A megőrző folytonosság*1928-ban születtem – nagyon sokat olvasó gyerek és diák voltam. Növekedésem és szellemi eszmélkedésem történetének része az is, hogy nekem akkor, az 1930-as évek végén, az új, a létében tiszta, a modern költészet elsői: Ady Endre, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső és Babits Mihály voltak. Könyvnyit tudnék beszélni hatásuk szelleméről, róluk és műveikről. Így Babits Mihályról is. Arról a Babits Mihályról, aki elsőnek részeltetett a szellem természettörténetének mámorában és gyönyörében: és épp hatalmas művében és művével: Az európai irodalom történetével. Mert ez páratlanúl tiszta, szabad és boldog könyv, ez az egyetlen megvalósúlás (hiszen őóta sem írtak szebbet és szebben a szellem, az irodalom folyamatáról és életéről) nemcsak olvasó-gyönyöröm volt, de valami édes és tiszta tanítás is. Ó, milyen mámorosan és boldogan olvastam én azt a könyvet! És nemcsak azért, mert József Attila összes verseivel együtt vettem meg Babits Irodalomtörténetét – így töprengésem tulajdona is volt, de azért is, mert ez a könyv: így Babits Mihály tanított meg legszebben a megőrző folytonosság kötelességére. Arra, hogy minden múlt a miénk, hogy minden múlt a tulajdonunk, arra, hogy minden okos és pontos szellemiségét őriznünk, megőriznünk kell, eszmélkedésünkbe, szellemi tulajdonunkba, töprengő és eszmélő szívünkbe kell építeni a hagyományokat, a szellem rothadhatatlan testét, vagy csontvázát, történet-csontvázát, csontváz-eseményeit: mint némely madarak, akik úgy építik föl tartósra, növekedést és biztatást-segítőre a fészküket, hogy a fészek fűanyagát, a fű-csészét, vagy fű-üstöcskét beszövik, annak anyagába beépítik a holt kicsinyeket, madár-csecsemőket, csontokat, koponyákat, drótokat, fém-szalagokat, eres csigaházakat. Tehát a múltat. Így igaz! Mert az elevenek jövője és szellemi gyötrelme a múlt: szellemben, hatásban és történelemben. Mert az élő szellem nem lehet múlt-nélküli. A múlt-nélküliség a szellem életében a halál. Nem lehet visszakötődés nélkül a szellemi létben újat teremteni. Pontosabban: csak így lehet valóban újat teremteni. A számontartó és számontartott múlt: az élő szellem következetes alapja és őstudata. A levegőben csak a népmesékben lehet kőcsipkés várkastélyt építeni. A szellem valóságában a talajra kell építkezni. Ez a talaj a múlt-tudat és tudás. Ezt tanultam Babits Mihálytól, de nemcsak tőle. Ady Endrétől éppúgy, mint Petőfi Sándortól, Vörösmarty Mihálytól, vagy Szabó Lőrinctől. És a költő-Babits Mihálytól? De sokat tudnék erről is szólni! Az édes-tiszta dalt, azt, hogy semmiről sem kell, semmitől sem szabad félni a fogalmazásban. Egész költészetemen, mint annyi elődöm szava, töprengése és édes bánata: elömlik, kimutatható Babits Mihály édesded szép költészetének hatása. Párája, illata, színe, virágzása vers-mondatainak: ott él költészetemben. Pontosabban én sem tudom megmondani ezt, mint Weöres Sándor Medúza című kötetének nyitóversében írja:
Hiszen nemcsak Babits Mihály. De ő is! |