Tűzvész-idő^*

Még hallgathatok. Van még csöndem. Mint ahogy csöndem volt elég! Volt csöndem: elég! Dehát el kell kezdenem. Bár van csöndem elég és volt csöndem elég, mint a halottaknak. Mint a halottaknak, akik hazaértek. Hazaértek a halandóságból, megépűlt, megszervezett, tudatos anyagból, a teljes anyagba, a nem egyszeri és egyedűli állandóságában kivirágzott, de az egyszeri, és egyedűli állandósággal kivirágzott anyagból elvirágozván, az állandó anyagba. Pedig én hazúlról elfutottam. Elfutottam, mint tűzvészben a gyermek, mert ég a ház, ég a nádtető fölötte, égnek az ablakkeretek, égnek az ajtókeretek, ég a belső mindenség, s a tűz rettentő jajgatás-árnyéka ijeszti, ijeszti a lángok emésztő árúlkodása, ijesztik az izzó aranyvörös kristály-idom sercegések, s jajgatva fut, mert sorsát kiabálja, fut iszonyodott-vigyorral, mint a tébolyúlt, mert bőre ég és hajzata, ruhája ég és teste szőre ég, lángol kiáltozása, mint a légben futó tejút-gyémánt-sejtzászló-árnyékú táltosfiúnak. Nézem, ahogy töltőtollam vak-háromszög aranytollának kissé fölfelé-hajlított csőrű hegyén, mint egy ősmadár fölfelé görbülő kúpcsőrének szögletesen feltekercselődő kanáltoll háromszög-aranycsúcsán az ősmadár-ősnyál: hogyan szívárog, nyomással-csurogván a tinta, s rajzolódnak gyorsan a betűk, kék íráscsipke-gyermekjátéktánccal megvalósúlván a szóban és a mondatban, a k, a cs, a p, az á, az f, elmúlásom kék lánckötél-végtelene, amibe tekertetvén majd, önmagam önmaga-láncgyűrűspirálzsákba kötözött rabja, leszek, vagy nem leszek majd, dehát már nem hallgathatok! Töprengek a törékeny időn, mint száraz hártyaszobor-emberen, amely átlátszik ugyan, de mégis homályos csöndje belseje, töprengek az időtörékenység-szobor hártyaemberen, a száraz-hártyaanyag törékenységén, mert rászáradva oda-aszalódván a hártyaanyag zsíros papír-felület síkjára, domborulatára, csúcsaira, gyűrtségére, harmonika-legyező hónalj és comb-belső levegő-szirombelsejű, fölfújt zsákszívcsücskös rózsa-gömblegyezőjére, puffadásaira és horpadásaira, homorulataira, ékeire, éleire, szögleteire, gömbhólyagaira és csöcshólyagaira, hurkazsákjaira: rászáradva sárgán és kék zsinórozással és páfrányozással, alvadtlila tollazással és pehelytoll-csápozással a zsírerek, a vérerek, az idegerek befejezettségükkel-végtelen cifra, kőlécbordázat-toll törékeny futamai! Vadrózsa tűzvészben; Vadrózsa erdőtűzben, gondoltam ezt adom címéűl írásomnak, dehát vadrózsa voltam-e én valóban, nem inkább erdő-tűzből menekülő vad, jajongva-szálló, vagy sírva futó, óriásradagadt fekete csillagszemekkel futó, akinek jajdulásban-fölnagyúlt szemgolyó-felületén, pupilla-óriás tükörgörbe fekete korongján visszaordít a tűzvész piros kiáltozása, véres dühe a tűzözön-kegyelemnek, piros csipke és hasábzuhogása a recsegve kúszán egymásba-zuhanó Piros Kegyetlen Átalakulásnak? Égő szárnyakkal sírva szálló madár-vad, lángoló szempillákkal, melyek, mint parázs-csipkesarló, égő tollruhában, lángoló kék pikkely-cipőben, melyek mint a pikkelycsillag-kékség ágai, vagy láng kürtöket fúvó égő szőrzetű kölyök-vad, mint époszomban, A Szent Tűzözön regéiben? Nagy önpusztulásom, nagy önpusztításom, hatalmas önesettségem mindíg-halált-súgó, mindíg-öldöklést-suttogó ideje után, az öldöklő, gyilkos, ölni-kell, mert ölni kell szorongva kés-idő után, a kés-verejtékes-kézzel-szorító öldöklés-vágy ideje után, a Sátán rühes és büdös dögkurva árnyékának s vak szorongás-verejték árnyékomba szövődés ideje után, a kék pernye-időben, az arany anyagpernye-tűzleveleket a lila pernye-avarban fölhajlító idő után, a hold-por lila pamacs-lebbenéseinek rózsa-ideje után, a jártomban, újra-jártomban vad férfi-ágyékig süppedő idő után, amikor úgy gázoltam ágyékszőrzetig süppedve a tűzvész-utáni feketepiros halál-hamuban, puha és illatával fullasztó hamu-halálban, mint Istentől-leszart kakas a hóban, a roskadt feketecsipkelatyakosban, a rémülettől-berúgottság fostos kakas-ideje után, a kan-kurvaság hazúg bűntudata és a hím-elátkozottság tiszta bűnhődés-tudata után, amikor írni kezdtem újra, azt írtam egy versem címéűl: A múlt-idő arany-ága. Dehát arany-ág volt-e az én ifjúságom a Múlt-Idő Mítoszi Kalevala-Fáján? Azt kérdezték annak-időben, azt kérdezték fehér köpenyben, nagykontyú tiszta feketeláng asszony-mosolygással: „Hogy érzi magát? Milyennek érzi magát?” S a válaszom, verítékkel-fátyolos és szorongva-önmagamba-szívott, kopasz, meztelen, kiszolgáltatott, sejtelemtől-vérző, bizonyosságért esengő válaszom ez volt: „Mintha cellofán-zsákba lennék kötözve, mintha hártyazsákba lennék csomagolva. Köztem s a világ között, köztem s a valóság között, szorongó szívem s a dologi világ között, homályban-tenyésző elmém s a látható valóság között, esendő, fölmérő, rettegő, ámúlatos tudatom s a jelenség-lét anyagi (fogható) s érzéki (tapasztalható) valósága között átlátszó puha üveghártya van. Mindent látok, formát, alakot, jelenséget, dolgot, halmazt, gömbhalmazt, homályt, titkot, testet, könnyet, halált és jelenést, csak nem tudok odanyúlni, csak nem tudok vak szívemmel odanyúlni, csak nem tudok elpergamenesedett kezeimmel (ujjaim lapozódván a csönd semmijében, mint régi könyvek a szélben, a háborúban, kifosztottság után) odanyúlni. Meg se fulladok e csönd-spárgával bekötözött szájú cellofán-zsákban, mint haldokló anyaméhben a magzat (mert az éltető, szőrös, vizeletes, zsíros, ürülékes, szőrpihés és forró tápanyagos magzatvíz a haldokló szőrszív-pajzsos szülőhüvelyen kifolyt, mint húsos rózsán átzuhogó eső, forró üveg-förgeteg, s a magzat a halálkész magzathólyag hártyacsomagjába ragadva, mint pórusos száraz barna papírzacskóba, mert nincs élő víz, amiben kuporogva lebegvén lélegezzen!), mert a Külső Valóság s köztem (test-köztem és tudat-köztem) lévő hártya-üveganyag pórusain beszívárog a levegő, mégis lélegzem így, lélegzem tehát, meg nem fulladok, de ott a pórusos, porózusos üveghártya köztem s a világ között, ott a gyűrt, kifeszített, behorpadt, buborékos, átlátszó hártyafal, s kívűl az égő dolgok, kívül a Dolgok Égő Mindene, a Létezés Égő, a Lenni-akarás Lángoló Szövevény-Halmaza, s idebent, a pórusos üveghártyazsákon belűl tompa derengés, fehér kék-csönd, idebent sárga derengés!” És mégis! És mégis: tudtam én, hogy belűlről összetöröm én azt az üveghártyazsákot, szétrobbantom, mint láng az üvegből-fújt embert, széttépem rettegő merengésem döbbentve-burkoló kegyetlen hártyazsákját, a puha üvegrongy-múmiabábot, s föltámadván eltévedt kedélyem tetszhalott-alíg-szívütéséből: kilépek, a levegős-fényre énekelve, kilépek óriás pórusos Üveghártya-Cethalamból, mint a tetves szakállas Jónás, a lenyelt, az Isten-Tétovátlan-Próbájában lenyelt, gyomorsav-szutykos hajzatokkal, zsíros, mirigyes cethalvéres-szőrzetekkel, kopoltyú-nyákos és kopoltyú-zsírnyálas szempillákkal (mert a véres és őskagyló-kőbordalegyezőként lágyan lihegő kopoltyú lihegés-résein, tátogás-szünetein próbáltam kilesni a Való Világra, s csak derengve-világító, fém-gömbkoponyás virágállatokat láttam, tengeri csikók és hártyatüskekérdőjel-harmonikalegyező fénygömb-koponyás virágállatokat láttam, tengeri csikók hártyatüskekérdőjel-harmonikalegyező szelíd csődör-pislogását, meg szőrös kőlécekből font szögletes, doboz, golyó, gömb, kocka, kúp, hengeres-alakú, a mohos kődoboz-koponyán ülő, odaragasztott hatalmas pillátlan, szemhéjtalan fénydinnye szemgolyókkal); igen, kimászok az Üveghártyaóriás Cethalból, s halzsírosan, halgyomor leve mocskosan, hal-belső mocsodékos büdösen és hal-takony-enyvesen az Elátkozottság Átlátszó Cethalából kimászok, Áttetsző Hal-Belső Gyomor-Börtönömből a hörgő, szortyogó, fortyogó és vízszörcsögéssel zokogó hal-szájon kimászok a levegős fényre én, föltisztúlt szívvel, titkot-meglátó szemekkel, szeplőtelen ivarszervvel, kimászok meztelenűl, s zengő szájjal fölkiáltok, s már nem bűnösként ernyedten motyogva, fölkiáltok (nem szárnyereim kitin-reszelőléce s felsőcombom kitinfűrész-reszelőlapja csiszolásában: egy-hangúan, mint a rózsapöttyös-kékpöttyös kitinsisakfejű aranylemezláng-csikó szöcske, az aranycsavarokkal és aranyszögekkel, aranyszögecsekkel összecsavart, szögelt és szögecselt aranylemezszobordoboz-háromszögkúp-hintaló) époszi kacskaringókat hörögve füstként levegővel-megújúlt tüdőmből, fölkiáltok nem zengő óriás mirigyharangökör-béka hangon, fölkiáltok époszi dühhel önmagam izzadt motyogás-szégyenéből kilépve, mint hullából a lélek: fölkiáltok: egy égitesten lakó az ismeretlen égitestekig, a fénylő őspontokig, az űrben tátongó fekete lukakig (pozitív őscsillag-összeroppanás gömbpontja) és fehér lukakig (negatív őscsillag-összeroppanás gömbpontja). Fölkiáltok az anyag szívéhez, fölkiáltok minden lény szívéhez, fölkiáltok a dolgok szívéhez, beállok a Titkok Kapujába, bekiáltok a Titok Szívébe, Szívébe kiáltok, fölkiáltok az Emberiségig, az Emberiség Megtisztúlt Szívébe, fölkiáltok mint a most-született, mint újszülött sikoltozva, sírva, véresen és zsírosan zokogva, fölkiáltok: „Világ, megszülettem!” Fölkiáltok: „Emberiség! Élek!” Ó, azok a fekete lukak, ó, azok a fehér lukak az űr teljességében, az anyag teljességében! Ez a kettősség! A matematikai töprengés lehetségesei, vagy bizonyítható valóságai? Mint a bűn és bűnhődés, mint a bűn és büntetés kettős-egysége a szív erkölcsének eszméletében! Ha egy óriás csillagtestből hő vonódik ki maximálisan: a csillagtest önmagába belehal, a gravitációs törvény következtében összeomlik a gömbtest-óriás, a kompakt test összesűl, összehull, önmagába-sűrűsödötten léte önmagába összeszigorodik, összezsugorodik, önmagába belehal, kollapszálván: ponttá összesűl, pont lesz, pörgéstelen, pont lesz, s pörgése, forgása, spinje nincs, csak halott-lebegése, s ha fény rálövődik, az a fény sem adódik vissza, az a fény is belehal a pontba. Ez a halál-pont, pont-halott, pont-halál, halott fekete pont, mindörökké, ez a fekete luk! És a fehér luk? A titokzatosság, a teljesség nem-tudjuk-még titokzatosság-csatornája? Elképzelhető, hogy az egész világegyetem, az egész mindenség-anyag egy gyűrűben, korong-gyűrűben, forgó gyűrű-korongban él, magzatosodik, mint anyatestben a magzat, mintha egy korong-alakú gumilapot egy vasgolyó zsákosan benyomva behomorít, azt csöcsösen lefelé lógván zsákozva beputtonyozza, zacskósan behólyagozza! Csak a forgás él! A pont-lebegés: halál! Ha valami forog: az nem tud ponttá összeesni! Ez a pozitív-anyagú mindenség-világ! De a gravitációs törvény (tömegszer tömeg per a távolság négyzete) ellen-gravitációs törvényt is kér! A nyomás-tömeg a testekre és a testekben ellen-nyomás-tömeget is! Ha valami tehetetlenűl összehull: halott, pörgéstelen pont lesz! És ha van, mert van negatív-anyagú mindenség-világ? Az anyag önmagának anyagi tükörképe! Mert az anyag és energiamegmaradás csak e kettős világban lehetséges! Csak az ellentétes előjelű és vonzatú világkettősségben! S akkor elképzelhető az is, a forgó pozitív mindenség-tartály gyűrű-őskorong alatt egy másik, negatív mindenség-tartály gyűrű-őskorong is van. S elképzelhető az is, hogy e két világ (téranyag, időtér, téridő, anyagtér, erők, vonzások, hatalmak, taszítások és halálok) között csatorna van, összekötő, mintegy kétcsövű kúphenger, s amik (anyagok) a negatív mindenségből kiesnek, kihullanak, e csatornán átlövődve mintegy szökőkútként csokros anyagcsomó-virágzással fölspriccelnek, a dolgok világítva (mert fénylenek), a tárgyak, a mindenség tárgyai, a negatív-anyagtörvényű és negatív anyag-életű dolgok, s ott lebegnek, mintegy szökőkút víztornyának vízcsöpp-páfránybokrai, a Pozitív Mindenség téranyagában a Negatív Mindenség anyag-dolgai fényesen, fehéren, a két mindenséget összekötő pozitív tölcsérszájforró lihegésében, mint a Rémület Színes Sejtjei, Önkívület-Álom fekete kentaurjai, zöld moszatlebenyei, sárga marcipánfogaskerék-hemzsegései, kék atomgömbgolyó-hidacskagolyó szerkezet mértani vázai! Ez lenne a fehér luk? De miért beszélek erről? Mert a Bűn és Bűnhődés kettős egy-teljességében éltem: kegyetlen törvények szerint, kegyetlenűl! S csak e kettő: a Bűn és Bűnhődés együttes-léte, egy-teljessége: az emberszív haláltalan gyönyörű bizalma. Az ember-megmaradás egyetlen lehetségese: e kettősség! Jaj, Leo Tolsztoj tudta ezt, jaj, Fjodor Dosztojevszkij tudta ezt! Ők tudták, hogy az Egyetemes emberlét érvényessége és tisztasága csak e kettős egymást-tagadó, egymást-taszító, egymást-szétmarcangoló élet és törvény egyszerességében van, lehet és kell is hogy legyen! A Pozitív-Emberteljesség és a Negatív Emberteljesség együtt-forgó egymást-nélkülözhetetlen létében és létével És jaj a mi összekötő csatornáink, és jaj, a Bűn és Bűnhődés szívünkben egymást-összekötő egymásba tölcséresedő csatornái! Azok a halállal huzatos kürtők, halál-kémények, halál-belek korongnyílásukkal a szájpont és a végbélpont, az emésztőnyílás és az ürítőnyílás (a két elemi pont között) huzatos forró és huzatos hideg anyagszéláramlással virágzók! Azok a Pozitív-Negatív virágkürtök, növénytrombita-bársonyszájak! Most alkonyat van, ködös messziség. Kék homályok, barna ámulat. Halottaim rothadoznak szívemben. Halottaim sose-múlt szívemben, mint tudóskönyvek ábrái, rajzai, leírásai, fényképei: az Ősmadártan, a Palaeornithológia, az Ősbetegségtan, a Palaepathológia! Halottaim mégis megújúlnak. Halottaim mindíg föltámadnak. Az én halottaimat nem lehet feledni, halottaimat nem lehet eltemetni. Halottaim vígan énekelnek. Halottaim kimásznak a földből. Halottaim itt vannak szobámban. Halottaim csókja van a számban. Halottaim szaga a hajamban. Halottaim illata bőrömben, halottaim szőrének szerelme, halottaim hangjának halála, halottaim foga harapása, pillantásuk tűze a szívemben. Harapásuk nyoma ajkaimon: vérpont-koszorú tűz-lüktetése. Szerelmük szent enyve szerveimen, szerelmük szent nyála nyálamba keverve. Meghalásuk kardja, belém döfve! Meghalásuk kardjai húsomban, meghalásuk kardjai testemben, meghalásuk szigonyával élek, hurcolva testemben haláluk kegyelmét, mint ősember koponyájába fúródott kőlándzsahegyet, combcsontjába tört kődárda-pikkely-kőlevélkúpot. Így élek én: bennem: holtjaimmal. Míg fölbukok: halottan, halottnak! És emlékeim? És gyűrtségeim? Az emlő-szagra emlékszem még, az édes csecs-illatra, anyám kicsiny tojásdad emlői illatára, ahogy szoptam az édes csecseket, arra is emlékszem, a csecsek, az emlők erjedett, tiszta illatára, az emlők, az anyatejszag-erjedtségre, a csecsek szoptatás-szagára. Meg kisebbik öcsém születésére. Az ordítozásra, a jajgatásra, nagyanyám titokűző nem-boszorkány szemére. Aztán a sparherdon a nagy cinfazékban a forrásban lángoló, zubogó, pöfögő, bugyborékoló, fehér-vak vízre, aztán a teknőben a vízlocsogásra, újszülött-bőgésre, apám szorongó, vékony bajúszos arcára, állt fehéren, mint akit véletlenűl bemeszelt az Isten, állt a majd két-méteres testű tétova görnyedetten, vékony bajúszossággal, függve, vagy csüggve szinte a levegőben, oly fehéren és álltában is csüggve görnyedetten, mint útmenti, szőlőútkereszteződésmenti, temetői falusi kő-Krisztus, a fehérremeszelt, a fehér havazásban. S emlékszem kisebbik öcsém, János, halálára is. Azt mondta anyám, azért halt meg, mert papírt evett, a papírospép eldugaszolta a pisilőjét, s nem tudott pisilni. Hát ezért halt meg. Agyhártyagyulladásban halt meg János öcsém, tíz hónapos korában, dehát nem tudott pisilni. Így hát ezért halt meg. Koporsója oly piciny és olyan kék volt, mint egy ibolya, mint a Költészet Csillaga, amit egy fiatal csillagász mutatott meg nekem a piszkés tetői csillagtorony távcsövén egy téli mátrai éjszakán: picinyke szikrázó kék pont, körötte halálkék világító cérnakarika, világító kék ködgyűrűcske. És zokogott kint a téli szél, mint egy vén Vörösmarty Mihály-vers. És az űrben tömeglő, gömbhalmazatos fénypontok, kék szikra-szívek lüktetés-csöndjei! És az űrben csönd vala. Az óvodában egyszer bepisilt egy kislány. Mellettem ült. Én hallottam a csurgást, láttam is ahogy az aranytócsa gőzölgő tehén-lepényként dagadva szét föllángoltatja az olajos padlót. Dehát azt mondták: én voltam! Rágott a szégyen vihogó fogsorokkal. Mint annyiszor azóta. Mert mindíg engem vádoltak! Mindíg! Akkor is! Azóta is! Oka én voltam mindennek! Azóta is! És hát János öcsém a világoskékre festett picíny kristályidom-alakú koporsóban. Mint egy szőke viaszgyertya. Mint egy ősz viasz-könnycsepp. Mosolytalan gyermek-hidegsége, a ládika kékségében a megalvadt gőgicsélés, a halálba-őszűlt gügyögés, mint egy szál kopasz, száraz kapor, tányér-küllőkorong félelemtelenség: vastag dér-szőrösen. Kicsi keze-körmei, pici lába-körmei: ibolyafej-szirmok, szájacskája fagyott, kékpettyes zöldszeplős rózsakukac. Ott feküdt a káposzta-lilaterítős szoba-asztalon, ahol a karácsonyfa szokott állani vala. A konyhában a sparherd befűtve, tejeskávét ittunk és nem volt szabad a szoba-ajtó pávákból és nárciszokból horgolt függönnyel behímzett ablaküvegen benézni! Aztán két villám! Óvodás is voltam, s később növekedvén, gyöngéd lassúsággal, öcsémet én kísértem az óvodába. Igen, a két villám! A gömbvillám, meg az a másik, az aranycikkanás aranyszigonyú azonnali visszéraláfutás a kövér, vastag, habzsoló és víztojásokkal pezsgő, az óvóda-udvarig leburjánzó bozontos szeméremszőrű zöld óriás-asszony eső-lábában! Az óvódában egyszer én voltam a kicsi Jézus. Szent Színművet játszottunk, s én valék Jézuska, aki bár most született, mégis ott állt gyűretlen, a térd-szívkalácsnál ránctalan fehér flórharisnyában, fején arany papundekliből kivágott, háromszor-csontvázkeresztű vékony glória, mint a Szaturnusz mámor-gyűrűje, két kezében égő gyertyák, körötte fehér tüll-ruhás angyalok. A Mári, meg a Bözsi, meg a Lizi, meg a Rozi, meg a Johán, meg a Dani, meg a Szepi, meg Irénke. Szárnyuk, mint a hattyúknak, mint a libáknak. Szárnyuk drótszálakból hurkolt (mint a drót-szemüvegkeret kacskaringó-bajuszbehajlású nyele) drótputtonnyal volt a hátukra (a vállon, s a hónaljon ívelődve hurkolódván át a lapockacsontig) akasztva, szárnyuk fehér fodorpapírból bodrosra, tekercsesre, hengeresre tollazva és bodorítva, úgy álltak vagy lógtak csipkésen és hegyesen az égő gyertyákkal bevilágított színpad-doboz űrben, mint a vénségben elhülyűlt Isten reszelős meglazúlt laza metszőfogai, lángolva, mint a tél sóhajtása, amikor óvódába-caplató gyereket csipkés hó-lihegéssel behavaz, kék és sárga gyertyalángban izzó szigorú szerelmes szemükben a mondás, a kimondás a szó rémülete! Kezeikben égő gyertyák. És izzadt, ideges szülők és fehéren fölfüstölgő deszkapor-szag, és a fagy üveglemezei, amelyek a színpadállvány deszkarései közűl nőttek föl a kékre és óriás aranycsillagokkal izzóra festett színpad-rongymennyezetig, hideg üvegtáblákkal lemezezve be, osztva verítékbüdösségcellákká a doboz-színteret, s a hidegség dohos üveglapjai sokszor kettémetszették szólni-verítékes gyermek-testüket, mint a skizofrének testét pontosan két félre a tudatos-káosz gondolat, vagy a zűrzavar-tudatos lét; kezeikben égő gyertyák, piros csöpp ujjaikon, lila öklükön sárga viaszolvadék-pöttyök, forró viaszkönnycsepp-csillagok, égő zsíros fröccsenés-erek olvadoztak, a gyertyaláng-aranyszívlevél sercegett, mint a Bolond Józsi füstölgő rorátéköpése, a harangszó-hajnali ködös hóban, a fagy-üveglapok átnőttek, éles metszéssel, mint a kardpengék, az izzadt piciny testek húsán, az aranypapírháromszög-koronával (a szeplős fülekig süppedvén csak, mint a butaság feneketlen ördög-dézsái) és aranysüvegekkel becsúcsozott és bekúpozott bodros és copflis és kopasz gyerek-angyalkoponyákon. Az a színpad, mint a hidegség-melegség pehelytoll-üveglevél pamutpamacs üveglegyező, amelynek nyitott páraháromszög-szeleteiben és üveglapfüggönytollában izzadtunk, vacogtunk, köhögtünk, szorongtunk! Mint egy óriás égő üvegcserebogár üveglaprózsalegyező csáptollgömb-csokra. Mint egy óriás cserebogár, akinek a barna bársony homloktetőjéből barna kitin-csápbajuszvégeken nyitott barna könyvek, szétrózsálló szétlapozott kitin-Bibliák, szétharmonikázó barna Biblia-Könyvek. Hidegség-fagyüveglemez csáptollsöprű üvegkönyvlegyezőkben álltunk, a fagy üveglemezeivel hosszában, függőlegesen fölszeletelt testtel. A kis Jézus meg én voltam, két égő óriás fehér gyertyával kezeimben. Karácsony volt. Óriás havakkal, óriás ködökkel. Az élők az éjféli templomba készülődtek, hogy fagyot-toporogva izzó fehér párakürtőkkel telilihegve a gyertyafüst-szagú, tömjénparázs-szagú levegőt énekeljék: „Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok”. És mondják új füsttrombita-fehérséggel a Megváltó Születésnek: „Csordapásztorok: mikor Bethlehemben csordát őriztek éjjel a mezőben.” S a halottak is készülődtek az enyvszagú fagyott földben elrothadtan, vagy rothadozni-kezdvén: újraszületni. Mert a halottak megszületnek mindíg újra! Mikor a világ megszületik! Mikor megszületik a Megváltódás! A Csecsszopó-Jövő! Aztán az a két villám! Az a két villám! Az egyik, az első, az óvoda udvarába csapott. Mi ott kuporogtunk a piros pala-eresz alatt, kis vadak, sisteregtünk és bizseregtünk, párduc-kölykök, róka-kölykök, kölyök-macskák, szűzecskék, buja lángocskák, fiúcskák (hisz mindent tudtunk már, mert láttuk és hallottuk a test átkos és édes szerelmét: a nőstényektől és a hímektől, emberektől, állatoktól: egy-szobában lakók a kegyetlen dunyhacsiszolódást és kilopakodást a csillagtalan gyermek-éjszakában; leguggoló asszonyok szőrszív-hátú húscsiga rózsáját láttuk, férfiak szemérmetlen vizelését teljes bamba nyitottsággal; láttuk és hallottuk az állatok őrjöngő szerelmét: kakasokét, bikákét, bakokét, csődörökét, madarakét: madár-hímekét, madár-nőstényekét, kancákét, emsékét, kanokét, szárnyasokét, varangyokét, kígyókét, bogarakét, ugró-lábúakét, szöcskékét, csigabigákét, szarvasbogarakét), s reccsent akkorát a vastag és szörcsögve-hörgő egyetlen szőrpupilla vak ég, az udvar gyönge gyepéig szőr-üstaljával ledomborodó, mintha kettétörne a Teremtés Szíve, egy véres töréssel két vonagló szív-fél cafatra, és jajgattak a Teremtésfélszívek, (s zuhogtak ki véres üregeikből, cafrangos gödreikből az Angyalok, Sátánok, Jajok, Gyilkosságok, Őrületek, Szemérmetlenségek, Halottak, Föltámadást-várók, Poklok, Mennyek, Csillag-gömbhalmazok, Szégyenek, Szánalmak, Bűnök, Gyalázatok: égő, síró, zokogó, sikoltozó őrület-zuhogásban, mintha hányna az Isten, részegen okádna!), s akkor leágazott szétterpedő gyökér-lábujjkacskaringókkal egyetlen dörrenéssel és iszonyú sistergéssel a szőrös víz-sötétből a Lángzó Aranyfa, izzó arany elektromosság-törzsébe és szétburjánzó aranygyökértenyészetbe szíva minden közelit, ami volt ott, madarat, faágat, csigabigát: a két szarvköcsög-bimbós mészkürt-tekervény bársonytakony-templomot, s hatalmas aranytörzse elektromosság-szívébe szívta síró gyermek-rémületünk buja, ártatlan, édesded szégyenét! És a másik, a másik, istenem, a másik. Leesett az őrjöngő-asszonyölű, szerelemre-vad, szeretkezésre-éhes nyári vihar-asszony-ágyéknyílásából egy szikrázó aranylabda! Szikrázott, pattogott, pattant, ugrált, ide-oda gurúlt, mint egy gömbölyű óriás aranybogár: a körülbelűl húsz centiméter gömb-átméretű tűzgolyó, az izzó fénygömb, lángsárga elektromosság-kristálylabda és láthatólag keresett valamit, (vagy valakit?: ki tudja?), gurúlt, gömbölyű cikkcakkokban, zengve repűlt a földön, mint óriás aranyvese-szempáros koponyájú aranylégy, de szárnytalan, fordúlt, pörgött, ugrált, sistergett szögletesen, cikázott, cikkcakkozott, égő aranydrótvonalakat írva az őrűlt esőben lángolva pezsgő udvar kamillás, cickfarkos, mályvás, lóherés gyöpén, aranytűzdrót mértani idomokat, romboidokat, rombuszokat, háromszögeket, négyszögeket, aranydrót-dobozokat, aranytűzszálketreceket, kockákat rajzolva és építve a gyöpre, a víz-levegőbe, futott gömbölyűen a gömbfény-elektromosság-tűzgolyó, és pattogott és ugrált vakon, mint egy óriás aranybolha, és csilingelt és csengett a cikcakkosan ugrándozó aranyhurkokat, arany-vonalcsíkokat esőbe-rajzoló arany-íveket fölspárgázó tűzfénygolyó, mint kisbárány nyakán a rézcsengő, csillogva csilingelt a göndör bárányka-ugrándozás gyapjas nyakán, aztán egyetlen óriás durranással elpukkadt, az elektromosság-szappanbuborék, a kereső-tűzgolyó! Aztán csak viharzó vad eső! Eső-Lángolás. S mi álltunk öcsémmel, Gyulával, a nyárikonyha-ajtó zöld ajtókeretéhez ragadva, (mint zöld barackfa-levélre a kis zöld levelibéka, akit egy napig kerestem Erzsikének a zöld barackfa-pénzlevél-gömbhalmazban, amíg megtaláltam, s piros tenyeremre ültetve: úgy ült ott, mint a Zöld Rémület Ragacs-Megváltója: piciny sárga kocsonyatapadókorong-pénzecskés fehér, eres kristályág-ujjaival odaragadva a recés rózsatenyér-csöndhöz és lihegett és dobogott és pislogott arany-csészekaréj szemhéjaival, mint a halálraítélt: kivégzés előtt!). S a levegőben ördög-szag, az esőlevegőben sátán-ágyéka illat, ördög durrantás-szaga. És zengett a víz nagy lángokkal. S áztak a tyúkok, ázott a kutya, Pici kutyánk, ázott a kapor, a petrezselyem, a töklevél, a krumplibokor, ázott a csigabiga, a földigiliszta, áztak a varangyok, ázott a sündisznó, a mák, a torma őslevél-füle eres zöldje, ázott a diófa, szilvafa, ecetfa, barackfa. S a fehér szederfa egyetlen arany-kardvágással kettéhasítva, egyik felével: a zöld lomb-gyerekkorral, az egész udvart betöltve az udvar gyöpére dőlt, mint egy kardvágással kettőbevágott zöld katona. És vére nem folyt. És könnye se. Csak fehér-szivacs törzs-belseje fehér kenyérárvasága világított a fekete esőben, mint a koponyabuborék csöndjébe fojtott gondolat. Mint a tiszta elme, ha törvényt lát, törvényt fedez fel, mint a tiszta elme, ha fölismeri a törvényt. S tudja már: van az megmásíthatatlanúl! És az én gyűrtségeim! Azok a gyűrtségek, öntudatlan gyermekkor-gyászom szorongás-gyűrődései! Mert álmaimban minden össze vala akkor gyűrve, verítékgyöngypáncél-ruhás, keserű dunyha-szagú, borgőz-hörgésű, fröccs-erjedésillatú gyermekkor-éjszakáim éber-álmaiban, (amikor hanyattfekve részegen-alvó apám vékony, keskeny, sápadt arca, izzadtságlucskos arca szájnyílásának holdfényben-sápadt szikrázó-fogsoros, tüdővész-erjedettséget fújó odvából kinőtt a halál-dögrózsa, a száj-odúnyílást dagadt, rohadt-tüdő illatú hab-rózsával, véres rózsahabdagadással benőtte a halál, az erjedő halál, mint kis, varangyos, bodzavirágszagú és krumpliszagú pincénkben a hordó tető-likát a forrongó must hab-szennyes, dagadt, szemérmetlen szenny-rózsája, szőrös asszonyi szeméremteste, sisteregve és sercegve kigyűrődvén, mint szülőhüvelyből a gyermekfej, óriás, sárga, robbanó, sercegő, dagadt tengericsillagként csillag-láb-háromszögeivel, óriás hab-köldök-tojással kilüktető, mint eleven égő hab-szív, foszforos kenyértésztaként erjedve kidagadó és a rózsadagadás szívében és gömbperemszélén sisteregve nyüzsgő must-hab, a föltámadás-előtti erjedő szenny, az örök átváltozás test-szennye, anyag-szennye, mint a tudatossá föltámadó anyag az örök átváltozás önmagától-megszabaduló, önmaga-szemérmetlen létanyag-szennyétől erjedvén fölszabaduló: a Túlvilág-Átváltozás Föltámadáskori Készülődő Jövendő Végtelen Jelenkorában. Azok a gyűrtségek! Nem kaleidoszkóp-világlás-színkristály-összeomlás és színkristály-formaépítkezés álmaimban, de avarbarna, ló-barna, cserebogár-barna, buzogányfej-barna, feleségem koporsó-barnája barna álmaimban gyermekkoromban össze volt gyűrve minden! Össze volt gyűrve minden! Össze! Gyűrt volt a bútorok síklapja, felület-lapja, szöglet-csúcsa, éle, gyűrtek voltak a dolgok lapsíkjai, egyenes határfelületei, anyagsík-egyenességei, mint a barna csomagolópapír, összegyűrődvén gyermek-kezünkben, vagy ázván a ganéjdombon az őszi esőben, gyűrt volt az anyag minden formája, léte, alakzata, virágzása és jelenése, minden dologi forma és minden fogalmi forma, minden látott (álomban látott) és minden képzelt (álomban-képzelt), míg hanyatt-fekve (lepkecsavaros rézkoronglap-hasát mutatva) ketyegett a féllábú vekkeróra, gyűrt, ráncos, redős (gyűrtség-marokba-gyömöszölt) volt minden, mint a mostszületett csecsemő véres arca! Gyűrt volt a barna álom! A lepkeszárnyú dagadt gyíksárkányszörnyekkel, a kékpettyes, piros moha-pikkely-szárnyú kristálycsiszolatszöglet-zöld szörnyekkel, s a farkasfejű, vagy csődörló-fejű szitakötő-gyémántcikkanás lángokkal zsúfolt, a lég-anyagban, s a szilárdság-anyagban (mint a rovarok a barna alkonyi véres levegőben, vagy a kukacok a dögtetem émelyes büdös húsában) hemzsegő szörnyetegekkel, az álomképzelet teremtményeivel, s az éber valóság ember-szörnyetegeivel hemzsegő álom, gyűrt volt, gyűrt vala, barna ránc-csomók gyűrtség-kötege, ráncos barna bársonyomlása, a bútorzat és a szörnyetegség (amikor az alkonyi véres kék égben nyüzsgő szitakötőszárnyas lóvihogások világítottak óriás piros pénisszel és óriás vörös vaginával és óriás kék sörényhajjal, mint a petróleumlámpa, gyermekkor-telem petróleumlámpája) az esti nagy havazást aranydobozzal fölékesítve, amelynek aranylapsíkokkal bekoporsózott arany-csöndbelsejét bezsongták a fehér darazsak, a hópihék, mint őrűlt koponyán-átvilágító agyát a fénygolyóburkolatosat, a gondolat szikra-darazsai, s a benne-nyüzsgéstől rengő és gyűrten ráncosodó barna földanyagból kidugja fejét (vagy csonteres tűzlap-szárnyacsücsök teniszütő gyűrűszitáját egy-egy zöld ősgyík, s szemei, szemhéjtalan, szempillátlan szemei, mint szögletesre-csiszolt milliárd pontsejtfelület-lapú gyöngyizzás-óriás-koponyák), gyűrt volt a sárgára beeresztett (mintha levizelte volna egy komondor angyal) szalagos padló, a (szúrágásoktól pontpettyköteghálózat póknyálgyúradék ködoszlopok!) gerendás mennyezet, a kereszt-árnyékú ablakkeret, a jégvirágokkal páfrányos ablaküveg, a nárciszokkal és pávákkal fehér-horgolatos ablakfüggöny, gyűrtek voltak a sátán metszőfogaiként villogó sárgaréz ajtó és ablak-kilincsek, gyűrt volt a zöld, piros zománcrózsás szobakályha, ezüstporral-bekent foszforeszkáló vas-szálkarácsozatháló fődő-tetője, gyűrt volt a kályhacső nemcsak hajlatráncai fekete fémharmonikaszelvény belső könyökrózsájában, de fekete csőhengerében, gyűrt volt a hengerelt szobafal a kék virágerdejű, amit Jani-bácsi, anyám bátyja, a szobafestő-mázoló csinált, mintha élete egyforma époszát írta volna a jól leszappanyozott falakra, mártogatós, fémragyogó, ovális tojáshéj-üreg madárcsőrorrlikú, fecskeszárnyhegyű tollal, kék tintával, János, az oly sokszor munkanélküli! Proletár-Evangéliumom János-Apostola! János, aki a Képzelet-Jézus megváltó-szívére hajtotta mindíg vidám fejét, a Megváltó Szívre, bár sose tudott róla, János, a Szorongó, aki oly vidám és oly szelíd volt még a munkanélküliség szőrös-arcú gyász-idejében is, János, aki mindíg az Utolsó Vacsorán ült, Spinoza-göndör omlatag-bodor-szőrfelhő hajú Képzelt-Jézusa mellett, a Megfeszíttetés-előtti Jézus-Vacsorán, a Szent Kenyérosztáson és a Szent Kehely-tovább-adáson, bár húsvétkor, a biai dalárda alelnökeként mindíg Máté-apostolt énekelte, Bach Passiójában, a jácintokkal, nárciszokkal, és ibolyákkal fölhímzett, barnára festett, aranybordázat-gálya templom-kóruson, a szuvasfémfogsorú vén orgona alatt, ahol mi is tolongtunk, kopaszon, gyermek-csipogó rózsaköcsög-szájú Bach-Passió-angyalkák, míg odalent a selyemzászlós és oltáros és tömjénfüstös templomhajóban: életszagú virágsírban feküdt a Gipsz-Keresztről-Levett, aranylevelekkel belándzsázott, zsírosan könnyező gyertyaláng-tűzkoszorúban, fölhúzott (mint a sáska zöld aranytüske-taréjú, fűrészélű és reszelőlap-fogsorszalagú lábszár és comb-kitin-háromszögalakja) fehér gipszlábszára alatt a cipókként egymásra-hajtott gipsz-lábfejeken a festett seb piros rombusza és vérfröccsenet-csillagai, s a fehér gipsz-mellkason, a szív helyén a festett seb-lék piros hosszúkás-szöglet-gödre, körűl vérpöttyök, a gipsz-aranylepedővel letakart férfiágyékig lecsurgó festett pirosság, titokzatosság-vér, s a sárgafehér gipsz-homlokra pingált arany-tövis korona tövis-szünetháromszögeiben is vérpontok, piros festékpettyek, a festett csigás-göndör barna gipsz-szakállig lecsurgó (a bal halántékon, s arc-csonton, orcán, a bal szájszögletet beerezve) halál-vérszalag! Ó, az én gyűrtségeim! Gyűrt volt álmomban a csönd, mint a kék lángon fölpuhúlt üveghártya, s gyűrtsége, ráncossága, redőzetessége hallható, mintha csöngene a gyűrt csönd, átlátszó üvegcsöngettyű-hangon. Gyűrt volt álmomban a levegő, mint az összegyűrt, ráncosan-szögletes, kockásan és zsírosan, rózsásan, fölfújt csücsök-szirmosan összegyűrt cellofánpapír; s zizegett, zörgött gyűrtség-csöndje, zizegett hallván a gyűrt, ráncos, üvegzacskó-csomós gyűrtség-levegő, puha üveglegyező, üvegszemfödő levegőgyűrtség! Szorongtam? Bolond gyermek-szívem volt beteg, gyermek-álomtudatom angina pectorisa volt ez a gyűrtség? Nem tudom! Mert csak azt tudom: jó akkor volt, ha a dolgok gyűrtségei kisímúltak, a dolgok, a felületek, a tárgyak, a látomások, álmok, jelenségek és jelenések, ha kisímúlt az anyag és a képzet, ha kisímúlt szorongó gyűrtségéből a levegő és a csönd, ha a dolgoknak és a látomás-álomnak visszaadta a kigyűrődés, a visszagyűrődés, a kisímúlás eredendő létét és eredendő jelentését, esendő szilárd, zárt és porló alakját! Ha visszagyűrődött az álom-világ (vagy világ-álom?) valódivá, ha kisímúlt a dolgok és jelenségek, a csöndek és iszonyok, képzetek, képzeletek gyűrtsége. S gyűretlen-formájú lett a forma, gyűretlen anyagú a csönd, szilárd égő kristályzatú a tárgyak és dolgok közti levegő, a minden üreget és homályt, minden fényt (álombelit) kitöltő levegő szilárd csöndje! Azok az angina-pectoris álomgyűrődések! Gyűrtségem álmomban, vagy gyermek-haldoklásomnak és kamasz-haldoklásomnak hitt szorongásos álmaimban, barna öntudatlan-rettegés-gyűrtségeim lángoltak, égtek, fénylettek, lobogtak! A dolgok, a tárgyak, a levegő, a lángolás, a fény, az égés barnája mégis, mint kék gyermekkézben, piros gyermektenyérben összegyűrt alumíniumhártya. Mint horpadtra, rácsosra és redősre gyűrt sztaniolpapír (izzadt gyerekkéz piros növényevővirág koszorúsan besarlózott kacs-rácsbuborékgömbjében), lángolt mint a kék döglégy szőrkehelyből tojásként (mint madár véres fenéknyíláspontjából foltosan, tollpihésen) kidülledő szeme. Alumíniumhártyalemez, sztaniolpapír-redőránchullámzás gyűrtsége volt a Jelenség Maga, az Álombeli, az Égő, a Lángzó: mintha egyetlen átlátszó (üveganyagú, de ködpuha) Piros Kéz gyűrné dögszagú, halál-illatú, halott-émelyítő-párolgásos tenyerébe a Létet! A Létet, dolgaival és jelenségeivel és állapotaival. És volt sárga, zsákszövet-gyűrtség, pepita újságpapír-gyűrtség, kék iskolásfüzet-csomagolópapír-gyűrtség, barna bolyhos, szőrös, pórusos lisztzacskó-gyűrtség, barna (darált) mákzsírfoltos boltostól zacskógyűrtség, mint a disznó húgyhólyagja, disznóöléskor, az őstél-hajnal kék kakasordítozásában, mielőtt ér-páfrányos izzó hártya-gömbbé fújtuk volna kék gyerekszájjal, nádszálon (azt a büdös húgycsővezetékbe dugva, rágyűrve azt a szalmaszálra, a boldogság fitymabőrét) fújva kavernátalan gyerek-tüdőnk piros forró örömét! És jaj, ha kisimúlt minden: a láng, a sztaniol, az alumíniumhártya, a sárga zsákságszövet, a csomagolópapírkék, bolti cukroszacskó-barna, a betűhímzéses nyomda-pepita-újság-papírfehér égés és tűz, ha a Lét Kisimúlt! Akkor már jó volt! Akkor már nagyon jó! Jó volt nagyon! És a tücskök a gyárban! A tücskök éjszaka a gyárban! Ó, a Szent Tücskök éjszaka a gyárban! Mert gyárimunkás is voltam egy-időben, három műszakba beosztott, vigonyos: a Francia–Magyar Pamutipari Részvénytársaságnál, (Frama), mint annyi falumbeli lány, fiú, asszony, férfi. Vonattal jártam be dolgozni, s vonattal haza, és de édesdeden tiszta volt a gyári lányok arca: reggel, éjjeli műszak után, amikor olcsó rózsapiros rúzzsal bekenték rózsaráncos ajakszirmaik szájívét, a lángfodros kis szívecskéket, s ittunk egy kevertet a gyárkapu melletti kiskocsma rézmellényes pultja előtt állva, nézve egymást szerelmesen, legénykedve, meg lánykodván cigarettázva, mint az öregek, s világ-kopott ruhánkon, a virágos-buggyanós, buborékos vállhajlatú és hónalj-hólyagos dirdliken, meg a kihajtott-fehér-ingnyakú legényke-szegénységeken leszedhetetlenűl ott ragyogtak pamatbolyhosan és pihetoll-pamacsosan: pelyhes kristályszilánkokként, piheszőrös szikrakristályokként a gyapjú pihéi! Akkoriban is mindíg szerelmes voltam. Szerettem C. Gabriellát, nagyon szerettem. C. Gabriella szülei elpusztúltak valamelyik német koncentrációs táborban. Ő karcsú volt, okos, kanca-zuhatag fekete haja fara domborulatáig hömpölygött fekete lázzal, emlői Isten jókedvű, harmatos tavaszi csillagai. Bátyja boldog, üvöltöző, sisteregve-olvasó anarchista volt, mi meg egy Király-utcai rohadt bérház udvari szobájában őstélben szerettük egymást hatalmas ősdagadt dunyha alatt, a petróleumlámpa-se-sötétben, estig, aztán gyermek-mályvalevél-picinyke pikkelyű törpe halacskákat sütöttünk olajban, nagy kormos lábosban a törpe-fekete vaskályha rózsa-izzó korongtekervényes platniján, ettük a halakat mész-drótspirál-csontvázastúl, mint pici ógörög, mítoszi és époszi hadi-gályákat, kopoltyustúl, szemgolyostúl, s a sűlt rózsakék halpikkelyek ajakcimpáinkra ragadva, meg a fogainkra ragadva, mint a kék csillagok, az űr kezdet-szájára, még isten előtt, s úgy csókolóztunk, meztelenűl, gyöngy-halpikkelypöttyös szájjal, meg nyelvvel, az udvar-sötét barnaság tél-alkonyatban, szőreinken és testünk szerelmes, szenvedő szent izzadt ifjúságán a szénnel-fűthető izzó fekete vaskályha-gyermek forró rózsa-szégyentelensége, piros árnyéka, Gabriella ősmályvás mellén, fekete ágyékszőrén, hosszú pihés imádkozó-sáska combjain a tűz piros irgalma. Aztán elmentünk a gyárba villamoson. Az éjszakai műszak éjjel tíz órakor kezdődött. Ó, azok a tücskök, tücskök, tücskök!, ó azok a tücskök egy nyári éjszakán. Azok a tücskök ott a gyárban. Azok a tücskök! A gyár egyetlen óriás szívrengés! Mint egy hatalmas világító kék szív. Csattogás, csettegés, csivitelés, csipogás, cserregés, berregés, sípolás, szuszogás, lendkerék-szíj-füttyögés, kék dinamó-búgás, csippegés, orsó-pörgések kígyó-sziszegése, fehér cséve-forgások surrogása, finom gép-karok fém-karcsontjainak, (a kettős fémléc alsó karcsontnak és a fémbordás felsőkarcsontnak) a fémcsuklók hengereinek, csavarjainak és lemez-korongjainak olajos nyikorgása, a fémkönyökök, fémkezek, fémcsipesz-ujjainak csippentés-hangjai, zörgés, csörömpölés, zuhogás, zakatolás, nagy rózsalapát-vizimalomkerék-mészhártya-csigaház-kürtők hideg-levegő befúvódása, ordítozás, ember-sírás, ember-fütty, asszony-kiáltozás, hujjogatás: e hangok szövedékének forró együttese volt a gyár, e zengő óriás fénylő fémdoboz, a gyár: a több-síkra osztott fénylő óriás szív, dobogó óriás-húsában: szőve nőstényekből, hímekből, jajokból, gyötrelmekből, halálokból, asszonyokból, lányokból, férfiakból, fiúkból, forró, csivitelő, fűrészeléshangú gép-sorokból, gyapotból, gyapotszálakból, gyapotpihe-havazásból, szíjakból, bőrhenger-mángorlókból (olajosan rezegtek a fémhengerek recés bőrlepény-környelvei, ahogy bezabálták fönt, hátúl a vastag fémrudakra tekercselt sárgás gyapotot, s ahogy óriás fémtűkre orsózták kövér hurkafonatokban okádva a hüvelykujj-vastag puha gyapot-kötelet, mintha ember-hurkatöltő fújna ki lassan alsó testnyílása barna pontján fehér, meszes fekáliát, csigabiga húsörvény-rózsaszájából kocsonyás szerelem-nyálat) fehér üvegládikákból, izzó fénydobozokból. Ez a hatalmas fénylő, pillátlan őscsillag-fénytekintetű, gépből, emberből, kőből, motorokból, nyersanyagból szőtt Szív az Új Történelem Mellkasában függve. A gyár. Az eszmélkedés és a tudat-erő embertest-holtpontja éjjel kettő és három óra között pontozódott a forró zajcsöndbe. Akkor mindíg azt hittem: beledöglök! Az óriásgép (ami előtt álltam) kövér fehér gyapotpépet lassúdadan fújó bőrhengersorai közé zuhanok. Kimentem a klozetra: cigarettázni. Az se használt! Visszajöttem. Így minden éjszaka. S egyszer, egyszer, egyszer megjött a Csoda sötét hang-látomása! Hirtelen elnémult az Óriás Vasszövedék Szív, Áramszünet! A gépek csattogva lassan, sippogva lassan leálltak, mint az elaluvó madár. Sötétség. Csönd. Derengve bekévéző fehér holdfénykötegek az öreg gyár vascsipke-gótika ablakain. Áztak a foszforos holdfényben, izzottak lassú sejtelemmel a hold sárga ömleny-ragyogásában a gépek, gépsorok, emberarcok, emberkezek. A lábszárak, kézfejek, halántékok, ujjak, szemhéjak, orrhegyek, mint a Hold-Feltámadás Túlvilágban. Sárga lángok hold-szerelmében a gyapotpihék lassú lassú lassú hópehely-szivárgása. Gyapot-hózuhogás sárga holdfényszerelemben. Csönd. Aztán fölzengtek a tücskök. Fölzengtek a tücskök: a gyár tücskei! Egy tömény, tömött hangszikra kezdte. Egy égő aranyrece-reszelő fűrész-nyikorgása, aranyfogsorocska-patkó összecsikorgása. Aztán a másik. Aztán a harmadik. Aztán tíz, aztán száz aztán ezer, aztán százezer, aztán millió hangszikra, szikrahang virágzása a gyár-éjszakában! Kis, lüktető hangfénylobbanások, fényhangszilánkok, hangarany-szívütések, hangcsillag-fénypettyezések, a láthatatlanok, arany hangpontok, arany ciripeléspettyek, lángoló arany cirregés-ponttömegek; millió kövér hangpont láthatatlan fénye, millió ciripelés-tűzvonal láthatatlan arany-ceruzavonás-csíkja pettyezte, rácsozta, szőtte láthatatlan égő tűztömegpont-lángvonal hang-ketreccé, tücsökszó-aranydrótvonal-szövedékdobozzá a szuszogó, fáradt, nehéz, szendergő gyárbelső-éjszakát. Nyüzsgő, lángoló hangpont-tömegek, tömegpont-hangámúlatok végtelen aranypóknyál-szövedék-szikracsipke-hangbozontja volt az a boldog gyárbelső-éjszaka. És megjöve a hajnal. És újra fény. Fénykockák. Üvegdobozok. S fölzendültek a gépek. S a tücskök, a boldogság akkori aranycsöngettyűi, a hangszikra-pénzecskék, éjem hangpont-csillagai, esendő éjszakám szikrahang-üvegcsillagai visszabújtak ki-tudja-hol-van barna bánat-üregükbe. A zörgés mögé! Elhallgattak, mint Isten szűz csillagai, a teremtés tékozló gyönyörében, a teremtés tékozló dörejében, rengés-halmazatában, szülés és születés-jajgatásában és véres ordítozásában. Most csak ennyit. Ennyit magamról. Voltam polgári-iskolás és kereskedelmi iskolás, urasági napszámos, kőművesfiú-napszámos, erdő-irtó bérmunkás nagy téli hó-kaszabolásban, fatelepi munkás, ács-segédmunkás, kerítés-építő (de büszke voltam, mikor nem kajszúlt el az óriás vas-szög pontos balta-ütéseim után, mint egy kövér ezüst-nárcisz!), malomban lisztes-zsák hordó kamasz, zsákoló, szőlőt-kapáló, krumplit-kapáló, kukoricát-kapáló. És mindíg temetőt járó. Tizenhat-évesen katonaszökevény. És temetőt-járó mindíg! A sírásót nagyon szerettem. Voltam hát halott-kihantoló, ástam a temető-tömegsír-földet, s üvöltöző és jajgató rokonok, gyerekek, feleségek, anyák, apák, testvérek, fiúk gyász-koszorújában (mert úgy bozsogtak ott, mint élő seb körűl gyűrűsen, koszorúsan, szőrősen, kristályosan, lüktető pehely-pontokkal a tömegsír körűl, mint a fekete legyek!) mint fagyott deszkát, megőszűlt deszkát, deres deszkalapokat emeltem ki az önmagukba-rohadt, egymásra-rétegesen rárohadt holtakat, akiknek bajsza volt már csak, meg szempillaszőre, koponyaszőre, csíkos gatyájuk a lábszárcsontra száradt, ingjük elrohadt, rárohadt sárga habrózsákkal a kő-hegedűvázakra, barna deszkagörcs-luk csigolyákra, a fehér tajtékhabban, sárga penészhabban dermedeztek, már haláltalanúl, földdel és kövér halálpenésszel beragadt koponyájuk elgurúlt, mint a sáros hógolyó, azt földobtam a tömegsír-mélyéből a hozzátartozóknak, hogy tegyék az új koporsóba, az új koporsókba, amik ott fénylettek aranyírásos gyászhazugsággal, a meszelt Kőjézus és a Kőgyökérkacs-lábú Fölszögezett lábait piros-zölden bepikkelyező kis ecetfa alatt sorban, mint festetlen üreg-hasú fa-fölkiáltójelek! Tizenhat-éves koromban egy boldog telivértestű asszony megtanított a boldog testi szerelemre. Kék szeplőpettyes dagadt csodás emlői betöltötték számat, szívemet, teste virágzó boldog megváltó odaadása, szent átadása, szent nekem-adása lánggal ragyogta be nemcsak ágyékom kamaszságát, nemcsak kamasz-ágyékom bujaságát, nemcsak kamasz-bujaságom dagadó ágyékát, de époszkezdő, ifjú, őrületesen-tékozló, gyötrött és gyötörni-kész, gyötrődni-kész életemet. Mert Ő, az Asszony-Csoda, az Ember-Csoda, az Asszonytest-Csoda tudta, hogy ifjúi elmém és legényke-ágyékom férfi-bátorságát jött kiváltani! Ő: a Szorongás-Gyűrődés-Éjszakából. Hogy megszülessen majd az Ének. Tudta Ő Szent Teste Halmazat-Csodájával. Az az Asszony-Csoda, az a Tajtekzó Kanca-Megadás, az a Rózsatömött Fodros Szent Húshalmaz-Pettyezettség, a Szeplős és Májfoltos Emlőjű Mária kiváltott Vacogó Gyűrtségem Pokol-Lángjaiból, Cellofán-láng Gyűrtségem Szótlan, Néma, Béna, Beforrt-Szájú Iszonyából, Sztaniol-Gyűrtségem Égő Iszonyából, Lángoló Alumíniumhártya Rettenet-Iszonyából, amibe ragadtam, amibe belenőve éltem, mint a csigabiga háza belsejébe, a mészkürt-tekervény hurkakupac-torony héjfalának negatív belső homorulatába, szerveivel, véredényeivel, idegszálaival, hús-kötéspontjaival, s mintha fordítva volna, mintha a mészház recés-sejtes kürtbelső-falából nőne ki a hús és az idegzet jaj csak kitolódni akartam e Gyűrtségből, és nem akartam abba az Égő Gyűrt Sztaniol-Kürtbe visszahúzódni, oda beszívódván nyálasan és fehér enyvesen húsrózsállani (mintha réztrombita-szájat befödnek piros dália-fejjel!), mint nyálas és fodros kocsonyafodorrózsa-húsrózsaörvény a kürtszáj nyálhabkoszorús peremkörét és sárga habos kürt-üregét bezárja! Ó, az a Tékozló Hatalmas Izzadt Mosolygó Nőstény-Megadás. Az a Szent Emlős Nőstény-Megváltó! Aki létem negatív tere és pozitív tere, a plusz-anyag és a mínusz-anyag között volt Második Születésem Összekötő Csatornája, a térsemmi, semmitér létében: a Test Bizonyossága! Az Anyag Virágzó Teljessége! Ó, mennyit hevertünk és hemperegtünk egymást harapva, egymás húsát marcangolva gyönyörű vad fogakkal, a friss sírok közt a temetői gyepen, aranyírásos ropogó gyász-szalagok, rothadni kezdő koszorú-dombok, ecetfák, nyárfák, akácfák, jegenyék alatt, a Kálvária Szívén, a két kőlator között, s a holdfény-lángarcú Kő-Krisztus alatt, meg tücsöklángszavú nagy dühödt nyári éjszakákon a réten, szénakazlakon, meztelenűl s emlői óriás, dagadt, szeplős, pihés gyémánt-golyó, kristály-Altdorfer-asszony-hasa, szent nyaka, szénás kemény sörényhaja, buja szeméremszőrzete domború jácint-illatú, jázmin-illatú, gyöngyvirág-szagú élet-sírja lángolt a tücsökszó-arany-harang-csönd-őséjszakában. Húsz éves koromban megházasodtam. Testemmel sohasem voltam hűséges a házasságban. Vége. Ámen. Mert ami ezután jön: az már csak folytatás. A kiváltás, a megváltás megtörtént! És ami ezután jön: az már csak folytatás. Mint a halandóság! Mint a halál! Mint a föltámadás! Mint a talán-föltámadás. Mint a talán-túlvilág. Mint a Mennyország. Mint a Tisztítótűz! Mint a Pokol!