Költők halála, kamaszkorom költő-áhítatai, s Chile, ami volt és ami lehet még^*

Miért kell meghalnunk? Ezt üvöltözöm, ordítozom, jajgatom és sírom két évtizede már! Miért kell meghalnunk? Tudom a törvényt, törvényét a halandóságnak, halandóságunk szent kegyetlen törékeny törvényét tudom, fölismertem és ismerem a törvényt, az elmúlás rettenetének törvény-tisztaságát, és el is fogadom büszkén a törvényt, dacos és büszke ember-szívvel, konok és tiszta ember-elmével, megértem a törvényt létem (embertelenséggel, átokkal, gyönyörrel, szerelemmel és teremtéssel burjánzó, ágazó irtózó és hömpölygő) halandóság-embertudatával, teremtő tékozlásom csillagtűz erkölcsiségének, emberálom-átok erkölcsének eszmélkedő tisztasága kegyetlenségével. És mégis: miért kell meghalnunk? Meghalnunk miért kell? Lassan minden múlt lesz már: akiket szerettem, akiket temettem, akikben hittem és akik hittek bennem: múlt, mint az őslénytan, ősbetegségtan, ősnövénytan, csillagászattan valóságos nyomjelei a téranyag valóságában az anyagtér szellemmel-kivérző örök-jelenében: költők, barátok, temetők, történelmek, írtózatok és háborúk, költészet, hitvallás, mámor, tébolyúltság, szegénység, sívárság, gyűröttség, elmebaj, skizofrénia, mánia-depresszió, ködös felhős hisztéria, késsel-döfő paranoiás tajtékzás, üldözési mániák, téves-eszmék, a gyilkos doxazmák, kiégett koponyák (mint füst és korom-szemgödrű, büdös füstöt köpő aranyszirmok taréjkakascsipkézetével és izzásrombusz-pikkelyezetével kihamvadó, gőzölgő parázskocka, izzás-doboz ház), megaláztatások, és kegyelmek, röhögő átokként fölhabzó (hab-szökőkútként kék kévékkel föllövellő) kiátkozottság, és a lenézés, gyűlölködés, gyűlölség, megbocsátás, és meg-nem-bocsátás, a feledés és a nem-feledés, a soha-feledni-nem-tudás, a soha-feledni-nem-akarás, átok, megátkozottság, elátkozottság, bosszú, irígység, sandaság, és a letaposni-akarás, eltaposni-akarás, eltiporni-akarás, letiporni-akarás, zseni-gőg, butaság-gőg, nem lángelmék középszerű gőgje (ami mint az otthoni szegénység-ganéjdomb aprócska szegénység-kupacán: a szegénység-agyvelőn kivirágzott sárgarézdrótkaprocska csillagzása, sárga sziromkoronás fejű virággyík növény-ágaskodása, a zöld növénygyík terpesz szőrpikkely-lábakkal és lábujjakkal, a kéz-széttártság húsos háromszög-növénypihe zöld drót-szoborkezeivel), az elgáncsolás, a hatalmi téboly, az elhatalmasodás (veszett-kutya-maró, habzó szájvödrű) vicsorgása, a nyálas vigyorgás és véres buta (véres fogsorú és vérző ajakcimpájú, hernyós szelvényekre repedezett szájszirmú) vigyorgás és az olvasatok, és minden, minden, minden, minden! Megőszűl lassan minden, kifehéredik lassan, minden, mint a skizofrén havazásban, mint Isten elhagyott gondolatai, a magukra-maradottak, a Teremtés-Szívben, a Teremtés-Elmében, a Teremtés-Akarat Térgondolat Létében véletlenűl ottfelejtettek, mint a földben (föld-csillaganyagban) a lárvák föltört tojáshéjként dermedező (eres és sejtezett, pontozott, szemgolyó-hártyafélgömbös, rágószerv-hártyaszelvény-csipkepatkós, nyitott, a lábak töréshelyén szilánk-koszorús lukakkal tátongó, a hártyarózsa-ürességhurkabajszú) virágmintás hártyazsákjai. Isten elvesztett, elfeledett, elpazarolt, eltékozolt, eltévedt, elárvúlt, elkurvúlt gondolatai. És áznak a csöndben, mint öreg ősz kurvák az esőben, csontosan, csámpásan, lucskos árvasághajakkal, esős kezekkel, csámpás cipőkben csámpásan, Willendorfi Vénusz hájfodor-buggyadtság bugyborékosan, s kopaszodó ősz fejük sír az ősz esőben, s félretaposott sarkú kivágott cipőjük előtt (a dagadt barna-eres, harisnyátlan kék lábfejeken szívalak-ékben kivágva a cipőbőr)! vízcsipkecsibelábakkal ugráló eső a tócsában, az ég-vizeletében, s pezsgő, hemzsegő, szétpattogzó és fölpattogzó levegő-vízbuborékok az aszfaltos vízlepényen. A kopaszodó, kopasz, őszülő, gipszliliomgiccs ordináré Ágyékszerelem-Vénuszok, mindenféle: fiú, kamasz, legény, férfi, vén, öreg, trottyos, fehér-szálka-keszeg, véreshurka-kövér, szeplős, borlángos, sápadt, izzadt, szorongó, ágyék-kevély Kan-kiszolgálás Megszállott Réműlt Szegényei. És mégis, és újra és újra és mégis: miért kell meghalnunk? Meghalnunk: miért kell? Feleségem (önjelölt, gőgös, árva, föltisztúlt-szívű és föltisztúlt-elméjű) halála után három napig feküdtem ébren halottas ágyán, a már-nem-halál ágyon, a barna kordbársony-heverőn, amely széles és vastag, mint a finn temetők sírjai, éjjel nyitott lámpafényben, hajnali vérderengésben, alkonyi kék szoba-ködben, néztem halála helyét, meghalása helyét, a világoszöld szobafalszögletcsúcs-negatívot, közvetlenűl a mennyezet alatt, s a sárga villanylámpafény-kristálydobozban, s a kék alkonyat-szobadobozban, a vérző hajnalzár-kockában, a nappali töprengés-köd fehér hömpölyetében és göngyölgő verejték-zörejtelenségében rászóltam hangosan: nem a Halálra, nem a Túlvilágra, nem a Transzcendenciára, s nem is a Kórbonctani Intézet bonctermének egy sárga márvány-asztalán meztelenűl fekvő, pici emlőivel és teste szelíd szőrzetével szégyentelenűl elfekvő holt-tetemre, a hús-szerv-szőrösszesség lélektelenségre, az elévűlt szőrlángos anyagzsákra, a félig-nyitott szeműre (a barna zománcfagygolyóra, a fekete koronglukasra tört-szempillás rózsaszemhéjtokjai csészésen félig rácsúszva, zsírfagyottan)!, a gyöngéd-lábúra és harmatcsillag-kézfejűre, nem, nem Rá, aki volt, volt, volt, volt, valaha, vagy nem is volt talán? de rászóltam hangosan a megtörtént halottra, Rá, aki volt ő, valaha volt, volt, volt, volt, tegnapelőtt még (lélegzett, gyöngéden járt, és szomorúságköddel némán mosolygott), a Volt-ra szóltam, a Lélekre szóltam, Rá, aki volt csak már, a Csönd Üvegkorporsó Szívében feküdve (ami izzott üregében és üvegfalai tégladobozában, parázslott, mint a sárga fa-széndeszkalapkristály), rászóltam a Lélekre, aki elment: „Hát most beszélj! Hát most szólj, ki a csöndből! Hát gyere ki a Csöndből, Te Önmagadtól Önmagad Halottja, hajolj szívemre túlvilági szájjal, mondd a szívembe túlvilági szájjal, üvöltsd ki Piros Hurok Ginsbergje, Semmibe-ugrott Csönd, üvöltsd ki annak előtte már vérengzeni is kész vérengző önmagad, te Szelídséggel-Üvöltő, üvöltsd ezerrel-földagadt szívembe Önátok Önző Édes Gőgös Önhalottja: miért tetted? Miért? Hol vagy? Gyere! Gyere! Gyere! Gyere ha tudsz. Kegyetlen Áldozat, törd át az emberi Lét-Nemlét Áttörhetetlen Hártyafalát, most gyere ki a Túlvilágról, most gyere át a Túlvilágról, mint Szuzó Üdvözűlt, Mennyországba-jutott, minden anyagtulajdonságot (gravitációt, ellen-gravitációt, mágnesességet, elektromosságot, nyomást, tömegvonzást, taszítást, forgást, spint, spirálist, örvénylést, pörgést, ellenállást) legyőzni-tudó Volt-halandó Halhatatlanjai, a már üdvözűlt emberek! Dehát a csönd nem válaszolt. Nem válaszolt a villanykörtefénysárga, alkonyat-kakastaréjszínű, hajnal-parázstéglaizzású, nappal-homálybarnaság-bajuszú meghaltság-szoba csönd, halál-szoba csönd. És nem válaszolt a csönd! A csönd hallgatott! Rászólásomra se szólt vissza a csönd, a Hitt Lélek nem válaszolt, aki mégis volt valaha, akivel tegnapelőtt még szóltam, s aki (mint a népmese aranyvirágot-lépő szegény leánya kezétől orsó-pörgetésben forgó öregek lánnyá, s legénnyé ifjodván a forgatás-forgás visszafiatalodás-idő-örvényben) tegnapelőtt még (hallottam is)! húsz évessé visszafiatalodván arcában, rámnézett asszonyi táltoscsikó-kanca mondai arany-mosolygás szomorú szemérmével, aztán elkezdett egy könyvet lapozni, hogy megnyálazott mutatóujjahegyének fénylő nyálhártya-korongjai redős pajzzsá száradoztak a könyvlapcsücsök utolsó fekete betűsor-alatti fehér szélein, amitől mindíg is föltébolyodtam. De most nem! Hiszen nem tudtam! Mert nem tudtam! És a meghalás-utáni evilági túlvilágtalan Csönd nem válaszolt. Vissza nem szólt a már-meghaltak-benne-csönd! Mert a halottak nem válaszolnak. Mert a halottak beszéde csönd. Mert a beszéd csak az élők hatalma! És nem a halottaké! Mert a halottnak tiltva van: szólni! Mert a Halálnak: szólni tiltva van! Hogy ne tudódhasson ki a Titok? Igen! Nem lehet átbeszélni a Meghalás-falat, mert hangszigetelése örök. Teljes. Egyetemes. Zárt. Egyértelmű. A két Lét-Idő, és Lét-Tér (ki tudja hol a Nem-lét Teljes Tartománya? Anyag-nélkűli Derengő Végleges Anyagtalanság-Mégis-Anyagtestformákkal Nyüzsgő Birodalma? Mert a Túlvilág, ha anyagtalanságával lehet, formáiban csak az Evilág dologi formáiban folytathatódik, valósulhat meg: ez a Negatív-Evilág, vagy fordítva: az a Pozitív-Evilág, s a miénk melyben s mellyel élünk, mindennek fordítottja? Ez a Negatív-Túlvilág, vagy Pozitív-Túlvilág)? közötti tökéletes hangszigetelésű Ismeretlenség-Falat áttörni nem lehet. Áttörni nem tudja se halott, se halál! Most már tudom! Tudom! És mégis: miért kell meghalnunk? De mégis: miért kell meghalnunk? Tudod: Halott? Tudjátok: Halottak? Tudjátok. Hiszen a szó: csak a mi hatalmunk! Hiszen a szó csak az ember-élők hatalma! Miért hát a Halandóság? Miért és kiért ez a Bűn? Ez: Létezésünk Büntetése? Micsoda ocsmány őrület, micsoda tékozló téboly, hogy a szervetlenből szervessé képződött, vagy ősizgalom, ős-átszikráztató összeütközés sokk-hatásban alakúlt anyag, a biológiai létanyag úgy, s oly tökéletessé szervezte önmagát: milliárd részletével (atomjával, molekulájával, sejtjével, ezek halmazataival, szerkezet-halmazaival, halmaz-szerkezeteivel) az agyvelővel, az agyvelőben, aggyal: hogy ez a féktelenűl-tökéletes lét-szervünk képes fölismerni: tudja fölismerni saját halandóságát. A halandóságot. A két pont közti időteret, vagy téridőt ütve át létünk kegyetlen cikkanatával: a sorsunk! Ezt tudjuk. S csak mi: emberek! Képességünk: saját (s a Lét Dolgai) halandóságunk fölismerése: halhatatlanságunk egyetlen lehetősége! Mégis: Miért kell meghalnunk? Miért? Az élő anyagtömeg-hártyahéjkocsonya csomagocskákból (szerkezetileg és föladatilag) megszerveződött és fölépűlt redős, tekervényes, hurkás, csigás, hártyaburkolatos, kérges halmazat-óriáscsomag, a tudás-csomag, fölismerés-csomag, értékelés-csomag, raktározás-csomag, irányítás-csomag, észrevevés-csomag, döntő és programozó-csomag: (minden központi föladatát és mellék-föladatát fölsorolni nem akarom) az emberé: halandóság-voltát fölismerni, tudja halandóságát, tudja halálát. Tudja a halandóságot! Tudja a halált! Miért, mire kellett ez a Létezésnek? Léte halandóságának fölismerése (az embernek) léte gyönyörének büntetése? A Lét-Megváltódás Bűnhődés-tudata: hogy tudatja velünk, esendő és boldog emberekkel halandóságunkat? A Megváltottság-Hit bűntetése a Halandóság-Tudás? A Teremtés (vagy Teremtő) bűntudata: hogy olyan egyetemes szervet épített ember-koponyánkba, amely tudja saját halandóságát? Vagy gőgünket, ember-dacunkat, gőgünk tiltakozó emberségét akarta ezzel (mintegy lángoló ujjhegyével megérintve ember-voltunk bizakodásra-mindíg-teljes szívét) meginteni: hogy vak szerelmes embertelenségünkben el ne hízzon (pihés rózsahólyag-hurka disznóként röfögve) öntelt, gőgös, büszke, kegyetlen, káromló emberszívünk? Isten tékozló teremtésének bűntudata vagyunk mi: emberek, a fölismert halandósággal, a fölismert halállal? Nem tudom. Folytathatnám. S a két pont, a fogamzás-pont, s embrió-pont, megszületés-pont és a halál-pont közötti Tér dolgokkal és jelenségekkel zsúfoltan virágzó Idő-Spirálját éljük: mi halandók, akik tudjuk halandóságunk hatalmát! És mégis: miért kell meghalnunk? Miért? És hol vannak már barna harangzengő, kéktűz tücsökcirpelő és az indulatos láz piros hegedűjén jatszó búskomorságom kamaszkorának, őrűlt piros, csikón táncoló megváltásra-készülődő, hetyke táltosfiúságát még csak önmaga önmagáról tudó kamasz-ifjúságomnak, ifjú-kamaszságomnak forró, misztikus, tanító, vagy elutasított káromlásos költő-áhítatai, a földben-se-talán-már: Detlev von Liliencron, Richard Dehmel, Arno Holz, vagy hol van a legnagyobb-bátorságú, ezüstkeretszemüveges sohase-tétova: a szent átváltozáson megtörtént lágy, tikkadt, szikkadt és szilaj énekkegyelem: Alexander Blok, ő, a Legnagyobb Ember-Bátorság, ő, aki megszakadó rothadt tüdeje vérével, a véres nyállal köpködte tele Oroszország Szent Nagyzását, Forrongó Pusztaságait és kupec-izzadtság-szagú égő hó-rózsa városait, ő, a Legbátrabb Tudat, a Legkonokabban Bátor Költő, Tudat, aki mint a természeti léterők biológiai dolog-formái közül az átmeneti állapot-formák, átmeneti lét-formák: a növényállat-létezők, vagy állatnövény-létezők: (formájuk még mikro-növényi, táplálkozási, szaporodási módszerük és vándorlás vagy tapadás-létmódjuk már állatszerű, vagy létük dologformája már mikro-állati, de csillagküllő-csillámszőrös szájszervkéz-zabálás gyermekláncfű pehelyként bolyhosan szétküllőző bolyhgolyóként lüktető állapotuk még növénymódszer-szaporodású és növényi fény-foton-elnyelés fotoszintézis zöld sejtbelsőbe-épűlés táplálkozású), a gyötrelem kettősségét, a kettősség gyötrelmét élte léte ember-alakzatával és költészet-alakzatával, a dekadencia és a forradalom szent őrűlt együttesét! És hol van a földben, vagy a-földben-se-talán Viktor Hlebnyikov, a Tébolyúlt Édes Szent Költő-vándor, a Szent Zseniális Kopott, a Lángelme-Dosztojevszkij-Félkegyelmű, aki egy nagy üres tollpelyhes, sárga izzadtságfoltos, sárködszín-koszos dunyhahuzatban, dunyhacihában cipelte verseit a hátán, kószálva és vándorolva, mert tele vala gyömködve (mint fekete szőr-eres pihelibatollal) az a kopott fenékig lógó dunyhazacskó verskézirat-papírlapokkal, s vállait-kotró szőrharang haja, meg fél-alsókarszárig érő zsíros, fej-korpás zakócskája, fél-alsólábszár-csontig érő foszlott pantallója és borotválatlan szőrsisakcsuklya-arca, csikószőke szempillája is teli ragadva érzékeny mocskos tollpihékkel (mint szedőszekrénydobozból kipotyogott fehér betűkkel)!, s úgy járkált a: Nyughatatlan, mint a népmese boszorkánya, akit előbb szurokban (szurokhordóba nyomva, mint szilvalekvárba gyerekujjat) megfürdettek meztelenűl, aztán tollas dunyhába dugván meghempergették, s engedték bolond boszorkány-útján (a szegény gyógynövény-gyűjtögetőt, kenő-kezűt, gyógyító-nyálút és gyógyító-szájút, kelést, rühet, főfájást, nemibajt, bujakórt, francot, csúzt, hektikát, fekélyt-eloszlatót)! futni röhögve és vihogva tovább, mint rikácsoló, zöld csőszára nélkűli kis nyári aranyszélben guruló fehér növénypihegolyót, gyermekláncfűpehelygömböt! Mint félig-kopasztott libát, hogy haja, arca, nyaka, csöcse, hasa, vaginaszőre, az ősz, a vén, combja, karja, keze, lábszára teleragadva szennyes sárga tollal. S futott a rikácsoló, kétlábú átkozódó szuroklekvár-tollkoporsó! És hol van Alexandrovics Szergej Jeszenyin, a zengő ezüstvirágszájharmonika-szájú szőke gyerek, az énekakácfavirágzás lángelme, aki úgy akasztotta föl magát, hetykén, mint a sicc, csukló-ereit is fölvágván, hogy lövellve fröcskölt nyitott szájvágatú csuklóereiből a vér, s telipöttyözte lángoló halálaszalék-pontokkal, halálalvadékcsillagokkal a Polgárháború Kegyetlen Gyötrelmeit, s a Gyötrődő Európa Forradalmat-váró Szívét, meg a pikkelyes aranyhagymabuborék-toronygömb-templomok kék golyóit, kékségre festett csillagait, s odabent, az aranykoporsóban megaszalódott barna bőrgatyát, a mumifikált szentet, akinek koporsó-üveglapjain cérnaszál-gyertyák ezrei égnek, aranyszájjal sercegvén, hogy az együttes gyertyatűz a szent elrothadt kezét és elrothadt szőrzetét, megalvadt barna bőrtestét vérpirosra festi, míg odakint zuhog a hó, a fehér harmonika-szó, s idebent szakállas vének, nyanyák, gyerekek ücsörögnek a kövön, a kis fapadon, kis piros-lángú kezekkel, December-ámúlattal. Hol van Szergej Jeszenyin, aki ellen (mert érte) Vladimir Majakovszkij átkozódva üvöltözött, amikor önmagát hurokba téve meghalt, versben-ordítva szerelmes átkait, törvény-mondatait, amit maga ő: megtartani végűl is nem tudott! Hiszen hol van Vladimir Majakovszkij, az Óriásmammut-Léptű Lángelme, hol van a földben, a Zengő Forradalmi Szelídség, aki (az óriás Yeti-mancsú)! szájba, vagy főbe-lőtte magát, a Dörmögő Mese-Óriás, akinek lakásán járván (lakása, mint piciny keménypapírdobozokból összeragasztott kis sárga papírdoboz-vaddarázs-sejtcellarózsa) láttam óriás-lényének óriástartozékait: töltőtolla, mint a vasmellényes-vasgatyás-vasköcsögös nem-bolond Don Quijote óriás vaslándzsája, s cipője, köpenye, kalapja akkora (mese-óriások testtartozékai), hogy belefért abba a cipőbe, köpenybe és (világrész-peremszélű Mont-Blanc-hósüvegbuborékú) fekete bársonykalapba, belefért egész Oroszország, az egész Földrész-Ember-Óriásság, meg az egész Forradalom, meg az egész világforradalmat-váró meggyötört-elméjű éhes Emberiség: Háborúk, Csaták, Hitek, Iparok, Kegyetlenségek, Irtózatok és Szerelmek, Éhségek, Éhínségek, Népbetegségek, Elmebajok, Halálok! Mint Gogoly köpenyébe az Irodalom! És hol vannak ők, didergő és fékezhetetlen dalért-áhítozásom, dalomért-áhítozásom kamasz-sóvárságai, a megvalósúlás-vágytól sárga só-kiütötte kamaszságom szívének fordított dobbanatai: Juan Ramón Jiménez, Miguel de Unamuno, Rubén Dario, Miguel Hernández, Antonio Machado, a kék ködsóhaj-örvényléssel sárkánykan-viháncolók, akiknek szelíd versszavára gyűrt szívem kisímult? Hol vannak? És hol: Dylan Thomas (aki úgy halt meg, hogy részegen egy rózsabokorba zuhant, mint piros szeszlángot köpő, gyűrt szőrzsák, egy rózsatüske megszúrta szemgolyóját, a rózsatüskeszúrás-szemgolyó lúdtojás-nagyra dagadt, óriás, eres, pettyes, ér-protuberanciás kocsonyabuborékká, hogy dagadva dühödten szétnyomva a tört rézseprű-szempillás vérző szemhéjakat: a fél arcát bedagadta a szem, mint óriás penészrühes alma, s külön állt, dagadva, a bénúltságba-fittyedt szájszirmokig lógott le, mint óriás zöld ászpik-körte, mint lúdtojásnagy sérves köldök, a fertőzet az agyba szívódott, s az agykéreg-daganat karfiolrózsája önmagába fullaszotta a Titokzatosság-Egyszerű Szavút!), hol Dylan Thomas, akinek utolsó fényképe nem-őszülő szívemre ragasztva (mint piros halál-borítékra: bélyeg): ott áll szívig-süppedve a temető-repkény zöld főzelékébe (mint zöld békalencsepikkelykorongba süllyesztve magát a lüktető sárga bőrgolyó-tokáig a kecskebéka, pislogván, gyásztalanúl!) árván, egyedűl, megőszűlt, atombombalehulláskor-összevissza-dűlt ősz deszkahalmaz meghalni-se-tudott álló halottakként, akik nem égtek el fénnyé az őrűlt dühöngő óriás-fényrózsában, dülöngélő ferde, tört, kopasz, ősz sírkövek, szuvas, vén kő-sírkeresztek között, s néz úgy, mintha most látná először a Világot, s tud mindent már, a Teremtő, a Téboly-Teremtésben Elfáradt, mintha most látná először, amit csinált, (ami önmagában önmagát is készíti még, Isten tudta nélkűl, teremtő-akaratát kikerűlve, önmagát tervezve tovább, építve és csinálva)!, s szégyenében sírni se tud már, csak kinézni a Teremtett Halálból! Miért kell meghalnunk? Meghalnunk miért kell? Tudom a törvényt! És mégis miért? És sokszor: erőszakosan! És éppen azoknak, akiknek hatalma a szó! A Szó: az egyetlen lángoló páncélzathéjruha a halandóság ellen! Vagy a halandóságért? A Szó Hatalamasainak?! Miért? A Halandóságot-Legyőzni-Akarónak? Miért? És éppen erőszakosan! Az Embernek, aki tudja a Halált és fölismervén fölméri a Halandóságot! Miért A Költőnek, aki úgy őrzi halandóság-tudatát, hogy rászól szép szavával, mint József Attila a Halandóság Halahatatlan Szívére! Nekünk, akik tudjuk a Titkot és ki is mondjuk a Titkot: Tiszta Forradalommal. A Forradalom Embergyász Tisztaságával! Az Emberszó Forradalmának Szentségével. A Forradalmi Gondolat Forradalmi Újat-Akarásával. A Csak-Újat Teremtéssel. Mert hiszen szívünkben ott tenyésznek a temetők! Ott tenyésznek a holtak, a voltak, a múltak, mint a virágzó vadrózsabokrok. Csillag-méhekkel bezsongva, aranydarázs csillagokkal bozsogva. A rózsa-arany lüktetés. Ott tenyésznek szívünkben a temetők: mi halandó szívünkben, ott a fehér-penészes, sárga döglárva-halottakkal, szalonnabogárkukacdögök zsírjával beenyvezve (mint kenyértészta hártyás, nyúlós, buborékos ragacsával gyerekujjunk hóvirágzó téli hajnalon: sárga petróleumlámpa-fénygömbrózsában) a csontvázak. És meg kell-e halnunk? Én láttam Federico García Lorcát (Pablo Neruda szavával) a Spanyol Köztársaság idején: ült egy úri kastély, dőlt hosszanti, negatív-pozitív csíkos, rózsaszín harántimpulzus-tört homlokcsontú oszlopai között, az elvadúlt, csalános, elgazosodott Múlt-Időben, a Legyőzött Kastély-Kertben, amikor a göndör, Apollócsecsemőistenke-hajcsigás kisbárányt (a margaréták közt ácsorgó Állatka-Jézust, a Szelídség-Megváltó-Állatkaistent, Istenállatkát) rárohanva röfögve, vicsorogva és csörtetve: széttépték, fölfalták, fölzabálták a fekete disznók, a kanok, az emsék, csámcsogva ették az aranybársony-bégetést és fogsoruk véres patkók csontcsipkekoszorúja és korong-orrlikas fekete húskorong-orrtányéruk véres enyv. És röfögésük vér. És csörtetésük vér. És vér, vér, vér, vér: Jézuska-Áldozaton dulakodásunk! Ó Federico García Lorca! Mit gondolhatott: amikor meghalt. Ó, Federico García Lorca: meg tudom-e majd? Állt a gyehenna-szeméttelep fölött a Forradalom Jézusa (mert Jézus Evangéliumi Forradalma a megbocsájtás volt, a kiváltás, a kiváltódás tudata és lehetősége, a megváltódás és megváltás tudata és lehetősége)! a szakadékos dombparti agyagfal gubancos, görcsös fagyökér-erezetes, aranyszilánkhasábos sárgaföld kagylóhomorulatában: és várta a végső dörrenést! Ó, Federico García Lorca! Ingben, nyitott ingnyakkal, bekötetlen szemmel (ó, a kivégzők a kivégzendők szeme halál-kristálytűz kegyelmétől félnek, és nem fordítva!). És mit tudott és mit tudott meg Federico García Lorca, amikor a homlokcsont-középbe és a szívközépbe robbantak azok a golyók? Mit tudhatott meg Federico García Lorca, az a lángelme-szerkezetű, Jézuslélek-öröklétgömbfinom agy, amikor őt, az agyát, a homlokkoponyacsont gömbtetőközepét égő lukkal átrobbantva betört oda a hüvelykujjvastag, tekert csigaházkúphegyvégű golyó, a halandóságot és a halált létével, agylétével fölismerhető és tudó ember, költőnek is ember, a halandóságot és halált számontartó ember mit tudhatott meg, amikor találkozott (együtt-élt) a halállal, amikor a kúpos mészkürtcsigatekervény-negatív nyálkás héjfalát (az agycsontgömböt az agyvelő) húsrózsaörvényléssel betöltő csigatestállomány, a koponyagömb sejthalmazrózsája szétrobbant, szétfröccsentve élő, elektromos sejtjeiben a roncsolás csillag-lukával, szétdúlva a rendet, s a hátsó koponyafélgömbhéjszelet hártyás csontívhólyagbelsőjét szilánkos csipkézettel szakadékosan széttörve: kitört az erjedt, penészdög hulla agyagfalba. És mit tudhatott meg a halandóságtól szorongó szíve, mikor (önmagát végleg, végsőleg fölismerve a meghalásban)! a dallal-vergődő emberszív sejtrózsaállományát szétroncsolta a vad füstös és füstölgő golyó-fröccsenet, s ez átkos roncsolás fröccsenet-pillanattal jött amit tudott és amitől szorongott, s a halandóságot bebizonyító golyó kitörve a hát húscsont lapocka-ívlapulevél döbbenet fal-héján, vér-rózsaszőr-körsebszív lukat törve, negatív távolságot, az agyagfalba fúródott, fúródás-lukából sárga porrózsa gömbszőrcsillagot köpve. Mit tudhatott meg akkor Federico García Lorca, amikor eltemetődött a halál-fémgolyó az agyvelő-sírgödör vérző sírdombban, a rettentő és rettegő szív piros halálvérzacskó húsában, vagy szent émely-gödrében, mint koponyacsontban, vagy nyakszirt-tarkócsontban, csigolyaoszlop-görögségtöredékben a nyílvessző, az őskori harcosok lándzsájával pattintott palaszíve, palakőlevél-szívcsúcsa! Televíziós-híradófilmen láttám Pablo Neruda temetését. Ó, Pabló Neruda, Te Canto General, Te Teljes Ének, az Amerikai Kontinens Lángelme-Dzsungele, Zseni-Múltidője, Teljes Forradalmi-Jelenidője! 1951-ben, mikor megismerkedtünk: a hangja volt elérhetetlen, mert Pablo Neruda beszéd-hangja és versmondó-hangja, mint a dél-amerikai dzsungelek zöld vihogásrikácsolás-cirpelés-cirregés-harangozás-berregés-ugatás-makogás-bőgés-brekegés-csámcsogás-rágás-fürészelés-vakogás-ketyegés-surranás-csúszás-tappogás-mászásjajgatás-jajongás-kacagás-kurrogás őrület-fonadék-kazlában a fán-ülő dzsungeltyúkok, a titokzatos hoatzinok éles csecsemő-jajongás hangja, kisbaba-jajgatás hangnyál rikoltó csipke-hullámverése. Aztán láttam a koporsóban. Ott feküdt a rothadó virágteknőben a Meggyalázott Forradalom. Háza kifosztva, a sárpatkós és sárszirmos udvaron széttépett könyv-törmelékek fehérrel-lángoló halál-cafatjai, fénykép-foszladékok, festmény-gyűrtségek csizmával sárba-taposott Modigliani-Merengései. Pablo Picasso Háromszemű Asszonya (egyik szeme a homlokközépen, mint a gyíknak a kristálypontgömb a zöld pikkelyhomlokpajzs alatt) ember-ürülékkel át-X-ezve, mint rossz gyerek ha falra vaginát rajzol krétával: rombusz, kréta-szőr-csillámokkal a rombusz-krétavonalszélek oldalaiból kiszögesedve fehéren. Mint egy megkőzetesedett, megkristályosodott mikro-állatka, alga-csillag, radiolária, sejtállatka, mikroorganizmus, amőba. Az utcán kis spiclik, kopott besúgók. Aztán a menet! Hatalmas tankok, géppisztolyos, rohamsisakos, fitt-öltözetű, mellkeresztbenszíjas, fehérkesztyűs, csizmás katonák között, mint élő acélkoporsóban hömpölygött némán a temető felé! Igen, Pablo Neruda, Canto Generalom: tudod-e, hogy azután sírodat fölbontották, holttetemed, te árva, árva, árva Forradalmár Jézus: tömegsírba dobták, hogy ott rohadozzál, sose-fölismerhetően, már sose-egyedűl-gyászolhatóan: testvéreid között, a kivégzettek, tarkón-lőttek, kiheréltek, fölakasztottak, spanyolgallérral megfojtottak, keresztrefeszítettek, késsel agyondöföttek, késsel, baltával szétvagdosottak, kézi és gépfűrésszel szétfűrészeltek, agyonrúgdosottak, nemiszervükbe-villanyáramot-bevezetetten agyonütöttek között: ismeretlenűl: Te, Pablo Neruda, aki legyőzted a Halandóságot. Ismeretlenűl. Tömegsírban. Mint az az édes-édes Aranycsipke-Mindenség: Wolfgang Amadeus Mozart! Gondoljatok Chilére, ami volt és ami lehet még!