Egy emlékszoba titoktalan titkos csöndjében merengve^*

Mit is mondhatnék én most? És éppen itt, e törpe és az időtörténelem ásvány-rétegéből, mintegy holtan-is-virágzó ősleletként kiásott, szorongva derengő szobában? E fényködös, porhanyó szobában, amely elévűl majd, mert a formába és formává-épűlt anyag törvénye az, hogy formáját-vesztve alaktalan anyag-köddé omlik, redőzik, csomósodik, gyűrűzik és simúl, ha életét kiélte, átélte és túlélte. Mert ez a törvény! Mit is mondhatnék én most és éppen e könnytelen szobában, amely elévűlhetetlenűl él mindörökké, ha másutt és másképp nem, hát a halandó ember és emberiség okos tudatában; mert elévűlhetetlen fényt és elévűlhetetlen, szinte transzcendens életet attól kapott, aki benne nőtt, növekedvén, lángelmének a költészetben és a kopár, vacogó emberségben is lángelmének: az erkölcs, a legszebb tiszta emberség gyötrődő halálos lángelméjének: József Attila! Így ha mondom, talán nem nevetséges, hogy itt most (értve a tegnap és a tegnap előtt most-ját is) megfordúlt az idő, önmagát kifordította az idő (belső szerveit száján kitüremkedve, tátott szájnyílásán kibuborékoztatván kiokádva, mintha mélytengeri halat a többezer-méteres vízréteg mozgékony zöld izmainak köteg-aljából a levegő-felszínre hoznak), igen, talán nem nevetséges, ha azt mondom: itt kifordította önmagát az idő, s nem e szobában nőtt sápadtzöld leveleivel az alumíniumszürke, sztaniol-papír-lángú proletár-ablakfény felé csavarodván tolongva a muskátli-magány, a fény-éhes embernövény (mint Ferenczy Károly ifjúságában festett képén a virág eres és pórusos levél-szíve); de az szűlte e szobát (amely emlékezetünknek nem gyásza, de merengése és öröme már), aki benne nőtt proletár növény-palánta emberként, az szűlte e szobát, aki törékeny létével és törhetetlen költészetével a világmindenség szolgája is volt, a világmindenség nemző-apja József Attila! Az szűlte ezt a szoba-magányt halhatatlan magány-szobává, az szűlt az anyagi halandóságból anyag halhatatlanságot, aki benne nőtt föl, az akkori doh-kopárságban, olykor talán a szájharmonikák fémnevetésével, s írtózva a penész-színű levegő sárgazöld krumplifőzelék-szagától, fehér-kristály éles lugkőszagától, vagy téli büdös záptojás-szagától, amit a vaskályha lőtt ki korongrésein és ajtónyílásain (míg ezek az élő rések és nyílások parázs-gyűrűket és parázs-vonalakat írtak a kopasz falakra), ha befűtöttek olykor, nagy téli ködmedve-lihegésben. Igen, ez a szoba már elévűlhetetlen és halhatatlan, mert a hajdanán benne-növekvő akaratos ifjú, árva, megszégyenűlt, és hitében nagyon-akaratos ifjú szívéből nőtt ki törékeny korallágként, fehér és piros pontlikacsos mészkő-ágként virágozva a halhatatlanság-időben, mert fordított teremtésként: őáltala lett ez a szoba megmaradó az átadó tudat, a folyamatosan átadó tudat maradandóságában, tudata halhatatlan akaratával tette haláltalanná a szegénység tégladobozát. Mit is mondhatnék én most? Hogy ez a szoba, József Attiláé, pontosabban József Áronék elmúlás-szagú törpe szobája mennyire hasonlít gyerekkorunk oly egyforma szoba-szegénységére, vagy legalábbis az enyémre, amely volt bár a faluszélen, akkor mégis ugyanilyen dohhal-magányosan virrasztott, dehát minek az összehasonlítás és szemérmetlen ráképzés az azonosságban. Mit is mondhatnék én most? Aki annyit és olyan gyermeki rajongással írtam már (szomorúan mondhatom): öcsémként-elődömről, József Attiláról, verset, versprózát, sikoltozást, ordítozást, jajongást, vallomást, átkot, szerelmet, lehetetlent! Újra csak azt és újra csak azt, hogy sorsát nem szabad folytatni! Nem és nem! Kegyetlenség lenne ez, kegyetlenség volna? Nem és nem! Nekünk, az Ének mai folytatóinak be kell bizonyítanunk, hogy a dalba nem úgy kell belehalni! Hogy lehet végigmondva a természetes halálig ezt a soha-meg-nem-ismételhető életet: úgy halni meg őszen a dalban, dalba-őszülten, hogy azt mondhassuk még a föld előtt: nem adtam föl magam! Nem és nem! József Attila, jaj, József Attila, aki a Valóságra, a Dolog-Valóságra ült, mint Piros Csikóra, vagy mint Üszök-Csikóra, Korom-Csikóra, a költészet (költészete) középen a darazsakat szőrfüstös aranygolyókként lenyelte, a követ megrágta, a csontvázakat összeharapdálta, a Létezést mosollyal átitatta; aztán a Lehetetlenbe belédermedve, a Valóságot kihányva, mint józan-eszméletű részeg, megrettent attól, ami volt, s a csöngettyűs-nyakú Élő Toporzékolásról átlendűlt a Szétfoszlás Kúsza Visszatérhetetlenség-Griffmadarára, s úgy röpült tovább, önmaga darabjaival, léte részleteivel, fizikai és szellemi lénye, egy voltából letördelt részeivel etetve a mesebeliként kitalált, de nagyon is létező Halál-Madarat, Elfoszlás-Madarat és Nem-Megváltó-Madarat. Mert ő, József Attila, darabonként adja oda az éhes, röpködő haláldögnek teste anyagát és szelleme testét, de az csak falt, véresen zabált, egyre kérte a szellem és a test anyagát, József Attiláét, bár tudta: vissza nem ökrendi, csőre kanálcsónakjai közt okádva (gyomornyálas zúzalék-pépként) a költő létének részleteit és részeit, létezése valódiságának darabjait, hogy azok a létrészek forrongva összeforrván ember-eggyé testesűljenek újra. Tudta, hogy kiválthatatlanúl, megválhatatlanúl és visszaadhatatlanúl halálba-zabálta őt, mert nem a Jövő Madara, de az Elfoszlás Madara, ő a József Attilát vaspikkely-nyereg hátán-röptető. És ő elment, igen, elment József Attila, s szellem-lényének-lángzó tisztasága a mi vérképző anyagunk. S itt maradtunk egyedűl. E szobával is, amelynek csöndjében két szemgolyó villog konokan a csönd arcából kilángolva, mint a Csönd Gyümölcsei: az egyik az Iszonyat, a másik a Mindenttudó és Megértő Mosoly. Mert amit tudott a Létről: az Iszonyat volt. A Rémület szemgolyó-kidagadása az arcból és amit tudott a Létből: a Mosoly szemgolyó-szivárványlása volt. A rendező megértésé. S e kettős tudásban (szempár-tudásban) dolgozunk mi tovább, emberek, a befejezett megértő halálig, elmondhatatlan szerelemmel e plusz-minusz okos bíztatásban.