Az Isten-szárnyverés égő cserepei*Most tél van és hó. 1974 tele. 1974 Decembere. Feleségem két éve halott. Feleségem két éve a földben. Két éve enyészik édes húsa a földben. Két éve elhagyta eszméletének szelíd sárga rózsáját, megszelidűlt őrület-rózsáját fagyottan, szelídremagát-visszaölten: agyvelőjét, mint Isten bolond csillagát ha odahagyja: belefúlni az időtér ismeretlen gömb-őstömegébe, két éve a földnek hagyta agyát. Két éve bomladozik és rothadozik édes hajzata és szőrzete a földben. Halottan is kemény tiszta mosolya. Két éve már! Meghalt. Föld. Karácsony. Temető. A varjak: feketezöld mohabalták, levágódnak a kerti földre: a temetői földbe: most tél van és hó, s a varjak föllángolnak fekete átokhányadékként a kék idő-üvegkockatömb bevérzett szilárdságába. Mintha fekete moha-esernyő, zöldkék penészrongy láng-károgásokat okádna a részeg föld, az öntudatlan hanyattfekve-rángó, az űr szeméremszőrzetébe. A híg szilárdságba! Mint véres óriás őrűlt szemgolyó a decemberi ég délutáni tele. Mert most tél van és alíg-hó. 1974 tele. 1974 Decembere. Ó teleim, teleim, teleim, esett, fagyandó teleim, ó, telek!, esősek, köd-köhögéssel rekedten üzenők, eső-málladékban a koponyahajzatig eltemetődve, a kék és fehér esőcsillámok, zöld és lila eső-üvegszilánkok miltoni angyal-pokolzuhatag-zuhanásában, esőüvegkardok lángzó és őrűlt kristálylégyként (szeme, mint két gyémánt-vese, rovarszőr-őszirózsakoszorú köldöktojása!), cikkanó kaszabolásában vércsíkosra vagdalva (mintha a tűnődve ázó testét, a meztelen-ruhátlant: piros tintaceruzával kajszosan, kacsosan és szálkásan összevissza firkálta volna őrűlt gyermek, aki nem tudja, hogy sorsa merre van, csak ceruzája van és vak szíve, kis őrűlete, nagy tébolya, a csöpp Szorongás-Óriásnak, Hebefrén Kósza Céltudatnak), a télben, ó teleim, ó, telek, telek, ó: Tél, Tél, Tél, Óriás Halálzuhogás. Ó telek, telek, telek, szív-telek, eszmélettelek a virágzó szív fagycsöndharangjai, a tudással és könyörtelen tudni-akarással magzatos elme elvetélés-decemberei, amikor nem magzatelhajtással, művi vetéléssel, de spontán abortusszal vérződik ki az elme ismeretlen tudat-testéből a megszületni nemzett gondolat, háromszerűen (mert egy a homlok-középen, mint a zöld csuklyasisakszív-hártyaháromszögkehely-fejű sáskának: az üveg-tömegpont), hatlábúan (mint a mesebeli mítoszasszony), vagy tarajosgőtelárvahím-hernyózással (rózsabéka rózsakérdőjelként), de itt, ott: a majdani szeméremdomb szív-dagadásán, a szemhéjakon az üvegbőrhólyagba foglalt csontcserépgömb laza koponya-kezdeten már zsíros és szurkos, szutykos magzati szőrzet kezdet-lángjai, mint ifjú szív költészet-szőrzet kezdete, amikor szőkén sarjadzani kezd (mert verset fog írni már a kezdet-ember, az embertudat szív-kezdete), ó telek, telek, telek, fagyott és gyalázatos szívem telei, halál-decemberéjszakák, vacogás-telek, iszonyat-telek, tél-tarjagos bíbor óriás hókakasok (kék tűzmirigy-szakállal konya tűzmirigytaréjcsipkeholddal, kék kukorikulás-villámokkal, kék szemhéj-csészével), ó, telek, telek, telek, dermedésem verejtékes döbbent éjszakái, ó, telek, telek, az isten-szárnyverés égő cserepei, halál-teleim, télhalálaim, miért is szólok én most rólatok? Miért? Mert tél van és alíg-hó. 1974 tele. Most tél van. Újra tél. Sokszor járt körül, gyűrűzve és sandán körözve (lépése körspirálvonalait egyre szűkebbre rajzolva nyüszítő szívem körött) a depresszió, a Depresszió!, mint az Égő Kegyetlen Isten, hatalmas fehér szárnyveréssel, öldöklő késes szárnyzuhogással, az Égő Szárnyas Ősfehér Kegyetlen, hogy égő hótestébe gyúrja, gyömje, gyömködje, gyömöszölje (mint sebesűlt haldokló katonát ellen-katonatársa a gaz-hulla és élő lény-mocorgás láplatyakba) a Teremtés-Ősidő-Fejlődéstörténetének páfrányos és pecsétfás, zsurlós kezdeti gőzölgés-korszakában valami páncélos-csőrös kristálykúp-csőrfogsorpatkó szájú, földet-súroló páncél félgömb-pocakkal kúszó őslénykúszadék-összevisszaság-állatkezdetétől pontkoszorú-vérlikacsosra átharapott testemet (a valóságos határfelületekkel bíró embertestet!) és elmém szívét, a teremtőt, a teremteni-akaró, megvalósítani-akaró, hókéveként szétzuhogni nem akaró, forradalmi piros tisztaságot! És legkeményebb hóba-taposással, legszilajabb kurjongatással, legpimaszabb füttyel füttyentve és fütyörészve, legvigyoribb hold-akasztottarccal, legátkosabb és legtajtékosabb szárnyverés égő fehér hó-karolásával: 1958-ban! Igen, 1958-ban, hetyke gyötrettetésem és gőgös önáltatásom vad-módi szajha és balga idejében, 1958-ban. Pedig mindíg csak a rendet akartam. A Rendet. Fegyelmet. Tisztaságot! Hogy ne mondhassam egy későbbi vers-töredék fehér cserepével (hiszen sorsom szívveréses zsákja dagadtra gyömködve vers-töredékekkel, töredék-versekkel):
És azt se mondhassam könyörögve, elborúló elmémnek, amit egy asszonynak írtam 1972-ben (de ez is vers-temetőm friss téli földből kiásott sírjának egy hajfoszlányos vers-koponyacsontdarabja maradt csak, a nem-feledtető rothadásban!):
Rendet akartam! Igen! Igen! Igen! Igen! Rendet. Teremtő Tiszta Szép Fegyelmet! Okos Tisztaságot! Rendet. De nem úgy, mint a kórházi bolond, az édes elmebeteg, akit láttam egyszer viharzó csipkelángokkal föltarajló, buborékpetehalmazokkal pezsgő esőben térdepelvén a kert lándzsás vaskerítése mellett a hátsó-bejárati betonjárdán. Hogy is volt? Mikor is volt? Tél volt. Óriás megőszűlt hajzatú eső! Mikor is volt? Hogy is volt? Jaj, Anyám, jaj, Édesanyám: hiszen annyiszor jártam én az Elmegyógyintézetekbe, voltam oly sokszor látogató, cipelve gyümölcsöt, könyvet, csokoládét, piros sztaniolpapírral bepólyált csokoládé-karácsonyfa-szívet, hurcolva szívem szegény szégyenét, hurcolva szívem gőgös szánalmát, rózsacsokorba, vagy margaréta-csokorba fullasztva ágyékom, őrjöngő pelikán-hímségem szigorú kegyelmét! Hiszen annyiszor! Hisz annyiszor: Édesanyám! Mama Édes, te tudod! Ugye tudod: Mama, Mama, Mama! Ugye tudod! Emlékszel ugye! És térdepelt a bolond a lángoló, csipkés, bugyborékoló téli esőben, az ősz-hajzatúban. És az édes Kiégett, a kedves Már-Veszélytelen, a drága Üresség-Szabad, a Szorongásnélküli Szabadság Boldog Üressége, a Csönddel-betöltött Szőrös Ember-Koporsó ott térdepelt a megőszűlt, paranoiásra-dagadt átlátszó óriás-esőben, eső-óriásban. Ott térdepelt az esőszutyokban, fekete tél-latyakban, szürke betonon-mocsokban. És egy óriás bádogtepsiből: (előbb) két marokkal emelve s szájába kotorva (majd elsárgúlt virágkesztyű-ujjaival csipegetve) tömte szájába röhögve a tejberizsát. A barna-bőrhártyás rizs-sütet maradékot. Tömte, gyúrta, gyömködte vihogva, vigyorogva és röhögve a sárga tejberizsát (a sültet, mint sült pécitököt mi gyermekkorunkban). És arca, a szőrös, összekenve a sárga rizsalekvárral, az esőssel. És arca, mint a darazsaké, méheké: sárga virágporos. Mint a darazsaké, méheké. Mint a méhek feje (szeme, a kék kitinszívhólyag, a szőrös gyémántsejtrózsa napraforgótányér, görbűlt korong, zöld csipkelángkoszorú peremmel, belűl a korongban gyémántszívecskék sejtösszesség-tányéra). És arca, nyaka, melleszőre, mint a darazsak feje, szeme, szőrös kitinmellénye: virágpor-lekváros sárga. És ruhája kopott, mint a régi szégyen, és feje födetlen, mint a teremtés, és cipője madzag nélkűl tátog fűző-likacsaival, mint a halottak hasoldal-pontvonala, mint a Halisten pontvonalsor-lélegzőnyílása, és lucskos haja ősz esőben ázik, és barna lobogóként arcába ragadva, mint Szabó Lőrincnek, és keze ősz-fekete kosz-kesztyűben, és térdepelt a fehér zuhogásban. A tél eső-lángjaiban: a Boldog Bolond. Mögötte (az épületben) a zárt osztályok szégyene, üvöltése, szemérmetlensége, jajgatása, hörgése, sikolya, katatón tébolya, kényszerképzetes kristályvillogása, bevizelés-mosolya, befosás-pityergése, maszturbáló magánya, gyötrelem-verekedése, onanizálás-hullása, homoszexuális-végzete, nők egymásban-szerelme (a Sapphói szentség), depressziós defekálás-nyögés, mániás csecs-tánca és fallikus mítosz-szégyene. És ő csak evett az esőben. És ő csak falt az esőben. És ő csak habzsolt az esőben. Jobb kezében bicska. Nyitva. Mert ő, a Rend Üresség-Bolondja mindíg rizsakockákat, sárga rizsa-téglákat akart kimetszeni a sűlt, pépes és szemcsés, szivecske-kása lepényanyagból. De a pontosan és szépen kimetszett élükkel, hegyükkel és szögletükkel, szabályos sűltrizsa-kockák, a pontos és szép sárga téglák beomlottak éleikben, szögeikben, hegyeikben, csúcsaikban, szögleteikben, sárga metszésvonalaikban a vastag őrjöngő esőben. De mit törődött ő, a Röhögő Koporsó, ezzel? Csak vágta röhögve a lepénytéglákat a serclis tepsiben, csak tömte szőrös szájába vihogva, marokkal a szétázott étket, mint varangy a pihés légypotrohot, mint elázott agyagrögöt a hullaföldevő, aki a holtak mániása, a halál üdvözűltje, a túlvilág eljegyzettje, s hiszi a halott földet zabálva, szájába a holtak földjét tömve (amiben a halottak húsa, csontja, szőrzete, szerve, szeme és szíve elolvadt!), hogy a halandóságot zabálva a halhatatlansággá emésztődik szerveiben a halál-föld, hogy a halandóság csillag-anyagát habzsolva halhatatlanná eszményűl, áttetszővé, mint a cellofánember, s majd könnyű lesz, nem halott, s az űr szigorába emelkedve imbolyogva ellebeg, az Öröklét Halhatatlan Cellofán-Szobra, s mert átlátszó: benne már a csillagok, terek, anyagok, ősök, örök bővületek és örök szűkületek. S szája sárga sár-rózsa, s arcán halálagyagból óriás sárga sárga, kacskaringós, Sár-bajúsz. Sár-sarló. Agyag félhold. Sárga sár-nárcisz. Igen, a Bolond! Térdepelt röhögve az esőben. Ingje spárgás, ingje gombtalan. Arca szőr-zsákban. És röhögött. És evett. Arcán, nyakán, kiálló, tarkó alatti nyakcsigolyáján, térdén, csámpás félcipős bokáján porló, zengő csipke-fröcsögő, szétrobbanó vízlepedők. És ő csak térdepelt. És mindíg új téglákat metszett ki a sűlt sárga anyagból, mert pontos, szép rendet akart. Szabályos metszésvonalakat, szégyentelen tiszta csúcstalálkozás-szögleteket! Rendet! És mert üres vala, mint Isten Ősnemzés Utáni Ágyéka: végigélni se tudván ürességét, már nem is tudva kiégett tébolyát, csönddé-szétégett önmagát: mit se törődött a kudarccal, a rend-kudarcával, végig-gondolni-se-tudva röhögő, térdeplő akarata, pontos-metszésű kése csődjét: csak a rendre-törekvést cselekedte, az önmagát-is-alíg-tudó, csak tette a rendért az akaratot, röhögő-eszelősen, rab-szabadon térdepelvén a habzó ősz eső kemény és konok csattogásában. És térdepelt a mocskos betonszalagon. Mellette nagy gumikerekű stráfszekér, azon zöldrefestett vashordók, vashurkabordázatúak. Abba hordta egy kopaszon-piros, rózsagolyó-arcú sváb öregember a moslékot két hányadék-csipketerítő-peremű vödörrel, az elmebetegek ételmaradékát (a pléhvödör peremszélén téglacsipkepiros, száradó kásamoslékcsillagkorona), összekeverve mindent, ami maradt (mint a Sátán kacéran, föltámadás előtt a holtak szőreit, csontjait, atomjait és elemi részecskéit, hogy másba keveredve másban az anyagok eredendő ember-voltuk önmagára ne találjanak!), s a kopott pléh-vödrökből (melyek sárgák, mint a mézelő méhek virágpor-nektárgyűjtő kitin comb-puttonya!), barna, kitérdepelt kordbársonynadrágjára löttyent, lottyant, nagy főzelék-buborékokat pöfögve és köpve fújódott és spriccelt (lövellt, mint a Bűn ejakulátuma!) a zsíros piros-sárga kása. És a szekérhez fogva öreg, csontos, ősz ló, maga a Lehajtott-fejű Busa Buta Bánat, nagy lomha feje, akár egy ősz szőrkoporsó: ősz szőr-gyémántszálas moharongyliliom-orrlikakkal, óriás szeme barna széntojás, szempillája sárga margaréta, földig-zuhogó ős-sörényhaja, betonig-aláhömpölyödő farok-lombja mint az ősz mindenség nemi szőrzete, patái csámpás, pöffedt szaru-gombák, bordái, mint Noé bárkája a megépűlés kezdetén a vízözön-kezdetben: ívelt és ívüreges szálka-váz, ősz bársonyronggyal borítva! És verte nagy láng-vízlapokkal az eső, a téli, az elmebeteg eső, s a ló csak állt, a bolond térdepelt. Mindketten szótlanúl. Rend? Igen, de ne ezt, de ne ilyet, de ne ezt az akaratos röhögő tébolyodottságot! Ne ezt a víz-omlást, vonal és szögletomlást, kása-omlást, öntudatlan zabálva-szabadságot! Nem! Most tél van. 1974 tele. December. Most tél van és hó. Most tél van és alíg-hó. Tél, tél, téli szél! Óriás Üveg-Ember a Szél! Tél. A Szél: Óriás Üveg-Férfi! Üveg-bajszú. Üveg-szakállú. Üveg-hajú. Üveg-fogú. Üveg-körmű. Most tél van, tél. Nagy redős üvegköpenyben jár a szél! Óriás ráncos üvegköpenyben jár a szél. Óriás üvegcsizmában jár a szél. Óriás üvegcipőben jár a szél. Országrészeket lép. Földrészeket lép a Szél. Most tél van. Tél. Ráncredős üvegfújása: üveg. Szuszogása, lihegése: üveg. Hatalma: üveghártya! Ó, tél van, tél, tél, tél, tél! Óriás köd-ruhás Köd-Asszony a Tél. Köd-hajakkal, köd-sörénnyel, köd-emlőkkel, köd-asszony-ivarszervvel, köd-testtel zokog a tél, lénye és szervezete a Tél, ez a foszló és torlódó óriás Köd-Asszony. És látszik, látszik: Nőstény-Lénye belseje! Jaj, tél van, tél, tél, december. Puha üvegruhában, lágy üvegruhában; csörgő, zörgő, csörömpölő, zizegő, cellofán-ruhában jár nagy léptekkel, óriás-léptekkel az: Asszony-Szél, a Szél-Asszony. Ruhája örvénylik, lobog, ropog, recseg, és leng puhán és zordan zizegve. Testében falvak, városok, országok, népek, testében bánat, boldogság, baj, betegség, munka, halál, nemzés és szerelem. Testében a Tél Fehér Szidalma! Kést adtam és mit akarok kapni? Az én szívemet nem lehet becsapni! Az én szívemet nem tudjátok becsapni! Ne mondassék, amit mondtam én zokogva 1972-ben, egy versagyagtöredéken, magam-siratva, nem-ismert Istenemre szólva:
És az se, ami jegyzetfüzetemben közvetlen ez után íródott, ne mondhassa rólam senki, nézve rettegve rettentő arcomat:
Igen: ne mondódhasson már csak a halál! Jaj, az a depresszió! Én voltam a hazában depressziós, a haza volt nekem depressziós, a haza volt bennem depressziós? Volt bűnöm elég! Volt? Ifjú társaim a szóban, akikért szólok most, akikhez szólok most: ne hallgassatok a Hallgatásra. Az Elhallgatásra. A Fehér-Léptű Átok-Öreg, ha jön: a Ne Szólj Sanda Súgása: döfjünk szigorú szerelemmel férgekkel-nyüzsgő irígy szívébe. Az Egyetlen Lándzsával! Mert ez a dolgunk. Mert csak ez a Rend. A Megvívás Verejtékes Gyönyöre, Iszonytató Hányingere a Szónak, a Létért Elkötelezettség Szerelmes Szerelme! Én négy évig nem tudtam írni! Gőgöm gyávaságát levetni nem tudva, se levedleni önszerelmem és önáltatásom gyávaság-gőgpáncélruháját, szégyenem gőgös szemérmének törékeny gyíkpikkelyruháját: megnémúltam, mint akinek torka jégcsappal betömve: befagyott, dadogva szélhűdött ifjúi szívvel, vacogva, verejtékezve és rettegve kés-önmagamtól: hittem szégyenes ifjúsága hallgatott bedagadt száj-belsővel, mint kinek szájában dér-rózsa, nagy tömött, kemény rózsa: dérből, szélütött szívem ifjúsága a Nem-Szó Végtelenség-Tér-Vákuumába dőlt tarkon-ütötten, mint agyvérzésben az árvaság, az egyetlen test, amivel szólni lehet, mint tarkón-lövött, akinek koponyáját úgy törte át a revolvergolyó, hogy a tarkókoponyacsonton megcsúszva nem az élő agyvelőt fúrta át végső robbanás-dörejével a fémgolyó, a gyermek-kisujj vastag haláltű, hanem súrolva, csiszolva, ráspolyozva az agyvelőhártya burkolatát: a koponyabúb csontgömboldal tetejét robbantva szét a deres-hímzésű téli levegőbe tört, ő meg, a lelövött a holtakkal iszamos Csönd Véres Gödrébe hull: félhalottan s ki tud-e mászni majd onnan, mint Ivan Goran Kovacsics a Tömegsírból?! Hallgattam? Megnémúltam? Elnémúltam? Féltem önmagamtól? A történelemtől? Kortársaimtól? A haláltól? Hogy becsaptak? Hogy becsapódtam? Hogy hazúg voltam? Hogy tiszta voltam? Hogy mertem ember lenni? Hogy gyötrődtem, én, a halottak királya? (Mert volt halottam: elég! Mert van halottam: elég!) Hogy voltam embertelen? Kegyetlen a szerelemben és kegyetlen a megsemmisűlésben és kegyetlen a megvalósításban? És kegyetlen önmagamhoz is? Igen! Igen? Szebb és pontosabb választ adni nem tudna más, mint Ő, aki két éve ment már a földbe, aki ott nem-dacol már a földben, két éve már, akihez hűtlen voltam sokszor a szerelemben, aki beteg volt, s akinek tisztaságához hűtelen sohase voltam. Soha! Dehát csak én szólhatok. Ő már nem beszél, mert ő már a föld. S a föld, a föld, a vele-föld, az általa-is-föld, a föld nem beszél! Szólni emberhangon nem tud. Ezt megtagadta Földjétől az Isten! De Ő, aki két éve halott már, akkor, 1958-ban csak bíztatott gyémánt-szikrázva szigorodván, kés-kegyetlenséggel és pipacsos szorongva-mosollyal, szidva, szeretve, őrjöngve és remélve, elektrosokk után és elektrosokk előtt: hogy írjak le mindent, ami eszembe jut, írjak füzetekbe, üljek íróasztalomnál naponta nyolc vagy tíz órát, a csontig tépődve bolond önérzetem húsában, tépjem le gőgöm, szégyenem, szemérmem és hiúságom alázatnak tetsző páncélruháját! Írjak, mert különben meghalok! Ő meg belehalt! S akkor füzeteket vettem: kis ötvenfilléres kockás iskolás füzeteket, a szemérem fehér-fekete-kockás irkáit, s mint az írást (a betűt) tanuló kisgyerek az iskolában írni kezdtem végzetem vagyonát! Írni? Édes Halott, te Kegyetlen! Milyen elbúrjánzott, vad temetők, repkényes, indás, iszalagos, vadrózsabozontos, csalános, lapuleveles, ecetfás, bürkös vadméh-szája, vadméh-szeme, vadméh-párzószerve, vadméh-csápja szagú, varangy, csont és csillag-szagú vers-temetők, éposz-temetők, vers-őskezdet-földek (amikor robbanva, gőzölve, sisteregve, torlódva, hömpölyögve és szörcsögvén lüktetve erjedett még az anyag, sült, forrt, rotyogott, amikor önmaga tudatára ébredt megszületésével az eddig-zárt anyag: s lett kristály, kő, arany, föld, márvány, víz, levegő: kezdet!) ezek a füzetek! Milyen vad ámbraszagú kegyetlen temetők és teremtés-kezdet-végzetek ezek a füzetek! Csontvázak, virágok, szigetek, hullák, halottak, őssárkányok, történelmek, jajok, szerelmek, halálok, őspáfrányok, kocsonya-óriáskétéltűek vers-születésföldrésze és élet-temetője, temetőből-élete: ezek a füzetek! Szégyenem és keserveim füzetei. Megmaradásom füzetei! Ellen-depresszióm füzetei! Egy hűség kegyetlen akaratának véres jajokkal teleírt fehér rózsaszirmai. Ezek a Füzetek! Erzsike gyémántakaratának, kegyetlen és tisztavégzetű szánalomtalan szerelmének végrendelet-kegyelmei ezek a füzetek. Igen. Címek. Kezdetek. Címtelenségek. Sorok. Éposz-kezdések. Vers-szakaszok. Jajok. Halálok. A mégis-igen élő, lüktető sejtcafatjai. (Mintha mikró-szitán átpréselnek, átpasszíroznak a szív szövetéből egy darabka foszlányt, aztán a sejt-paradicsomlét mikroszkóp alatt vizsgálva, látják: összeállt az átpréseltség: egy sejt kialakúlt: lüktet, pöfög, dobog, sejtfüstöt fúj bálnaként, örvénylik belső pontjaiban, kocsonyás határolt laza kötöttségében!) Temető-rengeteg! Rengeteg-temető! Idemásolok most sorokat, szakaszokat csontváz-virág-együttes Tejútból:
*
*
*
Aztán:
A TÓPARTI HÁZ
*
Aztán: ÉPOSZ KEZDET
*
*
*
*
*
*
Aztán:
MADARAK LÁZADÁSA
*
Aztán:
*
*
Aztán:
*
Aztán:
N. L.
De nem! A holtak: halottak! Nekünk pedig élnünk kell tovább! Tovább és mindíg. A szív verésidejéig! A halálverítéking-időkig. Ahogy azt azoktól tanúltam, akikért élni érdemes. Most tél van. 1974 tele. December. Akkor is az volt. Egy barátomtól utaztam hazafelé Ceglédről: személyvonaton. Este. Munkás-vagón. Zsúfoltság. Gőzfürdő-meleg. Úgy ültem ott, megrendűlve, a szív legtisztább gyökeréig, hisz barátomat autóbaleset érte, s ott vágták, metszették cafatokra, s gyógyították életté a ceglédi baleseti kórházban! Agyam szégyenében még a kórházi ágy, gépek, szerkezetek, csövek, a födetlen összevagdosott testen a forradások, óriás piros tintaceruzaírás-kardvágással, piros páfránylevelei kék kacskaringói, a pici hártyazacskó, a szemgolyók réműlt Babits Mihályi haláltól-szorongása. Úgy ültem ott a munkásvagónban, mint egy Móricz Zsigmond-regényből, Krúdy Gyula-regényből az izzadt füst-zsúfoltságra, gőz-tömöttségbe hullt úr, új, fehér báránybéléses barna szarvasbőrkabátban. Szemben velem két férfi. Pályamunkások. Néztük egymást. Én megszégyenűlten. Ők talán gyanakvóan. Az urat! Igen, ők: pályamunkások. Kezük, mint csúcsuk-tört szőrös, rozsdás vaskos vas-ollók. Az egyik férfi: demizsonból bort kínált a másiknak. Az meg itta. Arca: szorongás-maszk. Arca: veríték-maszk. Mindíg pénzt kért: csak húsz fillért! Aztán lassan kiderűlt: a bort-kínálgató piros kukoricacsutka-bajszos ember: cukorbeteg és epilepsziás! A sovány rémület-szorongás ördög-gyötörtje, ez a középkori átkok boszorkány-árnyékában, varangyvizelet és női szeméremtest-illat tébolyában szorongó, hegycsúcs-éjféli ördög-lakodalmak véres bak és nőstényviháncolásainak halál-szorítottja: egészséges. Mint a Karácsonyi Csillag! Gőz. Füst. Zaj. Röhögés. Baka-nóták. Aztán megszólalt a szorongó: „Építkezünk: Ástam gödröt a mésznek. Másfél méter mélyen voltak a paták! Nagy tél lesz! A férgek tudják, János bácsi, olyan mélyre lehuzódtak.” Csönd. És János-bácsi: „A múltkor bekómáztam. Azt hitték részeg vagyok. Pedig húsz éve nem iszok bort fiam. Úgy mentem a földről a tanyára, mentem, elzuhantam, mentem, elzuhantam. Nem emlékszem. Így van.” Csönd. Aztán a Jövőtől-Szorongó, a Vékony Vaslécekből Összehegesztett Szőrös Vasgótika Könnycsepp, a Vas-vonalakkal, Vas-pillérekkel és Vasívekkel Összeboltozott Csipkés és Vonalháromszöglet-Vas-Picasso-Ember-Kép: szorongása verejtékrongyait leökrendve arcáról és ideges szívéről, hosszú, csönd-irgalmú hallgatás után, kilángolva depressziója sárkány-testéből, kivágva magát (késsel a sárkány-test húsát meglékelve belűlről) a Virágzó Dög Élő Teteméből egy véres és húscafatcsipkés őskőzet-pikkely alól előmászva, szinte Krisztust látva megszületni az Egyetlen Véres Szőrös Rózsaölből, kiáltva ezt mondá a téli éjszakának: „Egy élet, egy halál! János bácsi!” Mit mondhatok még? Legyünk Szabad Tiszta, Szent Györgyei Teremtő Irgalmatlanságunknak. Ha lenyelt bennünket, gyomrából, mint sírból kiásódva, ha szemben velünk virágzó Szívünkre köpi kristálypikkelyszív-pofái büdös lángdühét: győzzük le a Tunyaság, Elbénulás, Mélabú, Tehetetlenség Űrbe-Földagadt Ősszikrázat-Ősizzadmány-Átkos és Szörnyeteg Ős-Pikkelydögét. Akinek keze: kőkesztyű! Karmai: kősarlók. Szíve: dagadt szőrös zsírbuboréklüktetés Délibábok Hőse. Mit mondhatnék még? Most tél van. 1974 tele. Ámen. |