A hitet-adó^*

Néhány perc lezárható tartályába, néhány ünnepi perc magzatburkába, néhány perc zárt időgömbjébe, mint üveghólyagba, ledugaszolható, leforrasztható időgömbjébe lehet-e belepréselni az óceánt, irdatlan, lángoló tömegével? Lehet-e néhány perc ketyegés-ketrecébe, láthatatlan rácsketrecébe zárni a mindenséget, terveivel, erőtereivel, erőivel, égitestjeivel, időivel, égitest-halmazaival, anyagszerkezetével, hitével, árvaságával, biológiai létezőivel és létezésrendszerével, szív-ütésével, agyvelőivel, halálaival, tüzeivel és lelkiismeretével? Lehet-e? Szabad-e? Tudjuk-e? Tudjuk-e meghatározni lényegét, anyag-szerkezeti és szellem-szerkezeti, anyagi és szellemi lényegét, lét-lényegét (ha ugyan az anyag és a szellem szétválasztható, különválasztható önmaga történésében, tehát lét-önmagában), néhány ünnepi perc ihletett várakozásában a világmindenségnek? Vörösmarty Mihályról szólva is, szinte lehetetlen a pontos, szabatos, szép és okos, szinte matematikai meghatározása e Jelenség-Folyamatnak, e Jelenség-Óriásnak (mint az atomfizikusok, magfizikusok a kvantumfizikában, kvantummechanikában, kvantumbiológiában), a magyar, s az egyetemes költészet ez Óriás-Egységének, Folyamat-Óriásának: Vörösmarty Mihálynak! Mondjam azt: Költő-óriás volt? Költő-óriás, aki még komor és észvesztő halála előtt is, a legtébolyúltabban lobogó vak dadogás-pillanatban is tudta jajongva kiáltani, szörny-látomásaink vérzuhatagában a depressziós nemzeti lét megőszűlt arcába sírni vacogva, hogy: „Lesz még egyszer ünnep a világon!” Hiszen ezzel nem mondtam mást, se többet, mint azt, hogy a szellem-történelem, a szellemi történelem egyik óriás-költője volt ő is, Vörösmarty Mihály, mint annyian mások, a másképp és másként óriások a tudatos emberiség történetének szellemi folytonosságában. Hiszen ez csak szép nemzeti büszkeségünk, vagy akár hódolatban-megrendűlt emberiség-büszkeségünk hite és öröme lehet! Büszkeségünk nemzeti arany-áhítata nemzettudatunk boldogság-gerjesztő forró fénye, hogy volt ő is, megszületett és énekelt, javára esendő szívünknek, és javára az egész emberiség várakozó hitének, és éppen a miénk volt, magyar volt, anyanyelvünk édes zuhatagában virágzott: dalaiban, ódáiban, szózataiban, vezeklő himnuszaiban, diadalmas, gyémántos, szivárványos tavaszförgeteg és a megőszülő természet vakságával bozontos époszaiban. Mert virágzani tudta a halált, gyémántlani a hitet és sírni tudta a hitet, az értelem, a dac, a büszkeség, a meg-nem-adás, a fönnmaradás, az építő folytonosság hitét és tudta virrasztani a jövőt, virrasztva, szívére ejtett magány-fővel, virrasztva, könnytelen vacogással, átderesedve kivárni (ha nem is szervezete erejében, de gyászködeitől föltisztuló elméje hitével) a történelem-éjszaka barna és rózsakék hervadását, s várt, igaz, csontváza-megőszűlten, húsanyag-létében csontvázig lerongyolódottan, a Megtisztuló, Megtisztúlt, és Megtisztító Föltámadásra, a Lángboldog Piros Ünnepre, aki a nemzet hajnalkék Ünnep-Kezdetén született, 1800-ban, s meghalt reményvesztett motyogó nem-reménytelenűl 1855-ben: Vörösmarty Mihály! Az Akkori Éjszaka halottja volt ő, ott a Haza-Ravatalon, amely alatt Petőfi Sándor tiszta forradalmár szíve rothadozott lidérc-árvaságban, azé a forradalmár-dacos édes költő-fiúé, akit éppen ő ölelt bozontos férfi-szívére: lángelme-férfiként fiatalon, mert tudta: a Holnap, a Jövő jön benne és vele, pernyeként foszlottan lobogó fekete köpenyben, szarvasok-lépte könnyed könnyű lábbal, kis piros szőrbojtcsengőszakállal, a Jövő, a Forradalom, s tudta azt is, s talán a legjobban ő, Vörösmarty Mihály, hogy nem lehet egyedűl. Énekelni se. Még neki sem lehet egyedűl! Mert az egyedűlség, a magány: a jövőtlenség! De csak a teste, léttől-eredendően romlandó húsa feküdt ott, mint szikrázó dér-szobor, hóból-gyúrt véres és ősz-szőrzetű bábú, megőszűlt, halállá-sült óriáscsillag a Ravatal-Nemzeten, romolhatatlan szellemét és szellemének romolhatatlan hitét még utolsó szívütésével is: oly erővel lökte át a mi kisebb emberiségünk, s hiszem a nagyobb, a teljesebb emberiség üszkös gyalázatból ocsudó szívébe, hogy azok az ernyedt-hullámzású és gyászban kifáradtan lelasúdott szívizmok (s a szívtest dermedt tömege) életárammal megütve és életárammal megtelítődve, földuzzadva és megkövéredve szikrázni és feszültséggel taréj-csipkelángokat sisteregve keményen, hasznosan, okosan és fiatalon dolgozni kezdtek! Reménnyel! Mert azt sem lehet: fiatalon, ifjú korral, de szív-ernyedten, szívdobogás-pilledten (mint pirosgyerekujjakkal kicsit megnyomott káposztalepke, színes szőrzsindelyes hímportól-vedletten, zöld szemenyvtől ragacsosan, lábszárcsontszerű, bürökszárszerű, pamutcsőtoknélküli csáppal) támolyogni önmagunk éjszakájában, tántorogni önmagunk veszendőségében, heverészni hullásunk, vagy hullatásunk gyalázatának teremtésre-váró ember-idejében! Azt se! Nem! Micsoda hatalmas hit és milyen hatalmas akarat volt benne, Vörösmaty Mihályban, hogy ezt is tudta, ezt az átadást, egy utolsó óriás-szív-lökettel dobogtató erőt ütni, élethitet ütni a tetszhalottnak mutatkozó elfehéredett nemzetjövő, vagy emberiség-jövő szívére és szívébe, mintha elektrosokk-géppel áramot ütnek át a bénaságba-petyhüdő, álhalott, vagy klinikai-halott szívbe, s az az elektromos fehér dühöt magába szíva, izomköteg-korsóján áteresztve: verni kezd újra, egyre szabályosabban és pontosabban, mert lényével lényegében öntudatlan tudja már, hogy élni akar, hogy élni kell! S a nemzet testének főerei, verőerei, ütőerei, vivőerei, hozóerei, a hajszálerek, kapillárisok betöltődtek, megtömődtek újra oxigéndús egészséges vérrel, s kígyó-rugalmasak lettek újra, s életre-pontos megosztásban áramlottak, keringtek, lebegtek benne a vörösvértestek, fehérvértestek, a véralkotó-anyagok, a vér-rész anyagok, mint fehér lepények és piros lepények, élőpontgömbök, s az érfalak nem cseppkőcsipke-csillagtüskések, mészszikla-rögösek, mint egy vörös barlangcsatorna bél-belseje! A kő-bolyhos! Ritkábban az egyetemes emberiség, talán többször és sűrűbben egy-egy nemzet, nép történetében, vagy történelmében: vannak fölvirradó, kék homályból tűzviharként vörös boldog sziszegéssel kiőrjöngő, époszian teljes és tündérmese győzelemhitként megszülető Boldog Remény-Pillanatok, Reményterhes, Magzattal-Fölpocakosodott Anya-Jövőpillanatok (tejmirigy-csillagfákkal ikrás belsejű, kemény, tejkút-kövér emlőkkel): amikor a dolgok, jelenségek, állapotok, remények, volt (vagy múlt) keservek és keserűségek, az eszmélet mögé rejtett titkolt konok vágyak és képzetek, a tárgyak és akaratok eleven, vagy kőzetté-megalvadt felületburkolata alá rejtőzött indulatai, az eddig-rejtelmek, a mostanáig-megcsomósodott-homályok, a megikrásodott irgalmak, az óriás nyomás alatt a tudat-föld méhe mélyében kristályosúlt, életté-puhúlni vágyó ingerek váratlanúl önmaguk anyaga tűzpont-szívközepéből fényrobbanva derengeni, ragyogni, fényleni, lángolni kezdenek, s egy eszme boldog mágnestestére szívódva, tolongván köréje-torlódva, sisteregve, lobogva és ragyogva a boldog és tudatos mágnes-szív vonzó életére hullva, hatalmas gyűrűben, lepénytömegben, korongtömegben vagy gombóctömegben ráikrásodva az új-eszméletű, eszmélő tudat-mágnes rejtelem-tiszta életére, odaszívódván tehetetlenűl és mégis akaratlagosan rázuhanva (mintha űrbeli gömbtestek egy óriás csillagtest odaszívó akaratától tehetetlen boldog akarattal, nem megsemmisűlni, de benne újjászületni: erjedő boldog létébe zuhannak!) sugárzó, tülekvő, hemzsegő, nyüzsgő pontcsomagcsomóként, égő pontrózsa-üdvözülésben világító értelmet kapnak az együttlétezésben! Az Eszme-Mágnes föltündöklik hatalmas szívdobbanással, s a Rejtett Dolgok, Akaratok, Hitek és Remények kiszívódnak derengve és ragyogva az Eddigi Homályból, s libegve, bukdácsolva és lebegve, pillézve, hullván, zuhanván, rohanva az új Összefoglaló Akarat mágnesterét leküzdeni nem is tudva, nem is vágyva, de létében részesűlni akarván, ősvonzását ragyogva elfogadva, erőtörvényeibe vágyódván hullva: Ragyogó Lüktető Részesei Lesznek (sugárzó megifjodott erőcsomagok, fénylő hullámzsákocskák, belül anyag-pettyhullámokkal örvénylő, mozgó, lebegő és bolyongó tudatcsöppek, mint az anyagcsöpp-atommag, amelyben kvantumugrás-áttűnésben él az elektron, mint filmáttűnésben, mint filmben a kép-áttűnés, kép-átolvadás, kép-egymásbaolvadás, amikor egyik kép a másikba gyöngűl át, vagy ragyog át, még mindkettő van, s egyik sincs már, egyik sem önmaga már, s a régi és új forma-minőség, erő-minőség, tudat-minőség mássá-oszolva együtt-él még, meghal, s lesz új erő-láng, határozatlansági relációban, hogy a hely és az impulzus (a tömeg és a sebesség szorzata) mért értékeiben titkosan állandó; s az akarat mint a Schrődinger-féle hullámfüggvény négyzete – a tér minden pontján, minden időpillanatban az elektronok előfordulási valószínűségének mértéke; egy-vibrálású-más-mindíg-ugyanaz; mint az elektront önmaga belsejében virágoztatván hullámzsákocska lebegéssel, hullámcsomag bolyongással magzatos atommag, mint az atommag, amelynek titkos anyagcsöpp-belsejében saját és mégis egyetemes törvények szerint szabatos szabadon áramlanak az elektronok – az Összefoglaló Új Akaratnak. Lesznek ők is az Új Akarat-Összefoglaltság Részleteiként: a Ragyogó Új Akarat Önmaga! Ennek történelmi és történeti okait, okozati, oksági összefüggéseit az egyes, adott időkből kiboncolni most nem akarom. Csak tényét megállapítani. S kimondani történeti időpontját: ahol e fölragyogás és részletekből egy erőcsomóvá összeszívódás élet-dühöngve megtörtént, vagy megtörténik. Vörösmarty Mihály oly hatalmas történelmi idő-pillanatban, égő és sugárzó idő-függvényben nőtt ifjúként költővé, s lett (vulkánikus, sziszegő és sistergő anyagfellövődésként tajtékzó anyagtűz-virágzással) nemzetünk, az akkori Magyarország (a nehezen csontvázasodó, magzati növekedésben addig merengve-lassúdad ország) legnagyobb költője: amikor föllángolt a kiszőrösödött-arcú, barna homálybarlangban kuporgó országot bevilágító, csillagtüzével derengő-mosolyúra festő Egyetemesen Közös Eszme, a reformok szükségességének izgalma és irgalma, a nemzeti önismeret gyászkoromtól megtisztításának vágya, a nemzeti tudat és nemzeti büszkeség okos és jogos fölhevítésének vágya (hogy égjen az átváltozással-eljegyzett önmagával, mint a rózsatűz), a nemzet gyakorlati, anyagi, ipari, civilizációs fölemelésének vágya, az új akaratok, újjászülettetések, új kezdetek, új megkezdések, új elkezdések és csikorgó vagy boldog folytatások együttes akarása! Ellenében az addigi közös tunyaságnak, s a nemzet alvó, más-más erőtöltésű anyagszilánkokból egy tetszhalott-kupaccá rothadozott korróziós akarattalanságának, a megfélemlítettségtől közös lomhaságnak (melynek émelygő sejtrendszerében iszonyú erők szunnyadoztak, készülődvén a talán-véletlenből a váratlan robbanásra), s ellenében a szemlesütött, lába nagyujja hegyét néző, kérődző tétovaságnak! S ellenében a Tenyésző Uralkodó Böfögve-Önelégűlt Ásítozó Hatalom Gazdagjai alvilág-árnyékú, múlt-testű Jelenének! Ha egy (vagy egy-egy) ilyen eszme megszületik (mert a biológiai törvény szerint tovább nem lebeghet már várakozván az Anyatest-Múltjelen magzatvizében, mert kidagad onnan a szülőnyíláson, mint óceán-hörgéstömegből a most-születő új vulkánsziget páfrányos gőztornyokkal és hörgő égő anyagrobajjal, vagy a magzatvíz sárgakék levében fulladván halottan oszladozni és rothadozni kezd, rothadás-lényével megmérgezve az anyatestet is a halálra)! szinte egészséges szívlüktetésszerű pontossággal és a dobogás-sorozat pontszerű biológiai időütés-egymásutánjában sorra születnek a hatalmas Eszme-Tudatosítók, óriás Eszme-Szoptatók, Eszme-Fölnevelők, az Eszme-Szerkezet és Eszme-Lényeg, az Eszme-Test Tudós Fölismerői, Megismerői, Kutatói, Építői, Megvalósítói, Kiteljesítői, Őrzői, Vigyázói: Mérnökei, Fizikusai, Atomtudósai, Csillagászai, Biológusai, Magfizikusai, Vegyészei, Kvantumfizikusai, Mikrobiológusai, Biofizikusai, Élettanászai, Részecskebiológusai, Biokémikusai, a Törvényt-Kutatók, Törvényt-Fölismerők, Törvényt-Beteljesítők, Jogrend-Alkotók: a Megvalósúlást és Megvalósítást Egész Lényükkel és Létükkel Akarók, a Boldog Vállalkozók, az Átformálók, az Önmagukat Elégetni Is Elszántak! Ha egy ilyen eszme megszületik a történeti időben (hiszen most a történelem idejéről beszélek)! (és nem a gondolkodás, törvényszerű anyagi, fizikai, vagy biológiai, erkölcsi megismerés, fölismerés, ráismerés matematikai vagy mértani törvény-idejéről), tudom: az még nem forradalom! Az még nem a Forradalom! Az csak ablakkockányi rés kihágása (kitörése) a sötétség-falon! Az éjszaka, a belső-éjszaka tojáshéjfeltörése belűlről a levegő, a fény felé! A levegő, a fény elé! De azon az éjszakából-kivágott nem-vak ablakrésen belövődik a fény, a jövő csillagfénye az eddig tojáshéjazattal tojásdadgömbszerűen zárt belső sötétbe, s sápadtan bár: csírázni, derengeni kezdenek a dolgok, dermedt jelenések, denevérként önmaguk szőrös bőrhártyáiba-csomagolt, fejjel-lefelé-csüngő akaratok. És izgatottan, izzóan lélegezni, a tüdőt dagadtra szíva szabadabban lélegzeni a fulladozások! Igen, az még nem a Forradalom Megtestesűlése és Megtestesűltsége! De az éjszaka barlangnyílása a forradalmi fény elé! Vörösmarty Mihály ilyen eszme-születés óriáspillanatában lett költője a magyar nyelvnek, s gondolkodója az egyetemes emberi jónak! Micsoda biztonság, szeretet, munkabírás, akarat, öntudat, bizalom, önbizalom, jóság, emberség, hit, hitet-adás, boldog erkölcs, szerelem, lendület, gyász, szégyen, szánalom, irgalom, haláltudat, folytonosságtudat, felelősségtudat, emberi önismeret és nemzeti önismeret, szellemi önismeret és építés-hit, férfiasság, becsületesség, emberi és erkölcsi tisztaság gyönyörű anyagbiológiai és szellemfizikai, anyagfizikai és szellembiológiai szövedéke volt ez az emberóriás költő: Vörösmarty Mihály. Az emberi, nemzeti és szellemi éjszaka, a politika és történelem-éjszaka gyászkő falának győzedelmes ablakrés-törője! A nemzet-sötétség nyirkos, nedves, penészes, gombás, varangyokkal zöld türkiz-lángot pislogó, kő-eres szobájának zárt kődobozán a fénynek, levegőnek kőcsípés és kőszálka peremszélű koronglukat ütő! Mint annyi: hitünkben és történelmünkben halhatatlan társa e korban, szülötteként cselekvő társa e fényóriáspillanat-történelemidőnek, a szellemben, politikában, irodalomban, teremtőcselekvésben: Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Eötvös József, Kossuth Lajos, Batthyány Lajos, Kemény Zsigmond, Deák Ferenc, Kölcsey Ferenc, Bajza József, Teleki László! És mind a többiek. A nemzet-építők, a szellem-építők, az erkölcs-építők, a tudat-építők, a hitépítők! A hitet-adók! Ha a romantikát nem egy szellemi folyamat létállapotának mondom, de a hitben-hívés, a hitet-adás anyagban és szellemben (szellemanyagban és anyagszellemben) folyamatosan történő cselekvés-akaratának és cselekvés-gyakorlatának, tehát az élethit bizalmának a gyakorlati cselekvésben, pontosabban: a hívő cselekvés szellemgyakorlatának: bátran mondhatom és mondom (nem az irodalomtörténet-folyamat-rendszerező, rendszerbeosztó szavával), de hitem szavával, vagy szavam eszmélő tudatom, mindíg Vörösmarty Mihályt boldogan hívó szavával: romantikusnak Őt! Őt is, Vörösmarty Mihályt, a hitet-adót, a hitet-hívőt, a jövőt-adót, a jövőt-hívőt, a jövőt-szeretőt, a jövőben-bízót, a megőszűlt szívében vérző poklot hordozót, az ősz szívével a pokolban-forgó halandóság-vízimalomkerék farózsa-szirom-lapátlevelére hullót, Vörösmarty Mihályt, a magyar és az egyetemes emberiség-költészet megváltó istenemberét. Őt, aki: versekben, dalokban, nyitott sírföld-szagu végzet-szózatokban, kék rejtelemódákban, himnikus káromlásokban, csillagvilág-egyetemességet gyöngyöző hatalmas époszokban, túlvilági fényt lövő lovagpáncélos, szellemsikolyos, alvadtvérköpenyű drámákban, kék virágindás novellákban, sejtelem-beszélyekben, tanulmányokban, még szívének a nemzethullás tehetetlen nyomorától legvakabb pillanataiban is, gyászmotyogásba őszűlt elméjének kőszirt-sívár halál-behavazott pillanataiban is: a reményt, a jövőt, a hitet hirdette, rászólva zordan, zord behavazott szájjal jajgató hite-elméjében-megzavarodott, nem-ítélő, őrjöngő, skizoid doxazmákban, paranoiás téveszmékben rettegő, leselkedő, üldözési mániás, ködös, hisztériás árva Istenére, ráüvöltve monomán, sztereotíp, megalomán, kleptomán, szadista, mazohista, piromán, erotomán, onanomán Istenére, ráordítva katatón, hebefrén, mániás-depressziós, pathogén, hibrid, kretén, imbecillis, debilis, süketvak, vaksüket, vak, néma, süketnéma, béna, púpos, törpe, vízfejű, torz, szörny Istenére, ráordítva hallucinogénitást létrehozó anyagokat szedő, kábítószeres, drogos, elhülyűlt, betegesen hazudozó, pathológiásan hazudozó, mániákusan hazudozó, alkoholista, delírium tremenses, fekete nagykabátja alatt konyhakést szorongató, mániákus örömmel föllángoló, elemi részecskeként-fölgyorsuló, depressziósan kő-gyötrelmes, kő-szenvedő, kőbuta, öngyilkosságra-készülő Istenére, rásírva szexuálpathológiás, settenkedő, lopakodó, maszturbáló, bélsarát szopogató, ürülékét evő, kurva, hullagyalázó, hullával-bagzó, ön-nemző, hermafrodita, kétnemű, nem-nélküli, asszonyemlős, péniszes-vaginás, bikatökű, gyűlölködő, gyáva, önszerető, önimádó, agyalágyúlt, menzesztelen, szklerotikus, egy-fagyökér-gubanc, agyérelmeszesedett Istenére, rábömbölve és hörögve asszonyholttesteket-hágó, állatokkal-párzó, hüllőkkel-koitáló, madarakkal nősző, gyermeklányszűzet-fölcsináló, homoszexuális, biszexuális, önmagát nőkként gyúrogató, csámcsogó és habzsoló, állat-hímekkel üzekvő, állat-nőstényekkel fajtalankodó, szopós és nyalós, kisfiúkkal-magát-kielégíttető, fekáliáját gombócként gyúrogató, forró vizeletét ivó, fekete-fogsorú Förtelem Istenére, mondván: elég, elég, elég! Elég volt! Elég! Mert akármi hullás: hinni kell! Mert akármi iszonyat: hinni kell! Mert akármi rettenet: hinni kell! Mert akármi halál: hinni kell! És ez a hit (ha őszen, ha bénán, ha motyogva, ha dadogván hebegve is)! nem romantika! Mert ez a hit: a lét jövője! Élet! Mert ez a romantika: az élethit dacos himnusza az emberséges emberiség-jövőért! Így igaz: szívemet-hódító, áhitatom és benned-mindíg-hívésem felnőtt kegyelme: Vörösmarty Mihály!