Szerelmes hazatántorgás

 

Tűzvész-idő^*

Még hallgathatok. Van még csöndem. Mint ahogy csöndem volt elég! Volt csöndem: elég! Dehát el kell kezdenem. Bár van csöndem elég és volt csöndem elég, mint a halottaknak. Mint a halottaknak, akik hazaértek. Hazaértek a halandóságból, megépűlt, megszervezett, tudatos anyagból, a teljes anyagba, a nem egyszeri és egyedűli állandóságában kivirágzott, de az egyszeri, és egyedűli állandósággal kivirágzott anyagból elvirágozván, az állandó anyagba. Pedig én hazúlról elfutottam. Elfutottam, mint tűzvészben a gyermek, mert ég a ház, ég a nádtető fölötte, égnek az ablakkeretek, égnek az ajtókeretek, ég a belső mindenség, s a tűz rettentő jajgatás-árnyéka ijeszti, ijeszti a lángok emésztő árúlkodása, ijesztik az izzó aranyvörös kristály-idom sercegések, s jajgatva fut, mert sorsát kiabálja, fut iszonyodott-vigyorral, mint a tébolyúlt, mert bőre ég és hajzata, ruhája ég és teste szőre ég, lángol kiáltozása, mint a légben futó tejút-gyémánt-sejtzászló-árnyékú táltosfiúnak. Nézem, ahogy töltőtollam vak-háromszög aranytollának kissé fölfelé-hajlított csőrű hegyén, mint egy ősmadár fölfelé görbülő kúpcsőrének szögletesen feltekercselődő kanáltoll háromszög-aranycsúcsán az ősmadár-ősnyál: hogyan szívárog, nyomással-csurogván a tinta, s rajzolódnak gyorsan a betűk, kék íráscsipke-gyermekjátéktánccal megvalósúlván a szóban és a mondatban, a k, a cs, a p, az á, az f, elmúlásom kék lánckötél-végtelene, amibe tekertetvén majd, önmagam önmaga-láncgyűrűspirálzsákba kötözött rabja, leszek, vagy nem leszek majd, dehát már nem hallgathatok! Töprengek a törékeny időn, mint száraz hártyaszobor-emberen, amely átlátszik ugyan, de mégis homályos csöndje belseje, töprengek az időtörékenység-szobor hártyaemberen, a száraz-hártyaanyag törékenységén, mert rászáradva oda-aszalódván a hártyaanyag zsíros papír-felület síkjára, domborulatára, csúcsaira, gyűrtségére, harmonika-legyező hónalj és comb-belső levegő-szirombelsejű, fölfújt zsákszívcsücskös rózsa-gömblegyezőjére, puffadásaira és horpadásaira, homorulataira, ékeire, éleire, szögleteire, gömbhólyagaira és csöcshólyagaira, hurkazsákjaira: rászáradva sárgán és kék zsinórozással és páfrányozással, alvadtlila tollazással és pehelytoll-csápozással a zsírerek, a vérerek, az idegerek befejezettségükkel-végtelen cifra, kőlécbordázat-toll törékeny futamai! Vadrózsa tűzvészben; Vadrózsa erdőtűzben, gondoltam ezt adom címéűl írásomnak, dehát vadrózsa voltam-e én valóban, nem inkább erdő-tűzből menekülő vad, jajongva-szálló, vagy sírva futó, óriásradagadt fekete csillagszemekkel futó, akinek jajdulásban-fölnagyúlt szemgolyó-felületén, pupilla-óriás tükörgörbe fekete korongján visszaordít a tűzvész piros kiáltozása, véres dühe a tűzözön-kegyelemnek, piros csipke és hasábzuhogása a recsegve kúszán egymásba-zuhanó Piros Kegyetlen Átalakulásnak? Égő szárnyakkal sírva szálló madár-vad, lángoló szempillákkal, melyek, mint parázs-csipkesarló, égő tollruhában, lángoló kék pikkely-cipőben, melyek mint a pikkelycsillag-kékség ágai, vagy láng kürtöket fúvó égő szőrzetű kölyök-vad, mint époszomban, A Szent Tűzözön regéiben? Nagy önpusztulásom, nagy önpusztításom, hatalmas önesettségem mindíg-halált-súgó, mindíg-öldöklést-suttogó ideje után, az öldöklő, gyilkos, ölni-kell, mert ölni kell szorongva kés-idő után, a kés-verejtékes-kézzel-szorító öldöklés-vágy ideje után, a Sátán rühes és büdös dögkurva árnyékának s vak szorongás-verejték árnyékomba szövődés ideje után, a kék pernye-időben, az arany anyagpernye-tűzleveleket a lila pernye-avarban fölhajlító idő után, a hold-por lila pamacs-lebbenéseinek rózsa-ideje után, a jártomban, újra-jártomban vad férfi-ágyékig süppedő idő után, amikor úgy gázoltam ágyékszőrzetig süppedve a tűzvész-utáni feketepiros halál-hamuban, puha és illatával fullasztó hamu-halálban, mint Istentől-leszart kakas a hóban, a roskadt feketecsipkelatyakosban, a rémülettől-berúgottság fostos kakas-ideje után, a kan-kurvaság hazúg bűntudata és a hím-elátkozottság tiszta bűnhődés-tudata után, amikor írni kezdtem újra, azt írtam egy versem címéűl: A múlt-idő arany-ága. Dehát arany-ág volt-e az én ifjúságom a Múlt-Idő Mítoszi Kalevala-Fáján? Azt kérdezték annak-időben, azt kérdezték fehér köpenyben, nagykontyú tiszta feketeláng asszony-mosolygással: „Hogy érzi magát? Milyennek érzi magát?” S a válaszom, verítékkel-fátyolos és szorongva-önmagamba-szívott, kopasz, meztelen, kiszolgáltatott, sejtelemtől-vérző, bizonyosságért esengő válaszom ez volt: „Mintha cellofán-zsákba lennék kötözve, mintha hártyazsákba lennék csomagolva. Köztem s a világ között, köztem s a valóság között, szorongó szívem s a dologi világ között, homályban-tenyésző elmém s a látható valóság között, esendő, fölmérő, rettegő, ámúlatos tudatom s a jelenség-lét anyagi (fogható) s érzéki (tapasztalható) valósága között átlátszó puha üveghártya van. Mindent látok, formát, alakot, jelenséget, dolgot, halmazt, gömbhalmazt, homályt, titkot, testet, könnyet, halált és jelenést, csak nem tudok odanyúlni, csak nem tudok vak szívemmel odanyúlni, csak nem tudok elpergamenesedett kezeimmel (ujjaim lapozódván a csönd semmijében, mint régi könyvek a szélben, a háborúban, kifosztottság után) odanyúlni. Meg se fulladok e csönd-spárgával bekötözött szájú cellofán-zsákban, mint haldokló anyaméhben a magzat (mert az éltető, szőrös, vizeletes, zsíros, ürülékes, szőrpihés és forró tápanyagos magzatvíz a haldokló szőrszív-pajzsos szülőhüvelyen kifolyt, mint húsos rózsán átzuhogó eső, forró üveg-förgeteg, s a magzat a halálkész magzathólyag hártyacsomagjába ragadva, mint pórusos száraz barna papírzacskóba, mert nincs élő víz, amiben kuporogva lebegvén lélegezzen!), mert a Külső Valóság s köztem (test-köztem és tudat-köztem) lévő hártya-üveganyag pórusain beszívárog a levegő, mégis lélegzem így, lélegzem tehát, meg nem fulladok, de ott a pórusos, porózusos üveghártya köztem s a világ között, ott a gyűrt, kifeszített, behorpadt, buborékos, átlátszó hártyafal, s kívűl az égő dolgok, kívül a Dolgok Égő Mindene, a Létezés Égő, a Lenni-akarás Lángoló Szövevény-Halmaza, s idebent, a pórusos üveghártyazsákon belűl tompa derengés, fehér kék-csönd, idebent sárga derengés!” És mégis! És mégis: tudtam én, hogy belűlről összetöröm én azt az üveghártyazsákot, szétrobbantom, mint láng az üvegből-fújt embert, széttépem rettegő merengésem döbbentve-burkoló kegyetlen hártyazsákját, a puha üvegrongy-múmiabábot, s föltámadván eltévedt kedélyem tetszhalott-alíg-szívütéséből: kilépek, a levegős-fényre énekelve, kilépek óriás pórusos Üveghártya-Cethalamból, mint a tetves szakállas Jónás, a lenyelt, az Isten-Tétovátlan-Próbájában lenyelt, gyomorsav-szutykos hajzatokkal, zsíros, mirigyes cethalvéres-szőrzetekkel, kopoltyú-nyákos és kopoltyú-zsírnyálas szempillákkal (mert a véres és őskagyló-kőbordalegyezőként lágyan lihegő kopoltyú lihegés-résein, tátogás-szünetein próbáltam kilesni a Való Világra, s csak derengve-világító, fém-gömbkoponyás virágállatokat láttam, tengeri csikók és hártyatüskekérdőjel-harmonikalegyező fénygömb-koponyás virágállatokat láttam, tengeri csikók hártyatüskekérdőjel-harmonikalegyező szelíd csődör-pislogását, meg szőrös kőlécekből font szögletes, doboz, golyó, gömb, kocka, kúp, hengeres-alakú, a mohos kődoboz-koponyán ülő, odaragasztott hatalmas pillátlan, szemhéjtalan fénydinnye szemgolyókkal); igen, kimászok az Üveghártyaóriás Cethalból, s halzsírosan, halgyomor leve mocskosan, hal-belső mocsodékos büdösen és hal-takony-enyvesen az Elátkozottság Átlátszó Cethalából kimászok, Áttetsző Hal-Belső Gyomor-Börtönömből a hörgő, szortyogó, fortyogó és vízszörcsögéssel zokogó hal-szájon kimászok a levegős fényre én, föltisztúlt szívvel, titkot-meglátó szemekkel, szeplőtelen ivarszervvel, kimászok meztelenűl, s zengő szájjal fölkiáltok, s már nem bűnösként ernyedten motyogva, fölkiáltok (nem szárnyereim kitin-reszelőléce s felsőcombom kitinfűrész-reszelőlapja csiszolásában: egy-hangúan, mint a rózsapöttyös-kékpöttyös kitinsisakfejű aranylemezláng-csikó szöcske, az aranycsavarokkal és aranyszögekkel, aranyszögecsekkel összecsavart, szögelt és szögecselt aranylemezszobordoboz-háromszögkúp-hintaló) époszi kacskaringókat hörögve füstként levegővel-megújúlt tüdőmből, fölkiáltok nem zengő óriás mirigyharangökör-béka hangon, fölkiáltok époszi dühhel önmagam izzadt motyogás-szégyenéből kilépve, mint hullából a lélek: fölkiáltok: egy égitesten lakó az ismeretlen égitestekig, a fénylő őspontokig, az űrben tátongó fekete lukakig (pozitív őscsillag-összeroppanás gömbpontja) és fehér lukakig (negatív őscsillag-összeroppanás gömbpontja). Fölkiáltok az anyag szívéhez, fölkiáltok minden lény szívéhez, fölkiáltok a dolgok szívéhez, beállok a Titkok Kapujába, bekiáltok a Titok Szívébe, Szívébe kiáltok, fölkiáltok az Emberiségig, az Emberiség Megtisztúlt Szívébe, fölkiáltok mint a most-született, mint újszülött sikoltozva, sírva, véresen és zsírosan zokogva, fölkiáltok: „Világ, megszülettem!” Fölkiáltok: „Emberiség! Élek!” Ó, azok a fekete lukak, ó, azok a fehér lukak az űr teljességében, az anyag teljességében! Ez a kettősség! A matematikai töprengés lehetségesei, vagy bizonyítható valóságai? Mint a bűn és bűnhődés, mint a bűn és büntetés kettős-egysége a szív erkölcsének eszméletében! Ha egy óriás csillagtestből hő vonódik ki maximálisan: a csillagtest önmagába belehal, a gravitációs törvény következtében összeomlik a gömbtest-óriás, a kompakt test összesűl, összehull, önmagába-sűrűsödötten léte önmagába összeszigorodik, összezsugorodik, önmagába belehal, kollapszálván: ponttá összesűl, pont lesz, pörgéstelen, pont lesz, s pörgése, forgása, spinje nincs, csak halott-lebegése, s ha fény rálövődik, az a fény sem adódik vissza, az a fény is belehal a pontba. Ez a halál-pont, pont-halott, pont-halál, halott fekete pont, mindörökké, ez a fekete luk! És a fehér luk? A titokzatosság, a teljesség nem-tudjuk-még titokzatosság-csatornája? Elképzelhető, hogy az egész világegyetem, az egész mindenség-anyag egy gyűrűben, korong-gyűrűben, forgó gyűrű-korongban él, magzatosodik, mint anyatestben a magzat, mintha egy korong-alakú gumilapot egy vasgolyó zsákosan benyomva behomorít, azt csöcsösen lefelé lógván zsákozva beputtonyozza, zacskósan behólyagozza! Csak a forgás él! A pont-lebegés: halál! Ha valami forog: az nem tud ponttá összeesni! Ez a pozitív-anyagú mindenség-világ! De a gravitációs törvény (tömegszer tömeg per a távolság négyzete) ellen-gravitációs törvényt is kér! A nyomás-tömeg a testekre és a testekben ellen-nyomás-tömeget is! Ha valami tehetetlenűl összehull: halott, pörgéstelen pont lesz! És ha van, mert van negatív-anyagú mindenség-világ? Az anyag önmagának anyagi tükörképe! Mert az anyag és energiamegmaradás csak e kettős világban lehetséges! Csak az ellentétes előjelű és vonzatú világkettősségben! S akkor elképzelhető az is, a forgó pozitív mindenség-tartály gyűrű-őskorong alatt egy másik, negatív mindenség-tartály gyűrű-őskorong is van. S elképzelhető az is, hogy e két világ (téranyag, időtér, téridő, anyagtér, erők, vonzások, hatalmak, taszítások és halálok) között csatorna van, összekötő, mintegy kétcsövű kúphenger, s amik (anyagok) a negatív mindenségből kiesnek, kihullanak, e csatornán átlövődve mintegy szökőkútként csokros anyagcsomó-virágzással fölspriccelnek, a dolgok világítva (mert fénylenek), a tárgyak, a mindenség tárgyai, a negatív-anyagtörvényű és negatív anyag-életű dolgok, s ott lebegnek, mintegy szökőkút víztornyának vízcsöpp-páfránybokrai, a Pozitív Mindenség téranyagában a Negatív Mindenség anyag-dolgai fényesen, fehéren, a két mindenséget összekötő pozitív tölcsérszájforró lihegésében, mint a Rémület Színes Sejtjei, Önkívület-Álom fekete kentaurjai, zöld moszatlebenyei, sárga marcipánfogaskerék-hemzsegései, kék atomgömbgolyó-hidacskagolyó szerkezet mértani vázai! Ez lenne a fehér luk? De miért beszélek erről? Mert a Bűn és Bűnhődés kettős egy-teljességében éltem: kegyetlen törvények szerint, kegyetlenűl! S csak e kettő: a Bűn és Bűnhődés együttes-léte, egy-teljessége: az emberszív haláltalan gyönyörű bizalma. Az ember-megmaradás egyetlen lehetségese: e kettősség! Jaj, Leo Tolsztoj tudta ezt, jaj, Fjodor Dosztojevszkij tudta ezt! Ők tudták, hogy az Egyetemes emberlét érvényessége és tisztasága csak e kettős egymást-tagadó, egymást-taszító, egymást-szétmarcangoló élet és törvény egyszerességében van, lehet és kell is hogy legyen! A Pozitív-Emberteljesség és a Negatív Emberteljesség együtt-forgó egymást-nélkülözhetetlen létében és létével És jaj a mi összekötő csatornáink, és jaj, a Bűn és Bűnhődés szívünkben egymást-összekötő egymásba tölcséresedő csatornái! Azok a halállal huzatos kürtők, halál-kémények, halál-belek korongnyílásukkal a szájpont és a végbélpont, az emésztőnyílás és az ürítőnyílás (a két elemi pont között) huzatos forró és huzatos hideg anyagszéláramlással virágzók! Azok a Pozitív-Negatív virágkürtök, növénytrombita-bársonyszájak! Most alkonyat van, ködös messziség. Kék homályok, barna ámulat. Halottaim rothadoznak szívemben. Halottaim sose-múlt szívemben, mint tudóskönyvek ábrái, rajzai, leírásai, fényképei: az Ősmadártan, a Palaeornithológia, az Ősbetegségtan, a Palaepathológia! Halottaim mégis megújúlnak. Halottaim mindíg föltámadnak. Az én halottaimat nem lehet feledni, halottaimat nem lehet eltemetni. Halottaim vígan énekelnek. Halottaim kimásznak a földből. Halottaim itt vannak szobámban. Halottaim csókja van a számban. Halottaim szaga a hajamban. Halottaim illata bőrömben, halottaim szőrének szerelme, halottaim hangjának halála, halottaim foga harapása, pillantásuk tűze a szívemben. Harapásuk nyoma ajkaimon: vérpont-koszorú tűz-lüktetése. Szerelmük szent enyve szerveimen, szerelmük szent nyála nyálamba keverve. Meghalásuk kardja, belém döfve! Meghalásuk kardjai húsomban, meghalásuk kardjai testemben, meghalásuk szigonyával élek, hurcolva testemben haláluk kegyelmét, mint ősember koponyájába fúródott kőlándzsahegyet, combcsontjába tört kődárda-pikkely-kőlevélkúpot. Így élek én: bennem: holtjaimmal. Míg fölbukok: halottan, halottnak! És emlékeim? És gyűrtségeim? Az emlő-szagra emlékszem még, az édes csecs-illatra, anyám kicsiny tojásdad emlői illatára, ahogy szoptam az édes csecseket, arra is emlékszem, a csecsek, az emlők erjedett, tiszta illatára, az emlők, az anyatejszag-erjedtségre, a csecsek szoptatás-szagára. Meg kisebbik öcsém születésére. Az ordítozásra, a jajgatásra, nagyanyám titokűző nem-boszorkány szemére. Aztán a sparherdon a nagy cinfazékban a forrásban lángoló, zubogó, pöfögő, bugyborékoló, fehér-vak vízre, aztán a teknőben a vízlocsogásra, újszülött-bőgésre, apám szorongó, vékony bajúszos arcára, állt fehéren, mint akit véletlenűl bemeszelt az Isten, állt a majd két-méteres testű tétova görnyedetten, vékony bajúszossággal, függve, vagy csüggve szinte a levegőben, oly fehéren és álltában is csüggve görnyedetten, mint útmenti, szőlőútkereszteződésmenti, temetői falusi kő-Krisztus, a fehérremeszelt, a fehér havazásban. S emlékszem kisebbik öcsém, János, halálára is. Azt mondta anyám, azért halt meg, mert papírt evett, a papírospép eldugaszolta a pisilőjét, s nem tudott pisilni. Hát ezért halt meg. Agyhártyagyulladásban halt meg János öcsém, tíz hónapos korában, dehát nem tudott pisilni. Így hát ezért halt meg. Koporsója oly piciny és olyan kék volt, mint egy ibolya, mint a Költészet Csillaga, amit egy fiatal csillagász mutatott meg nekem a piszkés tetői csillagtorony távcsövén egy téli mátrai éjszakán: picinyke szikrázó kék pont, körötte halálkék világító cérnakarika, világító kék ködgyűrűcske. És zokogott kint a téli szél, mint egy vén Vörösmarty Mihály-vers. És az űrben tömeglő, gömbhalmazatos fénypontok, kék szikra-szívek lüktetés-csöndjei! És az űrben csönd vala. Az óvodában egyszer bepisilt egy kislány. Mellettem ült. Én hallottam a csurgást, láttam is ahogy az aranytócsa gőzölgő tehén-lepényként dagadva szét föllángoltatja az olajos padlót. Dehát azt mondták: én voltam! Rágott a szégyen vihogó fogsorokkal. Mint annyiszor azóta. Mert mindíg engem vádoltak! Mindíg! Akkor is! Azóta is! Oka én voltam mindennek! Azóta is! És hát János öcsém a világoskékre festett picíny kristályidom-alakú koporsóban. Mint egy szőke viaszgyertya. Mint egy ősz viasz-könnycsepp. Mosolytalan gyermek-hidegsége, a ládika kékségében a megalvadt gőgicsélés, a halálba-őszűlt gügyögés, mint egy szál kopasz, száraz kapor, tányér-küllőkorong félelemtelenség: vastag dér-szőrösen. Kicsi keze-körmei, pici lába-körmei: ibolyafej-szirmok, szájacskája fagyott, kékpettyes zöldszeplős rózsakukac. Ott feküdt a káposzta-lilaterítős szoba-asztalon, ahol a karácsonyfa szokott állani vala. A konyhában a sparherd befűtve, tejeskávét ittunk és nem volt szabad a szoba-ajtó pávákból és nárciszokból horgolt függönnyel behímzett ablaküvegen benézni! Aztán két villám! Óvodás is voltam, s később növekedvén, gyöngéd lassúsággal, öcsémet én kísértem az óvodába. Igen, a két villám! A gömbvillám, meg az a másik, az aranycikkanás aranyszigonyú azonnali visszéraláfutás a kövér, vastag, habzsoló és víztojásokkal pezsgő, az óvóda-udvarig leburjánzó bozontos szeméremszőrű zöld óriás-asszony eső-lábában! Az óvódában egyszer én voltam a kicsi Jézus. Szent Színművet játszottunk, s én valék Jézuska, aki bár most született, mégis ott állt gyűretlen, a térd-szívkalácsnál ránctalan fehér flórharisnyában, fején arany papundekliből kivágott, háromszor-csontvázkeresztű vékony glória, mint a Szaturnusz mámor-gyűrűje, két kezében égő gyertyák, körötte fehér tüll-ruhás angyalok. A Mári, meg a Bözsi, meg a Lizi, meg a Rozi, meg a Johán, meg a Dani, meg a Szepi, meg Irénke. Szárnyuk, mint a hattyúknak, mint a libáknak. Szárnyuk drótszálakból hurkolt (mint a drót-szemüvegkeret kacskaringó-bajuszbehajlású nyele) drótputtonnyal volt a hátukra (a vállon, s a hónaljon ívelődve hurkolódván át a lapockacsontig) akasztva, szárnyuk fehér fodorpapírból bodrosra, tekercsesre, hengeresre tollazva és bodorítva, úgy álltak vagy lógtak csipkésen és hegyesen az égő gyertyákkal bevilágított színpad-doboz űrben, mint a vénségben elhülyűlt Isten reszelős meglazúlt laza metszőfogai, lángolva, mint a tél sóhajtása, amikor óvódába-caplató gyereket csipkés hó-lihegéssel behavaz, kék és sárga gyertyalángban izzó szigorú szerelmes szemükben a mondás, a kimondás a szó rémülete! Kezeikben égő gyertyák. És izzadt, ideges szülők és fehéren fölfüstölgő deszkapor-szag, és a fagy üveglemezei, amelyek a színpadállvány deszkarései közűl nőttek föl a kékre és óriás aranycsillagokkal izzóra festett színpad-rongymennyezetig, hideg üvegtáblákkal lemezezve be, osztva verítékbüdösségcellákká a doboz-színteret, s a hidegség dohos üveglapjai sokszor kettémetszették szólni-verítékes gyermek-testüket, mint a skizofrének testét pontosan két félre a tudatos-káosz gondolat, vagy a zűrzavar-tudatos lét; kezeikben égő gyertyák, piros csöpp ujjaikon, lila öklükön sárga viaszolvadék-pöttyök, forró viaszkönnycsepp-csillagok, égő zsíros fröccsenés-erek olvadoztak, a gyertyaláng-aranyszívlevél sercegett, mint a Bolond Józsi füstölgő rorátéköpése, a harangszó-hajnali ködös hóban, a fagy-üveglapok átnőttek, éles metszéssel, mint a kardpengék, az izzadt piciny testek húsán, az aranypapírháromszög-koronával (a szeplős fülekig süppedvén csak, mint a butaság feneketlen ördög-dézsái) és aranysüvegekkel becsúcsozott és bekúpozott bodros és copflis és kopasz gyerek-angyalkoponyákon. Az a színpad, mint a hidegség-melegség pehelytoll-üveglevél pamutpamacs üveglegyező, amelynek nyitott páraháromszög-szeleteiben és üveglapfüggönytollában izzadtunk, vacogtunk, köhögtünk, szorongtunk! Mint egy óriás égő üvegcserebogár üveglaprózsalegyező csáptollgömb-csokra. Mint egy óriás cserebogár, akinek a barna bársony homloktetőjéből barna kitin-csápbajuszvégeken nyitott barna könyvek, szétrózsálló szétlapozott kitin-Bibliák, szétharmonikázó barna Biblia-Könyvek. Hidegség-fagyüveglemez csáptollsöprű üvegkönyvlegyezőkben álltunk, a fagy üveglemezeivel hosszában, függőlegesen fölszeletelt testtel. A kis Jézus meg én voltam, két égő óriás fehér gyertyával kezeimben. Karácsony volt. Óriás havakkal, óriás ködökkel. Az élők az éjféli templomba készülődtek, hogy fagyot-toporogva izzó fehér párakürtőkkel telilihegve a gyertyafüst-szagú, tömjénparázs-szagú levegőt énekeljék: „Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok”. És mondják új füsttrombita-fehérséggel a Megváltó Születésnek: „Csordapásztorok: mikor Bethlehemben csordát őriztek éjjel a mezőben.” S a halottak is készülődtek az enyvszagú fagyott földben elrothadtan, vagy rothadozni-kezdvén: újraszületni. Mert a halottak megszületnek mindíg újra! Mikor a világ megszületik! Mikor megszületik a Megváltódás! A Csecsszopó-Jövő! Aztán az a két villám! Az a két villám! Az egyik, az első, az óvoda udvarába csapott. Mi ott kuporogtunk a piros pala-eresz alatt, kis vadak, sisteregtünk és bizseregtünk, párduc-kölykök, róka-kölykök, kölyök-macskák, szűzecskék, buja lángocskák, fiúcskák (hisz mindent tudtunk már, mert láttuk és hallottuk a test átkos és édes szerelmét: a nőstényektől és a hímektől, emberektől, állatoktól: egy-szobában lakók a kegyetlen dunyhacsiszolódást és kilopakodást a csillagtalan gyermek-éjszakában; leguggoló asszonyok szőrszív-hátú húscsiga rózsáját láttuk, férfiak szemérmetlen vizelését teljes bamba nyitottsággal; láttuk és hallottuk az állatok őrjöngő szerelmét: kakasokét, bikákét, bakokét, csődörökét, madarakét: madár-hímekét, madár-nőstényekét, kancákét, emsékét, kanokét, szárnyasokét, varangyokét, kígyókét, bogarakét, ugró-lábúakét, szöcskékét, csigabigákét, szarvasbogarakét), s reccsent akkorát a vastag és szörcsögve-hörgő egyetlen szőrpupilla vak ég, az udvar gyönge gyepéig szőr-üstaljával ledomborodó, mintha kettétörne a Teremtés Szíve, egy véres töréssel két vonagló szív-fél cafatra, és jajgattak a Teremtésfélszívek, (s zuhogtak ki véres üregeikből, cafrangos gödreikből az Angyalok, Sátánok, Jajok, Gyilkosságok, Őrületek, Szemérmetlenségek, Halottak, Föltámadást-várók, Poklok, Mennyek, Csillag-gömbhalmazok, Szégyenek, Szánalmak, Bűnök, Gyalázatok: égő, síró, zokogó, sikoltozó őrület-zuhogásban, mintha hányna az Isten, részegen okádna!), s akkor leágazott szétterpedő gyökér-lábujjkacskaringókkal egyetlen dörrenéssel és iszonyú sistergéssel a szőrös víz-sötétből a Lángzó Aranyfa, izzó arany elektromosság-törzsébe és szétburjánzó aranygyökértenyészetbe szíva minden közelit, ami volt ott, madarat, faágat, csigabigát: a két szarvköcsög-bimbós mészkürt-tekervény bársonytakony-templomot, s hatalmas aranytörzse elektromosság-szívébe szívta síró gyermek-rémületünk buja, ártatlan, édesded szégyenét! És a másik, a másik, istenem, a másik. Leesett az őrjöngő-asszonyölű, szerelemre-vad, szeretkezésre-éhes nyári vihar-asszony-ágyéknyílásából egy szikrázó aranylabda! Szikrázott, pattogott, pattant, ugrált, ide-oda gurúlt, mint egy gömbölyű óriás aranybogár: a körülbelűl húsz centiméter gömb-átméretű tűzgolyó, az izzó fénygömb, lángsárga elektromosság-kristálylabda és láthatólag keresett valamit, (vagy valakit?: ki tudja?), gurúlt, gömbölyű cikkcakkokban, zengve repűlt a földön, mint óriás aranyvese-szempáros koponyájú aranylégy, de szárnytalan, fordúlt, pörgött, ugrált, sistergett szögletesen, cikázott, cikkcakkozott, égő aranydrótvonalakat írva az őrűlt esőben lángolva pezsgő udvar kamillás, cickfarkos, mályvás, lóherés gyöpén, aranytűzdrót mértani idomokat, romboidokat, rombuszokat, háromszögeket, négyszögeket, aranydrót-dobozokat, aranytűzszálketreceket, kockákat rajzolva és építve a gyöpre, a víz-levegőbe, futott gömbölyűen a gömbfény-elektromosság-tűzgolyó, és pattogott és ugrált vakon, mint egy óriás aranybolha, és csilingelt és csengett a cikcakkosan ugrándozó aranyhurkokat, arany-vonalcsíkokat esőbe-rajzoló arany-íveket fölspárgázó tűzfénygolyó, mint kisbárány nyakán a rézcsengő, csillogva csilingelt a göndör bárányka-ugrándozás gyapjas nyakán, aztán egyetlen óriás durranással elpukkadt, az elektromosság-szappanbuborék, a kereső-tűzgolyó! Aztán csak viharzó vad eső! Eső-Lángolás. S mi álltunk öcsémmel, Gyulával, a nyárikonyha-ajtó zöld ajtókeretéhez ragadva, (mint zöld barackfa-levélre a kis zöld levelibéka, akit egy napig kerestem Erzsikének a zöld barackfa-pénzlevél-gömbhalmazban, amíg megtaláltam, s piros tenyeremre ültetve: úgy ült ott, mint a Zöld Rémület Ragacs-Megváltója: piciny sárga kocsonyatapadókorong-pénzecskés fehér, eres kristályág-ujjaival odaragadva a recés rózsatenyér-csöndhöz és lihegett és dobogott és pislogott arany-csészekaréj szemhéjaival, mint a halálraítélt: kivégzés előtt!). S a levegőben ördög-szag, az esőlevegőben sátán-ágyéka illat, ördög durrantás-szaga. És zengett a víz nagy lángokkal. S áztak a tyúkok, ázott a kutya, Pici kutyánk, ázott a kapor, a petrezselyem, a töklevél, a krumplibokor, ázott a csigabiga, a földigiliszta, áztak a varangyok, ázott a sündisznó, a mák, a torma őslevél-füle eres zöldje, ázott a diófa, szilvafa, ecetfa, barackfa. S a fehér szederfa egyetlen arany-kardvágással kettéhasítva, egyik felével: a zöld lomb-gyerekkorral, az egész udvart betöltve az udvar gyöpére dőlt, mint egy kardvágással kettőbevágott zöld katona. És vére nem folyt. És könnye se. Csak fehér-szivacs törzs-belseje fehér kenyérárvasága világított a fekete esőben, mint a koponyabuborék csöndjébe fojtott gondolat. Mint a tiszta elme, ha törvényt lát, törvényt fedez fel, mint a tiszta elme, ha fölismeri a törvényt. S tudja már: van az megmásíthatatlanúl! És az én gyűrtségeim! Azok a gyűrtségek, öntudatlan gyermekkor-gyászom szorongás-gyűrődései! Mert álmaimban minden össze vala akkor gyűrve, verítékgyöngypáncél-ruhás, keserű dunyha-szagú, borgőz-hörgésű, fröccs-erjedésillatú gyermekkor-éjszakáim éber-álmaiban, (amikor hanyattfekve részegen-alvó apám vékony, keskeny, sápadt arca, izzadtságlucskos arca szájnyílásának holdfényben-sápadt szikrázó-fogsoros, tüdővész-erjedettséget fújó odvából kinőtt a halál-dögrózsa, a száj-odúnyílást dagadt, rohadt-tüdő illatú hab-rózsával, véres rózsahabdagadással benőtte a halál, az erjedő halál, mint kis, varangyos, bodzavirágszagú és krumpliszagú pincénkben a hordó tető-likát a forrongó must hab-szennyes, dagadt, szemérmetlen szenny-rózsája, szőrös asszonyi szeméremteste, sisteregve és sercegve kigyűrődvén, mint szülőhüvelyből a gyermekfej, óriás, sárga, robbanó, sercegő, dagadt tengericsillagként csillag-láb-háromszögeivel, óriás hab-köldök-tojással kilüktető, mint eleven égő hab-szív, foszforos kenyértésztaként erjedve kidagadó és a rózsadagadás szívében és gömbperemszélén sisteregve nyüzsgő must-hab, a föltámadás-előtti erjedő szenny, az örök átváltozás test-szennye, anyag-szennye, mint a tudatossá föltámadó anyag az örök átváltozás önmagától-megszabaduló, önmaga-szemérmetlen létanyag-szennyétől erjedvén fölszabaduló: a Túlvilág-Átváltozás Föltámadáskori Készülődő Jövendő Végtelen Jelenkorában. Azok a gyűrtségek! Nem kaleidoszkóp-világlás-színkristály-összeomlás és színkristály-formaépítkezés álmaimban, de avarbarna, ló-barna, cserebogár-barna, buzogányfej-barna, feleségem koporsó-barnája barna álmaimban gyermekkoromban össze volt gyűrve minden! Össze volt gyűrve minden! Össze! Gyűrt volt a bútorok síklapja, felület-lapja, szöglet-csúcsa, éle, gyűrtek voltak a dolgok lapsíkjai, egyenes határfelületei, anyagsík-egyenességei, mint a barna csomagolópapír, összegyűrődvén gyermek-kezünkben, vagy ázván a ganéjdombon az őszi esőben, gyűrt volt az anyag minden formája, léte, alakzata, virágzása és jelenése, minden dologi forma és minden fogalmi forma, minden látott (álomban látott) és minden képzelt (álomban-képzelt), míg hanyatt-fekve (lepkecsavaros rézkoronglap-hasát mutatva) ketyegett a féllábú vekkeróra, gyűrt, ráncos, redős (gyűrtség-marokba-gyömöszölt) volt minden, mint a mostszületett csecsemő véres arca! Gyűrt volt a barna álom! A lepkeszárnyú dagadt gyíksárkányszörnyekkel, a kékpettyes, piros moha-pikkely-szárnyú kristálycsiszolatszöglet-zöld szörnyekkel, s a farkasfejű, vagy csődörló-fejű szitakötő-gyémántcikkanás lángokkal zsúfolt, a lég-anyagban, s a szilárdság-anyagban (mint a rovarok a barna alkonyi véres levegőben, vagy a kukacok a dögtetem émelyes büdös húsában) hemzsegő szörnyetegekkel, az álomképzelet teremtményeivel, s az éber valóság ember-szörnyetegeivel hemzsegő álom, gyűrt volt, gyűrt vala, barna ránc-csomók gyűrtség-kötege, ráncos barna bársonyomlása, a bútorzat és a szörnyetegség (amikor az alkonyi véres kék égben nyüzsgő szitakötőszárnyas lóvihogások világítottak óriás piros pénisszel és óriás vörös vaginával és óriás kék sörényhajjal, mint a petróleumlámpa, gyermekkor-telem petróleumlámpája) az esti nagy havazást aranydobozzal fölékesítve, amelynek aranylapsíkokkal bekoporsózott arany-csöndbelsejét bezsongták a fehér darazsak, a hópihék, mint őrűlt koponyán-átvilágító agyát a fénygolyóburkolatosat, a gondolat szikra-darazsai, s a benne-nyüzsgéstől rengő és gyűrten ráncosodó barna földanyagból kidugja fejét (vagy csonteres tűzlap-szárnyacsücsök teniszütő gyűrűszitáját egy-egy zöld ősgyík, s szemei, szemhéjtalan, szempillátlan szemei, mint szögletesre-csiszolt milliárd pontsejtfelület-lapú gyöngyizzás-óriás-koponyák), gyűrt volt a sárgára beeresztett (mintha levizelte volna egy komondor angyal) szalagos padló, a (szúrágásoktól pontpettyköteghálózat póknyálgyúradék ködoszlopok!) gerendás mennyezet, a kereszt-árnyékú ablakkeret, a jégvirágokkal páfrányos ablaküveg, a nárciszokkal és pávákkal fehér-horgolatos ablakfüggöny, gyűrtek voltak a sátán metszőfogaiként villogó sárgaréz ajtó és ablak-kilincsek, gyűrt volt a zöld, piros zománcrózsás szobakályha, ezüstporral-bekent foszforeszkáló vas-szálkarácsozatháló fődő-tetője, gyűrt volt a kályhacső nemcsak hajlatráncai fekete fémharmonikaszelvény belső könyökrózsájában, de fekete csőhengerében, gyűrt volt a hengerelt szobafal a kék virágerdejű, amit Jani-bácsi, anyám bátyja, a szobafestő-mázoló csinált, mintha élete egyforma époszát írta volna a jól leszappanyozott falakra, mártogatós, fémragyogó, ovális tojáshéj-üreg madárcsőrorrlikú, fecskeszárnyhegyű tollal, kék tintával, János, az oly sokszor munkanélküli! Proletár-Evangéliumom János-Apostola! János, aki a Képzelet-Jézus megváltó-szívére hajtotta mindíg vidám fejét, a Megváltó Szívre, bár sose tudott róla, János, a Szorongó, aki oly vidám és oly szelíd volt még a munkanélküliség szőrös-arcú gyász-idejében is, János, aki mindíg az Utolsó Vacsorán ült, Spinoza-göndör omlatag-bodor-szőrfelhő hajú Képzelt-Jézusa mellett, a Megfeszíttetés-előtti Jézus-Vacsorán, a Szent Kenyérosztáson és a Szent Kehely-tovább-adáson, bár húsvétkor, a biai dalárda alelnökeként mindíg Máté-apostolt énekelte, Bach Passiójában, a jácintokkal, nárciszokkal, és ibolyákkal fölhímzett, barnára festett, aranybordázat-gálya templom-kóruson, a szuvasfémfogsorú vén orgona alatt, ahol mi is tolongtunk, kopaszon, gyermek-csipogó rózsaköcsög-szájú Bach-Passió-angyalkák, míg odalent a selyemzászlós és oltáros és tömjénfüstös templomhajóban: életszagú virágsírban feküdt a Gipsz-Keresztről-Levett, aranylevelekkel belándzsázott, zsírosan könnyező gyertyaláng-tűzkoszorúban, fölhúzott (mint a sáska zöld aranytüske-taréjú, fűrészélű és reszelőlap-fogsorszalagú lábszár és comb-kitin-háromszögalakja) fehér gipszlábszára alatt a cipókként egymásra-hajtott gipsz-lábfejeken a festett seb piros rombusza és vérfröccsenet-csillagai, s a fehér gipsz-mellkason, a szív helyén a festett seb-lék piros hosszúkás-szöglet-gödre, körűl vérpöttyök, a gipsz-aranylepedővel letakart férfiágyékig lecsurgó festett pirosság, titokzatosság-vér, s a sárgafehér gipsz-homlokra pingált arany-tövis korona tövis-szünetháromszögeiben is vérpontok, piros festékpettyek, a festett csigás-göndör barna gipsz-szakállig lecsurgó (a bal halántékon, s arc-csonton, orcán, a bal szájszögletet beerezve) halál-vérszalag! Ó, az én gyűrtségeim! Gyűrt volt álmomban a csönd, mint a kék lángon fölpuhúlt üveghártya, s gyűrtsége, ráncossága, redőzetessége hallható, mintha csöngene a gyűrt csönd, átlátszó üvegcsöngettyű-hangon. Gyűrt volt álmomban a levegő, mint az összegyűrt, ráncosan-szögletes, kockásan és zsírosan, rózsásan, fölfújt csücsök-szirmosan összegyűrt cellofánpapír; s zizegett, zörgött gyűrtség-csöndje, zizegett hallván a gyűrt, ráncos, üvegzacskó-csomós gyűrtség-levegő, puha üveglegyező, üvegszemfödő levegőgyűrtség! Szorongtam? Bolond gyermek-szívem volt beteg, gyermek-álomtudatom angina pectorisa volt ez a gyűrtség? Nem tudom! Mert csak azt tudom: jó akkor volt, ha a dolgok gyűrtségei kisímúltak, a dolgok, a felületek, a tárgyak, a látomások, álmok, jelenségek és jelenések, ha kisímúlt az anyag és a képzet, ha kisímúlt szorongó gyűrtségéből a levegő és a csönd, ha a dolgoknak és a látomás-álomnak visszaadta a kigyűrődés, a visszagyűrődés, a kisímúlás eredendő létét és eredendő jelentését, esendő szilárd, zárt és porló alakját! Ha visszagyűrődött az álom-világ (vagy világ-álom?) valódivá, ha kisímúlt a dolgok és jelenségek, a csöndek és iszonyok, képzetek, képzeletek gyűrtsége. S gyűretlen-formájú lett a forma, gyűretlen anyagú a csönd, szilárd égő kristályzatú a tárgyak és dolgok közti levegő, a minden üreget és homályt, minden fényt (álombelit) kitöltő levegő szilárd csöndje! Azok az angina-pectoris álomgyűrődések! Gyűrtségem álmomban, vagy gyermek-haldoklásomnak és kamasz-haldoklásomnak hitt szorongásos álmaimban, barna öntudatlan-rettegés-gyűrtségeim lángoltak, égtek, fénylettek, lobogtak! A dolgok, a tárgyak, a levegő, a lángolás, a fény, az égés barnája mégis, mint kék gyermekkézben, piros gyermektenyérben összegyűrt alumíniumhártya. Mint horpadtra, rácsosra és redősre gyűrt sztaniolpapír (izzadt gyerekkéz piros növényevővirág koszorúsan besarlózott kacs-rácsbuborékgömbjében), lángolt mint a kék döglégy szőrkehelyből tojásként (mint madár véres fenéknyíláspontjából foltosan, tollpihésen) kidülledő szeme. Alumíniumhártyalemez, sztaniolpapír-redőránchullámzás gyűrtsége volt a Jelenség Maga, az Álombeli, az Égő, a Lángzó: mintha egyetlen átlátszó (üveganyagú, de ködpuha) Piros Kéz gyűrné dögszagú, halál-illatú, halott-émelyítő-párolgásos tenyerébe a Létet! A Létet, dolgaival és jelenségeivel és állapotaival. És volt sárga, zsákszövet-gyűrtség, pepita újságpapír-gyűrtség, kék iskolásfüzet-csomagolópapír-gyűrtség, barna bolyhos, szőrös, pórusos lisztzacskó-gyűrtség, barna (darált) mákzsírfoltos boltostól zacskógyűrtség, mint a disznó húgyhólyagja, disznóöléskor, az őstél-hajnal kék kakasordítozásában, mielőtt ér-páfrányos izzó hártya-gömbbé fújtuk volna kék gyerekszájjal, nádszálon (azt a büdös húgycsővezetékbe dugva, rágyűrve azt a szalmaszálra, a boldogság fitymabőrét) fújva kavernátalan gyerek-tüdőnk piros forró örömét! És jaj, ha kisimúlt minden: a láng, a sztaniol, az alumíniumhártya, a sárga zsákságszövet, a csomagolópapírkék, bolti cukroszacskó-barna, a betűhímzéses nyomda-pepita-újság-papírfehér égés és tűz, ha a Lét Kisimúlt! Akkor már jó volt! Akkor már nagyon jó! Jó volt nagyon! És a tücskök a gyárban! A tücskök éjszaka a gyárban! Ó, a Szent Tücskök éjszaka a gyárban! Mert gyárimunkás is voltam egy-időben, három műszakba beosztott, vigonyos: a Francia–Magyar Pamutipari Részvénytársaságnál, (Frama), mint annyi falumbeli lány, fiú, asszony, férfi. Vonattal jártam be dolgozni, s vonattal haza, és de édesdeden tiszta volt a gyári lányok arca: reggel, éjjeli műszak után, amikor olcsó rózsapiros rúzzsal bekenték rózsaráncos ajakszirmaik szájívét, a lángfodros kis szívecskéket, s ittunk egy kevertet a gyárkapu melletti kiskocsma rézmellényes pultja előtt állva, nézve egymást szerelmesen, legénykedve, meg lánykodván cigarettázva, mint az öregek, s világ-kopott ruhánkon, a virágos-buggyanós, buborékos vállhajlatú és hónalj-hólyagos dirdliken, meg a kihajtott-fehér-ingnyakú legényke-szegénységeken leszedhetetlenűl ott ragyogtak pamatbolyhosan és pihetoll-pamacsosan: pelyhes kristályszilánkokként, piheszőrös szikrakristályokként a gyapjú pihéi! Akkoriban is mindíg szerelmes voltam. Szerettem C. Gabriellát, nagyon szerettem. C. Gabriella szülei elpusztúltak valamelyik német koncentrációs táborban. Ő karcsú volt, okos, kanca-zuhatag fekete haja fara domborulatáig hömpölygött fekete lázzal, emlői Isten jókedvű, harmatos tavaszi csillagai. Bátyja boldog, üvöltöző, sisteregve-olvasó anarchista volt, mi meg egy Király-utcai rohadt bérház udvari szobájában őstélben szerettük egymást hatalmas ősdagadt dunyha alatt, a petróleumlámpa-se-sötétben, estig, aztán gyermek-mályvalevél-picinyke pikkelyű törpe halacskákat sütöttünk olajban, nagy kormos lábosban a törpe-fekete vaskályha rózsa-izzó korongtekervényes platniján, ettük a halakat mész-drótspirál-csontvázastúl, mint pici ógörög, mítoszi és époszi hadi-gályákat, kopoltyustúl, szemgolyostúl, s a sűlt rózsakék halpikkelyek ajakcimpáinkra ragadva, meg a fogainkra ragadva, mint a kék csillagok, az űr kezdet-szájára, még isten előtt, s úgy csókolóztunk, meztelenűl, gyöngy-halpikkelypöttyös szájjal, meg nyelvvel, az udvar-sötét barnaság tél-alkonyatban, szőreinken és testünk szerelmes, szenvedő szent izzadt ifjúságán a szénnel-fűthető izzó fekete vaskályha-gyermek forró rózsa-szégyentelensége, piros árnyéka, Gabriella ősmályvás mellén, fekete ágyékszőrén, hosszú pihés imádkozó-sáska combjain a tűz piros irgalma. Aztán elmentünk a gyárba villamoson. Az éjszakai műszak éjjel tíz órakor kezdődött. Ó, azok a tücskök, tücskök, tücskök!, ó azok a tücskök egy nyári éjszakán. Azok a tücskök ott a gyárban. Azok a tücskök! A gyár egyetlen óriás szívrengés! Mint egy hatalmas világító kék szív. Csattogás, csettegés, csivitelés, csipogás, cserregés, berregés, sípolás, szuszogás, lendkerék-szíj-füttyögés, kék dinamó-búgás, csippegés, orsó-pörgések kígyó-sziszegése, fehér cséve-forgások surrogása, finom gép-karok fém-karcsontjainak, (a kettős fémléc alsó karcsontnak és a fémbordás felsőkarcsontnak) a fémcsuklók hengereinek, csavarjainak és lemez-korongjainak olajos nyikorgása, a fémkönyökök, fémkezek, fémcsipesz-ujjainak csippentés-hangjai, zörgés, csörömpölés, zuhogás, zakatolás, nagy rózsalapát-vizimalomkerék-mészhártya-csigaház-kürtők hideg-levegő befúvódása, ordítozás, ember-sírás, ember-fütty, asszony-kiáltozás, hujjogatás: e hangok szövedékének forró együttese volt a gyár, e zengő óriás fénylő fémdoboz, a gyár: a több-síkra osztott fénylő óriás szív, dobogó óriás-húsában: szőve nőstényekből, hímekből, jajokból, gyötrelmekből, halálokból, asszonyokból, lányokból, férfiakból, fiúkból, forró, csivitelő, fűrészeléshangú gép-sorokból, gyapotból, gyapotszálakból, gyapotpihe-havazásból, szíjakból, bőrhenger-mángorlókból (olajosan rezegtek a fémhengerek recés bőrlepény-környelvei, ahogy bezabálták fönt, hátúl a vastag fémrudakra tekercselt sárgás gyapotot, s ahogy óriás fémtűkre orsózták kövér hurkafonatokban okádva a hüvelykujj-vastag puha gyapot-kötelet, mintha ember-hurkatöltő fújna ki lassan alsó testnyílása barna pontján fehér, meszes fekáliát, csigabiga húsörvény-rózsaszájából kocsonyás szerelem-nyálat) fehér üvegládikákból, izzó fénydobozokból. Ez a hatalmas fénylő, pillátlan őscsillag-fénytekintetű, gépből, emberből, kőből, motorokból, nyersanyagból szőtt Szív az Új Történelem Mellkasában függve. A gyár. Az eszmélkedés és a tudat-erő embertest-holtpontja éjjel kettő és három óra között pontozódott a forró zajcsöndbe. Akkor mindíg azt hittem: beledöglök! Az óriásgép (ami előtt álltam) kövér fehér gyapotpépet lassúdadan fújó bőrhengersorai közé zuhanok. Kimentem a klozetra: cigarettázni. Az se használt! Visszajöttem. Így minden éjszaka. S egyszer, egyszer, egyszer megjött a Csoda sötét hang-látomása! Hirtelen elnémult az Óriás Vasszövedék Szív, Áramszünet! A gépek csattogva lassan, sippogva lassan leálltak, mint az elaluvó madár. Sötétség. Csönd. Derengve bekévéző fehér holdfénykötegek az öreg gyár vascsipke-gótika ablakain. Áztak a foszforos holdfényben, izzottak lassú sejtelemmel a hold sárga ömleny-ragyogásában a gépek, gépsorok, emberarcok, emberkezek. A lábszárak, kézfejek, halántékok, ujjak, szemhéjak, orrhegyek, mint a Hold-Feltámadás Túlvilágban. Sárga lángok hold-szerelmében a gyapotpihék lassú lassú lassú hópehely-szivárgása. Gyapot-hózuhogás sárga holdfényszerelemben. Csönd. Aztán fölzengtek a tücskök. Fölzengtek a tücskök: a gyár tücskei! Egy tömény, tömött hangszikra kezdte. Egy égő aranyrece-reszelő fűrész-nyikorgása, aranyfogsorocska-patkó összecsikorgása. Aztán a másik. Aztán a harmadik. Aztán tíz, aztán száz aztán ezer, aztán százezer, aztán millió hangszikra, szikrahang virágzása a gyár-éjszakában! Kis, lüktető hangfénylobbanások, fényhangszilánkok, hangarany-szívütések, hangcsillag-fénypettyezések, a láthatatlanok, arany hangpontok, arany ciripeléspettyek, lángoló arany cirregés-ponttömegek; millió kövér hangpont láthatatlan fénye, millió ciripelés-tűzvonal láthatatlan arany-ceruzavonás-csíkja pettyezte, rácsozta, szőtte láthatatlan égő tűztömegpont-lángvonal hang-ketreccé, tücsökszó-aranydrótvonal-szövedékdobozzá a szuszogó, fáradt, nehéz, szendergő gyárbelső-éjszakát. Nyüzsgő, lángoló hangpont-tömegek, tömegpont-hangámúlatok végtelen aranypóknyál-szövedék-szikracsipke-hangbozontja volt az a boldog gyárbelső-éjszaka. És megjöve a hajnal. És újra fény. Fénykockák. Üvegdobozok. S fölzendültek a gépek. S a tücskök, a boldogság akkori aranycsöngettyűi, a hangszikra-pénzecskék, éjem hangpont-csillagai, esendő éjszakám szikrahang-üvegcsillagai visszabújtak ki-tudja-hol-van barna bánat-üregükbe. A zörgés mögé! Elhallgattak, mint Isten szűz csillagai, a teremtés tékozló gyönyörében, a teremtés tékozló dörejében, rengés-halmazatában, szülés és születés-jajgatásában és véres ordítozásában. Most csak ennyit. Ennyit magamról. Voltam polgári-iskolás és kereskedelmi iskolás, urasági napszámos, kőművesfiú-napszámos, erdő-irtó bérmunkás nagy téli hó-kaszabolásban, fatelepi munkás, ács-segédmunkás, kerítés-építő (de büszke voltam, mikor nem kajszúlt el az óriás vas-szög pontos balta-ütéseim után, mint egy kövér ezüst-nárcisz!), malomban lisztes-zsák hordó kamasz, zsákoló, szőlőt-kapáló, krumplit-kapáló, kukoricát-kapáló. És mindíg temetőt járó. Tizenhat-évesen katonaszökevény. És temetőt-járó mindíg! A sírásót nagyon szerettem. Voltam hát halott-kihantoló, ástam a temető-tömegsír-földet, s üvöltöző és jajgató rokonok, gyerekek, feleségek, anyák, apák, testvérek, fiúk gyász-koszorújában (mert úgy bozsogtak ott, mint élő seb körűl gyűrűsen, koszorúsan, szőrősen, kristályosan, lüktető pehely-pontokkal a tömegsír körűl, mint a fekete legyek!) mint fagyott deszkát, megőszűlt deszkát, deres deszkalapokat emeltem ki az önmagukba-rohadt, egymásra-rétegesen rárohadt holtakat, akiknek bajsza volt már csak, meg szempillaszőre, koponyaszőre, csíkos gatyájuk a lábszárcsontra száradt, ingjük elrohadt, rárohadt sárga habrózsákkal a kő-hegedűvázakra, barna deszkagörcs-luk csigolyákra, a fehér tajtékhabban, sárga penészhabban dermedeztek, már haláltalanúl, földdel és kövér halálpenésszel beragadt koponyájuk elgurúlt, mint a sáros hógolyó, azt földobtam a tömegsír-mélyéből a hozzátartozóknak, hogy tegyék az új koporsóba, az új koporsókba, amik ott fénylettek aranyírásos gyászhazugsággal, a meszelt Kőjézus és a Kőgyökérkacs-lábú Fölszögezett lábait piros-zölden bepikkelyező kis ecetfa alatt sorban, mint festetlen üreg-hasú fa-fölkiáltójelek! Tizenhat-éves koromban egy boldog telivértestű asszony megtanított a boldog testi szerelemre. Kék szeplőpettyes dagadt csodás emlői betöltötték számat, szívemet, teste virágzó boldog megváltó odaadása, szent átadása, szent nekem-adása lánggal ragyogta be nemcsak ágyékom kamaszságát, nemcsak kamasz-ágyékom bujaságát, nemcsak kamasz-bujaságom dagadó ágyékát, de époszkezdő, ifjú, őrületesen-tékozló, gyötrött és gyötörni-kész, gyötrődni-kész életemet. Mert Ő, az Asszony-Csoda, az Ember-Csoda, az Asszonytest-Csoda tudta, hogy ifjúi elmém és legényke-ágyékom férfi-bátorságát jött kiváltani! Ő: a Szorongás-Gyűrődés-Éjszakából. Hogy megszülessen majd az Ének. Tudta Ő Szent Teste Halmazat-Csodájával. Az az Asszony-Csoda, az a Tajtekzó Kanca-Megadás, az a Rózsatömött Fodros Szent Húshalmaz-Pettyezettség, a Szeplős és Májfoltos Emlőjű Mária kiváltott Vacogó Gyűrtségem Pokol-Lángjaiból, Cellofán-láng Gyűrtségem Szótlan, Néma, Béna, Beforrt-Szájú Iszonyából, Sztaniol-Gyűrtségem Égő Iszonyából, Lángoló Alumíniumhártya Rettenet-Iszonyából, amibe ragadtam, amibe belenőve éltem, mint a csigabiga háza belsejébe, a mészkürt-tekervény hurkakupac-torony héjfalának negatív belső homorulatába, szerveivel, véredényeivel, idegszálaival, hús-kötéspontjaival, s mintha fordítva volna, mintha a mészház recés-sejtes kürtbelső-falából nőne ki a hús és az idegzet jaj csak kitolódni akartam e Gyűrtségből, és nem akartam abba az Égő Gyűrt Sztaniol-Kürtbe visszahúzódni, oda beszívódván nyálasan és fehér enyvesen húsrózsállani (mintha réztrombita-szájat befödnek piros dália-fejjel!), mint nyálas és fodros kocsonyafodorrózsa-húsrózsaörvény a kürtszáj nyálhabkoszorús peremkörét és sárga habos kürt-üregét bezárja! Ó, az a Tékozló Hatalmas Izzadt Mosolygó Nőstény-Megadás. Az a Szent Emlős Nőstény-Megváltó! Aki létem negatív tere és pozitív tere, a plusz-anyag és a mínusz-anyag között volt Második Születésem Összekötő Csatornája, a térsemmi, semmitér létében: a Test Bizonyossága! Az Anyag Virágzó Teljessége! Ó, mennyit hevertünk és hemperegtünk egymást harapva, egymás húsát marcangolva gyönyörű vad fogakkal, a friss sírok közt a temetői gyepen, aranyírásos ropogó gyász-szalagok, rothadni kezdő koszorú-dombok, ecetfák, nyárfák, akácfák, jegenyék alatt, a Kálvária Szívén, a két kőlator között, s a holdfény-lángarcú Kő-Krisztus alatt, meg tücsöklángszavú nagy dühödt nyári éjszakákon a réten, szénakazlakon, meztelenűl s emlői óriás, dagadt, szeplős, pihés gyémánt-golyó, kristály-Altdorfer-asszony-hasa, szent nyaka, szénás kemény sörényhaja, buja szeméremszőrzete domború jácint-illatú, jázmin-illatú, gyöngyvirág-szagú élet-sírja lángolt a tücsökszó-arany-harang-csönd-őséjszakában. Húsz éves koromban megházasodtam. Testemmel sohasem voltam hűséges a házasságban. Vége. Ámen. Mert ami ezután jön: az már csak folytatás. A kiváltás, a megváltás megtörtént! És ami ezután jön: az már csak folytatás. Mint a halandóság! Mint a halál! Mint a föltámadás! Mint a talán-föltámadás. Mint a talán-túlvilág. Mint a Mennyország. Mint a Tisztítótűz! Mint a Pokol!

Szerelmes hazatántorgás^*

1972. Augusztus 4-e óta nem iszom szeszt, annakelőtte bizony vad-veszettséggel, őrjöngve szívem szerelmes szégyenében és részeg késsel döfködve tele (hogy vonagló sziromrombusz döfés-koporsóiból, vak szúráspontjaiból lövellve füstölgött a vér, a láthatatlan), a Csönd Halállal-megerjedett Szívét, a Csönd Csontváztenyészet Halálszívét, annakelőtte bizony ittam nagyon sokat, tébolyúlt-árnyékú halálvárással, hogy jöjjön már, jöjjön, fehér csontvázkapor-lépésekkel, fehér hózuhatag-fújással csont-árnyékából és csontváz-lepke, csontváz-Noé Bárkája rozsdás réseiből, fekete szüneteiből, csont-buborékkelyhe varratos gömb-belső üregéből és fekete fogsorpatkós gödreiből, hártyaszilánkos szakadékaiból fehér hóspárga-köteg szétrózsálló kévéit fújva, hogy jöjjön már, jöjjön már a Halál, mert meghalni kell! Mert meg kell halni! Mert valakinek meg kell halnia! Mert meghalni kell valakinek! Dehát a Halál megtörtént már! Az a halál! Megvalósult már a halál-megváltódás! Meghalt, aki magát oly édes, édes, tiszta, tiszta életében halálra ítélte! Meghalt, aki magát oly tiszta tiszta, édes édes életével halálra ítélte! S két éve korhadozik a földben, két éve már, aki az Asszonyom volt! Maga is föld már. Az Én Asszonyom! Szerelmes hazatántorgásom hát boldog visszavágyódás, józan boldog tántorgás hazafelé, Biára, ahol születtem, porlékony és zöld pikkelyekkel benőtt Óriás Haltest szülőfalumba, akinek elátkozott gyomrában éltem, szörcsögve-fuldokolva kiszíva az olajos, zsíros, mirigyes, váladékos, savas gyomortartalomból a levegőt, mint magzat, ahogy a magzat-burok forró vizében lélegzik lebegvén kuporogva. És nem véletlenűl mondok hasonlatúl óriás zöld-pikkelyzetű (a pikkelyek a falu-fák, határ-fák, útmenti-fák, temető-fák levelei, a gyermekkoriak!, kékpettyes és vörhenypettyes, aranypettyes faroktollhártyalegyző-V-betűs, a csontszálkák között kristályos hártyaháromszögernyőjű hátuszunytoll-legyezős) Halat: mert földig-érő mohos nádtetőbajszú szülőházam (a gyerekkori) és zöld mohagombával és kék mohakorongokkal betenyészett (mint a tengeri csillagok égő csillag-virágzása a tengertenyészet puhán-örvénylő üveg-altalaján) a kiskert-földig és udvargyöpig lezuhogó nádhajzatú gyerekkorházam és kamaszkor-házam tövében hatalmas tó volt (s van ma is, féligkiszáradóban), zöld nádas-csíkokkal bekockázva, hogy az a tó: mint zöld filctollvonalakkal bekockázott tükör-füzet, amibe a Hold írt, meg a Nap, meg a Tejút, meg a Csillagok, vékony aranykörmű arany-gyerekujjacskákkal szorítva az égitestfény aranyceruzát: ott írta gyermekkorom gyötrött, gyötrődő, szorongó, fájdalmas szent Époszát, aranybetűkkel és vérbetűkkel a tólap zöld kockás üvegfüzetébe. Én meg néztem, époszi ámúlattal! Az a tó! Lángoló zöldcsipke óriás tükörpereme: ezüstnyárfák (örökké ezüsttel-dadogó, örökké ezüsttel-motyogó, örök ezüst-zöld késpengeél-levélvillogás szikrázató szelíd üvegzés-változásban: óriás fehér-karcsontvázú zöldezüst levélgömbpikkely-bóbitás zöld szökőkút koszorú-öve; zöld csipkéje nedves, párás, illatos növényrongy-tenyészet, nád, sás, vízifű, kákics, vadkapor, bürök, dadogó törpe fűzfazászló, szabadságlengető vászoncsipkelegyező), hínár, békanyál, terpedt-tányérú békalencse, (zöld gyöngypontok koronglepénykásája, amiben: arany-szemhéjvödrös, aranysarló-ékű üveggomb-dülledés szemgolyós vasmirigykúp fejüket a kettős aranybőrsarló-szájjal, s az aranypont-orrlikakkal, a sárga bőrbuborék-tokával lüktetvén-dagadt gégetőig kidugva létüket a gyémántszobrok ültek: a békák, aztán úsztak barnapettyes, kékpettyes zöld bőrkúp orrhegyükkel ék-háromszögben széttúrva a gyöngy-kásalepény puha csillámló korongpettyanyagát, vagy nagy terpedt csipkés mirigy-x toccsanással beleugrottak a kásagyöngy-pikkelykorong szívébe, s elmerűltek a szikrázó gyöngypontkorong gőzölgő födélbizalma alatt, a levegő-gyöngybuborékokat fújó vízalji, rothadt fűtorzsos meleg mocsárban), az a tó!, zöld pórusos, pihés és ragyás csipkerongy széle peremén: óriás zöld kidagadó kristály-erezetes szőrös lapulevelek, vadtorma zöld lángtollai, cickfarok, gyermekláncfű, mályva, gólyahír szűzlány-aranyköldöke, lila eres vadliliom (mint óriás dagadt szerelemre-éhes nőszirmok), szarkaláb kék sziromzacskó-növénykürt-szempillás asszonyhüvely-nyitottságai, vadrepce, a nyárfák és fűzfák levelein zöld hangcsomók, sárgán-pihegő, pislogó zöld brekegés-szívecskék: a levelibékák, a napon, egy ős-kavicson, annak barna csigás gyűrűrajzolatú korongtojás-ősiségén, vagy egy száradt, párálló békanyálfoszlányos, békanyálszőrzet-szakállas rögön pici, élénk gyémánttal pislogó, meredten pihegő, pillogástalanúl gyémántló törpe pikkelysárkányocska, gyermek-gyíkocska, gyíkcsecsemő (pikkelyruhája is mint az átlátszó-üvegöltöny, hogy kitetszettek vérerei, idegerei, a szív, a belek, a gyomor, a kloákába csillagosan forrva ágazó utolsó hártyacsatorna, az agyvelő, a csontváz üvegdrót-hajója) pihent lihegvén üvegtoll-meredten gőzölögve, sikló úszott a nádtorsok között zöld pikkelyspárga hullámvonal-örvényléssel, enyhe, széttörő üveggyűrűket kotorva kő-szívcsúcs fejével, a nádszár zöld vasbotján, vascső-zöldjein nádiverebek ültek, kék vékony porcelán-ágazás csillagokkal markolva át a zöld fémlap-lándzsás levelű bütykös nádcsövet, néha egy-egy törpe teknősbéka mászott ki a zöld mocsár-csöndből, bölcsen, mint egy kígyónyakú, kígyófejű, kagylóhátú és hasú kerekded, lassan-mászó vers, aztán a fehér enyv-idegzetű, fehér enyv-vérű, sárga koronglap-csipkekoronás kutyatej, aztán: a feketepettyes téglapajzs temetőbogár, csíkbogár, csíbor, pók, zöldpettyes-pajzsú zöld büdösbogár, százlábú, katicabogár, vadméh, darázs, lótetű, halcsontváz, gyíkcsontváz, békacsontváz, kígyócsontváz (spirálos, rugós, orsós, pántos, íves szalagos, pajzsos, korongos, lepkés, csigolyapontfűrészgömb), szikrázó száraz semmiségek! Halál utáni halálok. A maradvány-halhatatlanság. A maradék-szikrázat: leszünk, amik majd mi is: halandók, lelkünkben tán pokolra-ítéltek és csontvázunkba-se halhatatlanúl! Föltámadás-előttiek. S lesz-e részünk majd: a föltámadásban? Ha lesz föltámadás. És lesz-e föltámadás? Mert lesz-e föltámadás? A testek Áttetsző Föltámadása, amikor önmagát (volt emberönmagát) az anyag megkeresi az anyagban, mikropont-részecskerészletei egymás-felé lövődve összesűrűsödvén gömbponthalmazzá: összecsomósodnak, lesz az ember (volt önmagunk) testi formában ugyanazzá, de testanyagában a fizika és biológia törvényeit széttörve átszellemülve átlényegül, koordináták, függvények, határok, téridők, időterek, határfelületek, áthatolhatatlanságok, zártságok, kötöttségek, halandóságok föloldódnak, s lesz testünk formája volt testünk alakja megint, de új tulajdonságokkal föruházott sugárzó anyag, áttetsző, puha, mindenható és mindenüvé ható sugárzó kristályanyag-szellemiség: Isten halhatatlan részei leszünk majd, Istennel régen-megváltott, a téridő-időtér határtalanságáig lebegve-elható, a határtalanságot lakható halhatatlan kristálylángoló szellemanyag testek, leszünk a Föltámadottak, boldog nyüzsgésben és misztikus eszméletlen szent virágzásban, mint Szuzó: Misztikus Szent Látomás-Könyvében! Itt nőttem föl én, e tó mellett, e tóban szinte, ültem éjjel a holdlángú sásban, nappal (hajnal-véres, nagy alkony-véres foncsor-fodrozásban) az arany-karikákkal lassúdad lágysággal szétterpedő, vagy arany-forgács-torlódás vízben, télen korcsolyával írva a végtelen fehér deres üvegirkalapra gyermek-költőségem öntudatlan, sercegő karcolás-vers-sorait, aztán óriásharcsát láttam jégbefagyva, ott feküdt a hatalmas kék kocsonyaszivar, szája fehér vászonkocsonyapatkó, szemhéja zöld zománc-gesztenyeburok, kétágú óriás kocsonya-bajusza, mint zöld óriásgiliszta virágzott fagyottan a légbuborékos jégben, a szájszöglet harmonikaszelvényzacskó csúcstövéből kinőve, zöld mohaspárga tekergéssel a csonttojás-üreg orrlikak alatt. Itt nőttem föl én, meg a nádasban, meg a szőlőben, meg a földeken, meg az erdőben, meg a temetőben. A katholikus temetőben. És de szerettem azt a zöld rengeteg-zuhogást, a zöld láng-örvénylést, a zöld sejtelem-örvénylést, az erdőt, meg a téli erdő kúsza gyerek-ceruzavonásokkal légbe-firkált grafitvonal-krikszkrakszainak csipke-nyikorgását, a vadak, madarak lába-nyomát a hóban, a negatív csipkéket, csillagokat, csúcsos és hópillérszívfalközépű negatív kagyló-ikreket, meg a vadakat, madarak véres fröccsenet-lángú, vagy széntojás alakú ürülékét az erdei szűz havon, meg az erdei vadak: szarvasok, őzek, nyulak, rókák vizelet-nyomát a tiszta tiszta hóban: a kék, a zöld, a lila, a piros, a vérarany kutacskákat a hóban, a tiszta tiszta hóban, a színes vizelet-lukak: mint a hó virágai, a tiszta hóból piros, kék, zöld, lila, vérarany lukcsillagokkal kinőtt ibolyák, szarkalábak, lángvirágok, zacskós-pamut istenke-kesztyűk, a fehér csönd tűzliliomai! És de szerettem a tücsköket, szöcskéket, sáskákat: az óriás fekete szamóca-szemű gyászhártya-doboz lakk-pattogásokat, a kékpettyes-pirospettyes zöld üvegszív-fejű arany-csettegés szökdécseléseket, az óriás zöld kristálytojás ikerszempárú háromszögcsontkehelykoponyás zöld hallgatások, zabáló, kotró, a száj körül peremesen nőtt lábkezek, eres, áttetsző zöldüveg szájlábak iker háromszög-kancsókanál csőrszájnyitogatásba a darázs gyömködését, ahogy az gyúródván és gyömöszölődvén pihegve, kristályosan, pihésen, aranydonga-aranylemez mellény-vértezetesen tömődött a közönyös rovarszájba, mint zengő dunyha, mint fuldokló, hólyagzó, lüktető, tömött szőrrel földuzzadó, fölbuborékosodó, behorpadó, csöcsként kicsúcsosodó zokogó párna, rágcsálva lassan, nagy harapásokkal (nagy szőrös test-szeletek, szőrös élet-rögök létéből kiharapva!) a zöld kanálcsőr-háromszögpofába tömődött, mint síró vánkos, vonagló, halál-rángó, halál-lüktető, halál-mézpontokat gyöngyöző, halálgyöngybuborékot pórusain kifújó halál-haldokló, zokogó kristályszőrcsillag! És de szerettem a szitakötőket: a bunkófejű, rügyszív-fejű gyász-cikkanásokat, sistergő tűzrúd-cikkcakkokat! A cigányok a temető alatt laktak! Pontosan a temető alatt! Őket is de szerettem! Sándort, Trézsit, meg a vak Vilmát, aki akkor talán tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett, s ült vakon, pislogva vakon, ült vak fekete szemgolyókkal, vak pislogással az egyik temető-alatti barlang sárgaföldagyagszikla-sziklakő buborék-vödrében, agyag és szikla gömbkagyló-gödör-sátrában, pucéran, kis agyonvizelt, teledefekált szalmakoszorú fészken, mint örökké éhes madárfióka, ült ott meztelenűl és vakon, fehéren és vakon, mint a gekkó, vagy mint a barlangi tarajosgőte, vakfehéren ült fehér vaksággal a neki örökfehér térben (a legföljebb tapogatás-térben, nyirkos ujj-érintés, agyagizzadtság-nedves tenyér-tapintás térben), ült meztelenűl és fehéren, Vilma, a cigánylány, a vak barlangi-gőte-szemgolyós, ült fehér-vakon és mindig mosolygott, ült télen is meztelenűl a szaros és húgyos szalmakorona-madárfióka-fészken, (amikor a hó, mint fehér szőrfüggöny lángolt a barlanglik-kapu kristály fonálfödőjeként), lábszárán csigabiga mászkált kocsonyahullámfodrosan, ezüsthártyacsík-nyálszalagot csúszva a lábszárszőrök fekete pihecsillagain, mászott higannyal-töltött üveghús-lopótök szemtornyait kitolva kettős fehér bimbó-ágazással, körötte óriás piros és kék és zöld döglegyek és húslegyek dongtak és zengtek (fehér vakcsöndjének ásványló szőrös cikkcakk-hegedűi), örvénylettek, gyűrűztek, köröztek, fehéret-látó vak fekete szemgolyójára szálltak, leülvén a vaksággolyó gömb-üvegére, s ott dörzsölték össze mellső lábaik két tenyerét (mint kezüket a püspökök, papok, plébánosok, temetés után, vagy keresztelés után, vagy utolsó kenet után, már kint a halálcsöngettyűs hóvilágban, a viharlámpa-tűzcsillagos hóhalál-spárgakaszabolás éjszakában, mikor a haldokló megkenetett már a szent olajkenőccsel minden érzékszervében és észleletszervén és lét-szervein!), ott kavarogtak, röpülés-hurkokat, zengéshálókat szőttek és írtak a legyek, darazsak, méhek, dongók, lilán, pirosan, feketén, pepitán, zölden, lila és aranyszőr-övekkel, arany piheszalag-gyűrűkkel, aranypettyesen, barna-medvebundásan, színes ásványóriás-rög szemekkel a kék bütykös, csápbunkós, vagy csáptűztollas, barna csápbuzogányos, lemezekből-szögecselt vassüveg, vas-sisak, vasálarc-koponyákon Vilma meg ült és mosolygott, a vak cigánylány, ült meztelenűl, néha egy kékpettyes, vagy zöldpettyes, vagy zöld káposztalevéleres szőrlevelet, nagy cérnahorgolástoll-csápú dupla szőrkagylótoll-lepkét fújt szívére a forró, őrjöngő nyári szél, az aranyszáj tűzfújása, Vilma ült vakon, önmaga vak-fehérségében, önmaga fehér öröklétébe sűllyedve, mint békalencse-korongba a kecskebéka, hegyes csecsei, mint kemény pihés kúpcsövek az agyagsziklabarlang kagylóteteje felé meredtek, mint élő látcsövek, mintha látnának a dagadt-hegyű emlőkúp barna bogyójával, mintha azok a szőrös barna mályvatányérból kigolyósodó szív-hasíték szájas emlőbimbók volnának Vilma látó szemei!, ágyékdombjának vastag és rostos háromszögletű szeméremszőrzete feketén szikrázott, mint egy fekete csillag, koromcsillag a combtövekből a köldökig füstösen fölerjedve, göndör lándzsázással fölbolyhosodva, haja meztelen csípőjéig göndörödött le hömpölyödvén, a fekete tejút, s a far-golyók iker-szívfél találkozásánál kunkorodott föl bajszosan és csigásan, fekete kacskaringókkal, mint az asszir királyok szívalakú szakálla-csücske! Ült meztelenül Vilma, mint a Meztelen Szűz Mária, a Láthatatlan, a Csak-Misztikus-Látnokoknak-Látható, ült meztelenűl a szaros és húgyos gyűrt, kopott, kopasz szalmafészek-csillagon, mint a Vakság Mosolygó Angyala. Mint a Mosolygás Vak Meztelen Angyala egy száműzött csillagon: vaksága-önmagába-száműzötten, mert nagyon szerette őt az Isten, s megvakítván egy vak fehér csillagra ültetve száműzte őt, mert az Isten nem lehet szerelmes! Mert az Isten Szent Szecussióban lányát nem szeretheti! Lányába nem döfheti erjedt nemiszervét, örök nemiségét, mert az Isten belőle-lényeit, őbelőle-teremtményeit, ő-anyaga gyúrtjait szerelmesen nem szeretheti! Mert az Isten önmagába nem lehet szerelmes! Mert az Isten Isten-önmagát bűnös vággyal nem szeretheti! Ezért vakította meg szerelme Angyal-Édene szemét, ezért köpte be vaksággal, vak nyállal szemgolyóját, ezért száműzte önmagát a lánnyal (lányába hímszerelmét) vakon a Vakság Fehér Csillagára. Az Isten. És Vilma csak mosolygott. Ő volt a Titok! De sokszor néztem őt szerelmesen! Ő volt a Vak Titok! Vilma, A Meztelen-Szűz-Mária! A cigányok a katholikus temető alatt laktak! Századok óta vájták a sárgaföldet (agyagtéglának, vályogviskónak) a falu szegényei a temetődomb tövében: likból gödörré, gödörből sárga barlanggá sárga fénylő óriás gesztenyetok-belsőkké, s rágtak szegény-kezükkel akaratlanúl a temető alá hatalmas sárgaföld-barlangokat. (Mint dögtestben a dögbogarak mohón csámcsogva és zabálva fürészkaréjos szájszervvel, vashorgonyzsák-kasza rágószervvel, üregeket, hogy végűl csak a kitinváz átderengő póruspontok sárgaréz hártyatokja marad meg, s belűl a szerveket-fölzabált, húst, izmot, idegeket, szemkristályanyagot, agydúcláncot, szívet, gyomrot, beleket, ürítőpontba ágazó ürítőcsatornát fölzabált üresség hártyazsákbelső-csöndje!) E temető alatti barlangokban laktak a cigányok. Barátaim! Trézsi, aki jött (szegények szorgalmasaihoz) hozzánk is, minden második napon, nagy kékzománc tejeskannával, s döntötte, s öntötte abba amit kapott, amit szegényen adtak: tökfőzeléket, mákostésztát, paprikáskrumplit, lecsót, diósbeiglit, faggyút, tyúklábat, kacsalábat, libalábat (a mozgás halott sárga pikkelyes, körmös háromszöghártyaesernyőit), bablevest, gulyáslevest, krumplihajat, záptojást, tojásba-döglött, s a büdös sárga fulladék-enyvbe holtan embrió-tátogó csibe-újszülöttet, tört fehér zománchéjfödelű tojásban piros tojásnyálba fúlt magzat-kacsát, káposztáscvekkedlit, derejét, disznótökit, pörköltet, nudlit, szilvásgombócot, granadírmarsot! A maradékot. A virágzó moslékot! A szegénység maradékát! És vitte haza, a barlangokba: Sándornak, meg a többieknek! És Sándort, aki a köd-köpködő Szent-Este gyertyafényes hajnalán jött mindíg tömzsi tücsök-feketén, behavazott óriás Nabukodonozor-szakállal (szakálla göndör és csigás szőrrostjaiban fehér hó-darazsak szikráztak), mellénye aranycsontvázhímzéses kék pászentos bársonydolmány, lába csomagosan zsák-zacskóba kötve és tekerve, haja fekete szőrcsigák gyapjas kemény, behavazott sisakja, jobb kezében szál égő gyertya, bal kezében kis karácsonyfa piros pántlikákkal, néhány szaloncukorral, a gyertya arany-lángszíve hatalmas szivárványló fény-szívet égetett a hajnali havazásba, vagy a kék fagy-üvegbe, vagy a dérszőrös kútvödrű és kútkerekű, dérszőrös kerítésléc-csontvázú, gyöngyöző szívű Ködgomolygás Megszületés-Másnap-Hajnalba, s énekelte kéken-lángoló szájjal, arca kövér szőrzeteiből kék lángkürtöket fújva, mint egy óriás fekete tücsök-sárkány: fekete őslénybizonyossággal, fekete lapokból, szelvényekből, ívekből, csövekből, dúdorokból és hajlatokból összecsavarozott Szőrbozontos Őstücsökóriás-Karácsonykirály, hogy: „Csordapásztorok”! Zengte gyémántló hódarazsakkal belepett elnehezűlt fehér szempillákkal pislogván piros tűztrombitákat fújva, énekelte bederezve, behavazva, beködözve, és jobb kezében vala égő gyertya és bal kezében vala kicsiny karácsonyfa, és sírta énekét, mint akit nyúznak, a vad, Sándor, a Király-cigány, karcosan, érdesen, kacéran, hetykén, pálinkásan, borosan, jajgatva, sose-szajha szájjal, sose-céda szájjal, harmonikaszuszogás-hangon az Én Karácsonyomat! Sándor! A Király-Cigány! A Sose-Koldús! Az Asszonyok Hím-Fejedelme! Szűzek Csődör-Atyja, Anyák Kan-Meghágója. Sándor, az én Barátom! A barlangok szájüregnyílása (emésztőnyílása) elbúrjánzott vad bozótokkal, szétterpedő, szétágazó mohos-levelű és halálgyászillatú bodzafákkal volt benőve, embernél magasabb sziszegő lándzsa-merengések szőrös és nagysejtescsipketoll-levelű csóvány-óriás-szívekkel (csalán) volt bepajzsozva, s ez óriás, égő, perzselő, hólyagoztató, égettető zöld barlangszáj-pajzsok, e vastag zöld bársony-tollcsipkelevelekből lándzsázott óriás kapu-pajzsok, barlang-szájfödő zöld égő óriás-szívek a Titok Belsejébe, a Titok Gyomrába csak engem eresztettek. Szézám-nyílj-ki-utat csak nekem adtak és engedtek. A temető alatt az egyik sárga agyaghordóban egy fényes, lángoló körön ülvén, mezítláb, bokacsontig érő hosszúszárú fehér vászongatyában (mellkasa tömör szőrbokrokkal füstölgő rézpajzs, felsőteste vörösrézlapokból és vörösrézlemezekből csévézett, ragasztott kövér ing) ült mint egy óriás fekete kristályvese-szemű réztücsök-tömörségkirály, pipázott és köpködött Sándor. Ült a sárga agyaghordó-homályban, barna pipafüstjébe göngyölödötten, mint teremtés-töprengés közben kövér barna teremtés-ködében az Isten. A másik (temető alatti) agyaghordó-barlang strózsákján ült Trézsi, az Asszony és pipázva szoptatott, a sárgarózsa fényű szalmás agyag-gyomorban, nagygombú, szőrös, óriás-feketeszeplős lepényzacskó melle fekete csecsemőszájban, az meg, a kis göndör, rongyokba-kötözött fekete tücsök cirpelve, cuppogva, szortyogva, csámcsogva túrta az óriás szeplős emlőlepényt, mint fekete dunyhát, a fekete csöcs-dunyha duródott, túródott, torlódott, fölcsomósodott, hólyagzott, belappadt, ahogy a kis fekete tücsökfej túrta rágva, rágicsálva és cibálva nyálasan, hab-buborékosan, éhesen, mert hiszen szárazságot szívott, mint a sivatagi Ősnapsugár-Hal Gyomrában: a tikkadtra-aszalódott Eltévedés! Trézsi meg pipázott, s köpött. Mellette ott feküdt szikrázva, fehéren, szárazon, mint egy hatalmas kőléchajóbordázat-test, kőcsigolyalánc-gerinccel: a lócsontváz! S a sárga barlanghomorulat buborékbelső tetejéből, s fénylő agyagszálkás, lángoló agyag-eres oldalfalából: koporsóvégek álltak ki, lábfejes szőrös lábszárak, állkapcsok, koponyák, koponyarészek, csontváz-kezek, félig-elrohadt fejek, férfi-nemiszervek, koporsódeszkák szöglet-rohadékai, csúcsfoszladékai, emberhajak, nemi-szőrök, combcsontok, lábszárcsontok, fogsorpatkók. medence-csontlepkék, csigolyák, szakállak, rohadt ruhafoszlányok, foszlott szemfödőrongyok, fehér penészes koporsópárnák rühes csücskei, emberborda-gerendakaréjok, mint a gyíkok kristályrög szemei, mint a varangyok dülledt gyémántgolyó szemei, mint a sáskák zöld üvegeres üvegszájlábai az orrlikas zöld-zománc szájszervkanalak körűl koszorúban. A zöldzománc csőrkúpszívfej zöld üveg-csecsemőkezű szájlábkoszorúi, ha nem tömnek, ha nem gyömöszölnek, ha nem gyömnek, ha nem gyúrnak, ha nem dolgoznak, etetvén a zöld zománc-csőrkanál-ikerszájat. És égtek és lángoltak és ragyogtak és szikráztak a halál-maradékok, mint az imádkozó sáska zöld zománc-sisak fejének óriás dagadt százezer-gyémántikragömbhalmaz, merev, pillátlan, szemhéjtalan zöld kristálytojás-szemei, a sárga agyagfalból kiállván. És szőröződtek, foszlékonyan lobogtak, mint az elfelejtett bánat, mint a meghalt szerelem, mohazászlókként rongyosan lógtak ki az agyagfal arany-csöndjéből, békanyálként szakállazva és korhadt fogakként rohadozva a maradék-halálok. És Vilma ült meztelenűl, haja szűz kancazuhatagában szalmaszálakkal és égő virágkoszorúval a fején. És Sándor pipázott és köpködött. És Trézsi szoptatott, pipázott és köpött. És szikrázott az arany hólyag-golyó csöndszívében a hatalmas csontváz-ló! Mint a Lehetetlenség Elszáradt Arany Csikóhala, mint a Megmagyarázhatatlanság Kiszáradt Ezüst Halcsikója! Mint a Kimondhatatlanság Óriás Époszi Kő-Kérdőjele! Az a csontváz-ló az ő szürke lovuk volt valaha. Aztán megdöglött, s elrohadt (lehet: húsát, szívét, máját, veséit, tüdőit megették, mindegy), s maradt ott a csigolyás-bordás-csigolyatekergéslánc óriás csontkérdőjel, foszforeszkáló, nagy, nyitott-fogsorú lókoponyás Titokzatosság-Kérdőjel, mert az a koponya akkora volt, hogyha ráültem, úgy ültem a gyöngyszáraz, luk-kutas, hártyaszilánk-szakadékos, vastag csonteres, fekete-varratos, szétnyílt-állkapcsú, fogsorpatkókkal-szikrázó hatalmas csonthártya-tojáson (tojáshéjon: mert hisz belül, benne gaz volt, meg fű, meg csönd, meg barna homály), kőeres tojásdad mészhéjgömbön, mint a Halál Sárga Vicsorgó Csillagszigetén. És az agyag-barlang-csigaház-üregek kürt-tető homorulataiból kilógtak a halottak halálfoszlányai között a temetői fák gubancos, tekert, csigás, spirálos, csomós, háló-csillagos, bütykös és rücskös, fonalas, spárgás, drótos, cérnaszálas és féregszálas gyökerei, mint a megkövesedett belek, eltaposott bogarak hosszan-gyűrődve kupacos spiráltekergéssel kigyűrődő belei, a potroh pontszerű ürítőnyílásán hurkásan kitódulva és enyves-véresen kigyűrődve száradó cérnaszálhalomtekervénykupacként, mint fehér, végtelen galandférgek szegény gyerekek ürülés utáni végbélcsillagpontjából (a miénkből is, amikor guggolva kakáltunk pipacs-fenékkel a ganédombon, a gőzölgő aranymelegen, vak téli ködben, s gőzölgő gyermek-ürülékünkben tekeregve nyüzsögtek a galandférgek, a barna salakhalomban cérnacsomófejű, vak fehér cérnaszálak), mint a földigiliszták, mételyférgek, mint a dögökből a szálazva üvegcsomó fejjel kitülekvő férgek, hogy fölkunkorodtak a gyökérvég-agyak, mint a bajusz-szálak, vagy elburjánzott szemöldökszőr vastag szálrostjai, kilógtak a temetői fák: ecetfák, jegenyefák, nyárfák, akácfák gyökérkoronájának tengericsillagtó szálvégei a nedvesen-ragyogó agyaging-belső aranysár-anyaghúsából, mint megkövesedett idegszálak, ér-rózsahurkolatok, mint a megbarnult cérna, mint az ottfelejtett férc. És volt ott, a száraz és nedves, csipkéző, párázó, gyepes, bársonyos, lángoló, csalános, száraz, kaporszálas, csontkaporcsillagfejes, elefántfüle-dagadt pórusos lapulevelekkel becsöndezett, hatalmas zöld üvegfákkal, eres zöld üvegcsokrokkal: bürkök üvegszövevény édenével becsöndezett temető alatti zöld tenyészet titok-csöndjében élet: csigabiga mászott, varangy mászott rücskös kövér pislogó izzadt mohasággal, zöld-szeplős, barnapettyes, kékszeplős madártojások hevertek sárga buborék-csomóban, gyík surrant riadt gyémánt-pillanattal, pók szálazott lassan lefelé a zöld homályüregbe, mint gyémánttal-kirakott terpedt szőrgyűrű a zöld csönd gyermekujjára csúszva, selyemnyálfonalat hurkatöltőként okádó hasa szövőszemölcs-csöcséből folyt ki a selyemcérna, ömlött, mint a kristály-vérzés, s azon (pihés hasa nyálszülő-pontjából kifolyó nyálcérnaszál-önmagán hanyatt függve) a függőleges, lengéstelen, merev nyálkötélen lógott mint fordított gyémántos szőrcsillag-púp, szétterpedt lábakkal, (szőrpiheküllők), mint egy ásványkő-agyú szőrkerék, önmaga körül lassan megpörögve, a zöld bürökpillér-szövevény csönd zöld derengés üregének közepén; ott a mályvák, lóherék, kutyatejek, kövirózsák, gyepliliomok, száradék füvek, aszalék bürök és lapu eres hártyarothadások, póruscsipketüskés növényszár-csontvázasodások barna, zöld és arany szőr-erjedésében, a vadrózsabokrok, jázminbokrok, sombokrok, galagonyabokrok, aranyesőbokrok zöld lángolásában, (kik fölerjedtek a temetői gyermeksírok kis halálcsomó-föld tégláit is benőve, a rothadt és félszárú, kúp-léctelen, tört-deszkakarcsontú kis kereszteket is beömölve zöld füstdagadással, mintha a lenti óriás agyag-ágyék zöld szőrzete füstölögne fölgöngyölögvén és göndörödvén zöld virágzó kemény bujasággal, dagadt ágyékiság-virágzásban kúszván mohóan a temetődomb eres hasfalán a zöld növényszőrláng dagadásszív), ott tyúkok kodáltak és káráltak, pettyes és szeplős barnasággal, piroshernyó kígyónyakkal, nyálas bögytollkoszorúval, fostos segg-szív tollkoszorúval, ott tyúktojások lángoltak a naparany-növényszövevény rácsozat aranydrót-zöldárnyékdrót ketreceiben, mint a végtelenség téranyag gömb-gondolatai, ott pipacsfejő, piros és kék sarlótoll-farkú, kék és piros tollsarló-csokor farkú kakas kukurikúlt, öreg isten-szakállas kecske mekegett a virágzó bodzabokor-őserdőben, lila és arany árnyéktányérok és fénytányérok befoltozottságával, bepettyezettségével, nagygombos, aranyszeplős dagadtan-szétálló V-betű fekete hús-zacskó tőgyeszéttolta szőrös, pipacsvaginás combjait, mint a szerelmes asszonyokét, s rágta a kórót, krisztustövist, bogáncsot, amely ott virágzott püspöklila szőrpikkelyes süveg-gömbkoponyával, (toka-tövénél barna növénycsipkecsillag-csésze) lila pikkelysüveg-fejjel a faluszélen, útszélen, temetőszélen. Mindez: mintha én találtam volna ki. Mintha ihlet-képzeletem, vagy képzelet-ihletem találta volna ki. Játék-képzeletem játékőrülete! Képzelet-játékom gyermek-tébolya. Gyermek-ihletettségem, ihlet-gyermekségem kamasz-képbolondozása, legényke-szóviháncolása. Dehát így volt. És szólni akkoriban (élőbeszéddel) alig is tudtam! Pedig éppen akkoriban olvastam szent ihletettséggel, szent mohósággal (és szent érthetetlenséggel is olykor) Immánuel Kant két könyvét: A tiszta ész kritikáját és A gyakorlati ész kritikáját, Reiner Maria Rilke és Stefan George verseit, meg Tisza Domokos verseit, Szent Ágoston Vallomásait és Pláton Összes műveit, meg Eckehard-mester, Jakab Böhme misztikus írásait, Ruysbroeck mámorító csuda-látomásait, Avilai Nagy Szent Teréz Belső Várkastélyát, a csönd és gyakorló önismeret őskemény, finom radiolaria-csipkeváz-várát, mese Pázmány Péter szar-átkos, és mennyország-dühöngő szavú könyveit, a káromkodás-pecsétes kék bársonyvirágzást, és Angelus Silesius fehér cérna-Bábeltornya verseit, Kölcsey Ferenc csillagos-hólyagzó medúzarózsaként világító agyú, vad, gyönyörű igazságtalan bírálatait, dogmatikusan-őrjöngő, mégis-fényt-hozó tanúlmányait, Kemény Zsigmond misztikusan és gyertyalángosan csillogó vértezetű, aranyporral és elmúlás-köddel gomolygó regényeit, József Attila lángoló vers-törvényeit, és Babits Mihály lángelme-tisztaságú, édesded lángelme-érzékenységű és teljes tiszta lángelme-erkölcsű irodalomtörténet-regényét: Az európai irodalom történetét, kamaszlásom Szent Bibliáját, Kempis Tamás kicsi akarat-könyvét, az engem-mindíg-cselekvésre-bíztatót, F. Dosztojevszkij óriás Krisztus-Árnyékú bűn és föloldozás vérőrjöngés-balta-kés-kaszabolás Szent Epilepsziáit: a Bűn és bűnhődést, a Megalázottak és megszomorítottakat, a Karamazov testvéreket, az Ördögöket, A félkegyelműt, az Emlékiratok a holtak házábólt, és Leo Tolsztoj bűn-bűnhődés-föloldozás-dacos-szerelemakarat Szent Époszát, a Világegyetemet-bekeresztező Piros Feszület-Árnyékút, a megteremtés és a megszégyenülés, a kiváltódni-akarás és a fölvállalás emberelme-tökélyét, a Föltámadást, s olvastam akkor a vastag kövér szőrkévelombjával szívemrehulló bajuszú Lángelme-Ősz Arany János hátrahagyott műveinek két kötetét, az aranytökélycifra-egyszerűség kötésű vastag aranytéglalapoldalú nagy könyveket (azóta is könyvtáram törvény-áhítatait): az Őszikés, Éposztöredékes, tréfás, aranyrög-gazdagságú bölcs rím-cetlis verseset, meg a tanulmánykötetet, hajnali eszmélkedésem égő hajnalcsillagát. Mint a Plejád csillagképe, a szikrázó csillaggolyó-kaportányérszál és űrég januáréji tiszta fekete fagyában, a nem-üres üresség téridőfüggvény gyászcsöndjében: lobognak ragyogván eszmélkedésem örökös nappal-éjszakáján és tudatom tiszta űrég éjszaka-nappalán: ezek a könyvek! (Azóta fölnövekedett könyvtáram rétegeződés-történetének vizsgálata: elmondhatná eszmélni-kezdő tudatom létfejlődés-történetét, mint a kőzetlapgyűrődés-rétegek, palasíklaprétegek kő-csöndje és pala-csöndje: a lény és létező-fejlődés fossziliáiból: kőbe-kövesedett lépésnyomaiból, maradvánnyomaiból, porzó, bibe és virágpornyomaiból, spórák és bibék, csírák nyomaiból, vázmaradványaiból, halálvergődés-nyomaiból, halálfuldoklás-kőbuborékláncnyomaiból, fuldokló, halál-vánszorgás hullámvonal-csigagyűrű spirálvonalvésetnyomaiból, tölcséres haldokló-szuszogás-nyomaiból, kőzetben megkövült virágszirom, bőrcafat, pikkely-törmelék, pókláb-töredék, törmelék-csáppáfrány-csipkekőerezet-tollnyomaiból, pontpetty-fújás-tölcsérkő-nyomaiból, tollmorzsalék-nyomaiból, pártacsésze-pórus-háló kőpont-nyomaiból, ősfák kőtöredék-könyvlap nyomaiból, ősdarázs kőlécbordázat-kőtoll csápkövesedésnyomaiból, ős-szitakötő állatásvány-óriástojás szeme óriás sejtes-felület-csiszolatú szőrpóruspontos kőtojásmaradványából: az őslénytan, ősállattan, ősmadártan, ősnövénytan, a létezés, (földi létezés), a biológiai létezés, a bioszféra őslény-ősnövény fejlődés-történetét. Eszmélkedésem amőbáit, vírusait, csíráit, rovarait, növényeit, virágait, lepkéit, kétéltűjeit, halait, halgyíksárkányait, sárkányait, szaúruszait, ősmadarait, ősfáit, ősfüveit, ős-éneklőit, emlőseit, és emlőtelepeit, karmosait és patásait, eleven-szülőit és hímanyáit, hasba föltolódott, nősténytől-utánzott embrió-zacskóban magzatait kihordó kan-anya hím-halcsikóit, csikóhal-apa anyáit, kiköltőit és külső test-zacskóban megtermékenyülőit és embrióit növesztőit! És ott volt a falu alatt, a temető aljában a falu szeméttelepe is! Hamu, salak, papundekli-dobozok cafatjai, elrohadt koszorúdrótkoronák, szétázott cafatos koszorúszalagok, lilák, fehérek, feketék, esőben elmaszatolódott bucsú-aranyírású szalag-fecnik, lukas piros lavórok, rozsdás feneketlen (népmesei) pléhvödrök, sárga csibekoponyák, fehér reszelőfogsor peremszélű csukott arany-duplaság kacsacsőrök és libacsőrök a szőrpihés tojásüreg-orrlikakkal, rohadt-faág tyúklábak, a szaru-sarkantyúvirágkesztyűs karmú vörösréz drótvázesernyők, összegyűrt fehérpettyes piros bögrék, üreges-szivacsos-szálkás tehénlábszárcsontok, szárnyas és szőrös gyémántpöttyök süveg-kupacával bozsgó büdös fekáliahurkák tekervény-csigaházakként száradó tyúkbelek, kácsabelek, libabelek, férgek, százlábúak (mint molekulákból kiszabadúlt, fürge, bekódoltság-föladatuktól megszökött fehér DNS-spirálgyűrű hordó fonadékkoszorúláncok), vén fekete szövetként foszló, rostos és likacsos koporsódeszka-darabok, rozsdás drótgubancok, erjedt fémforgácsok, óriás barna bársony-hátteknőpajzsú lótetűk, püffedt, pislogó, nedvedző, zöldszürkefoltos mohából óriás varangyok, alumínium eső-villa fésű-részletek ragyogva, zöld és fehér üvegpalack-nyakak, nyakfejükön vastag peremgyűrűvel: az üvegszáj!, szilánk-oldalas palack-homorulatok, zöldtányér üveg-aljak (mint hatalmas üvegszilánkkoronás lencsék), széttört cseréptányérok száraz sziromhalmaza, záptojások, elvetélt, vagy elvetéltetett magzatok, embriók (mert valami kénes anyaggal tömött vászonzacskót dugtak föl méhükbe az asszonyok, abból spárga lógott ki a vaginán, ez volt a magzatelhajtás pokoltitka ott!) csöpp szőrős, pihés, pihelángos aszalt csomói, sorvadt piros hernyó-lárvái, a pihés befelé-fogsor rózsapatkók: szemkezdet-pontokkal, piros ebihalfarokkal, kék tarajosgőtefarokkal, pötty péniszkezdetekkel és szív-vágat csöpp vaginakezdetekkel: bedugván begyömöszölve (rohadt újságpapírba, vagy barna papírzacskókban) e vak lét-szemét, ez őrjöngő-létezés-szemét, fém-üveg-porcellán-papír-csont-tyúktoll-tojáshéj-temetőmaradvány-dombjába, amely büdös volt néha, mint az oszladozó katonahulla, erjedett, lángolt olykor, mint a Gyehenna, Krisztus halálának szeméttelepe (amely ott lángolt, égett, gőzölgött, füstölgött a kereszten Grünewaldi szőrös gyökércsavarodással csüggő véres, nyálas, ejakulátomos, vizeletes és fekália-enyves kimúlt Véres Test Megváltó-Szégyene alatt, a Példázatok Pokla, az Égő Gyehenna, a sápadt bamba ácsorgók, fehérremeszelt arcú tétova vak körülállók, s a nagykörmű sárga halál-szagú vak gombalapfejű ácsszögekkel (egymásra csalánlevélként hajtván) átvert húsfésű lábak alatt összeroskadván motyogva-zokogó, Krisztussal-bevérzett, Krisztussal-benyálazott, Krisztussal-bekönnyezett Szűz-Anya szűz szűzhártyás szülőnyílása alatt a Megváltás-Domboldal büdös, megújuló, bűntető gödreiben és üregeiben), ott gőzölgött, füstölgött, lángolt, égett falum szeméttelepe a katholikus temető aljában, az egyik faluvégen, a Bicske felé szalagosodó por-út (Bicske felé, ahová polgári iskolába jártam vonattal) a temető kis-utca akácfái és a temető háromszög-csúcs-lombjaként, mint elkurvúlt lapostetves asszony-ágyékszőr, s virágzott bürökkel, csalánnal, gyermekláncfűvel, kamillával, bógánccsal, kutyatejjel, vadkaporral, lapuval, lila szirombársonyerezetcsillag vadliliommal, mint az Elmúlás Tehetetlen Tenyészete! S e büdös virágzó szemét-sziget széle-alján, az országút-pormásli csordavert, lópatavert, szekérvert porlövet-pamacsaitól ezüsthártya-vértezettel befüstözve, ezüst porfüsttel beszőrözve és a lecsüggő szájszélig szürke porzsákruhába köpve; fehér kőkereszten festett pléh-Jézus függött megfeszítvén, rozsdás csüggő pléhteste újraföstve itt-ott: világoskék korong-golyókká a lapos, pillátlan pléh-szemek, a szakállszőrzet: rozsda, a száj-ovális és a szájból kicsurgó vérzés piros pöttyök és piros ér-vonalak kacskaringós hínárharangja és szeplő-gömbhalmaz zuhataga, le a lángoló vörösre festett szív-seb lándzsalékig, a bal rozsda-mellbimbó alatt, s az egész megváltó pléh-test csupa vérfröcsögés az ezüst országút-porfüst testre-erjedtség, pléhre-tenyészettség alatt, a rozsdás férfiágyékon festett sárga lepelhullám, a rozsdától szivacsosra rágott pléh-lábakon száraz égő szalmavirágcsokor, a rozsda-töviskoronás fej fölött pedig a kőből hurkásan és eresen kidomborodó bajszos kacskaringós fehér meszeléshártya sváb betűkkel: I.N.R.I. Ő volt az, én Egyik Jézusom: a Názáreti Jézus, a Zsidók Királya! (A többiek is ott kereszteződtek az erdő-útak, szőlő-útak, zöld mohaemlős dombok csecsgolyója alatt szalagosodó útak, búzaföldek szálkás és tüskés aranyhabtántorgás-örvényeinek pipacsos és kék búzavirágos sziget-csücskeinél, a metszésvonal-útak poros és gyepes széleinél: Eljövendő Megfeszíttetésem Rozsdás és Festett Előjel-Álmai!) És a temető-oldal kutyatejes és krisztustövises, zöld bársony-csacsifüles, kék korongtalajrózsás dombjába fúrva a nagy vasbogár-szögekkel kivert rozsdás pléh-ajtajú halottas-pince, hulla-pince, bonc-pince, kődoboz-üresség ablakán vaskeresztek-rács (dohszag és halálbüdösség fújódott ki onnan, mint a Sátán végbélszele), az ajtón nagy szívalakú fekete vaslakat. Be-beleskelődtem olykor (mert akkor is a halál töltötte be szívemet élő óriás-sejtjeivel!) s láttam a mohos és varangy-nyirkos kék tűzzel varangypislogó hosszú kőfélhenger közepén nagy X-lábú faasztalt (mint Reichenbach Mátyásnál, a hentesnél), azon hatalmas szikrázó bádogtepsit. Mást semmit. Csak zöld dögszagcsönd örvénylett halálhomályával kamasz-orrlikaimba, s a voltak barna nem-lét csöndje, nincsenek-ott-csöndje ömlött be tág kamasz-pupilláimon szívemig: betömve a szív lüktető gödreit és vonagló húsát barna rothadatlan és rothadhatatlan rongyaival: az Elmúlás. (Mintha új szívet műtenek a régit kivágva: tudatom mellkasába a Halál Bernard-professzora ültette az újat, a lét-pótló halál-szívet, hogy hinni tudjak: az életben és nem az elmúlásban!) S így élek boldogan és boldogtalanúl, de nem félve már semmitől, rettegve nem: semmitől, a Halál Szívével Tudat-Mellkasomban: halállal-dobogva, lüktető élő halállal agyam mellkasában: amíg majd én is meghalok. Hisz eljön az a végső idő, eljövend majd az én halálom is! (Csak ne jöjjön gyorsan, pont-váratlanúl, csak jöjjön lassan, hogy tudjam végigélni meghalásomat! Hogy tudjam megélni halálomat! Sors, ezt add meg nekem! Sors, Sors, Sorsom, Te Hozzám-Sose-Hűtelen!) Odabent, a zöldhomály-émelyédes boncoló-pincében csak egyszer jártam, 1946-ban talán, amikor a herceghalmi vonatkanyarban a batyuzókat lesodorta (úgy csüggtek a vaggonokon, mint csecsemő-majmok majom-anyjukon) az ellenvonat sok kifelé-nyíló vas-lepkeszárny ajtaja. Aztán odahozták a halottakat. Ahogy megszámoltam: tizenhatot. Nagy őrjöngő, darazsas, lepkés, legyes, katicabogaras, szitakötős, szöcskés, mézelőméhecskés és virágméhecskés, levelibékás, kecskebékás, tücskös, temetőbogaras és varangyos nyár volt, őrűlt, tébolyúlt, elmebajos napcsillag-gömbrózsával, ott feküdtek a halottak sorban: zsákokkal, újságpapírral, kék és barna csomagolópapírral letakarva, dehát kilátszott mohabolyhos arany-istenkekesztyű lábfejük, kék-kesztyű kezük, véres koponyahajzatuk, s ahogy a ropogó gyűrt papírokat, zsákrongyokat sorban leemeltem, láttam ivarszőrzetüket és ivarszerveiket, a férfiakat, asszonyokat, térd-fölött letört (mint szöcske lába ha gyerek-ujjbögyeid közé fogva a kitinszív-térd bütyöknél leválik, a szöcske elugrik zizegve szállván a fényben, a dróttüskefogas-drótcsillag rézlábszár meg ott marad ámuló ujjaid között kékpettyesen) asszony-combfelet, ahogy a sárga zsirmirigy-koszorúból (mint szilánkos tört ezüst-szög) és az eres húshurkából kiszögeződött a letört combcsont-tő, láttam a pucér szőrfüstös (már gyomrukban bugyborogva erjedő) dagadt, puffadt hasakat, a szőrcsillagos jéggolyó láng-emlőket, a véres fogsor-vicsorgásokat, piros, hegyes gombaként kipüffedő nyelveket, a szőrös orrlikakból szivárgó taknyot, nyálat, vért, halálvizenyőt, s a zománcmerev szemgolyók (a szemhéjak mind fölgyűrődve és legyűrődve!) barnasága és kéksége zománcosan izzott mozdíthatatlanúl, forgathatatlanúl, mint a rovarok, bogarak csonthártyakoponya gödörbe ágyazott, mozdíthatatlan kristálytoboz-szeme kék szőrkoszorúban, a rézdróthorgonyharang rágószervek, szájszervek, orrlikak fölött, a kék csápok alatt, mint a madarak szeme, gégenyisszantás után. S a halálpince előtt a nyitott ajtó zöld halott-ürege halálfüst-ködében Görög-bácsi ült és merengve pipázott, az őrző, a halál-őrző, a halottak királya, öreg, szikkadt, vékony, hosszú, vállgödörig-zászlósodó bajuszos, hártyás, májfoltos, eres, bibircsókos, szeplős, szuvasfogú ősz sváb napszámos, ült, mint egy hatalmas zöld kristálylécekből ácsolt Á-betű, zöld kristálylécháromszög óriás imádkozó sáska, mint egy hatalmas Ájtatos Manó, hosszúgégés hosszúzöld guminyakkal, zöld háromszögszív-koponyafejjel, hosszú kék sváb kartonvászonkötényben, ült a halál előtt egy hokkedlin, a boncpince-ajtóüreg-ürességkőtojás emberdögszagú zöld csöndjében, kamillák, kutyatejek, sárga gyermekláncfűvirágok között, s pipázott: És kukurikult a kakas. És delet harangoztak. Kicsiny gyermek voltam még (jaj, drága drága Tamási Áron, te Ábeles Én-Halottam, aki azt írtad egykoron Ábel szájával szólván, hogy „abbéli örömömben sírok, hogy nekem is van édesanyám”, Már-Te-Is-Halott, Édes Vadrózsavirágzás!), hogy színész valék! Emlékezetem enyv-szagú, izgalom-szagú, deszka-szagú, festett vászondoboz-szagú (a kék színfal-hátvászonra festett zöld pálmafák, meg fehér óceánjáróhajó), fröccsgőz-szagú, forgatókönyv-szagú, emlékezetem dolgokkal fénylő űrfeketéjén fehér (aranyhímzés-horgonyos) tányérsapkák nyüzsögnek (mint az elképzelt fémkorong ufók), vastag aranyrojtrózsa vállbojtok, mint színes rojthólyag medúzák, cifra tőrök, a munkás-férficsípők aranytövisei. Kis csíkos pizsamában kelletett mindíg a mozgó deszka-állványzatszíntérre mezítláb kiszaladnom, s mondanom, amíg ölbekapnak „Édesapám!” meg „Édesanyám!” s tán húsz gépelt oldalnyi ilyen csuda-dolgot! Futottam hát apám fehér verítékgyöngy-arca szorongásában, a Lipka István kocsmáros kövér, tokás, fénylő rózsa-mosolyában megfürödve előbb, aztán sipirc kifelé (mert hiszen óriás tél volt akkoriban, jegesmedve-testű, tüdőgyulladás-fújású, mikor óriás süvegekben úgy szikrázott és lángolt a hó, mint a népmese gyémánthegye, tengeren-innen, tengeren-túl, ahol a kismalac túr, s törpe nádtető-bajszú házunkat a gerendabordákig belakta a hó, hogy lapáttal alagútat vágott apám a kiskapuig, s úgy jártunk boldogan a meleg hó-alagútban, fehér lihegés-páfrányokat köpve szánkon és orrlikainkon, mint az eszkimók!), kendőbe bugyolálódni, inni a citromos teát, meg Dévay Gyula iskolaigazgató-úr és dalárdaelnök-úr rózsamosolygó tenyerét érezni izzadt, ideges, fekete kisgyerek-fejemen. Hát így valék én színész. A Sárgapitykés közlegényt játsztuk! (Hogy Déryné Széppataki-Senbach Róza édes napló-szavát éljem!) Életkorban előbb, mint Petőfi Sándor, meg Arany János. Kaptam is ajándékul egy nagy fehér, fekvő porcelán-agarat, amit anyám a konyhakredenc kis horgolt csipketerítőjére tett dísznek, a rézvirágos réz-kávédaráló, meg a nagy rézcombcsont-tökű rézmozsár elé, apám aztán egyszer (csak tehetnéd mégegyszer Csontváz-Papa, Csont-Se-Apám!) egy részeg éjszakán (anyám a vekkerórát akarta hozzávágni!) meztelen felsőtesttel (horpadt hátán a tüdőcsonkolás vágásvonala, a tarkótól a csípőgolyóig sarló-ívben meghúzott piros tintaceruzavonás: mint forradáscsipkekoszorú-virágvillám) hosszú fehér gatyában (szőrzacskós férfiassága kipenészlett a vászonvágaton) mezítláb a konyhában tébolyogva, üvöltve meg röhögve előbb kést keresett, aztán keresett valamit, hogy odavágja! Aztán szeme egyetlen részeg barna cikkanásával (mint egy barna darázskristály-cikkanat) meglátta a fehéren fekvő porcelán-agarat. Elvigyorodott, nézte (mi ott szorongtunk Gyula-öcsémmel a fehér szoba-ajtókeretben, Gyula bömbölt, anyám sírt), nézte, nyálasan vigyorgott, aztán odatántorgott, mint egy részeg, karcsú, vékony üveglécekből-ácsolt és forrasztott féloldalas, szőrös, szeplős, háromszöglécrózsaként fölhegyesedő, mohó bogár, nyálzó szájjal, hatalmas izzó, izzadt nagykörmű kezekkel, megfogta lassan, nevetve az agárporcelánfehérséget (mint imádkozó sáska a fehér legyet), s úgy a piros cementpadlóhoz vágta (mint Isten egy útált albinó, pigmentszegény vörös-fehér-csillagot!), hogy az a fehér porcelánagár milliárd szilánkra föccsent szét (a fehér szilánkok tűzcsíkokat rózsálltak tűzrózsalegyezősugárban, mint őscsillag ha fölrobban, befénycsíkozták a petróleumlámpa-fényes konyha derengő űrdoboz-összegét), fehér porcellán-csillám, fehér porcellán-szikra, fehér porcellán-szilánk zuzmarája lepett be mindent a hajnalodó konyhában. Apám (a döbbenettől talán, bátorsága szégyendöbbenetétől) félig kijózanodva térdrehullt s elkezdte az agárszilánk-cserepeket részeg tenyerével összekotorni, négykézláb, mint a varangy, dehát azok a fehér szilánkok beálltak az ujjaiba, tenyér-élébe, tenyerébe, mint fehér tüskék, mi sírva szedegettük ki a kék kéz-húsból őket, aztán mostuk nagy vérző kezeit a lavórban, ő meg állt óriás fehér kérdőjel-görnyedéssel, spárgája, zsákja s szőrzet-lángja kitetszett, állt a szegény fehér-gatyás gótikus szőrös ősrovar, és sírt, és véres volt a lavór-víz és arca vérmaszatos, ahogy könnyeit vérző kezeivel kente, állt ügyefogyottan, mint az Eltévedt Emberiség. És sírt! Aztán az ágyba csalogattam. Aztán sírva elaludt a kövér izzadságfoltos dunyha alatt. Köhögve aludt. Mindíg köhögve aludt! Alvása a köhögés volt! Részeg alvása is köhögés volt! Mi meg Gyulával ott izzadtunk, ingben, klottgatyában, a harmadik ágyban, csupalucsok büdös dunyha alatt (mint egy óriás varangy sárga, puha, lüktető, pihegő, lihegő, fölbuggyadt, olvadt kidunyhásodott nedvedző mirigybőrdunyha pocakja alatt, belefúródván a zöldfoltos szürke mirigybőrdunyha-has puhaságába, mint veidlingben kelő kenyértésztába, ha fagypiros gyerekujjunkat dugtuk: tenyértőig, a mutatóujjat!), és sírtunk és szorongtunk éber-álmainkban összegyűrődvén dolgainkban (mert összegyűrődött dolgaival és égő színes csöndjeivel a valóság), fáradtság-álom-szörny-éberségében, gyík, kígyó, sárkány, szitakötőszárnyas vaddisznókan-hemzsegő álom-éberségben sírtunk szorongva a piros kakaskukuríkulásig! Aztán már jobb volt. És hát nagyon régen is volt ez. Nem sokkal annak-előtte, hogy elkezdtem járni: napszámba. Sokat a kőművesekhez. Házat építeni! De büszke voltam én Istenem. Nem mondom el én most, nem az akkori boldogtalanság-boldogság teljesnek-mondható valóságát, de szerettem nagyon a kőműves-segédmunkát. Csak egy hosszú levél részletét írom most ide, amit egy asszonynak küldtem 1972 Augusztus 25-én Siófokra: „Uramisten: kamaszkoromban, mennyi cementeszsákot (meg búzászsákot) cipeltem a vállamon, sokszor tántorogva, de vittem, föl a pallón (föl a mások padlására), pedig egy-egy zsák volt vagy ötven-hatvan kiló is. A legények, meg a férfiak csak röhögtek (a kicsin), (mondtam már, hogy a munkásemberek, meg a szegényparasztok, napszámosok milyen durván tudnak viccelődni!) én meg csak vittem és le sose ejtettem azokat a zsákokat, hittem pedig sokszor, hogy megszakadok inaimban és tüdőmben, hogy vért hányok rögtön! Aztán kezdtem újra! A malteros-ládát is mindíg nekem kellett hátul vinnem, föl az emeletre, a rácsozott léc-fogsorú pallón, mert így volt a nehezebb, s csak röhögtek a nagyok és öregek, hogy folyt le (kicsurogva abból a lötyögő koporsóból) a meszes sárga pép, a malter, a klottgatyámra, kamaszka-pöcsöcskémre, a térdeimre, lábszáraimra! Egyszer meg „tréfából” egy darab kutyaszart, (így!) egy-darab száraz kutyaszart (ami olyan, mint egy poshadt, penészes fehérrépa) tettek a kis-lábosomba, a krumplipaprikás tetejére, mert azt adott a Mama, azt vittem ebédre! De én nem sírtam, nem is szóltam, de azért nagyon fájt, beültem egy földöntött kút-gyürübe (mint egy feneketlen cement-hordó, beton-hordó), néztem a szarral-megkoronázott krumplipaprikást és nagyon fájt! (Ők meg csak röhögtek. Most már, szánva sorsukat, tudom: nyomorúságuk, elhagyottságuk, kiszolgáltatottságuk, „műveletlenségük” embertelenségének kegyetlen vígasza volt az a röhögés! Egy-órányi föloldozás a Nem-Is-Tudott-Pokolban. De igaz az is: fajtáim gyűlölik a kiválni-akarót, a különöset, a bolondot, a többet-akarót. Mindíg tajtékzásig heccelték a falu bolondjait, ütődöttjeit, elmebetegeit is. Józsit például, aki nyitott gatyasliccéből kidühöngő kőmerev hímvesszővel futkosott az utcán epileptikus görcs előtt, meg Lintner Gyurit, aki télen is mezítláb járt, cigarettát sodort és mindíg harmonikázott, ha a nagygazda éppen nem ganéztatott vele! Ez az én lenni-akarásom egyik titka!) Aztán dolgoztam tovább esti tücsökszóig, s este futottam haza, gyűlölve nyomoromat, nyomorúságunkat: olvasni a verseket, meg Dosztojevszkijt, meg Kantot, készülni szívemben a jövőre! Vagy feküdtem hajnalig az udvar kamillás gyöpén, vagy ülvén a tó partján: merengtem, hallgatván a békák milliárd kuruttyolását, csobbanását és brekegését, szagolva a vadkapor, meg a tó-réti sás, meg a békanyál, meg a rothadt, foszforeszkáló nyírfakéreg édes mámorát: vagy lefogtam apám részeg kezét, vagy visszahoztam a kiskertből a zárt ablakon (ablaküvegen) a liliomok közé kivágott égő petróleumlámpát, vekkerórát, vagy izzadtam a dunyha alatt rettegvén, Gyulával. Aztán másnap kezdtem újra. Mert kellett nagyon az a pár fillér napszám! (De a valóság még ennél is bonyolúltabb!)” Azám: a kiskert, meg a kút-melletti ecetfa, meg az öreg szederfa a nyárikonyha előtt. Meg a bodzafák, orgonafák. Meg a kőrisbogarak: nagy dunsztos-üvegbe szedtem őket (a zöld kristálygombszemű kettős cseréptoll-hátú, középen üregvonallal, zöld vonalüreggel kettőbecsíkozott zöldbajszos kristálytéglák!), s vittem Gonda Ármin úrhoz, a patikushoz, s kaptam a bajszos zöld kristály-rudacskákkal bozsgó egész dunsztosüveget néhány szem giliszta-cukrot! Rózsaszín meg sárga töpörtyűszerű, habcsókszerű cukorka-rózsát! És szedtem ugyanígy a cserebogarat, a kamillavirág sárga porpontszembuborékhalmaz-köldökű fehér sziromcsillagos fejét, hársfa-virágot, balzsamos füveket és balzsamos virágokat, Gonda Ármin úrnak, a nagy kövér, jóságos patikusnak, aki üvegcséi, gótikus stílusú fekete írásos fehér porcellán-tégelyei, óraszerkezetfinom klasszikus réz-mérlegecskéi (a mérlegtányérok: két homorú napkorong) között állt mindíg fehér köpenyben (engem szeretett nagyon), mint egy óriás rózsaszín, göndörszőke-pihés malac, s mosolya volt maga a jóság, a hitel, az odaadás: szedtük zsákba, üvegekbe, túlvilági látomással zörgő és kaparászó barna staneclikba, papírzacskókba, amik cukrosak voltak még belső gyűrődéseikben, meg darált-mák zsírosak, átpergamenesedve a mákzsír ütéseitől, meg lisztesek, vagy porcukor-szemfödőfoszlányosak! Az én lét-szedegetésem nem sokkal előtte volt annak, hogy katonaszökevény lettem, tizenhat évesen, 1944 Novemberében. Sok falumbeli (vonatozó!) diáktársammal bevonúltattak katonának, én menni nem akartam, dehát menni kellett „fölkoncolás terhe mellett”, szüleim sírtak, anyám, az édes, könyörgött, s elmentem én is, lisztes-zsákból spárgázott hátizsákkal, volt abban: szalonna, kolbász, kenyér, egy fekete klottgatya, meg egy fehér ing, aztán Otto Weininger Nem és jellem című könyve, Immánuel Kant A tiszta ész kritikája, aztán Oscar Wilde egy meséskönyve, s Baudelaire Szentség-Könyve, A romlás virágai, a hármas fordítás-áhítatú: Babits Mihály, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc magyar csudavirágai. Fekete hajam a vállamig göndörödött, hullámsisaksátrával, mint az édes hippiknek, s egy SS-teherautó vitt bennünket az akkori Horthy Miklós-Körtérre, onnan gyalogoltunk Bunt János barátommal a Dunaparton a géppisztolyos nyilaskatonáktól őrzött fölrobbantott Gömbös Gyula szobortörmelék-kő-ökörségét súrolva kamasz szökés-elhatározottságunkkal Pesthidegkútig, ahol is a sorozó-tábor vala, gyermekek, kamaszok, felnőtt férfiak, katonatisztek, kiskatonák hangyaboly-bozsgó rémület-halmazsokasága (az oda-úton a megváltás fehér avar-üledéke, az albinó megváltás, röpcédulák eső-ázottsága, vánszorgó és tántorgó, könyörgő és szőr és rongyszalagcsík megszégyenűltségek laza, roskadt fonat-tekervényei: zsidó menet-századok, Égés-Tudatlanságok, jaj!), mi meg bementünk az ideges és oktondi emberbozsgás halálgyűrűbe! S ott tudtuk meg (egy falumbeli kisfiú jött ki zokogva a sárga kicsi vályogházból, ahol jelentkezni kellett), hogy nincs a nevünk előre fölírva! Vala ott egy kerekeskút, nagy rozsdás vasmargaréta kerékkel, rozsdás vaspikkelytátogás sárkányszáj-tarajosgőtecsőrrel, mellette nagy szuronyos puskával őrző kiskatona! Mi aztán elkezdtük Bunt János barátommal a vas-margarétát forgatni, zúgatni, karikáztatni, míg okádni, köpni, prüszkölve lihegni nem kezdé a vizet (mint vak öreg sárkányszáj lángot, a mese-vén), habosan, pezsgősen, buborékosan, vízszalma kévésen, buborék-lángtölcséres kéve-ökretekben! S ittuk piros tenyércsészénkbe zsibongtatva fehér gyűrűörvény-vízpontpezsgéssel, a megváltó vizet, mint a Krisztus, a Fölfeszített Szőrgyökér-Megváltódás római lándzsával meglékelt szívéből patakzó sárgapiros halálvizenyőt, az épp ezzel, az épp így megváltót, a Megfeszített Gyökérszőrtüskegubanc-Rángás-Elcsöndesültség oldalán fátylasan, büdösen lepatakzót, leszivárgót, ittuk a megváltás édes italát! Ó annyi vizet nem ittam én még életemben, hanem a víztől, mint kőalma; a kiskatona bandzsán bozsolyogva nézett minket, puskaszuronya élén lángolt a haláltél, aztán elfordult gyorsan (sejtve tán, hogy mit akarunk?), mi meg usgyé!, beugrottunk egy férfi menetszázad kotlós-szárnyasan szétnyílt szívébe, az óriás-lábszárak közé, két kis Kamasz-Gulliver az Óriások Tanácsának Cipő és Lábszár-Dzsungelében! Aztán visszafelé: villamoson, Stukákon, jövénk, a Horthy Miklós-térig, közben nyilas-kölykök fehér-kereszt zöldszalagos, géppisztolyos razziája, sziréna- vasrózsavijjogás, világ-szívverésként fölzendülő, döglétet megrázkódtató szőnyegbombázás (az égi szitakötők zengő rajában: a hemzsegő üveg-állatok hasa vasüvegszárnyas sáska-ajaklebeny-tátogással leffegve megnyílt, s zizegő, vonyagozó, sziszegő vastömegpontokat köpött, síró, csecsemő-jajongó vaspetéket ürített okádva), (mint bogárnőstény bogárhímtől-megtermékenyített petéit peteszülőzacskó nőstényszülő-gyomrából rángva, zacskós és harmonikazacskó-szelvényes csöcsös-tömött szülőgyomorhüvelyvonaglással), s egy Horthy Miklós-körtéri kis könyvesboltban (az apámtól kapott kétszáz pengőn) megvettem még a bombázás-szünet rengés-csöndje édenében! Tóth Árpád Összes verseit, Tóth Árpád Örök virágokját, s néhány Friedrich Nietzsche és Oscar Wilde-kötetet. Aztán (vak zöld eső volt és vak fehér szél) egy másik SS-teherautón hazajöttünk barátommal Biára, a viaduktig (amit Matuska Szilveszter valaha fölrobbantott!), ott leszálltunk, elbújtunk estig egy esős gyomorbelsejű rozsdás kukoricakéve-kúpban. Aztán haza! Aztán öröm, rémület, szorongás! Bújtam a speizban, beágyazva a (hatalmas anyacsöcs toll-izzadt levélsorvadás-belű) dunyhába a kéményben (hogy kormos valék, mint a cigány-népmese Kisjézusa), a hordóban, (testhúsom szaga: mint az eleven bor, mint a virágméhek testszaga eleven nektár, eleven virágpor!), aztán 1944 December 24-én este hatalmas tűzpontvirágállatok nőttek az éj-űrben, az égűr tengerfenéktalajon, a csönd-koporsó űr-szívében óriás Isten-csillagszórók, mint óriás gyermekláncfűpehelygömb-tűzpontszövedékrózsák (apám gyalog jött haza Budapestről, mert dolgozni járt még, nehogy a nyudíj elszakadjon féltüdeje öregségétől, mint Peter Slemil árnyéka, aztán irtózatosan berúgott, bögrével itta az einslágos, kénes bort, s lefeküdt ingben, hosszú gatyában s hortyogott nyitott szájjal, kiszőrösödött arccal, s el is feledte, hogy én még előző nap kezeimet csuklóig piros festékbe mártva ott álltam a biai főutcán, s úgy integettem a német katonáknak, egy SS-tábornok le akart vala lőni vont-csövű fekete pisztolyával, de aztán abbahagyta, s csak egy nagy pofont adott!). Aztán csönd. Csönd. Csönd. Csönd. S a hóködrózsa hajnalreggelben megláttam az első orosz kiskatonát. Úgy jött utcánkban, a Német utcában (ecetfás, akácfás utcánk neve ez vala), mint époszomban, A Sántha családban. Ritka nehéz anyagrészecskék, például króm, nikkel összeütköztetésekor, ha azokon szikrát üttetünk át: olyan szervesanyag kezdetek, aminósav-molekulák születhetnek, amik évmilliók fejlődés-történetével képesek lehetnek az élet fölépítésére! Az én ember-létem és költészet-létem e ritka, nehéz anyagrészecskék átszikráztatásával építette föl a kezdet-sav-molekulákat, létezés-kezdetem gyönyörű lüktető, pöfögő, erjedő kocsonya-csíráit! A Szent-Szív-Csírákat! Amit elmondtam: az a kezdet törmelék-egész. Haza ha megyek, boldog szerelmes hazatántorgásban: mindíg először ki a temetőbe: hiszen ott az én emberségem múltja, ott a biai katholikus temetőben. Ott vannak mind az elrohadtak, a régen-elrohadtak, s a rohadozni-kezdők, mind tenyésznek abban a sárga, sárga földben, akiket szerettem, a szeretőim, akik gyűlöltek, a gyűlölőim, a rokonok, nem-rokonok, s leülök Aszt Júlia-Mária sírjára, Júlia-Mária sírja pici peremkövére (tizennégyéves-korában halt meg agyhártyagyulladásban, én hoztam ki a koporsóját a házból!), Júlia-Mária sírjára, hiszen őt is nagyon szerettem, s nézem a temetői gyepben virágzó kutyatej sárga küllős kristálycsillagát, s nem sírok. Mert hiszen Júlia-Mária tizennégy-esztendős sárga csontváza vad férfi-szívem alatt. A Megváltást-Nem-Megszülő Mária Megváltó Vén Fia. A Szűz Mária töretlen-hártyájú hüvelyrózsája: Isten áthatóságától megtermékenyűlt Kihordottja és Megszületettje. Ülök, negyvenhatéves, bajszos, őszülő bajuszszőrzetű, meg-nem-őszült-szívű Rómeó! És azt mondom: jól van! És azt mondom: élek, s azt mondom, meghalok majd én is. Mert így: jól van! Mert igazad van Hatalmas Halandóság. Hiszen Te tudod! Kötelességünk! a Halandóság! És ezt már tudom! Tudom ezt már! Megértettem Kegyetlen Halandóságomat Kicsiny Mária-Csontváz, Csontváz-Mária, Mária, Júlia, Csontváz-Júlia, akit nagyon szerettem! A Halál Teljessége a Lét Esztétikája. Igen! És ezért: a szív erkölcse: az esztétika!

Az Isten-szárnyverés égő cserepei^*

Most tél van és hó. 1974 tele. 1974 Decembere. Feleségem két éve halott. Feleségem két éve a földben. Két éve enyészik édes húsa a földben. Két éve elhagyta eszméletének szelíd sárga rózsáját, megszelidűlt őrület-rózsáját fagyottan, szelídremagát-visszaölten: agyvelőjét, mint Isten bolond csillagát ha odahagyja: belefúlni az időtér ismeretlen gömb-őstömegébe, két éve a földnek hagyta agyát. Két éve bomladozik és rothadozik édes hajzata és szőrzete a földben. Halottan is kemény tiszta mosolya. Két éve már! Meghalt. Föld. Karácsony. Temető. A varjak: feketezöld mohabalták, levágódnak a kerti földre: a temetői földbe: most tél van és hó, s a varjak föllángolnak fekete átokhányadékként a kék idő-üvegkockatömb bevérzett szilárdságába. Mintha fekete moha-esernyő, zöldkék penészrongy láng-károgásokat okádna a részeg föld, az öntudatlan hanyattfekve-rángó, az űr szeméremszőrzetébe. A híg szilárdságba! Mint véres óriás őrűlt szemgolyó a decemberi ég délutáni tele. Mert most tél van és alíg-hó. 1974 tele. 1974 Decembere. Ó teleim, teleim, teleim, esett, fagyandó teleim, ó, telek!, esősek, köd-köhögéssel rekedten üzenők, eső-málladékban a koponyahajzatig eltemetődve, a kék és fehér esőcsillámok, zöld és lila eső-üvegszilánkok miltoni angyal-pokolzuhatag-zuhanásában, esőüvegkardok lángzó és őrűlt kristálylégyként (szeme, mint két gyémánt-vese, rovarszőr-őszirózsakoszorú köldöktojása!), cikkanó kaszabolásában vércsíkosra vagdalva (mintha a tűnődve ázó testét, a meztelen-ruhátlant: piros tintaceruzával kajszosan, kacsosan és szálkásan összevissza firkálta volna őrűlt gyermek, aki nem tudja, hogy sorsa merre van, csak ceruzája van és vak szíve, kis őrűlete, nagy tébolya, a csöpp Szorongás-Óriásnak, Hebefrén Kósza Céltudatnak), a télben, ó teleim, ó, telek, telek, ó: Tél, Tél, Tél, Óriás Halálzuhogás. Ó telek, telek, telek, szív-telek, eszmélettelek a virágzó szív fagycsöndharangjai, a tudással és könyörtelen tudni-akarással magzatos elme elvetélés-decemberei, amikor nem magzatelhajtással, művi vetéléssel, de spontán abortusszal vérződik ki az elme ismeretlen tudat-testéből a megszületni nemzett gondolat, háromszerűen (mert egy a homlok-középen, mint a zöld csuklyasisakszív-hártyaháromszögkehely-fejű sáskának: az üveg-tömegpont), hatlábúan (mint a mesebeli mítoszasszony), vagy tarajosgőtelárvahím-hernyózással (rózsabéka rózsakérdőjelként), de itt, ott: a majdani szeméremdomb szív-dagadásán, a szemhéjakon az üvegbőrhólyagba foglalt csontcserépgömb laza koponya-kezdeten már zsíros és szurkos, szutykos magzati szőrzet kezdet-lángjai, mint ifjú szív költészet-szőrzet kezdete, amikor szőkén sarjadzani kezd (mert verset fog írni már a kezdet-ember, az embertudat szív-kezdete), ó telek, telek, telek, fagyott és gyalázatos szívem telei, halál-decemberéjszakák, vacogás-telek, iszonyat-telek, tél-tarjagos bíbor óriás hókakasok (kék tűzmirigy-szakállal konya tűzmirigytaréjcsipkeholddal, kék kukorikulás-villámokkal, kék szemhéj-csészével), ó, telek, telek, telek, dermedésem verejtékes döbbent éjszakái, ó, telek, telek, az isten-szárnyverés égő cserepei, halál-teleim, télhalálaim, miért is szólok én most rólatok? Miért? Mert tél van és alíg-hó. 1974 tele. Most tél van. Újra tél. Sokszor járt körül, gyűrűzve és sandán körözve (lépése körspirálvonalait egyre szűkebbre rajzolva nyüszítő szívem körött) a depresszió, a Depresszió!, mint az Égő Kegyetlen Isten, hatalmas fehér szárnyveréssel, öldöklő késes szárnyzuhogással, az Égő Szárnyas Ősfehér Kegyetlen, hogy égő hótestébe gyúrja, gyömje, gyömködje, gyömöszölje (mint sebesűlt haldokló katonát ellen-katonatársa a gaz-hulla és élő lény-mocorgás láplatyakba) a Teremtés-Ősidő-Fejlődéstörténetének páfrányos és pecsétfás, zsurlós kezdeti gőzölgés-korszakában valami páncélos-csőrös kristálykúp-csőrfogsorpatkó szájú, földet-súroló páncél félgömb-pocakkal kúszó őslénykúszadék-összevisszaság-állatkezdetétől pontkoszorú-vérlikacsosra átharapott testemet (a valóságos határfelületekkel bíró embertestet!) és elmém szívét, a teremtőt, a teremteni-akaró, megvalósítani-akaró, hókéveként szétzuhogni nem akaró, forradalmi piros tisztaságot! És legkeményebb hóba-taposással, legszilajabb kurjongatással, legpimaszabb füttyel füttyentve és fütyörészve, legvigyoribb hold-akasztottarccal, legátkosabb és legtajtékosabb szárnyverés égő fehér hó-karolásával: 1958-ban! Igen, 1958-ban, hetyke gyötrettetésem és gőgös önáltatásom vad-módi szajha és balga idejében, 1958-ban. Pedig mindíg csak a rendet akartam. A Rendet. Fegyelmet. Tisztaságot! Hogy ne mondhassam egy későbbi vers-töredék fehér cserepével (hiszen sorsom szívveréses zsákja dagadtra gyömködve vers-töredékekkel, töredék-versekkel):

 

Sorsa míg a téllel lassan megtelik: betömi fehérrel csönd-üregeit.

 

És azt se mondhassam könyörögve, elborúló elmémnek, amit egy asszonynak írtam 1972-ben (de ez is vers-temetőm friss téli földből kiásott sírjának egy hajfoszlányos vers-koponyacsontdarabja maradt csak, a nem-feledtető rothadásban!):

 

Énelőlem hiába futsz, te gyíklábú kő! Önmagadról annyit se tudsz, mint egy csecsemő.

 

Rendet akartam! Igen! Igen! Igen! Igen! Rendet. Teremtő Tiszta Szép Fegyelmet! Okos Tisztaságot! Rendet. De nem úgy, mint a kórházi bolond, az édes elmebeteg, akit láttam egyszer viharzó csipkelángokkal föltarajló, buborékpetehalmazokkal pezsgő esőben térdepelvén a kert lándzsás vaskerítése mellett a hátsó-bejárati betonjárdán. Hogy is volt? Mikor is volt? Tél volt. Óriás megőszűlt hajzatú eső! Mikor is volt? Hogy is volt? Jaj, Anyám, jaj, Édesanyám: hiszen annyiszor jártam én az Elmegyógyintézetekbe, voltam oly sokszor látogató, cipelve gyümölcsöt, könyvet, csokoládét, piros sztaniolpapírral bepólyált csokoládé-karácsonyfa-szívet, hurcolva szívem szegény szégyenét, hurcolva szívem gőgös szánalmát, rózsacsokorba, vagy margaréta-csokorba fullasztva ágyékom, őrjöngő pelikán-hímségem szigorú kegyelmét! Hiszen annyiszor! Hisz annyiszor: Édesanyám! Mama Édes, te tudod! Ugye tudod: Mama, Mama, Mama! Ugye tudod! Emlékszel ugye! És térdepelt a bolond a lángoló, csipkés, bugyborékoló téli esőben, az ősz-hajzatúban. És az édes Kiégett, a kedves Már-Veszélytelen, a drága Üresség-Szabad, a Szorongásnélküli Szabadság Boldog Üressége, a Csönddel-betöltött Szőrös Ember-Koporsó ott térdepelt a megőszűlt, paranoiásra-dagadt átlátszó óriás-esőben, eső-óriásban. Ott térdepelt az esőszutyokban, fekete tél-latyakban, szürke betonon-mocsokban. És egy óriás bádogtepsiből: (előbb) két marokkal emelve s szájába kotorva (majd elsárgúlt virágkesztyű-ujjaival csipegetve) tömte szájába röhögve a tejberizsát. A barna-bőrhártyás rizs-sütet maradékot. Tömte, gyúrta, gyömködte vihogva, vigyorogva és röhögve a sárga tejberizsát (a sültet, mint sült pécitököt mi gyermekkorunkban). És arca, a szőrös, összekenve a sárga rizsalekvárral, az esőssel. És arca, mint a darazsaké, méheké: sárga virágporos. Mint a darazsaké, méheké. Mint a méhek feje (szeme, a kék kitinszívhólyag, a szőrös gyémántsejtrózsa napraforgótányér, görbűlt korong, zöld csipkelángkoszorú peremmel, belűl a korongban gyémántszívecskék sejtösszesség-tányéra). És arca, nyaka, melleszőre, mint a darazsak feje, szeme, szőrös kitinmellénye: virágpor-lekváros sárga. És ruhája kopott, mint a régi szégyen, és feje födetlen, mint a teremtés, és cipője madzag nélkűl tátog fűző-likacsaival, mint a halottak hasoldal-pontvonala, mint a Halisten pontvonalsor-lélegzőnyílása, és lucskos haja ősz esőben ázik, és barna lobogóként arcába ragadva, mint Szabó Lőrincnek, és keze ősz-fekete kosz-kesztyűben, és térdepelt a fehér zuhogásban. A tél eső-lángjaiban: a Boldog Bolond. Mögötte (az épületben) a zárt osztályok szégyene, üvöltése, szemérmetlensége, jajgatása, hörgése, sikolya, katatón tébolya, kényszerképzetes kristályvillogása, bevizelés-mosolya, befosás-pityergése, maszturbáló magánya, gyötrelem-verekedése, onanizálás-hullása, homoszexuális-végzete, nők egymásban-szerelme (a Sapphói szentség), depressziós defekálás-nyögés, mániás csecs-tánca és fallikus mítosz-szégyene. És ő csak evett az esőben. És ő csak falt az esőben. És ő csak habzsolt az esőben. Jobb kezében bicska. Nyitva. Mert ő, a Rend Üresség-Bolondja mindíg rizsakockákat, sárga rizsa-téglákat akart kimetszeni a sűlt, pépes és szemcsés, szivecske-kása lepényanyagból. De a pontosan és szépen kimetszett élükkel, hegyükkel és szögletükkel, szabályos sűltrizsa-kockák, a pontos és szép sárga téglák beomlottak éleikben, szögeikben, hegyeikben, csúcsaikban, szögleteikben, sárga metszésvonalaikban a vastag őrjöngő esőben. De mit törődött ő, a Röhögő Koporsó, ezzel? Csak vágta röhögve a lepénytéglákat a serclis tepsiben, csak tömte szőrös szájába vihogva, marokkal a szétázott étket, mint varangy a pihés légypotrohot, mint elázott agyagrögöt a hullaföldevő, aki a holtak mániása, a halál üdvözűltje, a túlvilág eljegyzettje, s hiszi a halott földet zabálva, szájába a holtak földjét tömve (amiben a halottak húsa, csontja, szőrzete, szerve, szeme és szíve elolvadt!), hogy a halandóságot zabálva a halhatatlansággá emésztődik szerveiben a halál-föld, hogy a halandóság csillag-anyagát habzsolva halhatatlanná eszményűl, áttetszővé, mint a cellofánember, s majd könnyű lesz, nem halott, s az űr szigorába emelkedve imbolyogva ellebeg, az Öröklét Halhatatlan Cellofán-Szobra, s mert átlátszó: benne már a csillagok, terek, anyagok, ősök, örök bővületek és örök szűkületek. S szája sárga sár-rózsa, s arcán halálagyagból óriás sárga sárga, kacskaringós, Sár-bajúsz. Sár-sarló. Agyag félhold. Sárga sár-nárcisz. Igen, a Bolond! Térdepelt röhögve az esőben. Ingje spárgás, ingje gombtalan. Arca szőr-zsákban. És röhögött. És evett. Arcán, nyakán, kiálló, tarkó alatti nyakcsigolyáján, térdén, csámpás félcipős bokáján porló, zengő csipke-fröcsögő, szétrobbanó vízlepedők. És ő csak térdepelt. És mindíg új téglákat metszett ki a sűlt sárga anyagból, mert pontos, szép rendet akart. Szabályos metszésvonalakat, szégyentelen tiszta csúcstalálkozás-szögleteket! Rendet! És mert üres vala, mint Isten Ősnemzés Utáni Ágyéka: végigélni se tudván ürességét, már nem is tudva kiégett tébolyát, csönddé-szétégett önmagát: mit se törődött a kudarccal, a rend-kudarcával, végig-gondolni-se-tudva röhögő, térdeplő akarata, pontos-metszésű kése csődjét: csak a rendre-törekvést cselekedte, az önmagát-is-alíg-tudó, csak tette a rendért az akaratot, röhögő-eszelősen, rab-szabadon térdepelvén a habzó ősz eső kemény és konok csattogásában. És térdepelt a mocskos betonszalagon. Mellette nagy gumikerekű stráfszekér, azon zöldrefestett vashordók, vashurkabordázatúak. Abba hordta egy kopaszon-piros, rózsagolyó-arcú sváb öregember a moslékot két hányadék-csipketerítő-peremű vödörrel, az elmebetegek ételmaradékát (a pléhvödör peremszélén téglacsipkepiros, száradó kásamoslékcsillagkorona), összekeverve mindent, ami maradt (mint a Sátán kacéran, föltámadás előtt a holtak szőreit, csontjait, atomjait és elemi részecskéit, hogy másba keveredve másban az anyagok eredendő ember-voltuk önmagára ne találjanak!), s a kopott pléh-vödrökből (melyek sárgák, mint a mézelő méhek virágpor-nektárgyűjtő kitin comb-puttonya!), barna, kitérdepelt kordbársonynadrágjára löttyent, lottyant, nagy főzelék-buborékokat pöfögve és köpve fújódott és spriccelt (lövellt, mint a Bűn ejakulátuma!) a zsíros piros-sárga kása. És a szekérhez fogva öreg, csontos, ősz ló, maga a Lehajtott-fejű Busa Buta Bánat, nagy lomha feje, akár egy ősz szőrkoporsó: ősz szőr-gyémántszálas moharongyliliom-orrlikakkal, óriás szeme barna széntojás, szempillája sárga margaréta, földig-zuhogó ős-sörényhaja, betonig-aláhömpölyödő farok-lombja mint az ősz mindenség nemi szőrzete, patái csámpás, pöffedt szaru-gombák, bordái, mint Noé bárkája a megépűlés kezdetén a vízözön-kezdetben: ívelt és ívüreges szálka-váz, ősz bársonyronggyal borítva! És verte nagy láng-vízlapokkal az eső, a téli, az elmebeteg eső, s a ló csak állt, a bolond térdepelt. Mindketten szótlanúl. Rend? Igen, de ne ezt, de ne ilyet, de ne ezt az akaratos röhögő tébolyodottságot! Ne ezt a víz-omlást, vonal és szögletomlást, kása-omlást, öntudatlan zabálva-szabadságot! Nem! Most tél van. 1974 tele. December. Most tél van és hó. Most tél van és alíg-hó. Tél, tél, téli szél! Óriás Üveg-Ember a Szél! Tél. A Szél: Óriás Üveg-Férfi! Üveg-bajszú. Üveg-szakállú. Üveg-hajú. Üveg-fogú. Üveg-körmű. Most tél van, tél. Nagy redős üvegköpenyben jár a szél! Óriás ráncos üvegköpenyben jár a szél. Óriás üvegcsizmában jár a szél. Óriás üvegcipőben jár a szél. Országrészeket lép. Földrészeket lép a Szél. Most tél van. Tél. Ráncredős üvegfújása: üveg. Szuszogása, lihegése: üveg. Hatalma: üveghártya! Ó, tél van, tél, tél, tél, tél! Óriás köd-ruhás Köd-Asszony a Tél. Köd-hajakkal, köd-sörénnyel, köd-emlőkkel, köd-asszony-ivarszervvel, köd-testtel zokog a tél, lénye és szervezete a Tél, ez a foszló és torlódó óriás Köd-Asszony. És látszik, látszik: Nőstény-Lénye belseje! Jaj, tél van, tél, tél, december. Puha üvegruhában, lágy üvegruhában; csörgő, zörgő, csörömpölő, zizegő, cellofán-ruhában jár nagy léptekkel, óriás-léptekkel az: Asszony-Szél, a Szél-Asszony. Ruhája örvénylik, lobog, ropog, recseg, és leng puhán és zordan zizegve. Testében falvak, városok, országok, népek, testében bánat, boldogság, baj, betegség, munka, halál, nemzés és szerelem. Testében a Tél Fehér Szidalma! Kést adtam és mit akarok kapni? Az én szívemet nem lehet becsapni! Az én szívemet nem tudjátok becsapni! Ne mondassék, amit mondtam én zokogva 1972-ben, egy versagyagtöredéken, magam-siratva, nem-ismert Istenemre szólva:

 

Istenem, mi az neked: egyetlen-tűz éneked?

 

És az se, ami jegyzetfüzetemben közvetlen ez után íródott, ne mondhassa rólam senki, nézve rettegve rettentő arcomat:

 

És véres arca csupa vér és arca vérben fátyolos és vérző teste csupa vér és vérben áll, vért mosolyog, és vért beszél és vért dadog és ámulata vérpiros és tündöklete vérpiros és könnye vér, sírása vér, halála vér, halála vér!

 

Igen: ne mondódhasson már csak a halál! Jaj, az a depresszió! Én voltam a hazában depressziós, a haza volt nekem depressziós, a haza volt bennem depressziós? Volt bűnöm elég! Volt? Ifjú társaim a szóban, akikért szólok most, akikhez szólok most: ne hallgassatok a Hallgatásra. Az Elhallgatásra. A Fehér-Léptű Átok-Öreg, ha jön: a Ne Szólj Sanda Súgása: döfjünk szigorú szerelemmel férgekkel-nyüzsgő irígy szívébe. Az Egyetlen Lándzsával! Mert ez a dolgunk. Mert csak ez a Rend. A Megvívás Verejtékes Gyönyöre, Iszonytató Hányingere a Szónak, a Létért Elkötelezettség Szerelmes Szerelme! Én négy évig nem tudtam írni! Gőgöm gyávaságát levetni nem tudva, se levedleni önszerelmem és önáltatásom gyávaság-gőgpáncélruháját, szégyenem gőgös szemérmének törékeny gyíkpikkelyruháját: megnémúltam, mint akinek torka jégcsappal betömve: befagyott, dadogva szélhűdött ifjúi szívvel, vacogva, verejtékezve és rettegve kés-önmagamtól: hittem szégyenes ifjúsága hallgatott bedagadt száj-belsővel, mint kinek szájában dér-rózsa, nagy tömött, kemény rózsa: dérből, szélütött szívem ifjúsága a Nem-Szó Végtelenség-Tér-Vákuumába dőlt tarkon-ütötten, mint agyvérzésben az árvaság, az egyetlen test, amivel szólni lehet, mint tarkón-lövött, akinek koponyáját úgy törte át a revolvergolyó, hogy a tarkókoponyacsonton megcsúszva nem az élő agyvelőt fúrta át végső robbanás-dörejével a fémgolyó, a gyermek-kisujj vastag haláltű, hanem súrolva, csiszolva, ráspolyozva az agyvelőhártya burkolatát: a koponyabúb csontgömboldal tetejét robbantva szét a deres-hímzésű téli levegőbe tört, ő meg, a lelövött a holtakkal iszamos Csönd Véres Gödrébe hull: félhalottan s ki tud-e mászni majd onnan, mint Ivan Goran Kovacsics a Tömegsírból?! Hallgattam? Megnémúltam? Elnémúltam? Féltem önmagamtól? A történelemtől? Kortársaimtól? A haláltól? Hogy becsaptak? Hogy becsapódtam? Hogy hazúg voltam? Hogy tiszta voltam? Hogy mertem ember lenni? Hogy gyötrődtem, én, a halottak királya? (Mert volt halottam: elég! Mert van halottam: elég!) Hogy voltam embertelen? Kegyetlen a szerelemben és kegyetlen a megsemmisűlésben és kegyetlen a megvalósításban? És kegyetlen önmagamhoz is? Igen! Igen? Szebb és pontosabb választ adni nem tudna más, mint Ő, aki két éve ment már a földbe, aki ott nem-dacol már a földben, két éve már, akihez hűtlen voltam sokszor a szerelemben, aki beteg volt, s akinek tisztaságához hűtelen sohase voltam. Soha! Dehát csak én szólhatok. Ő már nem beszél, mert ő már a föld. S a föld, a föld, a vele-föld, az általa-is-föld, a föld nem beszél! Szólni emberhangon nem tud. Ezt megtagadta Földjétől az Isten! De Ő, aki két éve halott már, akkor, 1958-ban csak bíztatott gyémánt-szikrázva szigorodván, kés-kegyetlenséggel és pipacsos szorongva-mosollyal, szidva, szeretve, őrjöngve és remélve, elektrosokk után és elektrosokk előtt: hogy írjak le mindent, ami eszembe jut, írjak füzetekbe, üljek íróasztalomnál naponta nyolc vagy tíz órát, a csontig tépődve bolond önérzetem húsában, tépjem le gőgöm, szégyenem, szemérmem és hiúságom alázatnak tetsző páncélruháját! Írjak, mert különben meghalok! Ő meg belehalt! S akkor füzeteket vettem: kis ötvenfilléres kockás iskolás füzeteket, a szemérem fehér-fekete-kockás irkáit, s mint az írást (a betűt) tanuló kisgyerek az iskolában írni kezdtem végzetem vagyonát! Írni? Édes Halott, te Kegyetlen! Milyen elbúrjánzott, vad temetők, repkényes, indás, iszalagos, vadrózsabozontos, csalános, lapuleveles, ecetfás, bürkös vadméh-szája, vadméh-szeme, vadméh-párzószerve, vadméh-csápja szagú, varangy, csont és csillag-szagú vers-temetők, éposz-temetők, vers-őskezdet-földek (amikor robbanva, gőzölve, sisteregve, torlódva, hömpölyögve és szörcsögvén lüktetve erjedett még az anyag, sült, forrt, rotyogott, amikor önmaga tudatára ébredt megszületésével az eddig-zárt anyag: s lett kristály, kő, arany, föld, márvány, víz, levegő: kezdet!) ezek a füzetek! Milyen vad ámbraszagú kegyetlen temetők és teremtés-kezdet-végzetek ezek a füzetek! Csontvázak, virágok, szigetek, hullák, halottak, őssárkányok, történelmek, jajok, szerelmek, halálok, őspáfrányok, kocsonya-óriáskétéltűek vers-születésföldrésze és élet-temetője, temetőből-élete: ezek a füzetek! Szégyenem és keserveim füzetei. Megmaradásom füzetei! Ellen-depresszióm füzetei! Egy hűség kegyetlen akaratának véres jajokkal teleírt fehér rózsaszirmai. Ezek a Füzetek! Erzsike gyémántakaratának, kegyetlen és tisztavégzetű szánalomtalan szerelmének végrendelet-kegyelmei ezek a füzetek. Igen. Címek. Kezdetek. Címtelenségek. Sorok. Éposz-kezdések. Vers-szakaszok. Jajok. Halálok. A mégis-igen élő, lüktető sejtcafatjai. (Mintha mikró-szitán átpréselnek, átpasszíroznak a szív szövetéből egy darabka foszlányt, aztán a sejt-paradicsomlét mikroszkóp alatt vizsgálva, látják: összeállt az átpréseltség: egy sejt kialakúlt: lüktet, pöfög, dobog, sejtfüstöt fúj bálnaként, örvénylik belső pontjaiban, kocsonyás határolt laza kötöttségében!) Temető-rengeteg! Rengeteg-temető! Idemásolok most sorokat, szakaszokat csontváz-virág-együttes Tejútból:

 

Járunk a holtakon. Hullákon szeretkezünk. Nincsenek ők oly mélyre temetve. A kutyák emberhúst ettek. Emberek vagyunk. Vétkezünk. De ők is vétkeztek, szerettek.

 

*

 

Virrasztok. Fázom. Tegnap még itt voltál. Most egyedűl ülök. A tél beült szobánkba, hallgat: zsebében kotorászva. Jég csapódik ki a falakra, mint az égbolt szikrázó salakja. Amit vettél, szárad az őszirózsa. Egy-egy szirom A padló s a szár közti űrbe hull. Zajtalanúl. Mint isten, ha könnyet ejt.

 

*

 

A lépcsőn még féltem, most már itt ülök, félelem-nélkül őszülök. Te alszol már ott largaktil-közönyben, én virrasztok itt gyertyaláng-büdösben. Verítéke a zuzmós levegőre csörren. Virrasztok. Ne félj!

 

*

 

Aztán:

 

Ó kopár föld! Csont-idő, mikro-pillanat, a megölt idő kis tere, kő-máglya, hol csak száradék növény, gutaütött agg fák reszketése torlódik a lét cserepei, virágzó trágyalé között az ég halhatatlan ércei felé és begubódzik újra, holdselyemből szőtt bábba nyüzsgő temető, kés, rák, sikoly, kába gyűlölet, málló-falú egy-ikrába. A bánat satnya-zöld.

 

*

 

Aztán:

Még egy utolsó szót pusztulás előtt. Mert nem halál ez, csak pusztulás. Halál? Irtózatos vereség, téboly-gyökér kisarjadt dögvirága. Szőr-gyűrűben a szem véres-palástú gömbjei, mint hal-uszonyok véreres nyálka-szárnya, vér-bordatüskés szárnya. Még egy viadalt, mielőtt a verejtékszopó napcsillag-állat begöngyöli izzó, szárítószájú csápkötegével, s kiszívja nedveit, szerveit.

 

*

 

Hallgasd szívem, hogy ugat a bársony-pofájú pillanat.

 

*

 

Minden napom csillagos, minden éj csillagtalan

 

*

 

Legeltettem rózsaszín tücskeim, ápolgattam

 

*

 

Nehéz jéggel vert szívem zúzott húsa begyógyúl

 

*

 

Most már ami jönne, annak sincs jöhetje, most már ami menne, annak sincs mehetje. Most már ami jönne, annak sincs jövése, most már ami menne, annak sincs menése.

 

*

 

Aztán:

 

Ó, ti legelsők, akik elszakadtatok az édes, buja, makacs föld * Meddig bírom még szótlanul a kínt, meddig forgat még örlő nagy szájában a némaság, meddig * Mikor a ló hasából kimászott a véres szörnyű ember * Mikor megvágta a ló nyakán az eret, nagy dúlt szárnyait lecsüggesztve föléje tornyosúlt a Rém. * Izzó láng-eres szemhéját az alkony félig leeresztetve, de ő nem látta már az alkony rovar-hadát, csak rátapadt a vér-lövellő sebre, s fuldokolva ivott, arany-tornyok, lángomlás * Ki kell már mondani, mert elpusztulok! * Ó, élni, élni, élni egy pillantaig még, a bogár lába-nyikorgásának hang-idejéig, csillag-időnyi pillantot még

 

*

 

Aztán:

 

Ihlettetlen napjaim

 

*

 

Meddig ülök még szótlanúl?

 

*

 

Aztán:

 

Mindent megkaptam: dicsőséget, hírnevet, fájdalmat, gyötrelmet, vágyódást, undort, gyönyört

 

*

 

Aztán:

 

Barátom, bennünk egy a végzet, egy a halál és egy a szándék, ha abbahagyjuk az egészet   ék Meddig ülünk még szótlanúl mi, táltos-lovunk lomha dög lett? Haljunk, ha már meg kell halni! Zabáljuk a nyirkos földet!

 

De nem! A holtak: halottak! Nekünk pedig élnünk kell tovább! Tovább és mindíg. A szív verésidejéig! A halálverítéking-időkig. Ahogy azt azoktól tanúltam, akikért élni érdemes. Most tél van. 1974 tele. December. Akkor is az volt. Egy barátomtól utaztam hazafelé Ceglédről: személyvonaton. Este. Munkás-vagón. Zsúfoltság. Gőzfürdő-meleg. Úgy ültem ott, megrendűlve, a szív legtisztább gyökeréig, hisz barátomat autóbaleset érte, s ott vágták, metszették cafatokra, s gyógyították életté a ceglédi baleseti kórházban! Agyam szégyenében még a kórházi ágy, gépek, szerkezetek, csövek, a födetlen összevagdosott testen a forradások, óriás piros tintaceruzaírás-kardvágással, piros páfránylevelei kék kacskaringói, a pici hártyazacskó, a szemgolyók réműlt Babits Mihályi haláltól-szorongása. Úgy ültem ott a munkásvagónban, mint egy Móricz Zsigmond-regényből, Krúdy Gyula-regényből az izzadt füst-zsúfoltságra, gőz-tömöttségbe hullt úr, új, fehér báránybéléses barna szarvasbőrkabátban. Szemben velem két férfi. Pályamunkások. Néztük egymást. Én megszégyenűlten. Ők talán gyanakvóan. Az urat! Igen, ők: pályamunkások. Kezük, mint csúcsuk-tört szőrös, rozsdás vaskos vas-ollók. Az egyik férfi: demizsonból bort kínált a másiknak. Az meg itta. Arca: szorongás-maszk. Arca: veríték-maszk. Mindíg pénzt kért: csak húsz fillért! Aztán lassan kiderűlt: a bort-kínálgató piros kukoricacsutka-bajszos ember: cukorbeteg és epilepsziás! A sovány rémület-szorongás ördög-gyötörtje, ez a középkori átkok boszorkány-árnyékában, varangyvizelet és női szeméremtest-illat tébolyában szorongó, hegycsúcs-éjféli ördög-lakodalmak véres bak és nőstényviháncolásainak halál-szorítottja: egészséges. Mint a Karácsonyi Csillag! Gőz. Füst. Zaj. Röhögés. Baka-nóták. Aztán megszólalt a szorongó: „Építkezünk: Ástam gödröt a mésznek. Másfél méter mélyen voltak a paták! Nagy tél lesz! A férgek tudják, János bácsi, olyan mélyre lehuzódtak.” Csönd. És János-bácsi: „A múltkor bekómáztam. Azt hitték részeg vagyok. Pedig húsz éve nem iszok bort fiam. Úgy mentem a földről a tanyára, mentem, elzuhantam, mentem, elzuhantam. Nem emlékszem. Így van.” Csönd. Aztán a Jövőtől-Szorongó, a Vékony Vaslécekből Összehegesztett Szőrös Vasgótika Könnycsepp, a Vas-vonalakkal, Vas-pillérekkel és Vasívekkel Összeboltozott Csipkés és Vonalháromszöglet-Vas-Picasso-Ember-Kép: szorongása verejtékrongyait leökrendve arcáról és ideges szívéről, hosszú, csönd-irgalmú hallgatás után, kilángolva depressziója sárkány-testéből, kivágva magát (késsel a sárkány-test húsát meglékelve belűlről) a Virágzó Dög Élő Teteméből egy véres és húscafatcsipkés őskőzet-pikkely alól előmászva, szinte Krisztust látva megszületni az Egyetlen Véres Szőrös Rózsaölből, kiáltva ezt mondá a téli éjszakának: „Egy élet, egy halál! János bácsi!” Mit mondhatok még? Legyünk Szabad Tiszta, Szent Györgyei Teremtő Irgalmatlanságunknak. Ha lenyelt bennünket, gyomrából, mint sírból kiásódva, ha szemben velünk virágzó Szívünkre köpi kristálypikkelyszív-pofái büdös lángdühét: győzzük le a Tunyaság, Elbénulás, Mélabú, Tehetetlenség Űrbe-Földagadt Ősszikrázat-Ősizzadmány-Átkos és Szörnyeteg Ős-Pikkelydögét. Akinek keze: kőkesztyű! Karmai: kősarlók. Szíve: dagadt szőrös zsírbuboréklüktetés Délibábok Hőse. Mit mondhatnék még? Most tél van. 1974 tele. Ámen.

Költők halála, kamaszkorom költő-áhítatai, s Chile, ami volt és ami lehet még^*

Miért kell meghalnunk? Ezt üvöltözöm, ordítozom, jajgatom és sírom két évtizede már! Miért kell meghalnunk? Tudom a törvényt, törvényét a halandóságnak, halandóságunk szent kegyetlen törékeny törvényét tudom, fölismertem és ismerem a törvényt, az elmúlás rettenetének törvény-tisztaságát, és el is fogadom büszkén a törvényt, dacos és büszke ember-szívvel, konok és tiszta ember-elmével, megértem a törvényt létem (embertelenséggel, átokkal, gyönyörrel, szerelemmel és teremtéssel burjánzó, ágazó irtózó és hömpölygő) halandóság-embertudatával, teremtő tékozlásom csillagtűz erkölcsiségének, emberálom-átok erkölcsének eszmélkedő tisztasága kegyetlenségével. És mégis: miért kell meghalnunk? Meghalnunk miért kell? Lassan minden múlt lesz már: akiket szerettem, akiket temettem, akikben hittem és akik hittek bennem: múlt, mint az őslénytan, ősbetegségtan, ősnövénytan, csillagászattan valóságos nyomjelei a téranyag valóságában az anyagtér szellemmel-kivérző örök-jelenében: költők, barátok, temetők, történelmek, írtózatok és háborúk, költészet, hitvallás, mámor, tébolyúltság, szegénység, sívárság, gyűröttség, elmebaj, skizofrénia, mánia-depresszió, ködös felhős hisztéria, késsel-döfő paranoiás tajtékzás, üldözési mániák, téves-eszmék, a gyilkos doxazmák, kiégett koponyák (mint füst és korom-szemgödrű, büdös füstöt köpő aranyszirmok taréjkakascsipkézetével és izzásrombusz-pikkelyezetével kihamvadó, gőzölgő parázskocka, izzás-doboz ház), megaláztatások, és kegyelmek, röhögő átokként fölhabzó (hab-szökőkútként kék kévékkel föllövellő) kiátkozottság, és a lenézés, gyűlölködés, gyűlölség, megbocsátás, és meg-nem-bocsátás, a feledés és a nem-feledés, a soha-feledni-nem-tudás, a soha-feledni-nem-akarás, átok, megátkozottság, elátkozottság, bosszú, irígység, sandaság, és a letaposni-akarás, eltaposni-akarás, eltiporni-akarás, letiporni-akarás, zseni-gőg, butaság-gőg, nem lángelmék középszerű gőgje (ami mint az otthoni szegénység-ganéjdomb aprócska szegénység-kupacán: a szegénység-agyvelőn kivirágzott sárgarézdrótkaprocska csillagzása, sárga sziromkoronás fejű virággyík növény-ágaskodása, a zöld növénygyík terpesz szőrpikkely-lábakkal és lábujjakkal, a kéz-széttártság húsos háromszög-növénypihe zöld drót-szoborkezeivel), az elgáncsolás, a hatalmi téboly, az elhatalmasodás (veszett-kutya-maró, habzó szájvödrű) vicsorgása, a nyálas vigyorgás és véres buta (véres fogsorú és vérző ajakcimpájú, hernyós szelvényekre repedezett szájszirmú) vigyorgás és az olvasatok, és minden, minden, minden, minden! Megőszűl lassan minden, kifehéredik lassan, minden, mint a skizofrén havazásban, mint Isten elhagyott gondolatai, a magukra-maradottak, a Teremtés-Szívben, a Teremtés-Elmében, a Teremtés-Akarat Térgondolat Létében véletlenűl ottfelejtettek, mint a földben (föld-csillaganyagban) a lárvák föltört tojáshéjként dermedező (eres és sejtezett, pontozott, szemgolyó-hártyafélgömbös, rágószerv-hártyaszelvény-csipkepatkós, nyitott, a lábak töréshelyén szilánk-koszorús lukakkal tátongó, a hártyarózsa-ürességhurkabajszú) virágmintás hártyazsákjai. Isten elvesztett, elfeledett, elpazarolt, eltékozolt, eltévedt, elárvúlt, elkurvúlt gondolatai. És áznak a csöndben, mint öreg ősz kurvák az esőben, csontosan, csámpásan, lucskos árvasághajakkal, esős kezekkel, csámpás cipőkben csámpásan, Willendorfi Vénusz hájfodor-buggyadtság bugyborékosan, s kopaszodó ősz fejük sír az ősz esőben, s félretaposott sarkú kivágott cipőjük előtt (a dagadt barna-eres, harisnyátlan kék lábfejeken szívalak-ékben kivágva a cipőbőr)! vízcsipkecsibelábakkal ugráló eső a tócsában, az ég-vizeletében, s pezsgő, hemzsegő, szétpattogzó és fölpattogzó levegő-vízbuborékok az aszfaltos vízlepényen. A kopaszodó, kopasz, őszülő, gipszliliomgiccs ordináré Ágyékszerelem-Vénuszok, mindenféle: fiú, kamasz, legény, férfi, vén, öreg, trottyos, fehér-szálka-keszeg, véreshurka-kövér, szeplős, borlángos, sápadt, izzadt, szorongó, ágyék-kevély Kan-kiszolgálás Megszállott Réműlt Szegényei. És mégis, és újra és újra és mégis: miért kell meghalnunk? Meghalnunk: miért kell? Feleségem (önjelölt, gőgös, árva, föltisztúlt-szívű és föltisztúlt-elméjű) halála után három napig feküdtem ébren halottas ágyán, a már-nem-halál ágyon, a barna kordbársony-heverőn, amely széles és vastag, mint a finn temetők sírjai, éjjel nyitott lámpafényben, hajnali vérderengésben, alkonyi kék szoba-ködben, néztem halála helyét, meghalása helyét, a világoszöld szobafalszögletcsúcs-negatívot, közvetlenűl a mennyezet alatt, s a sárga villanylámpafény-kristálydobozban, s a kék alkonyat-szobadobozban, a vérző hajnalzár-kockában, a nappali töprengés-köd fehér hömpölyetében és göngyölgő verejték-zörejtelenségében rászóltam hangosan: nem a Halálra, nem a Túlvilágra, nem a Transzcendenciára, s nem is a Kórbonctani Intézet bonctermének egy sárga márvány-asztalán meztelenűl fekvő, pici emlőivel és teste szelíd szőrzetével szégyentelenűl elfekvő holt-tetemre, a hús-szerv-szőrösszesség lélektelenségre, az elévűlt szőrlángos anyagzsákra, a félig-nyitott szeműre (a barna zománcfagygolyóra, a fekete koronglukasra tört-szempillás rózsaszemhéjtokjai csészésen félig rácsúszva, zsírfagyottan)!, a gyöngéd-lábúra és harmatcsillag-kézfejűre, nem, nem Rá, aki volt, volt, volt, volt, valaha, vagy nem is volt talán? de rászóltam hangosan a megtörtént halottra, Rá, aki volt ő, valaha volt, volt, volt, volt, tegnapelőtt még (lélegzett, gyöngéden járt, és szomorúságköddel némán mosolygott), a Volt-ra szóltam, a Lélekre szóltam, Rá, aki volt csak már, a Csönd Üvegkorporsó Szívében feküdve (ami izzott üregében és üvegfalai tégladobozában, parázslott, mint a sárga fa-széndeszkalapkristály), rászóltam a Lélekre, aki elment: „Hát most beszélj! Hát most szólj, ki a csöndből! Hát gyere ki a Csöndből, Te Önmagadtól Önmagad Halottja, hajolj szívemre túlvilági szájjal, mondd a szívembe túlvilági szájjal, üvöltsd ki Piros Hurok Ginsbergje, Semmibe-ugrott Csönd, üvöltsd ki annak előtte már vérengzeni is kész vérengző önmagad, te Szelídséggel-Üvöltő, üvöltsd ezerrel-földagadt szívembe Önátok Önző Édes Gőgös Önhalottja: miért tetted? Miért? Hol vagy? Gyere! Gyere! Gyere! Gyere ha tudsz. Kegyetlen Áldozat, törd át az emberi Lét-Nemlét Áttörhetetlen Hártyafalát, most gyere ki a Túlvilágról, most gyere át a Túlvilágról, mint Szuzó Üdvözűlt, Mennyországba-jutott, minden anyagtulajdonságot (gravitációt, ellen-gravitációt, mágnesességet, elektromosságot, nyomást, tömegvonzást, taszítást, forgást, spint, spirálist, örvénylést, pörgést, ellenállást) legyőzni-tudó Volt-halandó Halhatatlanjai, a már üdvözűlt emberek! Dehát a csönd nem válaszolt. Nem válaszolt a villanykörtefénysárga, alkonyat-kakastaréjszínű, hajnal-parázstéglaizzású, nappal-homálybarnaság-bajuszú meghaltság-szoba csönd, halál-szoba csönd. És nem válaszolt a csönd! A csönd hallgatott! Rászólásomra se szólt vissza a csönd, a Hitt Lélek nem válaszolt, aki mégis volt valaha, akivel tegnapelőtt még szóltam, s aki (mint a népmese aranyvirágot-lépő szegény leánya kezétől orsó-pörgetésben forgó öregek lánnyá, s legénnyé ifjodván a forgatás-forgás visszafiatalodás-idő-örvényben) tegnapelőtt még (hallottam is)! húsz évessé visszafiatalodván arcában, rámnézett asszonyi táltoscsikó-kanca mondai arany-mosolygás szomorú szemérmével, aztán elkezdett egy könyvet lapozni, hogy megnyálazott mutatóujjahegyének fénylő nyálhártya-korongjai redős pajzzsá száradoztak a könyvlapcsücsök utolsó fekete betűsor-alatti fehér szélein, amitől mindíg is föltébolyodtam. De most nem! Hiszen nem tudtam! Mert nem tudtam! És a meghalás-utáni evilági túlvilágtalan Csönd nem válaszolt. Vissza nem szólt a már-meghaltak-benne-csönd! Mert a halottak nem válaszolnak. Mert a halottak beszéde csönd. Mert a beszéd csak az élők hatalma! És nem a halottaké! Mert a halottnak tiltva van: szólni! Mert a Halálnak: szólni tiltva van! Hogy ne tudódhasson ki a Titok? Igen! Nem lehet átbeszélni a Meghalás-falat, mert hangszigetelése örök. Teljes. Egyetemes. Zárt. Egyértelmű. A két Lét-Idő, és Lét-Tér (ki tudja hol a Nem-lét Teljes Tartománya? Anyag-nélkűli Derengő Végleges Anyagtalanság-Mégis-Anyagtestformákkal Nyüzsgő Birodalma? Mert a Túlvilág, ha anyagtalanságával lehet, formáiban csak az Evilág dologi formáiban folytathatódik, valósulhat meg: ez a Negatív-Evilág, vagy fordítva: az a Pozitív-Evilág, s a miénk melyben s mellyel élünk, mindennek fordítottja? Ez a Negatív-Túlvilág, vagy Pozitív-Túlvilág)? közötti tökéletes hangszigetelésű Ismeretlenség-Falat áttörni nem lehet. Áttörni nem tudja se halott, se halál! Most már tudom! Tudom! És mégis: miért kell meghalnunk? De mégis: miért kell meghalnunk? Tudod: Halott? Tudjátok: Halottak? Tudjátok. Hiszen a szó: csak a mi hatalmunk! Hiszen a szó csak az ember-élők hatalma! Miért hát a Halandóság? Miért és kiért ez a Bűn? Ez: Létezésünk Büntetése? Micsoda ocsmány őrület, micsoda tékozló téboly, hogy a szervetlenből szervessé képződött, vagy ősizgalom, ős-átszikráztató összeütközés sokk-hatásban alakúlt anyag, a biológiai létanyag úgy, s oly tökéletessé szervezte önmagát: milliárd részletével (atomjával, molekulájával, sejtjével, ezek halmazataival, szerkezet-halmazaival, halmaz-szerkezeteivel) az agyvelővel, az agyvelőben, aggyal: hogy ez a féktelenűl-tökéletes lét-szervünk képes fölismerni: tudja fölismerni saját halandóságát. A halandóságot. A két pont közti időteret, vagy téridőt ütve át létünk kegyetlen cikkanatával: a sorsunk! Ezt tudjuk. S csak mi: emberek! Képességünk: saját (s a Lét Dolgai) halandóságunk fölismerése: halhatatlanságunk egyetlen lehetősége! Mégis: Miért kell meghalnunk? Miért? Az élő anyagtömeg-hártyahéjkocsonya csomagocskákból (szerkezetileg és föladatilag) megszerveződött és fölépűlt redős, tekervényes, hurkás, csigás, hártyaburkolatos, kérges halmazat-óriáscsomag, a tudás-csomag, fölismerés-csomag, értékelés-csomag, raktározás-csomag, irányítás-csomag, észrevevés-csomag, döntő és programozó-csomag: (minden központi föladatát és mellék-föladatát fölsorolni nem akarom) az emberé: halandóság-voltát fölismerni, tudja halandóságát, tudja halálát. Tudja a halandóságot! Tudja a halált! Miért, mire kellett ez a Létezésnek? Léte halandóságának fölismerése (az embernek) léte gyönyörének büntetése? A Lét-Megváltódás Bűnhődés-tudata: hogy tudatja velünk, esendő és boldog emberekkel halandóságunkat? A Megváltottság-Hit bűntetése a Halandóság-Tudás? A Teremtés (vagy Teremtő) bűntudata: hogy olyan egyetemes szervet épített ember-koponyánkba, amely tudja saját halandóságát? Vagy gőgünket, ember-dacunkat, gőgünk tiltakozó emberségét akarta ezzel (mintegy lángoló ujjhegyével megérintve ember-voltunk bizakodásra-mindíg-teljes szívét) meginteni: hogy vak szerelmes embertelenségünkben el ne hízzon (pihés rózsahólyag-hurka disznóként röfögve) öntelt, gőgös, büszke, kegyetlen, káromló emberszívünk? Isten tékozló teremtésének bűntudata vagyunk mi: emberek, a fölismert halandósággal, a fölismert halállal? Nem tudom. Folytathatnám. S a két pont, a fogamzás-pont, s embrió-pont, megszületés-pont és a halál-pont közötti Tér dolgokkal és jelenségekkel zsúfoltan virágzó Idő-Spirálját éljük: mi halandók, akik tudjuk halandóságunk hatalmát! És mégis: miért kell meghalnunk? Miért? És hol vannak már barna harangzengő, kéktűz tücsökcirpelő és az indulatos láz piros hegedűjén jatszó búskomorságom kamaszkorának, őrűlt piros, csikón táncoló megváltásra-készülődő, hetyke táltosfiúságát még csak önmaga önmagáról tudó kamasz-ifjúságomnak, ifjú-kamaszságomnak forró, misztikus, tanító, vagy elutasított káromlásos költő-áhítatai, a földben-se-talán-már: Detlev von Liliencron, Richard Dehmel, Arno Holz, vagy hol van a legnagyobb-bátorságú, ezüstkeretszemüveges sohase-tétova: a szent átváltozáson megtörtént lágy, tikkadt, szikkadt és szilaj énekkegyelem: Alexander Blok, ő, a Legnagyobb Ember-Bátorság, ő, aki megszakadó rothadt tüdeje vérével, a véres nyállal köpködte tele Oroszország Szent Nagyzását, Forrongó Pusztaságait és kupec-izzadtság-szagú égő hó-rózsa városait, ő, a Legbátrabb Tudat, a Legkonokabban Bátor Költő, Tudat, aki mint a természeti léterők biológiai dolog-formái közül az átmeneti állapot-formák, átmeneti lét-formák: a növényállat-létezők, vagy állatnövény-létezők: (formájuk még mikro-növényi, táplálkozási, szaporodási módszerük és vándorlás vagy tapadás-létmódjuk már állatszerű, vagy létük dologformája már mikro-állati, de csillagküllő-csillámszőrös szájszervkéz-zabálás gyermekláncfű pehelyként bolyhosan szétküllőző bolyhgolyóként lüktető állapotuk még növénymódszer-szaporodású és növényi fény-foton-elnyelés fotoszintézis zöld sejtbelsőbe-épűlés táplálkozású), a gyötrelem kettősségét, a kettősség gyötrelmét élte léte ember-alakzatával és költészet-alakzatával, a dekadencia és a forradalom szent őrűlt együttesét! És hol van a földben, vagy a-földben-se-talán Viktor Hlebnyikov, a Tébolyúlt Édes Szent Költő-vándor, a Szent Zseniális Kopott, a Lángelme-Dosztojevszkij-Félkegyelmű, aki egy nagy üres tollpelyhes, sárga izzadtságfoltos, sárködszín-koszos dunyhahuzatban, dunyhacihában cipelte verseit a hátán, kószálva és vándorolva, mert tele vala gyömködve (mint fekete szőr-eres pihelibatollal) az a kopott fenékig lógó dunyhazacskó verskézirat-papírlapokkal, s vállait-kotró szőrharang haja, meg fél-alsókarszárig érő zsíros, fej-korpás zakócskája, fél-alsólábszár-csontig érő foszlott pantallója és borotválatlan szőrsisakcsuklya-arca, csikószőke szempillája is teli ragadva érzékeny mocskos tollpihékkel (mint szedőszekrénydobozból kipotyogott fehér betűkkel)!, s úgy járkált a: Nyughatatlan, mint a népmese boszorkánya, akit előbb szurokban (szurokhordóba nyomva, mint szilvalekvárba gyerekujjat) megfürdettek meztelenűl, aztán tollas dunyhába dugván meghempergették, s engedték bolond boszorkány-útján (a szegény gyógynövény-gyűjtögetőt, kenő-kezűt, gyógyító-nyálút és gyógyító-szájút, kelést, rühet, főfájást, nemibajt, bujakórt, francot, csúzt, hektikát, fekélyt-eloszlatót)! futni röhögve és vihogva tovább, mint rikácsoló, zöld csőszára nélkűli kis nyári aranyszélben guruló fehér növénypihegolyót, gyermekláncfűpehelygömböt! Mint félig-kopasztott libát, hogy haja, arca, nyaka, csöcse, hasa, vaginaszőre, az ősz, a vén, combja, karja, keze, lábszára teleragadva szennyes sárga tollal. S futott a rikácsoló, kétlábú átkozódó szuroklekvár-tollkoporsó! És hol van Alexandrovics Szergej Jeszenyin, a zengő ezüstvirágszájharmonika-szájú szőke gyerek, az énekakácfavirágzás lángelme, aki úgy akasztotta föl magát, hetykén, mint a sicc, csukló-ereit is fölvágván, hogy lövellve fröcskölt nyitott szájvágatú csuklóereiből a vér, s telipöttyözte lángoló halálaszalék-pontokkal, halálalvadékcsillagokkal a Polgárháború Kegyetlen Gyötrelmeit, s a Gyötrődő Európa Forradalmat-váró Szívét, meg a pikkelyes aranyhagymabuborék-toronygömb-templomok kék golyóit, kékségre festett csillagait, s odabent, az aranykoporsóban megaszalódott barna bőrgatyát, a mumifikált szentet, akinek koporsó-üveglapjain cérnaszál-gyertyák ezrei égnek, aranyszájjal sercegvén, hogy az együttes gyertyatűz a szent elrothadt kezét és elrothadt szőrzetét, megalvadt barna bőrtestét vérpirosra festi, míg odakint zuhog a hó, a fehér harmonika-szó, s idebent szakállas vének, nyanyák, gyerekek ücsörögnek a kövön, a kis fapadon, kis piros-lángú kezekkel, December-ámúlattal. Hol van Szergej Jeszenyin, aki ellen (mert érte) Vladimir Majakovszkij átkozódva üvöltözött, amikor önmagát hurokba téve meghalt, versben-ordítva szerelmes átkait, törvény-mondatait, amit maga ő: megtartani végűl is nem tudott! Hiszen hol van Vladimir Majakovszkij, az Óriásmammut-Léptű Lángelme, hol van a földben, a Zengő Forradalmi Szelídség, aki (az óriás Yeti-mancsú)! szájba, vagy főbe-lőtte magát, a Dörmögő Mese-Óriás, akinek lakásán járván (lakása, mint piciny keménypapírdobozokból összeragasztott kis sárga papírdoboz-vaddarázs-sejtcellarózsa) láttam óriás-lényének óriástartozékait: töltőtolla, mint a vasmellényes-vasgatyás-vasköcsögös nem-bolond Don Quijote óriás vaslándzsája, s cipője, köpenye, kalapja akkora (mese-óriások testtartozékai), hogy belefért abba a cipőbe, köpenybe és (világrész-peremszélű Mont-Blanc-hósüvegbuborékú) fekete bársonykalapba, belefért egész Oroszország, az egész Földrész-Ember-Óriásság, meg az egész Forradalom, meg az egész világforradalmat-váró meggyötört-elméjű éhes Emberiség: Háborúk, Csaták, Hitek, Iparok, Kegyetlenségek, Irtózatok és Szerelmek, Éhségek, Éhínségek, Népbetegségek, Elmebajok, Halálok! Mint Gogoly köpenyébe az Irodalom! És hol vannak ők, didergő és fékezhetetlen dalért-áhítozásom, dalomért-áhítozásom kamasz-sóvárságai, a megvalósúlás-vágytól sárga só-kiütötte kamaszságom szívének fordított dobbanatai: Juan Ramón Jiménez, Miguel de Unamuno, Rubén Dario, Miguel Hernández, Antonio Machado, a kék ködsóhaj-örvényléssel sárkánykan-viháncolók, akiknek szelíd versszavára gyűrt szívem kisímult? Hol vannak? És hol: Dylan Thomas (aki úgy halt meg, hogy részegen egy rózsabokorba zuhant, mint piros szeszlángot köpő, gyűrt szőrzsák, egy rózsatüske megszúrta szemgolyóját, a rózsatüskeszúrás-szemgolyó lúdtojás-nagyra dagadt, óriás, eres, pettyes, ér-protuberanciás kocsonyabuborékká, hogy dagadva dühödten szétnyomva a tört rézseprű-szempillás vérző szemhéjakat: a fél arcát bedagadta a szem, mint óriás penészrühes alma, s külön állt, dagadva, a bénúltságba-fittyedt szájszirmokig lógott le, mint óriás zöld ászpik-körte, mint lúdtojásnagy sérves köldök, a fertőzet az agyba szívódott, s az agykéreg-daganat karfiolrózsája önmagába fullaszotta a Titokzatosság-Egyszerű Szavút!), hol Dylan Thomas, akinek utolsó fényképe nem-őszülő szívemre ragasztva (mint piros halál-borítékra: bélyeg): ott áll szívig-süppedve a temető-repkény zöld főzelékébe (mint zöld békalencsepikkelykorongba süllyesztve magát a lüktető sárga bőrgolyó-tokáig a kecskebéka, pislogván, gyásztalanúl!) árván, egyedűl, megőszűlt, atombombalehulláskor-összevissza-dűlt ősz deszkahalmaz meghalni-se-tudott álló halottakként, akik nem égtek el fénnyé az őrűlt dühöngő óriás-fényrózsában, dülöngélő ferde, tört, kopasz, ősz sírkövek, szuvas, vén kő-sírkeresztek között, s néz úgy, mintha most látná először a Világot, s tud mindent már, a Teremtő, a Téboly-Teremtésben Elfáradt, mintha most látná először, amit csinált, (ami önmagában önmagát is készíti még, Isten tudta nélkűl, teremtő-akaratát kikerűlve, önmagát tervezve tovább, építve és csinálva)!, s szégyenében sírni se tud már, csak kinézni a Teremtett Halálból! Miért kell meghalnunk? Meghalnunk miért kell? Tudom a törvényt! És mégis miért? És sokszor: erőszakosan! És éppen azoknak, akiknek hatalma a szó! A Szó: az egyetlen lángoló páncélzathéjruha a halandóság ellen! Vagy a halandóságért? A Szó Hatalamasainak?! Miért? A Halandóságot-Legyőzni-Akarónak? Miért? És éppen erőszakosan! Az Embernek, aki tudja a Halált és fölismervén fölméri a Halandóságot! Miért A Költőnek, aki úgy őrzi halandóság-tudatát, hogy rászól szép szavával, mint József Attila a Halandóság Halahatatlan Szívére! Nekünk, akik tudjuk a Titkot és ki is mondjuk a Titkot: Tiszta Forradalommal. A Forradalom Embergyász Tisztaságával! Az Emberszó Forradalmának Szentségével. A Forradalmi Gondolat Forradalmi Újat-Akarásával. A Csak-Újat Teremtéssel. Mert hiszen szívünkben ott tenyésznek a temetők! Ott tenyésznek a holtak, a voltak, a múltak, mint a virágzó vadrózsabokrok. Csillag-méhekkel bezsongva, aranydarázs csillagokkal bozsogva. A rózsa-arany lüktetés. Ott tenyésznek szívünkben a temetők: mi halandó szívünkben, ott a fehér-penészes, sárga döglárva-halottakkal, szalonnabogárkukacdögök zsírjával beenyvezve (mint kenyértészta hártyás, nyúlós, buborékos ragacsával gyerekujjunk hóvirágzó téli hajnalon: sárga petróleumlámpa-fénygömbrózsában) a csontvázak. És meg kell-e halnunk? Én láttam Federico García Lorcát (Pablo Neruda szavával) a Spanyol Köztársaság idején: ült egy úri kastély, dőlt hosszanti, negatív-pozitív csíkos, rózsaszín harántimpulzus-tört homlokcsontú oszlopai között, az elvadúlt, csalános, elgazosodott Múlt-Időben, a Legyőzött Kastély-Kertben, amikor a göndör, Apollócsecsemőistenke-hajcsigás kisbárányt (a margaréták közt ácsorgó Állatka-Jézust, a Szelídség-Megváltó-Állatkaistent, Istenállatkát) rárohanva röfögve, vicsorogva és csörtetve: széttépték, fölfalták, fölzabálták a fekete disznók, a kanok, az emsék, csámcsogva ették az aranybársony-bégetést és fogsoruk véres patkók csontcsipkekoszorúja és korong-orrlikas fekete húskorong-orrtányéruk véres enyv. És röfögésük vér. És csörtetésük vér. És vér, vér, vér, vér: Jézuska-Áldozaton dulakodásunk! Ó Federico García Lorca! Mit gondolhatott: amikor meghalt. Ó, Federico García Lorca: meg tudom-e majd? Állt a gyehenna-szeméttelep fölött a Forradalom Jézusa (mert Jézus Evangéliumi Forradalma a megbocsájtás volt, a kiváltás, a kiváltódás tudata és lehetősége, a megváltódás és megváltás tudata és lehetősége)! a szakadékos dombparti agyagfal gubancos, görcsös fagyökér-erezetes, aranyszilánkhasábos sárgaföld kagylóhomorulatában: és várta a végső dörrenést! Ó, Federico García Lorca! Ingben, nyitott ingnyakkal, bekötetlen szemmel (ó, a kivégzők a kivégzendők szeme halál-kristálytűz kegyelmétől félnek, és nem fordítva!). És mit tudott és mit tudott meg Federico García Lorca, amikor a homlokcsont-középbe és a szívközépbe robbantak azok a golyók? Mit tudhatott meg Federico García Lorca, az a lángelme-szerkezetű, Jézuslélek-öröklétgömbfinom agy, amikor őt, az agyát, a homlokkoponyacsont gömbtetőközepét égő lukkal átrobbantva betört oda a hüvelykujjvastag, tekert csigaházkúphegyvégű golyó, a halandóságot és a halált létével, agylétével fölismerhető és tudó ember, költőnek is ember, a halandóságot és halált számontartó ember mit tudhatott meg, amikor találkozott (együtt-élt) a halállal, amikor a kúpos mészkürtcsigatekervény-negatív nyálkás héjfalát (az agycsontgömböt az agyvelő) húsrózsaörvényléssel betöltő csigatestállomány, a koponyagömb sejthalmazrózsája szétrobbant, szétfröccsentve élő, elektromos sejtjeiben a roncsolás csillag-lukával, szétdúlva a rendet, s a hátsó koponyafélgömbhéjszelet hártyás csontívhólyagbelsőjét szilánkos csipkézettel szakadékosan széttörve: kitört az erjedt, penészdög hulla agyagfalba. És mit tudhatott meg a halandóságtól szorongó szíve, mikor (önmagát végleg, végsőleg fölismerve a meghalásban)! a dallal-vergődő emberszív sejtrózsaállományát szétroncsolta a vad füstös és füstölgő golyó-fröccsenet, s ez átkos roncsolás fröccsenet-pillanattal jött amit tudott és amitől szorongott, s a halandóságot bebizonyító golyó kitörve a hát húscsont lapocka-ívlapulevél döbbenet fal-héján, vér-rózsaszőr-körsebszív lukat törve, negatív távolságot, az agyagfalba fúródott, fúródás-lukából sárga porrózsa gömbszőrcsillagot köpve. Mit tudhatott meg akkor Federico García Lorca, amikor eltemetődött a halál-fémgolyó az agyvelő-sírgödör vérző sírdombban, a rettentő és rettegő szív piros halálvérzacskó húsában, vagy szent émely-gödrében, mint koponyacsontban, vagy nyakszirt-tarkócsontban, csigolyaoszlop-görögségtöredékben a nyílvessző, az őskori harcosok lándzsájával pattintott palaszíve, palakőlevél-szívcsúcsa! Televíziós-híradófilmen láttám Pablo Neruda temetését. Ó, Pabló Neruda, Te Canto General, Te Teljes Ének, az Amerikai Kontinens Lángelme-Dzsungele, Zseni-Múltidője, Teljes Forradalmi-Jelenidője! 1951-ben, mikor megismerkedtünk: a hangja volt elérhetetlen, mert Pablo Neruda beszéd-hangja és versmondó-hangja, mint a dél-amerikai dzsungelek zöld vihogásrikácsolás-cirpelés-cirregés-harangozás-berregés-ugatás-makogás-bőgés-brekegés-csámcsogás-rágás-fürészelés-vakogás-ketyegés-surranás-csúszás-tappogás-mászásjajgatás-jajongás-kacagás-kurrogás őrület-fonadék-kazlában a fán-ülő dzsungeltyúkok, a titokzatos hoatzinok éles csecsemő-jajongás hangja, kisbaba-jajgatás hangnyál rikoltó csipke-hullámverése. Aztán láttam a koporsóban. Ott feküdt a rothadó virágteknőben a Meggyalázott Forradalom. Háza kifosztva, a sárpatkós és sárszirmos udvaron széttépett könyv-törmelékek fehérrel-lángoló halál-cafatjai, fénykép-foszladékok, festmény-gyűrtségek csizmával sárba-taposott Modigliani-Merengései. Pablo Picasso Háromszemű Asszonya (egyik szeme a homlokközépen, mint a gyíknak a kristálypontgömb a zöld pikkelyhomlokpajzs alatt) ember-ürülékkel át-X-ezve, mint rossz gyerek ha falra vaginát rajzol krétával: rombusz, kréta-szőr-csillámokkal a rombusz-krétavonalszélek oldalaiból kiszögesedve fehéren. Mint egy megkőzetesedett, megkristályosodott mikro-állatka, alga-csillag, radiolária, sejtállatka, mikroorganizmus, amőba. Az utcán kis spiclik, kopott besúgók. Aztán a menet! Hatalmas tankok, géppisztolyos, rohamsisakos, fitt-öltözetű, mellkeresztbenszíjas, fehérkesztyűs, csizmás katonák között, mint élő acélkoporsóban hömpölygött némán a temető felé! Igen, Pablo Neruda, Canto Generalom: tudod-e, hogy azután sírodat fölbontották, holttetemed, te árva, árva, árva Forradalmár Jézus: tömegsírba dobták, hogy ott rohadozzál, sose-fölismerhetően, már sose-egyedűl-gyászolhatóan: testvéreid között, a kivégzettek, tarkón-lőttek, kiheréltek, fölakasztottak, spanyolgallérral megfojtottak, keresztrefeszítettek, késsel agyondöföttek, késsel, baltával szétvagdosottak, kézi és gépfűrésszel szétfűrészeltek, agyonrúgdosottak, nemiszervükbe-villanyáramot-bevezetetten agyonütöttek között: ismeretlenűl: Te, Pablo Neruda, aki legyőzted a Halandóságot. Ismeretlenűl. Tömegsírban. Mint az az édes-édes Aranycsipke-Mindenség: Wolfgang Amadeus Mozart! Gondoljatok Chilére, ami volt és ami lehet még!