A világegyetem-indulat dühödt angyala^*

Elnézem barna, pettyezett rézkarc-arcát, a bozontos nagy szőrlángú szemöldök-taréjlással, a látomás szelében fuldokló és örvénylő, fölkunkorodó vastag hajsisakot, az alsó állkapocs barna vályújáig szalagosodó pofaszakállak kövér szőrpántjait (amelyek, mint széles sisakszíjak! mint szőrös rovarkoponyán, a színes-pettyezettségű bogárfejen rágószerv-állkapocsig lepántosodó kitinszalag-kötések, a kitinszögecseltek), a kőcsillagtömb tömör fejet: a vaskos orral, a hatalmas, üstökösmagzat szemgolyókkal, a szinte arc-szélig lecsurgó kéve-bajusztollakkal a buggyadt csöpp makacs száj ajakcimpa-zártsága fölött; nézem a fekete nyaksálat, az állkapocsig fölkaréjosodó hímzett-gallérú mentét, a mente aranygombjait, aranyzsinór-csontvázát, az aranykacs-hurkokat, a szívig-lefürtösödő nyakláncot, a balvállra vetett köpeny rézbe-karcolt bársonyredő-hömpölyegomlását: a végzetbe, enyészetbe, halálba, melankóliába, földbe, tenyészetbe, bujaságba, a Haza szív-lángjaiba, s a Világegyetem Szívének örvénylő lángkútjába látó embert, a volt-at, őt, aki maga is halandó volt (hisz a halandóság: gyönyörű, vétkes, áldott végzetünk)!: Berzsenyi Dánielt, a Világegyetem-Indulat Dühödt Angyalát! Mert az volt Ő, az Enyészet Látomásosa, a Melankólia Látomásosa, az Őrjöngő Vak Végzés Látomásosa, az Indulat Világegyetemet-Kaszaboló Aranykardja, Fekete Angyal, aki ott suhogtatta Látomás-Ingerűltsége Nem-Véres Aranykardját a világűr havi-vérzéses asszonycsillagai, kangerjedtségű extragalaxishalmazai, színes férfisperma-spirálködei között. Reménye és végzete volt, féktelen hit-reménye és féktelen dac-végzete ez a százezer hőfokos látomás-indulat, a Lét Minden Dolgát átégető dühödt angyal-indulata véres lávarobbanás-költészetében és kegyetlen vulkán-megalvadás elhallgatásában! Költő volt, s így is ember, s mert ember: a múlandóság rothadása is, hiszen a biológikum legkonokabb léttörvénye ez, a csontvázra-lefosztó kegyelmes időben. A természet-időben, az időanyag csontra-lefokozó, varratos koponya-fehérségre lehámozó jövőt-akaró mámorában. Mert minden elfoszlik, elrohad, lebomlik, beomlik, szétmállik, elhabzik, elolvad, szétromlik, besüpped, elkorhad, összedől, összeomlik és múlttá-enyészik bennünk, rajtunk és körülöttünk, ősanyaggá olvad, földdé, volt föld ami, húsunk, testünk puha vízhab-anyaga, és szilárdabb mészváz-szerkezet-anyaga, szőrzetünk, szerveink (a látók, ürítők, elnyelők, kiválasztók, döntők, hordozók, észlelők, szaglók, ízlelők, verők, tapintók, szűrők, tisztítók, fogók, képzők, nemzők, terhesedők, rágók, emésztők! s az Összefoglaló és Irányító, Eldöntő, Határozó, Elhomályosuló)! és rettegő, gyáva, büszke, dacos, kevély, szorongó, bátor, okos mindentelviselő és mindig-összeomlásra-kész idegrendszerünk, elmeszesedő, még élő testünkben korallgáz-gyökérháló-emberré virágzó megvénűlt megőszűlt érrendszerünk, fehér korallszivaccsá kövesedő agyvelőnk, s a szív is, érzékeny, tiszta, halálos szívünk! Én láttam egyszer boncasztalon ilyen megvénűlt ősz szívet: a nagy metszéskaréjjal fölvágott, ősz-szőrzetű férfimellkas vizenyő-véres halál-testüregéből kiemelte a fehér gumikesztyűs kórboncnok-levelibéka-asszonykéz a szívet: s az, mint fehér szitadrót-zsákocska, jégkristályrácskocka-zsákká fagyott tömlő, szitásan, fehér dróthálózatszövet sejtes csipkezsákocska fehér krétavonalakkal összekötött krétapóruspont-pókhálókehely, az áttört mészcsipkerácsbuborék kehely-kupakkal! Világított, mint döglött mészcsipkeállat vázszövedékkoporsója! Fehér halott csillag! De mitől élt eddig? Mitől dobogott? Mi dobogtatta? Kinek az akarata? Minek az akarata? Hiszen fehér csipkekoporsószitazsák volt már esztendőkkel a halál előtt, s ha vert, mert vert a halál előtt esztendőkkel még, ütnie kellett az ősz mellkas vén belső haldoklás-falát, mint börtöne merev vas-cellafalát sziklafehér-sziklakopár ököllel az akasztásra-ítélt élőhalott siralomszobában kifehéredett rab! Miért mondottam mindezt? Nem önmagáért! De mert így, mert Berzsenyi Dániel még életében (az értetlenség könnyed-harmonisztikájú kegyetlenségétől) mészcsipkezsákká dermesztett költőszíve: így nem tudta, kőszivacs-tömlőként pumpálni az ihlet-jövőbe a vért! És mondtam: Létünkért, a Titkos Szégyenért! Berzsenyi Dánielért, akinek vértolulásos, lila dühcsillaggá depressziósodó, mélabús, agyvérömléses halálzsák teste is elrohadott immár: száznegyven éve! Az is a földben! S talán a csontváz sincs már, a sárga szilárdság-szerkezet! S a bűntető édes időbe foszlik az agg diófa, elenyészik a külső szerkezet, a szánalom anyagkeveréke (a múlandóságba hátrálnak vissza libegve a dolgok, a tárgyak, hitek, jelenések, remények), a Semmiből dologi valósággá kivirágzó megvalósulások ellebegnek a Semmi-Öröklétbe: (vacogva, hervadva, forogva, földagadva, hulla-püffedve, szőrös-ágyékú, szőrláng-hónaljú, lila gyíktest-péniszű, fölrepedt, rothadó szilvához hasonló, dagadt vaginájú, vicsorgó, eres óriás bőrhólyaggá erjedve) elúsznak, mint árvíz viharkidöntött fatörzsei, mint az összedőlt házak gerenda-vázai, a kutyaól, az asztal, a szénaboglya, a szék, a szekrény, a halandó tárgyak, mint állatdögök, madárhalottak, macskadögök, a sárga-tajtékú hömpölygésben: dögborjú, dögcsikó, malac-dög, kutyahulla. És mi marad meg, túlélve a múlandóságot? A szó hite, az indulat reménye, a kimondottság égő óriás gyötrelem-kristálya! Berzsenyi Dánielből is, a Világegyetem-Indulat Dühödt Angyalából! Mert az volt Ő: költészetünk legnagyobb, legvégzetesebb, legrejthetetlenebb, leggőgösebb indulata talán! Berzsenyi Dániel! Ő, aki az ihlet százezer-hőfokos Szent Szemérmetlenségével verejtékezte ki őrjöngve-tiszta szívéből a Maradandóság Világtitok Szigorát: mint a sárga, zsíros viaszlapcseréptoll-cellafalakat testük szőrös kitin-potrohszelvényei levélszekrény-szájréseiből a méhek! Szigorú volt Ő, pedig szelíd, mint a legszebb gyermekálom. A színes. S mikor elhallgatott: a Teremtés hallgatott el Vele! A Teremtő Indulat Dühödt Angyala bénúltan motyogva ült enyészet-őslombú, erjedt enyészet-árnyékú agg diófája alatt, csüggedt angyalszárnyai az őszi avarba lógtak, mint világcsillagszemétbe ősangyal-hattyúszárnyak. Aztán megfulladt, lilán hörögve. Kérdezzük meg: miért? Mert összeroppant önsúlya óriás összegétől, mint földagadt óriáscsillag a gravitációs-kollapszusájulásban? Vagy mert a gőgös, nem-értő száj hallgatást dörgött irgalmatlan szívébe? S lehet-e: néma, izzadt, könyörtelen tenyérrel befogott-szájú: a Világegyetem-Indulat Dühödt Angyala? A logika-tenyér-zsíros sársivatagába fulladt az Ének, az Éneklő Száj, a Végtelen Égés! Belehamvadt belefulladván a Harmóniának mondott kegyetlen Önzés téboly-tenyerébe. A legnagyobb indulat: a legnagyobb költészet! Tanuljuk meg halhatatlanúl szeretni a Dühödt Teremtő Akarat-Angyalokat! Ez az Ő: időből nagy üzenete!