Ady Endre gyötrelmes győzelme^*

Amióta emberiség az emberiség, amióta ember az ember a szenvedélyes és elfoszló lét-hártyában, a biológiai létezésben: minden teremtő elme, minden tudás-akaratát és látomás-akaratát megvalósítani vágyó, gyötrődő tiszta szellem, lángelme-dühödt agyvelő legnagyobb ellensége, ős-ellenfele az Idő! Az idő, amit mondhatunk a fizikusokkal téridőnek, az önmagát megvalósító anyag, a dolgaival, létezőivel, halmazataival, gömbjeivel és erőivel, jelenségeivel a történés cselekvésében, a megtörténés folyamatában indulatos anyag halhatatlanúl-halandó végtelen állapotának és függvényének, amit mondhatunk Henri Bergsonnal belső-időnek, vagy egyidejűleg mindig más-más érzetpontokból egymásba-áttűnő és egymásból kioldódván kikeményedő érzethalmazokkal és érzetsíkokkal (mint a filmkép-áttűnés)! élő belső térnek, amit mondhatunk történelmi időnek, a történészekkel. A komor és mosolygó Idő, a reményes reménytelen kárhozat, aki (merthiszen akaratunkkal élő személynek képzelhetjük és tudhatjuk őt)! sáska-mohó zöld saláta-szájával fölzabálja, mindenségnagy gyomrában fölemészti a létezés egyetlen mindenét, halandósággal-eszmélő létünket, a teremtő személyeset is, hiszen létünk és a létben művészi cselekvő akaratunk önmagával önmagában is az Egyetemes Létezés maga: esendően, foszlékonyan, fiatalra-ítéltetetten! Mit tehetünk hát? Mit tehetünk hát: ellenében az Egyetemesség érzéketlen, sívár összidejének? Az örökös elvirágoztató időtérfolyamat ellen dacunk fegyvere, a néha-győztes, a sokszor veszteséget igéző: csak a munka lehet, a művészet cselekvő akarata, pontosabban az akarat cselekvő állandósága a művészetben! És így is: mi marad belőlünk? Mi marad ebből a tevékeny, gyötrődő állandóságból! Mi, költők, mit tudunk megőrízni a történő anyag gyászából, öröméből, szégyenéből, dühödt virágzásából és szigora kevély kristály-tüzéből? Mit tudtunk és tudunk maradandóvá hinni az eszmélő és folyamatosan eszméletlen anyag gyönyörű halálos tébolyából, skizoid mámorából, katatón belső szakadékba-zuhanásából, depressziós belső tűzőzönéből? Énekünk mit őriz meg a múlandóságból, múlhatatlanúl? És őriz-e, megőriz-e valamit? Nem győztesebb-e énekünknél az ősgyanta, megalvadt őskőzet, őspala, amely legalább az akkori, az ő-kori növények, állatok, rovarok fossziliáit őrizte meg emlékezetünk merengésének: az ősrovar színbolyhos és színcsíkos negatív belső csöndalakját, az ősgyík zöld pikkely-lándzsahegy fejét, az ősmadár fekete kőcsontváz-geometriáját, az ősnövény kék kőpikkely levélszíveit, barna kő póruspontjait! Ki tudtuk-e választani a létünkkel létünkben is történő, élő anyag örökös hullásából, a Létezés gomolygó, s mégis disszonánsan szigorú szerkezetű Pokol-Édenéből, Édene Rothasztó Poklának képzelt gyönyöréből a hullhatatlant magát, a hitünktől megmaradót? Mintha nem Ady Endréről, beszélnék! Mintha nem róla szólnék, Ady Endréről, Ady Endréről: a gyötrelmes győzelműről? Pedig róla szólok tűz-kérdőjelű szavaimmal. Igen, a kérdőjelek: tűzből, csontvázakból és pokolból! A kérdőjelek! Létünk bizonyosságai és megtartói! Róla szólok, az időszámítással mért emberiségünk huszadik századának Költő-Hatalmasáról! A Rejtelem-Szívűről, a Köd-Mámorúról, a Homérosz-Kegyelműről! Mert hiszen hatalmas költő volt Ady Endre, Isten Cédrusa a tenyésző, burjánzó, forró, fortyogó, zöld mohával és zöld moszattal, zöld pikkelyekkel és zöld lencsékkel csábító, enyészet-üstjébe zöld varázslat-gőzökkel hullni kábító történelmi lápon! Nem eltévedt lovas a történelem-ködben, akinek éber fehér-feketepettyes halál-lova torpanva horkan a kék kristálykés-szemű, piros gyémánt-tőr szemű vadak előtt, a vak, zöld láp-vadonban! De mindig új s új lóra ülő Forradalmi Megváltás-Akarat, Jövőbe-Vágtató, a Reménytelen Ének Dacos Szivárvány-Fejedelme, piros lovon. A gyász-ordítozású Öröm volt Ő, a halálüvöltésű Piros Élet, aki tudta (mert belőle a Lét Teljessége beszélt és Vele és Általa), hogy az emberi és történelmi megmaradás és megmaradhatóság egyetlen lehetségese, hiszen költő volt: a kegyetlen tiszta szó! A teljes kimondás bátorsága! A bátor, tiszta szó, az ős-gravitációs-erejű, a halálárnyékú! A szó alázat-értelmű jelentésében: kegyetlen költő volt Ady Endre! Kegyelmesen kegyetlen a léthez, az élethez, és önmaga létéhez. S e forradalmi tiszta kegyetlenség, mint óriás gravitáció-szív: színes gyűrűkben és keringés-koszorúkban maga köré szívta a Lét esendőség-dolgait, s azok ott lebegnek óriás szív-ereje körűl, halhatatlanúl és hullhatatlanúl, vele pörögvén és forogván. Mint korunkban, minden ember e földön, e Földgolyón, az eredendő űrtér homályában zöldellőn és kékellőn, Ő is, Ady Endre is zárt történelmi térben és időben élt, zárt, záros halandóságú földrajz-történelmi talajon! Ez időtér, történelemföldrajzi talaj, ez a zárójelesvérengzésű történelem ember-voltának és költő-létének éppúgy meghatározója volt az elemi törvények szerint, az anyanyelvben, a látomás hitében, a jajongás fehér koporsó-illatában, mint annyi lángelme-kortársának Európában, s Közép-Európában a kimondott akaratban: a duinói ásványidom-túlvilág időtérkristály, mennyország-pokol-tisztítótűz angyal-ördög negatív szellempantheista Rainer Maria Rilkének, a csontvázhadsereg-röhögésű, csontvázhadsereg-menetelésű Jaroslav Haseknek, a forradalmi hókéve-zuhogásban rózsakoszorús Jézus-árnyékú Alexander Bloknak, a gótikus katedrálisok belső csöndárnyék-bujaság-kristályait tenyésztő Franz Kafkának, az esőben lúdbőrző agyagos dombsárga őszi Babits Mihálynak, az árvácska-barbár, atombomba-rejtelem-erejű, fölszabadító halálförtelmes Móricz Zsigmondnak, az önismeret Istenszívében pirosan ücsörögve mosolygó Miroszláv Krlezsának, a hatalmas mágneses-erőterű vasszálka-kazal Karl Krausnak, a messiás nemzetlátomásban fintorogva örvénylő, tébolydülledt-szemű Stanislav Wyspianskinak, hogy csak néhányukat említsem a kegyetlen önmegvalósító-akaratúaknak! Mi korhadt el, mi rohadt el szellemlétük testanyagából, lángelméjük anyagtestéből, mintha a fizikai-biológiai anyag agyvelővel-gondolkodó embertestéről szólnék? És mi maradt meg belőle is, Ady Endréből, a mérhetetlen, talán gömbidőtér e zöld-sóhajú csöpp anyag-szigetének Kalevala-szájú Mítoszi Énekeséből, aki ötvennyolc éve halott már, régen elrohadt szívével a Kerepesi Temető keserű földjében, a megtisztító és tiszta ősanyagban, s fehér csontváza, a fekete csipke-szeizmográfírásvarratos kőhártyaugatás koponyájú kőpálca-éposz jajgatva üvölt, sírván Léda után, a Fehér, Zuhatag-hajú Csontváz-Kanca után, kék húsukból piros füstpáfrányt pöfékelő, zölden bugyborékolva lángoló testű halottakon, kriptákon, koporsókon, szemfödő-foszlányokon és elrohadt, dögszagú ruhacafatokon, a kukacos földben kék gyíkpikkelyeket vedlő fagyökereken, piros rózsagyökereken átkiabálva hívja őt, a Vörös Kanca-sörényű Nőstény-Csontvázat, szerelemre a földben, aki ott hever nem is messze tőle a földben, cédán, szent céda-egyedűl! Mi maradt belőle is, mint annyi zseni-társából, a kortárs-lángelmékből, mi maradt a mohó és rothasztó halandóságban? Mi maradt: állandónak, változatlannak, és változtathatatlannak ének-hitükből, kimondott hitükből? Az elrohadt dal, a megerjedve fölforrt és szétolvadván fölszabadúlt ének piros szív-cafatjai csak? Mert mennyi esendőség szavunkban, képzelt hitünkben és kimondott, el-nem-hallgathatott énekünkben! Uramisten! Hiszen Ady Endre is ember volt. Ady Endre is! A föld és történelem szülötte. A föld és egy történelem szülötte. A történelem (az idő)? széttöri, mint rozsdás drótkoronákat, mint a bogarak sárga üvegpáncél kitinvázát és szőrös, eres, póruspontozott törékeny kitinhólyag-héjazatát (üveghólyagként), színes krétával összevissza írja az esendőség és maradandóság határait, s az összevissza rajzolt talaj krétavonalai, mint ellenmágneses erővonalak befelé lökik, a talajtér belseje felé: a tudatos, mohó, kavargó részecske-anyagokat. Az idő elemi részecskéit is! Ez a törvény? Ez is a törvény! De törvény az is: megmaradjon ami maradandóságra ítéltetett! A csontváz legalább! Nem! De az élő test, az élő hit, a halhatatlan akarat a szóban. Minden emberi jóban és halálban. Ady Endre, ha testében, esendő és halálos húsában nem is, de szelleme végzetében legyőzte a halállal-búrjánzó ősteret és ősidőt. Ott üget, ott vágtat, ott száguld, ott robog előttünk piros lovon, piros szívünk előtt, Ő, Ady Endre, a Nem-Halott, a Sohasem-Lehet-Halott! Vissza se néz ránk, égő szívvel mögötte-vágtató utódokra. Mert tudja, a legnagyobb jövő-bátorság: a vissza-nem-nézés, a leggyőztesebb bátorság: a Jövőjére nem-nézni vissza-győztesen! Mert tudja: tudatos büszke seregként ott vágtatunk mögötte! Hatalmas költészetszívteste kék árnyékában futunk mögötte, halhatatlansága gyémántköd köpenysátra óriás piros buborék-gyémántja alatt, nyers büszke lovainkon. És köpenye aranyhímzés-írását nézzük. Igaz-e Dacos Büszke Vágtató, amit a szerelemről, halálról, hazáról, életről, történelemről, bánatról, ugarról, szent dekadenciáról mondtál, igaz-e: Ady Endre? Mert halhatatlanúl és kegyetlenűl igaz: ami a szikrázó méhraj-gombócként nyüzsgő arany-pontgömbnyüzsgés végtelen világegyetemet betakaró köpenyedre hímeztetett. Az óriás világanyagsátorra, hogy meg ne fagyjon az Isten szívéből szívárgó fehér köd-hidegben a Lét egy-egy pontja, s a Lét Egyetemes Mindene! Nézzük piros világköpenyed aranyírását, az írást, amit nem véres hűdött-motyogva mondtál, nem bénasággal-lepetyhűdt lila májfoltszeplős ajakszirom-örvényléssel, de kovakőszikrázat kék keménységgel a ráparancsolt istennek, a megszeppent írástudó írnokodnak, aki az írást írta vala: hogy legtisztább hit a hűség! Hogy leghűségesebb hűség: az ember, a teremtő ember egyetemes szabadságának szolgálata. Hogy legszebb szolgálat: a szabadság bátorsága! A bátorság! A bátorság a szerelemben, ember-fölvállalásban, kegyetlen életben, komisz halálban, a bátorság az Isten-végzetes és halál-bizonyos anyanyelvben! Hogy legszebb, leghívőbb bátorság: a halandóság tudatának forró és forrongó fénytudása. Hogy gyönyörű önismeret bátorsága: a legkegyetlenebb tiszta szabadság: emberek vagyunk azért halandók! A halhatatlan anyag emberré-szerveződött halandóság-tudatú halandói. És szép, ha élünk, és szép lesz ha meghalunk! Így vagyunk mi: Egyetemesség ember voltunkban! Igaz-e Ady Endre! Te Jövendő Csontvázak előtt piros lovon vágtató! Élő csontváz-sereged, a nárcisz-szájú, és mennykő-szájú had árnyékodban vágtat utánad! Igazad van! Vissza se nézz ránk! Mert ez is bátorság, vissza se nézni a mögötted-ügető-halottakra, akik énekelve égnek, a Nálad-nem-árvább Gyötrődve-győzni-akarók. Megyünk! Ne félj! Robogunk a Mindenségben! Önmagunkat legyőzve, vak retteneteinket és zord félelmeinket: hamar-halandók a Teljes Halál ellen! Mert emberek vagyunk, nem szelíd vad vadak, zölddel, pirossal borzongó növények, kopár fehér kövek, merengve-éhes virágok, hajnalra-elfelejtett szörnyvirágzás színes szajha álmok! Emberek. Nem pikkelyes vadak. Emberek. Nem párzó madarak. Emberek. Nem kitinvadak, uszony-vadak, vakond-vadak, pók-vadak, tenger-vadak, százlábú fehér kristály-csipke-mirtuszkoszorúk: a Föld Szívében, a Föld Édes Húsában, a Fagyszőr-Ágyékú Halál-Menyasszony viasztejút-homlokán! Emberek. Halált-szerető, halált-gyűlölő énekes halandók. És ha szállók: a Halál-egyetem csiszolt gyémánt-könnycsepp kolibrijei, a Halál-erdő víg zöldikéi, sárgarigói, rózsapirókjai, aranymálingói. A Halál-part Rózsaszínű Szent Ibiszei. A Halhatatlan Akarat-Láng Fölszentelt Madarai! Emberek. Éneklők. Igaz-e, Ady Endre?