Szerelmes hazatántorgás*1972. Augusztus 4-e óta nem iszom szeszt, annakelőtte bizony vad-veszettséggel, őrjöngve szívem szerelmes szégyenében és részeg késsel döfködve tele (hogy vonagló sziromrombusz döfés-koporsóiból, vak szúráspontjaiból lövellve füstölgött a vér, a láthatatlan), a Csönd Halállal-megerjedett Szívét, a Csönd Csontváztenyészet Halálszívét, annakelőtte bizony ittam nagyon sokat, tébolyúlt-árnyékú halálvárással, hogy jöjjön már, jöjjön, fehér csontvázkapor-lépésekkel, fehér hózuhatag-fújással csont-árnyékából és csontváz-lepke, csontváz-Noé Bárkája rozsdás réseiből, fekete szüneteiből, csont-buborékkelyhe varratos gömb-belső üregéből és fekete fogsorpatkós gödreiből, hártyaszilánkos szakadékaiból fehér hóspárga-köteg szétrózsálló kévéit fújva, hogy jöjjön már, jöjjön már a Halál, mert meghalni kell! Mert meg kell halni! Mert valakinek meg kell halnia! Mert meghalni kell valakinek! Dehát a Halál megtörtént már! Az a halál! Megvalósult már a halál-megváltódás! Meghalt, aki magát oly édes, édes, tiszta, tiszta életében halálra ítélte! Meghalt, aki magát oly tiszta tiszta, édes édes életével halálra ítélte! S két éve korhadozik a földben, két éve már, aki az Asszonyom volt! Maga is föld már. Az Én Asszonyom! Szerelmes hazatántorgásom hát boldog visszavágyódás, józan boldog tántorgás hazafelé, Biára, ahol születtem, porlékony és zöld pikkelyekkel benőtt Óriás Haltest szülőfalumba, akinek elátkozott gyomrában éltem, szörcsögve-fuldokolva kiszíva az olajos, zsíros, mirigyes, váladékos, savas gyomortartalomból a levegőt, mint magzat, ahogy a magzat-burok forró vizében lélegzik lebegvén kuporogva. És nem véletlenűl mondok hasonlatúl óriás zöld-pikkelyzetű (a pikkelyek a falu-fák, határ-fák, útmenti-fák, temető-fák levelei, a gyermekkoriak!, kékpettyes és vörhenypettyes, aranypettyes faroktollhártyalegyző-V-betűs, a csontszálkák között kristályos hártyaháromszögernyőjű hátuszunytoll-legyezős) Halat: mert földig-érő mohos nádtetőbajszú szülőházam (a gyerekkori) és zöld mohagombával és kék mohakorongokkal betenyészett (mint a tengeri csillagok égő csillag-virágzása a tengertenyészet puhán-örvénylő üveg-altalaján) a kiskert-földig és udvargyöpig lezuhogó nádhajzatú gyerekkorházam és kamaszkor-házam tövében hatalmas tó volt (s van ma is, féligkiszáradóban), zöld nádas-csíkokkal bekockázva, hogy az a tó: mint zöld filctollvonalakkal bekockázott tükör-füzet, amibe a Hold írt, meg a Nap, meg a Tejút, meg a Csillagok, vékony aranykörmű arany-gyerekujjacskákkal szorítva az égitestfény aranyceruzát: ott írta gyermekkorom gyötrött, gyötrődő, szorongó, fájdalmas szent Époszát, aranybetűkkel és vérbetűkkel a tólap zöld kockás üvegfüzetébe. Én meg néztem, époszi ámúlattal! Az a tó! Lángoló zöldcsipke óriás tükörpereme: ezüstnyárfák (örökké ezüsttel-dadogó, örökké ezüsttel-motyogó, örök ezüst-zöld késpengeél-levélvillogás szikrázató szelíd üvegzés-változásban: óriás fehér-karcsontvázú zöldezüst levélgömbpikkely-bóbitás zöld szökőkút koszorú-öve; zöld csipkéje nedves, párás, illatos növényrongy-tenyészet, nád, sás, vízifű, kákics, vadkapor, bürök, dadogó törpe fűzfazászló, szabadságlengető vászoncsipkelegyező), hínár, békanyál, terpedt-tányérú békalencse, (zöld gyöngypontok koronglepénykásája, amiben: arany-szemhéjvödrös, aranysarló-ékű üveggomb-dülledés szemgolyós vasmirigykúp fejüket a kettős aranybőrsarló-szájjal, s az aranypont-orrlikakkal, a sárga bőrbuborék-tokával lüktetvén-dagadt gégetőig kidugva létüket a gyémántszobrok ültek: a békák, aztán úsztak barnapettyes, kékpettyes zöld bőrkúp orrhegyükkel ék-háromszögben széttúrva a gyöngy-kásalepény puha csillámló korongpettyanyagát, vagy nagy terpedt csipkés mirigy-x toccsanással beleugrottak a kásagyöngy-pikkelykorong szívébe, s elmerűltek a szikrázó gyöngypontkorong gőzölgő födélbizalma alatt, a levegő-gyöngybuborékokat fújó vízalji, rothadt fűtorzsos meleg mocsárban), az a tó!, zöld pórusos, pihés és ragyás csipkerongy széle peremén: óriás zöld kidagadó kristály-erezetes szőrös lapulevelek, vadtorma zöld lángtollai, cickfarok, gyermekláncfű, mályva, gólyahír szűzlány-aranyköldöke, lila eres vadliliom (mint óriás dagadt szerelemre-éhes nőszirmok), szarkaláb kék sziromzacskó-növénykürt-szempillás asszonyhüvely-nyitottságai, vadrepce, a nyárfák és fűzfák levelein zöld hangcsomók, sárgán-pihegő, pislogó zöld brekegés-szívecskék: a levelibékák, a napon, egy ős-kavicson, annak barna csigás gyűrűrajzolatú korongtojás-ősiségén, vagy egy száradt, párálló békanyálfoszlányos, békanyálszőrzet-szakállas rögön pici, élénk gyémánttal pislogó, meredten pihegő, pillogástalanúl gyémántló törpe pikkelysárkányocska, gyermek-gyíkocska, gyíkcsecsemő (pikkelyruhája is mint az átlátszó-üvegöltöny, hogy kitetszettek vérerei, idegerei, a szív, a belek, a gyomor, a kloákába csillagosan forrva ágazó utolsó hártyacsatorna, az agyvelő, a csontváz üvegdrót-hajója) pihent lihegvén üvegtoll-meredten gőzölögve, sikló úszott a nádtorsok között zöld pikkelyspárga hullámvonal-örvényléssel, enyhe, széttörő üveggyűrűket kotorva kő-szívcsúcs fejével, a nádszár zöld vasbotján, vascső-zöldjein nádiverebek ültek, kék vékony porcelán-ágazás csillagokkal markolva át a zöld fémlap-lándzsás levelű bütykös nádcsövet, néha egy-egy törpe teknősbéka mászott ki a zöld mocsár-csöndből, bölcsen, mint egy kígyónyakú, kígyófejű, kagylóhátú és hasú kerekded, lassan-mászó vers, aztán a fehér enyv-idegzetű, fehér enyv-vérű, sárga koronglap-csipkekoronás kutyatej, aztán: a feketepettyes téglapajzs temetőbogár, csíkbogár, csíbor, pók, zöldpettyes-pajzsú zöld büdösbogár, százlábú, katicabogár, vadméh, darázs, lótetű, halcsontváz, gyíkcsontváz, békacsontváz, kígyócsontváz (spirálos, rugós, orsós, pántos, íves szalagos, pajzsos, korongos, lepkés, csigolyapontfűrészgömb), szikrázó száraz semmiségek! Halál utáni halálok. A maradvány-halhatatlanság. A maradék-szikrázat: leszünk, amik majd mi is: halandók, lelkünkben tán pokolra-ítéltek és csontvázunkba-se halhatatlanúl! Föltámadás-előttiek. S lesz-e részünk majd: a föltámadásban? Ha lesz föltámadás. És lesz-e föltámadás? Mert lesz-e föltámadás? A testek Áttetsző Föltámadása, amikor önmagát (volt emberönmagát) az anyag megkeresi az anyagban, mikropont-részecskerészletei egymás-felé lövődve összesűrűsödvén gömbponthalmazzá: összecsomósodnak, lesz az ember (volt önmagunk) testi formában ugyanazzá, de testanyagában a fizika és biológia törvényeit széttörve átszellemülve átlényegül, koordináták, függvények, határok, téridők, időterek, határfelületek, áthatolhatatlanságok, zártságok, kötöttségek, halandóságok föloldódnak, s lesz testünk formája volt testünk alakja megint, de új tulajdonságokkal föruházott sugárzó anyag, áttetsző, puha, mindenható és mindenüvé ható sugárzó kristályanyag-szellemiség: Isten halhatatlan részei leszünk majd, Istennel régen-megváltott, a téridő-időtér határtalanságáig lebegve-elható, a határtalanságot lakható halhatatlan kristálylángoló szellemanyag testek, leszünk a Föltámadottak, boldog nyüzsgésben és misztikus eszméletlen szent virágzásban, mint Szuzó: Misztikus Szent Látomás-Könyvében! Itt nőttem föl én, e tó mellett, e tóban szinte, ültem éjjel a holdlángú sásban, nappal (hajnal-véres, nagy alkony-véres foncsor-fodrozásban) az arany-karikákkal lassúdad lágysággal szétterpedő, vagy arany-forgács-torlódás vízben, télen korcsolyával írva a végtelen fehér deres üvegirkalapra gyermek-költőségem öntudatlan, sercegő karcolás-vers-sorait, aztán óriásharcsát láttam jégbefagyva, ott feküdt a hatalmas kék kocsonyaszivar, szája fehér vászonkocsonyapatkó, szemhéja zöld zománc-gesztenyeburok, kétágú óriás kocsonya-bajusza, mint zöld óriásgiliszta virágzott fagyottan a légbuborékos jégben, a szájszöglet harmonikaszelvényzacskó csúcstövéből kinőve, zöld mohaspárga tekergéssel a csonttojás-üreg orrlikak alatt. Itt nőttem föl én, meg a nádasban, meg a szőlőben, meg a földeken, meg az erdőben, meg a temetőben. A katholikus temetőben. És de szerettem azt a zöld rengeteg-zuhogást, a zöld láng-örvénylést, a zöld sejtelem-örvénylést, az erdőt, meg a téli erdő kúsza gyerek-ceruzavonásokkal légbe-firkált grafitvonal-krikszkrakszainak csipke-nyikorgását, a vadak, madarak lába-nyomát a hóban, a negatív csipkéket, csillagokat, csúcsos és hópillérszívfalközépű negatív kagyló-ikreket, meg a vadakat, madarak véres fröccsenet-lángú, vagy széntojás alakú ürülékét az erdei szűz havon, meg az erdei vadak: szarvasok, őzek, nyulak, rókák vizelet-nyomát a tiszta tiszta hóban: a kék, a zöld, a lila, a piros, a vérarany kutacskákat a hóban, a tiszta tiszta hóban, a színes vizelet-lukak: mint a hó virágai, a tiszta hóból piros, kék, zöld, lila, vérarany lukcsillagokkal kinőtt ibolyák, szarkalábak, lángvirágok, zacskós-pamut istenke-kesztyűk, a fehér csönd tűzliliomai! És de szerettem a tücsköket, szöcskéket, sáskákat: az óriás fekete szamóca-szemű gyászhártya-doboz lakk-pattogásokat, a kékpettyes-pirospettyes zöld üvegszív-fejű arany-csettegés szökdécseléseket, az óriás zöld kristálytojás ikerszempárú háromszögcsontkehelykoponyás zöld hallgatások, zabáló, kotró, a száj körül peremesen nőtt lábkezek, eres, áttetsző zöldüveg szájlábak iker háromszög-kancsókanál csőrszájnyitogatásba a darázs gyömködését, ahogy az gyúródván és gyömöszölődvén pihegve, kristályosan, pihésen, aranydonga-aranylemez mellény-vértezetesen tömődött a közönyös rovarszájba, mint zengő dunyha, mint fuldokló, hólyagzó, lüktető, tömött szőrrel földuzzadó, fölbuborékosodó, behorpadó, csöcsként kicsúcsosodó zokogó párna, rágcsálva lassan, nagy harapásokkal (nagy szőrös test-szeletek, szőrös élet-rögök létéből kiharapva!) a zöld kanálcsőr-háromszögpofába tömődött, mint síró vánkos, vonagló, halál-rángó, halál-lüktető, halál-mézpontokat gyöngyöző, halálgyöngybuborékot pórusain kifújó halál-haldokló, zokogó kristályszőrcsillag! És de szerettem a szitakötőket: a bunkófejű, rügyszív-fejű gyász-cikkanásokat, sistergő tűzrúd-cikkcakkokat! A cigányok a temető alatt laktak! Pontosan a temető alatt! Őket is de szerettem! Sándort, Trézsit, meg a vak Vilmát, aki akkor talán tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett, s ült vakon, pislogva vakon, ült vak fekete szemgolyókkal, vak pislogással az egyik temető-alatti barlang sárgaföldagyagszikla-sziklakő buborék-vödrében, agyag és szikla gömbkagyló-gödör-sátrában, pucéran, kis agyonvizelt, teledefekált szalmakoszorú fészken, mint örökké éhes madárfióka, ült ott meztelenűl és vakon, fehéren és vakon, mint a gekkó, vagy mint a barlangi tarajosgőte, vakfehéren ült fehér vaksággal a neki örökfehér térben (a legföljebb tapogatás-térben, nyirkos ujj-érintés, agyagizzadtság-nedves tenyér-tapintás térben), ült meztelenűl és fehéren, Vilma, a cigánylány, a vak barlangi-gőte-szemgolyós, ült fehér-vakon és mindig mosolygott, ült télen is meztelenűl a szaros és húgyos szalmakorona-madárfióka-fészken, (amikor a hó, mint fehér szőrfüggöny lángolt a barlanglik-kapu kristály fonálfödőjeként), lábszárán csigabiga mászkált kocsonyahullámfodrosan, ezüsthártyacsík-nyálszalagot csúszva a lábszárszőrök fekete pihecsillagain, mászott higannyal-töltött üveghús-lopótök szemtornyait kitolva kettős fehér bimbó-ágazással, körötte óriás piros és kék és zöld döglegyek és húslegyek dongtak és zengtek (fehér vakcsöndjének ásványló szőrös cikkcakk-hegedűi), örvénylettek, gyűrűztek, köröztek, fehéret-látó vak fekete szemgolyójára szálltak, leülvén a vaksággolyó gömb-üvegére, s ott dörzsölték össze mellső lábaik két tenyerét (mint kezüket a püspökök, papok, plébánosok, temetés után, vagy keresztelés után, vagy utolsó kenet után, már kint a halálcsöngettyűs hóvilágban, a viharlámpa-tűzcsillagos hóhalál-spárgakaszabolás éjszakában, mikor a haldokló megkenetett már a szent olajkenőccsel minden érzékszervében és észleletszervén és lét-szervein!), ott kavarogtak, röpülés-hurkokat, zengéshálókat szőttek és írtak a legyek, darazsak, méhek, dongók, lilán, pirosan, feketén, pepitán, zölden, lila és aranyszőr-övekkel, arany piheszalag-gyűrűkkel, aranypettyesen, barna-medvebundásan, színes ásványóriás-rög szemekkel a kék bütykös, csápbunkós, vagy csáptűztollas, barna csápbuzogányos, lemezekből-szögecselt vassüveg, vas-sisak, vasálarc-koponyákon Vilma meg ült és mosolygott, a vak cigánylány, ült meztelenűl, néha egy kékpettyes, vagy zöldpettyes, vagy zöld káposztalevéleres szőrlevelet, nagy cérnahorgolástoll-csápú dupla szőrkagylótoll-lepkét fújt szívére a forró, őrjöngő nyári szél, az aranyszáj tűzfújása, Vilma ült vakon, önmaga vak-fehérségében, önmaga fehér öröklétébe sűllyedve, mint békalencse-korongba a kecskebéka, hegyes csecsei, mint kemény pihés kúpcsövek az agyagsziklabarlang kagylóteteje felé meredtek, mint élő látcsövek, mintha látnának a dagadt-hegyű emlőkúp barna bogyójával, mintha azok a szőrös barna mályvatányérból kigolyósodó szív-hasíték szájas emlőbimbók volnának Vilma látó szemei!, ágyékdombjának vastag és rostos háromszögletű szeméremszőrzete feketén szikrázott, mint egy fekete csillag, koromcsillag a combtövekből a köldökig füstösen fölerjedve, göndör lándzsázással fölbolyhosodva, haja meztelen csípőjéig göndörödött le hömpölyödvén, a fekete tejút, s a far-golyók iker-szívfél találkozásánál kunkorodott föl bajszosan és csigásan, fekete kacskaringókkal, mint az asszir királyok szívalakú szakálla-csücske! Ült meztelenül Vilma, mint a Meztelen Szűz Mária, a Láthatatlan, a Csak-Misztikus-Látnokoknak-Látható, ült meztelenűl a szaros és húgyos gyűrt, kopott, kopasz szalmafészek-csillagon, mint a Vakság Mosolygó Angyala. Mint a Mosolygás Vak Meztelen Angyala egy száműzött csillagon: vaksága-önmagába-száműzötten, mert nagyon szerette őt az Isten, s megvakítván egy vak fehér csillagra ültetve száműzte őt, mert az Isten nem lehet szerelmes! Mert az Isten Szent Szecussióban lányát nem szeretheti! Lányába nem döfheti erjedt nemiszervét, örök nemiségét, mert az Isten belőle-lényeit, őbelőle-teremtményeit, ő-anyaga gyúrtjait szerelmesen nem szeretheti! Mert az Isten önmagába nem lehet szerelmes! Mert az Isten Isten-önmagát bűnös vággyal nem szeretheti! Ezért vakította meg szerelme Angyal-Édene szemét, ezért köpte be vaksággal, vak nyállal szemgolyóját, ezért száműzte önmagát a lánnyal (lányába hímszerelmét) vakon a Vakság Fehér Csillagára. Az Isten. És Vilma csak mosolygott. Ő volt a Titok! De sokszor néztem őt szerelmesen! Ő volt a Vak Titok! Vilma, A Meztelen-Szűz-Mária! A cigányok a katholikus temető alatt laktak! Századok óta vájták a sárgaföldet (agyagtéglának, vályogviskónak) a falu szegényei a temetődomb tövében: likból gödörré, gödörből sárga barlanggá sárga fénylő óriás gesztenyetok-belsőkké, s rágtak szegény-kezükkel akaratlanúl a temető alá hatalmas sárgaföld-barlangokat. (Mint dögtestben a dögbogarak mohón csámcsogva és zabálva fürészkaréjos szájszervvel, vashorgonyzsák-kasza rágószervvel, üregeket, hogy végűl csak a kitinváz átderengő póruspontok sárgaréz hártyatokja marad meg, s belűl a szerveket-fölzabált, húst, izmot, idegeket, szemkristályanyagot, agydúcláncot, szívet, gyomrot, beleket, ürítőpontba ágazó ürítőcsatornát fölzabált üresség hártyazsákbelső-csöndje!) E temető alatti barlangokban laktak a cigányok. Barátaim! Trézsi, aki jött (szegények szorgalmasaihoz) hozzánk is, minden második napon, nagy kékzománc tejeskannával, s döntötte, s öntötte abba amit kapott, amit szegényen adtak: tökfőzeléket, mákostésztát, paprikáskrumplit, lecsót, diósbeiglit, faggyút, tyúklábat, kacsalábat, libalábat (a mozgás halott sárga pikkelyes, körmös háromszöghártyaesernyőit), bablevest, gulyáslevest, krumplihajat, záptojást, tojásba-döglött, s a büdös sárga fulladék-enyvbe holtan embrió-tátogó csibe-újszülöttet, tört fehér zománchéjfödelű tojásban piros tojásnyálba fúlt magzat-kacsát, káposztáscvekkedlit, derejét, disznótökit, pörköltet, nudlit, szilvásgombócot, granadírmarsot! A maradékot. A virágzó moslékot! A szegénység maradékát! És vitte haza, a barlangokba: Sándornak, meg a többieknek! És Sándort, aki a köd-köpködő Szent-Este gyertyafényes hajnalán jött mindíg tömzsi tücsök-feketén, behavazott óriás Nabukodonozor-szakállal (szakálla göndör és csigás szőrrostjaiban fehér hó-darazsak szikráztak), mellénye aranycsontvázhímzéses kék pászentos bársonydolmány, lába csomagosan zsák-zacskóba kötve és tekerve, haja fekete szőrcsigák gyapjas kemény, behavazott sisakja, jobb kezében szál égő gyertya, bal kezében kis karácsonyfa piros pántlikákkal, néhány szaloncukorral, a gyertya arany-lángszíve hatalmas szivárványló fény-szívet égetett a hajnali havazásba, vagy a kék fagy-üvegbe, vagy a dérszőrös kútvödrű és kútkerekű, dérszőrös kerítésléc-csontvázú, gyöngyöző szívű Ködgomolygás Megszületés-Másnap-Hajnalba, s énekelte kéken-lángoló szájjal, arca kövér szőrzeteiből kék lángkürtöket fújva, mint egy óriás fekete tücsök-sárkány: fekete őslénybizonyossággal, fekete lapokból, szelvényekből, ívekből, csövekből, dúdorokból és hajlatokból összecsavarozott Szőrbozontos Őstücsökóriás-Karácsonykirály, hogy: „Csordapásztorok”! Zengte gyémántló hódarazsakkal belepett elnehezűlt fehér szempillákkal pislogván piros tűztrombitákat fújva, énekelte bederezve, behavazva, beködözve, és jobb kezében vala égő gyertya és bal kezében vala kicsiny karácsonyfa, és sírta énekét, mint akit nyúznak, a vad, Sándor, a Király-cigány, karcosan, érdesen, kacéran, hetykén, pálinkásan, borosan, jajgatva, sose-szajha szájjal, sose-céda szájjal, harmonikaszuszogás-hangon az Én Karácsonyomat! Sándor! A Király-Cigány! A Sose-Koldús! Az Asszonyok Hím-Fejedelme! Szűzek Csődör-Atyja, Anyák Kan-Meghágója. Sándor, az én Barátom! A barlangok szájüregnyílása (emésztőnyílása) elbúrjánzott vad bozótokkal, szétterpedő, szétágazó mohos-levelű és halálgyászillatú bodzafákkal volt benőve, embernél magasabb sziszegő lándzsa-merengések szőrös és nagysejtescsipketoll-levelű csóvány-óriás-szívekkel (csalán) volt bepajzsozva, s ez óriás, égő, perzselő, hólyagoztató, égettető zöld barlangszáj-pajzsok, e vastag zöld bársony-tollcsipkelevelekből lándzsázott óriás kapu-pajzsok, barlang-szájfödő zöld égő óriás-szívek a Titok Belsejébe, a Titok Gyomrába csak engem eresztettek. Szézám-nyílj-ki-utat csak nekem adtak és engedtek. A temető alatt az egyik sárga agyaghordóban egy fényes, lángoló körön ülvén, mezítláb, bokacsontig érő hosszúszárú fehér vászongatyában (mellkasa tömör szőrbokrokkal füstölgő rézpajzs, felsőteste vörösrézlapokból és vörösrézlemezekből csévézett, ragasztott kövér ing) ült mint egy óriás fekete kristályvese-szemű réztücsök-tömörségkirály, pipázott és köpködött Sándor. Ült a sárga agyaghordó-homályban, barna pipafüstjébe göngyölödötten, mint teremtés-töprengés közben kövér barna teremtés-ködében az Isten. A másik (temető alatti) agyaghordó-barlang strózsákján ült Trézsi, az Asszony és pipázva szoptatott, a sárgarózsa fényű szalmás agyag-gyomorban, nagygombú, szőrös, óriás-feketeszeplős lepényzacskó melle fekete csecsemőszájban, az meg, a kis göndör, rongyokba-kötözött fekete tücsök cirpelve, cuppogva, szortyogva, csámcsogva túrta az óriás szeplős emlőlepényt, mint fekete dunyhát, a fekete csöcs-dunyha duródott, túródott, torlódott, fölcsomósodott, hólyagzott, belappadt, ahogy a kis fekete tücsökfej túrta rágva, rágicsálva és cibálva nyálasan, hab-buborékosan, éhesen, mert hiszen szárazságot szívott, mint a sivatagi Ősnapsugár-Hal Gyomrában: a tikkadtra-aszalódott Eltévedés! Trézsi meg pipázott, s köpött. Mellette ott feküdt szikrázva, fehéren, szárazon, mint egy hatalmas kőléchajóbordázat-test, kőcsigolyalánc-gerinccel: a lócsontváz! S a sárga barlanghomorulat buborékbelső tetejéből, s fénylő agyagszálkás, lángoló agyag-eres oldalfalából: koporsóvégek álltak ki, lábfejes szőrös lábszárak, állkapcsok, koponyák, koponyarészek, csontváz-kezek, félig-elrohadt fejek, férfi-nemiszervek, koporsódeszkák szöglet-rohadékai, csúcsfoszladékai, emberhajak, nemi-szőrök, combcsontok, lábszárcsontok, fogsorpatkók. medence-csontlepkék, csigolyák, szakállak, rohadt ruhafoszlányok, foszlott szemfödőrongyok, fehér penészes koporsópárnák rühes csücskei, emberborda-gerendakaréjok, mint a gyíkok kristályrög szemei, mint a varangyok dülledt gyémántgolyó szemei, mint a sáskák zöld üvegeres üvegszájlábai az orrlikas zöld-zománc szájszervkanalak körűl koszorúban. A zöldzománc csőrkúpszívfej zöld üveg-csecsemőkezű szájlábkoszorúi, ha nem tömnek, ha nem gyömöszölnek, ha nem gyömnek, ha nem gyúrnak, ha nem dolgoznak, etetvén a zöld zománc-csőrkanál-ikerszájat. És égtek és lángoltak és ragyogtak és szikráztak a halál-maradékok, mint az imádkozó sáska zöld zománc-sisak fejének óriás dagadt százezer-gyémántikragömbhalmaz, merev, pillátlan, szemhéjtalan zöld kristálytojás-szemei, a sárga agyagfalból kiállván. És szőröződtek, foszlékonyan lobogtak, mint az elfelejtett bánat, mint a meghalt szerelem, mohazászlókként rongyosan lógtak ki az agyagfal arany-csöndjéből, békanyálként szakállazva és korhadt fogakként rohadozva a maradék-halálok. És Vilma ült meztelenűl, haja szűz kancazuhatagában szalmaszálakkal és égő virágkoszorúval a fején. És Sándor pipázott és köpködött. És Trézsi szoptatott, pipázott és köpött. És szikrázott az arany hólyag-golyó csöndszívében a hatalmas csontváz-ló! Mint a Lehetetlenség Elszáradt Arany Csikóhala, mint a Megmagyarázhatatlanság Kiszáradt Ezüst Halcsikója! Mint a Kimondhatatlanság Óriás Époszi Kő-Kérdőjele! Az a csontváz-ló az ő szürke lovuk volt valaha. Aztán megdöglött, s elrohadt (lehet: húsát, szívét, máját, veséit, tüdőit megették, mindegy), s maradt ott a csigolyás-bordás-csigolyatekergéslánc óriás csontkérdőjel, foszforeszkáló, nagy, nyitott-fogsorú lókoponyás Titokzatosság-Kérdőjel, mert az a koponya akkora volt, hogyha ráültem, úgy ültem a gyöngyszáraz, luk-kutas, hártyaszilánk-szakadékos, vastag csonteres, fekete-varratos, szétnyílt-állkapcsú, fogsorpatkókkal-szikrázó hatalmas csonthártya-tojáson (tojáshéjon: mert hisz belül, benne gaz volt, meg fű, meg csönd, meg barna homály), kőeres tojásdad mészhéjgömbön, mint a Halál Sárga Vicsorgó Csillagszigetén. És az agyag-barlang-csigaház-üregek kürt-tető homorulataiból kilógtak a halottak halálfoszlányai között a temetői fák gubancos, tekert, csigás, spirálos, csomós, háló-csillagos, bütykös és rücskös, fonalas, spárgás, drótos, cérnaszálas és féregszálas gyökerei, mint a megkövesedett belek, eltaposott bogarak hosszan-gyűrődve kupacos spiráltekergéssel kigyűrődő belei, a potroh pontszerű ürítőnyílásán hurkásan kitódulva és enyves-véresen kigyűrődve száradó cérnaszálhalomtekervénykupacként, mint fehér, végtelen galandférgek szegény gyerekek ürülés utáni végbélcsillagpontjából (a miénkből is, amikor guggolva kakáltunk pipacs-fenékkel a ganédombon, a gőzölgő aranymelegen, vak téli ködben, s gőzölgő gyermek-ürülékünkben tekeregve nyüzsögtek a galandférgek, a barna salakhalomban cérnacsomófejű, vak fehér cérnaszálak), mint a földigiliszták, mételyférgek, mint a dögökből a szálazva üvegcsomó fejjel kitülekvő férgek, hogy fölkunkorodtak a gyökérvég-agyak, mint a bajusz-szálak, vagy elburjánzott szemöldökszőr vastag szálrostjai, kilógtak a temetői fák: ecetfák, jegenyefák, nyárfák, akácfák gyökérkoronájának tengericsillagtó szálvégei a nedvesen-ragyogó agyaging-belső aranysár-anyaghúsából, mint megkövesedett idegszálak, ér-rózsahurkolatok, mint a megbarnult cérna, mint az ottfelejtett férc. És volt ott, a száraz és nedves, csipkéző, párázó, gyepes, bársonyos, lángoló, csalános, száraz, kaporszálas, csontkaporcsillagfejes, elefántfüle-dagadt pórusos lapulevelekkel becsöndezett, hatalmas zöld üvegfákkal, eres zöld üvegcsokrokkal: bürkök üvegszövevény édenével becsöndezett temető alatti zöld tenyészet titok-csöndjében élet: csigabiga mászott, varangy mászott rücskös kövér pislogó izzadt mohasággal, zöld-szeplős, barnapettyes, kékszeplős madártojások hevertek sárga buborék-csomóban, gyík surrant riadt gyémánt-pillanattal, pók szálazott lassan lefelé a zöld homályüregbe, mint gyémánttal-kirakott terpedt szőrgyűrű a zöld csönd gyermekujjára csúszva, selyemnyálfonalat hurkatöltőként okádó hasa szövőszemölcs-csöcséből folyt ki a selyemcérna, ömlött, mint a kristály-vérzés, s azon (pihés hasa nyálszülő-pontjából kifolyó nyálcérnaszál-önmagán hanyatt függve) a függőleges, lengéstelen, merev nyálkötélen lógott mint fordított gyémántos szőrcsillag-púp, szétterpedt lábakkal, (szőrpiheküllők), mint egy ásványkő-agyú szőrkerék, önmaga körül lassan megpörögve, a zöld bürökpillér-szövevény csönd zöld derengés üregének közepén; ott a mályvák, lóherék, kutyatejek, kövirózsák, gyepliliomok, száradék füvek, aszalék bürök és lapu eres hártyarothadások, póruscsipketüskés növényszár-csontvázasodások barna, zöld és arany szőr-erjedésében, a vadrózsabokrok, jázminbokrok, sombokrok, galagonyabokrok, aranyesőbokrok zöld lángolásában, (kik fölerjedtek a temetői gyermeksírok kis halálcsomó-föld tégláit is benőve, a rothadt és félszárú, kúp-léctelen, tört-deszkakarcsontú kis kereszteket is beömölve zöld füstdagadással, mintha a lenti óriás agyag-ágyék zöld szőrzete füstölögne fölgöngyölögvén és göndörödvén zöld virágzó kemény bujasággal, dagadt ágyékiság-virágzásban kúszván mohóan a temetődomb eres hasfalán a zöld növényszőrláng dagadásszív), ott tyúkok kodáltak és káráltak, pettyes és szeplős barnasággal, piroshernyó kígyónyakkal, nyálas bögytollkoszorúval, fostos segg-szív tollkoszorúval, ott tyúktojások lángoltak a naparany-növényszövevény rácsozat aranydrót-zöldárnyékdrót ketreceiben, mint a végtelenség téranyag gömb-gondolatai, ott pipacsfejő, piros és kék sarlótoll-farkú, kék és piros tollsarló-csokor farkú kakas kukurikúlt, öreg isten-szakállas kecske mekegett a virágzó bodzabokor-őserdőben, lila és arany árnyéktányérok és fénytányérok befoltozottságával, bepettyezettségével, nagygombos, aranyszeplős dagadtan-szétálló V-betű fekete hús-zacskó tőgyeszéttolta szőrös, pipacsvaginás combjait, mint a szerelmes asszonyokét, s rágta a kórót, krisztustövist, bogáncsot, amely ott virágzott püspöklila szőrpikkelyes süveg-gömbkoponyával, (toka-tövénél barna növénycsipkecsillag-csésze) lila pikkelysüveg-fejjel a faluszélen, útszélen, temetőszélen. Mindez: mintha én találtam volna ki. Mintha ihlet-képzeletem, vagy képzelet-ihletem találta volna ki. Játék-képzeletem játékőrülete! Képzelet-játékom gyermek-tébolya. Gyermek-ihletettségem, ihlet-gyermekségem kamasz-képbolondozása, legényke-szóviháncolása. Dehát így volt. És szólni akkoriban (élőbeszéddel) alig is tudtam! Pedig éppen akkoriban olvastam szent ihletettséggel, szent mohósággal (és szent érthetetlenséggel is olykor) Immánuel Kant két könyvét: A tiszta ész kritikáját és A gyakorlati ész kritikáját, Reiner Maria Rilke és Stefan George verseit, meg Tisza Domokos verseit, Szent Ágoston Vallomásait és Pláton Összes műveit, meg Eckehard-mester, Jakab Böhme misztikus írásait, Ruysbroeck mámorító csuda-látomásait, Avilai Nagy Szent Teréz Belső Várkastélyát, a csönd és gyakorló önismeret őskemény, finom radiolaria-csipkeváz-várát, mese Pázmány Péter szar-átkos, és mennyország-dühöngő szavú könyveit, a káromkodás-pecsétes kék bársonyvirágzást, és Angelus Silesius fehér cérna-Bábeltornya verseit, Kölcsey Ferenc csillagos-hólyagzó medúzarózsaként világító agyú, vad, gyönyörű igazságtalan bírálatait, dogmatikusan-őrjöngő, mégis-fényt-hozó tanúlmányait, Kemény Zsigmond misztikusan és gyertyalángosan csillogó vértezetű, aranyporral és elmúlás-köddel gomolygó regényeit, József Attila lángoló vers-törvényeit, és Babits Mihály lángelme-tisztaságú, édesded lángelme-érzékenységű és teljes tiszta lángelme-erkölcsű irodalomtörténet-regényét: Az európai irodalom történetét, kamaszlásom Szent Bibliáját, Kempis Tamás kicsi akarat-könyvét, az engem-mindíg-cselekvésre-bíztatót, F. Dosztojevszkij óriás Krisztus-Árnyékú bűn és föloldozás vérőrjöngés-balta-kés-kaszabolás Szent Epilepsziáit: a Bűn és bűnhődést, a Megalázottak és megszomorítottakat, a Karamazov testvéreket, az Ördögöket, A félkegyelműt, az Emlékiratok a holtak házábólt, és Leo Tolsztoj bűn-bűnhődés-föloldozás-dacos-szerelemakarat Szent Époszát, a Világegyetemet-bekeresztező Piros Feszület-Árnyékút, a megteremtés és a megszégyenülés, a kiváltódni-akarás és a fölvállalás emberelme-tökélyét, a Föltámadást, s olvastam akkor a vastag kövér szőrkévelombjával szívemrehulló bajuszú Lángelme-Ősz Arany János hátrahagyott műveinek két kötetét, az aranytökélycifra-egyszerűség kötésű vastag aranytéglalapoldalú nagy könyveket (azóta is könyvtáram törvény-áhítatait): az Őszikés, Éposztöredékes, tréfás, aranyrög-gazdagságú bölcs rím-cetlis verseset, meg a tanulmánykötetet, hajnali eszmélkedésem égő hajnalcsillagát. Mint a Plejád csillagképe, a szikrázó csillaggolyó-kaportányérszál és űrég januáréji tiszta fekete fagyában, a nem-üres üresség téridőfüggvény gyászcsöndjében: lobognak ragyogván eszmélkedésem örökös nappal-éjszakáján és tudatom tiszta űrég éjszaka-nappalán: ezek a könyvek! (Azóta fölnövekedett könyvtáram rétegeződés-történetének vizsgálata: elmondhatná eszmélni-kezdő tudatom létfejlődés-történetét, mint a kőzetlapgyűrődés-rétegek, palasíklaprétegek kő-csöndje és pala-csöndje: a lény és létező-fejlődés fossziliáiból: kőbe-kövesedett lépésnyomaiból, maradvánnyomaiból, porzó, bibe és virágpornyomaiból, spórák és bibék, csírák nyomaiból, vázmaradványaiból, halálvergődés-nyomaiból, halálfuldoklás-kőbuborékláncnyomaiból, fuldokló, halál-vánszorgás hullámvonal-csigagyűrű spirálvonalvésetnyomaiból, tölcséres haldokló-szuszogás-nyomaiból, kőzetben megkövült virágszirom, bőrcafat, pikkely-törmelék, pókláb-töredék, törmelék-csáppáfrány-csipkekőerezet-tollnyomaiból, pontpetty-fújás-tölcsérkő-nyomaiból, tollmorzsalék-nyomaiból, pártacsésze-pórus-háló kőpont-nyomaiból, ősfák kőtöredék-könyvlap nyomaiból, ősdarázs kőlécbordázat-kőtoll csápkövesedésnyomaiból, ős-szitakötő állatásvány-óriástojás szeme óriás sejtes-felület-csiszolatú szőrpóruspontos kőtojásmaradványából: az őslénytan, ősállattan, ősmadártan, ősnövénytan, a létezés, (földi létezés), a biológiai létezés, a bioszféra őslény-ősnövény fejlődés-történetét. Eszmélkedésem amőbáit, vírusait, csíráit, rovarait, növényeit, virágait, lepkéit, kétéltűjeit, halait, halgyíksárkányait, sárkányait, szaúruszait, ősmadarait, ősfáit, ősfüveit, ős-éneklőit, emlőseit, és emlőtelepeit, karmosait és patásait, eleven-szülőit és hímanyáit, hasba föltolódott, nősténytől-utánzott embrió-zacskóban magzatait kihordó kan-anya hím-halcsikóit, csikóhal-apa anyáit, kiköltőit és külső test-zacskóban megtermékenyülőit és embrióit növesztőit! És ott volt a falu alatt, a temető aljában a falu szeméttelepe is! Hamu, salak, papundekli-dobozok cafatjai, elrohadt koszorúdrótkoronák, szétázott cafatos koszorúszalagok, lilák, fehérek, feketék, esőben elmaszatolódott bucsú-aranyírású szalag-fecnik, lukas piros lavórok, rozsdás feneketlen (népmesei) pléhvödrök, sárga csibekoponyák, fehér reszelőfogsor peremszélű csukott arany-duplaság kacsacsőrök és libacsőrök a szőrpihés tojásüreg-orrlikakkal, rohadt-faág tyúklábak, a szaru-sarkantyúvirágkesztyűs karmú vörösréz drótvázesernyők, összegyűrt fehérpettyes piros bögrék, üreges-szivacsos-szálkás tehénlábszárcsontok, szárnyas és szőrös gyémántpöttyök süveg-kupacával bozsgó büdös fekáliahurkák tekervény-csigaházakként száradó tyúkbelek, kácsabelek, libabelek, férgek, százlábúak (mint molekulákból kiszabadúlt, fürge, bekódoltság-föladatuktól megszökött fehér DNS-spirálgyűrű hordó fonadékkoszorúláncok), vén fekete szövetként foszló, rostos és likacsos koporsódeszka-darabok, rozsdás drótgubancok, erjedt fémforgácsok, óriás barna bársony-hátteknőpajzsú lótetűk, püffedt, pislogó, nedvedző, zöldszürkefoltos mohából óriás varangyok, alumínium eső-villa fésű-részletek ragyogva, zöld és fehér üvegpalack-nyakak, nyakfejükön vastag peremgyűrűvel: az üvegszáj!, szilánk-oldalas palack-homorulatok, zöldtányér üveg-aljak (mint hatalmas üvegszilánkkoronás lencsék), széttört cseréptányérok száraz sziromhalmaza, záptojások, elvetélt, vagy elvetéltetett magzatok, embriók (mert valami kénes anyaggal tömött vászonzacskót dugtak föl méhükbe az asszonyok, abból spárga lógott ki a vaginán, ez volt a magzatelhajtás pokoltitka ott!) csöpp szőrős, pihés, pihelángos aszalt csomói, sorvadt piros hernyó-lárvái, a pihés befelé-fogsor rózsapatkók: szemkezdet-pontokkal, piros ebihalfarokkal, kék tarajosgőtefarokkal, pötty péniszkezdetekkel és szív-vágat csöpp vaginakezdetekkel: bedugván begyömöszölve (rohadt újságpapírba, vagy barna papírzacskókban) e vak lét-szemét, ez őrjöngő-létezés-szemét, fém-üveg-porcellán-papír-csont-tyúktoll-tojáshéj-temetőmaradvány-dombjába, amely büdös volt néha, mint az oszladozó katonahulla, erjedett, lángolt olykor, mint a Gyehenna, Krisztus halálának szeméttelepe (amely ott lángolt, égett, gőzölgött, füstölgött a kereszten Grünewaldi szőrös gyökércsavarodással csüggő véres, nyálas, ejakulátomos, vizeletes és fekália-enyves kimúlt Véres Test Megváltó-Szégyene alatt, a Példázatok Pokla, az Égő Gyehenna, a sápadt bamba ácsorgók, fehérremeszelt arcú tétova vak körülállók, s a nagykörmű sárga halál-szagú vak gombalapfejű ácsszögekkel (egymásra csalánlevélként hajtván) átvert húsfésű lábak alatt összeroskadván motyogva-zokogó, Krisztussal-bevérzett, Krisztussal-benyálazott, Krisztussal-bekönnyezett Szűz-Anya szűz szűzhártyás szülőnyílása alatt a Megváltás-Domboldal büdös, megújuló, bűntető gödreiben és üregeiben), ott gőzölgött, füstölgött, lángolt, égett falum szeméttelepe a katholikus temető aljában, az egyik faluvégen, a Bicske felé szalagosodó por-út (Bicske felé, ahová polgári iskolába jártam vonattal) a temető kis-utca akácfái és a temető háromszög-csúcs-lombjaként, mint elkurvúlt lapostetves asszony-ágyékszőr, s virágzott bürökkel, csalánnal, gyermekláncfűvel, kamillával, bógánccsal, kutyatejjel, vadkaporral, lapuval, lila szirombársonyerezetcsillag vadliliommal, mint az Elmúlás Tehetetlen Tenyészete! S e büdös virágzó szemét-sziget széle-alján, az országút-pormásli csordavert, lópatavert, szekérvert porlövet-pamacsaitól ezüsthártya-vértezettel befüstözve, ezüst porfüsttel beszőrözve és a lecsüggő szájszélig szürke porzsákruhába köpve; fehér kőkereszten festett pléh-Jézus függött megfeszítvén, rozsdás csüggő pléhteste újraföstve itt-ott: világoskék korong-golyókká a lapos, pillátlan pléh-szemek, a szakállszőrzet: rozsda, a száj-ovális és a szájból kicsurgó vérzés piros pöttyök és piros ér-vonalak kacskaringós hínárharangja és szeplő-gömbhalmaz zuhataga, le a lángoló vörösre festett szív-seb lándzsalékig, a bal rozsda-mellbimbó alatt, s az egész megváltó pléh-test csupa vérfröcsögés az ezüst országút-porfüst testre-erjedtség, pléhre-tenyészettség alatt, a rozsdás férfiágyékon festett sárga lepelhullám, a rozsdától szivacsosra rágott pléh-lábakon száraz égő szalmavirágcsokor, a rozsda-töviskoronás fej fölött pedig a kőből hurkásan és eresen kidomborodó bajszos kacskaringós fehér meszeléshártya sváb betűkkel: I.N.R.I. Ő volt az, én Egyik Jézusom: a Názáreti Jézus, a Zsidók Királya! (A többiek is ott kereszteződtek az erdő-útak, szőlő-útak, zöld mohaemlős dombok csecsgolyója alatt szalagosodó útak, búzaföldek szálkás és tüskés aranyhabtántorgás-örvényeinek pipacsos és kék búzavirágos sziget-csücskeinél, a metszésvonal-útak poros és gyepes széleinél: Eljövendő Megfeszíttetésem Rozsdás és Festett Előjel-Álmai!) És a temető-oldal kutyatejes és krisztustövises, zöld bársony-csacsifüles, kék korongtalajrózsás dombjába fúrva a nagy vasbogár-szögekkel kivert rozsdás pléh-ajtajú halottas-pince, hulla-pince, bonc-pince, kődoboz-üresség ablakán vaskeresztek-rács (dohszag és halálbüdösség fújódott ki onnan, mint a Sátán végbélszele), az ajtón nagy szívalakú fekete vaslakat. Be-beleskelődtem olykor (mert akkor is a halál töltötte be szívemet élő óriás-sejtjeivel!) s láttam a mohos és varangy-nyirkos kék tűzzel varangypislogó hosszú kőfélhenger közepén nagy X-lábú faasztalt (mint Reichenbach Mátyásnál, a hentesnél), azon hatalmas szikrázó bádogtepsit. Mást semmit. Csak zöld dögszagcsönd örvénylett halálhomályával kamasz-orrlikaimba, s a voltak barna nem-lét csöndje, nincsenek-ott-csöndje ömlött be tág kamasz-pupilláimon szívemig: betömve a szív lüktető gödreit és vonagló húsát barna rothadatlan és rothadhatatlan rongyaival: az Elmúlás. (Mintha új szívet műtenek a régit kivágva: tudatom mellkasába a Halál Bernard-professzora ültette az újat, a lét-pótló halál-szívet, hogy hinni tudjak: az életben és nem az elmúlásban!) S így élek boldogan és boldogtalanúl, de nem félve már semmitől, rettegve nem: semmitől, a Halál Szívével Tudat-Mellkasomban: halállal-dobogva, lüktető élő halállal agyam mellkasában: amíg majd én is meghalok. Hisz eljön az a végső idő, eljövend majd az én halálom is! (Csak ne jöjjön gyorsan, pont-váratlanúl, csak jöjjön lassan, hogy tudjam végigélni meghalásomat! Hogy tudjam megélni halálomat! Sors, ezt add meg nekem! Sors, Sors, Sorsom, Te Hozzám-Sose-Hűtelen!) Odabent, a zöldhomály-émelyédes boncoló-pincében csak egyszer jártam, 1946-ban talán, amikor a herceghalmi vonatkanyarban a batyuzókat lesodorta (úgy csüggtek a vaggonokon, mint csecsemő-majmok majom-anyjukon) az ellenvonat sok kifelé-nyíló vas-lepkeszárny ajtaja. Aztán odahozták a halottakat. Ahogy megszámoltam: tizenhatot. Nagy őrjöngő, darazsas, lepkés, legyes, katicabogaras, szitakötős, szöcskés, mézelőméhecskés és virágméhecskés, levelibékás, kecskebékás, tücskös, temetőbogaras és varangyos nyár volt, őrűlt, tébolyúlt, elmebajos napcsillag-gömbrózsával, ott feküdtek a halottak sorban: zsákokkal, újságpapírral, kék és barna csomagolópapírral letakarva, dehát kilátszott mohabolyhos arany-istenkekesztyű lábfejük, kék-kesztyű kezük, véres koponyahajzatuk, s ahogy a ropogó gyűrt papírokat, zsákrongyokat sorban leemeltem, láttam ivarszőrzetüket és ivarszerveiket, a férfiakat, asszonyokat, térd-fölött letört (mint szöcske lába ha gyerek-ujjbögyeid közé fogva a kitinszív-térd bütyöknél leválik, a szöcske elugrik zizegve szállván a fényben, a dróttüskefogas-drótcsillag rézlábszár meg ott marad ámuló ujjaid között kékpettyesen) asszony-combfelet, ahogy a sárga zsirmirigy-koszorúból (mint szilánkos tört ezüst-szög) és az eres húshurkából kiszögeződött a letört combcsont-tő, láttam a pucér szőrfüstös (már gyomrukban bugyborogva erjedő) dagadt, puffadt hasakat, a szőrcsillagos jéggolyó láng-emlőket, a véres fogsor-vicsorgásokat, piros, hegyes gombaként kipüffedő nyelveket, a szőrös orrlikakból szivárgó taknyot, nyálat, vért, halálvizenyőt, s a zománcmerev szemgolyók (a szemhéjak mind fölgyűrődve és legyűrődve!) barnasága és kéksége zománcosan izzott mozdíthatatlanúl, forgathatatlanúl, mint a rovarok, bogarak csonthártyakoponya gödörbe ágyazott, mozdíthatatlan kristálytoboz-szeme kék szőrkoszorúban, a rézdróthorgonyharang rágószervek, szájszervek, orrlikak fölött, a kék csápok alatt, mint a madarak szeme, gégenyisszantás után. S a halálpince előtt a nyitott ajtó zöld halott-ürege halálfüst-ködében Görög-bácsi ült és merengve pipázott, az őrző, a halál-őrző, a halottak királya, öreg, szikkadt, vékony, hosszú, vállgödörig-zászlósodó bajuszos, hártyás, májfoltos, eres, bibircsókos, szeplős, szuvasfogú ősz sváb napszámos, ült, mint egy hatalmas zöld kristálylécekből ácsolt Á-betű, zöld kristálylécháromszög óriás imádkozó sáska, mint egy hatalmas Ájtatos Manó, hosszúgégés hosszúzöld guminyakkal, zöld háromszögszív-koponyafejjel, hosszú kék sváb kartonvászonkötényben, ült a halál előtt egy hokkedlin, a boncpince-ajtóüreg-ürességkőtojás emberdögszagú zöld csöndjében, kamillák, kutyatejek, sárga gyermekláncfűvirágok között, s pipázott: És kukurikult a kakas. És delet harangoztak. Kicsiny gyermek voltam még (jaj, drága drága Tamási Áron, te Ábeles Én-Halottam, aki azt írtad egykoron Ábel szájával szólván, hogy „abbéli örömömben sírok, hogy nekem is van édesanyám”, Már-Te-Is-Halott, Édes Vadrózsavirágzás!), hogy színész valék! Emlékezetem enyv-szagú, izgalom-szagú, deszka-szagú, festett vászondoboz-szagú (a kék színfal-hátvászonra festett zöld pálmafák, meg fehér óceánjáróhajó), fröccsgőz-szagú, forgatókönyv-szagú, emlékezetem dolgokkal fénylő űrfeketéjén fehér (aranyhímzés-horgonyos) tányérsapkák nyüzsögnek (mint az elképzelt fémkorong ufók), vastag aranyrojtrózsa vállbojtok, mint színes rojthólyag medúzák, cifra tőrök, a munkás-férficsípők aranytövisei. Kis csíkos pizsamában kelletett mindíg a mozgó deszka-állványzatszíntérre mezítláb kiszaladnom, s mondanom, amíg ölbekapnak „Édesapám!” meg „Édesanyám!” s tán húsz gépelt oldalnyi ilyen csuda-dolgot! Futottam hát apám fehér verítékgyöngy-arca szorongásában, a Lipka István kocsmáros kövér, tokás, fénylő rózsa-mosolyában megfürödve előbb, aztán sipirc kifelé (mert hiszen óriás tél volt akkoriban, jegesmedve-testű, tüdőgyulladás-fújású, mikor óriás süvegekben úgy szikrázott és lángolt a hó, mint a népmese gyémánthegye, tengeren-innen, tengeren-túl, ahol a kismalac túr, s törpe nádtető-bajszú házunkat a gerendabordákig belakta a hó, hogy lapáttal alagútat vágott apám a kiskapuig, s úgy jártunk boldogan a meleg hó-alagútban, fehér lihegés-páfrányokat köpve szánkon és orrlikainkon, mint az eszkimók!), kendőbe bugyolálódni, inni a citromos teát, meg Dévay Gyula iskolaigazgató-úr és dalárdaelnök-úr rózsamosolygó tenyerét érezni izzadt, ideges, fekete kisgyerek-fejemen. Hát így valék én színész. A Sárgapitykés közlegényt játsztuk! (Hogy Déryné Széppataki-Senbach Róza édes napló-szavát éljem!) Életkorban előbb, mint Petőfi Sándor, meg Arany János. Kaptam is ajándékul egy nagy fehér, fekvő porcelán-agarat, amit anyám a konyhakredenc kis horgolt csipketerítőjére tett dísznek, a rézvirágos réz-kávédaráló, meg a nagy rézcombcsont-tökű rézmozsár elé, apám aztán egyszer (csak tehetnéd mégegyszer Csontváz-Papa, Csont-Se-Apám!) egy részeg éjszakán (anyám a vekkerórát akarta hozzávágni!) meztelen felsőtesttel (horpadt hátán a tüdőcsonkolás vágásvonala, a tarkótól a csípőgolyóig sarló-ívben meghúzott piros tintaceruzavonás: mint forradáscsipkekoszorú-virágvillám) hosszú fehér gatyában (szőrzacskós férfiassága kipenészlett a vászonvágaton) mezítláb a konyhában tébolyogva, üvöltve meg röhögve előbb kést keresett, aztán keresett valamit, hogy odavágja! Aztán szeme egyetlen részeg barna cikkanásával (mint egy barna darázskristály-cikkanat) meglátta a fehéren fekvő porcelán-agarat. Elvigyorodott, nézte (mi ott szorongtunk Gyula-öcsémmel a fehér szoba-ajtókeretben, Gyula bömbölt, anyám sírt), nézte, nyálasan vigyorgott, aztán odatántorgott, mint egy részeg, karcsú, vékony üveglécekből-ácsolt és forrasztott féloldalas, szőrös, szeplős, háromszöglécrózsaként fölhegyesedő, mohó bogár, nyálzó szájjal, hatalmas izzó, izzadt nagykörmű kezekkel, megfogta lassan, nevetve az agárporcelánfehérséget (mint imádkozó sáska a fehér legyet), s úgy a piros cementpadlóhoz vágta (mint Isten egy útált albinó, pigmentszegény vörös-fehér-csillagot!), hogy az a fehér porcelánagár milliárd szilánkra föccsent szét (a fehér szilánkok tűzcsíkokat rózsálltak tűzrózsalegyezősugárban, mint őscsillag ha fölrobban, befénycsíkozták a petróleumlámpa-fényes konyha derengő űrdoboz-összegét), fehér porcellán-csillám, fehér porcellán-szikra, fehér porcellán-szilánk zuzmarája lepett be mindent a hajnalodó konyhában. Apám (a döbbenettől talán, bátorsága szégyendöbbenetétől) félig kijózanodva térdrehullt s elkezdte az agárszilánk-cserepeket részeg tenyerével összekotorni, négykézláb, mint a varangy, dehát azok a fehér szilánkok beálltak az ujjaiba, tenyér-élébe, tenyerébe, mint fehér tüskék, mi sírva szedegettük ki a kék kéz-húsból őket, aztán mostuk nagy vérző kezeit a lavórban, ő meg állt óriás fehér kérdőjel-görnyedéssel, spárgája, zsákja s szőrzet-lángja kitetszett, állt a szegény fehér-gatyás gótikus szőrös ősrovar, és sírt, és véres volt a lavór-víz és arca vérmaszatos, ahogy könnyeit vérző kezeivel kente, állt ügyefogyottan, mint az Eltévedt Emberiség. És sírt! Aztán az ágyba csalogattam. Aztán sírva elaludt a kövér izzadságfoltos dunyha alatt. Köhögve aludt. Mindíg köhögve aludt! Alvása a köhögés volt! Részeg alvása is köhögés volt! Mi meg Gyulával ott izzadtunk, ingben, klottgatyában, a harmadik ágyban, csupalucsok büdös dunyha alatt (mint egy óriás varangy sárga, puha, lüktető, pihegő, lihegő, fölbuggyadt, olvadt kidunyhásodott nedvedző mirigybőrdunyha pocakja alatt, belefúródván a zöldfoltos szürke mirigybőrdunyha-has puhaságába, mint veidlingben kelő kenyértésztába, ha fagypiros gyerekujjunkat dugtuk: tenyértőig, a mutatóujjat!), és sírtunk és szorongtunk éber-álmainkban összegyűrődvén dolgainkban (mert összegyűrődött dolgaival és égő színes csöndjeivel a valóság), fáradtság-álom-szörny-éberségében, gyík, kígyó, sárkány, szitakötőszárnyas vaddisznókan-hemzsegő álom-éberségben sírtunk szorongva a piros kakaskukuríkulásig! Aztán már jobb volt. És hát nagyon régen is volt ez. Nem sokkal annak-előtte, hogy elkezdtem járni: napszámba. Sokat a kőművesekhez. Házat építeni! De büszke voltam én Istenem. Nem mondom el én most, nem az akkori boldogtalanság-boldogság teljesnek-mondható valóságát, de szerettem nagyon a kőműves-segédmunkát. Csak egy hosszú levél részletét írom most ide, amit egy asszonynak küldtem 1972 Augusztus 25-én Siófokra: „Uramisten: kamaszkoromban, mennyi cementeszsákot (meg búzászsákot) cipeltem a vállamon, sokszor tántorogva, de vittem, föl a pallón (föl a mások padlására), pedig egy-egy zsák volt vagy ötven-hatvan kiló is. A legények, meg a férfiak csak röhögtek (a kicsin), (mondtam már, hogy a munkásemberek, meg a szegényparasztok, napszámosok milyen durván tudnak viccelődni!) én meg csak vittem és le sose ejtettem azokat a zsákokat, hittem pedig sokszor, hogy megszakadok inaimban és tüdőmben, hogy vért hányok rögtön! Aztán kezdtem újra! A malteros-ládát is mindíg nekem kellett hátul vinnem, föl az emeletre, a rácsozott léc-fogsorú pallón, mert így volt a nehezebb, s csak röhögtek a nagyok és öregek, hogy folyt le (kicsurogva abból a lötyögő koporsóból) a meszes sárga pép, a malter, a klottgatyámra, kamaszka-pöcsöcskémre, a térdeimre, lábszáraimra! Egyszer meg „tréfából” egy darab kutyaszart, (így!) egy-darab száraz kutyaszart (ami olyan, mint egy poshadt, penészes fehérrépa) tettek a kis-lábosomba, a krumplipaprikás tetejére, mert azt adott a Mama, azt vittem ebédre! De én nem sírtam, nem is szóltam, de azért nagyon fájt, beültem egy földöntött kút-gyürübe (mint egy feneketlen cement-hordó, beton-hordó), néztem a szarral-megkoronázott krumplipaprikást és nagyon fájt! (Ők meg csak röhögtek. Most már, szánva sorsukat, tudom: nyomorúságuk, elhagyottságuk, kiszolgáltatottságuk, „műveletlenségük” embertelenségének kegyetlen vígasza volt az a röhögés! Egy-órányi föloldozás a Nem-Is-Tudott-Pokolban. De igaz az is: fajtáim gyűlölik a kiválni-akarót, a különöset, a bolondot, a többet-akarót. Mindíg tajtékzásig heccelték a falu bolondjait, ütődöttjeit, elmebetegeit is. Józsit például, aki nyitott gatyasliccéből kidühöngő kőmerev hímvesszővel futkosott az utcán epileptikus görcs előtt, meg Lintner Gyurit, aki télen is mezítláb járt, cigarettát sodort és mindíg harmonikázott, ha a nagygazda éppen nem ganéztatott vele! Ez az én lenni-akarásom egyik titka!) Aztán dolgoztam tovább esti tücsökszóig, s este futottam haza, gyűlölve nyomoromat, nyomorúságunkat: olvasni a verseket, meg Dosztojevszkijt, meg Kantot, készülni szívemben a jövőre! Vagy feküdtem hajnalig az udvar kamillás gyöpén, vagy ülvén a tó partján: merengtem, hallgatván a békák milliárd kuruttyolását, csobbanását és brekegését, szagolva a vadkapor, meg a tó-réti sás, meg a békanyál, meg a rothadt, foszforeszkáló nyírfakéreg édes mámorát: vagy lefogtam apám részeg kezét, vagy visszahoztam a kiskertből a zárt ablakon (ablaküvegen) a liliomok közé kivágott égő petróleumlámpát, vekkerórát, vagy izzadtam a dunyha alatt rettegvén, Gyulával. Aztán másnap kezdtem újra. Mert kellett nagyon az a pár fillér napszám! (De a valóság még ennél is bonyolúltabb!)” Azám: a kiskert, meg a kút-melletti ecetfa, meg az öreg szederfa a nyárikonyha előtt. Meg a bodzafák, orgonafák. Meg a kőrisbogarak: nagy dunsztos-üvegbe szedtem őket (a zöld kristálygombszemű kettős cseréptoll-hátú, középen üregvonallal, zöld vonalüreggel kettőbecsíkozott zöldbajszos kristálytéglák!), s vittem Gonda Ármin úrhoz, a patikushoz, s kaptam a bajszos zöld kristály-rudacskákkal bozsgó egész dunsztosüveget néhány szem giliszta-cukrot! Rózsaszín meg sárga töpörtyűszerű, habcsókszerű cukorka-rózsát! És szedtem ugyanígy a cserebogarat, a kamillavirág sárga porpontszembuborékhalmaz-köldökű fehér sziromcsillagos fejét, hársfa-virágot, balzsamos füveket és balzsamos virágokat, Gonda Ármin úrnak, a nagy kövér, jóságos patikusnak, aki üvegcséi, gótikus stílusú fekete írásos fehér porcellán-tégelyei, óraszerkezetfinom klasszikus réz-mérlegecskéi (a mérlegtányérok: két homorú napkorong) között állt mindíg fehér köpenyben (engem szeretett nagyon), mint egy óriás rózsaszín, göndörszőke-pihés malac, s mosolya volt maga a jóság, a hitel, az odaadás: szedtük zsákba, üvegekbe, túlvilági látomással zörgő és kaparászó barna staneclikba, papírzacskókba, amik cukrosak voltak még belső gyűrődéseikben, meg darált-mák zsírosak, átpergamenesedve a mákzsír ütéseitől, meg lisztesek, vagy porcukor-szemfödőfoszlányosak! Az én lét-szedegetésem nem sokkal előtte volt annak, hogy katonaszökevény lettem, tizenhat évesen, 1944 Novemberében. Sok falumbeli (vonatozó!) diáktársammal bevonúltattak katonának, én menni nem akartam, dehát menni kellett „fölkoncolás terhe mellett”, szüleim sírtak, anyám, az édes, könyörgött, s elmentem én is, lisztes-zsákból spárgázott hátizsákkal, volt abban: szalonna, kolbász, kenyér, egy fekete klottgatya, meg egy fehér ing, aztán Otto Weininger Nem és jellem című könyve, Immánuel Kant A tiszta ész kritikája, aztán Oscar Wilde egy meséskönyve, s Baudelaire Szentség-Könyve, A romlás virágai, a hármas fordítás-áhítatú: Babits Mihály, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc magyar csudavirágai. Fekete hajam a vállamig göndörödött, hullámsisaksátrával, mint az édes hippiknek, s egy SS-teherautó vitt bennünket az akkori Horthy Miklós-Körtérre, onnan gyalogoltunk Bunt János barátommal a Dunaparton a géppisztolyos nyilaskatonáktól őrzött fölrobbantott Gömbös Gyula szobortörmelék-kő-ökörségét súrolva kamasz szökés-elhatározottságunkkal Pesthidegkútig, ahol is a sorozó-tábor vala, gyermekek, kamaszok, felnőtt férfiak, katonatisztek, kiskatonák hangyaboly-bozsgó rémület-halmazsokasága (az oda-úton a megváltás fehér avar-üledéke, az albinó megváltás, röpcédulák eső-ázottsága, vánszorgó és tántorgó, könyörgő és szőr és rongyszalagcsík megszégyenűltségek laza, roskadt fonat-tekervényei: zsidó menet-századok, Égés-Tudatlanságok, jaj!), mi meg bementünk az ideges és oktondi emberbozsgás halálgyűrűbe! S ott tudtuk meg (egy falumbeli kisfiú jött ki zokogva a sárga kicsi vályogházból, ahol jelentkezni kellett), hogy nincs a nevünk előre fölírva! Vala ott egy kerekeskút, nagy rozsdás vasmargaréta kerékkel, rozsdás vaspikkelytátogás sárkányszáj-tarajosgőtecsőrrel, mellette nagy szuronyos puskával őrző kiskatona! Mi aztán elkezdtük Bunt János barátommal a vas-margarétát forgatni, zúgatni, karikáztatni, míg okádni, köpni, prüszkölve lihegni nem kezdé a vizet (mint vak öreg sárkányszáj lángot, a mese-vén), habosan, pezsgősen, buborékosan, vízszalma kévésen, buborék-lángtölcséres kéve-ökretekben! S ittuk piros tenyércsészénkbe zsibongtatva fehér gyűrűörvény-vízpontpezsgéssel, a megváltó vizet, mint a Krisztus, a Fölfeszített Szőrgyökér-Megváltódás római lándzsával meglékelt szívéből patakzó sárgapiros halálvizenyőt, az épp ezzel, az épp így megváltót, a Megfeszített Gyökérszőrtüskegubanc-Rángás-Elcsöndesültség oldalán fátylasan, büdösen lepatakzót, leszivárgót, ittuk a megváltás édes italát! Ó annyi vizet nem ittam én még életemben, hanem a víztől, mint kőalma; a kiskatona bandzsán bozsolyogva nézett minket, puskaszuronya élén lángolt a haláltél, aztán elfordult gyorsan (sejtve tán, hogy mit akarunk?), mi meg usgyé!, beugrottunk egy férfi menetszázad kotlós-szárnyasan szétnyílt szívébe, az óriás-lábszárak közé, két kis Kamasz-Gulliver az Óriások Tanácsának Cipő és Lábszár-Dzsungelében! Aztán visszafelé: villamoson, Stukákon, jövénk, a Horthy Miklós-térig, közben nyilas-kölykök fehér-kereszt zöldszalagos, géppisztolyos razziája, sziréna- vasrózsavijjogás, világ-szívverésként fölzendülő, döglétet megrázkódtató szőnyegbombázás (az égi szitakötők zengő rajában: a hemzsegő üveg-állatok hasa vasüvegszárnyas sáska-ajaklebeny-tátogással leffegve megnyílt, s zizegő, vonyagozó, sziszegő vastömegpontokat köpött, síró, csecsemő-jajongó vaspetéket ürített okádva), (mint bogárnőstény bogárhímtől-megtermékenyített petéit peteszülőzacskó nőstényszülő-gyomrából rángva, zacskós és harmonikazacskó-szelvényes csöcsös-tömött szülőgyomorhüvelyvonaglással), s egy Horthy Miklós-körtéri kis könyvesboltban (az apámtól kapott kétszáz pengőn) megvettem még a bombázás-szünet rengés-csöndje édenében! Tóth Árpád Összes verseit, Tóth Árpád Örök virágokját, s néhány Friedrich Nietzsche és Oscar Wilde-kötetet. Aztán (vak zöld eső volt és vak fehér szél) egy másik SS-teherautón hazajöttünk barátommal Biára, a viaduktig (amit Matuska Szilveszter valaha fölrobbantott!), ott leszálltunk, elbújtunk estig egy esős gyomorbelsejű rozsdás kukoricakéve-kúpban. Aztán haza! Aztán öröm, rémület, szorongás! Bújtam a speizban, beágyazva a (hatalmas anyacsöcs toll-izzadt levélsorvadás-belű) dunyhába a kéményben (hogy kormos valék, mint a cigány-népmese Kisjézusa), a hordóban, (testhúsom szaga: mint az eleven bor, mint a virágméhek testszaga eleven nektár, eleven virágpor!), aztán 1944 December 24-én este hatalmas tűzpontvirágállatok nőttek az éj-űrben, az égűr tengerfenéktalajon, a csönd-koporsó űr-szívében óriás Isten-csillagszórók, mint óriás gyermekláncfűpehelygömb-tűzpontszövedékrózsák (apám gyalog jött haza Budapestről, mert dolgozni járt még, nehogy a nyudíj elszakadjon féltüdeje öregségétől, mint Peter Slemil árnyéka, aztán irtózatosan berúgott, bögrével itta az einslágos, kénes bort, s lefeküdt ingben, hosszú gatyában s hortyogott nyitott szájjal, kiszőrösödött arccal, s el is feledte, hogy én még előző nap kezeimet csuklóig piros festékbe mártva ott álltam a biai főutcán, s úgy integettem a német katonáknak, egy SS-tábornok le akart vala lőni vont-csövű fekete pisztolyával, de aztán abbahagyta, s csak egy nagy pofont adott!). Aztán csönd. Csönd. Csönd. Csönd. S a hóködrózsa hajnalreggelben megláttam az első orosz kiskatonát. Úgy jött utcánkban, a Német utcában (ecetfás, akácfás utcánk neve ez vala), mint époszomban, A Sántha családban. Ritka nehéz anyagrészecskék, például króm, nikkel összeütköztetésekor, ha azokon szikrát üttetünk át: olyan szervesanyag kezdetek, aminósav-molekulák születhetnek, amik évmilliók fejlődés-történetével képesek lehetnek az élet fölépítésére! Az én ember-létem és költészet-létem e ritka, nehéz anyagrészecskék átszikráztatásával építette föl a kezdet-sav-molekulákat, létezés-kezdetem gyönyörű lüktető, pöfögő, erjedő kocsonya-csíráit! A Szent-Szív-Csírákat! Amit elmondtam: az a kezdet törmelék-egész. Haza ha megyek, boldog szerelmes hazatántorgásban: mindíg először ki a temetőbe: hiszen ott az én emberségem múltja, ott a biai katholikus temetőben. Ott vannak mind az elrohadtak, a régen-elrohadtak, s a rohadozni-kezdők, mind tenyésznek abban a sárga, sárga földben, akiket szerettem, a szeretőim, akik gyűlöltek, a gyűlölőim, a rokonok, nem-rokonok, s leülök Aszt Júlia-Mária sírjára, Júlia-Mária sírja pici peremkövére (tizennégyéves-korában halt meg agyhártyagyulladásban, én hoztam ki a koporsóját a házból!), Júlia-Mária sírjára, hiszen őt is nagyon szerettem, s nézem a temetői gyepben virágzó kutyatej sárga küllős kristálycsillagát, s nem sírok. Mert hiszen Júlia-Mária tizennégy-esztendős sárga csontváza vad férfi-szívem alatt. A Megváltást-Nem-Megszülő Mária Megváltó Vén Fia. A Szűz Mária töretlen-hártyájú hüvelyrózsája: Isten áthatóságától megtermékenyűlt Kihordottja és Megszületettje. Ülök, negyvenhatéves, bajszos, őszülő bajuszszőrzetű, meg-nem-őszült-szívű Rómeó! És azt mondom: jól van! És azt mondom: élek, s azt mondom, meghalok majd én is. Mert így: jól van! Mert igazad van Hatalmas Halandóság. Hiszen Te tudod! Kötelességünk! a Halandóság! És ezt már tudom! Tudom ezt már! Megértettem Kegyetlen Halandóságomat Kicsiny Mária-Csontváz, Csontváz-Mária, Mária, Júlia, Csontváz-Júlia, akit nagyon szerettem! A Halál Teljessége a Lét Esztétikája. Igen! És ezért: a szív erkölcse: az esztétika! |