Vörösmarty Mihály üzenete*Hangját nem ismerhetem, hangját nem ismerhetjük, élőbeszédét, beszéde eleven tisztaságát, a halál gyantás vásznaiból, szurokkal-átitatott pólyafoszladékaiból kitekercseltet, nem hallhatjuk élő hangját, mint most Kossuth Lajosét, aki a féltékeny feledékenység, a megőrizni-nem-tudás szenvedélyes tohonyasága ellenére, az oly sokat átkozott és gyűlölt, az oly rettegett technika, műszaki tudás jóvoltából kiszólt a múlt-idő gyanta-rög sírjából, múlt-századi, meggyógyított viaszhengerről áradoztatván égő sercegés-pontok gejzír-fellövődéseinek recsegés-füstjéből: nemzeti, szakállas, aggódó, de nem elaggott barna barnaságát, a sercegés-szikrapontok lobogó és zuhogó űr-szélében lebegvén, mint megbarnúlt könnyű hang-álarc, üres-szemgödrű, lángoló szájgödrű aranylemezhártyamaszk, amely mögűl kirohadt már, mert kirohasztotta az idő történelme, és nem a múlandóság emberi történelem-ideje az uralkodó emberfőt, a közös sorsért szólni-tudó, tisztán-eszmélkedő emberfejet, a közös sorsért sose-gyáva, teremtő és szenvedélyesen uralkodó, büszke, virágos agyvelőt! Nem, nem ismerhetjük Vörösmarty Mihály viaszhengerről hozzánk visszaégő, az időhalál ősgyantájába fúlt, lépesméz-lépsejtviasz-sárga vén viasztekerecsről visszakért hangját (a hangot, aki az ősmézbe fúlt, mint kristály-toll-szárnyas, kristály-páfránycsápú ősállatka, akinek teste pontjain, likacsain, üreg-ajtajain, nyílás-barlangkapuin, élő kútjain és szőrfüstkoszorús likain: lazán, enyvesen, kövér buborékolással és nyálzó dagadással lassan befolyt a ragacsos, puha, aranytészta anyag, hogy végűl is nemcsak kívűlről körüldagadta, önmagába-dagasztotta, de belűlről, a test kitinkoporsó hártyafelületéig, a mozgathatatlan szemek sejtes üvegtoboz-kettősségéig, dagadt és tömött krizantém-duplaságáig belűlről is bedagadta és kitömte a mézlő halálanyag)!, nem ismerhetjük Vörösmarty Mihály hangját, s így nem is jellemezhetjük hangja jellemét, a gyásztörténelemből visszalopottat, a nyomorúlt történelem-gyász szúrágás-pontokkal beszitahálózott, megvénűlt asztalfiókjában egy századig lopottan rejtőzködőt, a hallgató hangot! De ismerjük-e, de tudjuk-e még, de merjük-e ismerni még Vörösmarty Mihály lényének és létének, de van-e bátorságunk tudni már és feledhetetlenűl tudni újra Vörösmarty Mihály költészetének és költészete istennel-vemhes megrázó emberségének époszi hatalmát, époszi Homérosz-tüzét, az ősidő-szakállas Homérosz-egyetemesség lángot, költészete rettenthetetlen tisztaságának és embersége meg-sose-rettentő, rettenhetetlen költészetének gyönyörét, költészete és ember-tisztasága mámorító bátorságát, boldogságra-részegítő felelősségtudatát, hódító hatalmas költészetének és hatalmas hódító emberségének nemzeti és egyetemes elkötelezettségét, a sose-vénülő vállalást, a sose-megvénülő fölvállalást a soha-megvénülni-nem-tudó tudat kegyetlen és önmarcangoló felelősségét, az önszaggatás véres, tiszta, üvöltő homályát, a sose-vén gyászt, a megvénűlni-nem-akaró világtéli világ-megőszűlt mélabút, az őszfehérre átokkal-behavazottan gyötrődő melankóliát, a búskomor ősz gyász-zagyvaságot, halál-zaklatottságot, a mélakór görnyedt gubbasztóját, aki ült, mint a Teremtés Halála után az Isten, csillaggyertyák égő gyászában egyedűl, alatta a csillaghímzéses szemfödő-palásttal betakart Teremtés-Világhalott, ül őszen, havazás-fehéren, a halál rothadékony és oszlás-szagú, fölbomlás-illatú csöndjében, s húzza (görnyedetten-árva) háta fölött gyász-fekete nem-lét kezével az az Arkangyal-Vén cigány, a tücsök lakkszív-kitinköcsög fekete fejéhez árnyékolódott színű füstgyász kezével: a Téboly-Arkangyal, az Elmebaj-Haláltudat, az Őrület-Cigánycsontváz, a tűz-szárnyú, húzza a halál émely-zűrzavarában, húzza a szegény kúsza elcsöndesűltnek, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”. Akasztások, kivégzések, főbelövések, futások, iszonyok és menekűlések után, óriás barna ködfüst-bolyongások, gyöngyizzóvériszam ködhajnal-bújdoklások, gyémántló varangytűz-szemű farkasvonítások horpadt és akasztókötélhurok-szorítású szőríráslánc koszorújából mesés táltosöregséggel kiszállás után, a vonító halál-gyűrűből fölszállás után, a csörgő és csörömpölő lovakkal űzetés után, amikor a bús menekülő kék óriáskalap-árnyéka elfödi a nemzetileg és a gyűlölettől, az elnyomástól és a félelem-bosszútól ismert mindent-tudó gyász-arcot, mint óriás kék virágkehelyárnyék, mert az óriás lapulevélperemű kalap a buja bozontos szemöldökszakállig lehúzva, mintegy csuklyaként, hogy árnyék-börtönbe zárja az arc fénylő ismertségét (a szemöldöksarlója, mint vaskos csődöröké), s amikor a hajdanában époszi mérhetetlenséggel író kéz, a csukaszájú hasított lúdtollat fogó ujjak, a kecsegeszájú lúdtollat, a csőrfejű hal hasított szalmacsontlemezcsőhöz hasonló kihegyezett lúdtollat merengve és édesen szorító ujjak, a vaskos hüvelykujj és a karcsúbb, de mégis tömött mutatóujj kettőssége szorongva bekopog a holdfehér holdégette kis tanyaablakon, hogy kérjen menedéket, megbúvást, ha lehet, s az áhítattól-iszonyat, az ámulattól-dermedt bújdoklót váró arcra, égő viaszgyertyát a sötét köd-űrbe föltartott rózsasárgára átlángolt kézre a bújkáló mered, az üvöltő fekete ködből a gyertyarózsa fény-árnygyűrűjébe lépett Rettegő Halhatatlanság a Rettegő és mégis Fölboldogló Szívű Halandóságra! De addig? E vak önmagát-temetés előttig? Vörösmarty Mihály mindent tudott az emberségben és a költői teremtésben. És Vörösmarty Mihály mindent akart a költői teremtésben és az emberségben. Előd-hitem Jövője volt Ő, és előd-hitem Jövője ma is ő: Vörösmarty Mihály! Hogy tudott szeretni, hogy tudott temetni, hogy tudott tervezni, hogy tudott teremteni, hogy tudott (padlatig-érő-pipás magányban az ablak-belső asztal-széles peremére dőlve könyökkel) dolgozni, milyen ámúlatos indulat csöndjébe temetve époszló agyvelőjét, hogy tudott megvalósítani, milyen abbahagyhatatlan szent teremtő kedéllyel, az emberiség és a nemzet közös felelősségtudatának szenvedélyesen tiszta bizonyosságával. Mestereim Mestere, a Tökéletes Époszi Álmodozó és Époszi Teremtő-tudat, Ő: Vörösmarty Mihály! Ez a zsenijéhez méltatlanúl oly korán az ősz őrűletbe fagyott zord tiszta szív, oly korán elborúlt kedvű, beborúlt kedélyű elme ez a szorongva és gyötrődve, történelembe-meghasadt én-tudattal zajló vígasztalan vacogó elme, jajongó látomások megőszűlt, megkopárodott gyötörtje, aki minden pusztulásban és minden végzetben, minden gyász és halál eljövendhetőségében és eljöttében (mikor vacogó ősz szíve elé állt akasztott-kék arccal)! a maga felelősségét, ön-felelősségét kereste és követelte! Nem-elborúlt elmével és mégis gyötrődő skizoiditással ön-felelősségét követelte gyógyíthatatlan béna önmagától, írván akkor már verset úgy, szálkás és kazlas kúsza őrület-kaszabolással, mint az önmagától elidegenűltségében megőszűlt Isten, árva íráskáromkodással, mint a Skizoid Isten pathológiás részegség önkívületében, ha a fekete űrbe, mint füzetbe, csillagokkal kaszabolva ír, hogy hadonászó írás-verse az úr-feketeségben, mint arany-kardhágások, arany-kardsuhintások összevissza-kaszabolás tűzkazla, arany metszésvonalak rácshalmaz-tűzdrótkupaca! Pedig azelőtt, a Teremtő Reménység-Időben és az Époszi Látomás-Időben: a boldog megvalósítás Diszharmónia-Harmóniájának legnagyobb tudója, költő-tudója volt, lázas, vérző, szivárványos, vadakkal nyüzsgő, zsongó, zölden zuhogva hömpölygő hatalmas Látomás-Embervadon, olyan teremtő, aki a klasszicitás dög-merev törvényeit mosolygó daccal tagadva (mert ifjúi és férfiúi óriás-szívében a Harmónia Dante-i féktelensége virágzott, a teremtés szenvedéllyel-zsúfolt, látomással-világözönlő Milton-i gyásza és akaratos igazságtevése, nem a kopár szemérem, kopasz szenvedélytelenség, és nem is a szigorúságnak tetsző költészet-tajtéktalan önmagába-szívottság, amely azért is hazug, mert törvénynek a szemérmes szenvedélytelenséget hiszi és mondja)! vad gyönyörűséggel és tomboló teremtés-hittel írta (komoly daccal és mosolytörvénnyel tagadva minden megmerevedés-ellenakaratot)! tiszta tudata világegyetem-hömpölygésének örök-virradat Édenében: verseit, szatíráit, dalait, drámáit, tragédiáit, époszait, vasas és páncélos cserhalom-csatáit, a két szomszédvár véres gyászait, tündérvölgyálmait, délsziget-vágyait, ódáit, szózatait, vers-játékát, elbeszéleseit, tanulmányait, bírálatait: ének-szava és éposz-szava himnikus époszi hömpölygésének aranyszivárvány inda-végtelenével. És mindíg, de mindíg az Egyetemes Világ, az Egyetemes Emberiség és a Zöld Elburjánzásból Szívközépig Európáért Kiágaskodó Haza múltját gyászolva és újragondolva, jelenét építve, féltve, tagadva, hittel remélve, ostorozva kegyetlen tisztasággal, s féltve és remélve jövője emberebb emberiségét, remélve emberebb embert, hazább hazát! Azzal a virrasztó és vígaszos felelősségtudattal, amelyért és amellyel élnünk egyedűl érdemes. És nagyon szerette az ifjúságot, szerette nagyon az újat, az újakat, a még-újabbat, mert tudta bölcs szigorával és szemérmes szíve szeplőtelen szeretetével, hogy a Tiszta Jövő elhozói szívünkben és akaratunkban nemcsak mi vagyunk, de ők, de ők is, az újak, az eljövendők, a testben és dalban most-születettek. Temetőt-járó férfi vagyok. Holtakat látó gyermek voltam. Látom a holtakat a földben. Mert én nem félek a haláltól, mert én szeretem a halottakat. A halál: a mi jövőnk, nemcsak múltunk, az ember-múltunk az élőlény-múlt jelene. A halottak: gyötrődő, okos, vak, tiszta, vad, boldogtalan és vígaszos jelenünk jövői is. Nemrégiben megkerestem Vörösmarty Mihály sírját a Kerepesi temetőben. S az őszi temető aranypettyfénylaza, aranyszilánkhalmaz, aranylándzsákkal teledöfködött csöndjében mohagombás ősz sírját nézve szerelmesen, mint aki nemző apja sírját nézi dadogó vággyal, hogy újralássa őt, nem-halottként a már-halottat, mert gyermek-szíve mindíg vágyra éhes, mert gyermek-sorsa mindíg apja-éhes, mert elmondana most már mindent, mit tud már, mindent, amit elhallgatott eddig, mindent, amit róla tud, a holtról, mindent, amit megtudott a sorsról, mindent, amit megtudott magáról, elmondana minden hazugságot, elmondana minden bűnt és átkot, elmondaná mindegyik szerelmét, elmodaná bánatát, kegyelmét, látomását, baljós látomását, álmait: a színes összevissza titkot, elmondana mindent: egyszerűen, ahogy azt az öregek szokták, ahogy a vak önmagát kimondja, kimondja a fehéret fehéren, fehér hangja áll a fehér térben: fehér, fehér, fehér vallomása: ott álltam a sír előtt magamban. És láttam, mert láttam!, hogy a penészmohával megzöldűlt sírlapkő moccan, mocorog, nedvesen, ragyásan bizsereg, lüktet szinte nedvedző kőben, mint öreg varangy hasoldala, háta! S a kőlap zöldfoltos varangy-mocorgása alól tompa hangzat! Aztán költő-fülemet a kőlap szívére, a sír szívére hajtva: kemény, nehéz, élő szívütések hangját hallottam szivárogni a földből. Szivárogni? Erős ütésekkel kopogott a szív a sír-föld alatt. És tudtam már: Vörösmarty Mihály szíve nem rothadott el a rothadandó test húsával! Ott ver, üt, lüktet, dobog, lángol a csontváz-kőhegedű szív-helyén, mint élő virág, a földmély Élet-Rózsája, a földben elevenen, halottai óta. Az óriás-szív! A szív-óriás! Ver, vérzik, üt, lüktet, dobog a földben. Vörösmarty Mihály szíve! Rothadatlanúl! Így üzen? Ezzel üzen? A halhatatlan szívütéssel? Tudjátok-e költők és nem költők: mai magyarok? Kér! Kéri, ne végezzük úgy, ahogy ő, halandóságával ősz motyogásban. Ne mondhassuk majd mi is, mint Ő, a Végzetes-Komor 1854-ben, költők: 1974-ben, hogy:
Nem! Nem! Ne így! Ezt üzeni ő a föld alól robogva szív-ütéssel. A Szív-Vulkán! És e rothadatlan Szív-Óriással kering a Földgolyó, a Mindenség Kis Szíve, az Óriás Aranyszív: a Nap körül. Dobog a betemetett szív a szív-égitest enyésztő anyagában. S nemzőnk, szülőnk, kihordónk, elviselőnk és temetőnk: az. Égitest-Földgolyó kering a lángzó Napgolyó körül. Pörgeti keringésével a Sose-Halott Mindenségben Vörösmarty Mihály abbahagyhatatlan szívét a Hidrogénatommag-Napcsillag körül. Nekünk mindörökké. Mert mindnyájunknak: az élet halandóságának szépsége a dolga. Neki meg ez a dolga! |