Az életre-intő fegyelme^*

Sokszor eltűnődöm, merengve az időn, s merengve régen-elrothadott, mégis rothadhatatlan szívének sorsán és sorsán konok, kegyetlen és irgalmatlanúl-pontos szavainak, sokszor merengek halálba-mosolyogva és halállal-mosolyogva: mi lenne, ha élne, milyen lenne, ha élne, ő: József Attila? Mit mondanék neki, s mit mondana nekem, a korban, életkorban és a költészetben már nem is fiatalnak? Mondaná: „ülj le”, s megkínálna egy cigarettával, rákérdezne gyötrött szívemre: „mondd el mi bánt, mondd el hát szépen, mi fáj?” Vagy leülnénk valahol s megkínálva őt egy cigarettával, kérdezném fájdalom-kőlapokból összeragasztott bajusz-lombhernyós, szőrkésekkel burjánzó arcába nézve, fagyott és árvaságot füstölgő szomorú szemébe nézvén: „mondd el hát szépen, mi bánt, mondd el, mi fáj?” Mert mi fáj, József Attila? Mert ismerhettem annyi társát, s ismerhettem annyi kortársát ifjúi életemben ifjúi szívemmel, akik rászóltak sokszor kérdésükkel, komoly szavukkal elárvúlt elmémre és magányos hitemre: „mi fáj fiú? Mi is hát a baj?” Nagy Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Kassák Lajos, Tamási Áron, Veres Péter: csak néhányukat említem most, meg Kis Ferencet, a cigányfüst-mosolyút, akik mind rothadoznak és túlviláglanak már a tiszta befogadó földben, s nem is szólok a fölismerő harcos diadalmasokról: Hatvany Lajosról és Földessy Gyuláról! Hogy is lenne? De jó lenne, ha lenne! De jó lenne, ha lehetne! De jó lenne: József Attila! Dehát nem lehet. Mert ő már testével és teste mondhatóságával, értelmező, észlelő, kigondoló és kimondó szerveivel halott, csontja sincs talán már annak, csontja sincs a Kerepesi Temetőben: aki csöpp embernek ezelőtt hatvan-éve született, s nem is oly könnyű embernek, hisz olyan gyermeki büszkeséggel és szomorú, esendő daccal írta intő, életreintő vers-szigorának fegyelmében: „lám, négy és fél kilósnak szűlt anyám”. Elsirattam már én őt, és meg is átkoztam szerelemmel, jajgattam érte és büszkélkedtem vele, mint vagyonával az ostoba gazdag, kérkedtem vele, mint létezésének tékozló-iszonyatával a szegény, mint ölésével a ki-nem-végzett gyilkos, mint bűnével a buta bűnös, mint gyászával a hetyke gyászoló, mint az örömmel az önmaga-öröm! Mit is mondhatnék most Róla? Újat, mást, többet, kevesebbet, szigorúbbat, vagy szeretőbbet? Költészete szívünk látszatában olyan gömbszerűen egy, hogy e költészetteljességnek, e transzcendenciává finomodott valóság-gömbnek minden gömbtér-felületrészlete, a síklap minden kifehéredett négyzetcentimétere az ugyanazt mutatja, mintha egy csiszolt gömb talaján állnánk, mindíg fölfelé a levegő-ég hólyagburkolatába fölmeredve, holott sokszor a gömbtér vagy térgömb síkgörbéje, vagy görbesíkja oldalán, vagy alsó hajlatgömbszeletén állunk, füszálakként kalászosodva, a gravitáció vonzatának ős-szívéből a talajhoz ragasztva! Talaj! Ez is az ő szava, József Attiláé, amit használunk, mint oly sok általa költészet-életté, vers-jelenné magasztosúlt szó! Dehát ez természetes. Legalábbis nálunk, bennünk, velünk, általunk, akik nem is oly sokára utána jöttünk e-világra születvén: énekelni, hogy folytatódjon a dal, mert a lét összetörik, ha a dal abbamarad, ha meghal az ének. S fekszik, mint meztelen fehér hulla szőrösen a boncasztalon. Ehhez még csak annyit: a költészetben valami ha már kitalálódott, egy költő tudatával és gyötrelme gyönyörével vagy pontossága irgalmával fogalmivá teljesűlt, véglegesre megérett az eszmélkedés teljességében: azt az utókornak joga és lehetősége (gyűlölve és irtózva az utánzást)! véglegesűlvén tovább-éltetni, tehát folytatni a költészet tovább-korában. A múlandóság befejezettségéig! Amikor már a szóval kimondható lét és a szót kimondani és szép okára használni tudó létező is kihal. Mint az ősállatok. S ami marad: az a voltnak fossziliája csak! S az előbbihez? A gömb-teljességhez? Hiszen azt mondottam: szívünk látszatában! S nem bántót, de az igazat mondtam, vagy mondom, ha mondom, hogy József Attila (aki szerelmem volt és ifjúságom és nemcsak az én szerelmem és ifjúságom) költészete a gömb-egyetemesség látszata ugyan (mert valójában az: a teljesség értelmében)! mégis a földrengésmozgások és a földrengés-szünetidők anyagháborgásának és anyagcsöndjének kettős együttese! Iszonyú anyagtorlódások és erőtorlódások robaja és sikolya és hatalmas anyagcsöndek és erőcsöndek (vagy csönderők) építkező bánata és gőzölgő, sárgán füstölgő szégyene: az ő költészete. E kettősség (mondhatnám kétfajta nembeliség) egy-virágzásának egymást-nem-nélkülözhető, egymásból-kinövő kozmikus és emberi, ember-anyagi és anyagon-túli együttes törvényeinek halmaz-gömbje. Azt is mondhatnám: pozitív-anyagból épűlt valóságok (mint a természetben és a fizikában képzelt és képzett természetben) és negatívanyagból épűlt valóságok egymás-melletti, egymástól-független különös virágzásai, mégis összetartozók, mert csak így együttek! plusz-valóságok és mínusz-valóságok tudat-lombtornyozatai, független, önálló, tiszta térben, s ha egymás időterébe, vagy téridejébe átnőnek hatalmas robbanással, óriás-robbanattal egymásba-marva és egymásba harapva, egymást fölfalva egymást semlegesítik. Amit mondok: valóság! Nem mítosz-rombolás. Nem is ok a szégyenkezésre. József Attila volt: a külső sivárságból és kopárságból (törvényt-ismerően: tértörvényt, anyagtörvényt, időtörvényt) a sívárságot és kopárságot pozitívan fölépítő, s így reménykedő. S József Attila volt a belső sívárságból és kopárságból törvényt-ismerően a sívárságot és kopárságot negatívan fölépítő (kimondó), s így reménytelen. S a kegyetlen teremtés-törvénynek nem csodája, de természete, hogy minden egymást-megsemmisítő akarata ellenében e kétfajta (más-más előjelű) költészet-anyagból képzett vers-valóság nála, József Attilánál csak együtt létezhet. Hogyan? Egy negatív (mínusz) anyagüregbe pozitív anyaglomb nő és fordítva. A növekedésbe a lefosztás. A lefosztásba a növekedés. Mert költészete volt a sívárságból növekedve kidagadó és költészete volt a sívárságba önmagát a csontvázon-túl-is lefosztó. Neki a világegyetem: hol ketrec, hol virágzó végtelen ősfa! Hol rácsrendszerek zártsága ketrec, hol csillagbokrok végtelen isten-sóhaja nyitottság. E két végtelen szívfél kegyetlen összeforrottsága volt: József Attila! Nem folytatom! Lehetett volna végzete másképpen más? Most már nem tudom. Csak azt tudom: hetven éve született, aki énekébe, mert életébe: belehalt. Nem ő volt skizoid az életben és a költői teremtés-tudatban és teremtésben: de a lét volt skizoid, s abban s azzal kegyetlen, hogy kimondódott általa, hogy megfogalmazódott benne és vele! Csak azt tudom: hogy életébe, mert énekébe: belehalt. S azt, hogy ez ocsmány iszonyat! Hogy ez nem lehet a törvény!