A győztes gyötrelmesek

A világegyetem-indulat dühödt angyala^*

Elnézem barna, pettyezett rézkarc-arcát, a bozontos nagy szőrlángú szemöldök-taréjlással, a látomás szelében fuldokló és örvénylő, fölkunkorodó vastag hajsisakot, az alsó állkapocs barna vályújáig szalagosodó pofaszakállak kövér szőrpántjait (amelyek, mint széles sisakszíjak! mint szőrös rovarkoponyán, a színes-pettyezettségű bogárfejen rágószerv-állkapocsig lepántosodó kitinszalag-kötések, a kitinszögecseltek), a kőcsillagtömb tömör fejet: a vaskos orral, a hatalmas, üstökösmagzat szemgolyókkal, a szinte arc-szélig lecsurgó kéve-bajusztollakkal a buggyadt csöpp makacs száj ajakcimpa-zártsága fölött; nézem a fekete nyaksálat, az állkapocsig fölkaréjosodó hímzett-gallérú mentét, a mente aranygombjait, aranyzsinór-csontvázát, az aranykacs-hurkokat, a szívig-lefürtösödő nyakláncot, a balvállra vetett köpeny rézbe-karcolt bársonyredő-hömpölyegomlását: a végzetbe, enyészetbe, halálba, melankóliába, földbe, tenyészetbe, bujaságba, a Haza szív-lángjaiba, s a Világegyetem Szívének örvénylő lángkútjába látó embert, a volt-at, őt, aki maga is halandó volt (hisz a halandóság: gyönyörű, vétkes, áldott végzetünk)!: Berzsenyi Dánielt, a Világegyetem-Indulat Dühödt Angyalát! Mert az volt Ő, az Enyészet Látomásosa, a Melankólia Látomásosa, az Őrjöngő Vak Végzés Látomásosa, az Indulat Világegyetemet-Kaszaboló Aranykardja, Fekete Angyal, aki ott suhogtatta Látomás-Ingerűltsége Nem-Véres Aranykardját a világűr havi-vérzéses asszonycsillagai, kangerjedtségű extragalaxishalmazai, színes férfisperma-spirálködei között. Reménye és végzete volt, féktelen hit-reménye és féktelen dac-végzete ez a százezer hőfokos látomás-indulat, a Lét Minden Dolgát átégető dühödt angyal-indulata véres lávarobbanás-költészetében és kegyetlen vulkán-megalvadás elhallgatásában! Költő volt, s így is ember, s mert ember: a múlandóság rothadása is, hiszen a biológikum legkonokabb léttörvénye ez, a csontvázra-lefosztó kegyelmes időben. A természet-időben, az időanyag csontra-lefokozó, varratos koponya-fehérségre lehámozó jövőt-akaró mámorában. Mert minden elfoszlik, elrohad, lebomlik, beomlik, szétmállik, elhabzik, elolvad, szétromlik, besüpped, elkorhad, összedől, összeomlik és múlttá-enyészik bennünk, rajtunk és körülöttünk, ősanyaggá olvad, földdé, volt föld ami, húsunk, testünk puha vízhab-anyaga, és szilárdabb mészváz-szerkezet-anyaga, szőrzetünk, szerveink (a látók, ürítők, elnyelők, kiválasztók, döntők, hordozók, észlelők, szaglók, ízlelők, verők, tapintók, szűrők, tisztítók, fogók, képzők, nemzők, terhesedők, rágók, emésztők! s az Összefoglaló és Irányító, Eldöntő, Határozó, Elhomályosuló)! és rettegő, gyáva, büszke, dacos, kevély, szorongó, bátor, okos mindentelviselő és mindig-összeomlásra-kész idegrendszerünk, elmeszesedő, még élő testünkben korallgáz-gyökérháló-emberré virágzó megvénűlt megőszűlt érrendszerünk, fehér korallszivaccsá kövesedő agyvelőnk, s a szív is, érzékeny, tiszta, halálos szívünk! Én láttam egyszer boncasztalon ilyen megvénűlt ősz szívet: a nagy metszéskaréjjal fölvágott, ősz-szőrzetű férfimellkas vizenyő-véres halál-testüregéből kiemelte a fehér gumikesztyűs kórboncnok-levelibéka-asszonykéz a szívet: s az, mint fehér szitadrót-zsákocska, jégkristályrácskocka-zsákká fagyott tömlő, szitásan, fehér dróthálózatszövet sejtes csipkezsákocska fehér krétavonalakkal összekötött krétapóruspont-pókhálókehely, az áttört mészcsipkerácsbuborék kehely-kupakkal! Világított, mint döglött mészcsipkeállat vázszövedékkoporsója! Fehér halott csillag! De mitől élt eddig? Mitől dobogott? Mi dobogtatta? Kinek az akarata? Minek az akarata? Hiszen fehér csipkekoporsószitazsák volt már esztendőkkel a halál előtt, s ha vert, mert vert a halál előtt esztendőkkel még, ütnie kellett az ősz mellkas vén belső haldoklás-falát, mint börtöne merev vas-cellafalát sziklafehér-sziklakopár ököllel az akasztásra-ítélt élőhalott siralomszobában kifehéredett rab! Miért mondottam mindezt? Nem önmagáért! De mert így, mert Berzsenyi Dániel még életében (az értetlenség könnyed-harmonisztikájú kegyetlenségétől) mészcsipkezsákká dermesztett költőszíve: így nem tudta, kőszivacs-tömlőként pumpálni az ihlet-jövőbe a vért! És mondtam: Létünkért, a Titkos Szégyenért! Berzsenyi Dánielért, akinek vértolulásos, lila dühcsillaggá depressziósodó, mélabús, agyvérömléses halálzsák teste is elrohadott immár: száznegyven éve! Az is a földben! S talán a csontváz sincs már, a sárga szilárdság-szerkezet! S a bűntető édes időbe foszlik az agg diófa, elenyészik a külső szerkezet, a szánalom anyagkeveréke (a múlandóságba hátrálnak vissza libegve a dolgok, a tárgyak, hitek, jelenések, remények), a Semmiből dologi valósággá kivirágzó megvalósulások ellebegnek a Semmi-Öröklétbe: (vacogva, hervadva, forogva, földagadva, hulla-püffedve, szőrös-ágyékú, szőrláng-hónaljú, lila gyíktest-péniszű, fölrepedt, rothadó szilvához hasonló, dagadt vaginájú, vicsorgó, eres óriás bőrhólyaggá erjedve) elúsznak, mint árvíz viharkidöntött fatörzsei, mint az összedőlt házak gerenda-vázai, a kutyaól, az asztal, a szénaboglya, a szék, a szekrény, a halandó tárgyak, mint állatdögök, madárhalottak, macskadögök, a sárga-tajtékú hömpölygésben: dögborjú, dögcsikó, malac-dög, kutyahulla. És mi marad meg, túlélve a múlandóságot? A szó hite, az indulat reménye, a kimondottság égő óriás gyötrelem-kristálya! Berzsenyi Dánielből is, a Világegyetem-Indulat Dühödt Angyalából! Mert az volt Ő: költészetünk legnagyobb, legvégzetesebb, legrejthetetlenebb, leggőgösebb indulata talán! Berzsenyi Dániel! Ő, aki az ihlet százezer-hőfokos Szent Szemérmetlenségével verejtékezte ki őrjöngve-tiszta szívéből a Maradandóság Világtitok Szigorát: mint a sárga, zsíros viaszlapcseréptoll-cellafalakat testük szőrös kitin-potrohszelvényei levélszekrény-szájréseiből a méhek! Szigorú volt Ő, pedig szelíd, mint a legszebb gyermekálom. A színes. S mikor elhallgatott: a Teremtés hallgatott el Vele! A Teremtő Indulat Dühödt Angyala bénúltan motyogva ült enyészet-őslombú, erjedt enyészet-árnyékú agg diófája alatt, csüggedt angyalszárnyai az őszi avarba lógtak, mint világcsillagszemétbe ősangyal-hattyúszárnyak. Aztán megfulladt, lilán hörögve. Kérdezzük meg: miért? Mert összeroppant önsúlya óriás összegétől, mint földagadt óriáscsillag a gravitációs-kollapszusájulásban? Vagy mert a gőgös, nem-értő száj hallgatást dörgött irgalmatlan szívébe? S lehet-e: néma, izzadt, könyörtelen tenyérrel befogott-szájú: a Világegyetem-Indulat Dühödt Angyala? A logika-tenyér-zsíros sársivatagába fulladt az Ének, az Éneklő Száj, a Végtelen Égés! Belehamvadt belefulladván a Harmóniának mondott kegyetlen Önzés téboly-tenyerébe. A legnagyobb indulat: a legnagyobb költészet! Tanuljuk meg halhatatlanúl szeretni a Dühödt Teremtő Akarat-Angyalokat! Ez az Ő: időből nagy üzenete!

Vörösmarty Mihály üzenete^*

Hangját nem ismerhetem, hangját nem ismerhetjük, élőbeszédét, beszéde eleven tisztaságát, a halál gyantás vásznaiból, szurokkal-átitatott pólyafoszladékaiból kitekercseltet, nem hallhatjuk élő hangját, mint most Kossuth Lajosét, aki a féltékeny feledékenység, a megőrizni-nem-tudás szenvedélyes tohonyasága ellenére, az oly sokat átkozott és gyűlölt, az oly rettegett technika, műszaki tudás jóvoltából kiszólt a múlt-idő gyanta-rög sírjából, múlt-századi, meggyógyított viaszhengerről áradoztatván égő sercegés-pontok gejzír-fellövődéseinek recsegés-füstjéből: nemzeti, szakállas, aggódó, de nem elaggott barna barnaságát, a sercegés-szikrapontok lobogó és zuhogó űr-szélében lebegvén, mint megbarnúlt könnyű hang-álarc, üres-szemgödrű, lángoló szájgödrű aranylemezhártyamaszk, amely mögűl kirohadt már, mert kirohasztotta az idő történelme, és nem a múlandóság emberi történelem-ideje az uralkodó emberfőt, a közös sorsért szólni-tudó, tisztán-eszmélkedő emberfejet, a közös sorsért sose-gyáva, teremtő és szenvedélyesen uralkodó, büszke, virágos agyvelőt! Nem, nem ismerhetjük Vörösmarty Mihály viaszhengerről hozzánk visszaégő, az időhalál ősgyantájába fúlt, lépesméz-lépsejtviasz-sárga vén viasztekerecsről visszakért hangját (a hangot, aki az ősmézbe fúlt, mint kristály-toll-szárnyas, kristály-páfránycsápú ősállatka, akinek teste pontjain, likacsain, üreg-ajtajain, nyílás-barlangkapuin, élő kútjain és szőrfüstkoszorús likain: lazán, enyvesen, kövér buborékolással és nyálzó dagadással lassan befolyt a ragacsos, puha, aranytészta anyag, hogy végűl is nemcsak kívűlről körüldagadta, önmagába-dagasztotta, de belűlről, a test kitinkoporsó hártyafelületéig, a mozgathatatlan szemek sejtes üvegtoboz-kettősségéig, dagadt és tömött krizantém-duplaságáig belűlről is bedagadta és kitömte a mézlő halálanyag)!, nem ismerhetjük Vörösmarty Mihály hangját, s így nem is jellemezhetjük hangja jellemét, a gyásztörténelemből visszalopottat, a nyomorúlt történelem-gyász szúrágás-pontokkal beszitahálózott, megvénűlt asztalfiókjában egy századig lopottan rejtőzködőt, a hallgató hangot! De ismerjük-e, de tudjuk-e még, de merjük-e ismerni még Vörösmarty Mihály lényének és létének, de van-e bátorságunk tudni már és feledhetetlenűl tudni újra Vörösmarty Mihály költészetének és költészete istennel-vemhes megrázó emberségének époszi hatalmát, époszi Homérosz-tüzét, az ősidő-szakállas Homérosz-egyetemesség lángot, költészete rettenthetetlen tisztaságának és embersége meg-sose-rettentő, rettenhetetlen költészetének gyönyörét, költészete és ember-tisztasága mámorító bátorságát, boldogságra-részegítő felelősségtudatát, hódító hatalmas költészetének és hatalmas hódító emberségének nemzeti és egyetemes elkötelezettségét, a sose-vénülő vállalást, a sose-megvénülő fölvállalást a soha-megvénülni-nem-tudó tudat kegyetlen és önmarcangoló felelősségét, az önszaggatás véres, tiszta, üvöltő homályát, a sose-vén gyászt, a megvénűlni-nem-akaró világtéli világ-megőszűlt mélabút, az őszfehérre átokkal-behavazottan gyötrődő melankóliát, a búskomor ősz gyász-zagyvaságot, halál-zaklatottságot, a mélakór görnyedt gubbasztóját, aki ült, mint a Teremtés Halála után az Isten, csillaggyertyák égő gyászában egyedűl, alatta a csillaghímzéses szemfödő-palásttal betakart Teremtés-Világhalott, ül őszen, havazás-fehéren, a halál rothadékony és oszlás-szagú, fölbomlás-illatú csöndjében, s húzza (görnyedetten-árva) háta fölött gyász-fekete nem-lét kezével az az Arkangyal-Vén cigány, a tücsök lakkszív-kitinköcsög fekete fejéhez árnyékolódott színű füstgyász kezével: a Téboly-Arkangyal, az Elmebaj-Haláltudat, az Őrület-Cigánycsontváz, a tűz-szárnyú, húzza a halál émely-zűrzavarában, húzza a szegény kúsza elcsöndesűltnek, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”. Akasztások, kivégzések, főbelövések, futások, iszonyok és menekűlések után, óriás barna ködfüst-bolyongások, gyöngyizzóvériszam ködhajnal-bújdoklások, gyémántló varangytűz-szemű farkasvonítások horpadt és akasztókötélhurok-szorítású szőríráslánc koszorújából mesés táltosöregséggel kiszállás után, a vonító halál-gyűrűből fölszállás után, a csörgő és csörömpölő lovakkal űzetés után, amikor a bús menekülő kék óriáskalap-árnyéka elfödi a nemzetileg és a gyűlölettől, az elnyomástól és a félelem-bosszútól ismert mindent-tudó gyász-arcot, mint óriás kék virágkehelyárnyék, mert az óriás lapulevélperemű kalap a buja bozontos szemöldökszakállig lehúzva, mintegy csuklyaként, hogy árnyék-börtönbe zárja az arc fénylő ismertségét (a szemöldöksarlója, mint vaskos csődöröké), s amikor a hajdanában époszi mérhetetlenséggel író kéz, a csukaszájú hasított lúdtollat fogó ujjak, a kecsegeszájú lúdtollat, a csőrfejű hal hasított szalmacsontlemezcsőhöz hasonló kihegyezett lúdtollat merengve és édesen szorító ujjak, a vaskos hüvelykujj és a karcsúbb, de mégis tömött mutatóujj kettőssége szorongva bekopog a holdfehér holdégette kis tanyaablakon, hogy kérjen menedéket, megbúvást, ha lehet, s az áhítattól-iszonyat, az ámulattól-dermedt bújdoklót váró arcra, égő viaszgyertyát a sötét köd-űrbe föltartott rózsasárgára átlángolt kézre a bújkáló mered, az üvöltő fekete ködből a gyertyarózsa fény-árnygyűrűjébe lépett Rettegő Halhatatlanság a Rettegő és mégis Fölboldogló Szívű Halandóságra! De addig? E vak önmagát-temetés előttig? Vörösmarty Mihály mindent tudott az emberségben és a költői teremtésben. És Vörösmarty Mihály mindent akart a költői teremtésben és az emberségben. Előd-hitem Jövője volt Ő, és előd-hitem Jövője ma is ő: Vörösmarty Mihály! Hogy tudott szeretni, hogy tudott temetni, hogy tudott tervezni, hogy tudott teremteni, hogy tudott (padlatig-érő-pipás magányban az ablak-belső asztal-széles peremére dőlve könyökkel) dolgozni, milyen ámúlatos indulat csöndjébe temetve époszló agyvelőjét, hogy tudott megvalósítani, milyen abbahagyhatatlan szent teremtő kedéllyel, az emberiség és a nemzet közös felelősségtudatának szenvedélyesen tiszta bizonyosságával. Mestereim Mestere, a Tökéletes Époszi Álmodozó és Époszi Teremtő-tudat, Ő: Vörösmarty Mihály! Ez a zsenijéhez méltatlanúl oly korán az ősz őrűletbe fagyott zord tiszta szív, oly korán elborúlt kedvű, beborúlt kedélyű elme ez a szorongva és gyötrődve, történelembe-meghasadt én-tudattal zajló vígasztalan vacogó elme, jajongó látomások megőszűlt, megkopárodott gyötörtje, aki minden pusztulásban és minden végzetben, minden gyász és halál eljövendhetőségében és eljöttében (mikor vacogó ősz szíve elé állt akasztott-kék arccal)! a maga felelősségét, ön-felelősségét kereste és követelte! Nem-elborúlt elmével és mégis gyötrődő skizoiditással ön-felelősségét követelte gyógyíthatatlan béna önmagától, írván akkor már verset úgy, szálkás és kazlas kúsza őrület-kaszabolással, mint az önmagától elidegenűltségében megőszűlt Isten, árva íráskáromkodással, mint a Skizoid Isten pathológiás részegség önkívületében, ha a fekete űrbe, mint füzetbe, csillagokkal kaszabolva ír, hogy hadonászó írás-verse az úr-feketeségben, mint arany-kardhágások, arany-kardsuhintások összevissza-kaszabolás tűzkazla, arany metszésvonalak rácshalmaz-tűzdrótkupaca! Pedig azelőtt, a Teremtő Reménység-Időben és az Époszi Látomás-Időben: a boldog megvalósítás Diszharmónia-Harmóniájának legnagyobb tudója, költő-tudója volt, lázas, vérző, szivárványos, vadakkal nyüzsgő, zsongó, zölden zuhogva hömpölygő hatalmas Látomás-Embervadon, olyan teremtő, aki a klasszicitás dög-merev törvényeit mosolygó daccal tagadva (mert ifjúi és férfiúi óriás-szívében a Harmónia Dante-i féktelensége virágzott, a teremtés szenvedéllyel-zsúfolt, látomással-világözönlő Milton-i gyásza és akaratos igazságtevése, nem a kopár szemérem, kopasz szenvedélytelenség, és nem is a szigorúságnak tetsző költészet-tajtéktalan önmagába-szívottság, amely azért is hazug, mert törvénynek a szemérmes szenvedélytelenséget hiszi és mondja)! vad gyönyörűséggel és tomboló teremtés-hittel írta (komoly daccal és mosolytörvénnyel tagadva minden megmerevedés-ellenakaratot)! tiszta tudata világegyetem-hömpölygésének örök-virradat Édenében: verseit, szatíráit, dalait, drámáit, tragédiáit, époszait, vasas és páncélos cserhalom-csatáit, a két szomszédvár véres gyászait, tündérvölgyálmait, délsziget-vágyait, ódáit, szózatait, vers-játékát, elbeszéleseit, tanulmányait, bírálatait: ének-szava és éposz-szava himnikus époszi hömpölygésének aranyszivárvány inda-végtelenével. És mindíg, de mindíg az Egyetemes Világ, az Egyetemes Emberiség és a Zöld Elburjánzásból Szívközépig Európáért Kiágaskodó Haza múltját gyászolva és újragondolva, jelenét építve, féltve, tagadva, hittel remélve, ostorozva kegyetlen tisztasággal, s féltve és remélve jövője emberebb emberiségét, remélve emberebb embert, hazább hazát! Azzal a virrasztó és vígaszos felelősségtudattal, amelyért és amellyel élnünk egyedűl érdemes. És nagyon szerette az ifjúságot, szerette nagyon az újat, az újakat, a még-újabbat, mert tudta bölcs szigorával és szemérmes szíve szeplőtelen szeretetével, hogy a Tiszta Jövő elhozói szívünkben és akaratunkban nemcsak mi vagyunk, de ők, de ők is, az újak, az eljövendők, a testben és dalban most-születettek. Temetőt-járó férfi vagyok. Holtakat látó gyermek voltam. Látom a holtakat a földben. Mert én nem félek a haláltól, mert én szeretem a halottakat. A halál: a mi jövőnk, nemcsak múltunk, az ember-múltunk az élőlény-múlt jelene. A halottak: gyötrődő, okos, vak, tiszta, vad, boldogtalan és vígaszos jelenünk jövői is. Nemrégiben megkerestem Vörösmarty Mihály sírját a Kerepesi temetőben. S az őszi temető aranypettyfénylaza, aranyszilánkhalmaz, aranylándzsákkal teledöfködött csöndjében mohagombás ősz sírját nézve szerelmesen, mint aki nemző apja sírját nézi dadogó vággyal, hogy újralássa őt, nem-halottként a már-halottat, mert gyermek-szíve mindíg vágyra éhes, mert gyermek-sorsa mindíg apja-éhes, mert elmondana most már mindent, mit tud már, mindent, amit elhallgatott eddig, mindent, amit róla tud, a holtról, mindent, amit megtudott a sorsról, mindent, amit megtudott magáról, elmondana minden hazugságot, elmondana minden bűnt és átkot, elmondaná mindegyik szerelmét, elmodaná bánatát, kegyelmét, látomását, baljós látomását, álmait: a színes összevissza titkot, elmondana mindent: egyszerűen, ahogy azt az öregek szokták, ahogy a vak önmagát kimondja, kimondja a fehéret fehéren, fehér hangja áll a fehér térben: fehér, fehér, fehér vallomása: ott álltam a sír előtt magamban. És láttam, mert láttam!, hogy a penészmohával megzöldűlt sírlapkő moccan, mocorog, nedvesen, ragyásan bizsereg, lüktet szinte nedvedző kőben, mint öreg varangy hasoldala, háta! S a kőlap zöldfoltos varangy-mocorgása alól tompa hangzat! Aztán költő-fülemet a kőlap szívére, a sír szívére hajtva: kemény, nehéz, élő szívütések hangját hallottam szivárogni a földből. Szivárogni? Erős ütésekkel kopogott a szív a sír-föld alatt. És tudtam már: Vörösmarty Mihály szíve nem rothadott el a rothadandó test húsával! Ott ver, üt, lüktet, dobog, lángol a csontváz-kőhegedű szív-helyén, mint élő virág, a földmély Élet-Rózsája, a földben elevenen, halottai óta. Az óriás-szív! A szív-óriás! Ver, vérzik, üt, lüktet, dobog a földben. Vörösmarty Mihály szíve! Rothadatlanúl! Így üzen? Ezzel üzen? A halhatatlan szívütéssel? Tudjátok-e költők és nem költők: mai magyarok? Kér! Kéri, ne végezzük úgy, ahogy ő, halandóságával ősz motyogásban. Ne mondhassuk majd mi is, mint Ő, a Végzetes-Komor 1854-ben, költők: 1974-ben, hogy:

Nem! Nem! Ne így! Ezt üzeni ő a föld alól robogva szív-ütéssel. A Szív-Vulkán! És e rothadatlan Szív-Óriással kering a Földgolyó, a Mindenség Kis Szíve, az Óriás Aranyszív: a Nap körül. Dobog a betemetett szív a szív-égitest enyésztő anyagában. S nemzőnk, szülőnk, kihordónk, elviselőnk és temetőnk: az. Égitest-Földgolyó kering a lángzó Napgolyó körül. Pörgeti keringésével a Sose-Halott Mindenségben Vörösmarty Mihály abbahagyhatatlan szívét a Hidrogénatommag-Napcsillag körül. Nekünk mindörökké. Mert mindnyájunknak: az élet halandóságának szépsége a dolga. Neki meg ez a dolga!

A hitet-adó^*

Néhány perc lezárható tartályába, néhány ünnepi perc magzatburkába, néhány perc zárt időgömbjébe, mint üveghólyagba, ledugaszolható, leforrasztható időgömbjébe lehet-e belepréselni az óceánt, irdatlan, lángoló tömegével? Lehet-e néhány perc ketyegés-ketrecébe, láthatatlan rácsketrecébe zárni a mindenséget, terveivel, erőtereivel, erőivel, égitestjeivel, időivel, égitest-halmazaival, anyagszerkezetével, hitével, árvaságával, biológiai létezőivel és létezésrendszerével, szív-ütésével, agyvelőivel, halálaival, tüzeivel és lelkiismeretével? Lehet-e? Szabad-e? Tudjuk-e? Tudjuk-e meghatározni lényegét, anyag-szerkezeti és szellem-szerkezeti, anyagi és szellemi lényegét, lét-lényegét (ha ugyan az anyag és a szellem szétválasztható, különválasztható önmaga történésében, tehát lét-önmagában), néhány ünnepi perc ihletett várakozásában a világmindenségnek? Vörösmarty Mihályról szólva is, szinte lehetetlen a pontos, szabatos, szép és okos, szinte matematikai meghatározása e Jelenség-Folyamatnak, e Jelenség-Óriásnak (mint az atomfizikusok, magfizikusok a kvantumfizikában, kvantummechanikában, kvantumbiológiában), a magyar, s az egyetemes költészet ez Óriás-Egységének, Folyamat-Óriásának: Vörösmarty Mihálynak! Mondjam azt: Költő-óriás volt? Költő-óriás, aki még komor és észvesztő halála előtt is, a legtébolyúltabban lobogó vak dadogás-pillanatban is tudta jajongva kiáltani, szörny-látomásaink vérzuhatagában a depressziós nemzeti lét megőszűlt arcába sírni vacogva, hogy: „Lesz még egyszer ünnep a világon!” Hiszen ezzel nem mondtam mást, se többet, mint azt, hogy a szellem-történelem, a szellemi történelem egyik óriás-költője volt ő is, Vörösmarty Mihály, mint annyian mások, a másképp és másként óriások a tudatos emberiség történetének szellemi folytonosságában. Hiszen ez csak szép nemzeti büszkeségünk, vagy akár hódolatban-megrendűlt emberiség-büszkeségünk hite és öröme lehet! Büszkeségünk nemzeti arany-áhítata nemzettudatunk boldogság-gerjesztő forró fénye, hogy volt ő is, megszületett és énekelt, javára esendő szívünknek, és javára az egész emberiség várakozó hitének, és éppen a miénk volt, magyar volt, anyanyelvünk édes zuhatagában virágzott: dalaiban, ódáiban, szózataiban, vezeklő himnuszaiban, diadalmas, gyémántos, szivárványos tavaszförgeteg és a megőszülő természet vakságával bozontos époszaiban. Mert virágzani tudta a halált, gyémántlani a hitet és sírni tudta a hitet, az értelem, a dac, a büszkeség, a meg-nem-adás, a fönnmaradás, az építő folytonosság hitét és tudta virrasztani a jövőt, virrasztva, szívére ejtett magány-fővel, virrasztva, könnytelen vacogással, átderesedve kivárni (ha nem is szervezete erejében, de gyászködeitől föltisztuló elméje hitével) a történelem-éjszaka barna és rózsakék hervadását, s várt, igaz, csontváza-megőszűlten, húsanyag-létében csontvázig lerongyolódottan, a Megtisztuló, Megtisztúlt, és Megtisztító Föltámadásra, a Lángboldog Piros Ünnepre, aki a nemzet hajnalkék Ünnep-Kezdetén született, 1800-ban, s meghalt reményvesztett motyogó nem-reménytelenűl 1855-ben: Vörösmarty Mihály! Az Akkori Éjszaka halottja volt ő, ott a Haza-Ravatalon, amely alatt Petőfi Sándor tiszta forradalmár szíve rothadozott lidérc-árvaságban, azé a forradalmár-dacos édes költő-fiúé, akit éppen ő ölelt bozontos férfi-szívére: lángelme-férfiként fiatalon, mert tudta: a Holnap, a Jövő jön benne és vele, pernyeként foszlottan lobogó fekete köpenyben, szarvasok-lépte könnyed könnyű lábbal, kis piros szőrbojtcsengőszakállal, a Jövő, a Forradalom, s tudta azt is, s talán a legjobban ő, Vörösmarty Mihály, hogy nem lehet egyedűl. Énekelni se. Még neki sem lehet egyedűl! Mert az egyedűlség, a magány: a jövőtlenség! De csak a teste, léttől-eredendően romlandó húsa feküdt ott, mint szikrázó dér-szobor, hóból-gyúrt véres és ősz-szőrzetű bábú, megőszűlt, halállá-sült óriáscsillag a Ravatal-Nemzeten, romolhatatlan szellemét és szellemének romolhatatlan hitét még utolsó szívütésével is: oly erővel lökte át a mi kisebb emberiségünk, s hiszem a nagyobb, a teljesebb emberiség üszkös gyalázatból ocsudó szívébe, hogy azok az ernyedt-hullámzású és gyászban kifáradtan lelasúdott szívizmok (s a szívtest dermedt tömege) életárammal megütve és életárammal megtelítődve, földuzzadva és megkövéredve szikrázni és feszültséggel taréj-csipkelángokat sisteregve keményen, hasznosan, okosan és fiatalon dolgozni kezdtek! Reménnyel! Mert azt sem lehet: fiatalon, ifjú korral, de szív-ernyedten, szívdobogás-pilledten (mint pirosgyerekujjakkal kicsit megnyomott káposztalepke, színes szőrzsindelyes hímportól-vedletten, zöld szemenyvtől ragacsosan, lábszárcsontszerű, bürökszárszerű, pamutcsőtoknélküli csáppal) támolyogni önmagunk éjszakájában, tántorogni önmagunk veszendőségében, heverészni hullásunk, vagy hullatásunk gyalázatának teremtésre-váró ember-idejében! Azt se! Nem! Micsoda hatalmas hit és milyen hatalmas akarat volt benne, Vörösmaty Mihályban, hogy ezt is tudta, ezt az átadást, egy utolsó óriás-szív-lökettel dobogtató erőt ütni, élethitet ütni a tetszhalottnak mutatkozó elfehéredett nemzetjövő, vagy emberiség-jövő szívére és szívébe, mintha elektrosokk-géppel áramot ütnek át a bénaságba-petyhüdő, álhalott, vagy klinikai-halott szívbe, s az az elektromos fehér dühöt magába szíva, izomköteg-korsóján áteresztve: verni kezd újra, egyre szabályosabban és pontosabban, mert lényével lényegében öntudatlan tudja már, hogy élni akar, hogy élni kell! S a nemzet testének főerei, verőerei, ütőerei, vivőerei, hozóerei, a hajszálerek, kapillárisok betöltődtek, megtömődtek újra oxigéndús egészséges vérrel, s kígyó-rugalmasak lettek újra, s életre-pontos megosztásban áramlottak, keringtek, lebegtek benne a vörösvértestek, fehérvértestek, a véralkotó-anyagok, a vér-rész anyagok, mint fehér lepények és piros lepények, élőpontgömbök, s az érfalak nem cseppkőcsipke-csillagtüskések, mészszikla-rögösek, mint egy vörös barlangcsatorna bél-belseje! A kő-bolyhos! Ritkábban az egyetemes emberiség, talán többször és sűrűbben egy-egy nemzet, nép történetében, vagy történelmében: vannak fölvirradó, kék homályból tűzviharként vörös boldog sziszegéssel kiőrjöngő, époszian teljes és tündérmese győzelemhitként megszülető Boldog Remény-Pillanatok, Reményterhes, Magzattal-Fölpocakosodott Anya-Jövőpillanatok (tejmirigy-csillagfákkal ikrás belsejű, kemény, tejkút-kövér emlőkkel): amikor a dolgok, jelenségek, állapotok, remények, volt (vagy múlt) keservek és keserűségek, az eszmélet mögé rejtett titkolt konok vágyak és képzetek, a tárgyak és akaratok eleven, vagy kőzetté-megalvadt felületburkolata alá rejtőzött indulatai, az eddig-rejtelmek, a mostanáig-megcsomósodott-homályok, a megikrásodott irgalmak, az óriás nyomás alatt a tudat-föld méhe mélyében kristályosúlt, életté-puhúlni vágyó ingerek váratlanúl önmaguk anyaga tűzpont-szívközepéből fényrobbanva derengeni, ragyogni, fényleni, lángolni kezdenek, s egy eszme boldog mágnestestére szívódva, tolongván köréje-torlódva, sisteregve, lobogva és ragyogva a boldog és tudatos mágnes-szív vonzó életére hullva, hatalmas gyűrűben, lepénytömegben, korongtömegben vagy gombóctömegben ráikrásodva az új-eszméletű, eszmélő tudat-mágnes rejtelem-tiszta életére, odaszívódván tehetetlenűl és mégis akaratlagosan rázuhanva (mintha űrbeli gömbtestek egy óriás csillagtest odaszívó akaratától tehetetlen boldog akarattal, nem megsemmisűlni, de benne újjászületni: erjedő boldog létébe zuhannak!) sugárzó, tülekvő, hemzsegő, nyüzsgő pontcsomagcsomóként, égő pontrózsa-üdvözülésben világító értelmet kapnak az együttlétezésben! Az Eszme-Mágnes föltündöklik hatalmas szívdobbanással, s a Rejtett Dolgok, Akaratok, Hitek és Remények kiszívódnak derengve és ragyogva az Eddigi Homályból, s libegve, bukdácsolva és lebegve, pillézve, hullván, zuhanván, rohanva az új Összefoglaló Akarat mágnesterét leküzdeni nem is tudva, nem is vágyva, de létében részesűlni akarván, ősvonzását ragyogva elfogadva, erőtörvényeibe vágyódván hullva: Ragyogó Lüktető Részesei Lesznek (sugárzó megifjodott erőcsomagok, fénylő hullámzsákocskák, belül anyag-pettyhullámokkal örvénylő, mozgó, lebegő és bolyongó tudatcsöppek, mint az anyagcsöpp-atommag, amelyben kvantumugrás-áttűnésben él az elektron, mint filmáttűnésben, mint filmben a kép-áttűnés, kép-átolvadás, kép-egymásbaolvadás, amikor egyik kép a másikba gyöngűl át, vagy ragyog át, még mindkettő van, s egyik sincs már, egyik sem önmaga már, s a régi és új forma-minőség, erő-minőség, tudat-minőség mássá-oszolva együtt-él még, meghal, s lesz új erő-láng, határozatlansági relációban, hogy a hely és az impulzus (a tömeg és a sebesség szorzata) mért értékeiben titkosan állandó; s az akarat mint a Schrődinger-féle hullámfüggvény négyzete – a tér minden pontján, minden időpillanatban az elektronok előfordulási valószínűségének mértéke; egy-vibrálású-más-mindíg-ugyanaz; mint az elektront önmaga belsejében virágoztatván hullámzsákocska lebegéssel, hullámcsomag bolyongással magzatos atommag, mint az atommag, amelynek titkos anyagcsöpp-belsejében saját és mégis egyetemes törvények szerint szabatos szabadon áramlanak az elektronok – az Összefoglaló Új Akaratnak. Lesznek ők is az Új Akarat-Összefoglaltság Részleteiként: a Ragyogó Új Akarat Önmaga! Ennek történelmi és történeti okait, okozati, oksági összefüggéseit az egyes, adott időkből kiboncolni most nem akarom. Csak tényét megállapítani. S kimondani történeti időpontját: ahol e fölragyogás és részletekből egy erőcsomóvá összeszívódás élet-dühöngve megtörtént, vagy megtörténik. Vörösmarty Mihály oly hatalmas történelmi idő-pillanatban, égő és sugárzó idő-függvényben nőtt ifjúként költővé, s lett (vulkánikus, sziszegő és sistergő anyagfellövődésként tajtékzó anyagtűz-virágzással) nemzetünk, az akkori Magyarország (a nehezen csontvázasodó, magzati növekedésben addig merengve-lassúdad ország) legnagyobb költője: amikor föllángolt a kiszőrösödött-arcú, barna homálybarlangban kuporgó országot bevilágító, csillagtüzével derengő-mosolyúra festő Egyetemesen Közös Eszme, a reformok szükségességének izgalma és irgalma, a nemzeti önismeret gyászkoromtól megtisztításának vágya, a nemzeti tudat és nemzeti büszkeség okos és jogos fölhevítésének vágya (hogy égjen az átváltozással-eljegyzett önmagával, mint a rózsatűz), a nemzet gyakorlati, anyagi, ipari, civilizációs fölemelésének vágya, az új akaratok, újjászülettetések, új kezdetek, új megkezdések, új elkezdések és csikorgó vagy boldog folytatások együttes akarása! Ellenében az addigi közös tunyaságnak, s a nemzet alvó, más-más erőtöltésű anyagszilánkokból egy tetszhalott-kupaccá rothadozott korróziós akarattalanságának, a megfélemlítettségtől közös lomhaságnak (melynek émelygő sejtrendszerében iszonyú erők szunnyadoztak, készülődvén a talán-véletlenből a váratlan robbanásra), s ellenében a szemlesütött, lába nagyujja hegyét néző, kérődző tétovaságnak! S ellenében a Tenyésző Uralkodó Böfögve-Önelégűlt Ásítozó Hatalom Gazdagjai alvilág-árnyékú, múlt-testű Jelenének! Ha egy (vagy egy-egy) ilyen eszme megszületik (mert a biológiai törvény szerint tovább nem lebeghet már várakozván az Anyatest-Múltjelen magzatvizében, mert kidagad onnan a szülőnyíláson, mint óceán-hörgéstömegből a most-születő új vulkánsziget páfrányos gőztornyokkal és hörgő égő anyagrobajjal, vagy a magzatvíz sárgakék levében fulladván halottan oszladozni és rothadozni kezd, rothadás-lényével megmérgezve az anyatestet is a halálra)! szinte egészséges szívlüktetésszerű pontossággal és a dobogás-sorozat pontszerű biológiai időütés-egymásutánjában sorra születnek a hatalmas Eszme-Tudatosítók, óriás Eszme-Szoptatók, Eszme-Fölnevelők, az Eszme-Szerkezet és Eszme-Lényeg, az Eszme-Test Tudós Fölismerői, Megismerői, Kutatói, Építői, Megvalósítói, Kiteljesítői, Őrzői, Vigyázói: Mérnökei, Fizikusai, Atomtudósai, Csillagászai, Biológusai, Magfizikusai, Vegyészei, Kvantumfizikusai, Mikrobiológusai, Biofizikusai, Élettanászai, Részecskebiológusai, Biokémikusai, a Törvényt-Kutatók, Törvényt-Fölismerők, Törvényt-Beteljesítők, Jogrend-Alkotók: a Megvalósúlást és Megvalósítást Egész Lényükkel és Létükkel Akarók, a Boldog Vállalkozók, az Átformálók, az Önmagukat Elégetni Is Elszántak! Ha egy ilyen eszme megszületik a történeti időben (hiszen most a történelem idejéről beszélek)! (és nem a gondolkodás, törvényszerű anyagi, fizikai, vagy biológiai, erkölcsi megismerés, fölismerés, ráismerés matematikai vagy mértani törvény-idejéről), tudom: az még nem forradalom! Az még nem a Forradalom! Az csak ablakkockányi rés kihágása (kitörése) a sötétség-falon! Az éjszaka, a belső-éjszaka tojáshéjfeltörése belűlről a levegő, a fény felé! A levegő, a fény elé! De azon az éjszakából-kivágott nem-vak ablakrésen belövődik a fény, a jövő csillagfénye az eddig tojáshéjazattal tojásdadgömbszerűen zárt belső sötétbe, s sápadtan bár: csírázni, derengeni kezdenek a dolgok, dermedt jelenések, denevérként önmaguk szőrös bőrhártyáiba-csomagolt, fejjel-lefelé-csüngő akaratok. És izgatottan, izzóan lélegezni, a tüdőt dagadtra szíva szabadabban lélegzeni a fulladozások! Igen, az még nem a Forradalom Megtestesűlése és Megtestesűltsége! De az éjszaka barlangnyílása a forradalmi fény elé! Vörösmarty Mihály ilyen eszme-születés óriáspillanatában lett költője a magyar nyelvnek, s gondolkodója az egyetemes emberi jónak! Micsoda biztonság, szeretet, munkabírás, akarat, öntudat, bizalom, önbizalom, jóság, emberség, hit, hitet-adás, boldog erkölcs, szerelem, lendület, gyász, szégyen, szánalom, irgalom, haláltudat, folytonosságtudat, felelősségtudat, emberi önismeret és nemzeti önismeret, szellemi önismeret és építés-hit, férfiasság, becsületesség, emberi és erkölcsi tisztaság gyönyörű anyagbiológiai és szellemfizikai, anyagfizikai és szellembiológiai szövedéke volt ez az emberóriás költő: Vörösmarty Mihály. Az emberi, nemzeti és szellemi éjszaka, a politika és történelem-éjszaka gyászkő falának győzedelmes ablakrés-törője! A nemzet-sötétség nyirkos, nedves, penészes, gombás, varangyokkal zöld türkiz-lángot pislogó, kő-eres szobájának zárt kődobozán a fénynek, levegőnek kőcsípés és kőszálka peremszélű koronglukat ütő! Mint annyi: hitünkben és történelmünkben halhatatlan társa e korban, szülötteként cselekvő társa e fényóriáspillanat-történelemidőnek, a szellemben, politikában, irodalomban, teremtőcselekvésben: Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Eötvös József, Kossuth Lajos, Batthyány Lajos, Kemény Zsigmond, Deák Ferenc, Kölcsey Ferenc, Bajza József, Teleki László! És mind a többiek. A nemzet-építők, a szellem-építők, az erkölcs-építők, a tudat-építők, a hitépítők! A hitet-adók! Ha a romantikát nem egy szellemi folyamat létállapotának mondom, de a hitben-hívés, a hitet-adás anyagban és szellemben (szellemanyagban és anyagszellemben) folyamatosan történő cselekvés-akaratának és cselekvés-gyakorlatának, tehát az élethit bizalmának a gyakorlati cselekvésben, pontosabban: a hívő cselekvés szellemgyakorlatának: bátran mondhatom és mondom (nem az irodalomtörténet-folyamat-rendszerező, rendszerbeosztó szavával), de hitem szavával, vagy szavam eszmélő tudatom, mindíg Vörösmarty Mihályt boldogan hívó szavával: romantikusnak Őt! Őt is, Vörösmarty Mihályt, a hitet-adót, a hitet-hívőt, a jövőt-adót, a jövőt-hívőt, a jövőt-szeretőt, a jövőben-bízót, a megőszűlt szívében vérző poklot hordozót, az ősz szívével a pokolban-forgó halandóság-vízimalomkerék farózsa-szirom-lapátlevelére hullót, Vörösmarty Mihályt, a magyar és az egyetemes emberiség-költészet megváltó istenemberét. Őt, aki: versekben, dalokban, nyitott sírföld-szagu végzet-szózatokban, kék rejtelemódákban, himnikus káromlásokban, csillagvilág-egyetemességet gyöngyöző hatalmas époszokban, túlvilági fényt lövő lovagpáncélos, szellemsikolyos, alvadtvérköpenyű drámákban, kék virágindás novellákban, sejtelem-beszélyekben, tanulmányokban, még szívének a nemzethullás tehetetlen nyomorától legvakabb pillanataiban is, gyászmotyogásba őszűlt elméjének kőszirt-sívár halál-behavazott pillanataiban is: a reményt, a jövőt, a hitet hirdette, rászólva zordan, zord behavazott szájjal jajgató hite-elméjében-megzavarodott, nem-ítélő, őrjöngő, skizoid doxazmákban, paranoiás téveszmékben rettegő, leselkedő, üldözési mániás, ködös, hisztériás árva Istenére, ráüvöltve monomán, sztereotíp, megalomán, kleptomán, szadista, mazohista, piromán, erotomán, onanomán Istenére, ráordítva katatón, hebefrén, mániás-depressziós, pathogén, hibrid, kretén, imbecillis, debilis, süketvak, vaksüket, vak, néma, süketnéma, béna, púpos, törpe, vízfejű, torz, szörny Istenére, ráordítva hallucinogénitást létrehozó anyagokat szedő, kábítószeres, drogos, elhülyűlt, betegesen hazudozó, pathológiásan hazudozó, mániákusan hazudozó, alkoholista, delírium tremenses, fekete nagykabátja alatt konyhakést szorongató, mániákus örömmel föllángoló, elemi részecskeként-fölgyorsuló, depressziósan kő-gyötrelmes, kő-szenvedő, kőbuta, öngyilkosságra-készülő Istenére, rásírva szexuálpathológiás, settenkedő, lopakodó, maszturbáló, bélsarát szopogató, ürülékét evő, kurva, hullagyalázó, hullával-bagzó, ön-nemző, hermafrodita, kétnemű, nem-nélküli, asszonyemlős, péniszes-vaginás, bikatökű, gyűlölködő, gyáva, önszerető, önimádó, agyalágyúlt, menzesztelen, szklerotikus, egy-fagyökér-gubanc, agyérelmeszesedett Istenére, rábömbölve és hörögve asszonyholttesteket-hágó, állatokkal-párzó, hüllőkkel-koitáló, madarakkal nősző, gyermeklányszűzet-fölcsináló, homoszexuális, biszexuális, önmagát nőkként gyúrogató, csámcsogó és habzsoló, állat-hímekkel üzekvő, állat-nőstényekkel fajtalankodó, szopós és nyalós, kisfiúkkal-magát-kielégíttető, fekáliáját gombócként gyúrogató, forró vizeletét ivó, fekete-fogsorú Förtelem Istenére, mondván: elég, elég, elég! Elég volt! Elég! Mert akármi hullás: hinni kell! Mert akármi iszonyat: hinni kell! Mert akármi rettenet: hinni kell! Mert akármi halál: hinni kell! És ez a hit (ha őszen, ha bénán, ha motyogva, ha dadogván hebegve is)! nem romantika! Mert ez a hit: a lét jövője! Élet! Mert ez a romantika: az élethit dacos himnusza az emberséges emberiség-jövőért! Így igaz: szívemet-hódító, áhitatom és benned-mindíg-hívésem felnőtt kegyelme: Vörösmarty Mihály!

A megméretett idő^*

Csak annyi történt, hogy az élő halandó halhatatlan kihúzta a halott halandó halhatatlan csontvázát a gyökeres homok-sírból. S írószékébe ültetvén asztalához, a csontváz fölött mögéje hajolt, megfogva a csontkezet (a szellem-kezet)? a Jelenkor szívütéséhez igazította a papírosba-halhatatlanúl Múlt-Idő szívütését. S így együtt dolgozva (a csontváz-halhatatlanság, s az égő, gyötrődő tudat)! átigazították: ők ketten a Bánk bánt: Katona József és Illyés Gyula! Föloldották vak disszonanciáit, kiégették gyötrelmes homályfonadékait a lángelme-műnek, tették az emberiségben magyarabbá, a magyar tudat-múltat az emberiség egyetemes állandósúlt tudatává! Átdörzsölték a láng szívét a Jelenkor tudat-mikroszitáján, hogy a szívpép piros sejtjei új szívvé összeforrván és olvadván: az dobogni kezdett, s mondja már piros ütésével a megméretett időt! Csak ennyi történt! S ez újra-gyúrt tündöklet-szívre mosolyom szivárványából fonok koszorút. Mert egymást folytatni jöttünk az időben, nem temetni! Föltámasztani! Mert a halál is a teremtett és a teremtő lét folytatását akarja, tudja, hiszi, reméli!

Ady Endre gyötrelmes győzelme^*

Amióta emberiség az emberiség, amióta ember az ember a szenvedélyes és elfoszló lét-hártyában, a biológiai létezésben: minden teremtő elme, minden tudás-akaratát és látomás-akaratát megvalósítani vágyó, gyötrődő tiszta szellem, lángelme-dühödt agyvelő legnagyobb ellensége, ős-ellenfele az Idő! Az idő, amit mondhatunk a fizikusokkal téridőnek, az önmagát megvalósító anyag, a dolgaival, létezőivel, halmazataival, gömbjeivel és erőivel, jelenségeivel a történés cselekvésében, a megtörténés folyamatában indulatos anyag halhatatlanúl-halandó végtelen állapotának és függvényének, amit mondhatunk Henri Bergsonnal belső-időnek, vagy egyidejűleg mindig más-más érzetpontokból egymásba-áttűnő és egymásból kioldódván kikeményedő érzethalmazokkal és érzetsíkokkal (mint a filmkép-áttűnés)! élő belső térnek, amit mondhatunk történelmi időnek, a történészekkel. A komor és mosolygó Idő, a reményes reménytelen kárhozat, aki (merthiszen akaratunkkal élő személynek képzelhetjük és tudhatjuk őt)! sáska-mohó zöld saláta-szájával fölzabálja, mindenségnagy gyomrában fölemészti a létezés egyetlen mindenét, halandósággal-eszmélő létünket, a teremtő személyeset is, hiszen létünk és a létben művészi cselekvő akaratunk önmagával önmagában is az Egyetemes Létezés maga: esendően, foszlékonyan, fiatalra-ítéltetetten! Mit tehetünk hát? Mit tehetünk hát: ellenében az Egyetemesség érzéketlen, sívár összidejének? Az örökös elvirágoztató időtérfolyamat ellen dacunk fegyvere, a néha-győztes, a sokszor veszteséget igéző: csak a munka lehet, a művészet cselekvő akarata, pontosabban az akarat cselekvő állandósága a művészetben! És így is: mi marad belőlünk? Mi marad ebből a tevékeny, gyötrődő állandóságból! Mi, költők, mit tudunk megőrízni a történő anyag gyászából, öröméből, szégyenéből, dühödt virágzásából és szigora kevély kristály-tüzéből? Mit tudtunk és tudunk maradandóvá hinni az eszmélő és folyamatosan eszméletlen anyag gyönyörű halálos tébolyából, skizoid mámorából, katatón belső szakadékba-zuhanásából, depressziós belső tűzőzönéből? Énekünk mit őriz meg a múlandóságból, múlhatatlanúl? És őriz-e, megőriz-e valamit? Nem győztesebb-e énekünknél az ősgyanta, megalvadt őskőzet, őspala, amely legalább az akkori, az ő-kori növények, állatok, rovarok fossziliáit őrizte meg emlékezetünk merengésének: az ősrovar színbolyhos és színcsíkos negatív belső csöndalakját, az ősgyík zöld pikkely-lándzsahegy fejét, az ősmadár fekete kőcsontváz-geometriáját, az ősnövény kék kőpikkely levélszíveit, barna kő póruspontjait! Ki tudtuk-e választani a létünkkel létünkben is történő, élő anyag örökös hullásából, a Létezés gomolygó, s mégis disszonánsan szigorú szerkezetű Pokol-Édenéből, Édene Rothasztó Poklának képzelt gyönyöréből a hullhatatlant magát, a hitünktől megmaradót? Mintha nem Ady Endréről, beszélnék! Mintha nem róla szólnék, Ady Endréről, Ady Endréről: a gyötrelmes győzelműről? Pedig róla szólok tűz-kérdőjelű szavaimmal. Igen, a kérdőjelek: tűzből, csontvázakból és pokolból! A kérdőjelek! Létünk bizonyosságai és megtartói! Róla szólok, az időszámítással mért emberiségünk huszadik századának Költő-Hatalmasáról! A Rejtelem-Szívűről, a Köd-Mámorúról, a Homérosz-Kegyelműről! Mert hiszen hatalmas költő volt Ady Endre, Isten Cédrusa a tenyésző, burjánzó, forró, fortyogó, zöld mohával és zöld moszattal, zöld pikkelyekkel és zöld lencsékkel csábító, enyészet-üstjébe zöld varázslat-gőzökkel hullni kábító történelmi lápon! Nem eltévedt lovas a történelem-ködben, akinek éber fehér-feketepettyes halál-lova torpanva horkan a kék kristálykés-szemű, piros gyémánt-tőr szemű vadak előtt, a vak, zöld láp-vadonban! De mindig új s új lóra ülő Forradalmi Megváltás-Akarat, Jövőbe-Vágtató, a Reménytelen Ének Dacos Szivárvány-Fejedelme, piros lovon. A gyász-ordítozású Öröm volt Ő, a halálüvöltésű Piros Élet, aki tudta (mert belőle a Lét Teljessége beszélt és Vele és Általa), hogy az emberi és történelmi megmaradás és megmaradhatóság egyetlen lehetségese, hiszen költő volt: a kegyetlen tiszta szó! A teljes kimondás bátorsága! A bátor, tiszta szó, az ős-gravitációs-erejű, a halálárnyékú! A szó alázat-értelmű jelentésében: kegyetlen költő volt Ady Endre! Kegyelmesen kegyetlen a léthez, az élethez, és önmaga létéhez. S e forradalmi tiszta kegyetlenség, mint óriás gravitáció-szív: színes gyűrűkben és keringés-koszorúkban maga köré szívta a Lét esendőség-dolgait, s azok ott lebegnek óriás szív-ereje körűl, halhatatlanúl és hullhatatlanúl, vele pörögvén és forogván. Mint korunkban, minden ember e földön, e Földgolyón, az eredendő űrtér homályában zöldellőn és kékellőn, Ő is, Ady Endre is zárt történelmi térben és időben élt, zárt, záros halandóságú földrajz-történelmi talajon! Ez időtér, történelemföldrajzi talaj, ez a zárójelesvérengzésű történelem ember-voltának és költő-létének éppúgy meghatározója volt az elemi törvények szerint, az anyanyelvben, a látomás hitében, a jajongás fehér koporsó-illatában, mint annyi lángelme-kortársának Európában, s Közép-Európában a kimondott akaratban: a duinói ásványidom-túlvilág időtérkristály, mennyország-pokol-tisztítótűz angyal-ördög negatív szellempantheista Rainer Maria Rilkének, a csontvázhadsereg-röhögésű, csontvázhadsereg-menetelésű Jaroslav Haseknek, a forradalmi hókéve-zuhogásban rózsakoszorús Jézus-árnyékú Alexander Bloknak, a gótikus katedrálisok belső csöndárnyék-bujaság-kristályait tenyésztő Franz Kafkának, az esőben lúdbőrző agyagos dombsárga őszi Babits Mihálynak, az árvácska-barbár, atombomba-rejtelem-erejű, fölszabadító halálförtelmes Móricz Zsigmondnak, az önismeret Istenszívében pirosan ücsörögve mosolygó Miroszláv Krlezsának, a hatalmas mágneses-erőterű vasszálka-kazal Karl Krausnak, a messiás nemzetlátomásban fintorogva örvénylő, tébolydülledt-szemű Stanislav Wyspianskinak, hogy csak néhányukat említsem a kegyetlen önmegvalósító-akaratúaknak! Mi korhadt el, mi rohadt el szellemlétük testanyagából, lángelméjük anyagtestéből, mintha a fizikai-biológiai anyag agyvelővel-gondolkodó embertestéről szólnék? És mi maradt meg belőle is, Ady Endréből, a mérhetetlen, talán gömbidőtér e zöld-sóhajú csöpp anyag-szigetének Kalevala-szájú Mítoszi Énekeséből, aki ötvennyolc éve halott már, régen elrohadt szívével a Kerepesi Temető keserű földjében, a megtisztító és tiszta ősanyagban, s fehér csontváza, a fekete csipke-szeizmográfírásvarratos kőhártyaugatás koponyájú kőpálca-éposz jajgatva üvölt, sírván Léda után, a Fehér, Zuhatag-hajú Csontváz-Kanca után, kék húsukból piros füstpáfrányt pöfékelő, zölden bugyborékolva lángoló testű halottakon, kriptákon, koporsókon, szemfödő-foszlányokon és elrohadt, dögszagú ruhacafatokon, a kukacos földben kék gyíkpikkelyeket vedlő fagyökereken, piros rózsagyökereken átkiabálva hívja őt, a Vörös Kanca-sörényű Nőstény-Csontvázat, szerelemre a földben, aki ott hever nem is messze tőle a földben, cédán, szent céda-egyedűl! Mi maradt belőle is, mint annyi zseni-társából, a kortárs-lángelmékből, mi maradt a mohó és rothasztó halandóságban? Mi maradt: állandónak, változatlannak, és változtathatatlannak ének-hitükből, kimondott hitükből? Az elrohadt dal, a megerjedve fölforrt és szétolvadván fölszabadúlt ének piros szív-cafatjai csak? Mert mennyi esendőség szavunkban, képzelt hitünkben és kimondott, el-nem-hallgathatott énekünkben! Uramisten! Hiszen Ady Endre is ember volt. Ady Endre is! A föld és történelem szülötte. A föld és egy történelem szülötte. A történelem (az idő)? széttöri, mint rozsdás drótkoronákat, mint a bogarak sárga üvegpáncél kitinvázát és szőrös, eres, póruspontozott törékeny kitinhólyag-héjazatát (üveghólyagként), színes krétával összevissza írja az esendőség és maradandóság határait, s az összevissza rajzolt talaj krétavonalai, mint ellenmágneses erővonalak befelé lökik, a talajtér belseje felé: a tudatos, mohó, kavargó részecske-anyagokat. Az idő elemi részecskéit is! Ez a törvény? Ez is a törvény! De törvény az is: megmaradjon ami maradandóságra ítéltetett! A csontváz legalább! Nem! De az élő test, az élő hit, a halhatatlan akarat a szóban. Minden emberi jóban és halálban. Ady Endre, ha testében, esendő és halálos húsában nem is, de szelleme végzetében legyőzte a halállal-búrjánzó ősteret és ősidőt. Ott üget, ott vágtat, ott száguld, ott robog előttünk piros lovon, piros szívünk előtt, Ő, Ady Endre, a Nem-Halott, a Sohasem-Lehet-Halott! Vissza se néz ránk, égő szívvel mögötte-vágtató utódokra. Mert tudja, a legnagyobb jövő-bátorság: a vissza-nem-nézés, a leggyőztesebb bátorság: a Jövőjére nem-nézni vissza-győztesen! Mert tudja: tudatos büszke seregként ott vágtatunk mögötte! Hatalmas költészetszívteste kék árnyékában futunk mögötte, halhatatlansága gyémántköd köpenysátra óriás piros buborék-gyémántja alatt, nyers büszke lovainkon. És köpenye aranyhímzés-írását nézzük. Igaz-e Dacos Büszke Vágtató, amit a szerelemről, halálról, hazáról, életről, történelemről, bánatról, ugarról, szent dekadenciáról mondtál, igaz-e: Ady Endre? Mert halhatatlanúl és kegyetlenűl igaz: ami a szikrázó méhraj-gombócként nyüzsgő arany-pontgömbnyüzsgés végtelen világegyetemet betakaró köpenyedre hímeztetett. Az óriás világanyagsátorra, hogy meg ne fagyjon az Isten szívéből szívárgó fehér köd-hidegben a Lét egy-egy pontja, s a Lét Egyetemes Mindene! Nézzük piros világköpenyed aranyírását, az írást, amit nem véres hűdött-motyogva mondtál, nem bénasággal-lepetyhűdt lila májfoltszeplős ajakszirom-örvényléssel, de kovakőszikrázat kék keménységgel a ráparancsolt istennek, a megszeppent írástudó írnokodnak, aki az írást írta vala: hogy legtisztább hit a hűség! Hogy leghűségesebb hűség: az ember, a teremtő ember egyetemes szabadságának szolgálata. Hogy legszebb szolgálat: a szabadság bátorsága! A bátorság! A bátorság a szerelemben, ember-fölvállalásban, kegyetlen életben, komisz halálban, a bátorság az Isten-végzetes és halál-bizonyos anyanyelvben! Hogy legszebb, leghívőbb bátorság: a halandóság tudatának forró és forrongó fénytudása. Hogy gyönyörű önismeret bátorsága: a legkegyetlenebb tiszta szabadság: emberek vagyunk azért halandók! A halhatatlan anyag emberré-szerveződött halandóság-tudatú halandói. És szép, ha élünk, és szép lesz ha meghalunk! Így vagyunk mi: Egyetemesség ember voltunkban! Igaz-e Ady Endre! Te Jövendő Csontvázak előtt piros lovon vágtató! Élő csontváz-sereged, a nárcisz-szájú, és mennykő-szájú had árnyékodban vágtat utánad! Igazad van! Vissza se nézz ránk! Mert ez is bátorság, vissza se nézni a mögötted-ügető-halottakra, akik énekelve égnek, a Nálad-nem-árvább Gyötrődve-győzni-akarók. Megyünk! Ne félj! Robogunk a Mindenségben! Önmagunkat legyőzve, vak retteneteinket és zord félelmeinket: hamar-halandók a Teljes Halál ellen! Mert emberek vagyunk, nem szelíd vad vadak, zölddel, pirossal borzongó növények, kopár fehér kövek, merengve-éhes virágok, hajnalra-elfelejtett szörnyvirágzás színes szajha álmok! Emberek. Nem pikkelyes vadak. Emberek. Nem párzó madarak. Emberek. Nem kitinvadak, uszony-vadak, vakond-vadak, pók-vadak, tenger-vadak, százlábú fehér kristály-csipke-mirtuszkoszorúk: a Föld Szívében, a Föld Édes Húsában, a Fagyszőr-Ágyékú Halál-Menyasszony viasztejút-homlokán! Emberek. Halált-szerető, halált-gyűlölő énekes halandók. És ha szállók: a Halál-egyetem csiszolt gyémánt-könnycsepp kolibrijei, a Halál-erdő víg zöldikéi, sárgarigói, rózsapirókjai, aranymálingói. A Halál-part Rózsaszínű Szent Ibiszei. A Halhatatlan Akarat-Láng Fölszentelt Madarai! Emberek. Éneklők. Igaz-e, Ady Endre?

A megőrző folytonosság^*

1928-ban születtem – nagyon sokat olvasó gyerek és diák voltam. Növekedésem és szellemi eszmélkedésem történetének része az is, hogy nekem akkor, az 1930-as évek végén, az új, a létében tiszta, a modern költészet elsői: Ady Endre, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső és Babits Mihály voltak. Könyvnyit tudnék beszélni hatásuk szelleméről, róluk és műveikről. Így Babits Mihályról is. Arról a Babits Mihályról, aki elsőnek részeltetett a szellem természettörténetének mámorában és gyönyörében: és épp hatalmas művében és művével: Az európai irodalom történetével. Mert ez páratlanúl tiszta, szabad és boldog könyv, ez az egyetlen megvalósúlás (hiszen őóta sem írtak szebbet és szebben a szellem, az irodalom folyamatáról és életéről) nemcsak olvasó-gyönyöröm volt, de valami édes és tiszta tanítás is. Ó, milyen mámorosan és boldogan olvastam én azt a könyvet! És nemcsak azért, mert József Attila összes verseivel együtt vettem meg Babits Irodalomtörténetét – így töprengésem tulajdona is volt, de azért is, mert ez a könyv: így Babits Mihály tanított meg legszebben a megőrző folytonosság kötelességére. Arra, hogy minden múlt a miénk, hogy minden múlt a tulajdonunk, arra, hogy minden okos és pontos szellemiségét őriznünk, megőriznünk kell, eszmélkedésünkbe, szellemi tulajdonunkba, töprengő és eszmélő szívünkbe kell építeni a hagyományokat, a szellem rothadhatatlan testét, vagy csontvázát, történet-csontvázát, csontváz-eseményeit: mint némely madarak, akik úgy építik föl tartósra, növekedést és biztatást-segítőre a fészküket, hogy a fészek fűanyagát, a fű-csészét, vagy fű-üstöcskét beszövik, annak anyagába beépítik a holt kicsinyeket, madár-csecsemőket, csontokat, koponyákat, drótokat, fém-szalagokat, eres csigaházakat. Tehát a múltat. Így igaz! Mert az elevenek jövője és szellemi gyötrelme a múlt: szellemben, hatásban és történelemben. Mert az élő szellem nem lehet múlt-nélküli. A múlt-nélküliség a szellem életében a halál. Nem lehet visszakötődés nélkül a szellemi létben újat teremteni. Pontosabban: csak így lehet valóban újat teremteni. A számontartó és számontartott múlt: az élő szellem következetes alapja és őstudata. A levegőben csak a népmesékben lehet kőcsipkés várkastélyt építeni. A szellem valóságában a talajra kell építkezni. Ez a talaj a múlt-tudat és tudás. Ezt tanultam Babits Mihálytól, de nemcsak tőle. Ady Endrétől éppúgy, mint Petőfi Sándortól, Vörösmarty Mihálytól, vagy Szabó Lőrinctől. És a költő-Babits Mihálytól? De sokat tudnék erről is szólni! Az édes-tiszta dalt, azt, hogy semmiről sem kell, semmitől sem szabad félni a fogalmazásban. Egész költészetemen, mint annyi elődöm szava, töprengése és édes bánata: elömlik, kimutatható Babits Mihály édesded szép költészetének hatása. Párája, illata, színe, virágzása vers-mondatainak: ott él költészetemben. Pontosabban én sem tudom megmondani ezt, mint Weöres Sándor Medúza című kötetének nyitóversében írja:

Hiszen nemcsak Babits Mihály. De ő is!

Egy emlékszoba titoktalan titkos csöndjében merengve^*

Mit is mondhatnék én most? És éppen itt, e törpe és az időtörténelem ásvány-rétegéből, mintegy holtan-is-virágzó ősleletként kiásott, szorongva derengő szobában? E fényködös, porhanyó szobában, amely elévűl majd, mert a formába és formává-épűlt anyag törvénye az, hogy formáját-vesztve alaktalan anyag-köddé omlik, redőzik, csomósodik, gyűrűzik és simúl, ha életét kiélte, átélte és túlélte. Mert ez a törvény! Mit is mondhatnék én most és éppen e könnytelen szobában, amely elévűlhetetlenűl él mindörökké, ha másutt és másképp nem, hát a halandó ember és emberiség okos tudatában; mert elévűlhetetlen fényt és elévűlhetetlen, szinte transzcendens életet attól kapott, aki benne nőtt, növekedvén, lángelmének a költészetben és a kopár, vacogó emberségben is lángelmének: az erkölcs, a legszebb tiszta emberség gyötrődő halálos lángelméjének: József Attila! Így ha mondom, talán nem nevetséges, hogy itt most (értve a tegnap és a tegnap előtt most-ját is) megfordúlt az idő, önmagát kifordította az idő (belső szerveit száján kitüremkedve, tátott szájnyílásán kibuborékoztatván kiokádva, mintha mélytengeri halat a többezer-méteres vízréteg mozgékony zöld izmainak köteg-aljából a levegő-felszínre hoznak), igen, talán nem nevetséges, ha azt mondom: itt kifordította önmagát az idő, s nem e szobában nőtt sápadtzöld leveleivel az alumíniumszürke, sztaniol-papír-lángú proletár-ablakfény felé csavarodván tolongva a muskátli-magány, a fény-éhes embernövény (mint Ferenczy Károly ifjúságában festett képén a virág eres és pórusos levél-szíve); de az szűlte e szobát (amely emlékezetünknek nem gyásza, de merengése és öröme már), aki benne nőtt proletár növény-palánta emberként, az szűlte e szobát, aki törékeny létével és törhetetlen költészetével a világmindenség szolgája is volt, a világmindenség nemző-apja József Attila! Az szűlte ezt a szoba-magányt halhatatlan magány-szobává, az szűlt az anyagi halandóságból anyag halhatatlanságot, aki benne nőtt föl, az akkori doh-kopárságban, olykor talán a szájharmonikák fémnevetésével, s írtózva a penész-színű levegő sárgazöld krumplifőzelék-szagától, fehér-kristály éles lugkőszagától, vagy téli büdös záptojás-szagától, amit a vaskályha lőtt ki korongrésein és ajtónyílásain (míg ezek az élő rések és nyílások parázs-gyűrűket és parázs-vonalakat írtak a kopasz falakra), ha befűtöttek olykor, nagy téli ködmedve-lihegésben. Igen, ez a szoba már elévűlhetetlen és halhatatlan, mert a hajdanán benne-növekvő akaratos ifjú, árva, megszégyenűlt, és hitében nagyon-akaratos ifjú szívéből nőtt ki törékeny korallágként, fehér és piros pontlikacsos mészkő-ágként virágozva a halhatatlanság-időben, mert fordított teremtésként: őáltala lett ez a szoba megmaradó az átadó tudat, a folyamatosan átadó tudat maradandóságában, tudata halhatatlan akaratával tette haláltalanná a szegénység tégladobozát. Mit is mondhatnék én most? Hogy ez a szoba, József Attiláé, pontosabban József Áronék elmúlás-szagú törpe szobája mennyire hasonlít gyerekkorunk oly egyforma szoba-szegénységére, vagy legalábbis az enyémre, amely volt bár a faluszélen, akkor mégis ugyanilyen dohhal-magányosan virrasztott, dehát minek az összehasonlítás és szemérmetlen ráképzés az azonosságban. Mit is mondhatnék én most? Aki annyit és olyan gyermeki rajongással írtam már (szomorúan mondhatom): öcsémként-elődömről, József Attiláról, verset, versprózát, sikoltozást, ordítozást, jajongást, vallomást, átkot, szerelmet, lehetetlent! Újra csak azt és újra csak azt, hogy sorsát nem szabad folytatni! Nem és nem! Kegyetlenség lenne ez, kegyetlenség volna? Nem és nem! Nekünk, az Ének mai folytatóinak be kell bizonyítanunk, hogy a dalba nem úgy kell belehalni! Hogy lehet végigmondva a természetes halálig ezt a soha-meg-nem-ismételhető életet: úgy halni meg őszen a dalban, dalba-őszülten, hogy azt mondhassuk még a föld előtt: nem adtam föl magam! Nem és nem! József Attila, jaj, József Attila, aki a Valóságra, a Dolog-Valóságra ült, mint Piros Csikóra, vagy mint Üszök-Csikóra, Korom-Csikóra, a költészet (költészete) középen a darazsakat szőrfüstös aranygolyókként lenyelte, a követ megrágta, a csontvázakat összeharapdálta, a Létezést mosollyal átitatta; aztán a Lehetetlenbe belédermedve, a Valóságot kihányva, mint józan-eszméletű részeg, megrettent attól, ami volt, s a csöngettyűs-nyakú Élő Toporzékolásról átlendűlt a Szétfoszlás Kúsza Visszatérhetetlenség-Griffmadarára, s úgy röpült tovább, önmaga darabjaival, léte részleteivel, fizikai és szellemi lénye, egy voltából letördelt részeivel etetve a mesebeliként kitalált, de nagyon is létező Halál-Madarat, Elfoszlás-Madarat és Nem-Megváltó-Madarat. Mert ő, József Attila, darabonként adja oda az éhes, röpködő haláldögnek teste anyagát és szelleme testét, de az csak falt, véresen zabált, egyre kérte a szellem és a test anyagát, József Attiláét, bár tudta: vissza nem ökrendi, csőre kanálcsónakjai közt okádva (gyomornyálas zúzalék-pépként) a költő létének részleteit és részeit, létezése valódiságának darabjait, hogy azok a létrészek forrongva összeforrván ember-eggyé testesűljenek újra. Tudta, hogy kiválthatatlanúl, megválhatatlanúl és visszaadhatatlanúl halálba-zabálta őt, mert nem a Jövő Madara, de az Elfoszlás Madara, ő a József Attilát vaspikkely-nyereg hátán-röptető. És ő elment, igen, elment József Attila, s szellem-lényének-lángzó tisztasága a mi vérképző anyagunk. S itt maradtunk egyedűl. E szobával is, amelynek csöndjében két szemgolyó villog konokan a csönd arcából kilángolva, mint a Csönd Gyümölcsei: az egyik az Iszonyat, a másik a Mindenttudó és Megértő Mosoly. Mert amit tudott a Létről: az Iszonyat volt. A Rémület szemgolyó-kidagadása az arcból és amit tudott a Létből: a Mosoly szemgolyó-szivárványlása volt. A rendező megértésé. S e kettős tudásban (szempár-tudásban) dolgozunk mi tovább, emberek, a befejezett megértő halálig, elmondhatatlan szerelemmel e plusz-minusz okos bíztatásban.

Az életre-intő fegyelme^*

Sokszor eltűnődöm, merengve az időn, s merengve régen-elrothadott, mégis rothadhatatlan szívének sorsán és sorsán konok, kegyetlen és irgalmatlanúl-pontos szavainak, sokszor merengek halálba-mosolyogva és halállal-mosolyogva: mi lenne, ha élne, milyen lenne, ha élne, ő: József Attila? Mit mondanék neki, s mit mondana nekem, a korban, életkorban és a költészetben már nem is fiatalnak? Mondaná: „ülj le”, s megkínálna egy cigarettával, rákérdezne gyötrött szívemre: „mondd el mi bánt, mondd el hát szépen, mi fáj?” Vagy leülnénk valahol s megkínálva őt egy cigarettával, kérdezném fájdalom-kőlapokból összeragasztott bajusz-lombhernyós, szőrkésekkel burjánzó arcába nézve, fagyott és árvaságot füstölgő szomorú szemébe nézvén: „mondd el hát szépen, mi bánt, mondd el, mi fáj?” Mert mi fáj, József Attila? Mert ismerhettem annyi társát, s ismerhettem annyi kortársát ifjúi életemben ifjúi szívemmel, akik rászóltak sokszor kérdésükkel, komoly szavukkal elárvúlt elmémre és magányos hitemre: „mi fáj fiú? Mi is hát a baj?” Nagy Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Kassák Lajos, Tamási Áron, Veres Péter: csak néhányukat említem most, meg Kis Ferencet, a cigányfüst-mosolyút, akik mind rothadoznak és túlviláglanak már a tiszta befogadó földben, s nem is szólok a fölismerő harcos diadalmasokról: Hatvany Lajosról és Földessy Gyuláról! Hogy is lenne? De jó lenne, ha lenne! De jó lenne, ha lehetne! De jó lenne: József Attila! Dehát nem lehet. Mert ő már testével és teste mondhatóságával, értelmező, észlelő, kigondoló és kimondó szerveivel halott, csontja sincs talán már annak, csontja sincs a Kerepesi Temetőben: aki csöpp embernek ezelőtt hatvan-éve született, s nem is oly könnyű embernek, hisz olyan gyermeki büszkeséggel és szomorú, esendő daccal írta intő, életreintő vers-szigorának fegyelmében: „lám, négy és fél kilósnak szűlt anyám”. Elsirattam már én őt, és meg is átkoztam szerelemmel, jajgattam érte és büszkélkedtem vele, mint vagyonával az ostoba gazdag, kérkedtem vele, mint létezésének tékozló-iszonyatával a szegény, mint ölésével a ki-nem-végzett gyilkos, mint bűnével a buta bűnös, mint gyászával a hetyke gyászoló, mint az örömmel az önmaga-öröm! Mit is mondhatnék most Róla? Újat, mást, többet, kevesebbet, szigorúbbat, vagy szeretőbbet? Költészete szívünk látszatában olyan gömbszerűen egy, hogy e költészetteljességnek, e transzcendenciává finomodott valóság-gömbnek minden gömbtér-felületrészlete, a síklap minden kifehéredett négyzetcentimétere az ugyanazt mutatja, mintha egy csiszolt gömb talaján állnánk, mindíg fölfelé a levegő-ég hólyagburkolatába fölmeredve, holott sokszor a gömbtér vagy térgömb síkgörbéje, vagy görbesíkja oldalán, vagy alsó hajlatgömbszeletén állunk, füszálakként kalászosodva, a gravitáció vonzatának ős-szívéből a talajhoz ragasztva! Talaj! Ez is az ő szava, József Attiláé, amit használunk, mint oly sok általa költészet-életté, vers-jelenné magasztosúlt szó! Dehát ez természetes. Legalábbis nálunk, bennünk, velünk, általunk, akik nem is oly sokára utána jöttünk e-világra születvén: énekelni, hogy folytatódjon a dal, mert a lét összetörik, ha a dal abbamarad, ha meghal az ének. S fekszik, mint meztelen fehér hulla szőrösen a boncasztalon. Ehhez még csak annyit: a költészetben valami ha már kitalálódott, egy költő tudatával és gyötrelme gyönyörével vagy pontossága irgalmával fogalmivá teljesűlt, véglegesre megérett az eszmélkedés teljességében: azt az utókornak joga és lehetősége (gyűlölve és irtózva az utánzást)! véglegesűlvén tovább-éltetni, tehát folytatni a költészet tovább-korában. A múlandóság befejezettségéig! Amikor már a szóval kimondható lét és a szót kimondani és szép okára használni tudó létező is kihal. Mint az ősállatok. S ami marad: az a voltnak fossziliája csak! S az előbbihez? A gömb-teljességhez? Hiszen azt mondottam: szívünk látszatában! S nem bántót, de az igazat mondtam, vagy mondom, ha mondom, hogy József Attila (aki szerelmem volt és ifjúságom és nemcsak az én szerelmem és ifjúságom) költészete a gömb-egyetemesség látszata ugyan (mert valójában az: a teljesség értelmében)! mégis a földrengésmozgások és a földrengés-szünetidők anyagháborgásának és anyagcsöndjének kettős együttese! Iszonyú anyagtorlódások és erőtorlódások robaja és sikolya és hatalmas anyagcsöndek és erőcsöndek (vagy csönderők) építkező bánata és gőzölgő, sárgán füstölgő szégyene: az ő költészete. E kettősség (mondhatnám kétfajta nembeliség) egy-virágzásának egymást-nem-nélkülözhető, egymásból-kinövő kozmikus és emberi, ember-anyagi és anyagon-túli együttes törvényeinek halmaz-gömbje. Azt is mondhatnám: pozitív-anyagból épűlt valóságok (mint a természetben és a fizikában képzelt és képzett természetben) és negatívanyagból épűlt valóságok egymás-melletti, egymástól-független különös virágzásai, mégis összetartozók, mert csak így együttek! plusz-valóságok és mínusz-valóságok tudat-lombtornyozatai, független, önálló, tiszta térben, s ha egymás időterébe, vagy téridejébe átnőnek hatalmas robbanással, óriás-robbanattal egymásba-marva és egymásba harapva, egymást fölfalva egymást semlegesítik. Amit mondok: valóság! Nem mítosz-rombolás. Nem is ok a szégyenkezésre. József Attila volt: a külső sivárságból és kopárságból (törvényt-ismerően: tértörvényt, anyagtörvényt, időtörvényt) a sívárságot és kopárságot pozitívan fölépítő, s így reménykedő. S József Attila volt a belső sívárságból és kopárságból törvényt-ismerően a sívárságot és kopárságot negatívan fölépítő (kimondó), s így reménytelen. S a kegyetlen teremtés-törvénynek nem csodája, de természete, hogy minden egymást-megsemmisítő akarata ellenében e kétfajta (más-más előjelű) költészet-anyagból képzett vers-valóság nála, József Attilánál csak együtt létezhet. Hogyan? Egy negatív (mínusz) anyagüregbe pozitív anyaglomb nő és fordítva. A növekedésbe a lefosztás. A lefosztásba a növekedés. Mert költészete volt a sívárságból növekedve kidagadó és költészete volt a sívárságba önmagát a csontvázon-túl-is lefosztó. Neki a világegyetem: hol ketrec, hol virágzó végtelen ősfa! Hol rácsrendszerek zártsága ketrec, hol csillagbokrok végtelen isten-sóhaja nyitottság. E két végtelen szívfél kegyetlen összeforrottsága volt: József Attila! Nem folytatom! Lehetett volna végzete másképpen más? Most már nem tudom. Csak azt tudom: hetven éve született, aki énekébe, mert életébe: belehalt. Nem ő volt skizoid az életben és a költői teremtés-tudatban és teremtésben: de a lét volt skizoid, s abban s azzal kegyetlen, hogy kimondódott általa, hogy megfogalmazódott benne és vele! Csak azt tudom: hogy életébe, mert énekébe: belehalt. S azt, hogy ez ocsmány iszonyat! Hogy ez nem lehet a törvény!

A gyötrődő^*

Gyászoltam én is Őt, Németh Lászlót, halálfehér szalaggal átkötött szívvel, a szorongás vasrács-ingében, amit vas-szirmú csavaraival egyre jobban összeszorított mellkasomon, köldökömtől gégefőmig: a Lehetetlenség törékeny, csontszikár korallváz-keze! Gyászoltam én is Őt, jelenkori szellemiségünk gyászdühödt Cháron-éjszakáján: amikor meghalt! Hogy meghalt! Hogy neki is meg kellett halnia! De részeg, görcsös markában öldöklő konyhakést izzadva szorító gyászom most már kipiroslott, mint tavaszi kertemben a tulipánok, részeg gyászom már kipiroslott, mint a gyászeres tulipánok gyöngéden egymásra-hajtogatott húsos növényhártya-szirmokból formázott kelyhe, zöld száron, zöld levelek csőr-csokrában, tavaszi kertemben. Mert hiszen: ez a törvény! A földből kidühödő zöld láng, a mindíg-újraszülető zöld láng, a tavasz! Ez is a törvény! A törvény: az élet: tovább! Személyre, szóra alig-alig találkoztunk az üveghártya-törmelékeny, skizoidan őrjöngő, megmérető időben, sajkódi házában sohase jártam, nem hallgattam ott, virágzó kertjében (az eszmélet-gyümölcsöskertben, nemzetsegítő álomvágy-szőlőskertben) nádfonat-széken ücsörögve az Iszony méheinek arany-zümmögését, budai lakásán is csak egyszer, Veres Péter halála és temetése után, hogy üljünk ott gyásszal-tétován, kortársak és utódok, halálra-várók valamennyien, pohár borral eres, gyászoló kezünkben, hívők és kételkedők, gyötrődők és egyetemes sorsot féltők, mint árvák, a barna alkony-lángú, Jézustalan Utolsó Vacsora utáni, Második Utolsó Vacsorán, reménytelenűl, és tündöklet rohadás-kezdetekor, mikor beföldelték a szivárványt, esős rögök alá gyűrték a délibábot: s itt-ott még, talán a kiszámító véletlen akaratából utoljára Tompa Kálmán doktor lakásán, kéken zsibongó, gyermeki embernyűzsgésben, s az ünnepi, őrvénylő nyűzsgéstölcsér közepén ott ült Ő, sugárzó kristálymerev mosollyal, szikrázó csöpp üvegpohárkával elnémúlt kezében, ott ült, ágyékig-süppedve önmaga némaságának sírföldjébe, a halált-erjesztő semmi-talajba, mint önmaga elkorallvázasodott fehér agyában, az óriás, halottan-szikrázó mészvázcsőszövedék-kazalcsipkeszigetbe: míg körötte sárga habcsipkelepedőkkel, égre-tekercselődőkkel a fekete óceán dörög, dübörög, zeng, fortyog, hörög, zokog és ásítozik. S Ő ott ült önmaga fehér agyvelősírföldjébe süppedetten, mint megőszűlt, kéken elmohásodott, elfeledten-árva faluvégi temető horpadt földjébe, az elgazosodott csalán-gondolatúba: kőszívig, vagy fölszögezett Krisztus-lábakig, Szűzmária-szemérem-dombig süppedt mészkő-sírkereszt. Fehér. Halál-meszelt. Ült, mint az Irgalom. Ott ült az Irgalom, átderengve égő kristálymosolyával. Ott ült a Fehér Gyász: fehérpórusosan, fehér-eresen, mint merengő pop-art gipsz-szobor a zöldbársony karszéken, az élőhalott Szobor Pop-Art, az élő emberre fújt, habosan, eresen rászáradt gipsztajtéköntet, a fehérszemgolyós fehér Gipsz-Gyászmerengés. És fogta a sárga üvegpohárkát. S a megőszűlt falusi gondolat-temető csóvány, bodza, krisztustövis, ecetfa, lapulevél, orgona, bürökesernyő, zöld drótcsipke-küllőkorong-magányában kakas kukorékolt, piros mirigykút-torkából piros kréta-cikk-cakk villámokat lőtt a megőszűlt korallvázsziget-agyvelő mindenségbe, amelynek agydúcpontjai a színes csillagörvények, csillagfelhők, galaxis-halmazok, halott és élő csillagok! És csak néztem Őt szív-apadtan, magam is gyászfehérre őszűlt szívvel, vastag zuzmara-szívütéssel, kövér dérharangtélkongatásban, hisz nemrég temettem Erzsikét, s ideges dobhártyámon, önakasztott lila szívemen még a zsíros hantok, az elhízott sárga föld robbanás-dörgése, ahogy a vak sírba zuhant decemberi koporsóra, Kisjézus-mosolyú karácsonyi koporsóra ömlik, mint részeg költő, ha hány, ömlött a koporsóra a részeg December zsíros, sárga epehányadéka. És csak néztem Őt, Németh Lászlót, s fogtam Adysan megvénűlt karcsú ősz kamaszkezét. A Gyász, az Irgalom hosszú, hártyás, eres ujjait fogtam akkor öldöklő, irgalmatlan, gyászoló kezemmel. És csak néztem Őt, gondoltam gyászban-könnytelenűl: más, vad, virágzó láng-útakon űzött a sors engem, csillag-sorsomat csillagtűzzel űzte, mint piros lovat piros korbáccsal piros mezőn a piros Szerelem. És fogtam korallváz-fehér öreg fiú-kezét halállal-mosolyogva. Szapora könyvei gyermekkorom és kamaszkorom olvasatai voltak már, a regények, az eszme-kereső elmélkedések, nagy Széchenyi István-tanulmánya és nagy Berzsenyi Dániel-tanulmánya, de amivel és akivel nekem Ő (Németh László az eszmélet lényegében, a töprengés vad ifjúi-szelíd szívközpontjában) elkezdődött: a Babits Mihály konok, dacos, bölcs, hatalmas-magyarságú, az írástudók teljes felelősségét fegyelmezetten fölvállaló, bíboran-kegyetlen múltunk ismeretű, akkori jelenünk elhályogosodott, zöld kocsonyapenész-pénzecskés szemgolyójú sorsát ismerő, az európaiság legemberibb fegyelmét tudó és vállaló harci vitairata volt, az 1939-ben írt Pajzzsal és dárdával című! Babits Mihály, ez az ideges, szelíd krisztusi Közösség-Magány, ez a mindíg-harcolni-kész, búrjánzó fölösleggel harcolni-nem akaró, Európa Szívén álló üvegszikár, mosolytörékeny, must-szagú, méz-szagú, Dantei Pokol-Purgatórium-Mennyország-illatú Óriás Énekes, ez a Harcos-Szelíd, ez a Ha-Kell-Vad-Verekedésű: kéken-lángoló harci vasba öltözött, fejére rostélyrácsálarcos zöldtüzű vastojáshéj-sisakot húzott, fehéren-szikrázó páncélszoknyás és páncélálarcos csatalóra ült (a vasálarc szemkorongnyílásából kidagadt a harci mén óriás élő üvegtojás-szeme, óriás piros kaporfejesernyő-szempillája), áttörhető, tojáshéjvékony pajzs és vasszívű hosszú vékony dárda ideges kezeiben, s okos, ideges harci-kiáltással megsarkantyúzta kéklángú vasszirominges harci ménjét, s robogva nekirontott a kitakart, a fölvágott mellkasból piros ütésekkel kilüktető Németh László-szívnek! Robogó Európa-ménen ülvén, pajzzsal és dárdával kezében a vonagló Piros Ütésre zúdúlt robogván, s döfött, s az okos és céltudatos dárda szívalakú vaslevél-hegye a szív-középet verte át szeretettől kegyelmesen. A nagy dárdadöfés az élő szívközépbe talált. A szívközépbe fúródott Európa vasvillanat ütése! Pontosan! Mert Babits Mihály harc-hite is az erkölcs pontossága volt! Babits Mihály virág-álarca mögött kristályarc vigyázott óriás fekete égő szupernóva-szemekkel! És tudjuk gyémánt-szigorát! És tudom és hiszem értő erkölcse, hívő bizalma, harci dühe, boldog eszmélete, okos reménye, reménytelen gyönyöre: gyémánt szigorát! Ha elmondtam most és itt, hogy elmondtam most és itt Babits Mihály harci robogását, Németh Lászlóra zúdulását, kemény és pontos dárdadöfését: ezzel is csak (biológikumunk gyásza múltán)! Németh László gyötrődő hatalmát mondtam, igazságkereső naív gyermeki bizalmát! Mert Németh László gyermeki bizalmú ember volt, mert Németh László gyötrődő hatalmú író volt, az önmagát-keresés, a nemzet-keresés, az önismeret-keresés, a világmindenségmegértés kisded-naív álmodozója, Jézuska-áhítatú messiás-álmodója, a mindent-megértés, a mindent-tudni-akarás gyermekmosolyú akarója és hívője, országos boldogságot vágyó tervező nagy elme, számonkérő boldogtalan, tanító, oktató, rendszerező, hitvalló prédikátor, nem-zord gyermek-apostol, mint a középkori gyermek-kereszteshadak páncélvértezetbe öltözött gyermek-vezére vasas harci lovon, gyümölcsöskert-hazát megtervező, féktelen kiválasztó, igazságos-igazságtalan, elfogúlt-elfogulatlan, igazságtalan-igazságos, elfogulatlan-elfogúlt, a minőség hatalmát, bizalmát reményét és jövőt-bízó bizalmát hívő lángelme; a Gyötrődés Lángelméje, a Folyamatosan Gyötrődő Tudat, az Örökké Izgatottan Gyötrött és Gyötrődő Szív Lángelme-Hite volt: Németh László! Az Öngyötrés, a Gyötrődés Lángelméje volt Németh László! Akinek vére éppoly gyors lánggal fölcsipkéződve lobogott harci dühében, harc-elfogúltságában, országos vészben, nemzeti viszályban, harciszonyatban, akinek gyermeki vére éppoly kék csipkelángokkal föltaréjlott a harc-kevélységben, önhite baljós bizonyosságában, mint Babits Mihályé, Gyémánt-Szigor Költő-Lovagé: annakidőben, mielőtt csontvázvigyorrá aszalódott, kopaszra-nyírt-mosolyú, eres hártya-angyal halálembrió testét, Szent Balázs torokmetsző kését ismerő, vak késsel átnyiszált gégéjű, átvérző pólyával betekert, fölvágott-nyakú, száraz hártyatörékeny papírzacskó-sáska testét, az eres, pórusos keménypapírdoboz-zacskó koponyán az óriás fekete gyémántdob-szemekkel, a sírba tették, a földbe ásták 1941-ben, a Kerepesi Temetőben. Indulatos, szigorú, véres Látomása után a Vérmezőn! Gyötrődött, szorongott, fuldoklott, iszonyodott, volt irgalmatlan, s mindíg kereste az igazságot Németh László! Tanítani akart mindég Németh László. Ó, ez is, mint a gyermeki álmodozás, oktalan, édes, áldott, okos, irgalmatlan, bízó álmodozás mint Széchenyi Istváné, mint Eötvös Józsefé, mint Kemény Zsigmondé! Igaza volt-e? És miben volt igaza? Szerettem Őt, mert kereste az igazságot! Szerettem Őt, mert gyötrődött a vad, a mélabús, az irgalmas, a tanító, a szelíd, a konok, az önzetlen, a gyászos, az önmagát-sohase-féltő, a szép-szívét-mindíg-kitakaró, a vassodronylánc-rács-ing-nélküli, a mindíg (szellemében) nyitott fehér ingben járó, az önmagától-sohase-félő, a rettegő, az irgalmatlan, a dühödt, a szégyenes igazság-keresésben? Szerettem Őt, mert létével és lényével, szép emberlétével és boldogtalanúl okos és boldogan balga szellem-lényével mindig a munkára tanított! Arra, hogy henyélni, tunyálkodni, léháskodni, önmagunkat vakond-vakon, bársony-földbebújással (s ez a földbebújás gőgünk butasága)! önpusztítani, öntelt önszerelemmel önmagunk imádattébolyában tenyészni nem szabad! Nem lehet! Mert ha bűn van, ha van bűn a teremtésben: végveszteségünk, végenyészetünk az! A vak önszerelem, a buta öngőgnemzés: végiszonyunk, véggyászunk, végmegsemmisülésünk! Szerettem Őt, mert műve (és lénye) örök-fénylő Mont-Blanc-tömegével, szikrázó, lángoló, égő Mont-Blanc-csúcsával a mindíg-munkára tanított! Arra, hogy dolgozni, dolgozni, dolgozni kell, hogy a cselekvés az egyetlen tiszta akarat, s a cselekvés akarata a cselekvés gyakorlatában: e Földgolyóra száműzetett esendő, bozontos törpe bányaló-vak fehér barlangi tarajosgőte-vak emberlétünk egyetlen támasza, vígasza, fölemelője, az egyetlen emberhez-méltó tisztaság! S törvénye, mint Immánuel Kanté A gyakorlati ész kritikájában, aki azt mondotta vala az embersorsról a világegyetemben, s annak lét-törvényeiről szólván: „fölöttem a csillagos ég s az erkölcsi törvény szívemben!” Így igaz! Szerettem őt, Németh Lászlót, szerettem Őt, a Földmérő-Tudatot, a Tanító Elfogúltságot, a Gyötrődő Önvádat és Önvizsgálatot. Szerettem Őt, mert szerette a Jövőt, mert belépni az Ismeretlenbe, mint mértani időködbe! S ez a Jövő-Ősköd verejtékező, izzadó kövér fehér hömpölyegével most már csak a Csontváza-Emléket vattázza be, tapad szellemcsontváza geometria-kristály-szerkezetére, mint harmatgyöngyös, ködgyöngy-verítékes póknyál-selyemfonal-múmia-vászontekercs! Mont-Blanc-művének hegysziklatömeg-összegét, ha árva utód-szívünkre akasztjuk, mint Isten Gondolat-Hátizsákját: a súlyt: vajon elbírjuk-e? Katona József Bánk bán-ja bíbor cselszövésektől félig-tébolyodottan, önpusztító gőgjében megvakultan, vaksi hűségben gyámoltalan-vesztesen az akkori haza, az eredendő középkor Magyarországának kőszívére rogyva szakállas, halállal-vemhes hím-rongybohócként ezt motyogja önmagát-fölismerő, nemzet-vesztes hűség-gőghitét és tébolyhűségét fölismerő gyásztudattal, szőrsarlós sárga veszteség-arccal, ledöfött óriás őshüllőként, zöld páncélpikkelyes, kőszív-térdekre zuhanó kristálygyíkként, elmerevülő üveglángtojás szemgolyókkal, vérrel-szívárgó ajakcimpákkal, majdnem süket szájjal, majdnem vak nyelvvel, szinte süketnéma tátogással, a szánalommal és gyásszal szégyenkoszorúba, döbbenet-gyűrűbe köréje tóduló nemzet-szomorúságnak, haza-megbocsájtásnak: „Nincs a teremtésben vesztes csak én!” És nem ezt mondja-e Colbert, Németh László remekműutolsójának remekműemberhőse, hősemberremekműve: halála előtt, kifosztva, becsapva, az önmúlt téveszméitől visszaalázottan, remény-hitében és cselekvő gyakorlatában már élve holttestté alázottan, még elevenen holttetemként sajnáltan és gyászoltan a szeppent szívvel köréje gyűlőknek, az álnok családnak, a gőgös és balga gyülekezetnek? Amit Bánk bán, az élve-már-Halott motyog szív-őszen, amit Bánk bán, az elevenen-már-halál, aki a Halál könyvébe, a Feledés Könyvébe, a Végsemmiség könyvébe vala láthatatlan angyal-kézzel beleírva, jajong agyvelő-őszűlten, Az ég siket fájdalmaimra / Vég-semmiség az én ítéletem/ Az isten engem büntetésre nem / Tart érdemesnek – az angyal mely jegyezte / Botlásaimnak számát, ily következést / Huzó legelső lépésemkor el- / Rémült dicső helyén és félre Fordult / Könnyes tekintettel törölte ki / Nevemet az élet könyvéből. Ő Németh László, Colbert, úgy halt meg, hogy tudta, mert tudnia kellett: cselekvő sorsa egyetlen életén, mint kis-mikrorácsozatú szitán cselekvő okos ujjbögyök, a szív-szövetet: átpasszírozta a Világmindenség-agyvelőt, kíváncsian, izgatottan, keményen, s a tudat-mikroszitán átgyötörte passzírozván, gyömvén, gyömöszölvén önszívét, önagyvelőjét is, hogy legalább a szitarácsszöveten átgyúrt, átgyúrva szétroncsolt agysejtek, szívsejtek piros törmelék-belsejében, sárga morzsalék-pépvonaglása fortyogó, pöfögő, bálna-gőzpáfránytornyot fújó, lüktető belsejében, zúzalék sejtfal-lüktetésében meglássa a titkot, létünk hitelének és léthitelünk erkölcsének titkát. A tudást! A megtudást! Óriás-tudata, ős-szíve mikrorácsszövet-szitáján átszűrte, szája sejtszűrő-hálóján átitta a létet, a teljes anyagi, szellemi s időlétet, mint a homlokcsont-közép kút-likából páfrányos gőztornyot fújó óriás fehér bálna, ahogy tátott szájjal átissza a tengert, hogy rácsfüggönyháló szitafogsorain szörcsögve és szürcsölve átszívja a vizet, a tenger ősz vizét, hogy kiszűrje magának a víz halandóit, a mikrohalandók mázsáit, a tudat (léte) táplálékát: (az állatokat, rákocskákat, planktonokat, egysejtűeket, algákat, amőbákat), s majdan ürülékké, salakká válókat, vizeletté, bélsárrá. Babits Mihály, a kemény és áldott harcos-szelíd Vezér: akkor gőgösnek mondotta Németh Lászlót. Én, az utód, Babits Mihály, de Németh László utóda is: gyötrődőnek mondom! Gyötrődő Lángelmének: Németh Lászlót! Mert harminchét évvel többet tudok nála, a csontkopasz Nagy Halottnál! Aki már nem igazíthatja át szavát a földből. S ha akarná se tudná, mert a föld az ő szent sebzett száját is betömte férges hallgatással, halhatatlan száját piroskék gyökér-némasággal! Aztán mégegyszer találkoztam Németh Lászlóval! De már a forró koporsó hamú rabja volt akkoron. Elégett Gyötrelem. Nem sírtam. Égő szemeim, mint a kiszáradt kút. Könnytelenek. Mint a meddő asszony méhe: kopárak. Könnytelenek. Mint a bogarak szőrös kitinsisakon ülő óriás, dülledt, sejtes, többszögű állatüveg-cellaikrákból összetett szemhéjtalan, szempillátlan szeme. És mikor a sírt behantolták: elmentem Erzsikéhez! Ráűltem rücskös, hullámcsipketaréjos pirosmárvány óriás-sírkövére, a tizennégy-mázsás rózsarozsdavörös, göndörkagylós őskönyvlapra, aki könnyezik. Mert a Piros Márvány-Könyv vörös redőrücsök-gödreiben, téglaszínű márvány-kagyló-tányéraiban: megáll arany-foltokban, arany-lepényekben, aranycsipke-csészékben, arany-korongokban az esővíz. Mint a könnyek. Mint rózsa sziromörvényében, fölgyülemlik a piros hajnali, a kék alkonyi harmat. Mint a könnyek. Mint a várakozás, a megvárás könnyei! A várandós, élő űr könnye! Sír a sírkő, könnyezik! Ráűltem Végzetem, Szerelmes Végzetem, Piros Evangéliumom márványkönyvfedőlapjára, ami szerelmes Emberi Színjátékunk vörös, redős márvány-végfüggönye már, s azt mondtam Szerelmem Nagykontyú Csöpp Csontvázának ott a földben, a szerelemsors-záró végfüggöny mögött földbe-rohadottnak: „Lásd, itt vagyok!” És sírtam, mint az éhes csecsemők szoptatás előtt! De nem vala kisded, rózsabogyós, tojásdad, barna-mályvás, pihés anyaemlő, ami szívem gyomrának, őszerelmére éhes szívgyomromnak édes, zsíros-tejet adna!

Az emberi méltóság hőse^*

Tamási Áron nemcsak ifjúságomnak és kora felnőttségemnek, de gyermekkoromnak is része volt, létével és műveivel. Talán tizenkét éves lehettem, amikor először olvastam Tamási Áron óriásművét, az Ábel-trilógiát. Ez a könyv életem és erkölcsiségem életének egyik meghatározója volt. Éppen Ábel harmadik könyvének utolsó mondatával, azzal, hogy „az ember azért van a világon, hogy valahol otthon legyen benne”. Tamási Áronnal személyesen talán 1949–1950-ben ismerkedtem meg. Barátságunk Tamási Áron haláláig tartott. Koporsójánál az egyik búcsú-beszédet én mondottam. Szellemének egyenessége, magas, felemelt homlokának tisztasága mindíg csillagként ragyogott eszméletemben. Mondhatom, sok időt töltöttünk együtt. Sok éjszakát is. Tamási Áron az emberi büszkeség, méltóság és szerénység hármasságának teljes egysége volt, nemcsak hatalmas művész, akinek minden könyve tündöklő tisztaságú, de nagy tiszta szívű ember is, aki léte bizalmával és léte mosolyával mindíg erőt adott és tudott adni az életre. Máig büszke vagyok, hogy annak idején A tékozló országról Tamási Áron írta a legmegértőbb, legokosabb és legteljesebb cikket. Hosszú versem hősét, Dózsa Györgyöt „az emberi méltóság hősének” nevezte. Én sem mondhatok mást, mint azt, hogy ő, Tamási Áron is az emberi méltóság hőse volt haláláig, s lesz példánk a méltóságban műve halhatatlan sugárzásával és porladó testisége sugárzó üzenetével hősünk és példaképünk a szó tovább folytatására és emberségére.

Akaratos csillag^*

Édes Istenem, már őt is fölitta a föld, elitta szívünkből, kiitta szívünkből mosolyos tekintetét, szelleme sugárzása édes mosolyát. Emlék már ő is, kristályos beszédű. S emlékszem, milyen mohó áhítattal ültünk egymás tekintetét kutatva: akkoron, nem is oly régen, mikor először szerkesztettem meg Színpadi műveinek teljességét, az Akaratos népség két kötetét, kérve tőle egy-két apró szellemi szívességet a kötetben; szerkesztőként, másokkal folytatott komor viták után, mert nemcsak színpadi műveinek szellemi értékét vitatták akkoriban, de emberi tisztességét és politikai tisztességét is, nem is szólva arról, hogy színpadi műveinek jellegét és jellemét nem értve, vagy érteni talán nem akarva, egy olyan dogmatikus színpadi realizmust, vagy realista színháznak mondott konzervatív és lényegében polgári színmű-stílust, színház-akaratot kértek tőle számon, amelynek jegyében, ha kötelezővé tevődhetett volna, Tamási Áron színpadi művei valóban megmásíthatatlanúl boldogan naivak, nem tükrözik a vitapartner által vélt életet valóságosan: életnek. Dehát ez gyermekség! Miért is említem a tegnap-múltat? Mert most újra-olvasva mohóan és tűnődve e színpadi műveket, újra fölcsap indulatos eszmélkedésemből az akkori dogmatizmus elleni haragom keserű lángja, s újra kell mondanom azt, hogy Tamási Áron színpadi művei (valamennyien) az emberi erkölcsiség, a játékos tudatos jóság, a mindíg-jobbat-akaró emberi tisztaság édesded bámulatos tündérmeséi, mesék és éneklő mámorok, átitatva a tűnődés párás puha, vagy szivárványosan-bohóckodó jelenével, a feddhetetlenség mese-szivárvány győzelmével. Mert ezek a színpadi művek a jóságban, a csodában, a megváltó csodában való hit éneklő népmeséi, egy virágzó mesefa virágzó énekei, ha fényt-lövellő ágyúak, vagy ágyékúak, akkor fénnyel lángolók, ha ördög-fintor pofa-buborékosak, akkor a pokolba-kacsintóak, ha a sejtelem Édenét hordozzák a szerelemben, akkor a szerelem lágy növényi tisztasága lobog és kotyog zöld hittel a színpadán-szólók ajkairól. És hát van-e az igazság realizmusát tündököltetőbb meseihletésű szó, mint Tamási Ároné? Aligha! Vers, annyiféle lehet, ahány ember él e Földön. Színház is annyiféle lehet (elméletileg), ahány ember él e Földön. A Kizárólagosság itt is, e műformában is: a halál! A kizárólagosság a művészetben: a művészet pusztulása! Tamási Áron színháza: egy módja a színháznak. Tündökletes, játékos, szivárványos, boszorkányos és ördögös, vaskos és sokszor tromfos villanata az időnek: az igazságkereső létnek és az igazságot-rejtőztető halálnak. Nyolc színpadi műve, az Énekesmadár, a Tündöklő, Jeromos, a Vitéz lélek, a Csalóka szivárvány, a Hullámzó vőlegény, az Ördögölő Józsiás, a Hegyi patak és a Boldog nyárfalevél maga a foszlékony valóság történetének Önmagát-fölismerő ámúldozásának realizmusa. Helyileg, történetileg egy tiszta és akaratos létsziget talaján vannak, történnek e játékok az emlékezésben, elvarázslásban, csodában, áhítatban, megnyugvásban, egyetértésben és szeretetben, hullámoztatva éden-fényeit az anyanyelv legszebb sóhajában és virágzó vadrózsa-bozontjában. Humor, szerelem, honvágy, békesség-áhítat, a csoda győzelme: Tamási Áron színpadi művének tartama és örök egyidejűsége. S a gyönyörű e játék-mesék csodájában az: hogy a történetekre zománcosodott múlt-idő vagy idő-múlt kemény kékzománc-rétegein, zománc-álarcain, a történelem-zománcláván átdereng, azt átüti derengő szeretetének fényével, e könvv minden egyes sorában, a létet-megértő tündöklő tiszta fájdalom. Az egyszerű emberek, az igazságukért hallgató vagy halálosan mókázó egyszerű emberek szeretetének vallomásos, gyönyörű fájdalma.

Az emberség csöndes harangja^*

Utoljára nem a koporsóban láttam. Oly kegyetlenűl fájt a halála, hogy elmenni nem tudtam a temetésére. Nem láttam hát őt: halottan, önmagába-zárt hamu-fekete végzetében, nem láttam őt a koporsóban, fekete porcelán-félszoborként, a szemfödőtől zakó-hajtásáig, szívég kitakartan. Utoljára akkor láttam őt, amikor elmentem: búcsúzni: Annától, akkor láttam őt utoljára, mikor Annát temette, feleségét. Annát amikor a ravatalozóban siratta, csöndesként sírdogálva, mint valami fekete hajnali harmat-harang, a csönd bársonyos fekete-kék tétovaságával, ez az emberség csöndes harangja feketebársony-harmattűz hajnali csöndes emberség-harang, ember-harang, aki volt ő, Annát amikor siratta, Annát, akit azóta elsirattam én is, mint hitem mosolygó édes tisztaságát! Mint aki könnyet sirat! Mint aki könnyet könnyel sirat! Sírva: Annát, a feledhetetlen-édeset, a tisztaság mosolygó, édes, törékeny-pillés gyászlepke-szemét. A tisztaság nyári mosolyos lepke-csillagzását. Mert nem lehet róla szólni: Kis Ferencről, csak Annával szólhatok Róla is, és Vele is: Annáról, oly együtt-egyek, oly egyszerre-együtt gyönyörű kettősége volt létük, hogy a tiszta szó, mint félbetört csillag: félbe-vágott fele-ragyogással ég csak, mint bolond karddal félbevágott láng, mint a tűz fekete átok-baltával felébe vágott arany-Griffmadara, mint a kettétört népmese, igazsága felébehagyottan, ha külön szólok róluk, szólván Kis Ferencről, az egyszeri és egyetemes népmesefiúról, a világboldogítást akaró, és világboldogítást fölvállalni-merő, az Ördögkirályt, Sátánfejedelmet, Sárkányemlős-Atyát, vagy gyémánt vadrózsa-méh szeme szőrpihés emlőjű Tündérkirálynőt, egyszóval a Gonoszt legyőzni vállalkozó, küldetést vállaló, az igazságukat-várók küldöttségét vállaló szegények fiáról, a népmesei vándorló tarisznyás fekete hősről: Kis Ferencről! És Annát mondom most vele, most, csak vele mégis Kis Ferenccel, a fekete kesztyűsként koromláng-kezűvel, a tétova topogóval, holtában köszöntöm őt, halottaiban és csontjai földberagadt árvaságában Kis Ferencet, a már Csontváz-Embert, a már a Gyökerek Szeretőjét, s már az Agyagot Sárga Koponya-Fogsorpatkókkal marcangolót, a Csontváz-Annát Csontváz-kezekkel Csontváz-Lényére Ölelőt, a Csontcsillag-kezekkel borda-páncéligére Asszonya-Csontvázát odaszorítót, Kis Ferencet, az eleven, ható, emberségében és teljes és tiszta emberség-vágyával Jelenkorunk depressziós-hisztériás, ködös léthomályából emberded fényével kisejlő, árva vérzéseivel kisajduló költőt, aki volt valaha a föld felületén járó, aki ma már teste megtisztúlt anyagával, csontváza halálos kőzet-egyszerűségével a föld teljességének mélytengerlakója, a föld-belső virágzó Csontváz-Embere, mint a mélytengeri virágállatok pórusos mészkürt-csipkekerék esernyő-váza, amelyből az eleven lét helyett, amely hús-virágzásával, rejtőzködő, bimbózó falánkság-érzékenységével kirohadt mészpórusai és kő-csövecskéi üregéből, igen, amelyből az érzékeny eleven lét helyett már csak a halál fekete árnyékcsipke-lüktetése virágzik. A halandóságunk miatt halott emberből, halál a halálból, árnyék-csönd az árnyéknélküli föld-belsőben elkorhadt és csontjaival szétesett halottból. De nem a Költőből! Mert azt mondanunk nem lehet! Mert ezt mondanunk nem szabad! És mert velem is gyűlöltetik a hazugság, kimondhatom, hogy oly árva és egyszerűségében tiszta költészete, ember-léte halandóságával nem fröccsent szét lángoló és lángolva kihűlő, sötét süledék csillagérccserepekké, halott, összesűlt és összeaszalódott anyagcsomókká, mint a fölrobbant meteoritok, mint a föld légkörébe kerűlt, vagy a Földgolyó anyaghúsába csapódott meteoritok lény-teljessége. De töredékessége árvaságában, csonkasága magányában is megmaradt tiszta egésznek, így, csonkaságával és árvaságával: egy csöndes szép akarat diadalának és egyszerű teljességének! Van Rouault-nak, a vérrel-átitatott bohóc-arcú francia festőnek, a vastag és vaskos, kék, sárga, piros festék-kötegekből abroncsozott és pántolt fejű, zsíros festék-szalagokból pólyázott koponyájú festő-lángelmének: egy tövissel-vérző, vérző töviskoronával meggyalázott Krisztus-feje, vérével kereszten csillagként, szomorú, dühödt, szelíd, árva, vért-lövellő csillagként világító Megváltófeje. És mintha Kis Ferenc, emlékezetem idő-lapját magam elé függesztve az üres térbe, mint festett képet, mintha Kis Ferenc őrá hasonlítana tiszta, megőrző és hűséges emlékezetemben, őrá, Rouault: piros és kék és arany és zöld és fekete-láng, ecsetvonáskötegekből gyúrt (és nem festett) Krisztus-fejére! Mert azon a Rouault-i vérző Krisztus-arcon, azon a félelmetesen vaskos és világítván derengően is tömbös, komoly, komor és merengő Krisztus-arcon, a láthatatlan keresztfán a meztelen jobb vállcsomó felé pilledten, vérző-szakállasosan csüngő, merev, léten és minden szenvedésen, a lét minden szenvedésén átható tekintetű Megváltó-arcon: a megértés festék-rétegek komor és vérrel-lángoló mélyeiből kisugárzik valami áldott tiszta mosolygás, a világító gyalázat-gyűlöleten fehéren és rózsatisztán átdereng a tiszta mosoly, a tiszta, tiszta szép mosoly, ama istenűlt embernek végtelen mosolya, aki meggyalázattatván, a fára függőlegesen az embertől fölszögeztetvén is tudja: az ember még ezt is az emberért teszi, ezt a megváltó legtisztább gyalázatot, hogy önmagát ember-voltában árvasága homályából és öntudat-csonkasága, halandóság fölismerése iszonyatából kiemelje, így, gyalázattal, a bűnnel és a szenvedtetéssel. Így: gyalázatával, bűnével és szenvedtetésével! Pedig körülötte és benne rothadás, bűz, a hús és a görcsben-haldokló és vonagló, megszakadozó erek, kapillárisok és a tudat iszonyata, és égő szeméttelep és koponyák, békák, darazsak, döglegyek, szúnyogok, kutyák, viperák, gyíkok, patkányok, macskák, húsevő bogarak: dülledt szőrös üvegsejtkoporsó szemekkel, és sarlófűrész-páros kitinfésűkaréj rágószervekkel! Igen, mintha Rouault vérző és mégis-mosolyban-sugárzó Krisztus-arcát mondaná nem-halott, nem-halál emlékezetemben Kis Ferenc ember-arca, a hajdani élő feketeség, a mosolyos fekete tisztaság: a fekete arc, melynek mindíg-töprengő komoly szelídségén átvérzett a szenvedő megértő tiszta mosoly! Az a tiszta, tiszta mosoly, amely ott ragyogott lángolván egyszerűen, mint fekete koporsón fehérben-égő fehér tulipánt, az a tiszta tiszta mosoly, amely ott lobogott feketén-derengő tűzzel Kis Ferenc fekete pókfonalakból, sűrűre egymás mellé és egymással keresztben csomózott fekete pókfonalakból kötött, szelíd, bábszerű egyszerűséggel merengő arcán, az arcon, amely mintha sűrűzve egymás mellé pettyezett grafit-pontokból merengő boldog-korongossá formált szív volna, arcán, amely mintha fekete póruspontok grafithálózat-szövedéke lenne az arcon, amelynek szelídsége is fekete volt, fekete fekete láng, mint cérnavékony fekete grafitvonalakból csipkézett, hálózott sűrű láng-szövésű, fekete belső-láng árnyékú ember-fej-rajz! Mert Kis Ferenc szívének, eszméletének és ezért így léte lényegének, tehát költészete lényegének csillagi központja: a gyűlöleten is átvérző megértő tiszta tiszta mosolygás volt! A szegények költő-küldötte volt ő, munkás, munkás a költészetben, és költő a munkában. Pontos ember volt ő, nemcsak mosolyos, nemcsak értő, tiszta mosollyal-átvérző arcú eszmélkedő, verssel-szívdobogó nyomdász-ember, de pontos a létezésben, a költészetben is és a forradalomban. Mert forradalmár volt ez a szelíden merengő költő, ez a törékeny, kicsiny koromcsillag-emberke, füstszövedék-Jézus-másolat, mosolygó páfrányos gyászlepke, ez a mosolyos fekete édes tiszta árvaság: forradalmár, akinek mosolyát az emberséges forradalom tiszta hite ragyogtatta át fekete-szövésű, gyász-szövetű bánat-arcán. Az a hit, amely fölért a legtisztább forradalmi tiszta fényig, s amely bekormozódott, mint a petróleumlámpa buboréküvege, gyermekkoromban, mert bekormozódott gyermeki ártatlanságú tiszta szíve forradalmunk gyászfüst-éveiben, a sötét kemény lobogásban. Költészete az egyszerű emberek forradalmának és forradalomvágyának pontos szolgálata volt. Hívő költészet. És nem hittelen. Ezért ragyogja át szelíd mosolyával a halandó időt, s ha sírja felé megyünk szál őszirózsával a Farkasréti temetőben: a földből az Emberség Csöndes Feketebársony-Harmattűz Harangja szól, Kis Ferenc bársony-puha költő-harangszava a föld tömény kötött ködéből, s a sírt mosollyal derengeni látjuk, mint boldog őszi csillagot a tisztúltabb, eső-utáni őszi egekben, mert tiszta fénnyel ragyog a két csontváz a földben, mint a csillag, mint a csillag az űr füsttelen, gyémántporral behintett nem-gyász-szalagú tereiben, s vele Anna tiszta koponyája is hittel mosolyog a földben, Annáé, akit nagyon szerettem, s aki szívemre fonódva búcsúzott egykoron. Mert hinni tudott még a búcsúzásban is. Mert hite volt a halálra is.

Szergej Jeszenyin halandó szíve^*

Szergej Jeszenyin halandó szíve, a régen-elrohadt, a sárga, büdös gőzpáfrányokat-fújó oszladozó forró piros cethal, az a szív, a sose-rothadó: kis piros haza, a vonagló, rángva-rengő piros haza-történelem, fehér akácvirág-hajnalú, ős-nyírfa-sírású piros lüktetés-zsák, s e piros szív-hazán megőszült puszta-füvek hömpölygő és hánytorgó, habos ősz zokogása, megkorhadt fejfákkal kúszán tüskés piros sündisznó, harmonikák bodza-virág-szájú sóhaj-zokogása, piros tehénkék, rózsaszínű borjacskák fehér kürt-bőgése, anyókák fabütyök-mítosz, fakéreg-gombahold sárga halál-pislogása Szergej Jeszenyin halandó szíve: e múlhatatlan kis piros haza. S e kis piros hazában ott nyüzsgött jövendő életté várva önmagát az egész emberiség, ott nyüzsög szárnyas jövője megszületés-pillanatát várva a fehér függőleges szagló toll-lándzsa csápos koponyájú, millió anyagpontból, rudacskából, csövecskéből, kötésből, sejthártyából, sejthártyafalból, sejt-cella-falakból, sejtbelső anyagörvénylésből, pihéből, pórusból, zsákszívből, hártyaüveghólyaglánc-gyomorból és mindenekből szerveződött puha mikrotökéletesség jövendője, a sárga víz-jelen olajos magzatvíz-embrió-őslevesben az egész eljövendő emberiség, mint az agyba-ágazó fekete kocsonyakehely szemű, óriás hártya-golyó-koponyájú (amely puha kocsonyás kitin-sarlókkal bajszosan félbe-karéjozva) szúnyoglárvák! A milliárd kaportányér-legyező-uszonytollfüles hártyahólyag-hurkazsák, a pórusos hártyaszív sárga zsákszív-csücskéből kiálló, tollpihe-kérdőjelként felgörbülő pehely-bajusz-páfrány-félholdlegyező rebegő farokuszonnyal. Hogy legyen majd: jövő, milliárd részletből tökéletesen megszervezett, rugósan-puha, önmagának-szilárd, nyomást kifelé: anyaga testhatárfelületei felé toló, nyomást léte anyagával szilárdan elviselő, nyomással nyomásra-felelő hibátlan biológiai szerkezet, nyáralkonyi cingár harmonikasírás szilárdpuha zengve-röpködő halandó gépezet: szúnyog! Oly puha, oly gyorsan elkenhető, szerkezetből zöldsárga anyagmegszervezettség-lekvárrá szétmázolható! Ünneplem őt, piros ifjúságom lángporladt piros mítoszát, az édesded szőke csődörfiút, az Oroszország mérhetetlen szívén megőszűlt ibolyacsikót, aki úgy halt meg, elvesztett magát egy ablakkilincsre akasztva, csuklóereit egy nyisszantással fölvágva, hogy az égi nyitott-szájú csuklósebből szökőkútként páfrányzott föl a vér füstölögve és lángolva, piros csattanáspontokkal, csattogás-pettyekkel fröcskölve szeplősre az egész világegyetem-tűzvészt, s ordítozhatott az űrkopasz tátongás-óriás Majakovszkij, üvölthetett mértani-ábra-logikus selyempuha latorhörgéssel forradalmi magánya szálkás gerenda-keresztjére kötözve a tehetetlenség kő-köteleivel, káromkodhatott következetes tébollyal fájdalmában (mert ott lóg a testvér a magány szikrázó sárgarézkilincsén), föl nem támadt többé az a halállal-kacér szívű, dühödt-istenágyékú szőke fiú Szergej Jeszenyin! Az átmeneti állapotok létformái a megvalósúlásban (szellemiben, anyagiban): talán az egész létezés, az egyetemes létezés (s mert a biológiai lét-hártya részletei vagyunk, mi is, emberek is az egyetemesen sívár világegyetemben: a biológiai létezés) legtitokzatosabb anyag-életmódszerei. Az anyag (és szellem)-létezés átmeneti létezés-alakzatai, lét-akaratai! Mohó, titokzatos, bársony-ődöngésű, növény-állat, állat-növény akarat-alakzatai a Tenyésző Homályos Létnek, s így a biológiai lét egy tudatos halandó foszlékony-eszmélő anyagfeltajtékzás föltorlódásának, az Emberiségnek, s az Emberiség történelemmel körülhatárolt szigetállományainak, a Társadalmaknak. Mert ez átmeneti létformák, ez átmenti létalakzatok a kettős megvalósúlás kötés-törvényeiben élnek, a hermafrodita tenyésző és eszmélő dologi létezők két biológiai létakarat és lét-alakzat egy-testként virágzó dologi formái (nem szimbiózisban, de a szimbiózisnál szétválaszthatatlanabb együttben: mert a szimbiózisban élők két szervezet, két külön test, leválaszthatók, szétválaszthatók, legföljebb a leválasztott belehal a kivontság hiányába)!, ugyanazok és mégis kettők: a szellemben, szerelemben, nemzésben, táplálkozásban, szaporodásban, tenyészésben, elhalásban és meghalásban! De csak a két lét-tér, a két létezés-anyagtéridő határán tudnak élni. Visszatolódva, vagy előretolódva az örök téranyagidő egyik, vagy másik valóságába: elpusztúlnak! E határonélés előre-ágazás, visszafele-bársonylevelezés és spóra-tündöklés nekik éltető valódiságának létezés-törvényeiben (megvalósúlhatóság-anyagában) tudnak csak élni: nemződve, táplálkozva, szűlve, szaporodva, s magukat (jellemi és erkölcsi, szellemi és testi anyagformájukat a halandóság törvényei szerint a létezésben a létezéssel fölégetvén) a tovább-nemződésben halhatatlanúl újraszaporodván meghalni, hogy utódaikban éljenek (formájuk, anyaguk, anyagmódszerük, élet-természetük, szellemi kötéstörvényeik dologi formáiban újramegvalósúlva) tovább! Létezésüknek ez az egyetlen lehetségese! Másképp elpusztúlnak. Kiírtódnak a Létből és az Anyag-Idő emlékezetéből! Szergej Jeszenyin: ez a zseniális édes harmonika-hangú nyírfacsődör, csikó-akácfa, ez a világballagó festett emberfaház, ez a vasáranapesti haranghangú világkóborló, füves és vadvirágos, mályvás és lapuleveles, szorongás-szívű, duhaj, vad, falusi bikafiú-utca, ez a temetők falusi rothadás-szagú, jázminméz-illatú, mézelő méh aranypáncél-lovagruhájú piros bársonybuggyanás dörmögés vándorcsöndje (mert nincsenek a halottak oly mélyre elásva)!, ez a szőke részeg hattyúkan, nyírfakéreg-hajú, fehérszempillás hímsólyom: ilyen szellemanyag-létező (és talán fizikai létezés-anyag) volt. Az átmenet szellemanyag-állapota. Létezésével a két világ ( a forradalom előtti és a forradalmi valóság) egy-alakban megtestesűlt két létforma (növényállati, állatnövényi) szétválaszthatatlan szellemi (így érzelmi) együttes egy létezője. De megmaradva élni csak e két világ határán tudott. Létével áttolódva az új anyag-megtestesűlés, a forradalom-történelemidő anyaglángjaiba: tenyésző virágzása sorvadni kezdett, hervadt gyűrődvén, mint az őszi falevél, pernye-hártyaszításra hólyagosodván, elrothadt anyagában, kiszáradt, mint a szúnyog póruspihés drótszita-rácsszerkezettoll szárnyakkal, ízelt hártyamutatóujj potrohhal, vékony rézdrótgépezet hosszú lábakkal, mint a holdtalaj lila porában lépegető ízelt, csuklós-lábú elektronikus-agyú gép-szúnyog, rézdrót-felsőcombcsontokkal, rézdrótszív-térdkaláccsal, rézdrót-alsóláb-szárakkal, a lábfejeken rézdrótküllőkarmok, mint húsevő virágcsillagok, míg a Halálidőbe dermedett részegen, mint arany ősborostyánrögbe az ősszúnyog, az örök anyag-szúnyogidő, s most már mindörökké látszik a megőrző ősanyagban a halálba-fagyott koponyán a két szemgolyó-ikrakupac fölött a szögecselt lemezes, palás homloktető zsindelyes közepéből pórusos tollszárral föltollasodó élével függőleges csáplándzsatoll, a sárgafehér erezett tollpajzs fejbúb sírkereszt, s az alsó állkapocs drótcsiga-pödörnyelvszakálla, mint megkövűlt foraminiféra kőkürt-csigaház-tekervénye. Ó, Szergej Jeszenyin, te zseniálisan toporzékoló boldog, részeg nyírfa-embercsődörbika, te lángelme-boldogtalan tántorgó emberszégyen-növényállatszerelem, te dúsgazdag tékozló koldúsa a jövő-hitnek, hajzatodban és szőrzeteidben a világmindenség csillaghalmaz galaxis tetűgombócai, ó, Szergej Jeszenyin, hát föl kellett adnod magad, átrohasztani magad a halálba, hogy fölismerjük a törvényt: az átmenet: korai halandóság! Az átmenet: a lehetetlen virágzása a semmiben! És mégis, Szergej Jeszenyin, te, az édes tiszta szó gyötrött nem-akartam-forradalmára, te szőke csigás-fejű, rúzsozott-szájú, rúzs-ajakcimpájú kicsi paraszt-Feuerbach, a törvényt már sejtő zseni-tétovázó, esett, esendő gyötrődője a Megvalósúló Forradalomnak, te önakasztott kék hús-zsák, mint agyvérzésben bénák karja: lehetetlenűl lelógó kék indigópapír-kesztyű kezű Hulla-király, pisze kis falusi Rimbaud-Magány, te Rózsaszín Részeg Viharzás, Átok-Gömbvillám: szívedben, a kis piros hazában ott tolong énekelve és részegen ragyogva, mint a mindenség égitest-örvényei, a Múlt és Jövendő Emberiség! Te Kanok Kevélye Tiszta Szőke Szűz, Jézusa a Lehetetlennek: haláloddal kiváltottad szívünket, oly esendő hitünket a Félelem Fagyából. Mert szavad: Örök Rózsaviharzás. Bűnbocsájtó Szelíd Tűzözön, Gyötrelem-Tűzeső! Mert halhatatlan éneked: a Halandóság Legszebb Szívütése!