorallvázasodott fehér agyában, az óriás, halottan-szikrázó mészvázcsőszövedék-kazalcsipkeszigetbe: míg körötte sárga habcsipkelepedőkkel, égre-tekercselődőkkel a fekete óceán dörög, dübörög, zeng, fortyog, hörög, zokog és ásítozik. S Ő ott ült önmaga fehér agyvelősírföldjébe süppedetten, mint megőszűlt, kéken elmohásodott, elfeledten-árva faluvégi temető horpadt földjébe, az elgazosodott csalán-gondolatúba: kőszívig, vagy fölszögezett Krisztus-lábakig, Szűzmária-szemérem-dombig süppedt mészkő-sírkereszt. Fehér. Halál-meszelt. Ült, mint az Irgalom. Ott ült az Irgalom, átderengve égő kristálymosolyával. Ott ült a Fehér Gyász: fehérpórusosan, fehér-eresen, mint merengő pop-art gipsz-szobor a zöldbársony karszéken, az élőhalott Szobor Pop-Art, az élő emberre fújt, habosan, eresen rászáradt gipsztajtéköntet, a fehérszemgolyós fehér Gipsz-Gyászmerengés. És fogta a sárga üvegpohárkát. S a megőszűlt falusi gondolat-temető csóvány, bodza, krisztustövis, ecetfa, lapulevél, orgona, bürökesernyő, zöld drótcsipke-küllőkorong-magányában kakas kukorékolt, piros mirigykút-torkából piros kréta-cikk-cakk villámokat lőtt a megőszűlt korallvázsziget-agyvelő mindenségbe, amelynek agydúcpontjai a színes csillagörvények, csillagfelhők, galaxis-halmazok, halott és élő csillagok! És csak néztem Őt szív-apadtan, magam is gyászfehérre őszűlt szívvel, vastag zuzmara-szívütéssel, kövér dérharangtélkongatásban, hisz nemrég temettem Erzsikét, s ideges dobhártyámon, önakasztott lila szívemen még a zsíros hantok, az elhízott sárga föld robbanás-dörgése, ahogy a vak sírba zuhant decemberi koporsóra, Kisjézus-mosolyú karácsonyi koporsóra ömlik, mint részeg költő, ha hány, ömlött a koporsóra a részeg December zsíros, sárga epehányadéka. És csak néztem Őt, Németh Lászlót, s fogtam Adysan megvénűlt karcsú ősz kamaszkezét. A Gyász, az Irgalom hosszú, hártyás, eres ujjait fogtam akkor öldöklő, irgalmatlan, gyászoló kezemmel. És csak néztem Őt, gondoltam gyászban-könnytelenűl: más, vad, virágzó láng-útakon űzött a sors engem, csillag-sorsomat csillagtűzzel űzte, mint piros lovat piros korbáccsal piros mezőn a piros Szerelem. És fogtam korallváz-fehér öreg fiú-kezét halállal-mosolyogva. Szapora könyvei gyermekkorom és kamaszkorom olvasatai voltak már, a regények, az eszme-kereső elmélkedések, nagy Széchenyi István-tanulmánya és nagy Berzsenyi Dániel-tanulmánya, de amivel és akivel nekem Ő (Németh László az eszmélet lényegében, a töprengés vad ifjúi-szelíd szívközpontjában) elkezdődött: a Babits Mihály konok, dacos, bölcs, hatalmas-magyarságú, az írástudók teljes felelősségét fegyelmezetten fölvállaló, bíboran-kegyetlen múltunk ismeretű, akkori jelenünk elhályogosodott, zöld kocsonyapenész-pénzecskés szemgolyójú sorsát ismerő, az európaiság legemberibb fegyelmét tudó és vállaló harci vitairata volt, az 1939-ben írt Pajzzsal és dárdával című! Babits Mihály, ez az ideges, szelíd krisztusi Közösség-Magány, ez a mindíg-harcolni-kész, búrjánzó fölösleggel harcolni-nem akaró, Európa Szívén álló üvegszikár, mosolytörékeny, must-szagú, méz-szagú, Dantei Pokol-Purgatórium-Mennyország-illatú Óriás Énekes, ez a Harcos-Szelíd, ez a Ha-Kell-Vad-Verekedésű: kéken-lángoló harci vasba öltözött, fejére rostélyrácsálarcos zöldtüzű vastojáshéj-sisakot húzott, fehéren-szikrázó páncélszoknyás és páncélálarcos csatalóra ült (a vasálarc szemkorongnyílásából kidagadt a harci mén óriás élő üvegtojás-szeme, óriás piros kaporfejesernyő-szempillája), áttörhető, tojáshéjvékony pajzs és vasszívű hosszú vékony dárda ideges kezeiben, s okos, ideges harci-kiáltással megsarkantyúzta kéklángú vasszirominges harci ménjét, s robogva nekirontott a kitakart, a fölvágott mellkasból piros ütésekkel kilüktető Németh László-szívnek! Robogó Európa-ménen ülvén, pajzzsal és dárdával kezében a vonagló Piros Ütésre zúdúlt robogván, s döfött, s az okos és céltudatos dárda szívalakú vaslevél-hegye a szív-középet verte át szeretettől kegyelmesen. A nagy dárdadöfés az élő szívközépbe talált. A szívközépbe fúródott Európa vasvillanat ütése! Pontosan! Mert Babits Mihály harc-hite is az erkölcs pontossága volt! Babits Mihály virág-álarca mögött kristályarc vigyázott óriás fekete égő szupernóva-szemekkel! És tudjuk gyémánt-szigorát! És tudom és hiszem értő erkölcse, hívő bizalma, harci dühe, boldog eszmélete, okos reménye, reménytelen gyönyöre: gyémánt szigorát! Ha elmondtam most és itt, hogy elmondtam most és itt Babits Mihály harci robogását, Németh Lászlóra zúdulását, kemény és pontos dárdadöfését: ezzel is csak (biológikumunk gyásza múltán)! Németh László gyötrődő hatalmát mondtam, igazságkereső naív gyermeki bizalmát! Mert Németh László gyermeki bizalmú ember volt, mert Németh László gyötrődő hatalmú író volt, az önmagát-keresés, a nemzet-keresés, az önismeret-keresés, a világmindenségmegértés kisded-naív álmodozója, Jézuska-áhítatú messiás-álmodója, a mindent-megértés, a mindent-tudni-akarás gyermekmosolyú akarója és hívője, országos boldogságot vágyó tervező nagy elme, számonkérő boldogtalan, tanító, oktató, rendszerező, hitvalló prédikátor, nem-zord gyermek-apostol, mint a középkori gyermek-kereszteshadak páncélvértezetbe öltözött gyermek-vezére vasas harci lovon, gyümölcsöskert-hazát megtervező, féktelen kiválasztó, igazságos-igazságtalan, elfogúlt-elfogulatlan, igazságtalan-igazságos, elfogulatlan-elfogúlt, a minőség hatalmát, bizalmát reményét és jövőt-bízó bizalmát hívő lángelme; a Gyötrődés Lángelméje, a Folyamatosan Gyötrődő Tudat, az Örökké Izgatottan Gyötrött és Gyötrődő Szív Lángelme-Hite volt: Németh László! Az Öngyötrés, a Gyötrődés Lángelméje volt Németh László! Akinek vére éppoly gyors lánggal fölcsipkéződve lobogott harci dühében, harc-elfogúltságában, országos vészben, nemzeti viszályban, harciszonyatban, akinek gyermeki vére éppoly kék csipkelángokkal föltaréjlott a harc-kevélységben, önhite baljós bizonyosságában, mint Babits Mihályé, Gyémánt-Szigor Költő-Lovagé: annakidőben, mielőtt csontvázvigyorrá aszalódott, kopaszra-nyírt-mosolyú, eres hártya-angyal halálembrió testét, Szent Balázs torokmetsző kését ismerő, vak késsel átnyiszált gégéjű, átvérző pólyával betekert, fölvágott-nyakú, száraz hártyatörékeny papírzacskó-sáska testét, az eres, pórusos keménypapírdoboz-zacskó koponyán az óriás fekete gyémántdob-szemekkel, a sírba tették, a földbe ásták 1941-ben, a Kerepesi Temetőben. Indulatos, szigorú, véres Látomása után a Vérmezőn! Gyötrődött, szorongott, fuldoklott, iszonyodott, volt irgalmatlan, s mindíg kereste az igazságot Németh László! Tanítani akart mindég Németh László. Ó, ez is, mint a gyermeki álmodozás, oktalan, édes, áldott, okos, irgalmatlan, bízó álmodozás mint Széchenyi Istváné, mint Eötvös Józsefé, mint Kemény Zsigmondé! Igaza volt-e? És miben volt igaza? Szerettem Őt, mert kereste az igazságot! Szerettem Őt, mert gyötrődött a vad, a mélabús, az irgalmas, a tanító, a szelíd, a konok, az önzetlen, a gyászos, az önmagát-sohase-féltő, a szép-szívét-mindíg-kitakaró, a vassodronylánc-rács-ing-nélküli, a mindíg (szellemében) nyitott fehér ingben járó, az önmagától-sohase-félő, a rettegő, az irgalmatlan, a dühödt, a szégyenes igazság-keresésben? Szerettem Őt, mert létével és lényével, szép emberlétével és boldogtalanúl okos és boldogan balga szellem-lényével mindig a munkára tanított! Arra, hogy henyélni, tunyálkodni, léháskodni, önmagunkat vakond-vakon, bársony-földbebújással (s ez a földbebújás gőgünk butasága)! önpusztítani, öntelt önszerelemmel önmagunk imádattébolyában tenyészni nem szabad! Nem lehet! Mert ha bűn van, ha van bűn a teremtésben: végveszteségünk, végenyészetünk az! A vak önszerelem, a buta öngőgnemzés: végiszonyunk, véggyászunk, végmegsemmisülésünk! Szerettem Őt, mert műve (és lénye) örök-fénylő Mont-Blanc-tömegével, szikrázó, lángoló, égő Mont-Blanc-csúcsával a mindíg-munkára tanított! Arra, hogy dolgozni, dolgozni, dolgozni kell, hogy a cselekvés az egyetlen tiszta akarat, s a cselekvés akarata a cselekvés gyakorlatában: e Földgolyóra száműzetett esendő, bozontos törpe bányaló-vak fehér barlangi tarajosgőte-vak emberlétünk egyetlen támasza, vígasza, fölemelője, az egyetlen emberhez-méltó tisztaság! S törvénye, mint Immánuel Kanté A gyakorlati ész kritikájában, aki azt mondotta vala az embersorsról a világegyetemben, s annak lét-törvényeiről szólván: „fölöttem a csillagos ég s az erkölcsi törvény szívemben!” Így igaz! Szerettem őt, Németh Lászlót, szerettem Őt, a Földmérő-Tudatot, a Tanító Elfogúltságot, a Gyötrődő Önvádat és Önvizsgálatot. Szerettem Őt, mert szerette a Jövőt, mert belépni az Ismeretlenbe, mint mértani időködbe! S ez a Jövő-Ősköd verejtékező, izzadó kövér fehér hömpölyegével most már csak a Csontváza-Emléket vattázza be, tapad szellemcsontváza geometria-kristály-szerkezetére, mint harmatgyöngyös, ködgyöngy-verítékes póknyál-selyemfonal-múmia-vászontekercs! Mont-Blanc-művének hegysziklatömeg-összegét, ha árva utód-szívünkre akasztjuk, mint Isten Gondolat-Hátizsákját: a súlyt: vajon elbírjuk-e? Katona József Bánk bán-ja bíbor cselszövésektől félig-tébolyodottan, önpusztító gőgjében megvakultan, vaksi hűségben gyámoltalan-vesztesen az akkori haza, az eredendő középkor Magyarországának kőszívére rogyva szakállas, halállal-vemhes hím-rongybohócként ezt motyogja önmagát-fölismerő, nemzet-vesztes hűség-gőghitét és tébolyhűségét fölismerő gyásztudattal, szőrsarlós sárga veszteség-arccal, ledöfött óriás őshüllőként, zöld páncélpikkelyes, kőszív-térdekre zuhanó kristálygyíkként, elmerevülő üveglángtojás szemgolyókkal, vérrel-szívárgó ajakcimpákkal, majdnem süket szájjal, majdnem vak nyelvvel, szinte süketnéma tátogással, a szánalommal és gyásszal szégyenkoszorúba, döbbenet-gyűrűbe köréje tóduló nemzet-szomorúságnak, haza-megbocsájtásnak: „Nincs a teremtésben vesztes csak én!” És nem ezt mondja-e Colbert, Németh László remekműutolsójának remekműemberhőse, hősemberremekműve: halála előtt, kifosztva, becsapva, az önmúlt téveszméitől visszaalázottan, remény-hitében és cselekvő gyakorlatában már élve holttestté alázottan, még elevenen holttetemként sajnáltan és gyászoltan a szeppent szívvel köréje gyűlőknek, az álnok családnak, a gőgös és balga gyülekezetnek? Amit Bánk bán, az élve-már-Halott motyog szív-őszen, amit Bánk bán, az elevenen-már-halál, aki a Halál könyvébe, a Feledés Könyvébe, a Végsemmiség könyvébe vala láthatatlan angyal-kézzel beleírva, jajong agyvelő-őszűlten, Az ég siket fájdalmaimra / Vég-semmiség az én ítéletem/ Az isten engem büntetésre nem / Tart érdemesnek – az angyal mely jegyezte / Botlásaimnak számát, ily következést / Huzó legelső lépésemkor el- / Rémült dicső helyén és félre Fordult / Könnyes tekintettel törölte ki / Nevemet az élet könyvéből. Ő Németh László, Colbert, úgy halt meg, hogy tudta, mert tudnia kellett: cselekvő sorsa egyetlen életén, mint kis-mikrorácsozatú szitán cselekvő okos ujjbögyök, a szív-szövetet: átpasszírozta a Világmindenség-agyvelőt, kíváncsian, izgatottan, keményen, s a tudat-mikroszitán átgyötörte passzírozván, gyömvén, gyömöszölvén önszívét, önagyvelőjét is, hogy legalább a szitarácsszöveten átgyúrt, átgyúrva szétroncsolt agysejtek, szívsejtek piros törmelék-belsejében, sárga morzsalék-pépvonaglása fortyogó, pöfögő, bálna-gőzpáfránytornyot fújó, lüktető belsejében, zúzalék sejtfal-lüktetésében meglássa a titkot, létünk hitelének és léthitelünk erkölcsének titkát. A tudást! A megtudást! Óriás-tudata, ős-szíve mikrorácsszövet-szitáján átszűrte, szája sejtszűrő-hálóján átitta a létet, a teljes anyagi, szellemi s időlétet, mint a homlokcsont-közép kút-likából páfrányos gőztornyot fújó óriás fehér bálna, ahogy tátott szájjal átissza a tengert, hogy rácsfüggönyháló szitafogsorain szörcsögve és szürcsölve átszívja a vizet, a tenger ősz vizét, hogy kiszűrje magának a víz halandóit, a mikrohalandók mázsáit, a tudat (léte) táplálékát: (az állatokat, rákocskákat, planktonokat, egysejtűeket, algákat, amőbákat), s majdan ürülékké, salakká válókat, vizeletté, bélsárrá. Babits Mihály, a kemény és áldott harcos-szelíd Vezér: akkor gőgösnek mondotta Németh Lászlót. Én, az utód, Babits Mihály, de Németh László utóda is: gyötrődőnek mondom! Gyötrődő Lángelmének: Németh Lászlót! Mert harminchét évvel többet tudok nála, a csontkopasz Nagy Halottnál! Aki már nem igazíthatja át szavát a földből. S ha akarná se tudná, mert a föld az ő szent sebzett száját is betömte férges hallgatással, halhatatlan száját piroskék gyökér-némasággal! Aztán mégegyszer találkoztam Németh Lászlóval! De már a forró koporsó hamú rabja volt akkoron. Elégett Gyötrelem. Nem sírtam. Égő szemeim, mint a kiszáradt kút. Könnytelenek. Mint a meddő asszony méhe: kopárak. Könnytelenek. Mint a bogarak szőrös kitinsisakon ülő óriás, dülledt, sejtes, többszögű állatüveg-cellaikrákból összetett szemhéjtalan, szempillátlan szeme. És mikor a sírt behantolták: elmentem Erzsikéhez! Ráűltem rücskös, hullámcsipketaréjos pirosmárvány óriás-sírkövére, a tizennégy-mázsás rózsarozsdavörös, göndörkagylós őskönyvlapra, aki könnyezik. Mert a Piros Márvány-Könyv vörös redőrücsök-gödreiben, téglaszínű márvány-kagyló-tányéraiban: megáll arany-foltokban, arany-lepényekben, aranycsipke-csészékben, arany-korongokban az esővíz. Mint a könnyek. Mint rózsa sziromörvényében, fölgyülemlik a piros hajnali, a kék alkonyi harmat. Mint a könnyek. Mint a várakozás, a megvárás könnyei! A várandós, élő űr könnye! Sír a sírkő, könnyezik! Ráűltem Végzetem, Szerelmes Végzetem, Piros Evangéliumom márványkönyvfedőlapjára, ami szerelmes Emberi Színjátékunk vörös, redős márvány-végfüggönye már, s azt mondtam Szerelmem Nagykontyú Csöpp Csontvázának ott a földben, a szerelemsors-záró végfüggöny mögött földbe-rohadottnak: „Lásd, itt vagyok!” És sírtam, mint az éhes csecsemők szoptatás előtt! De nem vala kisded, rózsabogyós, tojásdad, barna-mályvás, pihés anyaemlő, ami szívem gyomrának, őszerelmére éhes szívgyomromnak édes, zsíros-tejet adna!