Szerelmes hazatántorgás

 

Szerelmes hazatántorgás

 

Tűzvész-idő^*

Még hallgathatok. Van még csöndem. Mint ahogy csöndem volt elég! Volt csöndem: elég! Dehát el kell kezdenem. Bár van csöndem elég és volt csöndem elég, mint a halottaknak. Mint a halottaknak, akik hazaértek. Hazaértek a halandóságból, megépűlt, megszervezett, tudatos anyagból, a teljes anyagba, a nem egyszeri és egyedűli állandóságában kivirágzott, de az egyszeri, és egyedűli állandósággal kivirágzott anyagból elvirágozván, az állandó anyagba. Pedig én hazúlról elfutottam. Elfutottam, mint tűzvészben a gyermek, mert ég a ház, ég a nádtető fölötte, égnek az ablakkeretek, égnek az ajtókeretek, ég a belső mindenség, s a tűz rettentő jajgatás-árnyéka ijeszti, ijeszti a lángok emésztő árúlkodása, ijesztik az izzó aranyvörös kristály-idom sercegések, s jajgatva fut, mert sorsát kiabálja, fut iszonyodott-vigyorral, mint a tébolyúlt, mert bőre ég és hajzata, ruhája ég és teste szőre ég, lángol kiáltozása, mint a légben futó tejút-gyémánt-sejtzászló-árnyékú táltosfiúnak. Nézem, ahogy töltőtollam vak-háromszög aranytollának kissé fölfelé-hajlított csőrű hegyén, mint egy ősmadár fölfelé görbülő kúpcsőrének szögletesen feltekercselődő kanáltoll háromszög-aranycsúcsán az ősmadár-ősnyál: hogyan szívárog, nyomással-csurogván a tinta, s rajzolódnak gyorsan a betűk, kék íráscsipke-gyermekjátéktánccal megvalósúlván a szóban és a mondatban, a k, a cs, a p, az á, az f, elmúlásom kék lánckötél-végtelene, amibe tekertetvén majd, önmagam önmaga-láncgyűrűspirálzsákba kötözött rabja, leszek, vagy nem leszek majd, dehát már nem hallgathatok! Töprengek a törékeny időn, mint száraz hártyaszobor-emberen, amely átlátszik ugyan, de mégis homályos csöndje belseje, töprengek az időtörékenység-szobor hártyaemberen, a száraz-hártyaanyag törékenységén, mert rászáradva oda-aszalódván a hártyaanyag zsíros papír-felület síkjára, domborulatára, csúcsaira, gyűrtségére, harmonika-legyező hónalj és comb-belső levegő-szirombelsejű, fölfújt zsákszívcsücskös rózsa-gömblegyezőjére, puffadásaira és horpadásaira, homorulataira, ékeire, éleire, szögleteire, gömbhólyagaira és csöcshólyagaira, hurkazsákjaira: rászáradva sárgán és kék zsinórozással és páfrányozással, alvadtlila tollazással és pehelytoll-csápozással a zsírerek, a vérerek, az idegerek befejezettségükkel-végtelen cifra, kőlécbordázat-toll törékeny futamai! Vadrózsa tűzvészben; Vadrózsa erdőtűzben, gondoltam ezt adom címéűl írásomnak, dehát vadrózsa voltam-e én valóban, nem inkább erdő-tűzből menekülő vad, jajongva-szálló, vagy sírva futó, óriásradagadt fekete csillagszemekkel futó, akinek jajdulásban-fölnagyúlt szemgolyó-felületén, pupilla-óriás tükörgörbe fekete korongján visszaordít a tűzvész piros kiáltozása, véres dühe a tűzözön-kegyelemnek, piros csipke és hasábzuhogása a recsegve kúszán egymásba-zuhanó Piros Kegyetlen Átalakulásnak? Égő szárnyakkal sírva szálló madár-vad, lángoló szempillákkal, melyek, mint parázs-csipkesarló, égő tollruhában, lángoló kék pikkely-cipőben, melyek mint a pikkelycsillag-kékség ágai, vagy láng kürtöket fúvó égő szőrzetű kölyök-vad, mint époszomban, A Szent Tűzözön regéiben? Nagy önpusztulásom, nagy önpusztításom, hatalmas önesettségem mindíg-halált-súgó, mindíg-öldöklést-suttogó ideje után, az öldöklő, gyilkos, ölni-kell, mert ölni kell szorongva kés-idő után, a kés-verejtékes-kézzel-szorító öldöklés-vágy ideje után, a Sátán rühes és büdös dögkurva árnyékának s vak szorongás-verejték árnyékomba szövődés ideje után, a kék pernye-időben, az arany anyagpernye-tűzleveleket a lila pernye-avarban fölhajlító idő után, a hold-por lila pamacs-lebbenéseinek rózsa-ideje után, a jártomban, újra-jártomban vad férfi-ágyékig süppedő idő után, amikor úgy gázoltam ágyékszőrzetig süppedve a tűzvész-utáni feketepiros halál-hamuban, puha és illatával fullasztó hamu-halálban, mint Istentől-leszart kakas a hóban, a roskadt feketecsipkelatyakosban, a rémülettől-berúgottság fostos kakas-ideje után, a kan-kurvaság hazúg bűntudata és a hím-elátkozottság tiszta bűnhődés-tudata után, amikor írni kezdtem újra, azt írtam egy versem címéűl: A múlt-idő arany-ága. Dehát arany-ág volt-e az én ifjúságom a Múlt-Idő Mítoszi Kalevala-Fáján? Azt kérdezték annak-időben, azt kérdezték fehér köpenyben, nagykontyú tiszta feketeláng asszony-mosolygással: „Hogy érzi magát? Milyennek érzi magát?” S a válaszom, verítékkel-fátyolos és szorongva-önmagamba-szívott, kopasz, meztelen, kiszolgáltatott, sejtelemtől-vérző, bizonyosságért esengő válaszom ez volt: „Mintha cellofán-zsákba lennék kötözve, mintha hártyazsákba lennék csomagolva. Köztem s a világ között, köztem s a valóság között, szorongó szívem s a dologi világ között, homályban-tenyésző elmém s a látható valóság között, esendő, fölmérő, rettegő, ámúlatos tudatom s a jelenség-lét anyagi (fogható) s érzéki (tapasztalható) valósága között átlátszó puha üveghártya van. Mindent látok, formát, alakot, jelenséget, dolgot, halmazt, gömbhalmazt, homályt, titkot, testet, könnyet, halált és jelenést, csak nem tudok odanyúlni, csak nem tudok vak szívemmel odanyúlni, csak nem tudok elpergamenesedett kezeimmel (ujjaim lapozódván a csönd semmijében, mint régi könyvek a szélben, a háborúban, kifosztottság után) odanyúlni. Meg se fulladok e csönd-spárgával bekötözött szájú cellofán-zsákban, mint haldokló anyaméhben a magzat (mert az éltető, szőrös, vizeletes, zsíros, ürülékes, szőrpihés és forró tápanyagos magzatvíz a haldokló szőrszív-pajzsos szülőhüvelyen kifolyt, mint húsos rózsán átzuhogó eső, forró üveg-förgeteg, s a magzat a halálkész magzathólyag hártyacsomagjába ragadva, mint pórusos száraz barna papírzacskóba, mert nincs élő víz, amiben kuporogva lebegvén lélegezzen!), mert a Külső Valóság s köztem (test-köztem és tudat-köztem) lévő hártya-üveganyag pórusain beszívárog a levegő, mégis lélegzem így, lélegzem tehát, meg nem fulladok, de ott a pórusos, porózusos üveghártya köztem s a világ között, ott a gyűrt, kifeszített, behorpadt, buborékos, átlátszó hártyafal, s kívűl az égő dolgok, kívül a Dolgok Égő Mindene, a Létezés Égő, a Lenni-akarás Lángoló Szövevény-Halmaza, s idebent, a pórusos üveghártyazsákon belűl tompa derengés, fehér kék-csönd, idebent sárga derengés!” És mégis! És mégis: tudtam én, hogy belűlről összetöröm én azt az üveghártyazsákot, szétrobbantom, mint láng az üvegből-fújt embert, széttépem rettegő merengésem döbbentve-burkoló kegyetlen hártyazsákját, a puha üvegrongy-múmiabábot, s föltámadván eltévedt kedélyem tetszhalott-alíg-szívütéséből: kilépek, a levegős-fényre énekelve, kilépek óriás pórusos Üveghártya-Cethalamból, mint a tetves szakállas Jónás, a lenyelt, az Isten-Tétovátlan-Próbájában lenyelt, gyomorsav-szutykos hajzatokkal, zsíros, mirigyes cethalvéres-szőrzetekkel, kopoltyú-nyákos és kopoltyú-zsírnyálas szempillákkal (mert a véres és őskagyló-kőbordalegyezőként lágyan lihegő kopoltyú lihegés-résein, tátogás-szünetein próbáltam kilesni a Való Világra, s csak derengve-világító, fém-gömbkoponyás virágállatokat láttam, tengeri csikók és hártyatüskekérdőjel-harmonikalegyező fénygömb-koponyás virágállatokat láttam, tengeri csikók hártyatüskekérdőjel-harmonikalegyező szelíd csődör-pislogását, meg szőrös kőlécekből font szögletes, doboz, golyó, gömb, kocka, kúp, hengeres-alakú, a mohos kődoboz-koponyán ülő, odaragasztott hatalmas pillátlan, szemhéjtalan fénydinnye szemgolyókkal); igen, kimászok az Üveghártyaóriás Cethalból, s halzsírosan, halgyomor leve mocskosan, hal-belső mocsodékos büdösen és hal-takony-enyvesen az Elátkozottság Átlátszó Cethalából kimászok, Áttetsző Hal-Belső Gyomor-Börtönömből a hörgő, szortyogó, fortyogó és vízszörcsögéssel zokogó hal-szájon kimászok a levegős fényre én, föltisztúlt szívvel, titkot-meglátó szemekkel, szeplőtelen ivarszervvel, kimászok meztelenűl, s zengő szájjal fölkiáltok, s már nem bűnösként ernyedten motyogva, fölkiáltok (nem szárnyereim kitin-reszelőléce s felsőcombom kitinfűrész-reszelőlapja csiszolásában: egy-hangúan, mint a rózsapöttyös-kékpöttyös kitinsisakfejű aranylemezláng-csikó szöcske, az aranycsavarokkal és aranyszögekkel, aranyszögecsekkel összecsavart, szögelt és szögecselt aranylemezszobordoboz-háromszögkúp-hintaló) époszi kacskaringókat hörögve füstként levegővel-megújúlt tüdőmből, fölkiáltok nem zengő óriás mirigyharangökör-béka hangon, fölkiáltok époszi dühhel önmagam izzadt motyogás-szégyenéből kilépve, mint hullából a lélek: fölkiáltok: egy égitesten lakó az ismeretlen égitestekig, a fénylő őspontokig, az űrben tátongó fekete lukakig (pozitív őscsillag-összeroppanás gömbpontja) és fehér lukakig (negatív őscsillag-összeroppanás gömbpontja). Fölkiáltok az anyag szívéhez, fölkiáltok minden lény szívéhez, fölkiáltok a dolgok szívéhez, beállok a Titkok Kapujába, bekiáltok a Titok Szívébe, Szívébe kiáltok, fölkiáltok az Emberiségig, az Emberiség Megtisztúlt Szívébe, fölkiáltok mint a most-született, mint újszülött sikoltozva, sírva, véresen és zsírosan zokogva, fölkiáltok: „Világ, megszülettem!” Fölkiáltok: „Emberiség! Élek!” Ó, azok a fekete lukak, ó, azok a fehér lukak az űr teljességében, az anyag teljességében! Ez a kettősség! A matematikai töprengés lehetségesei, vagy bizonyítható valóságai? Mint a bűn és bűnhődés, mint a bűn és büntetés kettős-egysége a szív erkölcsének eszméletében! Ha egy óriás csillagtestből hő vonódik ki maximálisan: a csillagtest önmagába belehal, a gravitációs törvény következtében összeomlik a gömbtest-óriás, a kompakt test összesűl, összehull, önmagába-sűrűsödötten léte önmagába összeszigorodik, összezsugorodik, önmagába belehal, kollapszálván: ponttá összesűl, pont lesz, pörgéstelen, pont lesz, s pörgése, forgása, spinje nincs, csak halott-lebegése, s ha fény rálövődik, az a fény sem adódik vissza, az a fény is belehal a pontba. Ez a halál-pont, pont-halott, pont-halál, halott fekete pont, mindörökké, ez a fekete luk! És a fehér luk? A titokzatosság, a teljesség nem-tudjuk-még titokzatosság-csatornája? Elképzelhető, hogy az egész világegyetem, az egész mindenség-anyag egy gyűrűben, korong-gyűrűben, forgó gyűrű-korongban él, magzatosodik, mint anyatestben a magzat, mintha egy korong-alakú gumilapot egy vasgolyó zsákosan benyomva behomorít, azt csöcsösen lefelé lógván zsákozva beputtonyozza, zacskósan behólyagozza! Csak a forgás él! A pont-lebegés: halál! Ha valami forog: az nem tud ponttá összeesni! Ez a pozitív-anyagú mindenség-világ! De a gravitációs törvény (tömegszer tömeg per a távolság négyzete) ellen-gravitációs törvényt is kér! A nyomás-tömeg a testekre és a testekben ellen-nyomás-tömeget is! Ha valami tehetetlenűl összehull: halott, pörgéstelen pont lesz! És ha van, mert van negatív-anyagú mindenség-világ? Az anyag önmagának anyagi tükörképe! Mert az anyag és energiamegmaradás csak e kettős világban lehetséges! Csak az ellentétes előjelű és vonzatú világkettősségben! S akkor elképzelhető az is, a forgó pozitív mindenség-tartály gyűrű-őskorong alatt egy másik, negatív mindenség-tartály gyűrű-őskorong is van. S elképzelhető az is, hogy e két világ (téranyag, időtér, téridő, anyagtér, erők, vonzások, hatalmak, taszítások és halálok) között csatorna van, összekötő, mintegy kétcsövű kúphenger, s amik (anyagok) a negatív mindenségből kiesnek, kihullanak, e csatornán átlövődve mintegy szökőkútként csokros anyagcsomó-virágzással fölspriccelnek, a dolgok világítva (mert fénylenek), a tárgyak, a mindenség tárgyai, a negatív-anyagtörvényű és negatív anyag-életű dolgok, s ott lebegnek, mintegy szökőkút víztornyának vízcsöpp-páfránybokrai, a Pozitív Mindenség téranyagában a Negatív Mindenség anyag-dolgai fényesen, fehéren, a két mindenséget összekötő pozitív tölcsérszájforró lihegésében, mint a Rémület Színes Sejtjei, Önkívület-Álom fekete kentaurjai, zöld moszatlebenyei, sárga marcipánfogaskerék-hemzsegései, kék atomgömbgolyó-hidacskagolyó szerkezet mértani vázai! Ez lenne a fehér luk? De miért beszélek erről? Mert a Bűn és Bűnhődés kettős egy-teljességében éltem: kegyetlen törvények szerint, kegyetlenűl! S csak e kettő: a Bűn és Bűnhődés együttes-léte, egy-teljessége: az emberszív haláltalan gyönyörű bizalma. Az ember-megmaradás egyetlen lehetségese: e kettősség! Jaj, Leo Tolsztoj tudta ezt, jaj, Fjodor Dosztojevszkij tudta ezt! Ők tudták, hogy az Egyetemes emberlét érvényessége és tisztasága csak e kettős egymást-tagadó, egymást-taszító, egymást-szétmarcangoló élet és törvény egyszerességében van, lehet és kell is hogy legyen! A Pozitív-Emberteljesség és a Negatív Emberteljesség együtt-forgó egymást-nélkülözhetetlen létében és létével És jaj a mi összekötő csatornáink, és jaj, a Bűn és Bűnhődés szívünkben egymást-összekötő egymásba tölcséresedő csatornái! Azok a halállal huzatos kürtők, halál-kémények, halál-belek korongnyílásukkal a szájpont és a végbélpont, az emésztőnyílás és az ürítőnyílás (a két elemi pont között) huzatos forró és huzatos hideg anyagszéláramlással virágzók! Azok a Pozitív-Negatív virágkürtök, növénytrombita-bársonyszájak! Most alkonyat van, ködös messziség. Kék homályok, barna ámulat. Halottaim rothadoznak szívemben. Halottaim sose-múlt szívemben, mint tudóskönyvek ábrái, rajzai, leírásai, fényképei: az Ősmadártan, a Palaeornithológia, az Ősbetegségtan, a Palaepathológia! Halottaim mégis megújúlnak. Halottaim mindíg föltámadnak. Az én halottaimat nem lehet feledni, halottaimat nem lehet eltemetni. Halottaim vígan énekelnek. Halottaim kimásznak a földből. Halottaim itt vannak szobámban. Halottaim csókja van a számban. Halottaim szaga a hajamban. Halottaim illata bőrömben, halottaim szőrének szerelme, halottaim hangjának halála, halottaim foga harapása, pillantásuk tűze a szívemben. Harapásuk nyoma ajkaimon: vérpont-koszorú tűz-lüktetése. Szerelmük szent enyve szerveimen, szerelmük szent nyála nyálamba keverve. Meghalásuk kardja, belém döfve! Meghalásuk kardjai húsomban, meghalásuk kardjai testemben, meghalásuk szigonyával élek, hurcolva testemben haláluk kegyelmét, mint ősember koponyájába fúródott kőlándzsahegyet, combcsontjába tört kődárda-pikkely-kőlevélkúpot. Így élek én: bennem: holtjaimmal. Míg fölbukok: halottan, halottnak! És emlékeim? És gyűrtségeim? Az emlő-szagra emlékszem még, az édes csecs-illatra, anyám kicsiny tojásdad emlői illatára, ahogy szoptam az édes csecseket, arra is emlékszem, a csecsek, az emlők erjedett, tiszta illatára, az emlők, az anyatejszag-erjedtségre, a csecsek szoptatás-szagára. Meg kisebbik öcsém születésére. Az ordítozásra, a jajgatásra, nagyanyám titokűző nem-boszorkány szemére. Aztán a sparherdon a nagy cinfazékban a forrásban lángoló, zubogó, pöfögő, bugyborékoló, fehér-vak vízre, aztán a teknőben a vízlocsogásra, újszülött-bőgésre, apám szorongó, vékony bajúszos arcára, állt fehéren, mint akit véletlenűl bemeszelt az Isten, állt a majd két-méteres testű tétova görnyedetten, vékony bajúszossággal, függve, vagy csüggve szinte a levegőben, oly fehéren és álltában is csüggve görnyedetten, mint útmenti, szőlőútkereszteződésmenti, temetői falusi kő-Krisztus, a fehérremeszelt, a fehér havazásban. S emlékszem kisebbik öcsém, János, halálára is. Azt mondta anyám, azért halt meg, mert papírt evett, a papírospép eldugaszolta a pisilőjét, s nem tudott pisilni. Hát ezért halt meg. Agyhártyagyulladásban halt meg János öcsém, tíz hónapos korában, dehát nem tudott pisilni. Így hát ezért halt meg. Koporsója oly piciny és olyan kék volt, mint egy ibolya, mint a Költészet Csillaga, amit egy fiatal csillagász mutatott meg nekem a piszkés tetői csillagtorony távcsövén egy téli mátrai éjszakán: picinyke szikrázó kék pont, körötte halálkék világító cérnakarika, világító kék ködgyűrűcske. És zokogott kint a téli szél, mint egy vén Vörösmarty Mihály-vers. És az űrben tömeglő, gömbhalmazatos fénypontok, kék szikra-szívek lüktetés-csöndjei! És az űrben csönd vala. Az óvodában egyszer bepisilt egy kislány. Mellettem ült. Én hallottam a csurgást, láttam is ahogy az aranytócsa gőzölgő tehén-lepényként dagadva szét föllángoltatja az olajos padlót. Dehát azt mondták: én voltam! Rágott a szégyen vihogó fogsorokkal. Mint annyiszor azóta. Mert mindíg engem vádoltak! Mindíg! Akkor is! Azóta is! Oka én voltam mindennek! Azóta is! És hát János öcsém a világoskékre festett picíny kristályidom-alakú koporsóban. Mint egy szőke viaszgyertya. Mint egy ősz viasz-könnycsepp. Mosolytalan gyermek-hidegsége, a ládika kékségében a megalvadt gőgicsélés, a halálba-őszűlt gügyögés, mint egy szál kopasz, száraz kapor, tányér-küllőkorong félelemtelenség: vastag dér-szőrösen. Kicsi keze-körmei, pici lába-körmei: ibolyafej-szirmok, szájacskája fagyott, kékpettyes zöldszeplős rózsakukac. Ott feküdt a káposzta-lilaterítős szoba-asztalon, ahol a karácsonyfa szokott állani vala. A konyhában a sparherd befűtve, tejeskávét ittunk és nem volt szabad a szoba-ajtó pávákból és nárciszokból horgolt függönnyel behímzett ablaküvegen benézni! Aztán két villám! Óvodás is voltam, s később növekedvén, gyöngéd lassúsággal, öcsémet én kísértem az óvodába. Igen, a két villám! A gömbvillám, meg az a másik, az aranycikkanás aranyszigonyú azonnali visszéraláfutás a kövér, vastag, habzsoló és víztojásokkal pezsgő, az óvóda-udvarig leburjánzó bozontos szeméremszőrű zöld óriás-asszony eső-lábában! Az óvódában egyszer én voltam a kicsi Jézus. Szent Színművet játszottunk, s én valék Jézuska, aki bár most született, mégis ott állt gyűretlen, a térd-szívkalácsnál ránctalan fehér flórharisnyában, fején arany papundekliből kivágott, háromszor-csontvázkeresztű vékony glória, mint a Szaturnusz mámor-gyűrűje, két kezében égő gyertyák, körötte fehér tüll-ruhás angyalok. A Mári, meg a Bözsi, meg a Lizi, meg a Rozi, meg a Johán, meg a Dani, meg a Szepi, meg Irénke. Szárnyuk, mint a hattyúknak, mint a libáknak. Szárnyuk drótszálakból hurkolt (mint a drót-szemüvegkeret kacskaringó-bajuszbehajlású nyele) drótputtonnyal volt a hátukra (a vállon, s a hónaljon ívelődve hurkolódván át a lapockacsontig) akasztva, szárnyuk fehér fodorpapírból bodrosra, tekercsesre, hengeresre tollazva és bodorítva, úgy álltak vagy lógtak csipkésen és hegyesen az égő gyertyákkal bevilágított színpad-doboz űrben, mint a vénségben elhülyűlt Isten reszelős meglazúlt laza metszőfogai, lángolva, mint a tél sóhajtása, amikor óvódába-caplató gyereket csipkés hó-lihegéssel behavaz, kék és sárga gyertyalángban izzó szigorú szerelmes szemükben a mondás, a kimondás a szó rémülete! Kezeikben égő gyertyák. És izzadt, ideges szülők és fehéren fölfüstölgő deszkapor-szag, és a fagy üveglemezei, amelyek a színpadállvány deszkarései közűl nőttek föl a kékre és óriás aranycsillagokkal izzóra festett színpad-rongymennyezetig, hideg üvegtáblákkal lemezezve be, osztva verítékbüdösségcellákká a doboz-színteret, s a hidegség dohos üveglapjai sokszor kettémetszették szólni-verítékes gyermek-testüket, mint a skizofrének testét pontosan két félre a tudatos-káosz gondolat, vagy a zűrzavar-tudatos lét; kezeikben égő gyertyák, piros csöpp ujjaikon, lila öklükön sárga viaszolvadék-pöttyök, forró viaszkönnycsepp-csillagok, égő zsíros fröccsenés-erek olvadoztak, a gyertyaláng-aranyszívlevél sercegett, mint a Bolond Józsi füstölgő rorátéköpése, a harangszó-hajnali ködös hóban, a fagy-üveglapok átnőttek, éles metszéssel, mint a kardpengék, az izzadt piciny testek húsán, az aranypapírháromszög-koronával (a szeplős fülekig süppedvén csak, mint a butaság feneketlen ördög-dézsái) és aranysüvegekkel becsúcsozott és bekúpozott bodros és copflis és kopasz gyerek-angyalkoponyákon. Az a színpad, mint a hidegség-melegség pehelytoll-üveglevél pamutpamacs üveglegyező, amelynek nyitott páraháromszög-szeleteiben és üveglapfüggönytollában izzadtunk, vacogtunk, köhögtünk, szorongtunk! Mint egy óriás égő üvegcserebogár üveglaprózsalegyező csáptollgömb-csokra. Mint egy óriás cserebogár, akinek a barna bársony homloktetőjéből barna kitin-csápbajuszvégeken nyitott barna könyvek, szétrózsálló szétlapozott kitin-Bibliák, szétharmonikázó barna Biblia-Könyvek. Hidegség-fagyüveglemez csáptollsöprű üvegkönyvlegyezőkben álltunk, a fagy üveglemezeivel hosszában, függőlegesen fölszeletelt testtel. A kis Jézus meg én voltam, két égő óriás fehér gyertyával kezeimben. Karácsony volt. Óriás havakkal, óriás ködökkel. Az élők az éjféli templomba készülődtek, hogy fagyot-toporogva izzó fehér párakürtőkkel telilihegve a gyertyafüst-szagú, tömjénparázs-szagú levegőt énekeljék: „Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok”. És mondják új füsttrombita-fehérséggel a Megváltó Születésnek: „Csordapásztorok: mikor Bethlehemben csordát őriztek éjjel a mezőben.” S a halottak is készülődtek az enyvszagú fagyott földben elrothadtan, vagy rothadozni-kezdvén: újraszületni. Mert a halottak megszületnek mindíg újra! Mikor a világ megszületik! Mikor megszületik a Megváltódás! A Csecsszopó-Jövő! Aztán az a két villám! Az a két villám! Az egyik, az első, az óvoda udvarába csapott. Mi ott kuporogtunk a piros pala-eresz alatt, kis vadak, sisteregtünk és bizseregtünk, párduc-kölykök, róka-kölykök, kölyök-macskák, szűzecskék, buja lángocskák, fiúcskák (hisz mindent tudtunk már, mert láttuk és hallottuk a test átkos és édes szerelmét: a nőstényektől és a hímektől, emberektől, állatoktól: egy-szobában lakók a kegyetlen dunyhacsiszolódást és kilopakodást a csillagtalan gyermek-éjszakában; leguggoló asszonyok szőrszív-hátú húscsiga rózsáját láttuk, férfiak szemérmetlen vizelését teljes bamba nyitottsággal; láttuk és hallottuk az állatok őrjöngő szerelmét: kakasokét, bikákét, bakokét, csődörökét, madarakét: madár-hímekét, madár-nőstényekét, kancákét, emsékét, kanokét, szárnyasokét, varangyokét, kígyókét, bogarakét, ugró-lábúakét, szöcskékét, csigabigákét, szarvasbogarakét), s reccsent akkorát a vastag és szörcsögve-hörgő egyetlen szőrpupilla vak ég, az udvar gyönge gyepéig szőr-üstaljával ledomborodó, mintha kettétörne a Teremtés Szíve, egy véres töréssel két vonagló szív-fél cafatra, és jajgattak a Teremtésfélszívek, (s zuhogtak ki véres üregeikből, cafrangos gödreikből az Angyalok, Sátánok, Jajok, Gyilkosságok, Őrületek, Szemérmetlenségek, Halottak, Föltámadást-várók, Poklok, Mennyek, Csillag-gömbhalmazok, Szégyenek, Szánalmak, Bűnök, Gyalázatok: égő, síró, zokogó, sikoltozó őrület-zuhogásban, mintha hányna az Isten, részegen okádna!), s akkor leágazott szétterpedő gyökér-lábujjkacskaringókkal egyetlen dörrenéssel és iszonyú sistergéssel a szőrös víz-sötétből a Lángzó Aranyfa, izzó arany elektromosság-törzsébe és szétburjánzó aranygyökértenyészetbe szíva minden közelit, ami volt ott, madarat, faágat, csigabigát: a két szarvköcsög-bimbós mészkürt-tekervény bársonytakony-templomot, s hatalmas aranytörzse elektromosság-szívébe szívta síró gyermek-rémületünk buja, ártatlan, édesded szégyenét! És a másik, a másik, istenem, a másik. Leesett az őrjöngő-asszonyölű, szerelemre-vad, szeretkezésre-éhes nyári vihar-asszony-ágyéknyílásából egy szikrázó aranylabda! Szikrázott, pattogott, pattant, ugrált, ide-oda gurúlt, mint egy gömbölyű óriás aranybogár: a körülbelűl húsz centiméter gömb-átméretű tűzgolyó, az izzó fénygömb, lángsárga elektromosság-kristálylabda és láthatólag keresett valamit, (vagy valakit?: ki tudja?), gurúlt, gömbölyű cikkcakkokban, zengve repűlt a földön, mint óriás aranyvese-szempáros koponyájú aranylégy, de szárnytalan, fordúlt, pörgött, ugrált, sistergett szögletesen, cikázott, cikkcakkozott, égő aranydrótvonalakat írva az őrűlt esőben lángolva pezsgő udvar kamillás, cickfarkos, mályvás, lóherés gyöpén, aranytűzdrót mértani idomokat, romboidokat, rombuszokat, háromszögeket, négyszögeket, aranydrót-dobozokat, aranytűzszálketreceket, kockákat rajzolva és építve a gyöpre, a víz-levegőbe, futott gömbölyűen a gömbfény-elektromosság-tűzgolyó, és pattogott és ugrált vakon, mint egy óriás aranybolha, és csilingelt és csengett a cikcakkosan ugrándozó aranyhurkokat, arany-vonalcsíkokat esőbe-rajzoló arany-íveket fölspárgázó tűzfénygolyó, mint kisbárány nyakán a rézcsengő, csillogva csilingelt a göndör bárányka-ugrándozás gyapjas nyakán, aztán egyetlen óriás durranással elpukkadt, az elektromosság-szappanbuborék, a kereső-tűzgolyó! Aztán csak viharzó vad eső! Eső-Lángolás. S mi álltunk öcsémmel, Gyulával, a nyárikonyha-ajtó zöld ajtókeretéhez ragadva, (mint zöld barackfa-levélre a kis zöld levelibéka, akit egy napig kerestem Erzsikének a zöld barackfa-pénzlevél-gömbhalmazban, amíg megtaláltam, s piros tenyeremre ültetve: úgy ült ott, mint a Zöld Rémület Ragacs-Megváltója: piciny sárga kocsonyatapadókorong-pénzecskés fehér, eres kristályág-ujjaival odaragadva a recés rózsatenyér-csöndhöz és lihegett és dobogott és pislogott arany-csészekaréj szemhéjaival, mint a halálraítélt: kivégzés előtt!). S a levegőben ördög-szag, az esőlevegőben sátán-ágyéka illat, ördög durrantás-szaga. És zengett a víz nagy lángokkal. S áztak a tyúkok, ázott a kutya, Pici kutyánk, ázott a kapor, a petrezselyem, a töklevél, a krumplibokor, ázott a csigabiga, a földigiliszta, áztak a varangyok, ázott a sündisznó, a mák, a torma őslevél-füle eres zöldje, ázott a diófa, szilvafa, ecetfa, barackfa. S a fehér szederfa egyetlen arany-kardvágással kettéhasítva, egyik felével: a zöld lomb-gyerekkorral, az egész udvart betöltve az udvar gyöpére dőlt, mint egy kardvágással kettőbevágott zöld katona. És vére nem folyt. És könnye se. Csak fehér-szivacs törzs-belseje fehér kenyérárvasága világított a fekete esőben, mint a koponyabuborék csöndjébe fojtott gondolat. Mint a tiszta elme, ha törvényt lát, törvényt fedez fel, mint a tiszta elme, ha fölismeri a törvényt. S tudja már: van az megmásíthatatlanúl! És az én gyűrtségeim! Azok a gyűrtségek, öntudatlan gyermekkor-gyászom szorongás-gyűrődései! Mert álmaimban minden össze vala akkor gyűrve, verítékgyöngypáncél-ruhás, keserű dunyha-szagú, borgőz-hörgésű, fröccs-erjedésillatú gyermekkor-éjszakáim éber-álmaiban, (amikor hanyattfekve részegen-alvó apám vékony, keskeny, sápadt arca, izzadtságlucskos arca szájnyílásának holdfényben-sápadt szikrázó-fogsoros, tüdővész-erjedettséget fújó odvából kinőtt a halál-dögrózsa, a száj-odúnyílást dagadt, rohadt-tüdő illatú hab-rózsával, véres rózsahabdagadással benőtte a halál, az erjedő halál, mint kis, varangyos, bodzavirágszagú és krumpliszagú pincénkben a hordó tető-likát a forrongó must hab-szennyes, dagadt, szemérmetlen szenny-rózsája, szőrös asszonyi szeméremteste, sisteregve és sercegve kigyűrődvén, mint szülőhüvelyből a gyermekfej, óriás, sárga, robbanó, sercegő, dagadt tengericsillagként csillag-láb-háromszögeivel, óriás hab-köldök-tojással kilüktető, mint eleven égő hab-szív, foszforos kenyértésztaként erjedve kidagadó és a rózsadagadás szívében és gömbperemszélén sisteregve nyüzsgő must-hab, a föltámadás-előtti erjedő szenny, az örök átváltozás test-szennye, anyag-szennye, mint a tudatossá föltámadó anyag az örök átváltozás önmagától-megszabaduló, önmaga-szemérmetlen létanyag-szennyétől erjedvén fölszabaduló: a Túlvilág-Átváltozás Föltámadáskori Készülődő Jövendő Végtelen Jelenkorában. Azok a gyűrtségek! Nem kaleidoszkóp-világlás-színkristály-összeomlás és színkristály-formaépítkezés álmaimban, de avarbarna, ló-barna, cserebogár-barna, buzogányfej-barna, feleségem koporsó-barnája barna álmaimban gyermekkoromban össze volt gyűrve minden! Össze volt gyűrve minden! Össze! Gyűrt volt a bútorok síklapja, felület-lapja, szöglet-csúcsa, éle, gyűrtek voltak a dolgok lapsíkjai, egyenes határfelületei, anyagsík-egyenességei, mint a barna csomagolópapír, összegyűrődvén gyermek-kezünkben, vagy ázván a ganéjdombon az őszi esőben, gyűrt volt az anyag minden formája, léte, alakzata, virágzása és jelenése, minden dologi forma és minden fogalmi forma, minden látott (álomban látott) és minden képzelt (álomban-képzelt), míg hanyatt-fekve (lepkecsavaros rézkoronglap-hasát mutatva) ketyegett a féllábú vekkeróra, gyűrt, ráncos, redős (gyűrtség-marokba-gyömöszölt) volt minden, mint a mostszületett csecsemő véres arca! Gyűrt volt a barna álom! A lepkeszárnyú dagadt gyíksárkányszörnyekkel, a kékpettyes, piros moha-pikkely-szárnyú kristálycsiszolatszöglet-zöld szörnyekkel, s a farkasfejű, vagy csődörló-fejű szitakötő-gyémántcikkanás lángokkal zsúfolt, a lég-anyagban, s a szilárdság-anyagban (mint a rovarok a barna alkonyi véres levegőben, vagy a kukacok a dögtetem émelyes büdös húsában) hemzsegő szörnyetegekkel, az álomképzelet teremtményeivel, s az éber valóság ember-szörnyetegeivel hemzsegő álom, gyűrt volt, gyűrt vala, barna ránc-csomók gyűrtség-kötege, ráncos barna bársonyomlása, a bútorzat és a szörnyetegség (amikor az alkonyi véres kék égben nyüzsgő szitakötőszárnyas lóvihogások világítottak óriás piros pénisszel és óriás vörös vaginával és óriás kék sörényhajjal, mint a petróleumlámpa, gyermekkor-telem petróleumlámpája) az esti nagy havazást aranydobozzal fölékesítve, amelynek aranylapsíkokkal bekoporsózott arany-csöndbelsejét bezsongták a fehér darazsak, a hópihék, mint őrűlt koponyán-átvilágító agyát a fénygolyóburkolatosat, a gondolat szikra-darazsai, s a benne-nyüzsgéstől rengő és gyűrten ráncosodó barna földanyagból kidugja fejét (vagy csonteres tűzlap-szárnyacsücsök teniszütő gyűrűszitáját egy-egy zöld ősgyík, s szemei, szemhéjtalan, szempillátlan szemei, mint szögletesre-csiszolt milliárd pontsejtfelület-lapú gyöngyizzás-óriás-koponyák), gyűrt volt a sárgára beeresztett (mintha levizelte volna egy komondor angyal) szalagos padló, a (szúrágásoktól pontpettyköteghálózat póknyálgyúradék ködoszlopok!) gerendás mennyezet, a kereszt-árnyékú ablakkeret, a jégvirágokkal páfrányos ablaküveg, a nárciszokkal és pávákkal fehér-horgolatos ablakfüggöny, gyűrtek voltak a sátán metszőfogaiként villogó sárgaréz ajtó és ablak-kilincsek, gyűrt volt a zöld, piros zománcrózsás szobakályha, ezüstporral-bekent foszforeszkáló vas-szálkarácsozatháló fődő-tetője, gyűrt volt a kályhacső nemcsak hajlatráncai fekete fémharmonikaszelvény belső könyökrózsájában, de fekete csőhengerében, gyűrt volt a hengerelt szobafal a kék virágerdejű, amit Jani-bácsi, anyám bátyja, a szobafestő-mázoló csinált, mintha élete egyforma époszát írta volna a jól leszappanyozott falakra, mártogatós, fémragyogó, ovális tojáshéj-üreg madárcsőrorrlikú, fecskeszárnyhegyű tollal, kék tintával, János, az oly sokszor munkanélküli! Proletár-Evangéliumom János-Apostola! János, aki a Képzelet-Jézus megváltó-szívére hajtotta mindíg vidám fejét, a Megváltó Szívre, bár sose tudott róla, János, a Szorongó, aki oly vidám és oly szelíd volt még a munkanélküliség szőrös-arcú gyász-idejében is, János, aki mindíg az Utolsó Vacsorán ült, Spinoza-göndör omlatag-bodor-szőrfelhő hajú Képzelt-Jézusa mellett, a Megfeszíttetés-előtti Jézus-Vacsorán, a Szent Kenyérosztáson és a Szent Kehely-tovább-adáson, bár húsvétkor, a biai dalárda alelnökeként mindíg Máté-apostolt énekelte, Bach Passiójában, a jácintokkal, nárciszokkal, és ibolyákkal fölhímzett, barnára festett, aranybordázat-gálya templom-kóruson, a szuvasfémfogsorú vén orgona alatt, ahol mi is tolongtunk, kopaszon, gyermek-csipogó rózsaköcsög-szájú Bach-Passió-angyalkák, míg odalent a selyemzászlós és oltáros és tömjénfüstös templomhajóban: életszagú virágsírban feküdt a Gipsz-Keresztről-Levett, aranylevelekkel belándzsázott, zsírosan könnyező gyertyaláng-tűzkoszorúban, fölhúzott (mint a sáska zöld aranytüske-taréjú, fűrészélű és reszelőlap-fogsorszalagú lábszár és comb-kitin-háromszögalakja) fehér gipszlábszára alatt a cipókként egymásra-hajtott gipsz-lábfejeken a festett seb piros rombusza és vérfröccsenet-csillagai, s a fehér gipsz-mellkason, a szív helyén a festett seb-lék piros hosszúkás-szöglet-gödre, körűl vérpöttyök, a gipsz-aranylepedővel letakart férfiágyékig lecsurgó festett pirosság, titokzatosság-vér, s a sárgafehér gipsz-homlokra pingált arany-tövis korona tövis-szünetháromszögeiben is vérpontok, piros festékpettyek, a festett csigás-göndör barna gipsz-szakállig lecsurgó (a bal halántékon, s arc-csonton, orcán, a bal szájszögletet beerezve) halál-vérszalag! Ó, az én gyűrtségeim! Gyűrt volt álmomban a csönd, mint a kék lángon fölpuhúlt üveghártya, s gyűrtsége, ráncossága, redőzetessége hallható, mintha csöngene a gyűrt csönd, átlátszó üvegcsöngettyű-hangon. Gyűrt volt álmomban a levegő, mint az összegyűrt, ráncosan-szögletes, kockásan és zsírosan, rózsásan, fölfújt csücsök-szirmosan összegyűrt cellofánpapír; s zizegett, zörgött gyűrtség-csöndje, zizegett hallván a gyűrt, ráncos, üvegzacskó-csomós gyűrtség-levegő, puha üveglegyező, üvegszemfödő levegőgyűrtség! Szorongtam? Bolond gyermek-szívem volt beteg, gyermek-álomtudatom angina pectorisa volt ez a gyűrtség? Nem tudom! Mert csak azt tudom: jó akkor volt, ha a dolgok gyűrtségei kisímúltak, a dolgok, a felületek, a tárgyak, a látomások, álmok, jelenségek és jelenések, ha kisímúlt az anyag és a képzet, ha kisímúlt szorongó gyűrtségéből a levegő és a csönd, ha a dolgoknak és a látomás-álomnak visszaadta a kigyűrődés, a visszagyűrődés, a kisímúlás eredendő létét és eredendő jelentését, esendő szilárd, zárt és porló alakját! Ha visszagyűrődött az álom-világ (vagy világ-álom?) valódivá, ha kisímúlt a dolgok és jelenségek, a csöndek és iszonyok, képzetek, képzeletek gyűrtsége. S gyűretlen-formájú lett a forma, gyűretlen anyagú a csönd, szilárd égő kristályzatú a tárgyak és dolgok közti levegő, a minden üreget és homályt, minden fényt (álombelit) kitöltő levegő szilárd csöndje! Azok az angina-pectoris álomgyűrődések! Gyűrtségem álmomban, vagy gyermek-haldoklásomnak és kamasz-haldoklásomnak hitt szorongásos álmaimban, barna öntudatlan-rettegés-gyűrtségeim lángoltak, égtek, fénylettek, lobogtak! A dolgok, a tárgyak, a levegő, a lángolás, a fény, az égés barnája mégis, mint kék gyermekkézben, piros gyermektenyérben összegyűrt alumíniumhártya. Mint horpadtra, rácsosra és redősre gyűrt sztaniolpapír (izzadt gyerekkéz piros növényevővirág koszorúsan besarlózott kacs-rácsbuborékgömbjében), lángolt mint a kék döglégy szőrkehelyből tojásként (mint madár véres fenéknyíláspontjából foltosan, tollpihésen) kidülledő szeme. Alumíniumhártyalemez, sztaniolpapír-redőránchullámzás gyűrtsége volt a Jelenség Maga, az Álombeli, az Égő, a Lángzó: mintha egyetlen átlátszó (üveganyagú, de ködpuha) Piros Kéz gyűrné dögszagú, halál-illatú, halott-émelyítő-párolgásos tenyerébe a Létet! A Létet, dolgaival és jelenségeivel és állapotaival. És volt sárga, zsákszövet-gyűrtség, pepita újságpapír-gyűrtség, kék iskolásfüzet-csomagolópapír-gyűrtség, barna bolyhos, szőrös, pórusos lisztzacskó-gyűrtség, barna (darált) mákzsírfoltos boltostól zacskógyűrtség, mint a disznó húgyhólyagja, disznóöléskor, az őstél-hajnal kék kakasordítozásában, mielőtt ér-páfrányos izzó hártya-gömbbé fújtuk volna kék gyerekszájjal, nádszálon (azt a büdös húgycsővezetékbe dugva, rágyűrve azt a szalmaszálra, a boldogság fitymabőrét) fújva kavernátalan gyerek-tüdőnk piros forró örömét! És jaj, ha kisimúlt minden: a láng, a sztaniol, az alumíniumhártya, a sárga zsákságszövet, a csomagolópapírkék, bolti cukroszacskó-barna, a betűhímzéses nyomda-pepita-újság-papírfehér égés és tűz, ha a Lét Kisimúlt! Akkor már jó volt! Akkor már nagyon jó! Jó volt nagyon! És a tücskök a gyárban! A tücskök éjszaka a gyárban! Ó, a Szent Tücskök éjszaka a gyárban! Mert gyárimunkás is voltam egy-időben, három műszakba beosztott, vigonyos: a Francia–Magyar Pamutipari Részvénytársaságnál, (Frama), mint annyi falumbeli lány, fiú, asszony, férfi. Vonattal jártam be dolgozni, s vonattal haza, és de édesdeden tiszta volt a gyári lányok arca: reggel, éjjeli műszak után, amikor olcsó rózsapiros rúzzsal bekenték rózsaráncos ajakszirmaik szájívét, a lángfodros kis szívecskéket, s ittunk egy kevertet a gyárkapu melletti kiskocsma rézmellényes pultja előtt állva, nézve egymást szerelmesen, legénykedve, meg lánykodván cigarettázva, mint az öregek, s világ-kopott ruhánkon, a virágos-buggyanós, buborékos vállhajlatú és hónalj-hólyagos dirdliken, meg a kihajtott-fehér-ingnyakú legényke-szegénységeken leszedhetetlenűl ott ragyogtak pamatbolyhosan és pihetoll-pamacsosan: pelyhes kristályszilánkokként, piheszőrös szikrakristályokként a gyapjú pihéi! Akkoriban is mindíg szerelmes voltam. Szerettem C. Gabriellát, nagyon szerettem. C. Gabriella szülei elpusztúltak valamelyik német koncentrációs táborban. Ő karcsú volt, okos, kanca-zuhatag fekete haja fara domborulatáig hömpölygött fekete lázzal, emlői Isten jókedvű, harmatos tavaszi csillagai. Bátyja boldog, üvöltöző, sisteregve-olvasó anarchista volt, mi meg egy Király-utcai rohadt bérház udvari szobájában őstélben szerettük egymást hatalmas ősdagadt dunyha alatt, a petróleumlámpa-se-sötétben, estig, aztán gyermek-mályvalevél-picinyke pikkelyű törpe halacskákat sütöttünk olajban, nagy kormos lábosban a törpe-fekete vaskályha rózsa-izzó korongtekervényes platniján, ettük a halakat mész-drótspirál-csontvázastúl, mint pici ógörög, mítoszi és époszi hadi-gályákat, kopoltyustúl, szemgolyostúl, s a sűlt rózsakék halpikkelyek ajakcimpáinkra ragadva, meg a fogainkra ragadva, mint a kék csillagok, az űr kezdet-szájára, még isten előtt, s úgy csókolóztunk, meztelenűl, gyöngy-halpikkelypöttyös szájjal, meg nyelvvel, az udvar-sötét barnaság tél-alkonyatban, szőreinken és testünk szerelmes, szenvedő szent izzadt ifjúságán a szénnel-fűthető izzó fekete vaskályha-gyermek forró rózsa-szégyentelensége, piros árnyéka, Gabriella ősmályvás mellén, fekete ágyékszőrén, hosszú pihés imádkozó-sáska combjain a tűz piros irgalma. Aztán elmentünk a gyárba villamoson. Az éjszakai műszak éjjel tíz órakor kezdődött. Ó, azok a tücskök, tücskök, tücskök!, ó azok a tücskök egy nyári éjszakán. Azok a tücskök ott a gyárban. Azok a tücskök! A gyár egyetlen óriás szívrengés! Mint egy hatalmas világító kék szív. Csattogás, csettegés, csivitelés, csipogás, cserregés, berregés, sípolás, szuszogás, lendkerék-szíj-füttyögés, kék dinamó-búgás, csippegés, orsó-pörgések kígyó-sziszegése, fehér cséve-forgások surrogása, finom gép-karok fém-karcsontjainak, (a kettős fémléc alsó karcsontnak és a fémbordás felsőkarcsontnak) a fémcsuklók hengereinek, csavarjainak és lemez-korongjainak olajos nyikorgása, a fémkönyökök, fémkezek, fémcsipesz-ujjainak csippentés-hangjai, zörgés, csörömpölés, zuhogás, zakatolás, nagy rózsalapát-vizimalomkerék-mészhártya-csigaház-kürtők hideg-levegő befúvódása, ordítozás, ember-sírás, ember-fütty, asszony-kiáltozás, hujjogatás: e hangok szövedékének forró együttese volt a gyár, e zengő óriás fénylő fémdoboz, a gyár: a több-síkra osztott fénylő óriás szív, dobogó óriás-húsában: szőve nőstényekből, hímekből, jajokból, gyötrelmekből, halálokból, asszonyokból, lányokból, férfiakból, fiúkból, forró, csivitelő, fűrészeléshangú gép-sorokból, gyapotból, gyapotszálakból, gyapotpihe-havazásból, szíjakból, bőrhenger-mángorlókból (olajosan rezegtek a fémhengerek recés bőrlepény-környelvei, ahogy bezabálták fönt, hátúl a vastag fémrudakra tekercselt sárgás gyapotot, s ahogy óriás fémtűkre orsózták kövér hurkafonatokban okádva a hüvelykujj-vastag puha gyapot-kötelet, mintha ember-hurkatöltő fújna ki lassan alsó testnyílása barna pontján fehér, meszes fekáliát, csigabiga húsörvény-rózsaszájából kocsonyás szerelem-nyálat) fehér üvegládikákból, izzó fénydobozokból. Ez a hatalmas fénylő, pillátlan őscsillag-fénytekintetű, gépből, emberből, kőből, motorokból, nyersanyagból szőtt Szív az Új Történelem Mellkasában függve. A gyár. Az eszmélkedés és a tudat-erő embertest-holtpontja éjjel kettő és három óra között pontozódott a forró zajcsöndbe. Akkor mindíg azt hittem: beledöglök! Az óriásgép (ami előtt álltam) kövér fehér gyapotpépet lassúdadan fújó bőrhengersorai közé zuhanok. Kimentem a klozetra: cigarettázni. Az se használt! Visszajöttem. Így minden éjszaka. S egyszer, egyszer, egyszer megjött a Csoda sötét hang-látomása! Hirtelen elnémult az Óriás Vasszövedék Szív, Áramszünet! A gépek csattogva lassan, sippogva lassan leálltak, mint az elaluvó madár. Sötétség. Csönd. Derengve bekévéző fehér holdfénykötegek az öreg gyár vascsipke-gótika ablakain. Áztak a foszforos holdfényben, izzottak lassú sejtelemmel a hold sárga ömleny-ragyogásában a gépek, gépsorok, emberarcok, emberkezek. A lábszárak, kézfejek, halántékok, ujjak, szemhéjak, orrhegyek, mint a Hold-Feltámadás Túlvilágban. Sárga lángok hold-szerelmében a gyapotpihék lassú lassú lassú hópehely-szivárgása. Gyapot-hózuhogás sárga holdfényszerelemben. Csönd. Aztán fölzengtek a tücskök. Fölzengtek a tücskök: a gyár tücskei! Egy tömény, tömött hangszikra kezdte. Egy égő aranyrece-reszelő fűrész-nyikorgása, aranyfogsorocska-patkó összecsikorgása. Aztán a másik. Aztán a harmadik. Aztán tíz, aztán száz aztán ezer, aztán százezer, aztán millió hangszikra, szikrahang virágzása a gyár-éjszakában! Kis, lüktető hangfénylobbanások, fényhangszilánkok, hangarany-szívütések, hangcsillag-fénypettyezések, a láthatatlanok, arany hangpontok, arany ciripeléspettyek, lángoló arany cirregés-ponttömegek; millió kövér hangpont láthatatlan fénye, millió ciripelés-tűzvonal láthatatlan arany-ceruzavonás-csíkja pettyezte, rácsozta, szőtte láthatatlan égő tűztömegpont-lángvonal hang-ketreccé, tücsökszó-aranydrótvonal-szövedékdobozzá a szuszogó, fáradt, nehéz, szendergő gyárbelső-éjszakát. Nyüzsgő, lángoló hangpont-tömegek, tömegpont-hangámúlatok végtelen aranypóknyál-szövedék-szikracsipke-hangbozontja volt az a boldog gyárbelső-éjszaka. És megjöve a hajnal. És újra fény. Fénykockák. Üvegdobozok. S fölzendültek a gépek. S a tücskök, a boldogság akkori aranycsöngettyűi, a hangszikra-pénzecskék, éjem hangpont-csillagai, esendő éjszakám szikrahang-üvegcsillagai visszabújtak ki-tudja-hol-van barna bánat-üregükbe. A zörgés mögé! Elhallgattak, mint Isten szűz csillagai, a teremtés tékozló gyönyörében, a teremtés tékozló dörejében, rengés-halmazatában, szülés és születés-jajgatásában és véres ordítozásában. Most csak ennyit. Ennyit magamról. Voltam polgári-iskolás és kereskedelmi iskolás, urasági napszámos, kőművesfiú-napszámos, erdő-irtó bérmunkás nagy téli hó-kaszabolásban, fatelepi munkás, ács-segédmunkás, kerítés-építő (de büszke voltam, mikor nem kajszúlt el az óriás vas-szög pontos balta-ütéseim után, mint egy kövér ezüst-nárcisz!), malomban lisztes-zsák hordó kamasz, zsákoló, szőlőt-kapáló, krumplit-kapáló, kukoricát-kapáló. És mindíg temetőt járó. Tizenhat-évesen katonaszökevény. És temetőt-járó mindíg! A sírásót nagyon szerettem. Voltam hát halott-kihantoló, ástam a temető-tömegsír-földet, s üvöltöző és jajgató rokonok, gyerekek, feleségek, anyák, apák, testvérek, fiúk gyász-koszorújában (mert úgy bozsogtak ott, mint élő seb körűl gyűrűsen, koszorúsan, szőrősen, kristályosan, lüktető pehely-pontokkal a tömegsír körűl, mint a fekete legyek!) mint fagyott deszkát, megőszűlt deszkát, deres deszkalapokat emeltem ki az önmagukba-rohadt, egymásra-rétegesen rárohadt holtakat, akiknek bajsza volt már csak, meg szempillaszőre, koponyaszőre, csíkos gatyájuk a lábszárcsontra száradt, ingjük elrohadt, rárohadt sárga habrózsákkal a kő-hegedűvázakra, barna deszkagörcs-luk csigolyákra, a fehér tajtékhabban, sárga penészhabban dermedeztek, már haláltalanúl, földdel és kövér halálpenésszel beragadt koponyájuk elgurúlt, mint a sáros hógolyó, azt földobtam a tömegsír-mélyéből a hozzátartozóknak, hogy tegyék az új koporsóba, az új koporsókba, amik ott fénylettek aranyírásos gyászhazugsággal, a meszelt Kőjézus és a Kőgyökérkacs-lábú Fölszögezett lábait piros-zölden bepikkelyező kis ecetfa alatt sorban, mint festetlen üreg-hasú fa-fölkiáltójelek! Tizenhat-éves koromban egy boldog telivértestű asszony megtanított a boldog testi szerelemre. Kék szeplőpettyes dagadt csodás emlői betöltötték számat, szívemet, teste virágzó boldog megváltó odaadása, szent átadása, szent nekem-adása lánggal ragyogta be nemcsak ágyékom kamaszságát, nemcsak kamasz-ágyékom bujaságát, nemcsak kamasz-bujaságom dagadó ágyékát, de époszkezdő, ifjú, őrületesen-tékozló, gyötrött és gyötörni-kész, gyötrődni-kész életemet. Mert Ő, az Asszony-Csoda, az Ember-Csoda, az Asszonytest-Csoda tudta, hogy ifjúi elmém és legényke-ágyékom férfi-bátorságát jött kiváltani! Ő: a Szorongás-Gyűrődés-Éjszakából. Hogy megszülessen majd az Ének. Tudta Ő Szent Teste Halmazat-Csodájával. Az az Asszony-Csoda, az a Tajtekzó Kanca-Megadás, az a Rózsatömött Fodros Szent Húshalmaz-Pettyezettség, a Szeplős és Májfoltos Emlőjű Mária kiváltott Vacogó Gyűrtségem Pokol-Lángjaiból, Cellofán-láng Gyűrtségem Szótlan, Néma, Béna, Beforrt-Szájú Iszonyából, Sztaniol-Gyűrtségem Égő Iszonyából, Lángoló Alumíniumhártya Rettenet-Iszonyából, amibe ragadtam, amibe belenőve éltem, mint a csigabiga háza belsejébe, a mészkürt-tekervény hurkakupac-torony héjfalának negatív belső homorulatába, szerveivel, véredényeivel, idegszálaival, hús-kötéspontjaival, s mintha fordítva volna, mintha a mészház recés-sejtes kürtbelső-falából nőne ki a hús és az idegzet jaj csak kitolódni akartam e Gyűrtségből, és nem akartam abba az Égő Gyűrt Sztaniol-Kürtbe visszahúzódni, oda beszívódván nyálasan és fehér enyvesen húsrózsállani (mintha réztrombita-szájat befödnek piros dália-fejjel!), mint nyálas és fodros kocsonyafodorrózsa-húsrózsaörvény a kürtszáj nyálhabkoszorús peremkörét és sárga habos kürt-üregét bezárja! Ó, az a Tékozló Hatalmas Izzadt Mosolygó Nőstény-Megadás. Az a Szent Emlős Nőstény-Megváltó! Aki létem negatív tere és pozitív tere, a plusz-anyag és a mínusz-anyag között volt Második Születésem Összekötő Csatornája, a térsemmi, semmitér létében: a Test Bizonyossága! Az Anyag Virágzó Teljessége! Ó, mennyit hevertünk és hemperegtünk egymást harapva, egymás húsát marcangolva gyönyörű vad fogakkal, a friss sírok közt a temetői gyepen, aranyírásos ropogó gyász-szalagok, rothadni kezdő koszorú-dombok, ecetfák, nyárfák, akácfák, jegenyék alatt, a Kálvária Szívén, a két kőlator között, s a holdfény-lángarcú Kő-Krisztus alatt, meg tücsöklángszavú nagy dühödt nyári éjszakákon a réten, szénakazlakon, meztelenűl s emlői óriás, dagadt, szeplős, pihés gyémánt-golyó, kristály-Altdorfer-asszony-hasa, szent nyaka, szénás kemény sörényhaja, buja szeméremszőrzete domború jácint-illatú, jázmin-illatú, gyöngyvirág-szagú élet-sírja lángolt a tücsökszó-arany-harang-csönd-őséjszakában. Húsz éves koromban megházasodtam. Testemmel sohasem voltam hűséges a házasságban. Vége. Ámen. Mert ami ezután jön: az már csak folytatás. A kiváltás, a megváltás megtörtént! És ami ezután jön: az már csak folytatás. Mint a halandóság! Mint a halál! Mint a föltámadás! Mint a talán-föltámadás. Mint a talán-túlvilág. Mint a Mennyország. Mint a Tisztítótűz! Mint a Pokol!

Szerelmes hazatántorgás^*

1972. Augusztus 4-e óta nem iszom szeszt, annakelőtte bizony vad-veszettséggel, őrjöngve szívem szerelmes szégyenében és részeg késsel döfködve tele (hogy vonagló sziromrombusz döfés-koporsóiból, vak szúráspontjaiból lövellve füstölgött a vér, a láthatatlan), a Csönd Halállal-megerjedett Szívét, a Csönd Csontváztenyészet Halálszívét, annakelőtte bizony ittam nagyon sokat, tébolyúlt-árnyékú halálvárással, hogy jöjjön már, jöjjön, fehér csontvázkapor-lépésekkel, fehér hózuhatag-fújással csont-árnyékából és csontváz-lepke, csontváz-Noé Bárkája rozsdás réseiből, fekete szüneteiből, csont-buborékkelyhe varratos gömb-belső üregéből és fekete fogsorpatkós gödreiből, hártyaszilánkos szakadékaiból fehér hóspárga-köteg szétrózsálló kévéit fújva, hogy jöjjön már, jöjjön már a Halál, mert meghalni kell! Mert meg kell halni! Mert valakinek meg kell halnia! Mert meghalni kell valakinek! Dehát a Halál megtörtént már! Az a halál! Megvalósult már a halál-megváltódás! Meghalt, aki magát oly édes, édes, tiszta, tiszta életében halálra ítélte! Meghalt, aki magát oly tiszta tiszta, édes édes életével halálra ítélte! S két éve korhadozik a földben, két éve már, aki az Asszonyom volt! Maga is föld már. Az Én Asszonyom! Szerelmes hazatántorgásom hát boldog visszavágyódás, józan boldog tántorgás hazafelé, Biára, ahol születtem, porlékony és zöld pikkelyekkel benőtt Óriás Haltest szülőfalumba, akinek elátkozott gyomrában éltem, szörcsögve-fuldokolva kiszíva az olajos, zsíros, mirigyes, váladékos, savas gyomortartalomból a levegőt, mint magzat, ahogy a magzat-burok forró vizében lélegzik lebegvén kuporogva. És nem véletlenűl mondok hasonlatúl óriás zöld-pikkelyzetű (a pikkelyek a falu-fák, határ-fák, útmenti-fák, temető-fák levelei, a gyermekkoriak!, kékpettyes és vörhenypettyes, aranypettyes faroktollhártyalegyző-V-betűs, a csontszálkák között kristályos hártyaháromszögernyőjű hátuszunytoll-legyezős) Halat: mert földig-érő mohos nádtetőbajszú szülőházam (a gyerekkori) és zöld mohagombával és kék mohakorongokkal betenyészett (mint a tengeri csillagok égő csillag-virágzása a tengertenyészet puhán-örvénylő üveg-altalaján) a kiskert-földig és udvargyöpig lezuhogó nádhajzatú gyerekkorházam és kamaszkor-házam tövében hatalmas tó volt (s van ma is, féligkiszáradóban), zöld nádas-csíkokkal bekockázva, hogy az a tó: mint zöld filctollvonalakkal bekockázott tükör-füzet, amibe a Hold írt, meg a Nap, meg a Tejút, meg a Csillagok, vékony aranykörmű arany-gyerekujjacskákkal szorítva az égitestfény aranyceruzát: ott írta gyermekkorom gyötrött, gyötrődő, szorongó, fájdalmas szent Époszát, aranybetűkkel és vérbetűkkel a tólap zöld kockás üvegfüzetébe. Én meg néztem, époszi ámúlattal! Az a tó! Lángoló zöldcsipke óriás tükörpereme: ezüstnyárfák (örökké ezüsttel-dadogó, örökké ezüsttel-motyogó, örök ezüst-zöld késpengeél-levélvillogás szikrázató szelíd üvegzés-változásban: óriás fehér-karcsontvázú zöldezüst levélgömbpikkely-bóbitás zöld szökőkút koszorú-öve; zöld csipkéje nedves, párás, illatos növényrongy-tenyészet, nád, sás, vízifű, kákics, vadkapor, bürök, dadogó törpe fűzfazászló, szabadságlengető vászoncsipkelegyező), hínár, békanyál, terpedt-tányérú békalencse, (zöld gyöngypontok koronglepénykásája, amiben: arany-szemhéjvödrös, aranysarló-ékű üveggomb-dülledés szemgolyós vasmirigykúp fejüket a kettős aranybőrsarló-szájjal, s az aranypont-orrlikakkal, a sárga bőrbuborék-tokával lüktetvén-dagadt gégetőig kidugva létüket a gyémántszobrok ültek: a békák, aztán úsztak barnapettyes, kékpettyes zöld bőrkúp orrhegyükkel ék-háromszögben széttúrva a gyöngy-kásalepény puha csillámló korongpettyanyagát, vagy nagy terpedt csipkés mirigy-x toccsanással beleugrottak a kásagyöngy-pikkelykorong szívébe, s elmerűltek a szikrázó gyöngypontkorong gőzölgő födélbizalma alatt, a levegő-gyöngybuborékokat fújó vízalji, rothadt fűtorzsos meleg mocsárban), az a tó!, zöld pórusos, pihés és ragyás csipkerongy széle peremén: óriás zöld kidagadó kristály-erezetes szőrös lapulevelek, vadtorma zöld lángtollai, cickfarok, gyermekláncfű, mályva, gólyahír szűzlány-aranyköldöke, lila eres vadliliom (mint óriás dagadt szerelemre-éhes nőszirmok), szarkaláb kék sziromzacskó-növénykürt-szempillás asszonyhüvely-nyitottságai, vadrepce, a nyárfák és fűzfák levelein zöld hangcsomók, sárgán-pihegő, pislogó zöld brekegés-szívecskék: a levelibékák, a napon, egy ős-kavicson, annak barna csigás gyűrűrajzolatú korongtojás-ősiségén, vagy egy száradt, párálló békanyálfoszlányos, békanyálszőrzet-szakállas rögön pici, élénk gyémánttal pislogó, meredten pihegő, pillogástalanúl gyémántló törpe pikkelysárkányocska, gyermek-gyíkocska, gyíkcsecsemő (pikkelyruhája is mint az átlátszó-üvegöltöny, hogy kitetszettek vérerei, idegerei, a szív, a belek, a gyomor, a kloákába csillagosan forrva ágazó utolsó hártyacsatorna, az agyvelő, a csontváz üvegdrót-hajója) pihent lihegvén üvegtoll-meredten gőzölögve, sikló úszott a nádtorsok között zöld pikkelyspárga hullámvonal-örvényléssel, enyhe, széttörő üveggyűrűket kotorva kő-szívcsúcs fejével, a nádszár zöld vasbotján, vascső-zöldjein nádiverebek ültek, kék vékony porcelán-ágazás csillagokkal markolva át a zöld fémlap-lándzsás levelű bütykös nádcsövet, néha egy-egy törpe teknősbéka mászott ki a zöld mocsár-csöndből, bölcsen, mint egy kígyónyakú, kígyófejű, kagylóhátú és hasú kerekded, lassan-mászó vers, aztán a fehér enyv-idegzetű, fehér enyv-vérű, sárga koronglap-csipkekoronás kutyatej, aztán: a feketepettyes téglapajzs temetőbogár, csíkbogár, csíbor, pók, zöldpettyes-pajzsú zöld büdösbogár, százlábú, katicabogár, vadméh, darázs, lótetű, halcsontváz, gyíkcsontváz, békacsontváz, kígyócsontváz (spirálos, rugós, orsós, pántos, íves szalagos, pajzsos, korongos, lepkés, csigolyapontfűrészgömb), szikrázó száraz semmiségek! Halál utáni halálok. A maradvány-halhatatlanság. A maradék-szikrázat: leszünk, amik majd mi is: halandók, lelkünkben tán pokolra-ítéltek és csontvázunkba-se halhatatlanúl! Föltámadás-előttiek. S lesz-e részünk majd: a föltámadásban? Ha lesz föltámadás. És lesz-e föltámadás? Mert lesz-e föltámadás? A testek Áttetsző Föltámadása, amikor önmagát (volt emberönmagát) az anyag megkeresi az anyagban, mikropont-részecskerészletei egymás-felé lövődve összesűrűsödvén gömbponthalmazzá: összecsomósodnak, lesz az ember (volt önmagunk) testi formában ugyanazzá, de testanyagában a fizika és biológia törvényeit széttörve átszellemülve átlényegül, koordináták, függvények, határok, téridők, időterek, határfelületek, áthatolhatatlanságok, zártságok, kötöttségek, halandóságok föloldódnak, s lesz testünk formája volt testünk alakja megint, de új tulajdonságokkal föruházott sugárzó anyag, áttetsző, puha, mindenható és mindenüvé ható sugárzó kristályanyag-szellemiség: Isten halhatatlan részei leszünk majd, Istennel régen-megváltott, a téridő-időtér határtalanságáig lebegve-elható, a határtalanságot lakható halhatatlan kristálylángoló szellemanyag testek, leszünk a Föltámadottak, boldog nyüzsgésben és misztikus eszméletlen szent virágzásban, mint Szuzó: Misztikus Szent Látomás-Könyvében! Itt nőttem föl én, e tó mellett, e tóban szinte, ültem éjjel a holdlángú sásban, nappal (hajnal-véres, nagy alkony-véres foncsor-fodrozásban) az arany-karikákkal lassúdad lágysággal szétterpedő, vagy arany-forgács-torlódás vízben, télen korcsolyával írva a végtelen fehér deres üvegirkalapra gyermek-költőségem öntudatlan, sercegő karcolás-vers-sorait, aztán óriásharcsát láttam jégbefagyva, ott feküdt a hatalmas kék kocsonyaszivar, szája fehér vászonkocsonyapatkó, szemhéja zöld zománc-gesztenyeburok, kétágú óriás kocsonya-bajusza, mint zöld óriásgiliszta virágzott fagyottan a légbuborékos jégben, a szájszöglet harmonikaszelvényzacskó csúcstövéből kinőve, zöld mohaspárga tekergéssel a csonttojás-üreg orrlikak alatt. Itt nőttem föl én, meg a nádasban, meg a szőlőben, meg a földeken, meg az erdőben, meg a temetőben. A katholikus temetőben. És de szerettem azt a zöld rengeteg-zuhogást, a zöld láng-örvénylést, a zöld sejtelem-örvénylést, az erdőt, meg a téli erdő kúsza gyerek-ceruzavonásokkal légbe-firkált grafitvonal-krikszkrakszainak csipke-nyikorgását, a vadak, madarak lába-nyomát a hóban, a negatív csipkéket, csillagokat, csúcsos és hópillérszívfalközépű negatív kagyló-ikreket, meg a vadakat, madarak véres fröccsenet-lángú, vagy széntojás alakú ürülékét az erdei szűz havon, meg az erdei vadak: szarvasok, őzek, nyulak, rókák vizelet-nyomát a tiszta tiszta hóban: a kék, a zöld, a lila, a piros, a vérarany kutacskákat a hóban, a tiszta tiszta hóban, a színes vizelet-lukak: mint a hó virágai, a tiszta hóból piros, kék, zöld, lila, vérarany lukcsillagokkal kinőtt ibolyák, szarkalábak, lángvirágok, zacskós-pamut istenke-kesztyűk, a fehér csönd tűzliliomai! És de szerettem a tücsköket, szöcskéket, sáskákat: az óriás fekete szamóca-szemű gyászhártya-doboz lakk-pattogásokat, a kékpettyes-pirospettyes zöld üvegszív-fejű arany-csettegés szökdécseléseket, az óriás zöld kristálytojás ikerszempárú háromszögcsontkehelykoponyás zöld hallgatások, zabáló, kotró, a száj körül peremesen nőtt lábkezek, eres, áttetsző zöldüveg szájlábak iker háromszög-kancsókanál csőrszájnyitogatásba a darázs gyömködését, ahogy az gyúródván és gyömöszölődvén pihegve, kristályosan, pihésen, aranydonga-aranylemez mellény-vértezetesen tömődött a közönyös rovarszájba, mint zengő dunyha, mint fuldokló, hólyagzó, lüktető, tömött szőrrel földuzzadó, fölbuborékosodó, behorpadó, csöcsként kicsúcsosodó zokogó párna, rágcsálva lassan, nagy harapásokkal (nagy szőrös test-szeletek, szőrös élet-rögök létéből kiharapva!) a zöld kanálcsőr-háromszögpofába tömődött, mint síró vánkos, vonagló, halál-rángó, halál-lüktető, halál-mézpontokat gyöngyöző, halálgyöngybuborékot pórusain kifújó halál-haldokló, zokogó kristályszőrcsillag! És de szerettem a szitakötőket: a bunkófejű, rügyszív-fejű gyász-cikkanásokat, sistergő tűzrúd-cikkcakkokat! A cigányok a temető alatt laktak! Pontosan a temető alatt! Őket is de szerettem! Sándort, Trézsit, meg a vak Vilmát, aki akkor talán tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett, s ült vakon, pislogva vakon, ült vak fekete szemgolyókkal, vak pislogással az egyik temető-alatti barlang sárgaföldagyagszikla-sziklakő buborék-vödrében, agyag és szikla gömbkagyló-gödör-sátrában, pucéran, kis agyonvizelt, teledefekált szalmakoszorú fészken, mint örökké éhes madárfióka, ült ott meztelenűl és vakon, fehéren és vakon, mint a gekkó, vagy mint a barlangi tarajosgőte, vakfehéren ült fehér vaksággal a neki örökfehér térben (a legföljebb tapogatás-térben, nyirkos ujj-érintés, agyagizzadtság-nedves tenyér-tapintás térben), ült meztelenűl és fehéren, Vilma, a cigánylány, a vak barlangi-gőte-szemgolyós, ült fehér-vakon és mindig mosolygott, ült télen is meztelenűl a szaros és húgyos szalmakorona-madárfióka-fészken, (amikor a hó, mint fehér szőrfüggöny lángolt a barlanglik-kapu kristály fonálfödőjeként), lábszárán csigabiga mászkált kocsonyahullámfodrosan, ezüsthártyacsík-nyálszalagot csúszva a lábszárszőrök fekete pihecsillagain, mászott higannyal-töltött üveghús-lopótök szemtornyait kitolva kettős fehér bimbó-ágazással, körötte óriás piros és kék és zöld döglegyek és húslegyek dongtak és zengtek (fehér vakcsöndjének ásványló szőrös cikkcakk-hegedűi), örvénylettek, gyűrűztek, köröztek, fehéret-látó vak fekete szemgolyójára szálltak, leülvén a vaksággolyó gömb-üvegére, s ott dörzsölték össze mellső lábaik két tenyerét (mint kezüket a püspökök, papok, plébánosok, temetés után, vagy keresztelés után, vagy utolsó kenet után, már kint a halálcsöngettyűs hóvilágban, a viharlámpa-tűzcsillagos hóhalál-spárgakaszabolás éjszakában, mikor a haldokló megkenetett már a szent olajkenőccsel minden érzékszervében és észleletszervén és lét-szervein!), ott kavarogtak, röpülés-hurkokat, zengéshálókat szőttek és írtak a legyek, darazsak, méhek, dongók, lilán, pirosan, feketén, pepitán, zölden, lila és aranyszőr-övekkel, arany piheszalag-gyűrűkkel, aranypettyesen, barna-medvebundásan, színes ásványóriás-rög szemekkel a kék bütykös, csápbunkós, vagy csáptűztollas, barna csápbuzogányos, lemezekből-szögecselt vassüveg, vas-sisak, vasálarc-koponyákon Vilma meg ült és mosolygott, a vak cigánylány, ült meztelenűl, néha egy kékpettyes, vagy zöldpettyes, vagy zöld káposztalevéleres szőrlevelet, nagy cérnahorgolástoll-csápú dupla szőrkagylótoll-lepkét fújt szívére a forró, őrjöngő nyári szél, az aranyszáj tűzfújása, Vilma ült vakon, önmaga vak-fehérségében, önmaga fehér öröklétébe sűllyedve, mint békalencse-korongba a kecskebéka, hegyes csecsei, mint kemény pihés kúpcsövek az agyagsziklabarlang kagylóteteje felé meredtek, mint élő látcsövek, mintha látnának a dagadt-hegyű emlőkúp barna bogyójával, mintha azok a szőrös barna mályvatányérból kigolyósodó szív-hasíték szájas emlőbimbók volnának Vilma látó szemei!, ágyékdombjának vastag és rostos háromszögletű szeméremszőrzete feketén szikrázott, mint egy fekete csillag, koromcsillag a combtövekből a köldökig füstösen fölerjedve, göndör lándzsázással fölbolyhosodva, haja meztelen csípőjéig göndörödött le hömpölyödvén, a fekete tejút, s a far-golyók iker-szívfél találkozásánál kunkorodott föl bajszosan és csigásan, fekete kacskaringókkal, mint az asszir királyok szívalakú szakálla-csücske! Ült meztelenül Vilma, mint a Meztelen Szűz Mária, a Láthatatlan, a Csak-Misztikus-Látnokoknak-Látható, ült meztelenűl a szaros és húgyos gyűrt, kopott, kopasz szalmafészek-csillagon, mint a Vakság Mosolygó Angyala. Mint a Mosolygás Vak Meztelen Angyala egy száműzött csillagon: vaksága-önmagába-száműzötten, mert nagyon szerette őt az Isten, s megvakítván egy vak fehér csillagra ültetve száműzte őt, mert az Isten nem lehet szerelmes! Mert az Isten Szent Szecussióban lányát nem szeretheti! Lányába nem döfheti erjedt nemiszervét, örök nemiségét, mert az Isten belőle-lényeit, őbelőle-teremtményeit, ő-anyaga gyúrtjait szerelmesen nem szeretheti! Mert az Isten önmagába nem lehet szerelmes! Mert az Isten Isten-önmagát bűnös vággyal nem szeretheti! Ezért vakította meg szerelme Angyal-Édene szemét, ezért köpte be vaksággal, vak nyállal szemgolyóját, ezért száműzte önmagát a lánnyal (lányába hímszerelmét) vakon a Vakság Fehér Csillagára. Az Isten. És Vilma csak mosolygott. Ő volt a Titok! De sokszor néztem őt szerelmesen! Ő volt a Vak Titok! Vilma, A Meztelen-Szűz-Mária! A cigányok a katholikus temető alatt laktak! Századok óta vájták a sárgaföldet (agyagtéglának, vályogviskónak) a falu szegényei a temetődomb tövében: likból gödörré, gödörből sárga barlanggá sárga fénylő óriás gesztenyetok-belsőkké, s rágtak szegény-kezükkel akaratlanúl a temető alá hatalmas sárgaföld-barlangokat. (Mint dögtestben a dögbogarak mohón csámcsogva és zabálva fürészkaréjos szájszervvel, vashorgonyzsák-kasza rágószervvel, üregeket, hogy végűl csak a kitinváz átderengő póruspontok sárgaréz hártyatokja marad meg, s belűl a szerveket-fölzabált, húst, izmot, idegeket, szemkristályanyagot, agydúcláncot, szívet, gyomrot, beleket, ürítőpontba ágazó ürítőcsatornát fölzabált üresség hártyazsákbelső-csöndje!) E temető alatti barlangokban laktak a cigányok. Barátaim! Trézsi, aki jött (szegények szorgalmasaihoz) hozzánk is, minden második napon, nagy kékzománc tejeskannával, s döntötte, s öntötte abba amit kapott, amit szegényen adtak: tökfőzeléket, mákostésztát, paprikáskrumplit, lecsót, diósbeiglit, faggyút, tyúklábat, kacsalábat, libalábat (a mozgás halott sárga pikkelyes, körmös háromszöghártyaesernyőit), bablevest, gulyáslevest, krumplihajat, záptojást, tojásba-döglött, s a büdös sárga fulladék-enyvbe holtan embrió-tátogó csibe-újszülöttet, tört fehér zománchéjfödelű tojásban piros tojásnyálba fúlt magzat-kacsát, káposztáscvekkedlit, derejét, disznótökit, pörköltet, nudlit, szilvásgombócot, granadírmarsot! A maradékot. A virágzó moslékot! A szegénység maradékát! És vitte haza, a barlangokba: Sándornak, meg a többieknek! És Sándort, aki a köd-köpködő Szent-Este gyertyafényes hajnalán jött mindíg tömzsi tücsök-feketén, behavazott óriás Nabukodonozor-szakállal (szakálla göndör és csigás szőrrostjaiban fehér hó-darazsak szikráztak), mellénye aranycsontvázhímzéses kék pászentos bársonydolmány, lába csomagosan zsák-zacskóba kötve és tekerve, haja fekete szőrcsigák gyapjas kemény, behavazott sisakja, jobb kezében szál égő gyertya, bal kezében kis karácsonyfa piros pántlikákkal, néhány szaloncukorral, a gyertya arany-lángszíve hatalmas szivárványló fény-szívet égetett a hajnali havazásba, vagy a kék fagy-üvegbe, vagy a dérszőrös kútvödrű és kútkerekű, dérszőrös kerítésléc-csontvázú, gyöngyöző szívű Ködgomolygás Megszületés-Másnap-Hajnalba, s énekelte kéken-lángoló szájjal, arca kövér szőrzeteiből kék lángkürtöket fújva, mint egy óriás fekete tücsök-sárkány: fekete őslénybizonyossággal, fekete lapokból, szelvényekből, ívekből, csövekből, dúdorokból és hajlatokból összecsavarozott Szőrbozontos Őstücsökóriás-Karácsonykirály, hogy: „Csordapásztorok”! Zengte gyémántló hódarazsakkal belepett elnehezűlt fehér szempillákkal pislogván piros tűztrombitákat fújva, énekelte bederezve, behavazva, beködözve, és jobb kezében vala égő gyertya és bal kezében vala kicsiny karácsonyfa, és sírta énekét, mint akit nyúznak, a vad, Sándor, a Király-cigány, karcosan, érdesen, kacéran, hetykén, pálinkásan, borosan, jajgatva, sose-szajha szájjal, sose-céda szájjal, harmonikaszuszogás-hangon az Én Karácsonyomat! Sándor! A Király-Cigány! A Sose-Koldús! Az Asszonyok Hím-Fejedelme! Szűzek Csődör-Atyja, Anyák Kan-Meghágója. Sándor, az én Barátom! A barlangok szájüregnyílása (emésztőnyílása) elbúrjánzott vad bozótokkal, szétterpedő, szétágazó mohos-levelű és halálgyászillatú bodzafákkal volt benőve, embernél magasabb sziszegő lándzsa-merengések szőrös és nagysejtescsipketoll-levelű csóvány-óriás-szívekkel (csalán) volt bepajzsozva, s ez óriás, égő, perzselő, hólyagoztató, égettető zöld barlangszáj-pajzsok, e vastag zöld bársony-tollcsipkelevelekből lándzsázott óriás kapu-pajzsok, barlang-szájfödő zöld égő óriás-szívek a Titok Belsejébe, a Titok Gyomrába csak engem eresztettek. Szézám-nyílj-ki-utat csak nekem adtak és engedtek. A temető alatt az egyik sárga agyaghordóban egy fényes, lángoló körön ülvén, mezítláb, bokacsontig érő hosszúszárú fehér vászongatyában (mellkasa tömör szőrbokrokkal füstölgő rézpajzs, felsőteste vörösrézlapokból és vörösrézlemezekből csévézett, ragasztott kövér ing) ült mint egy óriás fekete kristályvese-szemű réztücsök-tömörségkirály, pipázott és köpködött Sándor. Ült a sárga agyaghordó-homályban, barna pipafüstjébe göngyölödötten, mint teremtés-töprengés közben kövér barna teremtés-ködében az Isten. A másik (temető alatti) agyaghordó-barlang strózsákján ült Trézsi, az Asszony és pipázva szoptatott, a sárgarózsa fényű szalmás agyag-gyomorban, nagygombú, szőrös, óriás-feketeszeplős lepényzacskó melle fekete csecsemőszájban, az meg, a kis göndör, rongyokba-kötözött fekete tücsök cirpelve, cuppogva, szortyogva, csámcsogva túrta az óriás szeplős emlőlepényt, mint fekete dunyhát, a fekete csöcs-dunyha duródott, túródott, torlódott, fölcsomósodott, hólyagzott, belappadt, ahogy a kis fekete tücsökfej túrta rágva, rágicsálva és cibálva nyálasan, hab-buborékosan, éhesen, mert hiszen szárazságot szívott, mint a sivatagi Ősnapsugár-Hal Gyomrában: a tikkadtra-aszalódott Eltévedés! Trézsi meg pipázott, s köpött. Mellette ott feküdt szikrázva, fehéren, szárazon, mint egy hatalmas kőléchajóbordázat-test, kőcsigolyalánc-gerinccel: a lócsontváz! S a sárga barlanghomorulat buborékbelső tetejéből, s fénylő agyagszálkás, lángoló agyag-eres oldalfalából: koporsóvégek álltak ki, lábfejes szőrös lábszárak, állkapcsok, koponyák, koponyarészek, csontváz-kezek, félig-elrohadt fejek, férfi-nemiszervek, koporsódeszkák szöglet-rohadékai, csúcsfoszladékai, emberhajak, nemi-szőrök, combcsontok, lábszárcsontok, fogsorpatkók. medence-csontlepkék, csigolyák, szakállak, rohadt ruhafoszlányok, foszlott szemfödőrongyok, fehér penészes koporsópárnák rühes csücskei, emberborda-gerendakaréjok, mint a gyíkok kristályrög szemei, mint a varangyok dülledt gyémántgolyó szemei, mint a sáskák zöld üvegeres üvegszájlábai az orrlikas zöld-zománc szájszervkanalak körűl koszorúban. A zöldzománc csőrkúpszívfej zöld üveg-csecsemőkezű szájlábkoszorúi, ha nem tömnek, ha nem gyömöszölnek, ha nem gyömnek, ha nem gyúrnak, ha nem dolgoznak, etetvén a zöld zománc-csőrkanál-ikerszájat. És égtek és lángoltak és ragyogtak és szikráztak a halál-maradékok, mint az imádkozó sáska zöld zománc-sisak fejének óriás dagadt százezer-gyémántikragömbhalmaz, merev, pillátlan, szemhéjtalan zöld kristálytojás-szemei, a sárga agyagfalból kiállván. És szőröződtek, foszlékonyan lobogtak, mint az elfelejtett bánat, mint a meghalt szerelem, mohazászlókként rongyosan lógtak ki az agyagfal arany-csöndjéből, békanyálként szakállazva és korhadt fogakként rohadozva a maradék-halálok. És Vilma ült meztelenűl, haja szűz kancazuhatagában szalmaszálakkal és égő virágkoszorúval a fején. És Sándor pipázott és köpködött. És Trézsi szoptatott, pipázott és köpött. És szikrázott az arany hólyag-golyó csöndszívében a hatalmas csontváz-ló! Mint a Lehetetlenség Elszáradt Arany Csikóhala, mint a Megmagyarázhatatlanság Kiszáradt Ezüst Halcsikója! Mint a Kimondhatatlanság Óriás Époszi Kő-Kérdőjele! Az a csontváz-ló az ő szürke lovuk volt valaha. Aztán megdöglött, s elrohadt (lehet: húsát, szívét, máját, veséit, tüdőit megették, mindegy), s maradt ott a csigolyás-bordás-csigolyatekergéslánc óriás csontkérdőjel, foszforeszkáló, nagy, nyitott-fogsorú lókoponyás Titokzatosság-Kérdőjel, mert az a koponya akkora volt, hogyha ráültem, úgy ültem a gyöngyszáraz, luk-kutas, hártyaszilánk-szakadékos, vastag csonteres, fekete-varratos, szétnyílt-állkapcsú, fogsorpatkókkal-szikrázó hatalmas csonthártya-tojáson (tojáshéjon: mert hisz belül, benne gaz volt, meg fű, meg csönd, meg barna homály), kőeres tojásdad mészhéjgömbön, mint a Halál Sárga Vicsorgó Csillagszigetén. És az agyag-barlang-csigaház-üregek kürt-tető homorulataiból kilógtak a halottak halálfoszlányai között a temetői fák gubancos, tekert, csigás, spirálos, csomós, háló-csillagos, bütykös és rücskös, fonalas, spárgás, drótos, cérnaszálas és féregszálas gyökerei, mint a megkövesedett belek, eltaposott bogarak hosszan-gyűrődve kupacos spiráltekergéssel kigyűrődő belei, a potroh pontszerű ürítőnyílásán hurkásan kitódulva és enyves-véresen kigyűrődve száradó cérnaszálhalomtekervénykupacként, mint fehér, végtelen galandférgek szegény gyerekek ürülés utáni végbélcsillagpontjából (a miénkből is, amikor guggolva kakáltunk pipacs-fenékkel a ganédombon, a gőzölgő aranymelegen, vak téli ködben, s gőzölgő gyermek-ürülékünkben tekeregve nyüzsögtek a galandférgek, a barna salakhalomban cérnacsomófejű, vak fehér cérnaszálak), mint a földigiliszták, mételyférgek, mint a dögökből a szálazva üvegcsomó fejjel kitülekvő férgek, hogy fölkunkorodtak a gyökérvég-agyak, mint a bajusz-szálak, vagy elburjánzott szemöldökszőr vastag szálrostjai, kilógtak a temetői fák: ecetfák, jegenyefák, nyárfák, akácfák gyökérkoronájának tengericsillagtó szálvégei a nedvesen-ragyogó agyaging-belső aranysár-anyaghúsából, mint megkövesedett idegszálak, ér-rózsahurkolatok, mint a megbarnult cérna, mint az ottfelejtett férc. És volt ott, a száraz és nedves, csipkéző, párázó, gyepes, bársonyos, lángoló, csalános, száraz, kaporszálas, csontkaporcsillagfejes, elefántfüle-dagadt pórusos lapulevelekkel becsöndezett, hatalmas zöld üvegfákkal, eres zöld üvegcsokrokkal: bürkök üvegszövevény édenével becsöndezett temető alatti zöld tenyészet titok-csöndjében élet: csigabiga mászott, varangy mászott rücskös kövér pislogó izzadt mohasággal, zöld-szeplős, barnapettyes, kékszeplős madártojások hevertek sárga buborék-csomóban, gyík surrant riadt gyémánt-pillanattal, pók szálazott lassan lefelé a zöld homályüregbe, mint gyémánttal-kirakott terpedt szőrgyűrű a zöld csönd gyermekujjára csúszva, selyemnyálfonalat hurkatöltőként okádó hasa szövőszemölcs-csöcséből folyt ki a selyemcérna, ömlött, mint a kristály-vérzés, s azon (pihés hasa nyálszülő-pontjából kifolyó nyálcérnaszál-önmagán hanyatt függve) a függőleges, lengéstelen, merev nyálkötélen lógott mint fordított gyémántos szőrcsillag-púp, szétterpedt lábakkal, (szőrpiheküllők), mint egy ásványkő-agyú szőrkerék, önmaga körül lassan megpörögve, a zöld bürökpillér-szövevény csönd zöld derengés üregének közepén; ott a mályvák, lóherék, kutyatejek, kövirózsák, gyepliliomok, száradék füvek, aszalék bürök és lapu eres hártyarothadások, póruscsipketüskés növényszár-csontvázasodások barna, zöld és arany szőr-erjedésében, a vadrózsabokrok, jázminbokrok, sombokrok, galagonyabokrok, aranyesőbokrok zöld lángolásában, (kik fölerjedtek a temetői gyermeksírok kis halálcsomó-föld tégláit is benőve, a rothadt és félszárú, kúp-léctelen, tört-deszkakarcsontú kis kereszteket is beömölve zöld füstdagadással, mintha a lenti óriás agyag-ágyék zöld szőrzete füstölögne fölgöngyölögvén és göndörödvén zöld virágzó kemény bujasággal, dagadt ágyékiság-virágzásban kúszván mohóan a temetődomb eres hasfalán a zöld növényszőrláng dagadásszív), ott tyúkok kodáltak és káráltak, pettyes és szeplős barnasággal, piroshernyó kígyónyakkal, nyálas bögytollkoszorúval, fostos segg-szív tollkoszorúval, ott tyúktojások lángoltak a naparany-növényszövevény rácsozat aranydrót-zöldárnyékdrót ketreceiben, mint a végtelenség téranyag gömb-gondolatai, ott pipacsfejő, piros és kék sarlótoll-farkú, kék és piros tollsarló-csokor farkú kakas kukurikúlt, öreg isten-szakállas kecske mekegett a virágzó bodzabokor-őserdőben, lila és arany árnyéktányérok és fénytányérok befoltozottságával, bepettyezettségével, nagygombos, aranyszeplős dagadtan-szétálló V-betű fekete hús-zacskó tőgyeszéttolta szőrös, pipacsvaginás combjait, mint a szerelmes asszonyokét, s rágta a kórót, krisztustövist, bogáncsot, amely ott virágzott püspöklila szőrpikkelyes süveg-gömbkoponyával, (toka-tövénél barna növénycsipkecsillag-csésze) lila pikkelysüveg-fejjel a faluszélen, útszélen, temetőszélen. Mindez: mintha én találtam volna ki. Mintha ihlet-képzeletem, vagy képzelet-ihletem találta volna ki. Játék-képzeletem játékőrülete! Képzelet-játékom gyermek-tébolya. Gyermek-ihletettségem, ihlet-gyermekségem kamasz-képbolondozása, legényke-szóviháncolása. Dehát így volt. És szólni akkoriban (élőbeszéddel) alig is tudtam! Pedig éppen akkoriban olvastam szent ihletettséggel, szent mohósággal (és szent érthetetlenséggel is olykor) Immánuel Kant két könyvét: A tiszta ész kritikáját és A gyakorlati ész kritikáját, Reiner Maria Rilke és Stefan George verseit, meg Tisza Domokos verseit, Szent Ágoston Vallomásait és Pláton Összes műveit, meg Eckehard-mester, Jakab Böhme misztikus írásait, Ruysbroeck mámorító csuda-látomásait, Avilai Nagy Szent Teréz Belső Várkastélyát, a csönd és gyakorló önismeret őskemény, finom radiolaria-csipkeváz-várát, mese Pázmány Péter szar-átkos, és mennyország-dühöngő szavú könyveit, a káromkodás-pecsétes kék bársonyvirágzást, és Angelus Silesius fehér cérna-Bábeltornya verseit, Kölcsey Ferenc csillagos-hólyagzó medúzarózsaként világító agyú, vad, gyönyörű igazságtalan bírálatait, dogmatikusan-őrjöngő, mégis-fényt-hozó tanúlmányait, Kemény Zsigmond misztikusan és gyertyalángosan csillogó vértezetű, aranyporral és elmúlás-köddel gomolygó regényeit, József Attila lángoló vers-törvényeit, és Babits Mihály lángelme-tisztaságú, édesded lángelme-érzékenységű és teljes tiszta lángelme-erkölcsű irodalomtörténet-regényét: Az európai irodalom történetét, kamaszlásom Szent Bibliáját, Kempis Tamás kicsi akarat-könyvét, az engem-mindíg-cselekvésre-bíztatót, F. Dosztojevszkij óriás Krisztus-Árnyékú bűn és föloldozás vérőrjöngés-balta-kés-kaszabolás Szent Epilepsziáit: a Bűn és bűnhődést, a Megalázottak és megszomorítottakat, a Karamazov testvéreket, az Ördögöket, A félkegyelműt, az Emlékiratok a holtak házábólt, és Leo Tolsztoj bűn-bűnhődés-föloldozás-dacos-szerelemakarat Szent Époszát, a Világegyetemet-bekeresztező Piros Feszület-Árnyékút, a megteremtés és a megszégyenülés, a kiváltódni-akarás és a fölvállalás emberelme-tökélyét, a Föltámadást, s olvastam akkor a vastag kövér szőrkévelombjával szívemrehulló bajuszú Lángelme-Ősz Arany János hátrahagyott műveinek két kötetét, az aranytökélycifra-egyszerűség kötésű vastag aranytéglalapoldalú nagy könyveket (azóta is könyvtáram törvény-áhítatait): az Őszikés, Éposztöredékes, tréfás, aranyrög-gazdagságú bölcs rím-cetlis verseset, meg a tanulmánykötetet, hajnali eszmélkedésem égő hajnalcsillagát. Mint a Plejád csillagképe, a szikrázó csillaggolyó-kaportányérszál és űrég januáréji tiszta fekete fagyában, a nem-üres üresség téridőfüggvény gyászcsöndjében: lobognak ragyogván eszmélkedésem örökös nappal-éjszakáján és tudatom tiszta űrég éjszaka-nappalán: ezek a könyvek! (Azóta fölnövekedett könyvtáram rétegeződés-történetének vizsgálata: elmondhatná eszmélni-kezdő tudatom létfejlődés-történetét, mint a kőzetlapgyűrődés-rétegek, palasíklaprétegek kő-csöndje és pala-csöndje: a lény és létező-fejlődés fossziliáiból: kőbe-kövesedett lépésnyomaiból, maradvánnyomaiból, porzó, bibe és virágpornyomaiból, spórák és bibék, csírák nyomaiból, vázmaradványaiból, halálvergődés-nyomaiból, halálfuldoklás-kőbuborékláncnyomaiból, fuldokló, halál-vánszorgás hullámvonal-csigagyűrű spirálvonalvésetnyomaiból, tölcséres haldokló-szuszogás-nyomaiból, kőzetben megkövült virágszirom, bőrcafat, pikkely-törmelék, pókláb-töredék, törmelék-csáppáfrány-csipkekőerezet-tollnyomaiból, pontpetty-fújás-tölcsérkő-nyomaiból, tollmorzsalék-nyomaiból, pártacsésze-pórus-háló kőpont-nyomaiból, ősfák kőtöredék-könyvlap nyomaiból, ősdarázs kőlécbordázat-kőtoll csápkövesedésnyomaiból, ős-szitakötő állatásvány-óriástojás szeme óriás sejtes-felület-csiszolatú szőrpóruspontos kőtojásmaradványából: az őslénytan, ősállattan, ősmadártan, ősnövénytan, a létezés, (földi létezés), a biológiai létezés, a bioszféra őslény-ősnövény fejlődés-történetét. Eszmélkedésem amőbáit, vírusait, csíráit, rovarait, növényeit, virágait, lepkéit, kétéltűjeit, halait, halgyíksárkányait, sárkányait, szaúruszait, ősmadarait, ősfáit, ősfüveit, ős-éneklőit, emlőseit, és emlőtelepeit, karmosait és patásait, eleven-szülőit és hímanyáit, hasba föltolódott, nősténytől-utánzott embrió-zacskóban magzatait kihordó kan-anya hím-halcsikóit, csikóhal-apa anyáit, kiköltőit és külső test-zacskóban megtermékenyülőit és embrióit növesztőit! És ott volt a falu alatt, a temető aljában a falu szeméttelepe is! Hamu, salak, papundekli-dobozok cafatjai, elrohadt koszorúdrótkoronák, szétázott cafatos koszorúszalagok, lilák, fehérek, feketék, esőben elmaszatolódott bucsú-aranyírású szalag-fecnik, lukas piros lavórok, rozsdás feneketlen (népmesei) pléhvödrök, sárga csibekoponyák, fehér reszelőfogsor peremszélű csukott arany-duplaság kacsacsőrök és libacsőrök a szőrpihés tojásüreg-orrlikakkal, rohadt-faág tyúklábak, a szaru-sarkantyúvirágkesztyűs karmú vörösréz drótvázesernyők, összegyűrt fehérpettyes piros bögrék, üreges-szivacsos-szálkás tehénlábszárcsontok, szárnyas és szőrös gyémántpöttyök süveg-kupacával bozsgó büdös fekáliahurkák tekervény-csigaházakként száradó tyúkbelek, kácsabelek, libabelek, férgek, százlábúak (mint molekulákból kiszabadúlt, fürge, bekódoltság-föladatuktól megszökött fehér DNS-spirálgyűrű hordó fonadékkoszorúláncok), vén fekete szövetként foszló, rostos és likacsos koporsódeszka-darabok, rozsdás drótgubancok, erjedt fémforgácsok, óriás barna bársony-hátteknőpajzsú lótetűk, püffedt, pislogó, nedvedző, zöldszürkefoltos mohából óriás varangyok, alumínium eső-villa fésű-részletek ragyogva, zöld és fehér üvegpalack-nyakak, nyakfejükön vastag peremgyűrűvel: az üvegszáj!, szilánk-oldalas palack-homorulatok, zöldtányér üveg-aljak (mint hatalmas üvegszilánkkoronás lencsék), széttört cseréptányérok száraz sziromhalmaza, záptojások, elvetélt, vagy elvetéltetett magzatok, embriók (mert valami kénes anyaggal tömött vászonzacskót dugtak föl méhükbe az asszonyok, abból spárga lógott ki a vaginán, ez volt a magzatelhajtás pokoltitka ott!) csöpp szőrős, pihés, pihelángos aszalt csomói, sorvadt piros hernyó-lárvái, a pihés befelé-fogsor rózsapatkók: szemkezdet-pontokkal, piros ebihalfarokkal, kék tarajosgőtefarokkal, pötty péniszkezdetekkel és szív-vágat csöpp vaginakezdetekkel: bedugván begyömöszölve (rohadt újságpapírba, vagy barna papírzacskókban) e vak lét-szemét, ez őrjöngő-létezés-szemét, fém-üveg-porcellán-papír-csont-tyúktoll-tojáshéj-temetőmaradvány-dombjába, amely büdös volt néha, mint az oszladozó katonahulla, erjedett, lángolt olykor, mint a Gyehenna, Krisztus halálának szeméttelepe (amely ott lángolt, égett, gőzölgött, füstölgött a kereszten Grünewaldi szőrös gyökércsavarodással csüggő véres, nyálas, ejakulátomos, vizeletes és fekália-enyves kimúlt Véres Test Megváltó-Szégyene alatt, a Példázatok Pokla, az Égő Gyehenna, a sápadt bamba ácsorgók, fehérremeszelt arcú tétova vak körülállók, s a nagykörmű sárga halál-szagú vak gombalapfejű ácsszögekkel (egymásra csalánlevélként hajtván) átvert húsfésű lábak alatt összeroskadván motyogva-zokogó, Krisztussal-bevérzett, Krisztussal-benyálazott, Krisztussal-bekönnyezett Szűz-Anya szűz szűzhártyás szülőnyílása alatt a Megváltás-Domboldal büdös, megújuló, bűntető gödreiben és üregeiben), ott gőzölgött, füstölgött, lángolt, égett falum szeméttelepe a katholikus temető aljában, az egyik faluvégen, a Bicske felé szalagosodó por-út (Bicske felé, ahová polgári iskolába jártam vonattal) a temető kis-utca akácfái és a temető háromszög-csúcs-lombjaként, mint elkurvúlt lapostetves asszony-ágyékszőr, s virágzott bürökkel, csalánnal, gyermekláncfűvel, kamillával, bógánccsal, kutyatejjel, vadkaporral, lapuval, lila szirombársonyerezetcsillag vadliliommal, mint az Elmúlás Tehetetlen Tenyészete! S e büdös virágzó szemét-sziget széle-alján, az országút-pormásli csordavert, lópatavert, szekérvert porlövet-pamacsaitól ezüsthártya-vértezettel befüstözve, ezüst porfüsttel beszőrözve és a lecsüggő szájszélig szürke porzsákruhába köpve; fehér kőkereszten festett pléh-Jézus függött megfeszítvén, rozsdás csüggő pléhteste újraföstve itt-ott: világoskék korong-golyókká a lapos, pillátlan pléh-szemek, a szakállszőrzet: rozsda, a száj-ovális és a szájból kicsurgó vérzés piros pöttyök és piros ér-vonalak kacskaringós hínárharangja és szeplő-gömbhalmaz zuhataga, le a lángoló vörösre festett szív-seb lándzsalékig, a bal rozsda-mellbimbó alatt, s az egész megváltó pléh-test csupa vérfröcsögés az ezüst országút-porfüst testre-erjedtség, pléhre-tenyészettség alatt, a rozsdás férfiágyékon festett sárga lepelhullám, a rozsdától szivacsosra rágott pléh-lábakon száraz égő szalmavirágcsokor, a rozsda-töviskoronás fej fölött pedig a kőből hurkásan és eresen kidomborodó bajszos kacskaringós fehér meszeléshártya sváb betűkkel: I.N.R.I. Ő volt az, én Egyik Jézusom: a Názáreti Jézus, a Zsidók Királya! (A többiek is ott kereszteződtek az erdő-útak, szőlő-útak, zöld mohaemlős dombok csecsgolyója alatt szalagosodó útak, búzaföldek szálkás és tüskés aranyhabtántorgás-örvényeinek pipacsos és kék búzavirágos sziget-csücskeinél, a metszésvonal-útak poros és gyepes széleinél: Eljövendő Megfeszíttetésem Rozsdás és Festett Előjel-Álmai!) És a temető-oldal kutyatejes és krisztustövises, zöld bársony-csacsifüles, kék korongtalajrózsás dombjába fúrva a nagy vasbogár-szögekkel kivert rozsdás pléh-ajtajú halottas-pince, hulla-pince, bonc-pince, kődoboz-üresség ablakán vaskeresztek-rács (dohszag és halálbüdösség fújódott ki onnan, mint a Sátán végbélszele), az ajtón nagy szívalakú fekete vaslakat. Be-beleskelődtem olykor (mert akkor is a halál töltötte be szívemet élő óriás-sejtjeivel!) s láttam a mohos és varangy-nyirkos kék tűzzel varangypislogó hosszú kőfélhenger közepén nagy X-lábú faasztalt (mint Reichenbach Mátyásnál, a hentesnél), azon hatalmas szikrázó bádogtepsit. Mást semmit. Csak zöld dögszagcsönd örvénylett halálhomályával kamasz-orrlikaimba, s a voltak barna nem-lét csöndje, nincsenek-ott-csöndje ömlött be tág kamasz-pupilláimon szívemig: betömve a szív lüktető gödreit és vonagló húsát barna rothadatlan és rothadhatatlan rongyaival: az Elmúlás. (Mintha új szívet műtenek a régit kivágva: tudatom mellkasába a Halál Bernard-professzora ültette az újat, a lét-pótló halál-szívet, hogy hinni tudjak: az életben és nem az elmúlásban!) S így élek boldogan és boldogtalanúl, de nem félve már semmitől, rettegve nem: semmitől, a Halál Szívével Tudat-Mellkasomban: halállal-dobogva, lüktető élő halállal agyam mellkasában: amíg majd én is meghalok. Hisz eljön az a végső idő, eljövend majd az én halálom is! (Csak ne jöjjön gyorsan, pont-váratlanúl, csak jöjjön lassan, hogy tudjam végigélni meghalásomat! Hogy tudjam megélni halálomat! Sors, ezt add meg nekem! Sors, Sors, Sorsom, Te Hozzám-Sose-Hűtelen!) Odabent, a zöldhomály-émelyédes boncoló-pincében csak egyszer jártam, 1946-ban talán, amikor a herceghalmi vonatkanyarban a batyuzókat lesodorta (úgy csüggtek a vaggonokon, mint csecsemő-majmok majom-anyjukon) az ellenvonat sok kifelé-nyíló vas-lepkeszárny ajtaja. Aztán odahozták a halottakat. Ahogy megszámoltam: tizenhatot. Nagy őrjöngő, darazsas, lepkés, legyes, katicabogaras, szitakötős, szöcskés, mézelőméhecskés és virágméhecskés, levelibékás, kecskebékás, tücskös, temetőbogaras és varangyos nyár volt, őrűlt, tébolyúlt, elmebajos napcsillag-gömbrózsával, ott feküdtek a halottak sorban: zsákokkal, újságpapírral, kék és barna csomagolópapírral letakarva, dehát kilátszott mohabolyhos arany-istenkekesztyű lábfejük, kék-kesztyű kezük, véres koponyahajzatuk, s ahogy a ropogó gyűrt papírokat, zsákrongyokat sorban leemeltem, láttam ivarszőrzetüket és ivarszerveiket, a férfiakat, asszonyokat, térd-fölött letört (mint szöcske lába ha gyerek-ujjbögyeid közé fogva a kitinszív-térd bütyöknél leválik, a szöcske elugrik zizegve szállván a fényben, a dróttüskefogas-drótcsillag rézlábszár meg ott marad ámuló ujjaid között kékpettyesen) asszony-combfelet, ahogy a sárga zsirmirigy-koszorúból (mint szilánkos tört ezüst-szög) és az eres húshurkából kiszögeződött a letört combcsont-tő, láttam a pucér szőrfüstös (már gyomrukban bugyborogva erjedő) dagadt, puffadt hasakat, a szőrcsillagos jéggolyó láng-emlőket, a véres fogsor-vicsorgásokat, piros, hegyes gombaként kipüffedő nyelveket, a szőrös orrlikakból szivárgó taknyot, nyálat, vért, halálvizenyőt, s a zománcmerev szemgolyók (a szemhéjak mind fölgyűrődve és legyűrődve!) barnasága és kéksége zománcosan izzott mozdíthatatlanúl, forgathatatlanúl, mint a rovarok, bogarak csonthártyakoponya gödörbe ágyazott, mozdíthatatlan kristálytoboz-szeme kék szőrkoszorúban, a rézdróthorgonyharang rágószervek, szájszervek, orrlikak fölött, a kék csápok alatt, mint a madarak szeme, gégenyisszantás után. S a halálpince előtt a nyitott ajtó zöld halott-ürege halálfüst-ködében Görög-bácsi ült és merengve pipázott, az őrző, a halál-őrző, a halottak királya, öreg, szikkadt, vékony, hosszú, vállgödörig-zászlósodó bajuszos, hártyás, májfoltos, eres, bibircsókos, szeplős, szuvasfogú ősz sváb napszámos, ült, mint egy hatalmas zöld kristálylécekből ácsolt Á-betű, zöld kristálylécháromszög óriás imádkozó sáska, mint egy hatalmas Ájtatos Manó, hosszúgégés hosszúzöld guminyakkal, zöld háromszögszív-koponyafejjel, hosszú kék sváb kartonvászonkötényben, ült a halál előtt egy hokkedlin, a boncpince-ajtóüreg-ürességkőtojás emberdögszagú zöld csöndjében, kamillák, kutyatejek, sárga gyermekláncfűvirágok között, s pipázott: És kukurikult a kakas. És delet harangoztak. Kicsiny gyermek voltam még (jaj, drága drága Tamási Áron, te Ábeles Én-Halottam, aki azt írtad egykoron Ábel szájával szólván, hogy „abbéli örömömben sírok, hogy nekem is van édesanyám”, Már-Te-Is-Halott, Édes Vadrózsavirágzás!), hogy színész valék! Emlékezetem enyv-szagú, izgalom-szagú, deszka-szagú, festett vászondoboz-szagú (a kék színfal-hátvászonra festett zöld pálmafák, meg fehér óceánjáróhajó), fröccsgőz-szagú, forgatókönyv-szagú, emlékezetem dolgokkal fénylő űrfeketéjén fehér (aranyhímzés-horgonyos) tányérsapkák nyüzsögnek (mint az elképzelt fémkorong ufók), vastag aranyrojtrózsa vállbojtok, mint színes rojthólyag medúzák, cifra tőrök, a munkás-férficsípők aranytövisei. Kis csíkos pizsamában kelletett mindíg a mozgó deszka-állványzatszíntérre mezítláb kiszaladnom, s mondanom, amíg ölbekapnak „Édesapám!” meg „Édesanyám!” s tán húsz gépelt oldalnyi ilyen csuda-dolgot! Futottam hát apám fehér verítékgyöngy-arca szorongásában, a Lipka István kocsmáros kövér, tokás, fénylő rózsa-mosolyában megfürödve előbb, aztán sipirc kifelé (mert hiszen óriás tél volt akkoriban, jegesmedve-testű, tüdőgyulladás-fújású, mikor óriás süvegekben úgy szikrázott és lángolt a hó, mint a népmese gyémánthegye, tengeren-innen, tengeren-túl, ahol a kismalac túr, s törpe nádtető-bajszú házunkat a gerendabordákig belakta a hó, hogy lapáttal alagútat vágott apám a kiskapuig, s úgy jártunk boldogan a meleg hó-alagútban, fehér lihegés-páfrányokat köpve szánkon és orrlikainkon, mint az eszkimók!), kendőbe bugyolálódni, inni a citromos teát, meg Dévay Gyula iskolaigazgató-úr és dalárdaelnök-úr rózsamosolygó tenyerét érezni izzadt, ideges, fekete kisgyerek-fejemen. Hát így valék én színész. A Sárgapitykés közlegényt játsztuk! (Hogy Déryné Széppataki-Senbach Róza édes napló-szavát éljem!) Életkorban előbb, mint Petőfi Sándor, meg Arany János. Kaptam is ajándékul egy nagy fehér, fekvő porcelán-agarat, amit anyám a konyhakredenc kis horgolt csipketerítőjére tett dísznek, a rézvirágos réz-kávédaráló, meg a nagy rézcombcsont-tökű rézmozsár elé, apám aztán egyszer (csak tehetnéd mégegyszer Csontváz-Papa, Csont-Se-Apám!) egy részeg éjszakán (anyám a vekkerórát akarta hozzávágni!) meztelen felsőtesttel (horpadt hátán a tüdőcsonkolás vágásvonala, a tarkótól a csípőgolyóig sarló-ívben meghúzott piros tintaceruzavonás: mint forradáscsipkekoszorú-virágvillám) hosszú fehér gatyában (szőrzacskós férfiassága kipenészlett a vászonvágaton) mezítláb a konyhában tébolyogva, üvöltve meg röhögve előbb kést keresett, aztán keresett valamit, hogy odavágja! Aztán szeme egyetlen részeg barna cikkanásával (mint egy barna darázskristály-cikkanat) meglátta a fehéren fekvő porcelán-agarat. Elvigyorodott, nézte (mi ott szorongtunk Gyula-öcsémmel a fehér szoba-ajtókeretben, Gyula bömbölt, anyám sírt), nézte, nyálasan vigyorgott, aztán odatántorgott, mint egy részeg, karcsú, vékony üveglécekből-ácsolt és forrasztott féloldalas, szőrös, szeplős, háromszöglécrózsaként fölhegyesedő, mohó bogár, nyálzó szájjal, hatalmas izzó, izzadt nagykörmű kezekkel, megfogta lassan, nevetve az agárporcelánfehérséget (mint imádkozó sáska a fehér legyet), s úgy a piros cementpadlóhoz vágta (mint Isten egy útált albinó, pigmentszegény vörös-fehér-csillagot!), hogy az a fehér porcelánagár milliárd szilánkra föccsent szét (a fehér szilánkok tűzcsíkokat rózsálltak tűzrózsalegyezősugárban, mint őscsillag ha fölrobban, befénycsíkozták a petróleumlámpa-fényes konyha derengő űrdoboz-összegét), fehér porcellán-csillám, fehér porcellán-szikra, fehér porcellán-szilánk zuzmarája lepett be mindent a hajnalodó konyhában. Apám (a döbbenettől talán, bátorsága szégyendöbbenetétől) félig kijózanodva térdrehullt s elkezdte az agárszilánk-cserepeket részeg tenyerével összekotorni, négykézláb, mint a varangy, dehát azok a fehér szilánkok beálltak az ujjaiba, tenyér-élébe, tenyerébe, mint fehér tüskék, mi sírva szedegettük ki a kék kéz-húsból őket, aztán mostuk nagy vérző kezeit a lavórban, ő meg állt óriás fehér kérdőjel-görnyedéssel, spárgája, zsákja s szőrzet-lángja kitetszett, állt a szegény fehér-gatyás gótikus szőrös ősrovar, és sírt, és véres volt a lavór-víz és arca vérmaszatos, ahogy könnyeit vérző kezeivel kente, állt ügyefogyottan, mint az Eltévedt Emberiség. És sírt! Aztán az ágyba csalogattam. Aztán sírva elaludt a kövér izzadságfoltos dunyha alatt. Köhögve aludt. Mindíg köhögve aludt! Alvása a köhögés volt! Részeg alvása is köhögés volt! Mi meg Gyulával ott izzadtunk, ingben, klottgatyában, a harmadik ágyban, csupalucsok büdös dunyha alatt (mint egy óriás varangy sárga, puha, lüktető, pihegő, lihegő, fölbuggyadt, olvadt kidunyhásodott nedvedző mirigybőrdunyha pocakja alatt, belefúródván a zöldfoltos szürke mirigybőrdunyha-has puhaságába, mint veidlingben kelő kenyértésztába, ha fagypiros gyerekujjunkat dugtuk: tenyértőig, a mutatóujjat!), és sírtunk és szorongtunk éber-álmainkban összegyűrődvén dolgainkban (mert összegyűrődött dolgaival és égő színes csöndjeivel a valóság), fáradtság-álom-szörny-éberségében, gyík, kígyó, sárkány, szitakötőszárnyas vaddisznókan-hemzsegő álom-éberségben sírtunk szorongva a piros kakaskukuríkulásig! Aztán már jobb volt. És hát nagyon régen is volt ez. Nem sokkal annak-előtte, hogy elkezdtem járni: napszámba. Sokat a kőművesekhez. Házat építeni! De büszke voltam én Istenem. Nem mondom el én most, nem az akkori boldogtalanság-boldogság teljesnek-mondható valóságát, de szerettem nagyon a kőműves-segédmunkát. Csak egy hosszú levél részletét írom most ide, amit egy asszonynak küldtem 1972 Augusztus 25-én Siófokra: „Uramisten: kamaszkoromban, mennyi cementeszsákot (meg búzászsákot) cipeltem a vállamon, sokszor tántorogva, de vittem, föl a pallón (föl a mások padlására), pedig egy-egy zsák volt vagy ötven-hatvan kiló is. A legények, meg a férfiak csak röhögtek (a kicsin), (mondtam már, hogy a munkásemberek, meg a szegényparasztok, napszámosok milyen durván tudnak viccelődni!) én meg csak vittem és le sose ejtettem azokat a zsákokat, hittem pedig sokszor, hogy megszakadok inaimban és tüdőmben, hogy vért hányok rögtön! Aztán kezdtem újra! A malteros-ládát is mindíg nekem kellett hátul vinnem, föl az emeletre, a rácsozott léc-fogsorú pallón, mert így volt a nehezebb, s csak röhögtek a nagyok és öregek, hogy folyt le (kicsurogva abból a lötyögő koporsóból) a meszes sárga pép, a malter, a klottgatyámra, kamaszka-pöcsöcskémre, a térdeimre, lábszáraimra! Egyszer meg „tréfából” egy darab kutyaszart, (így!) egy-darab száraz kutyaszart (ami olyan, mint egy poshadt, penészes fehérrépa) tettek a kis-lábosomba, a krumplipaprikás tetejére, mert azt adott a Mama, azt vittem ebédre! De én nem sírtam, nem is szóltam, de azért nagyon fájt, beültem egy földöntött kút-gyürübe (mint egy feneketlen cement-hordó, beton-hordó), néztem a szarral-megkoronázott krumplipaprikást és nagyon fájt! (Ők meg csak röhögtek. Most már, szánva sorsukat, tudom: nyomorúságuk, elhagyottságuk, kiszolgáltatottságuk, „műveletlenségük” embertelenségének kegyetlen vígasza volt az a röhögés! Egy-órányi föloldozás a Nem-Is-Tudott-Pokolban. De igaz az is: fajtáim gyűlölik a kiválni-akarót, a különöset, a bolondot, a többet-akarót. Mindíg tajtékzásig heccelték a falu bolondjait, ütődöttjeit, elmebetegeit is. Józsit például, aki nyitott gatyasliccéből kidühöngő kőmerev hímvesszővel futkosott az utcán epileptikus görcs előtt, meg Lintner Gyurit, aki télen is mezítláb járt, cigarettát sodort és mindíg harmonikázott, ha a nagygazda éppen nem ganéztatott vele! Ez az én lenni-akarásom egyik titka!) Aztán dolgoztam tovább esti tücsökszóig, s este futottam haza, gyűlölve nyomoromat, nyomorúságunkat: olvasni a verseket, meg Dosztojevszkijt, meg Kantot, készülni szívemben a jövőre! Vagy feküdtem hajnalig az udvar kamillás gyöpén, vagy ülvén a tó partján: merengtem, hallgatván a békák milliárd kuruttyolását, csobbanását és brekegését, szagolva a vadkapor, meg a tó-réti sás, meg a békanyál, meg a rothadt, foszforeszkáló nyírfakéreg édes mámorát: vagy lefogtam apám részeg kezét, vagy visszahoztam a kiskertből a zárt ablakon (ablaküvegen) a liliomok közé kivágott égő petróleumlámpát, vekkerórát, vagy izzadtam a dunyha alatt rettegvén, Gyulával. Aztán másnap kezdtem újra. Mert kellett nagyon az a pár fillér napszám! (De a valóság még ennél is bonyolúltabb!)” Azám: a kiskert, meg a kút-melletti ecetfa, meg az öreg szederfa a nyárikonyha előtt. Meg a bodzafák, orgonafák. Meg a kőrisbogarak: nagy dunsztos-üvegbe szedtem őket (a zöld kristálygombszemű kettős cseréptoll-hátú, középen üregvonallal, zöld vonalüreggel kettőbecsíkozott zöldbajszos kristálytéglák!), s vittem Gonda Ármin úrhoz, a patikushoz, s kaptam a bajszos zöld kristály-rudacskákkal bozsgó egész dunsztosüveget néhány szem giliszta-cukrot! Rózsaszín meg sárga töpörtyűszerű, habcsókszerű cukorka-rózsát! És szedtem ugyanígy a cserebogarat, a kamillavirág sárga porpontszembuborékhalmaz-köldökű fehér sziromcsillagos fejét, hársfa-virágot, balzsamos füveket és balzsamos virágokat, Gonda Ármin úrnak, a nagy kövér, jóságos patikusnak, aki üvegcséi, gótikus stílusú fekete írásos fehér porcellán-tégelyei, óraszerkezetfinom klasszikus réz-mérlegecskéi (a mérlegtányérok: két homorú napkorong) között állt mindíg fehér köpenyben (engem szeretett nagyon), mint egy óriás rózsaszín, göndörszőke-pihés malac, s mosolya volt maga a jóság, a hitel, az odaadás: szedtük zsákba, üvegekbe, túlvilági látomással zörgő és kaparászó barna staneclikba, papírzacskókba, amik cukrosak voltak még belső gyűrődéseikben, meg darált-mák zsírosak, átpergamenesedve a mákzsír ütéseitől, meg lisztesek, vagy porcukor-szemfödőfoszlányosak! Az én lét-szedegetésem nem sokkal előtte volt annak, hogy katonaszökevény lettem, tizenhat évesen, 1944 Novemberében. Sok falumbeli (vonatozó!) diáktársammal bevonúltattak katonának, én menni nem akartam, dehát menni kellett „fölkoncolás terhe mellett”, szüleim sírtak, anyám, az édes, könyörgött, s elmentem én is, lisztes-zsákból spárgázott hátizsákkal, volt abban: szalonna, kolbász, kenyér, egy fekete klottgatya, meg egy fehér ing, aztán Otto Weininger Nem és jellem című könyve, Immánuel Kant A tiszta ész kritikája, aztán Oscar Wilde egy meséskönyve, s Baudelaire Szentség-Könyve, A romlás virágai, a hármas fordítás-áhítatú: Babits Mihály, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc magyar csudavirágai. Fekete hajam a vállamig göndörödött, hullámsisaksátrával, mint az édes hippiknek, s egy SS-teherautó vitt bennünket az akkori Horthy Miklós-Körtérre, onnan gyalogoltunk Bunt János barátommal a Dunaparton a géppisztolyos nyilaskatonáktól őrzött fölrobbantott Gömbös Gyula szobortörmelék-kő-ökörségét súrolva kamasz szökés-elhatározottságunkkal Pesthidegkútig, ahol is a sorozó-tábor vala, gyermekek, kamaszok, felnőtt férfiak, katonatisztek, kiskatonák hangyaboly-bozsgó rémület-halmazsokasága (az oda-úton a megváltás fehér avar-üledéke, az albinó megváltás, röpcédulák eső-ázottsága, vánszorgó és tántorgó, könyörgő és szőr és rongyszalagcsík megszégyenűltségek laza, roskadt fonat-tekervényei: zsidó menet-századok, Égés-Tudatlanságok, jaj!), mi meg bementünk az ideges és oktondi emberbozsgás halálgyűrűbe! S ott tudtuk meg (egy falumbeli kisfiú jött ki zokogva a sárga kicsi vályogházból, ahol jelentkezni kellett), hogy nincs a nevünk előre fölírva! Vala ott egy kerekeskút, nagy rozsdás vasmargaréta kerékkel, rozsdás vaspikkelytátogás sárkányszáj-tarajosgőtecsőrrel, mellette nagy szuronyos puskával őrző kiskatona! Mi aztán elkezdtük Bunt János barátommal a vas-margarétát forgatni, zúgatni, karikáztatni, míg okádni, köpni, prüszkölve lihegni nem kezdé a vizet (mint vak öreg sárkányszáj lángot, a mese-vén), habosan, pezsgősen, buborékosan, vízszalma kévésen, buborék-lángtölcséres kéve-ökretekben! S ittuk piros tenyércsészénkbe zsibongtatva fehér gyűrűörvény-vízpontpezsgéssel, a megváltó vizet, mint a Krisztus, a Fölfeszített Szőrgyökér-Megváltódás római lándzsával meglékelt szívéből patakzó sárgapiros halálvizenyőt, az épp ezzel, az épp így megváltót, a Megfeszített Gyökérszőrtüskegubanc-Rángás-Elcsöndesültség oldalán fátylasan, büdösen lepatakzót, leszivárgót, ittuk a megváltás édes italát! Ó annyi vizet nem ittam én még életemben, hanem a víztől, mint kőalma; a kiskatona bandzsán bozsolyogva nézett minket, puskaszuronya élén lángolt a haláltél, aztán elfordult gyorsan (sejtve tán, hogy mit akarunk?), mi meg usgyé!, beugrottunk egy férfi menetszázad kotlós-szárnyasan szétnyílt szívébe, az óriás-lábszárak közé, két kis Kamasz-Gulliver az Óriások Tanácsának Cipő és Lábszár-Dzsungelében! Aztán visszafelé: villamoson, Stukákon, jövénk, a Horthy Miklós-térig, közben nyilas-kölykök fehér-kereszt zöldszalagos, géppisztolyos razziája, sziréna- vasrózsavijjogás, világ-szívverésként fölzendülő, döglétet megrázkódtató szőnyegbombázás (az égi szitakötők zengő rajában: a hemzsegő üveg-állatok hasa vasüvegszárnyas sáska-ajaklebeny-tátogással leffegve megnyílt, s zizegő, vonyagozó, sziszegő vastömegpontokat köpött, síró, csecsemő-jajongó vaspetéket ürített okádva), (mint bogárnőstény bogárhímtől-megtermékenyített petéit peteszülőzacskó nőstényszülő-gyomrából rángva, zacskós és harmonikazacskó-szelvényes csöcsös-tömött szülőgyomorhüvelyvonaglással), s egy Horthy Miklós-körtéri kis könyvesboltban (az apámtól kapott kétszáz pengőn) megvettem még a bombázás-szünet rengés-csöndje édenében! Tóth Árpád Összes verseit, Tóth Árpád Örök virágokját, s néhány Friedrich Nietzsche és Oscar Wilde-kötetet. Aztán (vak zöld eső volt és vak fehér szél) egy másik SS-teherautón hazajöttünk barátommal Biára, a viaduktig (amit Matuska Szilveszter valaha fölrobbantott!), ott leszálltunk, elbújtunk estig egy esős gyomorbelsejű rozsdás kukoricakéve-kúpban. Aztán haza! Aztán öröm, rémület, szorongás! Bújtam a speizban, beágyazva a (hatalmas anyacsöcs toll-izzadt levélsorvadás-belű) dunyhába a kéményben (hogy kormos valék, mint a cigány-népmese Kisjézusa), a hordóban, (testhúsom szaga: mint az eleven bor, mint a virágméhek testszaga eleven nektár, eleven virágpor!), aztán 1944 December 24-én este hatalmas tűzpontvirágállatok nőttek az éj-űrben, az égűr tengerfenéktalajon, a csönd-koporsó űr-szívében óriás Isten-csillagszórók, mint óriás gyermekláncfűpehelygömb-tűzpontszövedékrózsák (apám gyalog jött haza Budapestről, mert dolgozni járt még, nehogy a nyudíj elszakadjon féltüdeje öregségétől, mint Peter Slemil árnyéka, aztán irtózatosan berúgott, bögrével itta az einslágos, kénes bort, s lefeküdt ingben, hosszú gatyában s hortyogott nyitott szájjal, kiszőrösödött arccal, s el is feledte, hogy én még előző nap kezeimet csuklóig piros festékbe mártva ott álltam a biai főutcán, s úgy integettem a német katonáknak, egy SS-tábornok le akart vala lőni vont-csövű fekete pisztolyával, de aztán abbahagyta, s csak egy nagy pofont adott!). Aztán csönd. Csönd. Csönd. Csönd. S a hóködrózsa hajnalreggelben megláttam az első orosz kiskatonát. Úgy jött utcánkban, a Német utcában (ecetfás, akácfás utcánk neve ez vala), mint époszomban, A Sántha családban. Ritka nehéz anyagrészecskék, például króm, nikkel összeütköztetésekor, ha azokon szikrát üttetünk át: olyan szervesanyag kezdetek, aminósav-molekulák születhetnek, amik évmilliók fejlődés-történetével képesek lehetnek az élet fölépítésére! Az én ember-létem és költészet-létem e ritka, nehéz anyagrészecskék átszikráztatásával építette föl a kezdet-sav-molekulákat, létezés-kezdetem gyönyörű lüktető, pöfögő, erjedő kocsonya-csíráit! A Szent-Szív-Csírákat! Amit elmondtam: az a kezdet törmelék-egész. Haza ha megyek, boldog szerelmes hazatántorgásban: mindíg először ki a temetőbe: hiszen ott az én emberségem múltja, ott a biai katholikus temetőben. Ott vannak mind az elrohadtak, a régen-elrohadtak, s a rohadozni-kezdők, mind tenyésznek abban a sárga, sárga földben, akiket szerettem, a szeretőim, akik gyűlöltek, a gyűlölőim, a rokonok, nem-rokonok, s leülök Aszt Júlia-Mária sírjára, Júlia-Mária sírja pici peremkövére (tizennégyéves-korában halt meg agyhártyagyulladásban, én hoztam ki a koporsóját a házból!), Júlia-Mária sírjára, hiszen őt is nagyon szerettem, s nézem a temetői gyepben virágzó kutyatej sárga küllős kristálycsillagát, s nem sírok. Mert hiszen Júlia-Mária tizennégy-esztendős sárga csontváza vad férfi-szívem alatt. A Megváltást-Nem-Megszülő Mária Megváltó Vén Fia. A Szűz Mária töretlen-hártyájú hüvelyrózsája: Isten áthatóságától megtermékenyűlt Kihordottja és Megszületettje. Ülök, negyvenhatéves, bajszos, őszülő bajuszszőrzetű, meg-nem-őszült-szívű Rómeó! És azt mondom: jól van! És azt mondom: élek, s azt mondom, meghalok majd én is. Mert így: jól van! Mert igazad van Hatalmas Halandóság. Hiszen Te tudod! Kötelességünk! a Halandóság! És ezt már tudom! Tudom ezt már! Megértettem Kegyetlen Halandóságomat Kicsiny Mária-Csontváz, Csontváz-Mária, Mária, Júlia, Csontváz-Júlia, akit nagyon szerettem! A Halál Teljessége a Lét Esztétikája. Igen! És ezért: a szív erkölcse: az esztétika!

Az Isten-szárnyverés égő cserepei^*

Most tél van és hó. 1974 tele. 1974 Decembere. Feleségem két éve halott. Feleségem két éve a földben. Két éve enyészik édes húsa a földben. Két éve elhagyta eszméletének szelíd sárga rózsáját, megszelidűlt őrület-rózsáját fagyottan, szelídremagát-visszaölten: agyvelőjét, mint Isten bolond csillagát ha odahagyja: belefúlni az időtér ismeretlen gömb-őstömegébe, két éve a földnek hagyta agyát. Két éve bomladozik és rothadozik édes hajzata és szőrzete a földben. Halottan is kemény tiszta mosolya. Két éve már! Meghalt. Föld. Karácsony. Temető. A varjak: feketezöld mohabalták, levágódnak a kerti földre: a temetői földbe: most tél van és hó, s a varjak föllángolnak fekete átokhányadékként a kék idő-üvegkockatömb bevérzett szilárdságába. Mintha fekete moha-esernyő, zöldkék penészrongy láng-károgásokat okádna a részeg föld, az öntudatlan hanyattfekve-rángó, az űr szeméremszőrzetébe. A híg szilárdságba! Mint véres óriás őrűlt szemgolyó a decemberi ég délutáni tele. Mert most tél van és alíg-hó. 1974 tele. 1974 Decembere. Ó teleim, teleim, teleim, esett, fagyandó teleim, ó, telek!, esősek, köd-köhögéssel rekedten üzenők, eső-málladékban a koponyahajzatig eltemetődve, a kék és fehér esőcsillámok, zöld és lila eső-üvegszilánkok miltoni angyal-pokolzuhatag-zuhanásában, esőüvegkardok lángzó és őrűlt kristálylégyként (szeme, mint két gyémánt-vese, rovarszőr-őszirózsakoszorú köldöktojása!), cikkanó kaszabolásában vércsíkosra vagdalva (mintha a tűnődve ázó testét, a meztelen-ruhátlant: piros tintaceruzával kajszosan, kacsosan és szálkásan összevissza firkálta volna őrűlt gyermek, aki nem tudja, hogy sorsa merre van, csak ceruzája van és vak szíve, kis őrűlete, nagy tébolya, a csöpp Szorongás-Óriásnak, Hebefrén Kósza Céltudatnak), a télben, ó teleim, ó, telek, telek, ó: Tél, Tél, Tél, Óriás Halálzuhogás. Ó telek, telek, telek, szív-telek, eszmélettelek a virágzó szív fagycsöndharangjai, a tudással és könyörtelen tudni-akarással magzatos elme elvetélés-decemberei, amikor nem magzatelhajtással, művi vetéléssel, de spontán abortusszal vérződik ki az elme ismeretlen tudat-testéből a megszületni nemzett gondolat, háromszerűen (mert egy a homlok-középen, mint a zöld csuklyasisakszív-hártyaháromszögkehely-fejű sáskának: az üveg-tömegpont), hatlábúan (mint a mesebeli mítoszasszony), vagy tarajosgőtelárvahím-hernyózással (rózsabéka rózsakérdőjelként), de itt, ott: a majdani szeméremdomb szív-dagadásán, a szemhéjakon az üvegbőrhólyagba foglalt csontcserépgömb laza koponya-kezdeten már zsíros és szurkos, szutykos magzati szőrzet kezdet-lángjai, mint ifjú szív költészet-szőrzet kezdete, amikor szőkén sarjadzani kezd (mert verset fog írni már a kezdet-ember, az embertudat szív-kezdete), ó telek, telek, telek, fagyott és gyalázatos szívem telei, halál-decemberéjszakák, vacogás-telek, iszonyat-telek, tél-tarjagos bíbor óriás hókakasok (kék tűzmirigy-szakállal konya tűzmirigytaréjcsipkeholddal, kék kukorikulás-villámokkal, kék szemhéj-csészével), ó, telek, telek, telek, dermedésem verejtékes döbbent éjszakái, ó, telek, telek, az isten-szárnyverés égő cserepei, halál-teleim, télhalálaim, miért is szólok én most rólatok? Miért? Mert tél van és alíg-hó. 1974 tele. Most tél van. Újra tél. Sokszor járt körül, gyűrűzve és sandán körözve (lépése körspirálvonalait egyre szűkebbre rajzolva nyüszítő szívem körött) a depresszió, a Depresszió!, mint az Égő Kegyetlen Isten, hatalmas fehér szárnyveréssel, öldöklő késes szárnyzuhogással, az Égő Szárnyas Ősfehér Kegyetlen, hogy égő hótestébe gyúrja, gyömje, gyömködje, gyömöszölje (mint sebesűlt haldokló katonát ellen-katonatársa a gaz-hulla és élő lény-mocorgás láplatyakba) a Teremtés-Ősidő-Fejlődéstörténetének páfrányos és pecsétfás, zsurlós kezdeti gőzölgés-korszakában valami páncélos-csőrös kristálykúp-csőrfogsorpatkó szájú, földet-súroló páncél félgömb-pocakkal kúszó őslénykúszadék-összevisszaság-állatkezdetétől pontkoszorú-vérlikacsosra átharapott testemet (a valóságos határfelületekkel bíró embertestet!) és elmém szívét, a teremtőt, a teremteni-akaró, megvalósítani-akaró, hókéveként szétzuhogni nem akaró, forradalmi piros tisztaságot! És legkeményebb hóba-taposással, legszilajabb kurjongatással, legpimaszabb füttyel füttyentve és fütyörészve, legvigyoribb hold-akasztottarccal, legátkosabb és legtajtékosabb szárnyverés égő fehér hó-karolásával: 1958-ban! Igen, 1958-ban, hetyke gyötrettetésem és gőgös önáltatásom vad-módi szajha és balga idejében, 1958-ban. Pedig mindíg csak a rendet akartam. A Rendet. Fegyelmet. Tisztaságot! Hogy ne mondhassam egy későbbi vers-töredék fehér cserepével (hiszen sorsom szívveréses zsákja dagadtra gyömködve vers-töredékekkel, töredék-versekkel):

 

Sorsa míg a téllel lassan megtelik: betömi fehérrel csönd-üregeit.

 

És azt se mondhassam könyörögve, elborúló elmémnek, amit egy asszonynak írtam 1972-ben (de ez is vers-temetőm friss téli földből kiásott sírjának egy hajfoszlányos vers-koponyacsontdarabja maradt csak, a nem-feledtető rothadásban!):

 

Énelőlem hiába futsz, te gyíklábú kő! Önmagadról annyit se tudsz, mint egy csecsemő.

 

Rendet akartam! Igen! Igen! Igen! Igen! Rendet. Teremtő Tiszta Szép Fegyelmet! Okos Tisztaságot! Rendet. De nem úgy, mint a kórházi bolond, az édes elmebeteg, akit láttam egyszer viharzó csipkelángokkal föltarajló, buborékpetehalmazokkal pezsgő esőben térdepelvén a kert lándzsás vaskerítése mellett a hátsó-bejárati betonjárdán. Hogy is volt? Mikor is volt? Tél volt. Óriás megőszűlt hajzatú eső! Mikor is volt? Hogy is volt? Jaj, Anyám, jaj, Édesanyám: hiszen annyiszor jártam én az Elmegyógyintézetekbe, voltam oly sokszor látogató, cipelve gyümölcsöt, könyvet, csokoládét, piros sztaniolpapírral bepólyált csokoládé-karácsonyfa-szívet, hurcolva szívem szegény szégyenét, hurcolva szívem gőgös szánalmát, rózsacsokorba, vagy margaréta-csokorba fullasztva ágyékom, őrjöngő pelikán-hímségem szigorú kegyelmét! Hiszen annyiszor! Hisz annyiszor: Édesanyám! Mama Édes, te tudod! Ugye tudod: Mama, Mama, Mama! Ugye tudod! Emlékszel ugye! És térdepelt a bolond a lángoló, csipkés, bugyborékoló téli esőben, az ősz-hajzatúban. És az édes Kiégett, a kedves Már-Veszélytelen, a drága Üresség-Szabad, a Szorongásnélküli Szabadság Boldog Üressége, a Csönddel-betöltött Szőrös Ember-Koporsó ott térdepelt a megőszűlt, paranoiásra-dagadt átlátszó óriás-esőben, eső-óriásban. Ott térdepelt az esőszutyokban, fekete tél-latyakban, szürke betonon-mocsokban. És egy óriás bádogtepsiből: (előbb) két marokkal emelve s szájába kotorva (majd elsárgúlt virágkesztyű-ujjaival csipegetve) tömte szájába röhögve a tejberizsát. A barna-bőrhártyás rizs-sütet maradékot. Tömte, gyúrta, gyömködte vihogva, vigyorogva és röhögve a sárga tejberizsát (a sültet, mint sült pécitököt mi gyermekkorunkban). És arca, a szőrös, összekenve a sárga rizsalekvárral, az esőssel. És arca, mint a darazsaké, méheké: sárga virágporos. Mint a darazsaké, méheké. Mint a méhek feje (szeme, a kék kitinszívhólyag, a szőrös gyémántsejtrózsa napraforgótányér, görbűlt korong, zöld csipkelángkoszorú peremmel, belűl a korongban gyémántszívecskék sejtösszesség-tányéra). És arca, nyaka, melleszőre, mint a darazsak feje, szeme, szőrös kitinmellénye: virágpor-lekváros sárga. És ruhája kopott, mint a régi szégyen, és feje födetlen, mint a teremtés, és cipője madzag nélkűl tátog fűző-likacsaival, mint a halottak hasoldal-pontvonala, mint a Halisten pontvonalsor-lélegzőnyílása, és lucskos haja ősz esőben ázik, és barna lobogóként arcába ragadva, mint Szabó Lőrincnek, és keze ősz-fekete kosz-kesztyűben, és térdepelt a fehér zuhogásban. A tél eső-lángjaiban: a Boldog Bolond. Mögötte (az épületben) a zárt osztályok szégyene, üvöltése, szemérmetlensége, jajgatása, hörgése, sikolya, katatón tébolya, kényszerképzetes kristályvillogása, bevizelés-mosolya, befosás-pityergése, maszturbáló magánya, gyötrelem-verekedése, onanizálás-hullása, homoszexuális-végzete, nők egymásban-szerelme (a Sapphói szentség), depressziós defekálás-nyögés, mániás csecs-tánca és fallikus mítosz-szégyene. És ő csak evett az esőben. És ő csak falt az esőben. És ő csak habzsolt az esőben. Jobb kezében bicska. Nyitva. Mert ő, a Rend Üresség-Bolondja mindíg rizsakockákat, sárga rizsa-téglákat akart kimetszeni a sűlt, pépes és szemcsés, szivecske-kása lepényanyagból. De a pontosan és szépen kimetszett élükkel, hegyükkel és szögletükkel, szabályos sűltrizsa-kockák, a pontos és szép sárga téglák beomlottak éleikben, szögeikben, hegyeikben, csúcsaikban, szögleteikben, sárga metszésvonalaikban a vastag őrjöngő esőben. De mit törődött ő, a Röhögő Koporsó, ezzel? Csak vágta röhögve a lepénytéglákat a serclis tepsiben, csak tömte szőrös szájába vihogva, marokkal a szétázott étket, mint varangy a pihés légypotrohot, mint elázott agyagrögöt a hullaföldevő, aki a holtak mániása, a halál üdvözűltje, a túlvilág eljegyzettje, s hiszi a halott földet zabálva, szájába a holtak földjét tömve (amiben a halottak húsa, csontja, szőrzete, szerve, szeme és szíve elolvadt!), hogy a halandóságot zabálva a halhatatlansággá emésztődik szerveiben a halál-föld, hogy a halandóság csillag-anyagát habzsolva halhatatlanná eszményűl, áttetszővé, mint a cellofánember, s majd könnyű lesz, nem halott, s az űr szigorába emelkedve imbolyogva ellebeg, az Öröklét Halhatatlan Cellofán-Szobra, s mert átlátszó: benne már a csillagok, terek, anyagok, ősök, örök bővületek és örök szűkületek. S szája sárga sár-rózsa, s arcán halálagyagból óriás sárga sárga, kacskaringós, Sár-bajúsz. Sár-sarló. Agyag félhold. Sárga sár-nárcisz. Igen, a Bolond! Térdepelt röhögve az esőben. Ingje spárgás, ingje gombtalan. Arca szőr-zsákban. És röhögött. És evett. Arcán, nyakán, kiálló, tarkó alatti nyakcsigolyáján, térdén, csámpás félcipős bokáján porló, zengő csipke-fröcsögő, szétrobbanó vízlepedők. És ő csak térdepelt. És mindíg új téglákat metszett ki a sűlt sárga anyagból, mert pontos, szép rendet akart. Szabályos metszésvonalakat, szégyentelen tiszta csúcstalálkozás-szögleteket! Rendet! És mert üres vala, mint Isten Ősnemzés Utáni Ágyéka: végigélni se tudván ürességét, már nem is tudva kiégett tébolyát, csönddé-szétégett önmagát: mit se törődött a kudarccal, a rend-kudarcával, végig-gondolni-se-tudva röhögő, térdeplő akarata, pontos-metszésű kése csődjét: csak a rendre-törekvést cselekedte, az önmagát-is-alíg-tudó, csak tette a rendért az akaratot, röhögő-eszelősen, rab-szabadon térdepelvén a habzó ősz eső kemény és konok csattogásában. És térdepelt a mocskos betonszalagon. Mellette nagy gumikerekű stráfszekér, azon zöldrefestett vashordók, vashurkabordázatúak. Abba hordta egy kopaszon-piros, rózsagolyó-arcú sváb öregember a moslékot két hányadék-csipketerítő-peremű vödörrel, az elmebetegek ételmaradékát (a pléhvödör peremszélén téglacsipkepiros, száradó kásamoslékcsillagkorona), összekeverve mindent, ami maradt (mint a Sátán kacéran, föltámadás előtt a holtak szőreit, csontjait, atomjait és elemi részecskéit, hogy másba keveredve másban az anyagok eredendő ember-voltuk önmagára ne találjanak!), s a kopott pléh-vödrökből (melyek sárgák, mint a mézelő méhek virágpor-nektárgyűjtő kitin comb-puttonya!), barna, kitérdepelt kordbársonynadrágjára löttyent, lottyant, nagy főzelék-buborékokat pöfögve és köpve fújódott és spriccelt (lövellt, mint a Bűn ejakulátuma!) a zsíros piros-sárga kása. És a szekérhez fogva öreg, csontos, ősz ló, maga a Lehajtott-fejű Busa Buta Bánat, nagy lomha feje, akár egy ősz szőrkoporsó: ősz szőr-gyémántszálas moharongyliliom-orrlikakkal, óriás szeme barna széntojás, szempillája sárga margaréta, földig-zuhogó ős-sörényhaja, betonig-aláhömpölyödő farok-lombja mint az ősz mindenség nemi szőrzete, patái csámpás, pöffedt szaru-gombák, bordái, mint Noé bárkája a megépűlés kezdetén a vízözön-kezdetben: ívelt és ívüreges szálka-váz, ősz bársonyronggyal borítva! És verte nagy láng-vízlapokkal az eső, a téli, az elmebeteg eső, s a ló csak állt, a bolond térdepelt. Mindketten szótlanúl. Rend? Igen, de ne ezt, de ne ilyet, de ne ezt az akaratos röhögő tébolyodottságot! Ne ezt a víz-omlást, vonal és szögletomlást, kása-omlást, öntudatlan zabálva-szabadságot! Nem! Most tél van. 1974 tele. December. Most tél van és hó. Most tél van és alíg-hó. Tél, tél, téli szél! Óriás Üveg-Ember a Szél! Tél. A Szél: Óriás Üveg-Férfi! Üveg-bajszú. Üveg-szakállú. Üveg-hajú. Üveg-fogú. Üveg-körmű. Most tél van, tél. Nagy redős üvegköpenyben jár a szél! Óriás ráncos üvegköpenyben jár a szél. Óriás üvegcsizmában jár a szél. Óriás üvegcipőben jár a szél. Országrészeket lép. Földrészeket lép a Szél. Most tél van. Tél. Ráncredős üvegfújása: üveg. Szuszogása, lihegése: üveg. Hatalma: üveghártya! Ó, tél van, tél, tél, tél, tél! Óriás köd-ruhás Köd-Asszony a Tél. Köd-hajakkal, köd-sörénnyel, köd-emlőkkel, köd-asszony-ivarszervvel, köd-testtel zokog a tél, lénye és szervezete a Tél, ez a foszló és torlódó óriás Köd-Asszony. És látszik, látszik: Nőstény-Lénye belseje! Jaj, tél van, tél, tél, december. Puha üvegruhában, lágy üvegruhában; csörgő, zörgő, csörömpölő, zizegő, cellofán-ruhában jár nagy léptekkel, óriás-léptekkel az: Asszony-Szél, a Szél-Asszony. Ruhája örvénylik, lobog, ropog, recseg, és leng puhán és zordan zizegve. Testében falvak, városok, országok, népek, testében bánat, boldogság, baj, betegség, munka, halál, nemzés és szerelem. Testében a Tél Fehér Szidalma! Kést adtam és mit akarok kapni? Az én szívemet nem lehet becsapni! Az én szívemet nem tudjátok becsapni! Ne mondassék, amit mondtam én zokogva 1972-ben, egy versagyagtöredéken, magam-siratva, nem-ismert Istenemre szólva:

 

Istenem, mi az neked: egyetlen-tűz éneked?

 

És az se, ami jegyzetfüzetemben közvetlen ez után íródott, ne mondhassa rólam senki, nézve rettegve rettentő arcomat:

 

És véres arca csupa vér és arca vérben fátyolos és vérző teste csupa vér és vérben áll, vért mosolyog, és vért beszél és vért dadog és ámulata vérpiros és tündöklete vérpiros és könnye vér, sírása vér, halála vér, halála vér!

 

Igen: ne mondódhasson már csak a halál! Jaj, az a depresszió! Én voltam a hazában depressziós, a haza volt nekem depressziós, a haza volt bennem depressziós? Volt bűnöm elég! Volt? Ifjú társaim a szóban, akikért szólok most, akikhez szólok most: ne hallgassatok a Hallgatásra. Az Elhallgatásra. A Fehér-Léptű Átok-Öreg, ha jön: a Ne Szólj Sanda Súgása: döfjünk szigorú szerelemmel férgekkel-nyüzsgő irígy szívébe. Az Egyetlen Lándzsával! Mert ez a dolgunk. Mert csak ez a Rend. A Megvívás Verejtékes Gyönyöre, Iszonytató Hányingere a Szónak, a Létért Elkötelezettség Szerelmes Szerelme! Én négy évig nem tudtam írni! Gőgöm gyávaságát levetni nem tudva, se levedleni önszerelmem és önáltatásom gyávaság-gőgpáncélruháját, szégyenem gőgös szemérmének törékeny gyíkpikkelyruháját: megnémúltam, mint akinek torka jégcsappal betömve: befagyott, dadogva szélhűdött ifjúi szívvel, vacogva, verejtékezve és rettegve kés-önmagamtól: hittem szégyenes ifjúsága hallgatott bedagadt száj-belsővel, mint kinek szájában dér-rózsa, nagy tömött, kemény rózsa: dérből, szélütött szívem ifjúsága a Nem-Szó Végtelenség-Tér-Vákuumába dőlt tarkon-ütötten, mint agyvérzésben az árvaság, az egyetlen test, amivel szólni lehet, mint tarkón-lövött, akinek koponyáját úgy törte át a revolvergolyó, hogy a tarkókoponyacsonton megcsúszva nem az élő agyvelőt fúrta át végső robbanás-dörejével a fémgolyó, a gyermek-kisujj vastag haláltű, hanem súrolva, csiszolva, ráspolyozva az agyvelőhártya burkolatát: a koponyabúb csontgömboldal tetejét robbantva szét a deres-hímzésű téli levegőbe tört, ő meg, a lelövött a holtakkal iszamos Csönd Véres Gödrébe hull: félhalottan s ki tud-e mászni majd onnan, mint Ivan Goran Kovacsics a Tömegsírból?! Hallgattam? Megnémúltam? Elnémúltam? Féltem önmagamtól? A történelemtől? Kortársaimtól? A haláltól? Hogy becsaptak? Hogy becsapódtam? Hogy hazúg voltam? Hogy tiszta voltam? Hogy mertem ember lenni? Hogy gyötrődtem, én, a halottak királya? (Mert volt halottam: elég! Mert van halottam: elég!) Hogy voltam embertelen? Kegyetlen a szerelemben és kegyetlen a megsemmisűlésben és kegyetlen a megvalósításban? És kegyetlen önmagamhoz is? Igen! Igen? Szebb és pontosabb választ adni nem tudna más, mint Ő, aki két éve ment már a földbe, aki ott nem-dacol már a földben, két éve már, akihez hűtlen voltam sokszor a szerelemben, aki beteg volt, s akinek tisztaságához hűtelen sohase voltam. Soha! Dehát csak én szólhatok. Ő már nem beszél, mert ő már a föld. S a föld, a föld, a vele-föld, az általa-is-föld, a föld nem beszél! Szólni emberhangon nem tud. Ezt megtagadta Földjétől az Isten! De Ő, aki két éve halott már, akkor, 1958-ban csak bíztatott gyémánt-szikrázva szigorodván, kés-kegyetlenséggel és pipacsos szorongva-mosollyal, szidva, szeretve, őrjöngve és remélve, elektrosokk után és elektrosokk előtt: hogy írjak le mindent, ami eszembe jut, írjak füzetekbe, üljek íróasztalomnál naponta nyolc vagy tíz órát, a csontig tépődve bolond önérzetem húsában, tépjem le gőgöm, szégyenem, szemérmem és hiúságom alázatnak tetsző páncélruháját! Írjak, mert különben meghalok! Ő meg belehalt! S akkor füzeteket vettem: kis ötvenfilléres kockás iskolás füzeteket, a szemérem fehér-fekete-kockás irkáit, s mint az írást (a betűt) tanuló kisgyerek az iskolában írni kezdtem végzetem vagyonát! Írni? Édes Halott, te Kegyetlen! Milyen elbúrjánzott, vad temetők, repkényes, indás, iszalagos, vadrózsabozontos, csalános, lapuleveles, ecetfás, bürkös vadméh-szája, vadméh-szeme, vadméh-párzószerve, vadméh-csápja szagú, varangy, csont és csillag-szagú vers-temetők, éposz-temetők, vers-őskezdet-földek (amikor robbanva, gőzölve, sisteregve, torlódva, hömpölyögve és szörcsögvén lüktetve erjedett még az anyag, sült, forrt, rotyogott, amikor önmaga tudatára ébredt megszületésével az eddig-zárt anyag: s lett kristály, kő, arany, föld, márvány, víz, levegő: kezdet!) ezek a füzetek! Milyen vad ámbraszagú kegyetlen temetők és teremtés-kezdet-végzetek ezek a füzetek! Csontvázak, virágok, szigetek, hullák, halottak, őssárkányok, történelmek, jajok, szerelmek, halálok, őspáfrányok, kocsonya-óriáskétéltűek vers-születésföldrésze és élet-temetője, temetőből-élete: ezek a füzetek! Szégyenem és keserveim füzetei. Megmaradásom füzetei! Ellen-depresszióm füzetei! Egy hűség kegyetlen akaratának véres jajokkal teleírt fehér rózsaszirmai. Ezek a Füzetek! Erzsike gyémántakaratának, kegyetlen és tisztavégzetű szánalomtalan szerelmének végrendelet-kegyelmei ezek a füzetek. Igen. Címek. Kezdetek. Címtelenségek. Sorok. Éposz-kezdések. Vers-szakaszok. Jajok. Halálok. A mégis-igen élő, lüktető sejtcafatjai. (Mintha mikró-szitán átpréselnek, átpasszíroznak a szív szövetéből egy darabka foszlányt, aztán a sejt-paradicsomlét mikroszkóp alatt vizsgálva, látják: összeállt az átpréseltség: egy sejt kialakúlt: lüktet, pöfög, dobog, sejtfüstöt fúj bálnaként, örvénylik belső pontjaiban, kocsonyás határolt laza kötöttségében!) Temető-rengeteg! Rengeteg-temető! Idemásolok most sorokat, szakaszokat csontváz-virág-együttes Tejútból:

 

Járunk a holtakon. Hullákon szeretkezünk. Nincsenek ők oly mélyre temetve. A kutyák emberhúst ettek. Emberek vagyunk. Vétkezünk. De ők is vétkeztek, szerettek.

 

*

 

Virrasztok. Fázom. Tegnap még itt voltál. Most egyedűl ülök. A tél beült szobánkba, hallgat: zsebében kotorászva. Jég csapódik ki a falakra, mint az égbolt szikrázó salakja. Amit vettél, szárad az őszirózsa. Egy-egy szirom A padló s a szár közti űrbe hull. Zajtalanúl. Mint isten, ha könnyet ejt.

 

*

 

A lépcsőn még féltem, most már itt ülök, félelem-nélkül őszülök. Te alszol már ott largaktil-közönyben, én virrasztok itt gyertyaláng-büdösben. Verítéke a zuzmós levegőre csörren. Virrasztok. Ne félj!

 

*

 

Aztán:

 

Ó kopár föld! Csont-idő, mikro-pillanat, a megölt idő kis tere, kő-máglya, hol csak száradék növény, gutaütött agg fák reszketése torlódik a lét cserepei, virágzó trágyalé között az ég halhatatlan ércei felé és begubódzik újra, holdselyemből szőtt bábba nyüzsgő temető, kés, rák, sikoly, kába gyűlölet, málló-falú egy-ikrába. A bánat satnya-zöld.

 

*

 

Aztán:

Még egy utolsó szót pusztulás előtt. Mert nem halál ez, csak pusztulás. Halál? Irtózatos vereség, téboly-gyökér kisarjadt dögvirága. Szőr-gyűrűben a szem véres-palástú gömbjei, mint hal-uszonyok véreres nyálka-szárnya, vér-bordatüskés szárnya. Még egy viadalt, mielőtt a verejtékszopó napcsillag-állat begöngyöli izzó, szárítószájú csápkötegével, s kiszívja nedveit, szerveit.

 

*

 

Hallgasd szívem, hogy ugat a bársony-pofájú pillanat.

 

*

 

Minden napom csillagos, minden éj csillagtalan

 

*

 

Legeltettem rózsaszín tücskeim, ápolgattam

 

*

 

Nehéz jéggel vert szívem zúzott húsa begyógyúl

 

*

 

Most már ami jönne, annak sincs jöhetje, most már ami menne, annak sincs mehetje. Most már ami jönne, annak sincs jövése, most már ami menne, annak sincs menése.

 

*

 

Aztán:

 

Ó, ti legelsők, akik elszakadtatok az édes, buja, makacs föld * Meddig bírom még szótlanul a kínt, meddig forgat még örlő nagy szájában a némaság, meddig * Mikor a ló hasából kimászott a véres szörnyű ember * Mikor megvágta a ló nyakán az eret, nagy dúlt szárnyait lecsüggesztve föléje tornyosúlt a Rém. * Izzó láng-eres szemhéját az alkony félig leeresztetve, de ő nem látta már az alkony rovar-hadát, csak rátapadt a vér-lövellő sebre, s fuldokolva ivott, arany-tornyok, lángomlás * Ki kell már mondani, mert elpusztulok! * Ó, élni, élni, élni egy pillantaig még, a bogár lába-nyikorgásának hang-idejéig, csillag-időnyi pillantot még

 

*

 

Aztán:

 

Ihlettetlen napjaim

 

*

 

Meddig ülök még szótlanúl?

 

*

 

Aztán:

 

Mindent megkaptam: dicsőséget, hírnevet, fájdalmat, gyötrelmet, vágyódást, undort, gyönyört

 

*

 

Aztán:

 

Barátom, bennünk egy a végzet, egy a halál és egy a szándék, ha abbahagyjuk az egészet   ék Meddig ülünk még szótlanúl mi, táltos-lovunk lomha dög lett? Haljunk, ha már meg kell halni! Zabáljuk a nyirkos földet!

 

De nem! A holtak: halottak! Nekünk pedig élnünk kell tovább! Tovább és mindíg. A szív verésidejéig! A halálverítéking-időkig. Ahogy azt azoktól tanúltam, akikért élni érdemes. Most tél van. 1974 tele. December. Akkor is az volt. Egy barátomtól utaztam hazafelé Ceglédről: személyvonaton. Este. Munkás-vagón. Zsúfoltság. Gőzfürdő-meleg. Úgy ültem ott, megrendűlve, a szív legtisztább gyökeréig, hisz barátomat autóbaleset érte, s ott vágták, metszették cafatokra, s gyógyították életté a ceglédi baleseti kórházban! Agyam szégyenében még a kórházi ágy, gépek, szerkezetek, csövek, a födetlen összevagdosott testen a forradások, óriás piros tintaceruzaírás-kardvágással, piros páfránylevelei kék kacskaringói, a pici hártyazacskó, a szemgolyók réműlt Babits Mihályi haláltól-szorongása. Úgy ültem ott a munkásvagónban, mint egy Móricz Zsigmond-regényből, Krúdy Gyula-regényből az izzadt füst-zsúfoltságra, gőz-tömöttségbe hullt úr, új, fehér báránybéléses barna szarvasbőrkabátban. Szemben velem két férfi. Pályamunkások. Néztük egymást. Én megszégyenűlten. Ők talán gyanakvóan. Az urat! Igen, ők: pályamunkások. Kezük, mint csúcsuk-tört szőrös, rozsdás vaskos vas-ollók. Az egyik férfi: demizsonból bort kínált a másiknak. Az meg itta. Arca: szorongás-maszk. Arca: veríték-maszk. Mindíg pénzt kért: csak húsz fillért! Aztán lassan kiderűlt: a bort-kínálgató piros kukoricacsutka-bajszos ember: cukorbeteg és epilepsziás! A sovány rémület-szorongás ördög-gyötörtje, ez a középkori átkok boszorkány-árnyékában, varangyvizelet és női szeméremtest-illat tébolyában szorongó, hegycsúcs-éjféli ördög-lakodalmak véres bak és nőstényviháncolásainak halál-szorítottja: egészséges. Mint a Karácsonyi Csillag! Gőz. Füst. Zaj. Röhögés. Baka-nóták. Aztán megszólalt a szorongó: „Építkezünk: Ástam gödröt a mésznek. Másfél méter mélyen voltak a paták! Nagy tél lesz! A férgek tudják, János bácsi, olyan mélyre lehuzódtak.” Csönd. És János-bácsi: „A múltkor bekómáztam. Azt hitték részeg vagyok. Pedig húsz éve nem iszok bort fiam. Úgy mentem a földről a tanyára, mentem, elzuhantam, mentem, elzuhantam. Nem emlékszem. Így van.” Csönd. Aztán a Jövőtől-Szorongó, a Vékony Vaslécekből Összehegesztett Szőrös Vasgótika Könnycsepp, a Vas-vonalakkal, Vas-pillérekkel és Vasívekkel Összeboltozott Csipkés és Vonalháromszöglet-Vas-Picasso-Ember-Kép: szorongása verejtékrongyait leökrendve arcáról és ideges szívéről, hosszú, csönd-irgalmú hallgatás után, kilángolva depressziója sárkány-testéből, kivágva magát (késsel a sárkány-test húsát meglékelve belűlről) a Virágzó Dög Élő Teteméből egy véres és húscafatcsipkés őskőzet-pikkely alól előmászva, szinte Krisztust látva megszületni az Egyetlen Véres Szőrös Rózsaölből, kiáltva ezt mondá a téli éjszakának: „Egy élet, egy halál! János bácsi!” Mit mondhatok még? Legyünk Szabad Tiszta, Szent Györgyei Teremtő Irgalmatlanságunknak. Ha lenyelt bennünket, gyomrából, mint sírból kiásódva, ha szemben velünk virágzó Szívünkre köpi kristálypikkelyszív-pofái büdös lángdühét: győzzük le a Tunyaság, Elbénulás, Mélabú, Tehetetlenség Űrbe-Földagadt Ősszikrázat-Ősizzadmány-Átkos és Szörnyeteg Ős-Pikkelydögét. Akinek keze: kőkesztyű! Karmai: kősarlók. Szíve: dagadt szőrös zsírbuboréklüktetés Délibábok Hőse. Mit mondhatnék még? Most tél van. 1974 tele. Ámen.

Költők halála, kamaszkorom költő-áhítatai, s Chile, ami volt és ami lehet még^*

Miért kell meghalnunk? Ezt üvöltözöm, ordítozom, jajgatom és sírom két évtizede már! Miért kell meghalnunk? Tudom a törvényt, törvényét a halandóságnak, halandóságunk szent kegyetlen törékeny törvényét tudom, fölismertem és ismerem a törvényt, az elmúlás rettenetének törvény-tisztaságát, és el is fogadom büszkén a törvényt, dacos és büszke ember-szívvel, konok és tiszta ember-elmével, megértem a törvényt létem (embertelenséggel, átokkal, gyönyörrel, szerelemmel és teremtéssel burjánzó, ágazó irtózó és hömpölygő) halandóság-embertudatával, teremtő tékozlásom csillagtűz erkölcsiségének, emberálom-átok erkölcsének eszmélkedő tisztasága kegyetlenségével. És mégis: miért kell meghalnunk? Meghalnunk miért kell? Lassan minden múlt lesz már: akiket szerettem, akiket temettem, akikben hittem és akik hittek bennem: múlt, mint az őslénytan, ősbetegségtan, ősnövénytan, csillagászattan valóságos nyomjelei a téranyag valóságában az anyagtér szellemmel-kivérző örök-jelenében: költők, barátok, temetők, történelmek, írtózatok és háborúk, költészet, hitvallás, mámor, tébolyúltság, szegénység, sívárság, gyűröttség, elmebaj, skizofrénia, mánia-depresszió, ködös felhős hisztéria, késsel-döfő paranoiás tajtékzás, üldözési mániák, téves-eszmék, a gyilkos doxazmák, kiégett koponyák (mint füst és korom-szemgödrű, büdös füstöt köpő aranyszirmok taréjkakascsipkézetével és izzásrombusz-pikkelyezetével kihamvadó, gőzölgő parázskocka, izzás-doboz ház), megaláztatások, és kegyelmek, röhögő átokként fölhabzó (hab-szökőkútként kék kévékkel föllövellő) kiátkozottság, és a lenézés, gyűlölködés, gyűlölség, megbocsátás, és meg-nem-bocsátás, a feledés és a nem-feledés, a soha-feledni-nem-tudás, a soha-feledni-nem-akarás, átok, megátkozottság, elátkozottság, bosszú, irígység, sandaság, és a letaposni-akarás, eltaposni-akarás, eltiporni-akarás, letiporni-akarás, zseni-gőg, butaság-gőg, nem lángelmék középszerű gőgje (ami mint az otthoni szegénység-ganéjdomb aprócska szegénység-kupacán: a szegénység-agyvelőn kivirágzott sárgarézdrótkaprocska csillagzása, sárga sziromkoronás fejű virággyík növény-ágaskodása, a zöld növénygyík terpesz szőrpikkely-lábakkal és lábujjakkal, a kéz-széttártság húsos háromszög-növénypihe zöld drót-szoborkezeivel), az elgáncsolás, a hatalmi téboly, az elhatalmasodás (veszett-kutya-maró, habzó szájvödrű) vicsorgása, a nyálas vigyorgás és véres buta (véres fogsorú és vérző ajakcimpájú, hernyós szelvényekre repedezett szájszirmú) vigyorgás és az olvasatok, és minden, minden, minden, minden! Megőszűl lassan minden, kifehéredik lassan, minden, mint a skizofrén havazásban, mint Isten elhagyott gondolatai, a magukra-maradottak, a Teremtés-Szívben, a Teremtés-Elmében, a Teremtés-Akarat Térgondolat Létében véletlenűl ottfelejtettek, mint a földben (föld-csillaganyagban) a lárvák föltört tojáshéjként dermedező (eres és sejtezett, pontozott, szemgolyó-hártyafélgömbös, rágószerv-hártyaszelvény-csipkepatkós, nyitott, a lábak töréshelyén szilánk-koszorús lukakkal tátongó, a hártyarózsa-ürességhurkabajszú) virágmintás hártyazsákjai. Isten elvesztett, elfeledett, elpazarolt, eltékozolt, eltévedt, elárvúlt, elkurvúlt gondolatai. És áznak a csöndben, mint öreg ősz kurvák az esőben, csontosan, csámpásan, lucskos árvasághajakkal, esős kezekkel, csámpás cipőkben csámpásan, Willendorfi Vénusz hájfodor-buggyadtság bugyborékosan, s kopaszodó ősz fejük sír az ősz esőben, s félretaposott sarkú kivágott cipőjük előtt (a dagadt barna-eres, harisnyátlan kék lábfejeken szívalak-ékben kivágva a cipőbőr)! vízcsipkecsibelábakkal ugráló eső a tócsában, az ég-vizeletében, s pezsgő, hemzsegő, szétpattogzó és fölpattogzó levegő-vízbuborékok az aszfaltos vízlepényen. A kopaszodó, kopasz, őszülő, gipszliliomgiccs ordináré Ágyékszerelem-Vénuszok, mindenféle: fiú, kamasz, legény, férfi, vén, öreg, trottyos, fehér-szálka-keszeg, véreshurka-kövér, szeplős, borlángos, sápadt, izzadt, szorongó, ágyék-kevély Kan-kiszolgálás Megszállott Réműlt Szegényei. És mégis, és újra és újra és mégis: miért kell meghalnunk? Meghalnunk: miért kell? Feleségem (önjelölt, gőgös, árva, föltisztúlt-szívű és föltisztúlt-elméjű) halála után három napig feküdtem ébren halottas ágyán, a már-nem-halál ágyon, a barna kordbársony-heverőn, amely széles és vastag, mint a finn temetők sírjai, éjjel nyitott lámpafényben, hajnali vérderengésben, alkonyi kék szoba-ködben, néztem halála helyét, meghalása helyét, a világoszöld szobafalszögletcsúcs-negatívot, közvetlenűl a mennyezet alatt, s a sárga villanylámpafény-kristálydobozban, s a kék alkonyat-szobadobozban, a vérző hajnalzár-kockában, a nappali töprengés-köd fehér hömpölyetében és göngyölgő verejték-zörejtelenségében rászóltam hangosan: nem a Halálra, nem a Túlvilágra, nem a Transzcendenciára, s nem is a Kórbonctani Intézet bonctermének egy sárga márvány-asztalán meztelenűl fekvő, pici emlőivel és teste szelíd szőrzetével szégyentelenűl elfekvő holt-tetemre, a hús-szerv-szőrösszesség lélektelenségre, az elévűlt szőrlángos anyagzsákra, a félig-nyitott szeműre (a barna zománcfagygolyóra, a fekete koronglukasra tört-szempillás rózsaszemhéjtokjai csészésen félig rácsúszva, zsírfagyottan)!, a gyöngéd-lábúra és harmatcsillag-kézfejűre, nem, nem Rá, aki volt, volt, volt, volt, valaha, vagy nem is volt talán? de rászóltam hangosan a megtörtént halottra, Rá, aki volt ő, valaha volt, volt, volt, volt, tegnapelőtt még (lélegzett, gyöngéden járt, és szomorúságköddel némán mosolygott), a Volt-ra szóltam, a Lélekre szóltam, Rá, aki volt csak már, a Csönd Üvegkorporsó Szívében feküdve (ami izzott üregében és üvegfalai tégladobozában, parázslott, mint a sárga fa-széndeszkalapkristály), rászóltam a Lélekre, aki elment: „Hát most beszélj! Hát most szólj, ki a csöndből! Hát gyere ki a Csöndből, Te Önmagadtól Önmagad Halottja, hajolj szívemre túlvilági szájjal, mondd a szívembe túlvilági szájjal, üvöltsd ki Piros Hurok Ginsbergje, Semmibe-ugrott Csönd, üvöltsd ki annak előtte már vérengzeni is kész vérengző önmagad, te Szelídséggel-Üvöltő, üvöltsd ezerrel-földagadt szívembe Önátok Önző Édes Gőgös Önhalottja: miért tetted? Miért? Hol vagy? Gyere! Gyere! Gyere! Gyere ha tudsz. Kegyetlen Áldozat, törd át az emberi Lét-Nemlét Áttörhetetlen Hártyafalát, most gyere ki a Túlvilágról, most gyere át a Túlvilágról, mint Szuzó Üdvözűlt, Mennyországba-jutott, minden anyagtulajdonságot (gravitációt, ellen-gravitációt, mágnesességet, elektromosságot, nyomást, tömegvonzást, taszítást, forgást, spint, spirálist, örvénylést, pörgést, ellenállást) legyőzni-tudó Volt-halandó Halhatatlanjai, a már üdvözűlt emberek! Dehát a csönd nem válaszolt. Nem válaszolt a villanykörtefénysárga, alkonyat-kakastaréjszínű, hajnal-parázstéglaizzású, nappal-homálybarnaság-bajuszú meghaltság-szoba csönd, halál-szoba csönd. És nem válaszolt a csönd! A csönd hallgatott! Rászólásomra se szólt vissza a csönd, a Hitt Lélek nem válaszolt, aki mégis volt valaha, akivel tegnapelőtt még szóltam, s aki (mint a népmese aranyvirágot-lépő szegény leánya kezétől orsó-pörgetésben forgó öregek lánnyá, s legénnyé ifjodván a forgatás-forgás visszafiatalodás-idő-örvényben) tegnapelőtt még (hallottam is)! húsz évessé visszafiatalodván arcában, rámnézett asszonyi táltoscsikó-kanca mondai arany-mosolygás szomorú szemérmével, aztán elkezdett egy könyvet lapozni, hogy megnyálazott mutatóujjahegyének fénylő nyálhártya-korongjai redős pajzzsá száradoztak a könyvlapcsücsök utolsó fekete betűsor-alatti fehér szélein, amitől mindíg is föltébolyodtam. De most nem! Hiszen nem tudtam! Mert nem tudtam! És a meghalás-utáni evilági túlvilágtalan Csönd nem válaszolt. Vissza nem szólt a már-meghaltak-benne-csönd! Mert a halottak nem válaszolnak. Mert a halottak beszéde csönd. Mert a beszéd csak az élők hatalma! És nem a halottaké! Mert a halottnak tiltva van: szólni! Mert a Halálnak: szólni tiltva van! Hogy ne tudódhasson ki a Titok? Igen! Nem lehet átbeszélni a Meghalás-falat, mert hangszigetelése örök. Teljes. Egyetemes. Zárt. Egyértelmű. A két Lét-Idő, és Lét-Tér (ki tudja hol a Nem-lét Teljes Tartománya? Anyag-nélkűli Derengő Végleges Anyagtalanság-Mégis-Anyagtestformákkal Nyüzsgő Birodalma? Mert a Túlvilág, ha anyagtalanságával lehet, formáiban csak az Evilág dologi formáiban folytathatódik, valósulhat meg: ez a Negatív-Evilág, vagy fordítva: az a Pozitív-Evilág, s a miénk melyben s mellyel élünk, mindennek fordítottja? Ez a Negatív-Túlvilág, vagy Pozitív-Túlvilág)? közötti tökéletes hangszigetelésű Ismeretlenség-Falat áttörni nem lehet. Áttörni nem tudja se halott, se halál! Most már tudom! Tudom! És mégis: miért kell meghalnunk? De mégis: miért kell meghalnunk? Tudod: Halott? Tudjátok: Halottak? Tudjátok. Hiszen a szó: csak a mi hatalmunk! Hiszen a szó csak az ember-élők hatalma! Miért hát a Halandóság? Miért és kiért ez a Bűn? Ez: Létezésünk Büntetése? Micsoda ocsmány őrület, micsoda tékozló téboly, hogy a szervetlenből szervessé képződött, vagy ősizgalom, ős-átszikráztató összeütközés sokk-hatásban alakúlt anyag, a biológiai létanyag úgy, s oly tökéletessé szervezte önmagát: milliárd részletével (atomjával, molekulájával, sejtjével, ezek halmazataival, szerkezet-halmazaival, halmaz-szerkezeteivel) az agyvelővel, az agyvelőben, aggyal: hogy ez a féktelenűl-tökéletes lét-szervünk képes fölismerni: tudja fölismerni saját halandóságát. A halandóságot. A két pont közti időteret, vagy téridőt ütve át létünk kegyetlen cikkanatával: a sorsunk! Ezt tudjuk. S csak mi: emberek! Képességünk: saját (s a Lét Dolgai) halandóságunk fölismerése: halhatatlanságunk egyetlen lehetősége! Mégis: Miért kell meghalnunk? Miért? Az élő anyagtömeg-hártyahéjkocsonya csomagocskákból (szerkezetileg és föladatilag) megszerveződött és fölépűlt redős, tekervényes, hurkás, csigás, hártyaburkolatos, kérges halmazat-óriáscsomag, a tudás-csomag, fölismerés-csomag, értékelés-csomag, raktározás-csomag, irányítás-csomag, észrevevés-csomag, döntő és programozó-csomag: (minden központi föladatát és mellék-föladatát fölsorolni nem akarom) az emberé: halandóság-voltát fölismerni, tudja halandóságát, tudja halálát. Tudja a halandóságot! Tudja a halált! Miért, mire kellett ez a Létezésnek? Léte halandóságának fölismerése (az embernek) léte gyönyörének büntetése? A Lét-Megváltódás Bűnhődés-tudata: hogy tudatja velünk, esendő és boldog emberekkel halandóságunkat? A Megváltottság-Hit bűntetése a Halandóság-Tudás? A Teremtés (vagy Teremtő) bűntudata: hogy olyan egyetemes szervet épített ember-koponyánkba, amely tudja saját halandóságát? Vagy gőgünket, ember-dacunkat, gőgünk tiltakozó emberségét akarta ezzel (mintegy lángoló ujjhegyével megérintve ember-voltunk bizakodásra-mindíg-teljes szívét) meginteni: hogy vak szerelmes embertelenségünkben el ne hízzon (pihés rózsahólyag-hurka disznóként röfögve) öntelt, gőgös, büszke, kegyetlen, káromló emberszívünk? Isten tékozló teremtésének bűntudata vagyunk mi: emberek, a fölismert halandósággal, a fölismert halállal? Nem tudom. Folytathatnám. S a két pont, a fogamzás-pont, s embrió-pont, megszületés-pont és a halál-pont közötti Tér dolgokkal és jelenségekkel zsúfoltan virágzó Idő-Spirálját éljük: mi halandók, akik tudjuk halandóságunk hatalmát! És mégis: miért kell meghalnunk? Miért? És hol vannak már barna harangzengő, kéktűz tücsökcirpelő és az indulatos láz piros hegedűjén jatszó búskomorságom kamaszkorának, őrűlt piros, csikón táncoló megváltásra-készülődő, hetyke táltosfiúságát még csak önmaga önmagáról tudó kamasz-ifjúságomnak, ifjú-kamaszságomnak forró, misztikus, tanító, vagy elutasított káromlásos költő-áhítatai, a földben-se-talán-már: Detlev von Liliencron, Richard Dehmel, Arno Holz, vagy hol van a legnagyobb-bátorságú, ezüstkeretszemüveges sohase-tétova: a szent átváltozáson megtörtént lágy, tikkadt, szikkadt és szilaj énekkegyelem: Alexander Blok, ő, a Legnagyobb Ember-Bátorság, ő, aki megszakadó rothadt tüdeje vérével, a véres nyállal köpködte tele Oroszország Szent Nagyzását, Forrongó Pusztaságait és kupec-izzadtság-szagú égő hó-rózsa városait, ő, a Legbátrabb Tudat, a Legkonokabban Bátor Költő, Tudat, aki mint a természeti léterők biológiai dolog-formái közül az átmeneti állapot-formák, átmeneti lét-formák: a növényállat-létezők, vagy állatnövény-létezők: (formájuk még mikro-növényi, táplálkozási, szaporodási módszerük és vándorlás vagy tapadás-létmódjuk már állatszerű, vagy létük dologformája már mikro-állati, de csillagküllő-csillámszőrös szájszervkéz-zabálás gyermekláncfű pehelyként bolyhosan szétküllőző bolyhgolyóként lüktető állapotuk még növénymódszer-szaporodású és növényi fény-foton-elnyelés fotoszintézis zöld sejtbelsőbe-épűlés táplálkozású), a gyötrelem kettősségét, a kettősség gyötrelmét élte léte ember-alakzatával és költészet-alakzatával, a dekadencia és a forradalom szent őrűlt együttesét! És hol van a földben, vagy a-földben-se-talán Viktor Hlebnyikov, a Tébolyúlt Édes Szent Költő-vándor, a Szent Zseniális Kopott, a Lángelme-Dosztojevszkij-Félkegyelmű, aki egy nagy üres tollpelyhes, sárga izzadtságfoltos, sárködszín-koszos dunyhahuzatban, dunyhacihában cipelte verseit a hátán, kószálva és vándorolva, mert tele vala gyömködve (mint fekete szőr-eres pihelibatollal) az a kopott fenékig lógó dunyhazacskó verskézirat-papírlapokkal, s vállait-kotró szőrharang haja, meg fél-alsókarszárig érő zsíros, fej-korpás zakócskája, fél-alsólábszár-csontig érő foszlott pantallója és borotválatlan szőrsisakcsuklya-arca, csikószőke szempillája is teli ragadva érzékeny mocskos tollpihékkel (mint szedőszekrénydobozból kipotyogott fehér betűkkel)!, s úgy járkált a: Nyughatatlan, mint a népmese boszorkánya, akit előbb szurokban (szurokhordóba nyomva, mint szilvalekvárba gyerekujjat) megfürdettek meztelenűl, aztán tollas dunyhába dugván meghempergették, s engedték bolond boszorkány-útján (a szegény gyógynövény-gyűjtögetőt, kenő-kezűt, gyógyító-nyálút és gyógyító-szájút, kelést, rühet, főfájást, nemibajt, bujakórt, francot, csúzt, hektikát, fekélyt-eloszlatót)! futni röhögve és vihogva tovább, mint rikácsoló, zöld csőszára nélkűli kis nyári aranyszélben guruló fehér növénypihegolyót, gyermekláncfűpehelygömböt! Mint félig-kopasztott libát, hogy haja, arca, nyaka, csöcse, hasa, vaginaszőre, az ősz, a vén, combja, karja, keze, lábszára teleragadva szennyes sárga tollal. S futott a rikácsoló, kétlábú átkozódó szuroklekvár-tollkoporsó! És hol van Alexandrovics Szergej Jeszenyin, a zengő ezüstvirágszájharmonika-szájú szőke gyerek, az énekakácfavirágzás lángelme, aki úgy akasztotta föl magát, hetykén, mint a sicc, csukló-ereit is fölvágván, hogy lövellve fröcskölt nyitott szájvágatú csuklóereiből a vér, s telipöttyözte lángoló halálaszalék-pontokkal, halálalvadékcsillagokkal a Polgárháború Kegyetlen Gyötrelmeit, s a Gyötrődő Európa Forradalmat-váró Szívét, meg a pikkelyes aranyhagymabuborék-toronygömb-templomok kék golyóit, kékségre festett csillagait, s odabent, az aranykoporsóban megaszalódott barna bőrgatyát, a mumifikált szentet, akinek koporsó-üveglapjain cérnaszál-gyertyák ezrei égnek, aranyszájjal sercegvén, hogy az együttes gyertyatűz a szent elrothadt kezét és elrothadt szőrzetét, megalvadt barna bőrtestét vérpirosra festi, míg odakint zuhog a hó, a fehér harmonika-szó, s idebent szakállas vének, nyanyák, gyerekek ücsörögnek a kövön, a kis fapadon, kis piros-lángú kezekkel, December-ámúlattal. Hol van Szergej Jeszenyin, aki ellen (mert érte) Vladimir Majakovszkij átkozódva üvöltözött, amikor önmagát hurokba téve meghalt, versben-ordítva szerelmes átkait, törvény-mondatait, amit maga ő: megtartani végűl is nem tudott! Hiszen hol van Vladimir Majakovszkij, az Óriásmammut-Léptű Lángelme, hol van a földben, a Zengő Forradalmi Szelídség, aki (az óriás Yeti-mancsú)! szájba, vagy főbe-lőtte magát, a Dörmögő Mese-Óriás, akinek lakásán járván (lakása, mint piciny keménypapírdobozokból összeragasztott kis sárga papírdoboz-vaddarázs-sejtcellarózsa) láttam óriás-lényének óriástartozékait: töltőtolla, mint a vasmellényes-vasgatyás-vasköcsögös nem-bolond Don Quijote óriás vaslándzsája, s cipője, köpenye, kalapja akkora (mese-óriások testtartozékai), hogy belefért abba a cipőbe, köpenybe és (világrész-peremszélű Mont-Blanc-hósüvegbuborékú) fekete bársonykalapba, belefért egész Oroszország, az egész Földrész-Ember-Óriásság, meg az egész Forradalom, meg az egész világforradalmat-váró meggyötört-elméjű éhes Emberiség: Háborúk, Csaták, Hitek, Iparok, Kegyetlenségek, Irtózatok és Szerelmek, Éhségek, Éhínségek, Népbetegségek, Elmebajok, Halálok! Mint Gogoly köpenyébe az Irodalom! És hol vannak ők, didergő és fékezhetetlen dalért-áhítozásom, dalomért-áhítozásom kamasz-sóvárságai, a megvalósúlás-vágytól sárga só-kiütötte kamaszságom szívének fordított dobbanatai: Juan Ramón Jiménez, Miguel de Unamuno, Rubén Dario, Miguel Hernández, Antonio Machado, a kék ködsóhaj-örvényléssel sárkánykan-viháncolók, akiknek szelíd versszavára gyűrt szívem kisímult? Hol vannak? És hol: Dylan Thomas (aki úgy halt meg, hogy részegen egy rózsabokorba zuhant, mint piros szeszlángot köpő, gyűrt szőrzsák, egy rózsatüske megszúrta szemgolyóját, a rózsatüskeszúrás-szemgolyó lúdtojás-nagyra dagadt, óriás, eres, pettyes, ér-protuberanciás kocsonyabuborékká, hogy dagadva dühödten szétnyomva a tört rézseprű-szempillás vérző szemhéjakat: a fél arcát bedagadta a szem, mint óriás penészrühes alma, s külön állt, dagadva, a bénúltságba-fittyedt szájszirmokig lógott le, mint óriás zöld ászpik-körte, mint lúdtojásnagy sérves köldök, a fertőzet az agyba szívódott, s az agykéreg-daganat karfiolrózsája önmagába fullaszotta a Titokzatosság-Egyszerű Szavút!), hol Dylan Thomas, akinek utolsó fényképe nem-őszülő szívemre ragasztva (mint piros halál-borítékra: bélyeg): ott áll szívig-süppedve a temető-repkény zöld főzelékébe (mint zöld békalencsepikkelykorongba süllyesztve magát a lüktető sárga bőrgolyó-tokáig a kecskebéka, pislogván, gyásztalanúl!) árván, egyedűl, megőszűlt, atombombalehulláskor-összevissza-dűlt ősz deszkahalmaz meghalni-se-tudott álló halottakként, akik nem égtek el fénnyé az őrűlt dühöngő óriás-fényrózsában, dülöngélő ferde, tört, kopasz, ősz sírkövek, szuvas, vén kő-sírkeresztek között, s néz úgy, mintha most látná először a Világot, s tud mindent már, a Teremtő, a Téboly-Teremtésben Elfáradt, mintha most látná először, amit csinált, (ami önmagában önmagát is készíti még, Isten tudta nélkűl, teremtő-akaratát kikerűlve, önmagát tervezve tovább, építve és csinálva)!, s szégyenében sírni se tud már, csak kinézni a Teremtett Halálból! Miért kell meghalnunk? Meghalnunk miért kell? Tudom a törvényt! És mégis miért? És sokszor: erőszakosan! És éppen azoknak, akiknek hatalma a szó! A Szó: az egyetlen lángoló páncélzathéjruha a halandóság ellen! Vagy a halandóságért? A Szó Hatalamasainak?! Miért? A Halandóságot-Legyőzni-Akarónak? Miért? És éppen erőszakosan! Az Embernek, aki tudja a Halált és fölismervén fölméri a Halandóságot! Miért A Költőnek, aki úgy őrzi halandóság-tudatát, hogy rászól szép szavával, mint József Attila a Halandóság Halahatatlan Szívére! Nekünk, akik tudjuk a Titkot és ki is mondjuk a Titkot: Tiszta Forradalommal. A Forradalom Embergyász Tisztaságával! Az Emberszó Forradalmának Szentségével. A Forradalmi Gondolat Forradalmi Újat-Akarásával. A Csak-Újat Teremtéssel. Mert hiszen szívünkben ott tenyésznek a temetők! Ott tenyésznek a holtak, a voltak, a múltak, mint a virágzó vadrózsabokrok. Csillag-méhekkel bezsongva, aranydarázs csillagokkal bozsogva. A rózsa-arany lüktetés. Ott tenyésznek szívünkben a temetők: mi halandó szívünkben, ott a fehér-penészes, sárga döglárva-halottakkal, szalonnabogárkukacdögök zsírjával beenyvezve (mint kenyértészta hártyás, nyúlós, buborékos ragacsával gyerekujjunk hóvirágzó téli hajnalon: sárga petróleumlámpa-fénygömbrózsában) a csontvázak. És meg kell-e halnunk? Én láttam Federico García Lorcát (Pablo Neruda szavával) a Spanyol Köztársaság idején: ült egy úri kastély, dőlt hosszanti, negatív-pozitív csíkos, rózsaszín harántimpulzus-tört homlokcsontú oszlopai között, az elvadúlt, csalános, elgazosodott Múlt-Időben, a Legyőzött Kastély-Kertben, amikor a göndör, Apollócsecsemőistenke-hajcsigás kisbárányt (a margaréták közt ácsorgó Állatka-Jézust, a Szelídség-Megváltó-Állatkaistent, Istenállatkát) rárohanva röfögve, vicsorogva és csörtetve: széttépték, fölfalták, fölzabálták a fekete disznók, a kanok, az emsék, csámcsogva ették az aranybársony-bégetést és fogsoruk véres patkók csontcsipkekoszorúja és korong-orrlikas fekete húskorong-orrtányéruk véres enyv. És röfögésük vér. És csörtetésük vér. És vér, vér, vér, vér: Jézuska-Áldozaton dulakodásunk! Ó Federico García Lorca! Mit gondolhatott: amikor meghalt. Ó, Federico García Lorca: meg tudom-e majd? Állt a gyehenna-szeméttelep fölött a Forradalom Jézusa (mert Jézus Evangéliumi Forradalma a megbocsájtás volt, a kiváltás, a kiváltódás tudata és lehetősége, a megváltódás és megváltás tudata és lehetősége)! a szakadékos dombparti agyagfal gubancos, görcsös fagyökér-erezetes, aranyszilánkhasábos sárgaföld kagylóhomorulatában: és várta a végső dörrenést! Ó, Federico García Lorca! Ingben, nyitott ingnyakkal, bekötetlen szemmel (ó, a kivégzők a kivégzendők szeme halál-kristálytűz kegyelmétől félnek, és nem fordítva!). És mit tudott és mit tudott meg Federico García Lorca, amikor a homlokcsont-középbe és a szívközépbe robbantak azok a golyók? Mit tudhatott meg Federico García Lorca, az a lángelme-szerkezetű, Jézuslélek-öröklétgömbfinom agy, amikor őt, az agyát, a homlokkoponyacsont gömbtetőközepét égő lukkal átrobbantva betört oda a hüvelykujjvastag, tekert csigaházkúphegyvégű golyó, a halandóságot és a halált létével, agylétével fölismerhető és tudó ember, költőnek is ember, a halandóságot és halált számontartó ember mit tudhatott meg, amikor találkozott (együtt-élt) a halállal, amikor a kúpos mészkürtcsigatekervény-negatív nyálkás héjfalát (az agycsontgömböt az agyvelő) húsrózsaörvényléssel betöltő csigatestállomány, a koponyagömb sejthalmazrózsája szétrobbant, szétfröccsentve élő, elektromos sejtjeiben a roncsolás csillag-lukával, szétdúlva a rendet, s a hátsó koponyafélgömbhéjszelet hártyás csontívhólyagbelsőjét szilánkos csipkézettel szakadékosan széttörve: kitört az erjedt, penészdög hulla agyagfalba. És mit tudhatott meg a halandóságtól szorongó szíve, mikor (önmagát végleg, végsőleg fölismerve a meghalásban)! a dallal-vergődő emberszív sejtrózsaállományát szétroncsolta a vad füstös és füstölgő golyó-fröccsenet, s ez átkos roncsolás fröccsenet-pillanattal jött amit tudott és amitől szorongott, s a halandóságot bebizonyító golyó kitörve a hát húscsont lapocka-ívlapulevél döbbenet fal-héján, vér-rózsaszőr-körsebszív lukat törve, negatív távolságot, az agyagfalba fúródott, fúródás-lukából sárga porrózsa gömbszőrcsillagot köpve. Mit tudhatott meg akkor Federico García Lorca, amikor eltemetődött a halál-fémgolyó az agyvelő-sírgödör vérző sírdombban, a rettentő és rettegő szív piros halálvérzacskó húsában, vagy szent émely-gödrében, mint koponyacsontban, vagy nyakszirt-tarkócsontban, csigolyaoszlop-görögségtöredékben a nyílvessző, az őskori harcosok lándzsájával pattintott palaszíve, palakőlevél-szívcsúcsa! Televíziós-híradófilmen láttám Pablo Neruda temetését. Ó, Pabló Neruda, Te Canto General, Te Teljes Ének, az Amerikai Kontinens Lángelme-Dzsungele, Zseni-Múltidője, Teljes Forradalmi-Jelenidője! 1951-ben, mikor megismerkedtünk: a hangja volt elérhetetlen, mert Pablo Neruda beszéd-hangja és versmondó-hangja, mint a dél-amerikai dzsungelek zöld vihogásrikácsolás-cirpelés-cirregés-harangozás-berregés-ugatás-makogás-bőgés-brekegés-csámcsogás-rágás-fürészelés-vakogás-ketyegés-surranás-csúszás-tappogás-mászásjajgatás-jajongás-kacagás-kurrogás őrület-fonadék-kazlában a fán-ülő dzsungeltyúkok, a titokzatos hoatzinok éles csecsemő-jajongás hangja, kisbaba-jajgatás hangnyál rikoltó csipke-hullámverése. Aztán láttam a koporsóban. Ott feküdt a rothadó virágteknőben a Meggyalázott Forradalom. Háza kifosztva, a sárpatkós és sárszirmos udvaron széttépett könyv-törmelékek fehérrel-lángoló halál-cafatjai, fénykép-foszladékok, festmény-gyűrtségek csizmával sárba-taposott Modigliani-Merengései. Pablo Picasso Háromszemű Asszonya (egyik szeme a homlokközépen, mint a gyíknak a kristálypontgömb a zöld pikkelyhomlokpajzs alatt) ember-ürülékkel át-X-ezve, mint rossz gyerek ha falra vaginát rajzol krétával: rombusz, kréta-szőr-csillámokkal a rombusz-krétavonalszélek oldalaiból kiszögesedve fehéren. Mint egy megkőzetesedett, megkristályosodott mikro-állatka, alga-csillag, radiolária, sejtállatka, mikroorganizmus, amőba. Az utcán kis spiclik, kopott besúgók. Aztán a menet! Hatalmas tankok, géppisztolyos, rohamsisakos, fitt-öltözetű, mellkeresztbenszíjas, fehérkesztyűs, csizmás katonák között, mint élő acélkoporsóban hömpölygött némán a temető felé! Igen, Pablo Neruda, Canto Generalom: tudod-e, hogy azután sírodat fölbontották, holttetemed, te árva, árva, árva Forradalmár Jézus: tömegsírba dobták, hogy ott rohadozzál, sose-fölismerhetően, már sose-egyedűl-gyászolhatóan: testvéreid között, a kivégzettek, tarkón-lőttek, kiheréltek, fölakasztottak, spanyolgallérral megfojtottak, keresztrefeszítettek, késsel agyondöföttek, késsel, baltával szétvagdosottak, kézi és gépfűrésszel szétfűrészeltek, agyonrúgdosottak, nemiszervükbe-villanyáramot-bevezetetten agyonütöttek között: ismeretlenűl: Te, Pablo Neruda, aki legyőzted a Halandóságot. Ismeretlenűl. Tömegsírban. Mint az az édes-édes Aranycsipke-Mindenség: Wolfgang Amadeus Mozart! Gondoljatok Chilére, ami volt és ami lehet még!

A győztes gyötrelmesek

 

A világegyetem-indulat dühödt angyala^*

Elnézem barna, pettyezett rézkarc-arcát, a bozontos nagy szőrlángú szemöldök-taréjlással, a látomás szelében fuldokló és örvénylő, fölkunkorodó vastag hajsisakot, az alsó állkapocs barna vályújáig szalagosodó pofaszakállak kövér szőrpántjait (amelyek, mint széles sisakszíjak! mint szőrös rovarkoponyán, a színes-pettyezettségű bogárfejen rágószerv-állkapocsig lepántosodó kitinszalag-kötések, a kitinszögecseltek), a kőcsillagtömb tömör fejet: a vaskos orral, a hatalmas, üstökösmagzat szemgolyókkal, a szinte arc-szélig lecsurgó kéve-bajusztollakkal a buggyadt csöpp makacs száj ajakcimpa-zártsága fölött; nézem a fekete nyaksálat, az állkapocsig fölkaréjosodó hímzett-gallérú mentét, a mente aranygombjait, aranyzsinór-csontvázát, az aranykacs-hurkokat, a szívig-lefürtösödő nyakláncot, a balvállra vetett köpeny rézbe-karcolt bársonyredő-hömpölyegomlását: a végzetbe, enyészetbe, halálba, melankóliába, földbe, tenyészetbe, bujaságba, a Haza szív-lángjaiba, s a Világegyetem Szívének örvénylő lángkútjába látó embert, a volt-at, őt, aki maga is halandó volt (hisz a halandóság: gyönyörű, vétkes, áldott végzetünk)!: Berzsenyi Dánielt, a Világegyetem-Indulat Dühödt Angyalát! Mert az volt Ő, az Enyészet Látomásosa, a Melankólia Látomásosa, az Őrjöngő Vak Végzés Látomásosa, az Indulat Világegyetemet-Kaszaboló Aranykardja, Fekete Angyal, aki ott suhogtatta Látomás-Ingerűltsége Nem-Véres Aranykardját a világűr havi-vérzéses asszonycsillagai, kangerjedtségű extragalaxishalmazai, színes férfisperma-spirálködei között. Reménye és végzete volt, féktelen hit-reménye és féktelen dac-végzete ez a százezer hőfokos látomás-indulat, a Lét Minden Dolgát átégető dühödt angyal-indulata véres lávarobbanás-költészetében és kegyetlen vulkán-megalvadás elhallgatásában! Költő volt, s így is ember, s mert ember: a múlandóság rothadása is, hiszen a biológikum legkonokabb léttörvénye ez, a csontvázra-lefosztó kegyelmes időben. A természet-időben, az időanyag csontra-lefokozó, varratos koponya-fehérségre lehámozó jövőt-akaró mámorában. Mert minden elfoszlik, elrohad, lebomlik, beomlik, szétmállik, elhabzik, elolvad, szétromlik, besüpped, elkorhad, összedől, összeomlik és múlttá-enyészik bennünk, rajtunk és körülöttünk, ősanyaggá olvad, földdé, volt föld ami, húsunk, testünk puha vízhab-anyaga, és szilárdabb mészváz-szerkezet-anyaga, szőrzetünk, szerveink (a látók, ürítők, elnyelők, kiválasztók, döntők, hordozók, észlelők, szaglók, ízlelők, verők, tapintók, szűrők, tisztítók, fogók, képzők, nemzők, terhesedők, rágók, emésztők! s az Összefoglaló és Irányító, Eldöntő, Határozó, Elhomályosuló)! és rettegő, gyáva, büszke, dacos, kevély, szorongó, bátor, okos mindentelviselő és mindig-összeomlásra-kész idegrendszerünk, elmeszesedő, még élő testünkben korallgáz-gyökérháló-emberré virágzó megvénűlt megőszűlt érrendszerünk, fehér korallszivaccsá kövesedő agyvelőnk, s a szív is, érzékeny, tiszta, halálos szívünk! Én láttam egyszer boncasztalon ilyen megvénűlt ősz szívet: a nagy metszéskaréjjal fölvágott, ősz-szőrzetű férfimellkas vizenyő-véres halál-testüregéből kiemelte a fehér gumikesztyűs kórboncnok-levelibéka-asszonykéz a szívet: s az, mint fehér szitadrót-zsákocska, jégkristályrácskocka-zsákká fagyott tömlő, szitásan, fehér dróthálózatszövet sejtes csipkezsákocska fehér krétavonalakkal összekötött krétapóruspont-pókhálókehely, az áttört mészcsipkerácsbuborék kehely-kupakkal! Világított, mint döglött mészcsipkeállat vázszövedékkoporsója! Fehér halott csillag! De mitől élt eddig? Mitől dobogott? Mi dobogtatta? Kinek az akarata? Minek az akarata? Hiszen fehér csipkekoporsószitazsák volt már esztendőkkel a halál előtt, s ha vert, mert vert a halál előtt esztendőkkel még, ütnie kellett az ősz mellkas vén belső haldoklás-falát, mint börtöne merev vas-cellafalát sziklafehér-sziklakopár ököllel az akasztásra-ítélt élőhalott siralomszobában kifehéredett rab! Miért mondottam mindezt? Nem önmagáért! De mert így, mert Berzsenyi Dániel még életében (az értetlenség könnyed-harmonisztikájú kegyetlenségétől) mészcsipkezsákká dermesztett költőszíve: így nem tudta, kőszivacs-tömlőként pumpálni az ihlet-jövőbe a vért! És mondtam: Létünkért, a Titkos Szégyenért! Berzsenyi Dánielért, akinek vértolulásos, lila dühcsillaggá depressziósodó, mélabús, agyvérömléses halálzsák teste is elrohadott immár: száznegyven éve! Az is a földben! S talán a csontváz sincs már, a sárga szilárdság-szerkezet! S a bűntető édes időbe foszlik az agg diófa, elenyészik a külső szerkezet, a szánalom anyagkeveréke (a múlandóságba hátrálnak vissza libegve a dolgok, a tárgyak, hitek, jelenések, remények), a Semmiből dologi valósággá kivirágzó megvalósulások ellebegnek a Semmi-Öröklétbe: (vacogva, hervadva, forogva, földagadva, hulla-püffedve, szőrös-ágyékú, szőrláng-hónaljú, lila gyíktest-péniszű, fölrepedt, rothadó szilvához hasonló, dagadt vaginájú, vicsorgó, eres óriás bőrhólyaggá erjedve) elúsznak, mint árvíz viharkidöntött fatörzsei, mint az összedőlt házak gerenda-vázai, a kutyaól, az asztal, a szénaboglya, a szék, a szekrény, a halandó tárgyak, mint állatdögök, madárhalottak, macskadögök, a sárga-tajtékú hömpölygésben: dögborjú, dögcsikó, malac-dög, kutyahulla. És mi marad meg, túlélve a múlandóságot? A szó hite, az indulat reménye, a kimondottság égő óriás gyötrelem-kristálya! Berzsenyi Dánielből is, a Világegyetem-Indulat Dühödt Angyalából! Mert az volt Ő: költészetünk legnagyobb, legvégzetesebb, legrejthetetlenebb, leggőgösebb indulata talán! Berzsenyi Dániel! Ő, aki az ihlet százezer-hőfokos Szent Szemérmetlenségével verejtékezte ki őrjöngve-tiszta szívéből a Maradandóság Világtitok Szigorát: mint a sárga, zsíros viaszlapcseréptoll-cellafalakat testük szőrös kitin-potrohszelvényei levélszekrény-szájréseiből a méhek! Szigorú volt Ő, pedig szelíd, mint a legszebb gyermekálom. A színes. S mikor elhallgatott: a Teremtés hallgatott el Vele! A Teremtő Indulat Dühödt Angyala bénúltan motyogva ült enyészet-őslombú, erjedt enyészet-árnyékú agg diófája alatt, csüggedt angyalszárnyai az őszi avarba lógtak, mint világcsillagszemétbe ősangyal-hattyúszárnyak. Aztán megfulladt, lilán hörögve. Kérdezzük meg: miért? Mert összeroppant önsúlya óriás összegétől, mint földagadt óriáscsillag a gravitációs-kollapszusájulásban? Vagy mert a gőgös, nem-értő száj hallgatást dörgött irgalmatlan szívébe? S lehet-e: néma, izzadt, könyörtelen tenyérrel befogott-szájú: a Világegyetem-Indulat Dühödt Angyala? A logika-tenyér-zsíros sársivatagába fulladt az Ének, az Éneklő Száj, a Végtelen Égés! Belehamvadt belefulladván a Harmóniának mondott kegyetlen Önzés téboly-tenyerébe. A legnagyobb indulat: a legnagyobb költészet! Tanuljuk meg halhatatlanúl szeretni a Dühödt Teremtő Akarat-Angyalokat! Ez az Ő: időből nagy üzenete!

Vörösmarty Mihály üzenete^*

Hangját nem ismerhetem, hangját nem ismerhetjük, élőbeszédét, beszéde eleven tisztaságát, a halál gyantás vásznaiból, szurokkal-átitatott pólyafoszladékaiból kitekercseltet, nem hallhatjuk élő hangját, mint most Kossuth Lajosét, aki a féltékeny feledékenység, a megőrizni-nem-tudás szenvedélyes tohonyasága ellenére, az oly sokat átkozott és gyűlölt, az oly rettegett technika, műszaki tudás jóvoltából kiszólt a múlt-idő gyanta-rög sírjából, múlt-századi, meggyógyított viaszhengerről áradoztatván égő sercegés-pontok gejzír-fellövődéseinek recsegés-füstjéből: nemzeti, szakállas, aggódó, de nem elaggott barna barnaságát, a sercegés-szikrapontok lobogó és zuhogó űr-szélében lebegvén, mint megbarnúlt könnyű hang-álarc, üres-szemgödrű, lángoló szájgödrű aranylemezhártyamaszk, amely mögűl kirohadt már, mert kirohasztotta az idő történelme, és nem a múlandóság emberi történelem-ideje az uralkodó emberfőt, a közös sorsért szólni-tudó, tisztán-eszmélkedő emberfejet, a közös sorsért sose-gyáva, teremtő és szenvedélyesen uralkodó, büszke, virágos agyvelőt! Nem, nem ismerhetjük Vörösmarty Mihály viaszhengerről hozzánk visszaégő, az időhalál ősgyantájába fúlt, lépesméz-lépsejtviasz-sárga vén viasztekerecsről visszakért hangját (a hangot, aki az ősmézbe fúlt, mint kristály-toll-szárnyas, kristály-páfránycsápú ősállatka, akinek teste pontjain, likacsain, üreg-ajtajain, nyílás-barlangkapuin, élő kútjain és szőrfüstkoszorús likain: lazán, enyvesen, kövér buborékolással és nyálzó dagadással lassan befolyt a ragacsos, puha, aranytészta anyag, hogy végűl is nemcsak kívűlről körüldagadta, önmagába-dagasztotta, de belűlről, a test kitinkoporsó hártyafelületéig, a mozgathatatlan szemek sejtes üvegtoboz-kettősségéig, dagadt és tömött krizantém-duplaságáig belűlről is bedagadta és kitömte a mézlő halálanyag)!, nem ismerhetjük Vörösmarty Mihály hangját, s így nem is jellemezhetjük hangja jellemét, a gyásztörténelemből visszalopottat, a nyomorúlt történelem-gyász szúrágás-pontokkal beszitahálózott, megvénűlt asztalfiókjában egy századig lopottan rejtőzködőt, a hallgató hangot! De ismerjük-e, de tudjuk-e még, de merjük-e ismerni még Vörösmarty Mihály lényének és létének, de van-e bátorságunk tudni már és feledhetetlenűl tudni újra Vörösmarty Mihály költészetének és költészete istennel-vemhes megrázó emberségének époszi hatalmát, époszi Homérosz-tüzét, az ősidő-szakállas Homérosz-egyetemesség lángot, költészete rettenthetetlen tisztaságának és embersége meg-sose-rettentő, rettenhetetlen költészetének gyönyörét, költészete és ember-tisztasága mámorító bátorságát, boldogságra-részegítő felelősségtudatát, hódító hatalmas költészetének és hatalmas hódító emberségének nemzeti és egyetemes elkötelezettségét, a sose-vénülő vállalást, a sose-megvénülő fölvállalást a soha-megvénülni-nem-tudó tudat kegyetlen és önmarcangoló felelősségét, az önszaggatás véres, tiszta, üvöltő homályát, a sose-vén gyászt, a megvénűlni-nem-akaró világtéli világ-megőszűlt mélabút, az őszfehérre átokkal-behavazottan gyötrődő melankóliát, a búskomor ősz gyász-zagyvaságot, halál-zaklatottságot, a mélakór görnyedt gubbasztóját, aki ült, mint a Teremtés Halála után az Isten, csillaggyertyák égő gyászában egyedűl, alatta a csillaghímzéses szemfödő-palásttal betakart Teremtés-Világhalott, ül őszen, havazás-fehéren, a halál rothadékony és oszlás-szagú, fölbomlás-illatú csöndjében, s húzza (görnyedetten-árva) háta fölött gyász-fekete nem-lét kezével az az Arkangyal-Vén cigány, a tücsök lakkszív-kitinköcsög fekete fejéhez árnyékolódott színű füstgyász kezével: a Téboly-Arkangyal, az Elmebaj-Haláltudat, az Őrület-Cigánycsontváz, a tűz-szárnyú, húzza a halál émely-zűrzavarában, húzza a szegény kúsza elcsöndesűltnek, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”. Akasztások, kivégzések, főbelövések, futások, iszonyok és menekűlések után, óriás barna ködfüst-bolyongások, gyöngyizzóvériszam ködhajnal-bújdoklások, gyémántló varangytűz-szemű farkasvonítások horpadt és akasztókötélhurok-szorítású szőríráslánc koszorújából mesés táltosöregséggel kiszállás után, a vonító halál-gyűrűből fölszállás után, a csörgő és csörömpölő lovakkal űzetés után, amikor a bús menekülő kék óriáskalap-árnyéka elfödi a nemzetileg és a gyűlölettől, az elnyomástól és a félelem-bosszútól ismert mindent-tudó gyász-arcot, mint óriás kék virágkehelyárnyék, mert az óriás lapulevélperemű kalap a buja bozontos szemöldökszakállig lehúzva, mintegy csuklyaként, hogy árnyék-börtönbe zárja az arc fénylő ismertségét (a szemöldöksarlója, mint vaskos csődöröké), s amikor a hajdanában époszi mérhetetlenséggel író kéz, a csukaszájú hasított lúdtollat fogó ujjak, a kecsegeszájú lúdtollat, a csőrfejű hal hasított szalmacsontlemezcsőhöz hasonló kihegyezett lúdtollat merengve és édesen szorító ujjak, a vaskos hüvelykujj és a karcsúbb, de mégis tömött mutatóujj kettőssége szorongva bekopog a holdfehér holdégette kis tanyaablakon, hogy kérjen menedéket, megbúvást, ha lehet, s az áhítattól-iszonyat, az ámulattól-dermedt bújdoklót váró arcra, égő viaszgyertyát a sötét köd-űrbe föltartott rózsasárgára átlángolt kézre a bújkáló mered, az üvöltő fekete ködből a gyertyarózsa fény-árnygyűrűjébe lépett Rettegő Halhatatlanság a Rettegő és mégis Fölboldogló Szívű Halandóságra! De addig? E vak önmagát-temetés előttig? Vörösmarty Mihály mindent tudott az emberségben és a költői teremtésben. És Vörösmarty Mihály mindent akart a költői teremtésben és az emberségben. Előd-hitem Jövője volt Ő, és előd-hitem Jövője ma is ő: Vörösmarty Mihály! Hogy tudott szeretni, hogy tudott temetni, hogy tudott tervezni, hogy tudott teremteni, hogy tudott (padlatig-érő-pipás magányban az ablak-belső asztal-széles peremére dőlve könyökkel) dolgozni, milyen ámúlatos indulat csöndjébe temetve époszló agyvelőjét, hogy tudott megvalósítani, milyen abbahagyhatatlan szent teremtő kedéllyel, az emberiség és a nemzet közös felelősségtudatának szenvedélyesen tiszta bizonyosságával. Mestereim Mestere, a Tökéletes Époszi Álmodozó és Époszi Teremtő-tudat, Ő: Vörösmarty Mihály! Ez a zsenijéhez méltatlanúl oly korán az ősz őrűletbe fagyott zord tiszta szív, oly korán elborúlt kedvű, beborúlt kedélyű elme ez a szorongva és gyötrődve, történelembe-meghasadt én-tudattal zajló vígasztalan vacogó elme, jajongó látomások megőszűlt, megkopárodott gyötörtje, aki minden pusztulásban és minden végzetben, minden gyász és halál eljövendhetőségében és eljöttében (mikor vacogó ősz szíve elé állt akasztott-kék arccal)! a maga felelősségét, ön-felelősségét kereste és követelte! Nem-elborúlt elmével és mégis gyötrődő skizoiditással ön-felelősségét követelte gyógyíthatatlan béna önmagától, írván akkor már verset úgy, szálkás és kazlas kúsza őrület-kaszabolással, mint az önmagától elidegenűltségében megőszűlt Isten, árva íráskáromkodással, mint a Skizoid Isten pathológiás részegség önkívületében, ha a fekete űrbe, mint füzetbe, csillagokkal kaszabolva ír, hogy hadonászó írás-verse az úr-feketeségben, mint arany-kardhágások, arany-kardsuhintások összevissza-kaszabolás tűzkazla, arany metszésvonalak rácshalmaz-tűzdrótkupaca! Pedig azelőtt, a Teremtő Reménység-Időben és az Époszi Látomás-Időben: a boldog megvalósítás Diszharmónia-Harmóniájának legnagyobb tudója, költő-tudója volt, lázas, vérző, szivárványos, vadakkal nyüzsgő, zsongó, zölden zuhogva hömpölygő hatalmas Látomás-Embervadon, olyan teremtő, aki a klasszicitás dög-merev törvényeit mosolygó daccal tagadva (mert ifjúi és férfiúi óriás-szívében a Harmónia Dante-i féktelensége virágzott, a teremtés szenvedéllyel-zsúfolt, látomással-világözönlő Milton-i gyásza és akaratos igazságtevése, nem a kopár szemérem, kopasz szenvedélytelenség, és nem is a szigorúságnak tetsző költészet-tajtéktalan önmagába-szívottság, amely azért is hazug, mert törvénynek a szemérmes szenvedélytelenséget hiszi és mondja)! vad gyönyörűséggel és tomboló teremtés-hittel írta (komoly daccal és mosolytörvénnyel tagadva minden megmerevedés-ellenakaratot)! tiszta tudata világegyetem-hömpölygésének örök-virradat Édenében: verseit, szatíráit, dalait, drámáit, tragédiáit, époszait, vasas és páncélos cserhalom-csatáit, a két szomszédvár véres gyászait, tündérvölgyálmait, délsziget-vágyait, ódáit, szózatait, vers-játékát, elbeszéleseit, tanulmányait, bírálatait: ének-szava és éposz-szava himnikus époszi hömpölygésének aranyszivárvány inda-végtelenével. És mindíg, de mindíg az Egyetemes Világ, az Egyetemes Emberiség és a Zöld Elburjánzásból Szívközépig Európáért Kiágaskodó Haza múltját gyászolva és újragondolva, jelenét építve, féltve, tagadva, hittel remélve, ostorozva kegyetlen tisztasággal, s féltve és remélve jövője emberebb emberiségét, remélve emberebb embert, hazább hazát! Azzal a virrasztó és vígaszos felelősségtudattal, amelyért és amellyel élnünk egyedűl érdemes. És nagyon szerette az ifjúságot, szerette nagyon az újat, az újakat, a még-újabbat, mert tudta bölcs szigorával és szemérmes szíve szeplőtelen szeretetével, hogy a Tiszta Jövő elhozói szívünkben és akaratunkban nemcsak mi vagyunk, de ők, de ők is, az újak, az eljövendők, a testben és dalban most-születettek. Temetőt-járó férfi vagyok. Holtakat látó gyermek voltam. Látom a holtakat a földben. Mert én nem félek a haláltól, mert én szeretem a halottakat. A halál: a mi jövőnk, nemcsak múltunk, az ember-múltunk az élőlény-múlt jelene. A halottak: gyötrődő, okos, vak, tiszta, vad, boldogtalan és vígaszos jelenünk jövői is. Nemrégiben megkerestem Vörösmarty Mihály sírját a Kerepesi temetőben. S az őszi temető aranypettyfénylaza, aranyszilánkhalmaz, aranylándzsákkal teledöfködött csöndjében mohagombás ősz sírját nézve szerelmesen, mint aki nemző apja sírját nézi dadogó vággyal, hogy újralássa őt, nem-halottként a már-halottat, mert gyermek-szíve mindíg vágyra éhes, mert gyermek-sorsa mindíg apja-éhes, mert elmondana most már mindent, mit tud már, mindent, amit elhallgatott eddig, mindent, amit róla tud, a holtról, mindent, amit megtudott a sorsról, mindent, amit megtudott magáról, elmondana minden hazugságot, elmondana minden bűnt és átkot, elmondaná mindegyik szerelmét, elmodaná bánatát, kegyelmét, látomását, baljós látomását, álmait: a színes összevissza titkot, elmondana mindent: egyszerűen, ahogy azt az öregek szokták, ahogy a vak önmagát kimondja, kimondja a fehéret fehéren, fehér hangja áll a fehér térben: fehér, fehér, fehér vallomása: ott álltam a sír előtt magamban. És láttam, mert láttam!, hogy a penészmohával megzöldűlt sírlapkő moccan, mocorog, nedvesen, ragyásan bizsereg, lüktet szinte nedvedző kőben, mint öreg varangy hasoldala, háta! S a kőlap zöldfoltos varangy-mocorgása alól tompa hangzat! Aztán költő-fülemet a kőlap szívére, a sír szívére hajtva: kemény, nehéz, élő szívütések hangját hallottam szivárogni a földből. Szivárogni? Erős ütésekkel kopogott a szív a sír-föld alatt. És tudtam már: Vörösmarty Mihály szíve nem rothadott el a rothadandó test húsával! Ott ver, üt, lüktet, dobog, lángol a csontváz-kőhegedű szív-helyén, mint élő virág, a földmély Élet-Rózsája, a földben elevenen, halottai óta. Az óriás-szív! A szív-óriás! Ver, vérzik, üt, lüktet, dobog a földben. Vörösmarty Mihály szíve! Rothadatlanúl! Így üzen? Ezzel üzen? A halhatatlan szívütéssel? Tudjátok-e költők és nem költők: mai magyarok? Kér! Kéri, ne végezzük úgy, ahogy ő, halandóságával ősz motyogásban. Ne mondhassuk majd mi is, mint Ő, a Végzetes-Komor 1854-ben, költők: 1974-ben, hogy:

 

Fogytán van napod, Fogytán van szerencséd, Ha volna is minek? Nincs ahová tennéd. Véred megsürüdött, Agyvelőd kiapadt, Fáradt vállaidról Vén gúnyád leszakadt. Fogytán van erszényed, Fogytán van a borod, Mire virradsz te még, Szegény magyar költő, Van-e még reménység, Lesz-e még hajnalod? Férfi napjaidban Hányszor álmodoztál, Büszke reményekkel Kényedre játszottál!

 

Nem! Nem! Ne így! Ezt üzeni ő a föld alól robogva szív-ütéssel. A Szív-Vulkán! És e rothadatlan Szív-Óriással kering a Földgolyó, a Mindenség Kis Szíve, az Óriás Aranyszív: a Nap körül. Dobog a betemetett szív a szív-égitest enyésztő anyagában. S nemzőnk, szülőnk, kihordónk, elviselőnk és temetőnk: az. Égitest-Földgolyó kering a lángzó Napgolyó körül. Pörgeti keringésével a Sose-Halott Mindenségben Vörösmarty Mihály abbahagyhatatlan szívét a Hidrogénatommag-Napcsillag körül. Nekünk mindörökké. Mert mindnyájunknak: az élet halandóságának szépsége a dolga. Neki meg ez a dolga!

A hitet-adó^*

Néhány perc lezárható tartályába, néhány ünnepi perc magzatburkába, néhány perc zárt időgömbjébe, mint üveghólyagba, ledugaszolható, leforrasztható időgömbjébe lehet-e belepréselni az óceánt, irdatlan, lángoló tömegével? Lehet-e néhány perc ketyegés-ketrecébe, láthatatlan rácsketrecébe zárni a mindenséget, terveivel, erőtereivel, erőivel, égitestjeivel, időivel, égitest-halmazaival, anyagszerkezetével, hitével, árvaságával, biológiai létezőivel és létezésrendszerével, szív-ütésével, agyvelőivel, halálaival, tüzeivel és lelkiismeretével? Lehet-e? Szabad-e? Tudjuk-e? Tudjuk-e meghatározni lényegét, anyag-szerkezeti és szellem-szerkezeti, anyagi és szellemi lényegét, lét-lényegét (ha ugyan az anyag és a szellem szétválasztható, különválasztható önmaga történésében, tehát lét-önmagában), néhány ünnepi perc ihletett várakozásában a világmindenségnek? Vörösmarty Mihályról szólva is, szinte lehetetlen a pontos, szabatos, szép és okos, szinte matematikai meghatározása e Jelenség-Folyamatnak, e Jelenség-Óriásnak (mint az atomfizikusok, magfizikusok a kvantumfizikában, kvantummechanikában, kvantumbiológiában), a magyar, s az egyetemes költészet ez Óriás-Egységének, Folyamat-Óriásának: Vörösmarty Mihálynak! Mondjam azt: Költő-óriás volt? Költő-óriás, aki még komor és észvesztő halála előtt is, a legtébolyúltabban lobogó vak dadogás-pillanatban is tudta jajongva kiáltani, szörny-látomásaink vérzuhatagában a depressziós nemzeti lét megőszűlt arcába sírni vacogva, hogy: „Lesz még egyszer ünnep a világon!” Hiszen ezzel nem mondtam mást, se többet, mint azt, hogy a szellem-történelem, a szellemi történelem egyik óriás-költője volt ő is, Vörösmarty Mihály, mint annyian mások, a másképp és másként óriások a tudatos emberiség történetének szellemi folytonosságában. Hiszen ez csak szép nemzeti büszkeségünk, vagy akár hódolatban-megrendűlt emberiség-büszkeségünk hite és öröme lehet! Büszkeségünk nemzeti arany-áhítata nemzettudatunk boldogság-gerjesztő forró fénye, hogy volt ő is, megszületett és énekelt, javára esendő szívünknek, és javára az egész emberiség várakozó hitének, és éppen a miénk volt, magyar volt, anyanyelvünk édes zuhatagában virágzott: dalaiban, ódáiban, szózataiban, vezeklő himnuszaiban, diadalmas, gyémántos, szivárványos tavaszförgeteg és a megőszülő természet vakságával bozontos époszaiban. Mert virágzani tudta a halált, gyémántlani a hitet és sírni tudta a hitet, az értelem, a dac, a büszkeség, a meg-nem-adás, a fönnmaradás, az építő folytonosság hitét és tudta virrasztani a jövőt, virrasztva, szívére ejtett magány-fővel, virrasztva, könnytelen vacogással, átderesedve kivárni (ha nem is szervezete erejében, de gyászködeitől föltisztuló elméje hitével) a történelem-éjszaka barna és rózsakék hervadását, s várt, igaz, csontváza-megőszűlten, húsanyag-létében csontvázig lerongyolódottan, a Megtisztuló, Megtisztúlt, és Megtisztító Föltámadásra, a Lángboldog Piros Ünnepre, aki a nemzet hajnalkék Ünnep-Kezdetén született, 1800-ban, s meghalt reményvesztett motyogó nem-reménytelenűl 1855-ben: Vörösmarty Mihály! Az Akkori Éjszaka halottja volt ő, ott a Haza-Ravatalon, amely alatt Petőfi Sándor tiszta forradalmár szíve rothadozott lidérc-árvaságban, azé a forradalmár-dacos édes költő-fiúé, akit éppen ő ölelt bozontos férfi-szívére: lángelme-férfiként fiatalon, mert tudta: a Holnap, a Jövő jön benne és vele, pernyeként foszlottan lobogó fekete köpenyben, szarvasok-lépte könnyed könnyű lábbal, kis piros szőrbojtcsengőszakállal, a Jövő, a Forradalom, s tudta azt is, s talán a legjobban ő, Vörösmarty Mihály, hogy nem lehet egyedűl. Énekelni se. Még neki sem lehet egyedűl! Mert az egyedűlség, a magány: a jövőtlenség! De csak a teste, léttől-eredendően romlandó húsa feküdt ott, mint szikrázó dér-szobor, hóból-gyúrt véres és ősz-szőrzetű bábú, megőszűlt, halállá-sült óriáscsillag a Ravatal-Nemzeten, romolhatatlan szellemét és szellemének romolhatatlan hitét még utolsó szívütésével is: oly erővel lökte át a mi kisebb emberiségünk, s hiszem a nagyobb, a teljesebb emberiség üszkös gyalázatból ocsudó szívébe, hogy azok az ernyedt-hullámzású és gyászban kifáradtan lelasúdott szívizmok (s a szívtest dermedt tömege) életárammal megütve és életárammal megtelítődve, földuzzadva és megkövéredve szikrázni és feszültséggel taréj-csipkelángokat sisteregve keményen, hasznosan, okosan és fiatalon dolgozni kezdtek! Reménnyel! Mert azt sem lehet: fiatalon, ifjú korral, de szív-ernyedten, szívdobogás-pilledten (mint pirosgyerekujjakkal kicsit megnyomott káposztalepke, színes szőrzsindelyes hímportól-vedletten, zöld szemenyvtől ragacsosan, lábszárcsontszerű, bürökszárszerű, pamutcsőtoknélküli csáppal) támolyogni önmagunk éjszakájában, tántorogni önmagunk veszendőségében, heverészni hullásunk, vagy hullatásunk gyalázatának teremtésre-váró ember-idejében! Azt se! Nem! Micsoda hatalmas hit és milyen hatalmas akarat volt benne, Vörösmaty Mihályban, hogy ezt is tudta, ezt az átadást, egy utolsó óriás-szív-lökettel dobogtató erőt ütni, élethitet ütni a tetszhalottnak mutatkozó elfehéredett nemzetjövő, vagy emberiség-jövő szívére és szívébe, mintha elektrosokk-géppel áramot ütnek át a bénaságba-petyhüdő, álhalott, vagy klinikai-halott szívbe, s az az elektromos fehér dühöt magába szíva, izomköteg-korsóján áteresztve: verni kezd újra, egyre szabályosabban és pontosabban, mert lényével lényegében öntudatlan tudja már, hogy élni akar, hogy élni kell! S a nemzet testének főerei, verőerei, ütőerei, vivőerei, hozóerei, a hajszálerek, kapillárisok betöltődtek, megtömődtek újra oxigéndús egészséges vérrel, s kígyó-rugalmasak lettek újra, s életre-pontos megosztásban áramlottak, keringtek, lebegtek benne a vörösvértestek, fehérvértestek, a véralkotó-anyagok, a vér-rész anyagok, mint fehér lepények és piros lepények, élőpontgömbök, s az érfalak nem cseppkőcsipke-csillagtüskések, mészszikla-rögösek, mint egy vörös barlangcsatorna bél-belseje! A kő-bolyhos! Ritkábban az egyetemes emberiség, talán többször és sűrűbben egy-egy nemzet, nép történetében, vagy történelmében: vannak fölvirradó, kék homályból tűzviharként vörös boldog sziszegéssel kiőrjöngő, époszian teljes és tündérmese győzelemhitként megszülető Boldog Remény-Pillanatok, Reményterhes, Magzattal-Fölpocakosodott Anya-Jövőpillanatok (tejmirigy-csillagfákkal ikrás belsejű, kemény, tejkút-kövér emlőkkel): amikor a dolgok, jelenségek, állapotok, remények, volt (vagy múlt) keservek és keserűségek, az eszmélet mögé rejtett titkolt konok vágyak és képzetek, a tárgyak és akaratok eleven, vagy kőzetté-megalvadt felületburkolata alá rejtőzött indulatai, az eddig-rejtelmek, a mostanáig-megcsomósodott-homályok, a megikrásodott irgalmak, az óriás nyomás alatt a tudat-föld méhe mélyében kristályosúlt, életté-puhúlni vágyó ingerek váratlanúl önmaguk anyaga tűzpont-szívközepéből fényrobbanva derengeni, ragyogni, fényleni, lángolni kezdenek, s egy eszme boldog mágnestestére szívódva, tolongván köréje-torlódva, sisteregve, lobogva és ragyogva a boldog és tudatos mágnes-szív vonzó életére hullva, hatalmas gyűrűben, lepénytömegben, korongtömegben vagy gombóctömegben ráikrásodva az új-eszméletű, eszmélő tudat-mágnes rejtelem-tiszta életére, odaszívódván tehetetlenűl és mégis akaratlagosan rázuhanva (mintha űrbeli gömbtestek egy óriás csillagtest odaszívó akaratától tehetetlen boldog akarattal, nem megsemmisűlni, de benne újjászületni: erjedő boldog létébe zuhannak!) sugárzó, tülekvő, hemzsegő, nyüzsgő pontcsomagcsomóként, égő pontrózsa-üdvözülésben világító értelmet kapnak az együttlétezésben! Az Eszme-Mágnes föltündöklik hatalmas szívdobbanással, s a Rejtett Dolgok, Akaratok, Hitek és Remények kiszívódnak derengve és ragyogva az Eddigi Homályból, s libegve, bukdácsolva és lebegve, pillézve, hullván, zuhanván, rohanva az új Összefoglaló Akarat mágnesterét leküzdeni nem is tudva, nem is vágyva, de létében részesűlni akarván, ősvonzását ragyogva elfogadva, erőtörvényeibe vágyódván hullva: Ragyogó Lüktető Részesei Lesznek (sugárzó megifjodott erőcsomagok, fénylő hullámzsákocskák, belül anyag-pettyhullámokkal örvénylő, mozgó, lebegő és bolyongó tudatcsöppek, mint az anyagcsöpp-atommag, amelyben kvantumugrás-áttűnésben él az elektron, mint filmáttűnésben, mint filmben a kép-áttűnés, kép-átolvadás, kép-egymásbaolvadás, amikor egyik kép a másikba gyöngűl át, vagy ragyog át, még mindkettő van, s egyik sincs már, egyik sem önmaga már, s a régi és új forma-minőség, erő-minőség, tudat-minőség mássá-oszolva együtt-él még, meghal, s lesz új erő-láng, határozatlansági relációban, hogy a hely és az impulzus (a tömeg és a sebesség szorzata) mért értékeiben titkosan állandó; s az akarat mint a Schrődinger-féle hullámfüggvény négyzete – a tér minden pontján, minden időpillanatban az elektronok előfordulási valószínűségének mértéke; egy-vibrálású-más-mindíg-ugyanaz; mint az elektront önmaga belsejében virágoztatván hullámzsákocska lebegéssel, hullámcsomag bolyongással magzatos atommag, mint az atommag, amelynek titkos anyagcsöpp-belsejében saját és mégis egyetemes törvények szerint szabatos szabadon áramlanak az elektronok – az Összefoglaló Új Akaratnak. Lesznek ők is az Új Akarat-Összefoglaltság Részleteiként: a Ragyogó Új Akarat Önmaga! Ennek történelmi és történeti okait, okozati, oksági összefüggéseit az egyes, adott időkből kiboncolni most nem akarom. Csak tényét megállapítani. S kimondani történeti időpontját: ahol e fölragyogás és részletekből egy erőcsomóvá összeszívódás élet-dühöngve megtörtént, vagy megtörténik. Vörösmarty Mihály oly hatalmas történelmi idő-pillanatban, égő és sugárzó idő-függvényben nőtt ifjúként költővé, s lett (vulkánikus, sziszegő és sistergő anyagfellövődésként tajtékzó anyagtűz-virágzással) nemzetünk, az akkori Magyarország (a nehezen csontvázasodó, magzati növekedésben addig merengve-lassúdad ország) legnagyobb költője: amikor föllángolt a kiszőrösödött-arcú, barna homálybarlangban kuporgó országot bevilágító, csillagtüzével derengő-mosolyúra festő Egyetemesen Közös Eszme, a reformok szükségességének izgalma és irgalma, a nemzeti önismeret gyászkoromtól megtisztításának vágya, a nemzeti tudat és nemzeti büszkeség okos és jogos fölhevítésének vágya (hogy égjen az átváltozással-eljegyzett önmagával, mint a rózsatűz), a nemzet gyakorlati, anyagi, ipari, civilizációs fölemelésének vágya, az új akaratok, újjászülettetések, új kezdetek, új megkezdések, új elkezdések és csikorgó vagy boldog folytatások együttes akarása! Ellenében az addigi közös tunyaságnak, s a nemzet alvó, más-más erőtöltésű anyagszilánkokból egy tetszhalott-kupaccá rothadozott korróziós akarattalanságának, a megfélemlítettségtől közös lomhaságnak (melynek émelygő sejtrendszerében iszonyú erők szunnyadoztak, készülődvén a talán-véletlenből a váratlan robbanásra), s ellenében a szemlesütött, lába nagyujja hegyét néző, kérődző tétovaságnak! S ellenében a Tenyésző Uralkodó Böfögve-Önelégűlt Ásítozó Hatalom Gazdagjai alvilág-árnyékú, múlt-testű Jelenének! Ha egy (vagy egy-egy) ilyen eszme megszületik (mert a biológiai törvény szerint tovább nem lebeghet már várakozván az Anyatest-Múltjelen magzatvizében, mert kidagad onnan a szülőnyíláson, mint óceán-hörgéstömegből a most-születő új vulkánsziget páfrányos gőztornyokkal és hörgő égő anyagrobajjal, vagy a magzatvíz sárgakék levében fulladván halottan oszladozni és rothadozni kezd, rothadás-lényével megmérgezve az anyatestet is a halálra)! szinte egészséges szívlüktetésszerű pontossággal és a dobogás-sorozat pontszerű biológiai időütés-egymásutánjában sorra születnek a hatalmas Eszme-Tudatosítók, óriás Eszme-Szoptatók, Eszme-Fölnevelők, az Eszme-Szerkezet és Eszme-Lényeg, az Eszme-Test Tudós Fölismerői, Megismerői, Kutatói, Építői, Megvalósítói, Kiteljesítői, Őrzői, Vigyázói: Mérnökei, Fizikusai, Atomtudósai, Csillagászai, Biológusai, Magfizikusai, Vegyészei, Kvantumfizikusai, Mikrobiológusai, Biofizikusai, Élettanászai, Részecskebiológusai, Biokémikusai, a Törvényt-Kutatók, Törvényt-Fölismerők, Törvényt-Beteljesítők, Jogrend-Alkotók: a Megvalósúlást és Megvalósítást Egész Lényükkel és Létükkel Akarók, a Boldog Vállalkozók, az Átformálók, az Önmagukat Elégetni Is Elszántak! Ha egy ilyen eszme megszületik a történeti időben (hiszen most a történelem idejéről beszélek)! (és nem a gondolkodás, törvényszerű anyagi, fizikai, vagy biológiai, erkölcsi megismerés, fölismerés, ráismerés matematikai vagy mértani törvény-idejéről), tudom: az még nem forradalom! Az még nem a Forradalom! Az csak ablakkockányi rés kihágása (kitörése) a sötétség-falon! Az éjszaka, a belső-éjszaka tojáshéjfeltörése belűlről a levegő, a fény felé! A levegő, a fény elé! De azon az éjszakából-kivágott nem-vak ablakrésen belövődik a fény, a jövő csillagfénye az eddig tojáshéjazattal tojásdadgömbszerűen zárt belső sötétbe, s sápadtan bár: csírázni, derengeni kezdenek a dolgok, dermedt jelenések, denevérként önmaguk szőrös bőrhártyáiba-csomagolt, fejjel-lefelé-csüngő akaratok. És izgatottan, izzóan lélegezni, a tüdőt dagadtra szíva szabadabban lélegzeni a fulladozások! Igen, az még nem a Forradalom Megtestesűlése és Megtestesűltsége! De az éjszaka barlangnyílása a forradalmi fény elé! Vörösmarty Mihály ilyen eszme-születés óriáspillanatában lett költője a magyar nyelvnek, s gondolkodója az egyetemes emberi jónak! Micsoda biztonság, szeretet, munkabírás, akarat, öntudat, bizalom, önbizalom, jóság, emberség, hit, hitet-adás, boldog erkölcs, szerelem, lendület, gyász, szégyen, szánalom, irgalom, haláltudat, folytonosságtudat, felelősségtudat, emberi önismeret és nemzeti önismeret, szellemi önismeret és építés-hit, férfiasság, becsületesség, emberi és erkölcsi tisztaság gyönyörű anyagbiológiai és szellemfizikai, anyagfizikai és szellembiológiai szövedéke volt ez az emberóriás költő: Vörösmarty Mihály. Az emberi, nemzeti és szellemi éjszaka, a politika és történelem-éjszaka gyászkő falának győzedelmes ablakrés-törője! A nemzet-sötétség nyirkos, nedves, penészes, gombás, varangyokkal zöld türkiz-lángot pislogó, kő-eres szobájának zárt kődobozán a fénynek, levegőnek kőcsípés és kőszálka peremszélű koronglukat ütő! Mint annyi: hitünkben és történelmünkben halhatatlan társa e korban, szülötteként cselekvő társa e fényóriáspillanat-történelemidőnek, a szellemben, politikában, irodalomban, teremtőcselekvésben: Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Eötvös József, Kossuth Lajos, Batthyány Lajos, Kemény Zsigmond, Deák Ferenc, Kölcsey Ferenc, Bajza József, Teleki László! És mind a többiek. A nemzet-építők, a szellem-építők, az erkölcs-építők, a tudat-építők, a hitépítők! A hitet-adók! Ha a romantikát nem egy szellemi folyamat létállapotának mondom, de a hitben-hívés, a hitet-adás anyagban és szellemben (szellemanyagban és anyagszellemben) folyamatosan történő cselekvés-akaratának és cselekvés-gyakorlatának, tehát az élethit bizalmának a gyakorlati cselekvésben, pontosabban: a hívő cselekvés szellemgyakorlatának: bátran mondhatom és mondom (nem az irodalomtörténet-folyamat-rendszerező, rendszerbeosztó szavával), de hitem szavával, vagy szavam eszmélő tudatom, mindíg Vörösmarty Mihályt boldogan hívó szavával: romantikusnak Őt! Őt is, Vörösmarty Mihályt, a hitet-adót, a hitet-hívőt, a jövőt-adót, a jövőt-hívőt, a jövőt-szeretőt, a jövőben-bízót, a megőszűlt szívében vérző poklot hordozót, az ősz szívével a pokolban-forgó halandóság-vízimalomkerék farózsa-szirom-lapátlevelére hullót, Vörösmarty Mihályt, a magyar és az egyetemes emberiség-költészet megváltó istenemberét. Őt, aki: versekben, dalokban, nyitott sírföld-szagu végzet-szózatokban, kék rejtelemódákban, himnikus káromlásokban, csillagvilág-egyetemességet gyöngyöző hatalmas époszokban, túlvilági fényt lövő lovagpáncélos, szellemsikolyos, alvadtvérköpenyű drámákban, kék virágindás novellákban, sejtelem-beszélyekben, tanulmányokban, még szívének a nemzethullás tehetetlen nyomorától legvakabb pillanataiban is, gyászmotyogásba őszűlt elméjének kőszirt-sívár halál-behavazott pillanataiban is: a reményt, a jövőt, a hitet hirdette, rászólva zordan, zord behavazott szájjal jajgató hite-elméjében-megzavarodott, nem-ítélő, őrjöngő, skizoid doxazmákban, paranoiás téveszmékben rettegő, leselkedő, üldözési mániás, ködös, hisztériás árva Istenére, ráüvöltve monomán, sztereotíp, megalomán, kleptomán, szadista, mazohista, piromán, erotomán, onanomán Istenére, ráordítva katatón, hebefrén, mániás-depressziós, pathogén, hibrid, kretén, imbecillis, debilis, süketvak, vaksüket, vak, néma, süketnéma, béna, púpos, törpe, vízfejű, torz, szörny Istenére, ráordítva hallucinogénitást létrehozó anyagokat szedő, kábítószeres, drogos, elhülyűlt, betegesen hazudozó, pathológiásan hazudozó, mániákusan hazudozó, alkoholista, delírium tremenses, fekete nagykabátja alatt konyhakést szorongató, mániákus örömmel föllángoló, elemi részecskeként-fölgyorsuló, depressziósan kő-gyötrelmes, kő-szenvedő, kőbuta, öngyilkosságra-készülő Istenére, rásírva szexuálpathológiás, settenkedő, lopakodó, maszturbáló, bélsarát szopogató, ürülékét evő, kurva, hullagyalázó, hullával-bagzó, ön-nemző, hermafrodita, kétnemű, nem-nélküli, asszonyemlős, péniszes-vaginás, bikatökű, gyűlölködő, gyáva, önszerető, önimádó, agyalágyúlt, menzesztelen, szklerotikus, egy-fagyökér-gubanc, agyérelmeszesedett Istenére, rábömbölve és hörögve asszonyholttesteket-hágó, állatokkal-párzó, hüllőkkel-koitáló, madarakkal nősző, gyermeklányszűzet-fölcsináló, homoszexuális, biszexuális, önmagát nőkként gyúrogató, csámcsogó és habzsoló, állat-hímekkel üzekvő, állat-nőstényekkel fajtalankodó, szopós és nyalós, kisfiúkkal-magát-kielégíttető, fekáliáját gombócként gyúrogató, forró vizeletét ivó, fekete-fogsorú Förtelem Istenére, mondván: elég, elég, elég! Elég volt! Elég! Mert akármi hullás: hinni kell! Mert akármi iszonyat: hinni kell! Mert akármi rettenet: hinni kell! Mert akármi halál: hinni kell! És ez a hit (ha őszen, ha bénán, ha motyogva, ha dadogván hebegve is)! nem romantika! Mert ez a hit: a lét jövője! Élet! Mert ez a romantika: az élethit dacos himnusza az emberséges emberiség-jövőért! Így igaz: szívemet-hódító, áhitatom és benned-mindíg-hívésem felnőtt kegyelme: Vörösmarty Mihály!

A megméretett idő^*

Csak annyi történt, hogy az élő halandó halhatatlan kihúzta a halott halandó halhatatlan csontvázát a gyökeres homok-sírból. S írószékébe ültetvén asztalához, a csontváz fölött mögéje hajolt, megfogva a csontkezet (a szellem-kezet)? a Jelenkor szívütéséhez igazította a papírosba-halhatatlanúl Múlt-Idő szívütését. S így együtt dolgozva (a csontváz-halhatatlanság, s az égő, gyötrődő tudat)! átigazították: ők ketten a Bánk bánt: Katona József és Illyés Gyula! Föloldották vak disszonanciáit, kiégették gyötrelmes homályfonadékait a lángelme-műnek, tették az emberiségben magyarabbá, a magyar tudat-múltat az emberiség egyetemes állandósúlt tudatává! Átdörzsölték a láng szívét a Jelenkor tudat-mikroszitáján, hogy a szívpép piros sejtjei új szívvé összeforrván és olvadván: az dobogni kezdett, s mondja már piros ütésével a megméretett időt! Csak ennyi történt! S ez újra-gyúrt tündöklet-szívre mosolyom szivárványából fonok koszorút. Mert egymást folytatni jöttünk az időben, nem temetni! Föltámasztani! Mert a halál is a teremtett és a teremtő lét folytatását akarja, tudja, hiszi, reméli!

Ady Endre gyötrelmes győzelme^*

Amióta emberiség az emberiség, amióta ember az ember a szenvedélyes és elfoszló lét-hártyában, a biológiai létezésben: minden teremtő elme, minden tudás-akaratát és látomás-akaratát megvalósítani vágyó, gyötrődő tiszta szellem, lángelme-dühödt agyvelő legnagyobb ellensége, ős-ellenfele az Idő! Az idő, amit mondhatunk a fizikusokkal téridőnek, az önmagát megvalósító anyag, a dolgaival, létezőivel, halmazataival, gömbjeivel és erőivel, jelenségeivel a történés cselekvésében, a megtörténés folyamatában indulatos anyag halhatatlanúl-halandó végtelen állapotának és függvényének, amit mondhatunk Henri Bergsonnal belső-időnek, vagy egyidejűleg mindig más-más érzetpontokból egymásba-áttűnő és egymásból kioldódván kikeményedő érzethalmazokkal és érzetsíkokkal (mint a filmkép-áttűnés)! élő belső térnek, amit mondhatunk történelmi időnek, a történészekkel. A komor és mosolygó Idő, a reményes reménytelen kárhozat, aki (merthiszen akaratunkkal élő személynek képzelhetjük és tudhatjuk őt)! sáska-mohó zöld saláta-szájával fölzabálja, mindenségnagy gyomrában fölemészti a létezés egyetlen mindenét, halandósággal-eszmélő létünket, a teremtő személyeset is, hiszen létünk és a létben művészi cselekvő akaratunk önmagával önmagában is az Egyetemes Létezés maga: esendően, foszlékonyan, fiatalra-ítéltetetten! Mit tehetünk hát? Mit tehetünk hát: ellenében az Egyetemesség érzéketlen, sívár összidejének? Az örökös elvirágoztató időtérfolyamat ellen dacunk fegyvere, a néha-győztes, a sokszor veszteséget igéző: csak a munka lehet, a művészet cselekvő akarata, pontosabban az akarat cselekvő állandósága a művészetben! És így is: mi marad belőlünk? Mi marad ebből a tevékeny, gyötrődő állandóságból! Mi, költők, mit tudunk megőrízni a történő anyag gyászából, öröméből, szégyenéből, dühödt virágzásából és szigora kevély kristály-tüzéből? Mit tudtunk és tudunk maradandóvá hinni az eszmélő és folyamatosan eszméletlen anyag gyönyörű halálos tébolyából, skizoid mámorából, katatón belső szakadékba-zuhanásából, depressziós belső tűzőzönéből? Énekünk mit őriz meg a múlandóságból, múlhatatlanúl? És őriz-e, megőriz-e valamit? Nem győztesebb-e énekünknél az ősgyanta, megalvadt őskőzet, őspala, amely legalább az akkori, az ő-kori növények, állatok, rovarok fossziliáit őrizte meg emlékezetünk merengésének: az ősrovar színbolyhos és színcsíkos negatív belső csöndalakját, az ősgyík zöld pikkely-lándzsahegy fejét, az ősmadár fekete kőcsontváz-geometriáját, az ősnövény kék kőpikkely levélszíveit, barna kő póruspontjait! Ki tudtuk-e választani a létünkkel létünkben is történő, élő anyag örökös hullásából, a Létezés gomolygó, s mégis disszonánsan szigorú szerkezetű Pokol-Édenéből, Édene Rothasztó Poklának képzelt gyönyöréből a hullhatatlant magát, a hitünktől megmaradót? Mintha nem Ady Endréről, beszélnék! Mintha nem róla szólnék, Ady Endréről, Ady Endréről: a gyötrelmes győzelműről? Pedig róla szólok tűz-kérdőjelű szavaimmal. Igen, a kérdőjelek: tűzből, csontvázakból és pokolból! A kérdőjelek! Létünk bizonyosságai és megtartói! Róla szólok, az időszámítással mért emberiségünk huszadik századának Költő-Hatalmasáról! A Rejtelem-Szívűről, a Köd-Mámorúról, a Homérosz-Kegyelműről! Mert hiszen hatalmas költő volt Ady Endre, Isten Cédrusa a tenyésző, burjánzó, forró, fortyogó, zöld mohával és zöld moszattal, zöld pikkelyekkel és zöld lencsékkel csábító, enyészet-üstjébe zöld varázslat-gőzökkel hullni kábító történelmi lápon! Nem eltévedt lovas a történelem-ködben, akinek éber fehér-feketepettyes halál-lova torpanva horkan a kék kristálykés-szemű, piros gyémánt-tőr szemű vadak előtt, a vak, zöld láp-vadonban! De mindig új s új lóra ülő Forradalmi Megváltás-Akarat, Jövőbe-Vágtató, a Reménytelen Ének Dacos Szivárvány-Fejedelme, piros lovon. A gyász-ordítozású Öröm volt Ő, a halálüvöltésű Piros Élet, aki tudta (mert belőle a Lét Teljessége beszélt és Vele és Általa), hogy az emberi és történelmi megmaradás és megmaradhatóság egyetlen lehetségese, hiszen költő volt: a kegyetlen tiszta szó! A teljes kimondás bátorsága! A bátor, tiszta szó, az ős-gravitációs-erejű, a halálárnyékú! A szó alázat-értelmű jelentésében: kegyetlen költő volt Ady Endre! Kegyelmesen kegyetlen a léthez, az élethez, és önmaga létéhez. S e forradalmi tiszta kegyetlenség, mint óriás gravitáció-szív: színes gyűrűkben és keringés-koszorúkban maga köré szívta a Lét esendőség-dolgait, s azok ott lebegnek óriás szív-ereje körűl, halhatatlanúl és hullhatatlanúl, vele pörögvén és forogván. Mint korunkban, minden ember e földön, e Földgolyón, az eredendő űrtér homályában zöldellőn és kékellőn, Ő is, Ady Endre is zárt történelmi térben és időben élt, zárt, záros halandóságú földrajz-történelmi talajon! Ez időtér, történelemföldrajzi talaj, ez a zárójelesvérengzésű történelem ember-voltának és költő-létének éppúgy meghatározója volt az elemi törvények szerint, az anyanyelvben, a látomás hitében, a jajongás fehér koporsó-illatában, mint annyi lángelme-kortársának Európában, s Közép-Európában a kimondott akaratban: a duinói ásványidom-túlvilág időtérkristály, mennyország-pokol-tisztítótűz angyal-ördög negatív szellempantheista Rainer Maria Rilkének, a csontvázhadsereg-röhögésű, csontvázhadsereg-menetelésű Jaroslav Haseknek, a forradalmi hókéve-zuhogásban rózsakoszorús Jézus-árnyékú Alexander Bloknak, a gótikus katedrálisok belső csöndárnyék-bujaság-kristályait tenyésztő Franz Kafkának, az esőben lúdbőrző agyagos dombsárga őszi Babits Mihálynak, az árvácska-barbár, atombomba-rejtelem-erejű, fölszabadító halálförtelmes Móricz Zsigmondnak, az önismeret Istenszívében pirosan ücsörögve mosolygó Miroszláv Krlezsának, a hatalmas mágneses-erőterű vasszálka-kazal Karl Krausnak, a messiás nemzetlátomásban fintorogva örvénylő, tébolydülledt-szemű Stanislav Wyspianskinak, hogy csak néhányukat említsem a kegyetlen önmegvalósító-akaratúaknak! Mi korhadt el, mi rohadt el szellemlétük testanyagából, lángelméjük anyagtestéből, mintha a fizikai-biológiai anyag agyvelővel-gondolkodó embertestéről szólnék? És mi maradt meg belőle is, Ady Endréből, a mérhetetlen, talán gömbidőtér e zöld-sóhajú csöpp anyag-szigetének Kalevala-szájú Mítoszi Énekeséből, aki ötvennyolc éve halott már, régen elrohadt szívével a Kerepesi Temető keserű földjében, a megtisztító és tiszta ősanyagban, s fehér csontváza, a fekete csipke-szeizmográfírásvarratos kőhártyaugatás koponyájú kőpálca-éposz jajgatva üvölt, sírván Léda után, a Fehér, Zuhatag-hajú Csontváz-Kanca után, kék húsukból piros füstpáfrányt pöfékelő, zölden bugyborékolva lángoló testű halottakon, kriptákon, koporsókon, szemfödő-foszlányokon és elrohadt, dögszagú ruhacafatokon, a kukacos földben kék gyíkpikkelyeket vedlő fagyökereken, piros rózsagyökereken átkiabálva hívja őt, a Vörös Kanca-sörényű Nőstény-Csontvázat, szerelemre a földben, aki ott hever nem is messze tőle a földben, cédán, szent céda-egyedűl! Mi maradt belőle is, mint annyi zseni-társából, a kortárs-lángelmékből, mi maradt a mohó és rothasztó halandóságban? Mi maradt: állandónak, változatlannak, és változtathatatlannak ének-hitükből, kimondott hitükből? Az elrohadt dal, a megerjedve fölforrt és szétolvadván fölszabadúlt ének piros szív-cafatjai csak? Mert mennyi esendőség szavunkban, képzelt hitünkben és kimondott, el-nem-hallgathatott énekünkben! Uramisten! Hiszen Ady Endre is ember volt. Ady Endre is! A föld és történelem szülötte. A föld és egy történelem szülötte. A történelem (az idő)? széttöri, mint rozsdás drótkoronákat, mint a bogarak sárga üvegpáncél kitinvázát és szőrös, eres, póruspontozott törékeny kitinhólyag-héjazatát (üveghólyagként), színes krétával összevissza írja az esendőség és maradandóság határait, s az összevissza rajzolt talaj krétavonalai, mint ellenmágneses erővonalak befelé lökik, a talajtér belseje felé: a tudatos, mohó, kavargó részecske-anyagokat. Az idő elemi részecskéit is! Ez a törvény? Ez is a törvény! De törvény az is: megmaradjon ami maradandóságra ítéltetett! A csontváz legalább! Nem! De az élő test, az élő hit, a halhatatlan akarat a szóban. Minden emberi jóban és halálban. Ady Endre, ha testében, esendő és halálos húsában nem is, de szelleme végzetében legyőzte a halállal-búrjánzó ősteret és ősidőt. Ott üget, ott vágtat, ott száguld, ott robog előttünk piros lovon, piros szívünk előtt, Ő, Ady Endre, a Nem-Halott, a Sohasem-Lehet-Halott! Vissza se néz ránk, égő szívvel mögötte-vágtató utódokra. Mert tudja, a legnagyobb jövő-bátorság: a vissza-nem-nézés, a leggyőztesebb bátorság: a Jövőjére nem-nézni vissza-győztesen! Mert tudja: tudatos büszke seregként ott vágtatunk mögötte! Hatalmas költészetszívteste kék árnyékában futunk mögötte, halhatatlansága gyémántköd köpenysátra óriás piros buborék-gyémántja alatt, nyers büszke lovainkon. És köpenye aranyhímzés-írását nézzük. Igaz-e Dacos Büszke Vágtató, amit a szerelemről, halálról, hazáról, életről, történelemről, bánatról, ugarról, szent dekadenciáról mondtál, igaz-e: Ady Endre? Mert halhatatlanúl és kegyetlenűl igaz: ami a szikrázó méhraj-gombócként nyüzsgő arany-pontgömbnyüzsgés végtelen világegyetemet betakaró köpenyedre hímeztetett. Az óriás világanyagsátorra, hogy meg ne fagyjon az Isten szívéből szívárgó fehér köd-hidegben a Lét egy-egy pontja, s a Lét Egyetemes Mindene! Nézzük piros világköpenyed aranyírását, az írást, amit nem véres hűdött-motyogva mondtál, nem bénasággal-lepetyhűdt lila májfoltszeplős ajakszirom-örvényléssel, de kovakőszikrázat kék keménységgel a ráparancsolt istennek, a megszeppent írástudó írnokodnak, aki az írást írta vala: hogy legtisztább hit a hűség! Hogy leghűségesebb hűség: az ember, a teremtő ember egyetemes szabadságának szolgálata. Hogy legszebb szolgálat: a szabadság bátorsága! A bátorság! A bátorság a szerelemben, ember-fölvállalásban, kegyetlen életben, komisz halálban, a bátorság az Isten-végzetes és halál-bizonyos anyanyelvben! Hogy legszebb, leghívőbb bátorság: a halandóság tudatának forró és forrongó fénytudása. Hogy gyönyörű önismeret bátorsága: a legkegyetlenebb tiszta szabadság: emberek vagyunk azért halandók! A halhatatlan anyag emberré-szerveződött halandóság-tudatú halandói. És szép, ha élünk, és szép lesz ha meghalunk! Így vagyunk mi: Egyetemesség ember voltunkban! Igaz-e Ady Endre! Te Jövendő Csontvázak előtt piros lovon vágtató! Élő csontváz-sereged, a nárcisz-szájú, és mennykő-szájú had árnyékodban vágtat utánad! Igazad van! Vissza se nézz ránk! Mert ez is bátorság, vissza se nézni a mögötted-ügető-halottakra, akik énekelve égnek, a Nálad-nem-árvább Gyötrődve-győzni-akarók. Megyünk! Ne félj! Robogunk a Mindenségben! Önmagunkat legyőzve, vak retteneteinket és zord félelmeinket: hamar-halandók a Teljes Halál ellen! Mert emberek vagyunk, nem szelíd vad vadak, zölddel, pirossal borzongó növények, kopár fehér kövek, merengve-éhes virágok, hajnalra-elfelejtett szörnyvirágzás színes szajha álmok! Emberek. Nem pikkelyes vadak. Emberek. Nem párzó madarak. Emberek. Nem kitinvadak, uszony-vadak, vakond-vadak, pók-vadak, tenger-vadak, százlábú fehér kristály-csipke-mirtuszkoszorúk: a Föld Szívében, a Föld Édes Húsában, a Fagyszőr-Ágyékú Halál-Menyasszony viasztejút-homlokán! Emberek. Halált-szerető, halált-gyűlölő énekes halandók. És ha szállók: a Halál-egyetem csiszolt gyémánt-könnycsepp kolibrijei, a Halál-erdő víg zöldikéi, sárgarigói, rózsapirókjai, aranymálingói. A Halál-part Rózsaszínű Szent Ibiszei. A Halhatatlan Akarat-Láng Fölszentelt Madarai! Emberek. Éneklők. Igaz-e, Ady Endre?

A megőrző folytonosság^*

1928-ban születtem – nagyon sokat olvasó gyerek és diák voltam. Növekedésem és szellemi eszmélkedésem történetének része az is, hogy nekem akkor, az 1930-as évek végén, az új, a létében tiszta, a modern költészet elsői: Ady Endre, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső és Babits Mihály voltak. Könyvnyit tudnék beszélni hatásuk szelleméről, róluk és műveikről. Így Babits Mihályról is. Arról a Babits Mihályról, aki elsőnek részeltetett a szellem természettörténetének mámorában és gyönyörében: és épp hatalmas művében és művével: Az európai irodalom történetével. Mert ez páratlanúl tiszta, szabad és boldog könyv, ez az egyetlen megvalósúlás (hiszen őóta sem írtak szebbet és szebben a szellem, az irodalom folyamatáról és életéről) nemcsak olvasó-gyönyöröm volt, de valami édes és tiszta tanítás is. Ó, milyen mámorosan és boldogan olvastam én azt a könyvet! És nemcsak azért, mert József Attila összes verseivel együtt vettem meg Babits Irodalomtörténetét – így töprengésem tulajdona is volt, de azért is, mert ez a könyv: így Babits Mihály tanított meg legszebben a megőrző folytonosság kötelességére. Arra, hogy minden múlt a miénk, hogy minden múlt a tulajdonunk, arra, hogy minden okos és pontos szellemiségét őriznünk, megőriznünk kell, eszmélkedésünkbe, szellemi tulajdonunkba, töprengő és eszmélő szívünkbe kell építeni a hagyományokat, a szellem rothadhatatlan testét, vagy csontvázát, történet-csontvázát, csontváz-eseményeit: mint némely madarak, akik úgy építik föl tartósra, növekedést és biztatást-segítőre a fészküket, hogy a fészek fűanyagát, a fű-csészét, vagy fű-üstöcskét beszövik, annak anyagába beépítik a holt kicsinyeket, madár-csecsemőket, csontokat, koponyákat, drótokat, fém-szalagokat, eres csigaházakat. Tehát a múltat. Így igaz! Mert az elevenek jövője és szellemi gyötrelme a múlt: szellemben, hatásban és történelemben. Mert az élő szellem nem lehet múlt-nélküli. A múlt-nélküliség a szellem életében a halál. Nem lehet visszakötődés nélkül a szellemi létben újat teremteni. Pontosabban: csak így lehet valóban újat teremteni. A számontartó és számontartott múlt: az élő szellem következetes alapja és őstudata. A levegőben csak a népmesékben lehet kőcsipkés várkastélyt építeni. A szellem valóságában a talajra kell építkezni. Ez a talaj a múlt-tudat és tudás. Ezt tanultam Babits Mihálytól, de nemcsak tőle. Ady Endrétől éppúgy, mint Petőfi Sándortól, Vörösmarty Mihálytól, vagy Szabó Lőrinctől. És a költő-Babits Mihálytól? De sokat tudnék erről is szólni! Az édes-tiszta dalt, azt, hogy semmiről sem kell, semmitől sem szabad félni a fogalmazásban. Egész költészetemen, mint annyi elődöm szava, töprengése és édes bánata: elömlik, kimutatható Babits Mihály édesded szép költészetének hatása. Párája, illata, színe, virágzása vers-mondatainak: ott él költészetemben. Pontosabban én sem tudom megmondani ezt, mint Weöres Sándor Medúza című kötetének nyitóversében írja:

 

Szememnek Ady nyitott új mezőt, Babits tanitott ízére a dalnak!

 

Hiszen nemcsak Babits Mihály. De ő is!

Egy emlékszoba titoktalan titkos csöndjében merengve^*

Mit is mondhatnék én most? És éppen itt, e törpe és az időtörténelem ásvány-rétegéből, mintegy holtan-is-virágzó ősleletként kiásott, szorongva derengő szobában? E fényködös, porhanyó szobában, amely elévűl majd, mert a formába és formává-épűlt anyag törvénye az, hogy formáját-vesztve alaktalan anyag-köddé omlik, redőzik, csomósodik, gyűrűzik és simúl, ha életét kiélte, átélte és túlélte. Mert ez a törvény! Mit is mondhatnék én most és éppen e könnytelen szobában, amely elévűlhetetlenűl él mindörökké, ha másutt és másképp nem, hát a halandó ember és emberiség okos tudatában; mert elévűlhetetlen fényt és elévűlhetetlen, szinte transzcendens életet attól kapott, aki benne nőtt, növekedvén, lángelmének a költészetben és a kopár, vacogó emberségben is lángelmének: az erkölcs, a legszebb tiszta emberség gyötrődő halálos lángelméjének: József Attila! Így ha mondom, talán nem nevetséges, hogy itt most (értve a tegnap és a tegnap előtt most-ját is) megfordúlt az idő, önmagát kifordította az idő (belső szerveit száján kitüremkedve, tátott szájnyílásán kibuborékoztatván kiokádva, mintha mélytengeri halat a többezer-méteres vízréteg mozgékony zöld izmainak köteg-aljából a levegő-felszínre hoznak), igen, talán nem nevetséges, ha azt mondom: itt kifordította önmagát az idő, s nem e szobában nőtt sápadtzöld leveleivel az alumíniumszürke, sztaniol-papír-lángú proletár-ablakfény felé csavarodván tolongva a muskátli-magány, a fény-éhes embernövény (mint Ferenczy Károly ifjúságában festett képén a virág eres és pórusos levél-szíve); de az szűlte e szobát (amely emlékezetünknek nem gyásza, de merengése és öröme már), aki benne nőtt proletár növény-palánta emberként, az szűlte e szobát, aki törékeny létével és törhetetlen költészetével a világmindenség szolgája is volt, a világmindenség nemző-apja József Attila! Az szűlte ezt a szoba-magányt halhatatlan magány-szobává, az szűlt az anyagi halandóságból anyag halhatatlanságot, aki benne nőtt föl, az akkori doh-kopárságban, olykor talán a szájharmonikák fémnevetésével, s írtózva a penész-színű levegő sárgazöld krumplifőzelék-szagától, fehér-kristály éles lugkőszagától, vagy téli büdös záptojás-szagától, amit a vaskályha lőtt ki korongrésein és ajtónyílásain (míg ezek az élő rések és nyílások parázs-gyűrűket és parázs-vonalakat írtak a kopasz falakra), ha befűtöttek olykor, nagy téli ködmedve-lihegésben. Igen, ez a szoba már elévűlhetetlen és halhatatlan, mert a hajdanán benne-növekvő akaratos ifjú, árva, megszégyenűlt, és hitében nagyon-akaratos ifjú szívéből nőtt ki törékeny korallágként, fehér és piros pontlikacsos mészkő-ágként virágozva a halhatatlanság-időben, mert fordított teremtésként: őáltala lett ez a szoba megmaradó az átadó tudat, a folyamatosan átadó tudat maradandóságában, tudata halhatatlan akaratával tette haláltalanná a szegénység tégladobozát. Mit is mondhatnék én most? Hogy ez a szoba, József Attiláé, pontosabban József Áronék elmúlás-szagú törpe szobája mennyire hasonlít gyerekkorunk oly egyforma szoba-szegénységére, vagy legalábbis az enyémre, amely volt bár a faluszélen, akkor mégis ugyanilyen dohhal-magányosan virrasztott, dehát minek az összehasonlítás és szemérmetlen ráképzés az azonosságban. Mit is mondhatnék én most? Aki annyit és olyan gyermeki rajongással írtam már (szomorúan mondhatom): öcsémként-elődömről, József Attiláról, verset, versprózát, sikoltozást, ordítozást, jajongást, vallomást, átkot, szerelmet, lehetetlent! Újra csak azt és újra csak azt, hogy sorsát nem szabad folytatni! Nem és nem! Kegyetlenség lenne ez, kegyetlenség volna? Nem és nem! Nekünk, az Ének mai folytatóinak be kell bizonyítanunk, hogy a dalba nem úgy kell belehalni! Hogy lehet végigmondva a természetes halálig ezt a soha-meg-nem-ismételhető életet: úgy halni meg őszen a dalban, dalba-őszülten, hogy azt mondhassuk még a föld előtt: nem adtam föl magam! Nem és nem! József Attila, jaj, József Attila, aki a Valóságra, a Dolog-Valóságra ült, mint Piros Csikóra, vagy mint Üszök-Csikóra, Korom-Csikóra, a költészet (költészete) középen a darazsakat szőrfüstös aranygolyókként lenyelte, a követ megrágta, a csontvázakat összeharapdálta, a Létezést mosollyal átitatta; aztán a Lehetetlenbe belédermedve, a Valóságot kihányva, mint józan-eszméletű részeg, megrettent attól, ami volt, s a csöngettyűs-nyakú Élő Toporzékolásról átlendűlt a Szétfoszlás Kúsza Visszatérhetetlenség-Griffmadarára, s úgy röpült tovább, önmaga darabjaival, léte részleteivel, fizikai és szellemi lénye, egy voltából letördelt részeivel etetve a mesebeliként kitalált, de nagyon is létező Halál-Madarat, Elfoszlás-Madarat és Nem-Megváltó-Madarat. Mert ő, József Attila, darabonként adja oda az éhes, röpködő haláldögnek teste anyagát és szelleme testét, de az csak falt, véresen zabált, egyre kérte a szellem és a test anyagát, József Attiláét, bár tudta: vissza nem ökrendi, csőre kanálcsónakjai közt okádva (gyomornyálas zúzalék-pépként) a költő létének részleteit és részeit, létezése valódiságának darabjait, hogy azok a létrészek forrongva összeforrván ember-eggyé testesűljenek újra. Tudta, hogy kiválthatatlanúl, megválhatatlanúl és visszaadhatatlanúl halálba-zabálta őt, mert nem a Jövő Madara, de az Elfoszlás Madara, ő a József Attilát vaspikkely-nyereg hátán-röptető. És ő elment, igen, elment József Attila, s szellem-lényének-lángzó tisztasága a mi vérképző anyagunk. S itt maradtunk egyedűl. E szobával is, amelynek csöndjében két szemgolyó villog konokan a csönd arcából kilángolva, mint a Csönd Gyümölcsei: az egyik az Iszonyat, a másik a Mindenttudó és Megértő Mosoly. Mert amit tudott a Létről: az Iszonyat volt. A Rémület szemgolyó-kidagadása az arcból és amit tudott a Létből: a Mosoly szemgolyó-szivárványlása volt. A rendező megértésé. S e kettős tudásban (szempár-tudásban) dolgozunk mi tovább, emberek, a befejezett megértő halálig, elmondhatatlan szerelemmel e plusz-minusz okos bíztatásban.

Az életre-intő fegyelme^*

Sokszor eltűnődöm, merengve az időn, s merengve régen-elrothadott, mégis rothadhatatlan szívének sorsán és sorsán konok, kegyetlen és irgalmatlanúl-pontos szavainak, sokszor merengek halálba-mosolyogva és halállal-mosolyogva: mi lenne, ha élne, milyen lenne, ha élne, ő: József Attila? Mit mondanék neki, s mit mondana nekem, a korban, életkorban és a költészetben már nem is fiatalnak? Mondaná: „ülj le”, s megkínálna egy cigarettával, rákérdezne gyötrött szívemre: „mondd el mi bánt, mondd el hát szépen, mi fáj?” Vagy leülnénk valahol s megkínálva őt egy cigarettával, kérdezném fájdalom-kőlapokból összeragasztott bajusz-lombhernyós, szőrkésekkel burjánzó arcába nézve, fagyott és árvaságot füstölgő szomorú szemébe nézvén: „mondd el hát szépen, mi bánt, mondd el, mi fáj?” Mert mi fáj, József Attila? Mert ismerhettem annyi társát, s ismerhettem annyi kortársát ifjúi életemben ifjúi szívemmel, akik rászóltak sokszor kérdésükkel, komoly szavukkal elárvúlt elmémre és magányos hitemre: „mi fáj fiú? Mi is hát a baj?” Nagy Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Kassák Lajos, Tamási Áron, Veres Péter: csak néhányukat említem most, meg Kis Ferencet, a cigányfüst-mosolyút, akik mind rothadoznak és túlviláglanak már a tiszta befogadó földben, s nem is szólok a fölismerő harcos diadalmasokról: Hatvany Lajosról és Földessy Gyuláról! Hogy is lenne? De jó lenne, ha lenne! De jó lenne, ha lehetne! De jó lenne: József Attila! Dehát nem lehet. Mert ő már testével és teste mondhatóságával, értelmező, észlelő, kigondoló és kimondó szerveivel halott, csontja sincs talán már annak, csontja sincs a Kerepesi Temetőben: aki csöpp embernek ezelőtt hatvan-éve született, s nem is oly könnyű embernek, hisz olyan gyermeki büszkeséggel és szomorú, esendő daccal írta intő, életreintő vers-szigorának fegyelmében: „lám, négy és fél kilósnak szűlt anyám”. Elsirattam már én őt, és meg is átkoztam szerelemmel, jajgattam érte és büszkélkedtem vele, mint vagyonával az ostoba gazdag, kérkedtem vele, mint létezésének tékozló-iszonyatával a szegény, mint ölésével a ki-nem-végzett gyilkos, mint bűnével a buta bűnös, mint gyászával a hetyke gyászoló, mint az örömmel az önmaga-öröm! Mit is mondhatnék most Róla? Újat, mást, többet, kevesebbet, szigorúbbat, vagy szeretőbbet? Költészete szívünk látszatában olyan gömbszerűen egy, hogy e költészetteljességnek, e transzcendenciává finomodott valóság-gömbnek minden gömbtér-felületrészlete, a síklap minden kifehéredett négyzetcentimétere az ugyanazt mutatja, mintha egy csiszolt gömb talaján állnánk, mindíg fölfelé a levegő-ég hólyagburkolatába fölmeredve, holott sokszor a gömbtér vagy térgömb síkgörbéje, vagy görbesíkja oldalán, vagy alsó hajlatgömbszeletén állunk, füszálakként kalászosodva, a gravitáció vonzatának ős-szívéből a talajhoz ragasztva! Talaj! Ez is az ő szava, József Attiláé, amit használunk, mint oly sok általa költészet-életté, vers-jelenné magasztosúlt szó! Dehát ez természetes. Legalábbis nálunk, bennünk, velünk, általunk, akik nem is oly sokára utána jöttünk e-világra születvén: énekelni, hogy folytatódjon a dal, mert a lét összetörik, ha a dal abbamarad, ha meghal az ének. S fekszik, mint meztelen fehér hulla szőrösen a boncasztalon. Ehhez még csak annyit: a költészetben valami ha már kitalálódott, egy költő tudatával és gyötrelme gyönyörével vagy pontossága irgalmával fogalmivá teljesűlt, véglegesre megérett az eszmélkedés teljességében: azt az utókornak joga és lehetősége (gyűlölve és irtózva az utánzást)! véglegesűlvén tovább-éltetni, tehát folytatni a költészet tovább-korában. A múlandóság befejezettségéig! Amikor már a szóval kimondható lét és a szót kimondani és szép okára használni tudó létező is kihal. Mint az ősállatok. S ami marad: az a voltnak fossziliája csak! S az előbbihez? A gömb-teljességhez? Hiszen azt mondottam: szívünk látszatában! S nem bántót, de az igazat mondtam, vagy mondom, ha mondom, hogy József Attila (aki szerelmem volt és ifjúságom és nemcsak az én szerelmem és ifjúságom) költészete a gömb-egyetemesség látszata ugyan (mert valójában az: a teljesség értelmében)! mégis a földrengésmozgások és a földrengés-szünetidők anyagháborgásának és anyagcsöndjének kettős együttese! Iszonyú anyagtorlódások és erőtorlódások robaja és sikolya és hatalmas anyagcsöndek és erőcsöndek (vagy csönderők) építkező bánata és gőzölgő, sárgán füstölgő szégyene: az ő költészete. E kettősség (mondhatnám kétfajta nembeliség) egy-virágzásának egymást-nem-nélkülözhető, egymásból-kinövő kozmikus és emberi, ember-anyagi és anyagon-túli együttes törvényeinek halmaz-gömbje. Azt is mondhatnám: pozitív-anyagból épűlt valóságok (mint a természetben és a fizikában képzelt és képzett természetben) és negatívanyagból épűlt valóságok egymás-melletti, egymástól-független különös virágzásai, mégis összetartozók, mert csak így együttek! plusz-valóságok és mínusz-valóságok tudat-lombtornyozatai, független, önálló, tiszta térben, s ha egymás időterébe, vagy téridejébe átnőnek hatalmas robbanással, óriás-robbanattal egymásba-marva és egymásba harapva, egymást fölfalva egymást semlegesítik. Amit mondok: valóság! Nem mítosz-rombolás. Nem is ok a szégyenkezésre. József Attila volt: a külső sivárságból és kopárságból (törvényt-ismerően: tértörvényt, anyagtörvényt, időtörvényt) a sívárságot és kopárságot pozitívan fölépítő, s így reménykedő. S József Attila volt a belső sívárságból és kopárságból törvényt-ismerően a sívárságot és kopárságot negatívan fölépítő (kimondó), s így reménytelen. S a kegyetlen teremtés-törvénynek nem csodája, de természete, hogy minden egymást-megsemmisítő akarata ellenében e kétfajta (más-más előjelű) költészet-anyagból képzett vers-valóság nála, József Attilánál csak együtt létezhet. Hogyan? Egy negatív (mínusz) anyagüregbe pozitív anyaglomb nő és fordítva. A növekedésbe a lefosztás. A lefosztásba a növekedés. Mert költészete volt a sívárságból növekedve kidagadó és költészete volt a sívárságba önmagát a csontvázon-túl-is lefosztó. Neki a világegyetem: hol ketrec, hol virágzó végtelen ősfa! Hol rácsrendszerek zártsága ketrec, hol csillagbokrok végtelen isten-sóhaja nyitottság. E két végtelen szívfél kegyetlen összeforrottsága volt: József Attila! Nem folytatom! Lehetett volna végzete másképpen más? Most már nem tudom. Csak azt tudom: hetven éve született, aki énekébe, mert életébe: belehalt. Nem ő volt skizoid az életben és a költői teremtés-tudatban és teremtésben: de a lét volt skizoid, s abban s azzal kegyetlen, hogy kimondódott általa, hogy megfogalmazódott benne és vele! Csak azt tudom: hogy életébe, mert énekébe: belehalt. S azt, hogy ez ocsmány iszonyat! Hogy ez nem lehet a törvény!

A gyötrődő^*

Gyászoltam én is Őt, Németh Lászlót, halálfehér szalaggal átkötött szívvel, a szorongás vasrács-ingében, amit vas-szirmú csavaraival egyre jobban összeszorított mellkasomon, köldökömtől gégefőmig: a Lehetetlenség törékeny, csontszikár korallváz-keze! Gyászoltam én is Őt, jelenkori szellemiségünk gyászdühödt Cháron-éjszakáján: amikor meghalt! Hogy meghalt! Hogy neki is meg kellett halnia! De részeg, görcsös markában öldöklő konyhakést izzadva szorító gyászom most már kipiroslott, mint tavaszi kertemben a tulipánok, részeg gyászom már kipiroslott, mint a gyászeres tulipánok gyöngéden egymásra-hajtogatott húsos növényhártya-szirmokból formázott kelyhe, zöld száron, zöld levelek csőr-csokrában, tavaszi kertemben. Mert hiszen: ez a törvény! A földből kidühödő zöld láng, a mindíg-újraszülető zöld láng, a tavasz! Ez is a törvény! A törvény: az élet: tovább! Személyre, szóra alig-alig találkoztunk az üveghártya-törmelékeny, skizoidan őrjöngő, megmérető időben, sajkódi házában sohase jártam, nem hallgattam ott, virágzó kertjében (az eszmélet-gyümölcsöskertben, nemzetsegítő álomvágy-szőlőskertben) nádfonat-széken ücsörögve az Iszony méheinek arany-zümmögését, budai lakásán is csak egyszer, Veres Péter halála és temetése után, hogy üljünk ott gyásszal-tétován, kortársak és utódok, halálra-várók valamennyien, pohár borral eres, gyászoló kezünkben, hívők és kételkedők, gyötrődők és egyetemes sorsot féltők, mint árvák, a barna alkony-lángú, Jézustalan Utolsó Vacsora utáni, Második Utolsó Vacsorán, reménytelenűl, és tündöklet rohadás-kezdetekor, mikor beföldelték a szivárványt, esős rögök alá gyűrték a délibábot: s itt-ott még, talán a kiszámító véletlen akaratából utoljára Tompa Kálmán doktor lakásán, kéken zsibongó, gyermeki embernyűzsgésben, s az ünnepi, őrvénylő nyűzsgéstölcsér közepén ott ült Ő, sugárzó kristálymerev mosollyal, szikrázó csöpp üvegpohárkával elnémúlt kezében, ott ült, ágyékig-süppedve önmaga némaságának sírföldjébe, a halált-erjesztő semmi-talajba, mint önmaga elkorallvázasodott fehér agyában, az óriás, halottan-szikrázó mészvázcsőszövedék-kazalcsipkeszigetbe: míg körötte sárga habcsipkelepedőkkel, égre-tekercselődőkkel a fekete óceán dörög, dübörög, zeng, fortyog, hörög, zokog és ásítozik. S Ő ott ült önmaga fehér agyvelősírföldjébe süppedetten, mint megőszűlt, kéken elmohásodott, elfeledten-árva faluvégi temető horpadt földjébe, az elgazosodott csalán-gondolatúba: kőszívig, vagy fölszögezett Krisztus-lábakig, Szűzmária-szemérem-dombig süppedt mészkő-sírkereszt. Fehér. Halál-meszelt. Ült, mint az Irgalom. Ott ült az Irgalom, átderengve égő kristálymosolyával. Ott ült a Fehér Gyász: fehérpórusosan, fehér-eresen, mint merengő pop-art gipsz-szobor a zöldbársony karszéken, az élőhalott Szobor Pop-Art, az élő emberre fújt, habosan, eresen rászáradt gipsztajtéköntet, a fehérszemgolyós fehér Gipsz-Gyászmerengés. És fogta a sárga üvegpohárkát. S a megőszűlt falusi gondolat-temető csóvány, bodza, krisztustövis, ecetfa, lapulevél, orgona, bürökesernyő, zöld drótcsipke-küllőkorong-magányában kakas kukorékolt, piros mirigykút-torkából piros kréta-cikk-cakk villámokat lőtt a megőszűlt korallvázsziget-agyvelő mindenségbe, amelynek agydúcpontjai a színes csillagörvények, csillagfelhők, galaxis-halmazok, halott és élő csillagok! És csak néztem Őt szív-apadtan, magam is gyászfehérre őszűlt szívvel, vastag zuzmara-szívütéssel, kövér dérharangtélkongatásban, hisz nemrég temettem Erzsikét, s ideges dobhártyámon, önakasztott lila szívemen még a zsíros hantok, az elhízott sárga föld robbanás-dörgése, ahogy a vak sírba zuhant decemberi koporsóra, Kisjézus-mosolyú karácsonyi koporsóra ömlik, mint részeg költő, ha hány, ömlött a koporsóra a részeg December zsíros, sárga epehányadéka. És csak néztem Őt, Németh Lászlót, s fogtam Adysan megvénűlt karcsú ősz kamaszkezét. A Gyász, az Irgalom hosszú, hártyás, eres ujjait fogtam akkor öldöklő, irgalmatlan, gyászoló kezemmel. És csak néztem Őt, gondoltam gyászban-könnytelenűl: más, vad, virágzó láng-útakon űzött a sors engem, csillag-sorsomat csillagtűzzel űzte, mint piros lovat piros korbáccsal piros mezőn a piros Szerelem. És fogtam korallváz-fehér öreg fiú-kezét halállal-mosolyogva. Szapora könyvei gyermekkorom és kamaszkorom olvasatai voltak már, a regények, az eszme-kereső elmélkedések, nagy Széchenyi István-tanulmánya és nagy Berzsenyi Dániel-tanulmánya, de amivel és akivel nekem Ő (Németh László az eszmélet lényegében, a töprengés vad ifjúi-szelíd szívközpontjában) elkezdődött: a Babits Mihály konok, dacos, bölcs, hatalmas-magyarságú, az írástudók teljes felelősségét fegyelmezetten fölvállaló, bíboran-kegyetlen múltunk ismeretű, akkori jelenünk elhályogosodott, zöld kocsonyapenész-pénzecskés szemgolyójú sorsát ismerő, az európaiság legemberibb fegyelmét tudó és vállaló harci vitairata volt, az 1939-ben írt Pajzzsal és dárdával című! Babits Mihály, ez az ideges, szelíd krisztusi Közösség-Magány, ez a mindíg-harcolni-kész, búrjánzó fölösleggel harcolni-nem akaró, Európa Szívén álló üvegszikár, mosolytörékeny, must-szagú, méz-szagú, Dantei Pokol-Purgatórium-Mennyország-illatú Óriás Énekes, ez a Harcos-Szelíd, ez a Ha-Kell-Vad-Verekedésű: kéken-lángoló harci vasba öltözött, fejére rostélyrácsálarcos zöldtüzű vastojáshéj-sisakot húzott, fehéren-szikrázó páncélszoknyás és páncélálarcos csatalóra ült (a vasálarc szemkorongnyílásából kidagadt a harci mén óriás élő üvegtojás-szeme, óriás piros kaporfejesernyő-szempillája), áttörhető, tojáshéjvékony pajzs és vasszívű hosszú vékony dárda ideges kezeiben, s okos, ideges harci-kiáltással megsarkantyúzta kéklángú vasszirominges harci ménjét, s robogva nekirontott a kitakart, a fölvágott mellkasból piros ütésekkel kilüktető Németh László-szívnek! Robogó Európa-ménen ülvén, pajzzsal és dárdával kezében a vonagló Piros Ütésre zúdúlt robogván, s döfött, s az okos és céltudatos dárda szívalakú vaslevél-hegye a szív-középet verte át szeretettől kegyelmesen. A nagy dárdadöfés az élő szívközépbe talált. A szívközépbe fúródott Európa vasvillanat ütése! Pontosan! Mert Babits Mihály harc-hite is az erkölcs pontossága volt! Babits Mihály virág-álarca mögött kristályarc vigyázott óriás fekete égő szupernóva-szemekkel! És tudjuk gyémánt-szigorát! És tudom és hiszem értő erkölcse, hívő bizalma, harci dühe, boldog eszmélete, okos reménye, reménytelen gyönyöre: gyémánt szigorát! Ha elmondtam most és itt, hogy elmondtam most és itt Babits Mihály harci robogását, Németh Lászlóra zúdulását, kemény és pontos dárdadöfését: ezzel is csak (biológikumunk gyásza múltán)! Németh László gyötrődő hatalmát mondtam, igazságkereső naív gyermeki bizalmát! Mert Németh László gyermeki bizalmú ember volt, mert Németh László gyötrődő hatalmú író volt, az önmagát-keresés, a nemzet-keresés, az önismeret-keresés, a világmindenségmegértés kisded-naív álmodozója, Jézuska-áhítatú messiás-álmodója, a mindent-megértés, a mindent-tudni-akarás gyermekmosolyú akarója és hívője, országos boldogságot vágyó tervező nagy elme, számonkérő boldogtalan, tanító, oktató, rendszerező, hitvalló prédikátor, nem-zord gyermek-apostol, mint a középkori gyermek-kereszteshadak páncélvértezetbe öltözött gyermek-vezére vasas harci lovon, gyümölcsöskert-hazát megtervező, féktelen kiválasztó, igazságos-igazságtalan, elfogúlt-elfogulatlan, igazságtalan-igazságos, elfogulatlan-elfogúlt, a minőség hatalmát, bizalmát reményét és jövőt-bízó bizalmát hívő lángelme; a Gyötrődés Lángelméje, a Folyamatosan Gyötrődő Tudat, az Örökké Izgatottan Gyötrött és Gyötrődő Szív Lángelme-Hite volt: Németh László! Az Öngyötrés, a Gyötrődés Lángelméje volt Németh László! Akinek vére éppoly gyors lánggal fölcsipkéződve lobogott harci dühében, harc-elfogúltságában, országos vészben, nemzeti viszályban, harciszonyatban, akinek gyermeki vére éppoly kék csipkelángokkal föltaréjlott a harc-kevélységben, önhite baljós bizonyosságában, mint Babits Mihályé, Gyémánt-Szigor Költő-Lovagé: annakidőben, mielőtt csontvázvigyorrá aszalódott, kopaszra-nyírt-mosolyú, eres hártya-angyal halálembrió testét, Szent Balázs torokmetsző kését ismerő, vak késsel átnyiszált gégéjű, átvérző pólyával betekert, fölvágott-nyakú, száraz hártyatörékeny papírzacskó-sáska testét, az eres, pórusos keménypapírdoboz-zacskó koponyán az óriás fekete gyémántdob-szemekkel, a sírba tették, a földbe ásták 1941-ben, a Kerepesi Temetőben. Indulatos, szigorú, véres Látomása után a Vérmezőn! Gyötrődött, szorongott, fuldoklott, iszonyodott, volt irgalmatlan, s mindíg kereste az igazságot Németh László! Tanítani akart mindég Németh László. Ó, ez is, mint a gyermeki álmodozás, oktalan, édes, áldott, okos, irgalmatlan, bízó álmodozás mint Széchenyi Istváné, mint Eötvös Józsefé, mint Kemény Zsigmondé! Igaza volt-e? És miben volt igaza? Szerettem Őt, mert kereste az igazságot! Szerettem Őt, mert gyötrődött a vad, a mélabús, az irgalmas, a tanító, a szelíd, a konok, az önzetlen, a gyászos, az önmagát-sohase-féltő, a szép-szívét-mindíg-kitakaró, a vassodronylánc-rács-ing-nélküli, a mindíg (szellemében) nyitott fehér ingben járó, az önmagától-sohase-félő, a rettegő, az irgalmatlan, a dühödt, a szégyenes igazság-keresésben? Szerettem Őt, mert létével és lényével, szép emberlétével és boldogtalanúl okos és boldogan balga szellem-lényével mindig a munkára tanított! Arra, hogy henyélni, tunyálkodni, léháskodni, önmagunkat vakond-vakon, bársony-földbebújással (s ez a földbebújás gőgünk butasága)! önpusztítani, öntelt önszerelemmel önmagunk imádattébolyában tenyészni nem szabad! Nem lehet! Mert ha bűn van, ha van bűn a teremtésben: végveszteségünk, végenyészetünk az! A vak önszerelem, a buta öngőgnemzés: végiszonyunk, véggyászunk, végmegsemmisülésünk! Szerettem Őt, mert műve (és lénye) örök-fénylő Mont-Blanc-tömegével, szikrázó, lángoló, égő Mont-Blanc-csúcsával a mindíg-munkára tanított! Arra, hogy dolgozni, dolgozni, dolgozni kell, hogy a cselekvés az egyetlen tiszta akarat, s a cselekvés akarata a cselekvés gyakorlatában: e Földgolyóra száműzetett esendő, bozontos törpe bányaló-vak fehér barlangi tarajosgőte-vak emberlétünk egyetlen támasza, vígasza, fölemelője, az egyetlen emberhez-méltó tisztaság! S törvénye, mint Immánuel Kanté A gyakorlati ész kritikájában, aki azt mondotta vala az embersorsról a világegyetemben, s annak lét-törvényeiről szólván: „fölöttem a csillagos ég s az erkölcsi törvény szívemben!” Így igaz! Szerettem őt, Németh Lászlót, szerettem Őt, a Földmérő-Tudatot, a Tanító Elfogúltságot, a Gyötrődő Önvádat és Önvizsgálatot. Szerettem Őt, mert szerette a Jövőt, mert belépni az Ismeretlenbe, mint mértani időködbe! S ez a Jövő-Ősköd verejtékező, izzadó kövér fehér hömpölyegével most már csak a Csontváza-Emléket vattázza be, tapad szellemcsontváza geometria-kristály-szerkezetére, mint harmatgyöngyös, ködgyöngy-verítékes póknyál-selyemfonal-múmia-vászontekercs! Mont-Blanc-művének hegysziklatömeg-összegét, ha árva utód-szívünkre akasztjuk, mint Isten Gondolat-Hátizsákját: a súlyt: vajon elbírjuk-e? Katona József Bánk bán-ja bíbor cselszövésektől félig-tébolyodottan, önpusztító gőgjében megvakultan, vaksi hűségben gyámoltalan-vesztesen az akkori haza, az eredendő középkor Magyarországának kőszívére rogyva szakállas, halállal-vemhes hím-rongybohócként ezt motyogja önmagát-fölismerő, nemzet-vesztes hűség-gőghitét és tébolyhűségét fölismerő gyásztudattal, szőrsarlós sárga veszteség-arccal, ledöfött óriás őshüllőként, zöld páncélpikkelyes, kőszív-térdekre zuhanó kristálygyíkként, elmerevülő üveglángtojás szemgolyókkal, vérrel-szívárgó ajakcimpákkal, majdnem süket szájjal, majdnem vak nyelvvel, szinte süketnéma tátogással, a szánalommal és gyásszal szégyenkoszorúba, döbbenet-gyűrűbe köréje tóduló nemzet-szomorúságnak, haza-megbocsájtásnak: „Nincs a teremtésben vesztes csak én!” És nem ezt mondja-e Colbert, Németh László remekműutolsójának remekműemberhőse, hősemberremekműve: halála előtt, kifosztva, becsapva, az önmúlt téveszméitől visszaalázottan, remény-hitében és cselekvő gyakorlatában már élve holttestté alázottan, még elevenen holttetemként sajnáltan és gyászoltan a szeppent szívvel köréje gyűlőknek, az álnok családnak, a gőgös és balga gyülekezetnek? Amit Bánk bán, az élve-már-Halott motyog szív-őszen, amit Bánk bán, az elevenen-már-halál, aki a Halál könyvébe, a Feledés Könyvébe, a Végsemmiség könyvébe vala láthatatlan angyal-kézzel beleírva, jajong agyvelő-őszűlten, Az ég siket fájdalmaimra / Vég-semmiség az én ítéletem/ Az isten engem büntetésre nem / Tart érdemesnek – az angyal mely jegyezte / Botlásaimnak számát, ily következést / Huzó legelső lépésemkor el- / Rémült dicső helyén és félre Fordult / Könnyes tekintettel törölte ki / Nevemet az élet könyvéből. Ő Németh László, Colbert, úgy halt meg, hogy tudta, mert tudnia kellett: cselekvő sorsa egyetlen életén, mint kis-mikrorácsozatú szitán cselekvő okos ujjbögyök, a szív-szövetet: átpasszírozta a Világmindenség-agyvelőt, kíváncsian, izgatottan, keményen, s a tudat-mikroszitán átgyötörte passzírozván, gyömvén, gyömöszölvén önszívét, önagyvelőjét is, hogy legalább a szitarácsszöveten átgyúrt, átgyúrva szétroncsolt agysejtek, szívsejtek piros törmelék-belsejében, sárga morzsalék-pépvonaglása fortyogó, pöfögő, bálna-gőzpáfránytornyot fújó, lüktető belsejében, zúzalék sejtfal-lüktetésében meglássa a titkot, létünk hitelének és léthitelünk erkölcsének titkát. A tudást! A megtudást! Óriás-tudata, ős-szíve mikrorácsszövet-szitáján átszűrte, szája sejtszűrő-hálóján átitta a létet, a teljes anyagi, szellemi s időlétet, mint a homlokcsont-közép kút-likából páfrányos gőztornyot fújó óriás fehér bálna, ahogy tátott szájjal átissza a tengert, hogy rácsfüggönyháló szitafogsorain szörcsögve és szürcsölve átszívja a vizet, a tenger ősz vizét, hogy kiszűrje magának a víz halandóit, a mikrohalandók mázsáit, a tudat (léte) táplálékát: (az állatokat, rákocskákat, planktonokat, egysejtűeket, algákat, amőbákat), s majdan ürülékké, salakká válókat, vizeletté, bélsárrá. Babits Mihály, a kemény és áldott harcos-szelíd Vezér: akkor gőgösnek mondotta Németh Lászlót. Én, az utód, Babits Mihály, de Németh László utóda is: gyötrődőnek mondom! Gyötrődő Lángelmének: Németh Lászlót! Mert harminchét évvel többet tudok nála, a csontkopasz Nagy Halottnál! Aki már nem igazíthatja át szavát a földből. S ha akarná se tudná, mert a föld az ő szent sebzett száját is betömte férges hallgatással, halhatatlan száját piroskék gyökér-némasággal! Aztán mégegyszer találkoztam Németh Lászlóval! De már a forró koporsó hamú rabja volt akkoron. Elégett Gyötrelem. Nem sírtam. Égő szemeim, mint a kiszáradt kút. Könnytelenek. Mint a meddő asszony méhe: kopárak. Könnytelenek. Mint a bogarak szőrös kitinsisakon ülő óriás, dülledt, sejtes, többszögű állatüveg-cellaikrákból összetett szemhéjtalan, szempillátlan szeme. És mikor a sírt behantolták: elmentem Erzsikéhez! Ráűltem rücskös, hullámcsipketaréjos pirosmárvány óriás-sírkövére, a tizennégy-mázsás rózsarozsdavörös, göndörkagylós őskönyvlapra, aki könnyezik. Mert a Piros Márvány-Könyv vörös redőrücsök-gödreiben, téglaszínű márvány-kagyló-tányéraiban: megáll arany-foltokban, arany-lepényekben, aranycsipke-csészékben, arany-korongokban az esővíz. Mint a könnyek. Mint rózsa sziromörvényében, fölgyülemlik a piros hajnali, a kék alkonyi harmat. Mint a könnyek. Mint a várakozás, a megvárás könnyei! A várandós, élő űr könnye! Sír a sírkő, könnyezik! Ráűltem Végzetem, Szerelmes Végzetem, Piros Evangéliumom márványkönyvfedőlapjára, ami szerelmes Emberi Színjátékunk vörös, redős márvány-végfüggönye már, s azt mondtam Szerelmem Nagykontyú Csöpp Csontvázának ott a földben, a szerelemsors-záró végfüggöny mögött földbe-rohadottnak: „Lásd, itt vagyok!” És sírtam, mint az éhes csecsemők szoptatás előtt! De nem vala kisded, rózsabogyós, tojásdad, barna-mályvás, pihés anyaemlő, ami szívem gyomrának, őszerelmére éhes szívgyomromnak édes, zsíros-tejet adna!

Az emberi méltóság hőse^*

Tamási Áron nemcsak ifjúságomnak és kora felnőttségemnek, de gyermekkoromnak is része volt, létével és műveivel. Talán tizenkét éves lehettem, amikor először olvastam Tamási Áron óriásművét, az Ábel-trilógiát. Ez a könyv életem és erkölcsiségem életének egyik meghatározója volt. Éppen Ábel harmadik könyvének utolsó mondatával, azzal, hogy „az ember azért van a világon, hogy valahol otthon legyen benne”. Tamási Áronnal személyesen talán 1949–1950-ben ismerkedtem meg. Barátságunk Tamási Áron haláláig tartott. Koporsójánál az egyik búcsú-beszédet én mondottam. Szellemének egyenessége, magas, felemelt homlokának tisztasága mindíg csillagként ragyogott eszméletemben. Mondhatom, sok időt töltöttünk együtt. Sok éjszakát is. Tamási Áron az emberi büszkeség, méltóság és szerénység hármasságának teljes egysége volt, nemcsak hatalmas művész, akinek minden könyve tündöklő tisztaságú, de nagy tiszta szívű ember is, aki léte bizalmával és léte mosolyával mindíg erőt adott és tudott adni az életre. Máig büszke vagyok, hogy annak idején A tékozló országról Tamási Áron írta a legmegértőbb, legokosabb és legteljesebb cikket. Hosszú versem hősét, Dózsa Györgyöt „az emberi méltóság hősének” nevezte. Én sem mondhatok mást, mint azt, hogy ő, Tamási Áron is az emberi méltóság hőse volt haláláig, s lesz példánk a méltóságban műve halhatatlan sugárzásával és porladó testisége sugárzó üzenetével hősünk és példaképünk a szó tovább folytatására és emberségére.

Akaratos csillag^*

Édes Istenem, már őt is fölitta a föld, elitta szívünkből, kiitta szívünkből mosolyos tekintetét, szelleme sugárzása édes mosolyát. Emlék már ő is, kristályos beszédű. S emlékszem, milyen mohó áhítattal ültünk egymás tekintetét kutatva: akkoron, nem is oly régen, mikor először szerkesztettem meg Színpadi műveinek teljességét, az Akaratos népség két kötetét, kérve tőle egy-két apró szellemi szívességet a kötetben; szerkesztőként, másokkal folytatott komor viták után, mert nemcsak színpadi műveinek szellemi értékét vitatták akkoriban, de emberi tisztességét és politikai tisztességét is, nem is szólva arról, hogy színpadi műveinek jellegét és jellemét nem értve, vagy érteni talán nem akarva, egy olyan dogmatikus színpadi realizmust, vagy realista színháznak mondott konzervatív és lényegében polgári színmű-stílust, színház-akaratot kértek tőle számon, amelynek jegyében, ha kötelezővé tevődhetett volna, Tamási Áron színpadi művei valóban megmásíthatatlanúl boldogan naivak, nem tükrözik a vitapartner által vélt életet valóságosan: életnek. Dehát ez gyermekség! Miért is említem a tegnap-múltat? Mert most újra-olvasva mohóan és tűnődve e színpadi műveket, újra fölcsap indulatos eszmélkedésemből az akkori dogmatizmus elleni haragom keserű lángja, s újra kell mondanom azt, hogy Tamási Áron színpadi művei (valamennyien) az emberi erkölcsiség, a játékos tudatos jóság, a mindíg-jobbat-akaró emberi tisztaság édesded bámulatos tündérmeséi, mesék és éneklő mámorok, átitatva a tűnődés párás puha, vagy szivárványosan-bohóckodó jelenével, a feddhetetlenség mese-szivárvány győzelmével. Mert ezek a színpadi művek a jóságban, a csodában, a megváltó csodában való hit éneklő népmeséi, egy virágzó mesefa virágzó énekei, ha fényt-lövellő ágyúak, vagy ágyékúak, akkor fénnyel lángolók, ha ördög-fintor pofa-buborékosak, akkor a pokolba-kacsintóak, ha a sejtelem Édenét hordozzák a szerelemben, akkor a szerelem lágy növényi tisztasága lobog és kotyog zöld hittel a színpadán-szólók ajkairól. És hát van-e az igazság realizmusát tündököltetőbb meseihletésű szó, mint Tamási Ároné? Aligha! Vers, annyiféle lehet, ahány ember él e Földön. Színház is annyiféle lehet (elméletileg), ahány ember él e Földön. A Kizárólagosság itt is, e műformában is: a halál! A kizárólagosság a művészetben: a művészet pusztulása! Tamási Áron színháza: egy módja a színháznak. Tündökletes, játékos, szivárványos, boszorkányos és ördögös, vaskos és sokszor tromfos villanata az időnek: az igazságkereső létnek és az igazságot-rejtőztető halálnak. Nyolc színpadi műve, az Énekesmadár, a Tündöklő, Jeromos, a Vitéz lélek, a Csalóka szivárvány, a Hullámzó vőlegény, az Ördögölő Józsiás, a Hegyi patak és a Boldog nyárfalevél maga a foszlékony valóság történetének Önmagát-fölismerő ámúldozásának realizmusa. Helyileg, történetileg egy tiszta és akaratos létsziget talaján vannak, történnek e játékok az emlékezésben, elvarázslásban, csodában, áhítatban, megnyugvásban, egyetértésben és szeretetben, hullámoztatva éden-fényeit az anyanyelv legszebb sóhajában és virágzó vadrózsa-bozontjában. Humor, szerelem, honvágy, békesség-áhítat, a csoda győzelme: Tamási Áron színpadi művének tartama és örök egyidejűsége. S a gyönyörű e játék-mesék csodájában az: hogy a történetekre zománcosodott múlt-idő vagy idő-múlt kemény kékzománc-rétegein, zománc-álarcain, a történelem-zománcláván átdereng, azt átüti derengő szeretetének fényével, e könvv minden egyes sorában, a létet-megértő tündöklő tiszta fájdalom. Az egyszerű emberek, az igazságukért hallgató vagy halálosan mókázó egyszerű emberek szeretetének vallomásos, gyönyörű fájdalma.

Az emberség csöndes harangja^*

Utoljára nem a koporsóban láttam. Oly kegyetlenűl fájt a halála, hogy elmenni nem tudtam a temetésére. Nem láttam hát őt: halottan, önmagába-zárt hamu-fekete végzetében, nem láttam őt a koporsóban, fekete porcelán-félszoborként, a szemfödőtől zakó-hajtásáig, szívég kitakartan. Utoljára akkor láttam őt, amikor elmentem: búcsúzni: Annától, akkor láttam őt utoljára, mikor Annát temette, feleségét. Annát amikor a ravatalozóban siratta, csöndesként sírdogálva, mint valami fekete hajnali harmat-harang, a csönd bársonyos fekete-kék tétovaságával, ez az emberség csöndes harangja feketebársony-harmattűz hajnali csöndes emberség-harang, ember-harang, aki volt ő, Annát amikor siratta, Annát, akit azóta elsirattam én is, mint hitem mosolygó édes tisztaságát! Mint aki könnyet sirat! Mint aki könnyet könnyel sirat! Sírva: Annát, a feledhetetlen-édeset, a tisztaság mosolygó, édes, törékeny-pillés gyászlepke-szemét. A tisztaság nyári mosolyos lepke-csillagzását. Mert nem lehet róla szólni: Kis Ferencről, csak Annával szólhatok Róla is, és Vele is: Annáról, oly együtt-egyek, oly egyszerre-együtt gyönyörű kettősége volt létük, hogy a tiszta szó, mint félbetört csillag: félbe-vágott fele-ragyogással ég csak, mint bolond karddal félbevágott láng, mint a tűz fekete átok-baltával felébe vágott arany-Griffmadara, mint a kettétört népmese, igazsága felébehagyottan, ha külön szólok róluk, szólván Kis Ferencről, az egyszeri és egyetemes népmesefiúról, a világboldogítást akaró, és világboldogítást fölvállalni-merő, az Ördögkirályt, Sátánfejedelmet, Sárkányemlős-Atyát, vagy gyémánt vadrózsa-méh szeme szőrpihés emlőjű Tündérkirálynőt, egyszóval a Gonoszt legyőzni vállalkozó, küldetést vállaló, az igazságukat-várók küldöttségét vállaló szegények fiáról, a népmesei vándorló tarisznyás fekete hősről: Kis Ferencről! És Annát mondom most vele, most, csak vele mégis Kis Ferenccel, a fekete kesztyűsként koromláng-kezűvel, a tétova topogóval, holtában köszöntöm őt, halottaiban és csontjai földberagadt árvaságában Kis Ferencet, a már Csontváz-Embert, a már a Gyökerek Szeretőjét, s már az Agyagot Sárga Koponya-Fogsorpatkókkal marcangolót, a Csontváz-Annát Csontváz-kezekkel Csontváz-Lényére Ölelőt, a Csontcsillag-kezekkel borda-páncéligére Asszonya-Csontvázát odaszorítót, Kis Ferencet, az eleven, ható, emberségében és teljes és tiszta emberség-vágyával Jelenkorunk depressziós-hisztériás, ködös léthomályából emberded fényével kisejlő, árva vérzéseivel kisajduló költőt, aki volt valaha a föld felületén járó, aki ma már teste megtisztúlt anyagával, csontváza halálos kőzet-egyszerűségével a föld teljességének mélytengerlakója, a föld-belső virágzó Csontváz-Embere, mint a mélytengeri virágállatok pórusos mészkürt-csipkekerék esernyő-váza, amelyből az eleven lét helyett, amely hús-virágzásával, rejtőzködő, bimbózó falánkság-érzékenységével kirohadt mészpórusai és kő-csövecskéi üregéből, igen, amelyből az érzékeny eleven lét helyett már csak a halál fekete árnyékcsipke-lüktetése virágzik. A halandóságunk miatt halott emberből, halál a halálból, árnyék-csönd az árnyéknélküli föld-belsőben elkorhadt és csontjaival szétesett halottból. De nem a Költőből! Mert azt mondanunk nem lehet! Mert ezt mondanunk nem szabad! És mert velem is gyűlöltetik a hazugság, kimondhatom, hogy oly árva és egyszerűségében tiszta költészete, ember-léte halandóságával nem fröccsent szét lángoló és lángolva kihűlő, sötét süledék csillagérccserepekké, halott, összesűlt és összeaszalódott anyagcsomókká, mint a fölrobbant meteoritok, mint a föld légkörébe kerűlt, vagy a Földgolyó anyaghúsába csapódott meteoritok lény-teljessége. De töredékessége árvaságában, csonkasága magányában is megmaradt tiszta egésznek, így, csonkaságával és árvaságával: egy csöndes szép akarat diadalának és egyszerű teljességének! Van Rouault-nak, a vérrel-átitatott bohóc-arcú francia festőnek, a vastag és vaskos, kék, sárga, piros festék-kötegekből abroncsozott és pántolt fejű, zsíros festék-szalagokból pólyázott koponyájú festő-lángelmének: egy tövissel-vérző, vérző töviskoronával meggyalázott Krisztus-feje, vérével kereszten csillagként, szomorú, dühödt, szelíd, árva, vért-lövellő csillagként világító Megváltófeje. És mintha Kis Ferenc, emlékezetem idő-lapját magam elé függesztve az üres térbe, mint festett képet, mintha Kis Ferenc őrá hasonlítana tiszta, megőrző és hűséges emlékezetemben, őrá, Rouault: piros és kék és arany és zöld és fekete-láng, ecsetvonáskötegekből gyúrt (és nem festett) Krisztus-fejére! Mert azon a Rouault-i vérző Krisztus-arcon, azon a félelmetesen vaskos és világítván derengően is tömbös, komoly, komor és merengő Krisztus-arcon, a láthatatlan keresztfán a meztelen jobb vállcsomó felé pilledten, vérző-szakállasosan csüngő, merev, léten és minden szenvedésen, a lét minden szenvedésén átható tekintetű Megváltó-arcon: a megértés festék-rétegek komor és vérrel-lángoló mélyeiből kisugárzik valami áldott tiszta mosolygás, a világító gyalázat-gyűlöleten fehéren és rózsatisztán átdereng a tiszta mosoly, a tiszta, tiszta szép mosoly, ama istenűlt embernek végtelen mosolya, aki meggyalázattatván, a fára függőlegesen az embertől fölszögeztetvén is tudja: az ember még ezt is az emberért teszi, ezt a megváltó legtisztább gyalázatot, hogy önmagát ember-voltában árvasága homályából és öntudat-csonkasága, halandóság fölismerése iszonyatából kiemelje, így, gyalázattal, a bűnnel és a szenvedtetéssel. Így: gyalázatával, bűnével és szenvedtetésével! Pedig körülötte és benne rothadás, bűz, a hús és a görcsben-haldokló és vonagló, megszakadozó erek, kapillárisok és a tudat iszonyata, és égő szeméttelep és koponyák, békák, darazsak, döglegyek, szúnyogok, kutyák, viperák, gyíkok, patkányok, macskák, húsevő bogarak: dülledt szőrös üvegsejtkoporsó szemekkel, és sarlófűrész-páros kitinfésűkaréj rágószervekkel! Igen, mintha Rouault vérző és mégis-mosolyban-sugárzó Krisztus-arcát mondaná nem-halott, nem-halál emlékezetemben Kis Ferenc ember-arca, a hajdani élő feketeség, a mosolyos fekete tisztaság: a fekete arc, melynek mindíg-töprengő komoly szelídségén átvérzett a szenvedő megértő tiszta mosoly! Az a tiszta, tiszta mosoly, amely ott ragyogott lángolván egyszerűen, mint fekete koporsón fehérben-égő fehér tulipánt, az a tiszta tiszta mosoly, amely ott lobogott feketén-derengő tűzzel Kis Ferenc fekete pókfonalakból, sűrűre egymás mellé és egymással keresztben csomózott fekete pókfonalakból kötött, szelíd, bábszerű egyszerűséggel merengő arcán, az arcon, amely mintha sűrűzve egymás mellé pettyezett grafit-pontokból merengő boldog-korongossá formált szív volna, arcán, amely mintha fekete póruspontok grafithálózat-szövedéke lenne az arcon, amelynek szelídsége is fekete volt, fekete fekete láng, mint cérnavékony fekete grafitvonalakból csipkézett, hálózott sűrű láng-szövésű, fekete belső-láng árnyékú ember-fej-rajz! Mert Kis Ferenc szívének, eszméletének és ezért így léte lényegének, tehát költészete lényegének csillagi központja: a gyűlöleten is átvérző megértő tiszta tiszta mosolygás volt! A szegények költő-küldötte volt ő, munkás, munkás a költészetben, és költő a munkában. Pontos ember volt ő, nemcsak mosolyos, nemcsak értő, tiszta mosollyal-átvérző arcú eszmélkedő, verssel-szívdobogó nyomdász-ember, de pontos a létezésben, a költészetben is és a forradalomban. Mert forradalmár volt ez a szelíden merengő költő, ez a törékeny, kicsiny koromcsillag-emberke, füstszövedék-Jézus-másolat, mosolygó páfrányos gyászlepke, ez a mosolyos fekete édes tiszta árvaság: forradalmár, akinek mosolyát az emberséges forradalom tiszta hite ragyogtatta át fekete-szövésű, gyász-szövetű bánat-arcán. Az a hit, amely fölért a legtisztább forradalmi tiszta fényig, s amely bekormozódott, mint a petróleumlámpa buboréküvege, gyermekkoromban, mert bekormozódott gyermeki ártatlanságú tiszta szíve forradalmunk gyászfüst-éveiben, a sötét kemény lobogásban. Költészete az egyszerű emberek forradalmának és forradalomvágyának pontos szolgálata volt. Hívő költészet. És nem hittelen. Ezért ragyogja át szelíd mosolyával a halandó időt, s ha sírja felé megyünk szál őszirózsával a Farkasréti temetőben: a földből az Emberség Csöndes Feketebársony-Harmattűz Harangja szól, Kis Ferenc bársony-puha költő-harangszava a föld tömény kötött ködéből, s a sírt mosollyal derengeni látjuk, mint boldog őszi csillagot a tisztúltabb, eső-utáni őszi egekben, mert tiszta fénnyel ragyog a két csontváz a földben, mint a csillag, mint a csillag az űr füsttelen, gyémántporral behintett nem-gyász-szalagú tereiben, s vele Anna tiszta koponyája is hittel mosolyog a földben, Annáé, akit nagyon szerettem, s aki szívemre fonódva búcsúzott egykoron. Mert hinni tudott még a búcsúzásban is. Mert hite volt a halálra is.

Szergej Jeszenyin halandó szíve^*

Szergej Jeszenyin halandó szíve, a régen-elrohadt, a sárga, büdös gőzpáfrányokat-fújó oszladozó forró piros cethal, az a szív, a sose-rothadó: kis piros haza, a vonagló, rángva-rengő piros haza-történelem, fehér akácvirág-hajnalú, ős-nyírfa-sírású piros lüktetés-zsák, s e piros szív-hazán megőszült puszta-füvek hömpölygő és hánytorgó, habos ősz zokogása, megkorhadt fejfákkal kúszán tüskés piros sündisznó, harmonikák bodza-virág-szájú sóhaj-zokogása, piros tehénkék, rózsaszínű borjacskák fehér kürt-bőgése, anyókák fabütyök-mítosz, fakéreg-gombahold sárga halál-pislogása Szergej Jeszenyin halandó szíve: e múlhatatlan kis piros haza. S e kis piros hazában ott nyüzsgött jövendő életté várva önmagát az egész emberiség, ott nyüzsög szárnyas jövője megszületés-pillanatát várva a fehér függőleges szagló toll-lándzsa csápos koponyájú, millió anyagpontból, rudacskából, csövecskéből, kötésből, sejthártyából, sejthártyafalból, sejt-cella-falakból, sejtbelső anyagörvénylésből, pihéből, pórusból, zsákszívből, hártyaüveghólyaglánc-gyomorból és mindenekből szerveződött puha mikrotökéletesség jövendője, a sárga víz-jelen olajos magzatvíz-embrió-őslevesben az egész eljövendő emberiség, mint az agyba-ágazó fekete kocsonyakehely szemű, óriás hártya-golyó-koponyájú (amely puha kocsonyás kitin-sarlókkal bajszosan félbe-karéjozva) szúnyoglárvák! A milliárd kaportányér-legyező-uszonytollfüles hártyahólyag-hurkazsák, a pórusos hártyaszív sárga zsákszív-csücskéből kiálló, tollpihe-kérdőjelként felgörbülő pehely-bajusz-páfrány-félholdlegyező rebegő farokuszonnyal. Hogy legyen majd: jövő, milliárd részletből tökéletesen megszervezett, rugósan-puha, önmagának-szilárd, nyomást kifelé: anyaga testhatárfelületei felé toló, nyomást léte anyagával szilárdan elviselő, nyomással nyomásra-felelő hibátlan biológiai szerkezet, nyáralkonyi cingár harmonikasírás szilárdpuha zengve-röpködő halandó gépezet: szúnyog! Oly puha, oly gyorsan elkenhető, szerkezetből zöldsárga anyagmegszervezettség-lekvárrá szétmázolható! Ünneplem őt, piros ifjúságom lángporladt piros mítoszát, az édesded szőke csődörfiút, az Oroszország mérhetetlen szívén megőszűlt ibolyacsikót, aki úgy halt meg, elvesztett magát egy ablakkilincsre akasztva, csuklóereit egy nyisszantással fölvágva, hogy az égi nyitott-szájú csuklósebből szökőkútként páfrányzott föl a vér füstölögve és lángolva, piros csattanáspontokkal, csattogás-pettyekkel fröcskölve szeplősre az egész világegyetem-tűzvészt, s ordítozhatott az űrkopasz tátongás-óriás Majakovszkij, üvölthetett mértani-ábra-logikus selyempuha latorhörgéssel forradalmi magánya szálkás gerenda-keresztjére kötözve a tehetetlenség kő-köteleivel, káromkodhatott következetes tébollyal fájdalmában (mert ott lóg a testvér a magány szikrázó sárgarézkilincsén), föl nem támadt többé az a halállal-kacér szívű, dühödt-istenágyékú szőke fiú Szergej Jeszenyin! Az átmeneti állapotok létformái a megvalósúlásban (szellemiben, anyagiban): talán az egész létezés, az egyetemes létezés (s mert a biológiai lét-hártya részletei vagyunk, mi is, emberek is az egyetemesen sívár világegyetemben: a biológiai létezés) legtitokzatosabb anyag-életmódszerei. Az anyag (és szellem)-létezés átmeneti létezés-alakzatai, lét-akaratai! Mohó, titokzatos, bársony-ődöngésű, növény-állat, állat-növény akarat-alakzatai a Tenyésző Homályos Létnek, s így a biológiai lét egy tudatos halandó foszlékony-eszmélő anyagfeltajtékzás föltorlódásának, az Emberiségnek, s az Emberiség történelemmel körülhatárolt szigetállományainak, a Társadalmaknak. Mert ez átmeneti létformák, ez átmenti létalakzatok a kettős megvalósúlás kötés-törvényeiben élnek, a hermafrodita tenyésző és eszmélő dologi létezők két biológiai létakarat és lét-alakzat egy-testként virágzó dologi formái (nem szimbiózisban, de a szimbiózisnál szétválaszthatatlanabb együttben: mert a szimbiózisban élők két szervezet, két külön test, leválaszthatók, szétválaszthatók, legföljebb a leválasztott belehal a kivontság hiányába)!, ugyanazok és mégis kettők: a szellemben, szerelemben, nemzésben, táplálkozásban, szaporodásban, tenyészésben, elhalásban és meghalásban! De csak a két lét-tér, a két létezés-anyagtéridő határán tudnak élni. Visszatolódva, vagy előretolódva az örök téranyagidő egyik, vagy másik valóságába: elpusztúlnak! E határonélés előre-ágazás, visszafele-bársonylevelezés és spóra-tündöklés nekik éltető valódiságának létezés-törvényeiben (megvalósúlhatóság-anyagában) tudnak csak élni: nemződve, táplálkozva, szűlve, szaporodva, s magukat (jellemi és erkölcsi, szellemi és testi anyagformájukat a halandóság törvényei szerint a létezésben a létezéssel fölégetvén) a tovább-nemződésben halhatatlanúl újraszaporodván meghalni, hogy utódaikban éljenek (formájuk, anyaguk, anyagmódszerük, élet-természetük, szellemi kötéstörvényeik dologi formáiban újramegvalósúlva) tovább! Létezésüknek ez az egyetlen lehetségese! Másképp elpusztúlnak. Kiírtódnak a Létből és az Anyag-Idő emlékezetéből! Szergej Jeszenyin: ez a zseniális édes harmonika-hangú nyírfacsődör, csikó-akácfa, ez a világballagó festett emberfaház, ez a vasáranapesti haranghangú világkóborló, füves és vadvirágos, mályvás és lapuleveles, szorongás-szívű, duhaj, vad, falusi bikafiú-utca, ez a temetők falusi rothadás-szagú, jázminméz-illatú, mézelő méh aranypáncél-lovagruhájú piros bársonybuggyanás dörmögés vándorcsöndje (mert nincsenek a halottak oly mélyre elásva)!, ez a szőke részeg hattyúkan, nyírfakéreg-hajú, fehérszempillás hímsólyom: ilyen szellemanyag-létező (és talán fizikai létezés-anyag) volt. Az átmenet szellemanyag-állapota. Létezésével a két világ ( a forradalom előtti és a forradalmi valóság) egy-alakban megtestesűlt két létforma (növényállati, állatnövényi) szétválaszthatatlan szellemi (így érzelmi) együttes egy létezője. De megmaradva élni csak e két világ határán tudott. Létével áttolódva az új anyag-megtestesűlés, a forradalom-történelemidő anyaglángjaiba: tenyésző virágzása sorvadni kezdett, hervadt gyűrődvén, mint az őszi falevél, pernye-hártyaszításra hólyagosodván, elrothadt anyagában, kiszáradt, mint a szúnyog póruspihés drótszita-rácsszerkezettoll szárnyakkal, ízelt hártyamutatóujj potrohhal, vékony rézdrótgépezet hosszú lábakkal, mint a holdtalaj lila porában lépegető ízelt, csuklós-lábú elektronikus-agyú gép-szúnyog, rézdrót-felsőcombcsontokkal, rézdrótszív-térdkaláccsal, rézdrót-alsóláb-szárakkal, a lábfejeken rézdrótküllőkarmok, mint húsevő virágcsillagok, míg a Halálidőbe dermedett részegen, mint arany ősborostyánrögbe az ősszúnyog, az örök anyag-szúnyogidő, s most már mindörökké látszik a megőrző ősanyagban a halálba-fagyott koponyán a két szemgolyó-ikrakupac fölött a szögecselt lemezes, palás homloktető zsindelyes közepéből pórusos tollszárral föltollasodó élével függőleges csáplándzsatoll, a sárgafehér erezett tollpajzs fejbúb sírkereszt, s az alsó állkapocs drótcsiga-pödörnyelvszakálla, mint megkövűlt foraminiféra kőkürt-csigaház-tekervénye. Ó, Szergej Jeszenyin, te zseniálisan toporzékoló boldog, részeg nyírfa-embercsődörbika, te lángelme-boldogtalan tántorgó emberszégyen-növényállatszerelem, te dúsgazdag tékozló koldúsa a jövő-hitnek, hajzatodban és szőrzeteidben a világmindenség csillaghalmaz galaxis tetűgombócai, ó, Szergej Jeszenyin, hát föl kellett adnod magad, átrohasztani magad a halálba, hogy fölismerjük a törvényt: az átmenet: korai halandóság! Az átmenet: a lehetetlen virágzása a semmiben! És mégis, Szergej Jeszenyin, te, az édes tiszta szó gyötrött nem-akartam-forradalmára, te szőke csigás-fejű, rúzsozott-szájú, rúzs-ajakcimpájú kicsi paraszt-Feuerbach, a törvényt már sejtő zseni-tétovázó, esett, esendő gyötrődője a Megvalósúló Forradalomnak, te önakasztott kék hús-zsák, mint agyvérzésben bénák karja: lehetetlenűl lelógó kék indigópapír-kesztyű kezű Hulla-király, pisze kis falusi Rimbaud-Magány, te Rózsaszín Részeg Viharzás, Átok-Gömbvillám: szívedben, a kis piros hazában ott tolong énekelve és részegen ragyogva, mint a mindenség égitest-örvényei, a Múlt és Jövendő Emberiség! Te Kanok Kevélye Tiszta Szőke Szűz, Jézusa a Lehetetlennek: haláloddal kiváltottad szívünket, oly esendő hitünket a Félelem Fagyából. Mert szavad: Örök Rózsaviharzás. Bűnbocsájtó Szelíd Tűzözön, Gyötrelem-Tűzeső! Mert halhatatlan éneked: a Halandóság Legszebb Szívütése!

Hitem hatalma

 

Hódolat Marx Károlynak^*

Hazátlan, tébolyúlt eső dübörög, dörög kéken füstölögve. Hazátlan kék eső! S robbanva porlik, szálkás kristálytű-csokorral fröccsenve robban új erő-semmivé, a megőszűlt fejű pára-ősz levegőben, mint elemi mikroanyagrészecskék pontsorvonalszálka-csillagai az anyaglemezen, esőköd-permet-vonalcsokrokká a tömény zöld növénybádog akarat-föltolúláson: kertem virágain, a rózsákon, liliomokon, az eres, pórusos szőlőlevelek és falevelek merev csöndjén, a csönd növényrovar, gyíknövényhátán, mint zöld szaruhártyazsák-ingeken, szőrös zöld kitinfélburok bogárfedőszárnyakon, a növény-kőrisbogarak zöld hemzsegésén. Kék eső, hazátlan. És élve maradtam. Élve! Élve! Élve! Most nyár van. Újra nyár. Itt a természet biológiai anti-entropikus zöld dühében, a gyönyörű akarat-föltolúlásban, dühöngve-boldog alakzat-állapotokban, forma-megvalósúlásban, biológiai szervezettségű akarat-létezésben, virágozván lángoló létezés-akaratban, és nyár, nyár, nyár, létem, teremtő tiszta létezésem boldog nyara létre-konok, halálra-kevély férfi-szívemben. Nyár! Nyár! Nyár! Mert hiszen életben maradtam! Halottaim, habzó sárga halottaim, ti kék földbe-kukacosodottak, halottaim, halálaim: élek! Ti vakszőrzetű, hím-nőstény vadló-hajzatú kőléc-kőszálka csontváz-bohócok, kőtoll-kőrudacska-kőcsövecske-kőszita-kőhenger szőrpenészes kő-ágyék-lepkéjű rohadt madárijesztők ott a mikrobákkal, egysejtűekkel, férgekkel szivacsos megtisztító tiszta, tiszta földben: élek! Akik a halálnak játszotok férges bohócot, hogy férges szíve, a büdös, erjedt szalonnabogár-üst fölvidúljon, akik a nem-lét földbeszőtt árnyék-madarait elűzitek fütyölve és sipolva szőrláng kőhártya-pofával, nehogy szemeitek kicsipkedhessék árnyék-semmi kék csőrrel, mint a cseresznyét. Ti földüregek boszorkányait elűzők, ti halált-vihogtatók, halált-vidítók, ti a nem-lét földbentojó, földben-kikelő, földben-hemzsegő, földben-ricsajozó, földben zsoltároskodó madár-tornyait elhessentők! És élek. Élek! Élek! És hódolat Marx Károlynak, a cselekvő akarat legnagyobb ember-költőjének, hódolat Marx Károlynak, a megváltoztatni-akarás dacos világtudat-Homéroszának, hódolat neki, aki a termelés és a munka, a fölhalmozódás és a kiszolgáltatottság, szellem és a tudat szerelmes történelem-szigorában írta gyötrődve, büszkén, tisztán és szegényen az első fölismerés kegyetlen-törvényű, ellágyúló-szívlejtésű, vérző húslobogású, mint gének molekuláiban: atom-pont-kocka-hálózat-rácsozat-pontosságú nem gyász-époszait: a természet természetéről, az ember természetéről, a társadalom természetéről, a termelés természetéről, az ipar természetéről, a megművelt megművelhető föld természetéről, a technika természetéről, a civilizáció természetéről, a tudomány természetéről, az elnyomás természetéről, a forradalom természetéről, a zsarnokság természetéről, a kifosztottság, kiszolgáltatottság, megalázottság és megnyomorítottság természetéről, a történelem természetéről, a tudat természetéről, a tudat termelésének természetéről, az ősiség természetéről, s természetéről a szellemnek, s a szellem szerelmes szenvedélyéből szűlt kultúra természetéről, tehát természetéről a tevékeny ember-agynak és tevékeny ember-kéznek, a termelés-módoknak, fölhalmozódás-módoknak, újra-fölhalmozódás-módoknak, elnyomás-módoknak, szabadságkeresésnek, természetéről a halállal-is-boldog önismeretnek, a zsarnokság merengő zöld kapor-szagának, a természetéről az emberi piros nem-félelemnek, a boldogság-bizonyos haláltudatnak, a halál-önismeret gyönyörű emberi halandóság-tudatnak! Hódolat hát neki, Marx Károlynak, a bíborló májusi ifjúságom végtelen hajzat- és szakállözön Époszának, aki a Földgolyó-mélabú, Földgolyó-búskomorság, Földgolyó-melankólia, Földgolyó-kedélybetegség gyötrődő és szelíd lángtudat Ember-Megváltója volt, hódolat hát neki, Marx Károlynak, neki, akinek könyveit új koporsószagú (amiben már erjedni kezd a deszka-doboznak átadott új halott)! és kövér pünkösdirózsa-buja ifjúságomban (mely, mint vadszamárkancsikó vére sűrű kék tébolyában: tombolva viháncolt, toporzékolva táncolt, majd depressziósan merengett ős-szempilláit a mellső lábpatákig leejtve, a tejútak, csigás és spirális, gömbhalmazos, lángpont-életű csillag-szerkezetek és csillagfüggvények égő kása-anyaghömpölyetében, s a csillagközti terek nem anyag-üres dörej-sötétjében és derengve-világító szünet-dörejében), úgy olvastam, mint Fölszabadult Létezésem Evangéliumait! A Tőkét is, mint az emberi létezés regényét. A valaha írt, végiggondoltan emberi legnagyobbat! Hódolat hát neki, Marx Károlynak, a csak-cselekvésre bíztatónak, a mindíg cselekvést parancsolónak, hódolat hát neki, Marx Károlynak, a cselekvésben mindent-összefogónak, a magát-soha-föl-nem-adónak, neki a cselekvésben-jónak és a cselekvéssel-jónak, a Kegyetlen Tudatosítónak, a Földgolyó-gömbméretű Agynak, aki a kegyetlenségig kemény mosolyos szigorúsággal rászólt nemcsak a szeppent és hökkent kamaszságából tavaszi virágrobbanással ifjú férfivá lángoló csillagkanocska égő szívre, virágzó-szűzhártyás, világéhes, befogadni-akaró, megtermékenyűlni-akaró, az új ismeret testét kihordani akaró, a jövendő testét megszűlni akaró fiatal, csak vágyaiban szűz, de megismerés-vágyában már mítoszian buja agyra, de a Földgolyó Szívére is, az Önismeret-nélkűli Emberiség Nem-Öntelt Tétova Szívére és méhkaptárként zengve bozsogó, aranyszőr-könnycseppekkel hemzsegő, kutató és önmagát és léte környezetének törvényeit mégsem ismerő Emberiség Agyra: hogy tudatát szabadítsa föl a fölismerésben és megismerésben, s a fölszabadúlt tudat tiszta erejével, mintegy infravörös sugárzással, világítsa át az Egész Létezést, az Egész Világegyetemet: a Természeti Világegyetemet, a Társadalmi Világegyetemet, s az Ember Bonyolúlt-Egyszerű Egyetemességet! Hódolat hát neki, Marx Károlynak, a Szelíd Szigorú Tudatosítónak, a Törvényt-Fölismerőnek és Törvényt-Szabónak, a Törvény Látszatát Megfordítónak, Hódolat az Életnek! Mert lenni kell, lenni: s így tenni kell, tenni. Tenni, nem önmagunkért, de hogy a Létezésben valami mindíg jobb legyen! Mit tanúltam tőle? A Szigort! A Bátorságot! A Cselekvés Kötelességét! A Törvénytkereső Makacs Fegyelmet. A Megismerés Kötelezőségét! Azt: Hogy Abbahagyni Sohase Lehet! Azt: Hogy Félbehagyni Semmit Se lehet! Azt: Hogy a Cselekvés Az Ember Fölszabadulásáért A Leggyöngédebben Dühödt Kristály-Kötelesség! Mit? Az Okos Emberszeretetet, a Megértő Mosolyt! A Szerelem Szégyentelenségét! Hogy az emberiség-szívszövedékének testanyagában, a szívtest okos sejtjeként az érte-dobogás a leggyönyörűbb piros üdvözület! Hódolat hát neki, Marx Károlynak! Hódolat! Egyszer, ifjú férfikoromban, egy júniusvégi dühödt hajnalon, amikor a csillagpórusos hajnalfakó eget elöntötte a bíbor irgalom (mintha a Mindenség vérezne havi tisztulásában, mintha a Mindenség-Asszony menzeszvére folyna bársonyos gőzölgő redőzetben): láttam, ahogy egy rabló-pók megette (csámcsogva szinte, mint gyerek a főttkrumplit, két rózsatenyerébe fogja a héjtalan gőzölgő puha lisztkő-tojást) egy elfogott zengő légy (a fuldokló gyémántszita-sejtszöglet-óriásharmatcsöpp-szemkoponyájú, sírva, siránkozva, nyávogva, nyafogva, visítva, sikoltozva zengő kitinszőrkoporsó) sárga agyát, méz-színű meztelen agyvelejét. A kék-páncélzatú és kék zománcöltönyű szőrös óriáslégy, a zengő, éneklő, síró, zenélő, virágzó szervek-belsejű, csiszolt és forrasztott, szögletes-gömbölyű, szőrös, lakkos üvegkoporsó, zenélve jött a hajnalvérből, a szőrös, pórusos zenélő üveg-mélyhegedű, a repkedő, pamutcsengő-szakállú, piheszőrös kék üvegcigány, mint pontszövedékhálóra fölsejtesedett raszter-látomás, önmaga cigánya, hegedűje, vonója, zenéje, a szőrös kék zengő üvegkoporsó, a vérző hajnal-űr zenélő kék nyálköpete, s a pók: hálója sarkában (amely, mint kitört, harmatos, kerítésnek-támasztott fűzfavessző-kosárfenék), ült moccanatlan, dagadtan, sárgafoltos varangyosan, kövéren, mint gubacsgolyó-pocakú emberevő Buddha. Szemei: sárga szőrpúpokon, vizenyős sárga mohapúpokon: csiszolt fehérzöld üvegsziklák, szemei szőrös moha-szív-sírkövön fehér üvegkavicsok, szemei lángoló, beharmatosodott sárga üvegpontok. S mikor a légy: először óriás koponyaszemével, kitincsőszáron lelógó iker-vesetojás heréjű fekete szájszerveivel nekiütődött a mézlő vastag nyálkötélnek, aztán szemével, az összetett, sejtes üvegikrásodás vesetojással a fehér nyálkötél enyvébe ragadva (mint lápban, a gazos lekvárban sűllyedve fuldokló kisgyerek) nyafogva, sírva, nyávogás-zokogással rezegve evickélni és kapálódzni kezdett tapadólencsekorongos fekete mell-lábaival: a pók megmoccant. S amikor a légy (kristályháztető szemein, mint cseréptollszív-háztetőn, a sejtcellák drótrácsozatgömbzsákját, a drótszál-sejtválasztófalakat is benőve óriás piros és zöld festékpontok, kék festékpettyek) egyre jobban belehömpölyödött az üvegesen csillogó nyálkötél-rácshálózat enyvvonallal keretezett, üresség-téglákból, szünet-rombuszokból kosarassá cellásodott rengő ernyőjébe, s zengő, síró, nyafogó, vinnyogó, nyávogó üvegszőrhömpölygésével méginkább belegörgette magát az ernyős-nyálrács-hálósírba, a nyafogó zokogásával, fekete medvedörmögő kiráncigálódni akarásával csomóssá és szivacslukacsossá összerántotta azt (mely mint foszlott, kavernás, mellkastalan tüdő, a csönd rothadt tüdeje lógott a hajnal véres henteskampóján) mint Leo Tolsztoj csomós kőgyökér kezeivel a mindenséget, a csillagponthálót, s a fehér nyálkötélhömpölyetben medvésen görgölődvén egyre jobban elvakúlt, fehér nyálkötélzsákba dugott zengő fejjel megvakúlt, mint az őrjöngve, bugyborékolva, csipke-szökőkutakat lövő oltódó mészbe zuhant gyerek, testének pontnyílásai, végbélnyílása, ürítőnyílása, hímvesszőtokja, vagy tojónyílás-pontja betömődött a hálókötél fehér ragacsával, a harmatbolyhos nyálpamuttal, míg vészes dünnyögő rángatódzása és vonaglása elcsitúlt, mint csöpp üvegisten koporsó-szívverése, s a kopnyájával, nyakával összerántott mézspárga hálóernyő foszlat-fonatni mintegy fehér zacskóba gyűrték, gyömték, gyömködték és tömték az elcsitúltat, s volt olyan az a mézlő fehér hálózacskóba fúlt fekete holttest, mintha testfelületének minden porcikáját fehér krétával írták volna tele, fehér kréta-kérdőjelekkel, fehér kréta-négyszögekkel, fehér kréta-vonalakkal. Óriás pettyes és pontos légyszemén fehér nyálkötél-kévék, kék nyaka kitincsigolyáján és kitin-gégéjén nyálkötélhurok, mint az akasztottakén, lába kék tapadólencséin fehér nyálkesztyűk, fehér nyálcipők, térdforgói, térdizületei, lábszár-csuklói, lábizületei fehér nyálcső-hálóban, mint mészvázukban a korallállatok, rágószerve, szája, két kitinkötélen lógó kettős szív, kettős lóhere-alakú szívóka-korongja fehér nyálzsák-száj-kosárban fehér nyálpamut-vödörben, mint belefúlt gyerek-fej! És csönd. S akkor a pók, a kövér, a dagadt, mint mászó cikkanás, mint a földig-lecsurgó kötélen a trapézművész, ha a comb közé fogott kötélen sziszegve a cirkusz-padlatig lecsúszik, sisteregve, átfolyt az önmaga fonalán, mint elménken a dögökön-hízott ragadozó gondolat, lecsusszant önmagából kifolyt önmagán, hasa lüktető csészés szövőszemölcséből ömlött a nyálselyemkötél-selyemenyvspárga, ömlött önmagából önmaga, a selyem-méz, mint hurkatöltőből a töltelék, a zsíros, nyers defekáció a végbélcsillagból, az emberi, mint puha alumínium-tubusból a fogkrém, ha ujjad két bögjével nyomod, lefolyt önmagával a púpos szőrkerék, a púpos szőr-küllőcsillag, s a légykoponya kék kitinkorsójának hátsó falát körűlharapdálta, körbe-harapdálta, pontos kört luggatott ki a légykoponya kitinhéjazat tarkócsontján, mintha Karinthy Frigyes leborotvált koponyáján köralakú pontsorban lukakat fúrnak a koponyacsontba Olivecrona asszisztensprofesszorai: a daganat fölött, az agy daganatát bekoszorúzva a fúrás-pontkörrel. Aztán a pók szájával kiemelte, leemelte, mint egy födőt a lábosról, vagy fazékról a harapásokkal körűlpontozott, s így csak a hajszálhidacskákkal (mintegy gumikötelekkel kifeszített gumikorong)! a koponyához kötődő tányéralakú légykoponya-csontrészt, ráragasztotta egy hálóspárga nyálselyemfonatra, s száját, a mohót, a dögevőt, dögevő száját a nyitott fejbe mártva enni, zabálni, falni kezdte a fehérsárga ikracsomó légy-agyállományt, az agyvelőt, az agyat, mint kiéhezett hadifoglyok zöld gombapenészes pléhvödörből a büdös sárgavörös kenőszappant! S a dögevő pókszakállszőrzete agyvelős lett, enyves és ragacsos, mint a hadifoglyok kiszakállasodott bőrfeszület arca! A szőrös bőrkristály csontragadozás! S én néztem merengve vérző ifjú hajnalomban: a Gyilkost, a Mohót, s az Áldozatot, a Már-Nem-Zengőt, a Hulla-Halottat! S aztán a föltört tojáshoz hasonló üres kitincsészét, a kéket, e megüresedett, belsőhártyás tojáshéj-koponyát, a kéket, amelynek hátsó kitinfalán vértelen enyves korongluk volt, csontfűrészcsipke korongperemszéllel, néztem az üres koponyaüreget, a céltalan tartályt, a megüresedett kék kitinkelyhet, néztem az üres kifosztottságot, a Feltört-koponyájú Kifosztottat! Óh, Eszméletem Kegyelme, Hajnali Eszmélkedésem Kék Dörmögés-Lángja: nem lehet, hogy a Cselekvésben-hittelenség, az Éhes Akarattalanság, a Nem-tevés Mohó Varangyos-Szőrös Depressziója szürcsölje ki dögevő pókszájjal piros szívünk égő nedveit, lángoló hitünk piros szív-tartalmát! Nem! Nem! Nem! Nem lehet létünk a hit halála: a cselekvéstelenség! Nem lehet halott hitünk a nem-cselekvés! Nem! Nem! Nem! Nem lehet, hogy énekben és zengő cselekvésben dacos koponyánkat vad mohó harapásokkal meglékelje (mintha dinnyébe léket vágnak, a zöld héjazat-tojásba reccsentő késsel) a Várakozó Gyilkos, a Leselkedő Szőrös Kristályrög, a Púpos Csönd, a Küllős és Csuklós Póklábú Rablás, s csámcsogva és szörcsögve fölhabzsolja a Termékeny Agy Virágzó Édenét! Nem! Nem! Nem! Hogy a Földgolyót, e Gyönyörűség-Égitestet, mint óriás légykoponyát, a csöndzsákba ragasztva (hogy a csönd hasában embrióként lebeg) pontlukfogsor-harapásokkal fedősen kifűrészelje a Pocakos Mohó Mélabú, s zabálva-éhesen kiszürcsölje a Lét Dolgait Teremtő Cselekvéssel-Termékeny Agyvelőt, a Mindétig-Agyat, a Mindörökké Dolgos Agyvelőt, a Teremtés Szigorú Szorgalmát! Nem! Nem! Nem! Hódolat hát Marx Károlynak, hódolat neki, a Gyönyörű Cselekvésre-Tanítónak, a Megváltoztatni-Akarónak, hódolat a Cselekvés Értelmében Hívőnek, hódolat az Akaró Jövőnek, hódolat a Cselekvő Jelennek, hódolat a Cselekvő Jövőnek. És gyűlölet az Akaratlanságba Elnyomásnak, és gyűlölet a Szégyent Szivárgó Depressziónak! Ifjúságom vak fehér csikóként tántorgó nagysörényű tétovaság-idejében, férfikorom vérző és késes tűzeső-idejében, hogy az égető lobogó hósivatagon, mint óriás beíratlan, teleíratlan fehér papírlapon: belső elnyomásom búskomor fehérségén átgázolni tudjak, s le ne feküdjek a nagy fehér lángoló Temető-Könyvbe, végleg elaludni, kifosztottan, szőrösen, rongyosan, éhesen, szomjasan, mint a Végső Vesztes, megvert seregek vánszorgó csontvázkatonája, hogy meg ne adjam magam, föl ne adjam haldokló szerelmes szívem a Végtelen Télnek, az Egyedűlmaradtam Kegyes Hósivatagának, hogy az égő üres hó-könyvbe feküdve Szőrös Jégszoborrá ne fagyjak, kiszőrösödött, szakállas Porcelánbábúvá, jégkaporszempillákkal, hogy az Életért Menni Tudjak, tehát a Közös Jövőért Cselekedni. Ő tanított: Marx Károly, a Merengve Cselekvő Tudatos Tisztaság! Ő tanított a bátor fölismerésre, a kegyetlen megismerésre, s e fölismerések következéseképp a Megváltoztató Cselekvésre. Megtanította eszmélő szívemet önmagára. Megtanította az Emberiséget Önmagára! Hogy ne féljen! Hogy megismerve önmagát a Létben, s a Létet Önmagában, gyász-retteneteit és köd-rettegéseit legyőzve: bátran cselekedjen a tettben és a kimondásban! Pedig de sokat tanúltam mámoros szívem Szent Testvéreitől: Herakleitosztól, Empedoklésztől, Plátontól a bodzafa habos hatalmas lepényvirágai alatt ülvén merengve az arannyal-üvöltöző nyár zöld bodzafa-ködében, fehér lizergsav-illatában, ifjúságom megvakított gyásza idejében, férfikorom kiszúrt-szemű nem-gyász idejében: Ruysbroecktől, Eckehardt mestertől, Avilai Nagy Szent Teréztől, Szent Ferenctől, Szuzótól, Aquinói Szent Tamástól, égitesttömegű eszmélet-sokat Giordano Brunótól, George Berkeleytől, Baruch de Spinozától, Wilhelm Gottfried Leibniztől. Immanuel Kanttól, Arthur Schopenhauertől, Friedrich Nietzschétől, Sőren Kierkegaardtól, Wilhelm Dilheytől, akár vagy Martin Heidegertől, Ludwig Wittgensteintől, Henri Bergsontól, hogy ne mondjam Zenont, Anaxagorászt, Fichtét, Schellinget, Windelbandot, Hartmannt, vagy Teilhard de Chardint, Karl Rahnét és mind a többieket: a szép halandóság halhatatlan boldog tudatát, a transzcendencia mértanát, az idő őrjöngését, az emberi jó gyönyörű értelmét, a természet szigorát és a természet vígaszát, az értelem áttetsző szentségét, az akarat mérhetetlen dolog-virágzását az erőben és az anyagban, a mindenség szent, szent, szent gyönyörét! De sokat! De sokat! De sokat! De sokat! De amikor Marx Károly, Karl Marx gyöngéden rátette világmindenség-bonyolúlt, világegyetem-egyszerű, Feuerbach-mosolyú, Hegel-szívlüktetésű hatalmas ujjbögyét cselekvésre-áhítatos táltosmén-vad férfi-ifjú gyász-fehér tetszhalott ravatal-szívemre: evilágra ocsúdván fölűltem vérző fehér ravatalomon, s ujjongva fölkiálték, mint tavaszmező virág-merengésében, fűkalász zöld sistergésében a gyermek, mint arany tücsökpattogásban, zöldkristály sáska-zokogásban, katicabogár vérpetty-villanatban, himnusz-füst aranypont-hömpölyeg darázs-szerelemben a gyermek, mert hiszen másodszor megszülettem, újjongva fölkiálték, s hangom, mint piros kakaskukorékolás, a hangom mint a föltámadás, hangom, mint Megfeszítésből Újraszületés piros harangjai! Ujjongva fölkiálték, mint a gyermek, akiben a tér és az idő, az anyag s szelleme az anyagnak először kivirágzott, ujjongva fölkiálték, mint a gyermek a csodában: Emberiség, élek, élek, élek! Embertársaim, élek, élek, élek! Társaim az emberségben: élek, élek, élek! Élek, s mert cselekszem érted világ: élek, élek, élek! Nyár van! Nyár van! Nyár van! Nyár! Nyár! Nyár! Nagy tiszta tűz: nyár, nyár, nyár! És élek! Föltámadtam! Föltámadtam! Élek! Gyönyörű! Gyönyörű! Gyönyörű! Föltámadtam! Élve maradtam! Akarok! Cselekszem! Élek! Hódolat Marx Károlynak, a Kiszabadítónak, hódolat Marx Károlynak, a Homályból-Kilépőnek, hódolat Marx Károlynak, a Fölszabadítónak! Élek! Élek! Élek! Föltámadtam! Élve maradtam! Élek! Amíg majd meg nem kér a föld: hogy bújjak szerelmes szívéhez. S akkor majd ujjonva megyek le a földbe, a Föld Áldó Szívébe bújni, mint szerelmesébe szerelmes szerelmesen. Mint szerelmes asszonya testébe testével a férfi szerelmes szerelmesen. Mert hiszen akkor is élek. Mert hiszen élve maradtam!

Forradalom, költészet, emberség, magyarság^*

Lángoló csöpp tréfával, játékemlékezéssel hadd ünnepeljem most magamat, kezdem mondandómat: hiszen negyedszázados évfordulót viselt el ünneplő szívem: huszonöt esztendővel ezelőtt, 1951 tavaszán, A magyar írók első kongresszusán álltam először (s máig utoljára) itt, épp ez emelvényen, huszonhárom évesen, hogy elmondjam, amit mondani kért hitem: akkori, látható költészetünkről. A teremtés indulatáról, tehetetlenségéről, önhittségéről, veszteségeiről és emésztési zavarairól, vérkengési zavarairól, nemzés-képtelenségéről! Amit akkor kaptam, konok és ifjan-mosolygó, de a költészet győzelem-hitében bízó szavaim válasz csokraként: az nem rózsacsokor volt! De gyors, ideges kezek vaslándzsát döftek bolond szívembe és égő szívem hajnalának vörösébe. Igaz, a lándzsahegy szikrázó csúcsa a szívhús határfelületét bökte csak meg (mintha tüzes tűheggyel kézfejünk kiálló erét böködjük), de tudta, hogy az a dühös, ingerűlt, haragvó, bosszús, sértődött lándzsavas mikor tojik az ifjú szívtestbe, az életért rángó hús piros zsákját szétvágni, kilyukasztani? Zord dühöngő vas! Ez emlék-folszlányt, játékos önünnepet azért idézem föl, most és itt, nehogy egy következő negyedszázad, egy másik huszonöt év múlva szólhassak majd, újabb évfordulóján e fölszólalásnak, igaz, ha szívütést-emésztő sorsom engem hetvenhárom évesen, lehet: ősz fővel, de nem megőszűlt hittel: az életben és a Szerelemben. Hiszen úgyis sorsunkra, húsunkra, csontunkra, romlandóságunkra vár az, nem szabad, nem lehet hát ilyen nagy csönd-szünetek semmijén lebegő szigeten állva, negyedszázadot átkiabálni, mintha egy csillagról, nem-kopár égitestről az űrtér sötétjén kiabálnánk át vérző szájjal! A lehetetlenségből a lehetetlenségbe, az kínzó magány-égitestről: önmagunk semmiben-úszó magány-égitestjére, önmagunkból önmagunkba! Hogy is mondotta a lángelme Csokonai Vitéz Mihály egy remekmű-töredékében?

 

Ah egy vén tölgynek árnyában Láttam a sápadt időt, Sereg szu pezsgett markában, Ah mely sírva kértem őt, Hogy törölje ki belőlem Lillát és a bánatot! De ő elfutott előlem… Könnyezett és hallgatott.

 

Így! Így! Így van! Így igaz. Huszonöt év! Érdemes az emlékezetre! Érdemes az emlékezésre! Mert hiszen mi is történt huszonöt év alatt? A létben, a szellemben, a történelemben, a szocializmusban? Élet és halál! Csak élet és csak halál! Édes világ! Mennyi társunkat, hány barátunkat tettük a földbe, akiket hódolva és tisztelve szerettünk, akiket hódolva és tisztelve szerettem, társunkat és barátunkat, kortársunkat a szellemben, a szellem-létben, akik talán szerettek minket, hány meghalt teremtőt, a fölsorolhatatlan halottak-sokaságát! Mondjak-e mindenkit? Nem lehet! Hiszen monotón halál-litánia lenne ez! Mint falumban a nyitott, halottszobros koporsót koszorúban körül-ülő öregasszonyoké! Így hát csak mondom Őket, akiknek gyötrött, vagy esendő, lángoló, vagy fekete sorsába ifjú sorsom fiatal gyökerei gyökérharangként lehálózódtak: Nagy Lajost, Hatvany Lajost, Tamási Áront, Ferenczy Bénit, Tersánszky Józsi Jenőt, Kassák Lajost, Berda Józsefet, Szabó Lőrincet, Kis Ferencet, Németh Lászlót, Földessy Gyulát, Veres Pétert, Szabó Pált, Kondor Bélát, Kamondy Lászlót, Simon Istvánt! És most, csak tegnap még: Szabó Istvánt, őt, a zseniális, tétova édes fiút! Igen, volt élet és volt halál! És volt szenvedés, bánat, megaláztatás, öröm, gyász, vígasz, vígasztalanság. A szocializmust szívéből, gyötrött szív-méhéből kivajúdó, kigyötrő társadalom önismeretre-ébredése, önismeret-levegőhiánya, asztmás levegőbe-tátogása, ami fölé oxigén-sátor-nylonhólyagot vont később a meggyőző és jövőben-hívő, az ember értelmében, a teremtő ember szabadságának okos értelmében, a dolgozó ember biztonságának okos bizalmában hívő bizalom. Mert volt 1956 véres ősze is! Amelyben és amellyel élünk, amelyben emberré fölnőttünk: magyar szocializmusunk legkonokabb, legtűzveszélyesebb, leggyötrelemlángúbb óriás időpillanata! Amikor döntenünk kellett! Döntenünk, ítélnünk, választanunk! Mindenkinek! És okosan döntöttünk-e? Pontosan ítéltünk-e? Jól választottunk-e? Nem erre keresek és kérek én most feleletet. Ezt döntse el, ha el nem döntötte még: mindenki önszívében. Konokan! Egyedűl! Én megadtam már: hosszú, nem-könnyű, bonyolúlt, azt is mondják sokan: olvashatatlan váloszomat. A halottak királyában! És hogy félreértés ne történhessék: kimondom azonnal, itt és most is: én hiszek a szocializmusban, vallom a szocializmust, de nem hiszek a tévedhetetlenségben! Tudom: mi a bűn, ha vallásos lennék, azt mondanám: tudom az ördögöt! De tudom azt is: ha van is, nem lehet törvény a bűn, nem lehet létünk alapszigete, mintegy szigettalaj, meghatározója a bűn létezésünknek, nem élhetünk a bűn rácsrendszerében, a gyötrelem, a gőg, az önzés gyáva foglyaiként. Az ön-szerelem mámoros rabjaiként! Gyötrődtem és gyötrettem eleget, bőséggel habzóan sokat, hogy ezt elmondhassam! A lét, az élet: biológiai létünkben, szellemi létünkben és szellemi teremtőakaratunkban (gyászdadogva feketén mondom, mert láttam: a halálban, halálválasztásban is sokszor)!, a történelemben, a társadalmi lét örvénylésében, a politikában, és szocializmusunk történetében és szocializmusunk tegnapi vagy jelenkori történelmében is: minden pillanat-időben: döntés, választás, ítélet! Ez erkölcsi függvények szivárványos hálózatában élek, s kell élnünk valamennyiünknek! Nem kell most elmondanom: honnan jöttem, kitől és kiben nemződtem, ki hordott áldott méhében és hasában, ki szűlt, szoptatott, etetett, nevelt, hol nőttem dacos gyermekből dacosan mosolygó férfivá. De azt igen, hogy ez az onnan-jövés, a szegénység szigorú, pontosan-szép szerkezetű, mályvaszagú és kapor-szagú, krumplivirág-szagú világegyeteméből jöttség: nem ad és nem adhat jogot az osztálygőgre! Pedig mostanában mód volna rá és ok is elég, hogy ez osztálytudat gőgjében éljen és cselekedjen az ember, dehát épp ez a küldöttség, e küldöttség boldog fegyelme teszi vaskos, tömör, rücsökgyökér-ujját keserűen fölbuzgó háborgásunkra, Bibliai Jónásként szőrösen háborgó szánkra! Maxim Gorkijjal, e zseniális Tisztaság-Förgeteggel mondom, idézve őt: „ha a munkás a kaszt-szellem olyan útálatos hangján jelenti ki, hogy »én proletár vagyok«, mint amilyenen a nemes úr azt, hogy »én nemes ember vagyok«, azt a munkást kímletlenül nevetségessé kell tenni.” S mondom e Lángelme-Komolyság halálmély hangú szájával, vannak, akik: „Az olyan embereket, akik hisznek az emberiségnek világra szóló, egyetemes testvéresülésében, a hitványkodók káros ábrándozóknak, eszteleneknek tartják, mint akik nem szeretik hazájukat.” És mondom tovább Vele, az Egyetemes Ésszerűséggel: „Az idiótaság olyan betegség, melyet rábeszéléssel gyógyítani nem lehet.” És újra Vele, Maxim Gorkijjal, a Győtrelmes Szomorúval: „Bizony setét szenvedélyek viharában élünk.” Mondom, hogy mondhassan szép, szigorú, szégyenes, szelíd, okos zseni-dörmögésével: „Legeredményesebb a nyugodt munkálkodás.” Miért is idéztem Őt, Maxim Gorkijt, ragyogva-rettegő ifjúságom, lángolva-gőgös ifjúkorom nem-zord lila Mont-Blanc árnyékát? A sokszor tétovaságunk fölé magasodó zord és tiszta, fehér agycsúccsal égő, iszonyúan-szép Szellemtömeg-Anyag-Bizonyosságot? Mert most és itt, Magyarországon, jelenkorunk jelenében megadatott nekünk a teremtés bizalma és fegyelme, a cselekvés teljessége a szellemben, a megvalósítás (ifjúságunk vad áhítata és dühödt, rettegő reménye)! biztonsága a szellemi teremtés-folyamatban. A művészetiben. Így az irodalomban, a költészetben is! Ezt: nemcsak mondom, hogy mondjak ábrándos ködszavakat, de tudom is! Tudom létünk gyakorlatából, és létem gyakorlatából: a külső időszabadságúból és a belső szabadság fénylő időterén állva, abból a kettős bizonyosságból: amelyben és amellyel élünk! Tudom: költőként, és tudom: szerkesztőként! De mint életünk minden pillanata, egészen a befejezett halálig, a művészet is, az irodalom is, így a költészet is: léte minden pillanatában, minden mániás, kegyelmes teremtő-pillanatban, a habzó látomás-fölviharzásban, és minden depressziós sivatag-pillanatban, a csontváz-idejűben: meghatározás, viszonyítás, döntés, vállalás, választás, ítélet. Társadalmi és személyesen emberi, történelmi, politikai és szellemi. És nem utolsósorban döntés, választás és ítélet: önmagunkban önmagunkért. Így a cselekvő társadalomért. Részvételért a cselekvésben! Költő vagyok, hadd szóljak hát csak a költészettel: hiszen a költészet cselekvés, részvétel, választás, döntés, ítélet! A társadalomban-élés, egy társadalomban élés (mivel egy szervezett társadalom résztvevői, szenvedői, alkotói, megalázottjai, vagy jövőjét-vállaló, jelenét-tudó munkálkodói vagyunk) is! Az idő-jelenben (tehát: a jelenidőben), az idő-jövőben, s az idő-múltban is. Tehát visszafelé is. Vissza az időtörténelem történelemfolyamatába, boldogtalan, zagyva zűrzavarába, sötét szenvedés-kötegébe! Igen, ítélet, választás, döntés: visszafelé is, s mivel létünk történelmi: nemcsak embertörténelmi, de nemzettörténelmi is, s mert nemzeti múltunk történelmének vas, rongy, csontváz-szeméthalmazán (mint ős-szíven) állunk, nemzet-történelmünk múltjának máglyatűz-oszlopához kötöztettünk kövér láncokkal, s nem plátoni ideákból születtünk, s nem plátoni ideákként élünk, nem elvontságok vagyunk, de biológiai létezők, emberek, magyarok, emberszármazékok, s nemcsak az emberiségtörténelem, de a nemzet földtörténeti időrétegekként egymásra rakódott élet és halálhéjazat-halmazának zöld talajtetején élünk: mai történelmünkben, szocializmusunk gyönyörű és gyötrelmes történelmében, mai magyarok: döntenünk, ítélnünk, választanunk kell, visszafelé is! Ez a legemberibb és legnemzetibb kötelességünk! Nekünk, mai magyaroknak. Ez anyanyelv boldog birtokosainak! Ezért hát, hogy vallom, büszkén, mai magyarként tudva történelmünket (s nemcsak az emberiség, a Földgolyó, vagy a Világmindenség történelmét, ahogy megtudnom adatott)!, ezért vallom konokan: a nemzet történelmének vizsgálatakor (tehát a vállalás-keresésben és a vállalásban) is elemi erkölcsi és emberi (tehát nem érzelmi, de tudati) kötelességünk: a döntés, választás, ítélet! Egy történelem-tömbként nem lehet, nem szabad múlt nemzettörténetünket szívünkre-akasztva boldogan hurcolni. Mert ez: koldús, mintha maradék-adományokkal teli zsákját cipeli. S abban minden összekeverve: száraz kenyér, csont, krumpli, lukas vasfazék, rongyok; mert az csak az emésztés bizalma, hurcolása az együtt-összevisszaságnak! Az így-megmaradás koldús-reménye! Föl kell boncolnunk a múlt-holttestet, a nemzet-történelem óriástestét, hogy okos kórboncnokokként megvizsgáljuk a test minden pillanatát: a volt létfolyamat milyen volt, mi volt, mi volt e testben életerős, élet-tiszta, s mi halált-burjánzó, halált-kristályosító, halált-hozó! S a vizsgálódásban csak szigorú és kegyetlen tárgyilagosság lehet! Itt nincs alkú! Itt nem lehet elnézés, feledés, megbocsátás: a kórboncnok fölesküdött erkölcsi kötelessége: a teljes tárgyilagosság a vizsgálatban! S ez jelenünk erkölcsének, a mai magyar erkölcsiségnek, mondhatom: a szocialista erkölcsnek szigorú, pontos alapja! Csak ez lehet mai magyar létünk (a folytathatóság reményének) erkölcsi léttörvénye. A nemcsak érvényes, de kötelező is! Ha egy nemzet önmaga múltját önmagában és önmagával: a minden-együttel vállalja: az nacionalista! Ha valaki (a magyar, vagy nem-magyar)! nemzete történelmét összegyüttesében gőgösen vállalja: az nacionalista. A nacionalizmus pedig (tudjuk, hiszen ez is elemi törvény)! nacionalizmust szül! Nacionalizmust nemz. Gonosz mételyt, burjánzó kórt, epe-keserű önhittséget, sárga önismeret-hiányt, a pusztulást-fölcsahosító vak, buta gőgöt! Mindenütt a Földgolyón! Igen, nincs alkú: a progresszió és a regresszió nem vállalható együtt: csak azért, mert egy nemzet történelmében történt, egy nemzet történelmének folyamat-része volt. Akár összeszövötten, összenövötten, egymásba-búrjánozva, egymásból-kitenyésztve. A szent Dózsa György, a megégetett, a népforradalom tisztasága volt, és Werbőczy István, a szikrázó kopár vasba-öltözött: nem hazamentő, nem a haza-védés vas-angyala: de az akkori osztály-ellenforradalom vak, vasban-gőgös, kegyetlen, cinkos sátánkutyája. Nem vas-erkölcsű, de csipkés vascsizmalábbal az akkori forradalom piros szívét pépesre tipró (és tiprató) uralkodó-osztály ellenforradalmár-gyűlölete! Tudom persze, a nemzet, egy nemzet története, egy nép történelme bonyolúltabb, mint az agysejtállomány szövetréteg-halmazai! Mégis: az ítéletben, vizsgálatban, választásban és döntésben nincs és nem lehet alkú! Ha szigorú vizsgálatunk óriás tudat-nagyítólencséjét nemzeti múltunk fölé helyezzük, a lencseüveg fölnagyító akaratában: látnunk kell a múlt-fölnagyítottság minden sejtjét: az élőt, a jövőt-bízót, s az elhaltat, a rothadást-gőzölgőt, a sejtállományköteget fertőzve továbbrothasztót! És hogy ezt elmondtam, elmondhatom már azt is, boldog büszkeséggel: magyar vagyok, magyar költő, és büszke vagyok, büszke és boldog, hogy magyar vagyok, magyar költő, költőnek is magyar. Anyanyelvünk boldog birtoklója, tékozlója, föligézője, gyötrője, változtatója, szenvedője, bízója. E nyelv, ez édes-édes anyanyelv tombolója, lenyűgözöttje, boldog rabja! Magyar költő, aki hiszek a hazában! Aki hiszem a haza élő múltját, folytatható múltját! E nép, népem anyagi és szellemi hagyományainak büszke és boldog őrzője vagyok. De hiszem a jövőt, bízom a jövőt (hazámét is)!, a természeti, társadalmi, nemzeti, emberi, technikai, biológiai, fizikai, tudományos jövőt: a forradalmit! Mert azt is hiszem és tudom: a forradalom, az forradalom! Mert ez a törvény, s a forradalom: léte akaratában, megvalósulás-akaratában: mindíg szelíd! Az a változtatni-akarás legszebb szép szelídsége. S ha véres, ha ölni-kész: mert kényszerítették, mert rákényszerűlt a vérre, kötélre, tőrre, lángra, késre, fegyverekre. Mert az osztály-ellenforradalom iszonyatos ellentébolya kezdi a gyilkolást mindíg: szellemi és anyagi haszonvesztése, jogvesztése, birtokvesztése, uralomvesztése gőgös félelmében, Harpagoni gyűlöletében! A forradalom: harangfürtös illatos gyöngyvirág, méz-szagú fehér nárcisz, buja piros szegfű: mint újszülött, jövőt-verő egészséges csecsemőszív! Mondhatok-e mást? Magyar költő vagyok: minden költői, írói, művészi teremtés-forma, teremtés-módszer, teremtés-látomás, teremtés-áhítat, teremtés-indulat vállalója. Mert hiszek a művészet minden teremtés-akaratának jogában. Ha gyakorlati erkölcsében tiszta! Hiszek minden tiszta-tudatú, tiszta-erkölcsű művész: teremtő képzeletének, teremtő gyakorlatának szabadságában. Mindent, mindenfajta módon és módszerrel lehet és kell: megvalósítani a művészetben. Ebben hiszek! És ezzel mondtam azt is, hogy gyűlölöm a művészi (vagy történelmi, politikai, társadalmi) szabadságot gúzsba kötő, a butaság szőrzsákjába dugó, vagy dugni akaró tudatlanságot, gyávaságot, butaságot, önhittséget! Gyűlölöm a konzervativizmust, a regressziót, a betokosodást, az elfogúltságot, a gőgöt, önámítást, önzést, ravaszságot, sandaságot, becsapást, hazugságot, a faji elfogúltságot a tisztátalanságot: a művészetben, társadalomban, politikában, történelemben, s az egyszemélyű ember személyes életében, a szerelemben, halálban, gyászban, szeretkezésben, munkában, ölelésben! Vállalt szavam minden leírt magyar szó, ha tiszta szó: bárhol írták is le azt a világon! És fordítva: gyűlölöm a hazug, szennyes, mocskos, büdös, tisztátalan szavakat, bárhol írták is le a világon: magyarúl. Vagy nem magyarúl! Hitem: e Földgolyó minden népét, progresszív akaratát szeretnünk kell! Mert minden nép, minden ember, mert az emberiség nemcsak vágyik a szeretetre, a megértő figyelmes, okos szeretetre, de érdemes is a szeretet világépítő forradalmi bizalmára! A haza erkölcse: a tiszta emberség erkölcse! Ha az ember létét jobbá tenni akaró, ha az ember életét szebbé, okosabbá, tisztábbá, gyötrelmében könnyebbé változtatni akaró forradalom tiszta virágát tűzöm oly sokat szenvedett szívemre: így vagyok igazán magyar. Magyar költő: az emberiség szolgálatában. Magyar költő: az emberiség szolgálatában. Mert csak így érdemes! Mert csak ezt érdemes! Költő attól vagyok, s hitem szocializmusában magyar: ha hiszek az emberek közösségét szolgáló, okosan szolgáló, mindíg-munkálkodó, sose-henyélő, sose-tunya, sose-gyáva, értelmes, tiszta-tudatú élet megváltó gyönyörében és fáradhatatlan örömében.

Kétely és bizonyosság^*

Eltűnődtem tegnap délután, mit is mondhatnék én most itt, közös szavunk bevezetőjeként, mielőtt a kórus (a szó ó-görög ihletésű értelmében) egy-egy énekese megszólalna, nem aranyálarcban, vagy vérzőre festett rongyálarcban, amelynek szemkorongnyílása, mint az élő tűz: de födetlen, páncélingtelen, megsebezhető szívvel s tiszta eszmélettel. Mit is mondhatnék? Ha nem is kibontott-zászlójú vad és gyötrelmes irodalmi csaták, de kósza és idegen, ziháló szellemi csatározások este-homályú köd-szívében élünk, az óriás köd-szívben, s ha nincsenek is nyílt frontvonalak, vannak vak pánik-kiáltozások, tűzpontok, lövéspontok, cafatos robbanáspontok, s vannak persze orvlövészek is, meg mesterlövészek, mint „a németek a fákon”, ahogy azt a nagyszerű lengyel költő Miron Bialosewski mondotta (hisz magnetofonszalagra beszélt) a Varsói felkelés Bibliai átoknapjait fölidéző époszi könyvében, a Napraforgók ünnepében. Égő tűnődéseim belső szünet-nélküliségében, de külső szünet-idejében (merengésembe, mint egy leforrasztott üveglap-dobozba zárva) újraolvastam, s épp Vas István luxuriózus fordításában T. S. Eliot remekmű Goethe-tanulmányát, a Goethe, a bölcs címűt, az előadást, amit a hamburgi egyetemen mondott a Hanza-városok 1954-es Goethe-díja átvételekor: 1955-ben. Nem akarom én most T. S. Eliot (s ezt a szó minden szeretetével, s a szellem minden mohó izgalmával, szigorú gyémántlásával, pikkelyes ősiségével mondom) bölcsen bravúros és mesterien fanyar Goethéről-beszédét újramondani, ezt a pazar önigazolást, édesded árúlkodóan bölcs mentegetődzést, szinte gyermeki önmentést a szóban, mintha szeplős, szeppent kisgyerekre rászólnak, kemény felnőtt ujjal, mint szőrös hús-késsel, hebegve-verő gyerekszívére bökve: „most ne füllents, még a szívedben se füllents, beszédes hadaró némán!” Már azért sem, mert T. S. Eliotnak, förtelmes és tündöklő XX. századunk egyik óriás-költőjének, tanulmánybeszédében nagyrészt igaza van! Goethéről, tehát az európaiságról szólván T. S. Eliot az európaiság csúcsát (mintha valaki a földgolyó legmagasabb hegyének szívpont-szirtfokára mászik) elérhető irodalom, vagy költészet, író vagy költő szellemlétének, teremtőlényének szerkezeti alappilléreit, lét-központjait néhány tényezőben határozza meg, s ezek a tényezők, mint az eredendő anyag, ha biológiai kocsonyává összeolvad, mint a tudósok „őslevese”, amelyben kialakúlhat (megképződhet) az első fehérje-molekula, az ősfehérje: e tényezők és erővonalak, mágnesterek, erőterek, gravitációs-terek találkozáspontjában összeforrván talaja lehetnek, s az anyagot átható, maga-köré szervező anyagerői az európaiságnak művészetben, esetünkben az irodalomban, a költészetben. Előre leszögezem, az európaiság T. S. Eliot-nál sem jelent nemzetfölöttiséget, sőt a nemzete legnagyobb költője lehet igazán európai költő, és fordítva, hiszen van és volt költő, aki nemzete valóságos anyagtalaját elhagyva (mintegy mágnesvonzatát legyőzve) csak az anyanyelv tűzcsipkebokrában énekelve sárgarigóként: volt európai. Gondoljunk Heinrich Heinére, aki úgy volt európaian német, hogy kegyetlen dalokban átkozta Párizsból az akkori otthoni németség gyalázatait. Igen! Sőt, azt is mondja T.S. Eliot, hogy lehet igazán nagy költő az is, aki a szó szellemi (tehát nem földrajzi, vagy származástani) értelmében nem európai! T. S. Eliot: a Maradandóságot, az Egyetemességet mondja az európaiság alapmeghatározójaként, s mondja a Bőséget, Tágasságot, Egységet, s mondja még a Bölcsességet! Igen. Igaza van. Említi ugyan még a Konkrétságot, tehát a helyhezkötöttséget is. Igen. Igaza van. És mégis. És mégis, elfogadva tételét, hogy e tényezők összességét eszméletével tündököltető költő tud olyan hatású művet, vagy életművet teremteni, amely létével egyetemes érvényű, tehát, amíg emberiség az emberiség, ember az ember, az egymásra könyvlapként lapozódó nemzedékek egyetemesen élhetik, érezhetik és élvezhetik a művet s a mű törvényeit és parancsát! És mégis! És mégis! Gyötrődve tűnődöm: nincs-e ebben a meghatározás-összegben picinyke lángló gőg, egyetemes fölény, vagy önmentő irgalom, szorongó izgatottság? Még ha Goethére, Shakespeare-re, Dantéra hivatkozik is? Vagy talán csak európai gőg, a nagy beszéd-lombozatú nyelvek gőgje, nem is T. S. Elioté, a puritán profán katolikusé? Mert, hiszem, hogy maradandóságmeghatározói igazak. És mégis: az ő-általa megfogalmazott európaiság lehet-e az egyetemesség kizárólagos kritériuma? Én az európaiság fogalmát a Teljes Emberség fogalmával helyettesíteném, s ezzel már (most ennek a kiboncolására mód nincs)! a szellemben teremtő emberiség évezredeinek Földgolyó-Egészét is hiszem a teremtő szellem gyönyörében és iszonyában. És még valamit: én az élethit hitét mondanám az egyetemes-érvenyű szellemi mű (vagy termék) éltető szív-központjának! Azt az élethitet, amelynek erősugárzása és gravitációs, mágneses, elektromos tere és ereje az Egyetemes-Teremtő Akarat kivirágzásának Titkos Titoktalan Atom-tüze! A mi gyakorlati létünk, szellemi terméstudatunk talaja, anyaga, belélegzett oxigénje, vérképző és csontképző anyagereje: a szocializmus. Mi, mai magyarok, azt a szocializmust éljük, amely gyöngéden, vagy szigorúbban, kéri is tőlünk az élethit hitét. A hitet az élet, a létezés értelmében, a hitet az anyagi teremtés és a szellemi teremtés értelmében! S ha tudjuk megvalósítani feddhetetlen, kemény, okos, tiszta hitünket a lét, a teremtés értelmében: Egyetemes Érvényű Művek virágzanak ki oly sokat gyötört és oly sokszor oly fáradt szívünkben. Ezt hinni: kötelességem! Ezt hinni köteleségünk! S mert hiszem, új irodalmunk ezt a hitet élte termő idejének még leggyötröttebb pillanataiban is, ha behavazott szívvel, ha rózsapislogással, ha bújdokolva, ha nyitott-sisakú arany-vértezetben, ha meggyötörve, ha fölalázva!

A reménység irodalma^*

Irodalomtörténész nem vagyok, se bírálója az irodalomnak, egyetemes összegezéssel nem szólhatok hát e harminc esztendő irodalmáról, szólva csak a magyar irodalomról, hiszen irodalom-tudományi szakkönyvek tiszte ez, nem az enyém, a költőé. Ha szólhatok, hát egyetemes szívvel egyetemes akarattal, költőként, magyarként. Mert hiszen mi vagyok én? Ki vagyok én? Csak költő, költő egyszerűen, magyar költő, aki éppen e harminc év teremtésében, tombolásában, tébolyában, gyönyörűségében és sokszori gyászában próbálta és akarta megvalósítani önmagát, s önmagában a történelmet (a történelem múlandó és foszlandó tűz-tombolását a múlt-időben, s a jelenkori-történelem konok és üvöltve-tápláló lángjait), s a tudat történelmét önmagában, önmagával. Ha másképp mondom: hát a tudatosodás történelmének rács-szövetét rajzolva a papírra, a reménykedő és makacs tiszta tiszta lapokra, a fehér papír-térre, hogy a reménység hite, vagy a megvalósulás hit-reménysége megtörténjen: velem, általam is, szavaimmal és reménykedő hitemmel. S ezt tette minden társam e harminc esztendőben, a maga virágzó, vagy esendőbb teremtés-indulatával, tollával tehát, jött akárhonnan is, az idő-történelem üszkös mélyeiből tántorogva elő gyászfüstös szívvel, vagy tétován ácsorogva a történelem-idő fölvirágzott Emberség-Kapuja előtt, mert a Kaput beragyogva életével fény és titok lövődött a belépni-akaró, az oda belépni-készülő múlt-idővel véres és múlt-idővel ködlepedékes arcára; vagy jött virágos tavasz-ágat tűzve ifjú szívébe, boldog forradalmi csikótombolással, piros tavaszi csikótánccal, még csikó-fiatalon énekelve, meg-megkormosodó csikó-csengő hanggal, jött esőben, tűzben, hózivatarban énekelve, hogy most már végre legyen, legyen ő is, vele az az új történelem, vele, általa, benne a Történelem Új Jelene. Mert hiszen mi akkor voltunk: fiatalok! Húsz-évesek is alíg. Szinte kamaszok még, s velünk is, mert bennünk is kezdődött az Új Történelem. Az az Új Történelem: amely reménységre és dacra bíztatott, a bátor kimondásra és a tiszta akaratra, még azokban a korhadékonyabb és mállékonyabb esztendőkben is, amikor azt hittük, mert hiszen hihettük hökkent fehér szívvel és verejtékes-sápadt tudattal, hogy a Kor Kegyetlen Véres Temetőjébe, Jelenkorunk dögleheletű, tátott-szájüregű Temetőkertjébe fullad minden hitünk és reményünk mindene, akaratunk tisztasága és történelmi megvalósulni-akarásunk tudatos forradalma. Dehát énekeltünk akkor is, a rendeltetés szerint, mert elrendelés az ének, a tudat, a szív, az eszmélkedés, a bátorság, az akarat pontos elrendelése, énekeltük elfehéredett, vagy riadtabb árnyékú hangon, vagy vérző dacos diadallal, hogy a forradalom: az forradalom, rácsrendszerének elemi kristálytörvényei szerint, a kristályatomok elrendeződésének elemi kristályszerkezet-léttörvényei szerint, igen, énekeltük dacosan és büszkén, hogy a forradalom az forradalom (és az minden vérzésben csak tiszta lehet és szabad hogy legyen)!, hogy a hit az hit, a megmaradás az megmaradás, a halál az halál! Mert ez a törvény! Nem a mi törvényünk, de a lét és a megmaradás, igen a Lét és a Megmaradás és a Folytonosság egyetlen törvénye! Ezért mondanám, ezért mondom a Reménység Irodalmának: a mi új történelmünk harminc évének igazi irodalmát, mert ez az irodalom: alakja, formája, kötése, megvalósulás-akarata lett és volt bármilyen módszerű és természetű, reménykedő és hívő irodalom a cselekvésben! Mondottam és írtam már sokszor, mondom hát újra (nem szégyellve az ismétlés folyamatos gyönyörét!), hogy a művészet, így az irodalom: cselekvés az akaratban, vagy akarat a cselekvésben, tehát a Lét (történelem, tudat, jelenség, képzelet, mámor) Dolgaiba való akaratos cselekvő beavatkozás! A megváltoztatni-akarás-varázs-hite. A mi jobbik irodalmunk (prózában, versben, tanulmány-gondolkodásban) mindíg hívő és reménykedő irodalom volt (így kötötte új gyökérzetét, amelyből fölcsúcsosodó törzsének szív-alakú égő lombkoronája boldog tápláló nedveit szívta, mint csecsszopó a dagadt, érett anyaemlőt, így kötötte jelenkorának múltjába, mert hiszen minden múlt a jelen jövője is!, így kötötte új gyökérzetének csikó-fiatal érrendszerét az elmúlt évszázadok magyar irodalmának rothadhatatlan szent hívő húmuszába, eleven hívő és reménykedő állandóságába), mondom megint: reménykedő és hívő-irodalom! Mert igazi irodalmunk (a léte forradalmában és lényege töprengő forradalmával, vagy tűnődő gyötrelmeivel és mélabús gyötrődéseiben komor, foszlott, gyászos, bizakodó és csillagként-robbanó évszázadaink, történelmi évszázadaink, évszázadok-történelmünk költészete, prózája és tanulmány-irodalma) mindíg hitt az élet értelmében! Hitt mindig a jövő értelmében és bizalmában! Hitt mindíg abban: hogy nem fölösleges az élet, hogy az ember-élet: szívünk élete, tudatunk és értelmünk élete, szerelmünk és halálunk élete a folytathatóság és virágzó folytonosság dühödt szép törvényei szerint történik, és tagadta őrjöngve, lángolva és lobogva a céltalanságot, a reménytelenséget, a hittelenséget, a rossz dekadenciát (nem Ady Endre jövőt-váró, forradalmat-áhító gyönyörű fekete-véres dekadenciáját, amely volt maga az élet a forradalom, az emberebb jövő!), az önmagába-fúlt kételyt, az elhúzódás, az elvonulás, a létből-kivonulás hányadék-szövetét! De mindíg hitt a jóért-cselekvés egyetemes és emberi értelmében. És hitt mindíg a forradalomban. A Megváltó Forradalomban. Történelmi ifjúságunk arannyal és gyásszal zengő szájú énekei e hit állandóságának gyönyörű bizalmából születtek, e hit áhítatának rejtelméből fogantak: még a legnehezebb időkben is, az elválasztás, a széttörés, a cserepekre-törés halálfüstöt gőzölgő kezű, tévelygő irgalmatlanságának idején is, nemhogy utolsó másfél évtizedünk szocializmusának teremhető és megvalósítható tevékeny idejében! Költő vagyok. Magyar költő. Ez anyanyelv boldog birtokosa és boldogtalan gyötrődője, aki ez anyanyelv áldott szavaival akarja, ha tudja, megvalósítani elmúlhatatlan élethitét, magyar költő, aki nemcsak éli (használja, bizalmában hiszi és esendő, vagy hasznos szavaiban égeti, magává-égeti e nyelvet), de költő, magyar költő, aki teremti is, gyásztalan, vagy korom-arcú szavaival, arany-árnyékú, vagy gyémánt-szívlüktetésű szavaival teremti is e nyelv törékeny-tisztaságú, törékeny-törékeny, kék-kék kristályág-szövevényét, aranypikkely-szívlombozatát! Költő vagyok, nem történésze az irodalomnak ezért, hogy vallottam új irodalmunk (a régi szenvedés és szenvedély ősiségéből is táplálkozó) hívő hitéről. Arról a hitről, amely áthatja, mint a rádium-sugárzás, e harminc év tékozló, boldog, dacos, dühös, ingerűlt, törékeny, bízó, bizalmatlan, kevély, tétova, őszi temető-füstös, tavaszi zöld csikó-szempillájú, zöld csikó-tekintetű, kőomlás-kudarcos, kegyelem-váró, a múltat a tudat kegyetlen lámpájával átvilágító, a történelem múlandó múlhatatlanságát szíve lüktetve-robbanó húsába szövő irodalmát! Ezért, hogy művek és nevek helyett azt a Szent Hitet mondtam ki most korall-törékeny, fehér és piros korall-érszövevényű szavaimmal, azt a Jövő-Hitet, amely e harminc év minden igazra-törekvő elméjének (aki az írás boldog-áldatlan komoly tevékenységére tolódott ki jajongva az Idő-Méhből) reménye és bizalma volt, marad és lesz mindíg, ameddig lesz Idő és Történelem, amelyben szólhatunk, üszkös vagy virágzó szavakkal! Mert irodalmunk a reménység irodalma. A Jövő-Hité! Amelyért élni érdemes egyedűl! Élni! Élni! Élni! Mert e hit nélkűl csak a Pusztulás Tébolya van és a Semmi Örökké Porló Gomolygó Feketesége.

Kossuth Lajos hangja^*

Töprengek sorsán a világnak. Töprengek sorsán szívünknek. Töprengek sorsán szavunknak. Tűnődve nézem a vak őszi esőt, amely bújdokol a fekete erezetté vedlett fák ősze csipkés és szálkás ágaiban és bújdokol létem rostjai, kötései és árva szünetei között, mint Vörösmarty Mihály akkoron, a vén, fekete köpenyben, óriás bársonygomba óriás, szürke bársonykalappal a bolyongó éj-hajnali ködben, tikkadt, madártalan nádasokban, vacogó puszták törpe kúriái, piros kakaskiáltozású, kék kuvasz-hörgésű tanyák árva közelében. A mécsfény köd-hajnalokban. A gyertyafény bekockázta köd-vatta éjszakákban. A keshedt napgolyó köd-dadogása nappalaiban. Töprengek sorsán szívünknek. Töprengek sorsán szavunknak. Töprengek sorsán hitünknek. Töprengek sorsán hitünk hitelének. Töprengek sorsán a lét valóságának, álmainak és édes ábrándjainak, véres gyászainak és lehetetlen retteneteinek. Ami majd jöhet. Ami lehet majd. Ami van: végzetesen és gyönyörtelenűl. Ősz Konok, mosolytalan eső. Töprengés. Temetők, halottak. És az élet jövője majd. Ami lehet még. Ázó tiszta csontok, s az érett esőben ázó tűnődés gyémánt-lánglepedő tejútfoszlányai. Töpreng szívem gazdag szigora a szellem szerelmében és a tudás gyötrelmeiben. Fogalmiság? Érthető valóság, közérthető szavak? Csontok, kövek. Szikkadt csontok, komoly kövek. És töprengésem édes és vérző földjén, szerelmes földjén bolyongva hova jutok majd? Miféle fény, vagy árny szigetére? Miféle vadonba, bércre, lángra, vagy pokolra? Hová? Mihez ér el majd a töprengés ősz földjén bolyongó tudatom? Hova? Mihez? A csöndhöz? A csöndbe? A némaság ormaira, a némaság gyász-lángú pokol-kútjába? A némaságba? A némasághoz? Az elnémulás halál-viaszába fúlok majd én is, betömődvén testnyílásaim és töprengésem tudatának testnyílásai a sárga, zsíros és könnyező, s könnyűségében is nehéz anyaggal? Betömődvén a Hallgatással, a Csönddel, az Elnémulással, a Megőszűlt Végső Csönddel mint a mézbe-fúlt légy, darázs; mint a mézelő méh, aki önmaga átváltozás-anyagába fullad, az Átváltoztatott Sárga Valóságba, mert szőrös teste pórusain zsírosan befelé folyik az átváltoztatott virágporanyag, a testéből böfögve, bugyborékolva kihólyagzott, kibuborékzott, kiökrendezett, kihányt, átalakított anyag, a megérlelt, megszentesített, a méz, amit a testbelső, a méhecske-gyomor, a mézképzőszerv teremtett, a méhecske-torkon, méhecske-szájon kiokádott! Vagy eljutok majd, vagy eljutok már a tiszta szóhoz? Vagy eljutok majd a tiszta-tiszta szóig? A gyémánt-szóig, amely mosolytalan és könnytelen, de tüzet-tündököltetően gyémánt-önmaga. Kristály-tömény lényege önmagának, mint a teremtés eszme-embriója, eszme-szerkezete, az ős-eredeti, a kezdeti? Amelyre majd ráburjánzik vastag kötegekben fonódván minden lét-formájával, lét-jelenségével, lét-halmazával, lét-dolgával, lét-homályával, halandóság-ködével és halál-halhatatlanságával az élet és halál! Eljutunk majd a tiszta szóhoz? Eljutunk majd a tiszta szóig? Eljutunk-e majd? Eljutunk-e már? Vagy jövőnk a szeplős dadogás, vagy jövőnk a pontkötegként püffedt, nyirkosan pihegő, vizenyő-pislogású varangy-szorongás, dagadtan-lüktető mindent-fölfalni-vágy varangymohóság nedves gyűlölete a rög-homályban, a kő-árnyékban, kevert föld és halál-szagú növény-némaságban? De hiszen szólni kell! De hiszen hallgatni nem lehet! Mert csak a halottak beszéde a csönd! A halottak élő és égő himnusza: a hallgatás. Mert a csönd, mert a teljes csönd: a halottak szava, mert csak a holtak beszéde: a némaság, a kék márvány-teljesség, a sárgalila önmagában-beteljesedettség rothadásban lefoszló végleges kőtitok-csöndje! Szólni kell, igen! Mert az élő tudat, mert az eleven teljesség hatalma: a szó! Mert a halandóság legszebb embervígasza a szó. A halandóság gyönyörű halálig-virágzása. A szó. A tiszta tiszta szó, az emberi ember-szó, a vígasztalan gyászú és vígasszal-vemhes emberi szó, ember-beszéd, az ének és az átok teljessége, a teljes ének, ahogy a lángelme Pablo Neruda írta halhatatlan époszának szent kezdősorai fölé a címet. Töprengek sorsán a világnak. Gyötrődöm. Fájok. Hullok. Lángolok. Tűnődve keresem vígaszát: Jelenkoromnak. Szellemünk jelenkorának, szellemem jelenkorának. A cafatjaira szaggatottságában véresen lüktető, egymással élő hidacskákkal és kocsonyás csapokkal össze nem kötött sejtek vonagló halmazként, könnyező és nyálzó óriás-kupacaként mégis együtt-szívdobogó, jelenkori világ szellemének, tiszta-mámorú indulatait, fölemelkedésre-elszánt és jövőre-elszánt boldog teremtés-dühét. A teremtés, a teremtő akarat, a megmaradást-építő teremtés dühödt mámorát! És mennyi szívdobogást-fehérresápasztó véres szörny-hörgés a sötétben, vak vérző sárkány-jajongás, zokogó ördög-átok! Milton pokolba-letaszított angyalai sikoltoznak buján kancásodva és kanosodva, égő szőrzetükkel, világ-átkot lángoló szájukkal bűnös, dögbüdös lángpontokat köpködve az ősbutaság nem-bűntudat sötétjébe, Hieronymus Bosch szitakötőszárnyú ronda és rohadt varangy-tündérei röpködnek halált-vinnyogva, varangy-röhögve, bűnt-vartyogva és vakogva, romlást-visongva a Jelenkor Tudat-Éjszakában, röpdöznek a varangytündér tűzpontok döglángot-brekegve és sikoltozó röpködésük fehér tűzvonalaival, égő repülés-drótszálaival rácsozzák be, ketrec-rácsrenedszerbe fogva a deres Jelenkor megőszűlt csöndjét. S mi ott kuporogjunk mintegy álmodozás-buborékban meztelenűl, némán, csöndet-virágzó hártyagömbben, halállal-bepántolt csönd-hólyagban: a Lehetetlenség Őrületének kiszolgáltatottan, ez égő tűzketrecek édeni foglyaiként, boldog tudatlan rabok e tűzlő rács-rendszerekben, tűz-szita-kocka cellákban? Nem! Nem és nem! Nem! Szólni kell. Énekelni. Meztelenűl. Tisztaság-pucéran. Együtt. Mert az Ének és a Közös Ének széttöri csöndünk átok-buborékját, amiben, halálra-ítéltek ruhátlanúl kuporgunk, szőreinkkel, emlőinkkel és nemző-szerveinkkel, mert az Ének és a Közös Ének elhervasztja a Világ Sötét dermedettségében tűzlő átokgolyókként cikkanva és cikázva röpködő, vihogó és varangyló szitakötő-átokangyalokat, s lehullanak kihamvadván sötéten, s még csak nem is parázskristálylanak tovább, lehullanak, mint a döglött falevelek a Bűn Fájáról, mint a zöldkristály, rubintkristály, kristálykék döglegyek, testükben és hólyagszívükben penészgombával beszőtten, a döglött-pórusaik pontlikacsaiból úgy lógnak ki a zöldszürke penészszálak, mint féligrohadt koporsóból a holtak fejszőrzete, hervadatlan, rothadatlan asszonyhaja! Mert a Tiszta Közös Ének megtisztítja a sötétséget, égő átkaitól, fényt hoz a sötétre, bevilágítja és fölolvasztja a szív deres és cseppkőtüske-jeges éjszakáját, bevilágítja és fölolvasztja a dermedtség fájvirág élő sötétjét. Jelenkorunk: szívünket és elménket gyötrő gyötrelmeit. Égek. Töprengek. Várom társ-szavatok szerelmét és szeretetét embertársaim a szóban, töprengésben, lángban, tűnődésben és cselekvő akaratban. Mert a szó is, a töredék-szó és a teljes szó, mert a valamit-tenni-akarás, a létet, a dolgokat, a jelenségeket jobbátenni-akarás: mindíg hívás és mindíg várakozás is, de lényege és léte szívütéseiben mindíg cselekvés az akaratban, akarat a cselekvésben. Közös akarat. Hogy jobb legyen. Sose magány. Nem! A magány sohase. Mert meghalunk magunkban, mert beledöglünk egyedűl! Megfagynak szavaink, mint a téli csönd, kék szájunkból csipkés küllő-korongokkal dér virágzik, szívünkből kévekötegekben hózuhatag! Megfagynak ereink, hús-rostjaink, megfagy a sejtek közti lüktető és lobogó anyagerő, megfagy a molekulák közti erőtér-anyagcsönd, az atomok részecske-felhőburkolata megfagy, megfagy a csont, a szőrzet is megfagy, s létünk, mint a téli éjszaka, kopár és száraz tejútszakálla a deres űrbe lóg, mint a csönd kötélhurkán a kék önakasztott, és énekünk rongyokban, elrongyolódottságunkból dérzúzmarás ágyékszőrzettel, dérpetrezselyem szempillákkal, dérhernyó szemöldökkel, fagyott szemgolyókkal a hó-hányadék űrbe meredve, mint megfagyott katonák a téli csatatér fagyott-hörgő december-irkalapján! Töprengek szíveden népem sorsa. Töprengek szíveden népem szelleme. Töprengek szíved szellemén hazám. Töprengek szellemed szívén édes nemzetem! Töprengek szellemiséged jelenkorán, töprengek teremtő, élő, akaró, cselekvésre-vágyó szellemeid, szellemi embereid akaratának jelenkorán, teremtő, szelíd, dacos, dühös, indulatos, vagy mosolygó-hallgatag szellemeid jelenkorának akaratán édes hazám: Magyarország! Művészeted hitvalló tevékenysége gazdag, termékeny és akaró, művészeid, költőid, íróid tevékeny keze és tűnődő elméje fénnyel-behintett, lángoló fényporral-beszórt, mint a tavaszi utak a lényekkel-zsongó idegzetű zöld mezőn, aranypettyek mámorával behintett, mint a felnőtt szerelem. Az emberségben felnőtt szerelem! És mégis! És mégis! A felszín, a határfelület, létünk testének határfelülete, hömpölygő hártyalepedője (nem szemfödője)! meg-meggyűrődik sokszor idegesen, ősz ráncokat vet, mint a mosolytalan baljós öregség, gyűrűzik fodrosan és olajkarikásan: mintha a felszín alatt, az égő határfelületek alatt lenne tusakodás, dulakodás, élethalálharc, fortyogás, örvénylés, habzás, tajtékzás, buboréktölcsér-pörgés, dühödt cikkanó parázslás, pikkelyes és tüskés, uszonyos és kagyló-dióhéj hátú, iszamos és sikamos, zöld mirigytrombita létezők, lények és parázskristály-pengék kristálykard-kaszabolása, tompa, iszonyatos, csápos, mohó, rettegés-laza gomolygása! S e habörvényt kavaró és tajték-kutakat pörgető alatti lét-gomolygás buborék-kalapokat, gyűrű-csipkeszökőkutakat, vízköpet-pontokat tol, pattint, lök, lő, úsztat a fölszín hártyahömpölygésére vagy hártyaszőnyege hömpölygő jelenére. Vaksi volnék, balga látomás-szemű, ahogy annyiszor írták és mondották rólam már teremtő évtizedeimben is. Bolond? Mert hiszen mondták már gyermekkoromban és mondják ezt is? A szó és a kép tébolyúltja? Nem hiszem. Én nem hiszem! Mert hinnem ezt nem szabad. Mert ez a tévhitemben-hit: a halál! És minden: csak nem halál! Mert elég volt a halálból! Elég. Mert volt már halál elég. Mert volt már halál: elég! Halál! Elég volt! Elég! Elég! Elég! A szívben és a történelemben. Az eszméletben és a művészetben. Mert virrasztottam hány kiterített fölött, száraz könnyekkel, gyászom és bűnöm árny-zászlójába csavartan, a lila üvegszobor-semmi fejénél kuporogva, gyász-csuklyába húzott rettenet-arccal, az idő történelemtudója, a halál nem-ismeretlen Anonymusa! Mert virrasztottunk hány kiterített fölött, túlvilágot-ökrendező gyertyalángban, önmagunk árnyai is, gyászai nemcsak a fehérrel betakartnak, de gyászai önmagunknak! Igen! Mindent, csak nem egyedűl: társaim a szóban, társaim a teremtésben és az ítéletben. Nem egyedűl. Mert rettenet az! A társtalanság: a Rettenet! És nem a Remény! Mert az ilyen magány, az ilyen csoport-szilánkokra robbantság: csak a Rettenet. És nem a Remény! Az egyszemélyi magány, vagy a csoportosúlt magány: vak forrása a gyanakvásnak és gyűlöletnek, az irgalmatlanságnak és az elvékonyodásnak, hogy végűl papírszobrok, fehér papír-kivágat alakok, vagy alakcsoportok leszünk csak! Nem vérrel elevenek, hússal és az eszmélet és a szív szerelmével áldottak! Nem, nem lehet egyedűl! Hiszen mi, a szó tudói, a teremtés szellemi megvalósítói: tesszük a hazát is, meg a világot is, az egyetemes világot, a világegyetemet, teremtő és töprengő agyvelőnkkel és szépre-mozgékony, igazságra-indulatos kezünkkel! És mennyi vélt bántás, mennyi hitt gyanakvás, a történelem vérző földrengései, túlvilágfényű óriás-meteorit becsapódásai után, mennyi okos félelem és hazug gyanakvás szivárog vadúl, szőrösen, indásan és csalánosan elburjánzott szívünkből! Ne veszítsük el egymást, mert elveszítjük önmagunkat! Tudom. Legyünk szép és okos teremtők a Közös Akaratban! Barátaim: emlékszünk még az ifjúságra? Talán ősz hajzatunkkal, de nem-ősz szívünkkel, meg-nem-őszűlt szívünkkel. Ifjúságunk közösére. Ifjúságunk történelmének közösére? Hadd mondjam most csak a magamét. Nevekkel. Életem neveivel. Közös akaratunk neveivel! Nagy László. Vas István. Illés Endre. Valljak most róluk: magammal. Vagy megfordítva akár. Édes Istenem: Nagy Lászlóval milyen lángolva és milyen bizonyossággal, dacos és mosolyos kristály-gyönyörűséggel néztünk egymásra ballagó és robajos, sörhabkoszorú-szájú, gyönyörű csikó-toporzékolás ifjúságunkban, amikor azt mondottuk: új költészetet csinálunk! És mi történt? Büszkeség nélkűl, de mosolyos tekintettel mondom: teremtettünk is új költészetet! Vas István: ifjúságom (majd felnőttségem) époszi vadonának, céltudatosan bolyongó létem egyre-mélyebb pokolkútjának, egyre szív-iszonytatóbb szenvedés-bugyrainak, átok-koszorúinak a Pokol-Evilágban: okos és bátor kísérője volt, mindent-tudó élő Vergiliusa, fénylő arccal, okos szív-biccentéssel, aki nemcsak nagy költészetével, embersége bonyolúlt tisztaságával, virágbaborúlni kezdő ifjúi zöld költészetem árnycsipkéire lövő eszmélete bizonyosság-fényével, de gyógyító szeretetével is a tudás felnőttségébe kísérte teremtő dacos tébolyomat. És volt benne annyi bölcsesség és nagy emberség (a Közös Szenvedés Időmetszeteiben), hogyha hihette is egy keserű pillanatra (és miért ne hihette volna)?, hogy egymás ellen fölvonúlt és port-robbantva egymásra robogó vasas seregek élén én az új hadak elején ellene vágtatok, szívére-célzott könnyű lándzsámmal, rárobogok piros csikómmal, haláldöfésre készen ágaskodva vágtatok piros szárnyas csikómon, piros szárnyzászlók sólyom-verdesésével, picit a talaj fölött lebegve, hogy hordozóm patái csak a levegőt kotorták habrózsákká, mint a táltosmesék ötlábú csikója, mondom: volt szívében annyi nagy emberség és magyarság és európai ésszerű tudat, hogy minden gyanakvó szeretete ellen: megértse (mert tudta: kötelessége a megértés)! ez csak a komor és vérfüstös korszak téves eszméje volt, skizoid doxazmája az akkori jelennek, s ezzel tudta már azt is, hogy nem egymás ellen a hajnalvéres síkon fölvonult vasas seregek fölpáncélozott lovasai vagyunk, más-más zászlókkal, gyűlölve nézve egymást, a vas-erőt, hogy egymásra robogjunk, kopogva és dörögve, csörömpölve és vastól és vassal-jajongva megdögleni, de egy hadi-seregben egymás-mellett vágtatunk páncél-arcból lángot-lövő szemű, nyihogó lovakkal, csak ő, Vas István nehéz páncélzatban, bár a mellkasát és hátát harangként befödő vért-vasing nem pontosan záródott pántjaiban és csatjaiban, kis rést hagyott (hogy kibúrjánzott a mellkas-szőrzet), nyitott kis vas-páncélajtót, épp az érzékeny szív előtt, odadöfhető nyitottságot, én meg ott lebegtem légben-robogva mellette, páncél-héjazattalanúl, kigombolt, nyitott fehér ingben, födetlen fővel, mert ifjúságom feketén lobogó fején nem volt páncélsisak, ott vágtattam mellette nyitott mellkassal, hogy ifjúi szívem átlátszott a húson, mint celofán-dobozban a piros szegfű, igen, nyitott mellkassal, de pajzzsal és dárdával, együtt futottunk, ledöfhetően. Hiszen tudtuk, lévén mai magyarok (ha ő jött is más idő-metszetek üveg-függvényeiből), hogy ugyanazt akarjuk, új költészetet a szocializmusban, megőrizve a régit (mert múlt nélkül nincs jelen, és a jelen már a jövő múltja!), hogy emberi szocializmust akarunk, emberhez-méltó emberséges szocializmust, levedlett gyűlölség-múltunkat elrohasztva! A szocializmus emberségét! És Illés Endre! Édes Istenem! Sorsom, vad, vak és gyönyörű sorsom Marcus Aureliusának mondhatnám (és mondom is)!, ha ifjúságom dühös és oly szelíd teremtésidejének kormos időszakában a hatalom bizonyosságának birtokosa lett volna, de csak tiszta nagy ember volt, szépen derengő tiszta fejével és lángoló szív-izgatott, bátorító, vakmerő kamasz-mosolyával, a nem-hatalom nagyon-bölcs, nagyon-okos, emberségében legyőzhetetlenűl bátor Marcus Aureliusa, a nagy latin emberség, Marcus Aureliusa sorsom, és sorsunk korának, de csak nagy író volt, ember az embertelenségben, aki hitt bennünk, aki hitt bennem, mert mindíg hinni tudott és mert hinni az ifjúságban, az ifjúság teremtő boldog és átkos-gyönyörű fékezhetetlenségében, mert hitt önmagában, a gyémánt-bölcsességben és a vadrózsaszagú szigorban és mindíg tudta és szép szóval, gyönyörű cselekvéssel, vállalással vagy szenvedéssel, vagy szótlanúl arra bíztatott, bíztatott szóval, cselekvéssel és hallgatással: bíztatta meggyávúlni nem-tudó és gyávaságot nem-akaró hitünket és szívünket, ifjúságunk és felnőttségünk teremtő és temető eszméletét, bíztatta a teremtésre, tudván, hogy a tiszta szó ereje nagyobb, mint a magreakció-erők robbanás rémülete, hogy a szocializmus legszebb erője a tiszta szó, a feddhetetlen, lángoló tiszta ének. Prózában és versben! Mert Uramisten, hogy tud szeretni embert és művet, milyen lángoló piros ifjúsággal, milyen irigyléstelenűl, s szeretetével, szeretetének áldó hitével bíztatni új s új művekre ez a bölcs nagy író, ősz barátom, de ifjúságom nem-ősz szíve, milyen bátran tud rajongani az újért, bíztatni, hogy jövőbe-vágtatásunkban a szellem nagybonzont-szakállú pusztaságán váltsunk új s új lovat, üljünk új s új lóra, mert habosra-rogyva kifáradhat a ló, de vágtatnunk kell tovább a Piros Jövő Felé, s fáradhatatlan a vágtató szív, a száguldó elme, aki száll új s új lovon a Teremtésjövő virágtűzözön zsongómezejére. És ez az ő legszebb bátorsága! Töprengek sorsán az időnek. Töprengek sorsán teremtő akaratunknak. Ha egymásra vigyázunk: önmagunkra is vigyázunk. El ne tévedjünk az időbozótosban. El ne vesszünk önmagunkban. Önmagunk zuhogó fehérjében, mint síró gyermek őrjöngve-lángoló hózivatarban. Naponta: ismeretek és tudások új szépsége és rettenete lő agyamba. A fül, az agyvelő, a szem, az idegrendszer percenként új s új megtudásban ragyog föl, vagy hamvad ki hitében. Zúdúl ránk tudományával, kérdőjeleivel, kételyeivel, fölfedezésével, megismerésével, rettenetével és gyász-lehetőségével a teljes végső Emberiség-Elpusztulás közeljövőjének félelem-gyászával a Mohó és Búrjánzó Jelenkor. Vigyázzunk! Vigyázzunk hitünkre. Vigyázzunk hitünk tisztaságára. Mi, gyötrődő elmék és nem háborgó, halandóság-homályba burkolt gyásztalan vad vadak! Két megtudás örvénylik hetek óta szívemben és agyamban. S hagy békétlen töprengésben. Az egyiket olvastam, a másikat hallottam. A Theológiai Szemle egy könyv-ismertetéséből megtudtam, hogy Elisabeth Kübler-Ross: Interviews mit Sterbenden (Beszélgetések haldoklókkal) címmel könyvet adott ki. Nem akarom én most az ismertetést ismertetni. Csak annyit: négy theológiai szemináriumi hallgató Elisabeth Kübler-Ross orvos-asszony vezetésével beszélgetett a haldoklókkal: elmondván nekik haláluk közeljövőjét. Öt pontban összegezi a könyv e beszélgetések gyötrelmeit. Egy: a beteg nem akarja tudomásúl venni a valóságot, tiltakozik, vitatkozik. Kettő: a harag. („Miért éppen én?”) Három: a beteg alkudozik, ígérget, fogadalmat tesz. Négy: a depresszió, szorongás, mélabú, melankólia, szomorúság. Öt: a belenyugvás, elfáradás, beletörődés, belefáradás. Íme: a pontok. A halál-pontok! A könyv a remény mérhetetlen csillagtűzének hívő fölvillantásában összegzi halál-tapasztalatait. A reményben, a magunkat-soha-föladni-nem-akarásban, a hitben, a tudományban, a gyógyszerekben. És a szeretetben. Az élő, élet szeretetében! Annak hitében. A másik megtudás: hallásom, fülem gyönyöre, iszonya és jövő-szégyene volt! Én is hallottam Kossuth Lajos hangját! Nemcsak Petőfi Sándor. Nemcsak az akkor haza! Mosolyos döbbenettel, végsőkig-izgatott szeméremmel ültem a rádiókészülék előtt. Uramisten: az elrothadt, elhalt, meghalt történelem fog most beszélni! Aztán: sercegés, ropogás, pattogás, sipolás, zörej-lánghasadékok, égő hangpontok szikra-szökőkútja, izzó hangpettyek csokrosan felfröcskölő bálnafújása, lángoló hangtömegpontok lázas, zaklatott, kiszűrhetetlen, tébolyúlt, világűr-elmebeteg szövevény-szerkezete, hangszikrák lehetetlen-vad, búrjánzó kévehullása, örvénylő pityegés-gomolyok, katatón csicsergés-tűzkazlak, mániás-depressziós elmebeteg, skizofrén, paranoiás csipogás-kévék mögűl egyszercsak kiderengett, mint az alkonyat barna homály-akaratából a napgolyó gyászos, ködös, homályos ossziáni messzisége: a mélybarna mélyhegedű-hang, a komoly, ünnepélyes, bajusszal dörmögő, gyászfátyolos-szívütésű hang: Kossuth Lajos hangja! A fekete-gyászbarna történelem fölújított viaszhengerről, viasztekercsről lassúdadan hömpölygő barnafekete beszéd-töredéke! Uramisten: hát ő az, hát ilyen volt? Ültem szívem fehér gyászában mosolyogva, s futottam volna ki a Kerepesi Temetőbe, hogy feltörve törhetetlen koporsóját, megrázzam csontvázát, rázzam sárga öreg csontjait, s a Jelenkor Hamletjeként kezembefogva, ideges kezembe a koponyahólyagot, a csontkőzetbuborékot: rákiáltsak, „hát Te vagy az, aki szólsz most a múlt idő kristályrohadásába temetve, te Barna Köd, Semmi-Csontváz, Korhadott Ősz Csont, te barnúlsz ki bajuszosan a viasztekercs sercegés-szikra-poklából, te Kossuth Lajos?” De csak ültem döbbent magányomba roskadottan, mint kopár kövön gyerek, aki hirtelen megőszűlt őrületében, motyója nincs, szülője nincs, ősz feje csak, s árúlni kezdi téboly-mosolyogva a dühödt, lüktető, óriás, vérző asszony-ivarszervű csillagokat. Az augusztusiakat. Mint kis szívét. Hogy sorsa legyen. Ne csak ősz szégyene, ősz tébolya, megőszűlt, elborúlt ősz gyermeksége, fehér gyermek-önmaga. S áll, ősz-gyermeken, mint akit behavazott az Isten. Mert megértette gyermekárvaságát! Barátaim a szóban és a szó cselekvésében, a szó által cselekvő akaratban, barátaim, dolgozzunk úgy, sorsunk legyen olyan, olyan Közös Sors, Közös Munka, Közös Akarat, hogy ha halni készülünk majd, meghalni ma, holnap, vagy holnapután (hisz embersorsunk szépsége a halandóság halála, halandóság-tudatunk bizalma), ne az öt halálpont rettenetében készüljünk a Másik Útra, de halálveríték-ingben lassan kifehéredve mondhassuk azt: „meghalok szépen, mert éltem büszkén és teremtve boldogan a megértő közös tiszta emberi szó érdemében!” Mert ez az Élet Diszharmónia-Látomása után, (amik voltunk) ez a Halál Igazságos Harmóniája! S éljünk így, hogy tetteink a szent dologban Kristályszerkezet Szigorúságú Tiszta Jövőt építsenek az Eljövendő Utókornak. Hogy ne csak a megszerkesztett, rothadás-foszlányaitól kiszűrt múltidő égő kristálydobozából barnúljon ki rég földbe-rothadott gégénk barna hangja, a barna elmúlás, a zord-barna szőrös múlandóság, zavaros, zagyva hangpontok tűz-fröcsetei, szikra-szökőkút sercegés-szalagok, tejútszerű hangkristálytömegpontok rothadatlan élő tűz-szakálla mögűl derengjen ki sápadt, túlvilág-fehérre meszelt hangunk. Mint a sárga hold egy lángelme Arany János-balladában, ködös ossziáni dalban. Ami volt csak. De szavunk legyen a törvény. És így a Történelem. Az agyműtétnél előbb leborotválják a koponyát. Aztán a tükörsíma koponyafelületen kört rajzolnak: pontosat. Aztán a rajzolt kör iszonyvonalán milliméterről milliméterre pontlikacsokat fúrnak a koponyabuborék-csonton, s így lesz fúrt pontláncolat-kör, lukacskoszorú a csonthólyag tetőívén. Aztán a pontlikacskoszorú űr-pontjait összekötő vízszintes csontcsipke-hidacskákat, koponyacsontlemez-pilléreket fogóval eltördelik. S ott a vérző fűrészcsipkeszélű koponyatető-korong. Aztán leemelik a koponyafedőt. S ott, ott, igen: a csontkehelyben ott az élő, lüktető, eres hártyákba burkolt agy. Ha most az a kíváncsi Ismeretlen Isten szorongó dolgos műtéttel leemelné Közös Koponyánk buborék-csonttetejét, fejünkbe nézve: ott mit találna? Halált-igéző daganatot? Külön fölsarjadzott és elbúrjánzott sejtek beteg halál-rózsáját? Vagy emberségre tiszta agyvelőt? Az eleven lét sejtköteg-halmazának virágzó boldog lét-csomagját? Nem tudom! Tudom? De azt tudom: élnünk és alkotnunk úgy kell, közösen, hogy megvalósítsuk, hogy megvalósíthassuk a Szellem Teljességét. Itt, a szocializmusban. Hazánkban. Az anyanyelv édes édes kötéseiben: Magyarországon. Magyarúl. Tennünk úgy kell, hogy itthon érezhessük magunkat. Itt: e hazában. Mert szép cselekvésünkkel mi tesszük a hazát. És sohase tagadtam: én itthon érzem magam. Mint gyermekkoromban anyámnál, otthon: Bián. Mint a gyerek az otthoni házban. Akkor is, ha szerették. És akkor is, ha bántották. Ha bántották, nem, nem a szülei, de a: sorsok, szeszek, ágyékok, ágyak, piros mámorok, bajuszos gőgök, származási megkülönböztetések, faji megkülönböztetések, vagyoni megkülönböztetések, hazugságok, kopár kopottságok, zöld iszonyatok, hetyke hatalmaskodások, komisz komorságok, vak megalázottságok és megaláztatások, zsinórcsizmás gyűlöletek, üvegszemgolyós árulások, vallási szégyenek, temetők őszei és tavaszai, ütések, gyanakvások, kék szorongások, szégyenek, halálok, szegénységek és gazdag szigorok. Ha bántották. Ha fájt. Pedig néha nagyon fájt! Fájt nagyon!

Sírva játszani, sírni, sírni

 

A mindenség csöndjére ráordító^*

Boldog és zaklatott szívvel, eszméletet és szívet-zaklató időben köszöntöm Hincz Gyulát, a sose-vénülő mestert, a halál-ellen-tiltakozót, a teremtésben-töprengőt. Kivont karddal ha jön ellenünk a Végzés, vagy a Végzés Küldötte, s ama kardnak lángolása kék, mint az Isten szempillaverése, ha jön, hogy kék vassal sújtó kezével szívünkre üssön: mit tehetünk? Mit tehet a művész, mi mást tehet a Halandóság ellen, mint hogy teremt, széttörve eszmélkedése dühével a vélt, vagy eddig-tudott teremtés-törvényeket, megvalósítás-törvényeket, mint hogy ráordít a Mindenség csöndjére, hogy: „beszélj”! (Nehogy a Mindenség-Csönd üregeiből, mint kristálydobozok hónaljából saját hangja visszaverődése szóljon. De az örök üvegek halálából kivirágozzon a Második Világ! Az eszmélet virágzása.) Mert azt akarja, hogy visszaszóljanak a dolgok, a Lét Dolgai visszanézzenek rá Rejtelmük Homályából, a Barna Köd-Ámulat Rejtelmes Hártyáiból, kivérezzen az igazi valóság, az a Titok-Hártya fölrepedvén: vért buggyantson, lángoló tiszta csöppet, mint a Teremtés Kezdetén a Csönd! S e vérzésben végzetesen megmaradjon. Kimutatva Önmagát. Szabály, törvény, megvalósítás-képzet, burjánzó klasszicitás, vagy apadt rendbontás-remény: mind lehull a Teremtő Tudatos Művész akarata szívéről, szíve akaratáról, lehullanak az évezredek óta kigondolt gúnyok, átok-kötelékek a Teremtés-Akarat Teljességében, mindannyiunk dolgos hitében, akik nemcsak az újat akarjuk tudni és tudásunkkal kimondani, de a Titkot, az Egyetlen-Végső Titkot is. Igen, azt. Mert bújnánk a Titok Végtelen Szív-Üregébe, hogy habzó, lángoló vér-örvényeiben ott forogjunk a Teremtésben Énekelve. Mert hiszen ez a lényeg. S tudja ezt Hincz Gyula is, ősz barátom, akit hadd szólítsak most éneklő számmal egy még könyvben meg-nem-jelent művem létért-esdeklő szavaival, kiállítása ünnepén, e párás messzi őszben, a sárguló levegő, a barnuló idő merengésére szőve sóhajomat.

A látó ember^*

Íme, a látó ember! Nemcsak a nagy tudós, aki a földbe lát, s népek, nemzetek, foszladék népcsoportok, pernye-néptöredékek (szabadok, rabok, szelídek, vadak, barbárok, isten-kultúrájúak)! csontvázát, csontjait, aranyfonalból-szőtt palást-rostjait, piros hajszálgyökéringgel átszőtt ingrothadékát, övcsat aranysárkány és levélindás pávavirágzását, fölszentelt vezéri kardjait, annyi tenyérverítéket ismert korsók, cserépedények, munkaeszközök emberalakokkal és látomás-alakokkal, mértani ősjelentésekkel, gyűrűkkel, kacskaringókkal, háromszögekkel, rombuszokkal, pontokkal, pettyekkel bevésett, vagy kifestett töredékeit, cseréptörmelékeit, az égetett, vagy fém istennőtorzókat, a kő istentorzókat látja a földben robajló népek lócsontvázait, országok koporsóját, nemzetek a szent ősanyagba olvadt holttetemét, az emberiség-múlt bábeli izzó, kavargó gyönyörének az égitest-anyag áldó és áldott talajába korhadott és enyészett hulláját, bábeli, borzongó múltunkat tehát, a titkot, nyelvek és szorongás-titkok, hódítók és behódoltak, építők és élvezők, lerombolók vad virágzó enyészetét! Nemcsak a nagy tudós, aki az édes, titkos, boldog anyaföldet morzsolgató kezével, vaskos, ízelt kőküllő-ujjai között átszitálja az égitest, születésünk, végzet-létünk és teljes halálunk száraz felülethártya anyagát: hogy önismeretre tanítson bennünket, emberiségünk-önismeretre!, a volt emberiség esendőbb utódait, s tanítson a halandó nagy élet szeretetére, az ember-végzet boldog tiszteletére, a jóért-cselekvés ünnepi zászlós örömére: halottan is virágzó múltunkkal serkentse jövőt-dobbanó árva, hívő emberszívünket! De íme, a Látó Ember, mint szent mítoszok, gyötrelmes és áhítatos őshitek, kék varázslat-mesék emberszívbe, emberlélekbe, az igéretes, indulatos és szelíd embersorsba, vagy aranypettyes zöld levelibékává varázsolt királyfi-sorsba, vagy embertündér-tündérembersorsba látó nárcisz-mosolygó, tulipán-mosolyú hősalakjai! Mert László Gyula nemcsak a győztes ősanyag-időföldbe néz, hogy jajongva-elrohadt emberiségmúltunkat látva, szelíden intsen az esendő, ihletett jövőre, hogy a cselekvés akaratában intő igézetével vigyázza szívünket a jóra cselekvésben: a jövőre! De Ő, László Gyula, látó szívével, a teljes létet (múltat, jelent, jövőt, időteret és téridőt, Istent, keletkezést, pusztulást) pirosan átvilágító időcsillaggal arcunkba néz, agyunkba lát, szívünkbe néz, sorsunkba lát, mint a Szent Misztika Angyalai, mint a sugárzó kék téridő-időtér Teljesség-Létkristályt Reiner Maria Rilke létével bejárja a Duinói elégiákban, és áthatol sorsunk végzete szívén, mint a minden dimenziót (az elképzelhetetlen sokat), időt, teret, testet, anyagot, anyagerőt, mágnesességet, elektromosságot, gravitációt, térküszöböt, időküszöböt, csillagkollapszus-ájulást, antiteret, antianyagot, anti-időt, anyagtestecske-hullámzást, elemirészecske-sugárzás és erőbuborék-kihólyagzás, egy-szerkezetté összeszívódás felhőéletet, galaxis-robbanást, idő-múltat sugárzó lényükkel átjárni tudó Angyalok, a Szent Misztika Képzelet-Teremtményei! És a Látnok, Vad és Szelíd Sorsunk Ember-Látnoka: rajzos kezével rögzíti, fekete grafitszálvonalakkal, vagy kék tintavonalcsipkeszál-elektromosságaranykazlakkal: merengő, gyászos, kudarcos, töprengő, győztes, titkos, síró, mosolyos emberarcunk gyűrődéseit, ráncait, horpadásait, szögleteit, üregeit, kicsúcsosodásait, csipkéit, lebenyeit, csomóit, cimpáit, görbéit, íveit, pilléreit és pillérfalait, csatornáit, játékait, héjazatait, szőreit és szőresernyőit: s így merengésünk és hitelünk, győzelmünk és vereségeink esendőség mámor-együttesét! A fekete vonalkazlakban, jajgató kék redőboglyákban létünk tejes lényegét, a felület gyászfeketén, kékgyásszal gyötrődő vonalkazalkúszadéka alatt, az emberlétünk meteoritkráteres pontozott szívközpontokkal sötétlő szitarácsháló-álarca mögött a Sugárzó Titkot, létünk és lényegünk Titok-Sugárzását! Mert látó szívével és rajzoló kezével tud minket László Gyula, a Szép Szelídség Apostoli Tiszta Mestere! És most, e rajz-emlékezetekben: elmondja önmagát, önmaga történelmét, a személyes ősöket, a tegnap, a jelenkor családját, hogy vele és általa tudjuk mi is: ahonnan és akiktől jött, Ő jött, s akikből Ő kivirágzott, s akik belőle virágoztak a Halandóság Borzongó Szelíd Paradicsomkertjébe: a magyar emberiség csillagfájának szikrázó hajnali harmatcsöppjei. Élők és holtak virág-világfája ez a harmat-tiszta képsorozat! A holtaknak áldassék emlék, az élőknek adassék halálig-tiszta Jelenidő!

Valami a sejtelemről^*

Meg-nem-vénűlt, ifjú szívem és megőszűlt ifjúságom ismerője, nem-ősz hajzatom, de ősz, ősz, megőszűlt ifjú éveim tudója: Gink Károly valamit kimondott most a Titokból! A Titokból, a Sejtelemből? Kimondott valamit a Titokról, a Sejtelemről, a Szerelemről? A növényi lét, a növény-létezés, a növényi boldogság és boldogtalanság, a növényi vágyódás és a növény-szerelem zöld-illatú, vér-illatú, barna-illatú, élet-hűvösség illatú szövevényéből, a Növény-Sejtelemből és Növény-Rejtelemből mondott ki valamit, ami a zöld, vagy rothadó csipkékből, pórusokból, sejtekből és a kötések rendezett szálkás kristály-kúszaságából árad, kifújódván, mint Isten El-Nem-Gondolható Szívének pont-likacsaiból a szánalom és a szerelem, az emberre-vágyódás – hisz csak így, csak az Emberrel tudja, az ember halandóságával halhatatlanúl tudni önmagát – mérhetetlen akarata, kifújódván a Gömb-Tér Isten-Szív vérző pontjaiból az önmaga ismeretének titok-akarata, maga a Titok, az elmondhatatlan. Mert összekötözteténk a Lét minden dolgaival a szerelemben és a halálban, a kétfajta egy-megvalósúlásban s mert ez összekötöztetésben létvágyódásunk, növény-vágyódásunk és ember-vágyódásunk mindíg a másé, a másiké, a másik megvalósúlásformájúé, mindíg a fölcserélődés-vágy növény-szívünkben, vagy ember-szívünkben: növényként szeretnénk lenni, lobogni, derengeni, égni, párologni és esőben, szélben, ködben, tél-csöndben, lángban, hóban hánytorogni és zuhogni, bár emberek vagyunk, égnénk zöld növénykötésben és rücskös, szálkás, évgyűrű-rajzos növény-szerelemben. Dehát nem lehet! Mert ezt sem lehet. Mint ahogyan nem lehet ember a növény, vagy növény az ember, mint a gyermekdeden édes zseniális fiatal filozófus, Julien Offray de la Mettrie: gyermekdeden édes és balgatagon gyermeki tiszta növényi gondolat-örvényében, zöld ember-tanúlmányában. Kamaszkoromban szerelmes voltam egy kamasz nyírfába. Ó gyönyörű, tiszta nyírfácska, növény szerelem-csoda! Ott állt az az édes kis zöld pikkelyesernyő nyírfácska, ott ágaskodott, egy erdő-tisztás napcsésze közepén, mint zöld lombszarvú, fehér harmonikacsipke kérdőjel csikóhal, ott ágaskodott lebegvén a nap-tisztáson, mint aranytányérból, aranylemez-korongból fölkérdőjelező halcsikó. És válasza fehér csönd volt. Válasza zöld növénydadogás. Mert nem lehet. Mert embernek végső és teljes szerelmes kötése csak emberrel lehet. Csak emberrel! Mert a növény növénynek adja sorsa államát és szigora hatalmát. És mert az ember csak embernek adhatja hite szerelmét. Szerelme poklát, szerelme szégyenét, szerelme halál-tudatát. Mert ez a törvény. Szenvednünk ezért kell. És megszenvednünk is ezt kell! Ezt a törvényt! Ezt a titkos, tiszta kötést. Ezt a hatalmat! Mert a másfajta szerelem-vágy, még ha percre, egy szent koítusz-pillanatra teljesűl is, nem a beteljesülés, de a halál! Gink Károly tudja ezt? Mert valamit kimondott e tudásból, titokból, sejtelemből pára-puha, köd-puha, füstárnyék-örvénylés puha, titkot-mosolygó és titkot-fintorgó, homály-áhítatú, átváltozás-édenű, páraködös növénysejtelmű és mégis emberszív-mosolygású, a bűn, az átváltozás ember-bűne, a más-anyagot-szerelem szeretés ember-ősbűne szorongású képeiben! Bartók Béla kemény és konok növénycsődör és asszonyőrület-mámorát, fából-kibaltázott királyfi-hím gőgjét és ember-alatti, vagy az emberszív tudatát gyűlölő és nem-is-ismerő növényhím-királyfi csődör-őrületét párázzák gyötrelem-sejtelmesen és boldog-sejtelmesen Gink Károly gyönyörű fénykép-látomásai. A bűn, a növénnyel-bűn gyötrelmét, gyönyörűségét és szent szerelem-iszonyatát. Azt a bűnös, bűvös és percre mámoros, percre csillag-habzóan, üstökös-tajtékosan édes iszonyatot, ami csak halált hoz. Akár az embernek ember-szerelme! A szerelem megváltódás, vagy halál. A szerelem megváltódás és halál. Halál és megváltás. Élet a megváltó halál-föltámadásban. De nincs növénymegváltás, növénymegváltó, megváltó növény-szerelem! Még a növény emberré-változásakor sincs. Ember csak embert szerethet ágyékával szerelmes emberűl. És nem váltódik meg a növény-emberátváltozás szerelmében. A fa csak úgy szerethet, mint Krisztust a Keresztje, mint Jézusát a kereszt. Hogy fölszögeztetvén száraz növény-csöndjére: csüngünk rajta hörögve a megváltásra-édes, a megváltásra-éhes emberiségért. Önmagunkért. Ember-asszonyt csak ember-férfi válthat ki a szerelemmel a halálból. Asszony-nőstény férfi-hímet. És ha részei lehetünk is egy percre ugyan a szerelem-átváltozásban a más-anyagiságnak, kiváltani szívünket az erjedett bűn gonosz növény-varázslatából, növénycsődör szerelempoklából, a más-anyagúság növényhím-tébolyából csak az ember tudja. A megváltást áhító, a megváltódni és megváltani-tudó, a megváltást szívében, teste és szelleme húsában és ágyékában hordozó ember. Csak az ember. Más semmi és senki sohase! Legyen az állat, kő, növény, csillag, víz, vagy Isten! Mert az igazi megváltás nem a varázslat, nem a kivarázslás, elvarázslás, növényvágy, zöld boszorkányság! Mert az igazi megváltás az ember szerelme. Mert az ember szerelme élet és halál. Halál és élet kettős-egy forradalma. Az élet halála. A halál élete. A halál halála. Az élet élete. Csak az ember szerelme! Asszonyé, férfié. Férfié, asszonyé. És nem Istennőké és nem Isteneké. Nem Istené. Csak az emberé. Mert az emberé csak a tudatos halandóság bűne. És ez az eredendő bűn megváltást csak a megváltó tiszta ember-szerelemben kaphat. Talán a halállal. Talán a halált-elhozóval.

A halál ellen: játszani!^*

Mint a gyermekek! Önfeledt titok-tudással, boldogan, szorongva, boldogtalanúl, önismeret-nélkűli rejtelem-ismerettel, rajongva, tétovázva, merengve, ismerős-ismeretlen, halálba-kékülő alkonyatba feledkezetten, tudva minden összefüggést az öntudatlan magunkat-átadásban: játszani, játszani, játszani, ahogy játszottunk gyermekkorunkban, titokzatos arccal, mindenttudó szeplőtlen szívvel borzongva és izzadva a játék makacs izgalmában és titokzatos törvényeiben, mint a gyermekek, ahogy játszottunk valaha régen, ki tudja mikor, ki tudja hol, játszottunk egykoron, alkonyi vadkanca-verejték illatú réteken, csípős és bolyhos zöld bársonylándzsa szigetcsoportok között a hajnaltetves erdők széle zöld árnyékmosolyában, kamillavirág-gyöngymorzsalékos pici udvarokon, penészes kék sárban, habzó hólyag-buborékos fehér esőben, vén kövek közt, tört-szívű téglák között, őrjöngő havazásban, mosolygó fagyban, ahogy játszottunk hajdanában, ahogy a gyermekek játszanak, töprengő, komoly szívvel, telhetetlen gyönyörű tudással: játszani, játszani, játszani! Játszani: a múlandóság ellen, játszani az elárvúlt, megkopaszodott temetőkben, koponyákkal, barna, szúvas lábszárcsontokkal, szitarácsozat-halmazszövevény csontlécecske-spulni, halál-szilánk ablakos csigolyákkal, valami másból mást csinálni, megkopaszítani a kövér dolgokat hámjaiktól, rétegeiktől, burkolataiktól, amelyek, mint a hagyma levelei a hagyma magját: rátapadva eres, növényvászon szívekkel, szív-alakú levélgömb-kötegekkel elfödik zöld sötétséggel a lényeg szívét; megtalálni a lényeg képletét (vagy a lényegek képletét), amire a lényeg részletei majd rárakódnak, ami köré ikrásodva fölépűl anyagával a halandóság; játszani a halandóságban a halandóság ellen, játszani halandóságunkkal halandóságunkban, a halálra vígaszúl! A halál ellen: játszani! Mint a gyermekek. Az önkívület és teljes tudás gyermeki birtokában, játszani, mert különben belehalunk! Ezt teszi Schéner Mihály is, évek óta már, a legkomolyabb és a legdacosabb gyermeki tudással és a legtisztább gyermeki tudással és a legtisztább gyermeki tisztasággal, hogy megőrizzen valamit magunknak abból a létből, amelyben a játék tiszta gyermeki embersége vigyázott eleven égő hitünkre, hogy ki ne mászhasson a földből a csontváz, s rothadt fogsorával véres cafatokká ne harapdálhassa hitünket az örömre. Ahogy Schéner Mihály játszik, abban ott van a zsenialitás szikracsóvája, átütve gyémánt-szilánkjaival a Múlandóság árnyék-kötegeit, a kötekedő árnyék-túlvilágot, az erőszakosat, a hazugot, az elmebeteg józanságot, amely a tébolyodott gyűlölködés, a közönségesség erőszaka, a középszerű ringyóság. Schéner Mihály játéka, (játszása, ahogy mondanám gyermek-módon) a legemberségesebb felelősségtudat. Mint a gyermekeké! Művei: a Lét Tiszta Képletei, Vasban, rongyban, fában, agyagban, cserépben. Égetetten és esztergáltan. Mázosan, festetten, hímzetten, nyersen, bohócosan, törpe-csillagként ragyogván, földagadva, mint a világot-szülő forradalmian forrongó óriás anyaghalmaz, kitömve, mint a kócbabák, cserép-máz buborékosra sűlve, mint a cukorhímzés-hurkolatcsontvázú mézeskalács-babák, tükrös mézeskalács-szívek, kajla, piros cincérbajusz-kardú mézeskalács-huszárok, pöttyös-arcú és kalászos-szempillájú, fodros rongygallér-nyakú rongybabafejek, amiket mi csináltunk gyermekkorunkban: piros, vagy fehér kukoricacsutkára golyózva, gömbözve a fehér rongyot (mint befőttesüvegre a hólyagpapírt nedvesen anyánk), aztán szemet, szájat, szemhéjat, szempillát pontozva, színezve és kalászozva a nyálunkkal fölpuhított, tintaceruza piros vagy kék hegyére, s attól a gyereknyáltól úgy kenődött az az oldott grafit, mint a szilvalekvár, ribizlilekvár, s nyelvünk is kék, meg piros tintaceruza-lekváros lett és attól keserű szemölcseiben, sejtszőnyegén. Schéner Mihály művei (e legkonokabb és legkomolyabb játékok) nem elvontságok (mint ahogy a gyermekek játékai: az általuk kitaláltak, az általuk, tehát velük, megcsináltak sem azok)!, de összesűrítések! Nem képzetek, de valóságok! Ő, Schéner Mihály: összevon és fölbont! Létet, történelmet, szellemet, formát, múltat, hagyományt: az emberibb múlt (játék-múlt és természetmúlt és művészet-múlt és alkotásmúlt) maradékát, vagy a természet jelenét összekapcsolja a játék képzetével. Így szülődik meg aztán a Halcsikó-Huszár, vagy a Kakas-Huszár, vagy így szülődik meg a Sáska-Huszár, Tücsök-Huszár, a Kancsó-Kéz, Babakéz-Ember-Világegyetem. És mindíg a csuklók, forgók, átszövések, kötések, rétegeződések, pántok, billentyűk, gerendázatok, léceződések, kapcsolások, bevégződések forrás-kezdetei, rácsozatok, rácsrendszerek, rácsszövevények, sejtességek, szitásodások, áttörtségek, pontok, ívek, vonalak, élek, hullámok, görbék, gömbök, kockák, a bepontozódás végkezdetéből kiindulások törvényeit, összefüggéseit, kötés-rendszerét, csukló-rendszerét, billentyű-tollazásait, összeszövődés-rendszerét kutatva. Tehát a Lényeget! Tehát a Lényegit! És humor és látomás van Schéner Mihály műveiben. Ahogy egy tücsök csápja (amely, mint egymásból kiágazva növő buzogányfejek porhanyó bolyh-botja) tövét markolva kék tenyérrel, vagy egy csikóhal gyíksárkány csontlegyező-tollesernyő piros tarkóuszonyát nyargalva összenő a mézeskalács-zsinórhímzésű babahuszár e természeti létezőkkel, tehát a Természet Eleven Képzeletével a Képzelet Játék-Őstermészete, az a Látomásos Humor Megvalósúlt Gyermeki Tisztasága. A játék humorában, vagy a mindenttudó humor gyermeki játékában így összegződik Eleven Látomássá a Kutató Játék Gyermek-Komoly Létismerete. Jaj, játszani, játszani, játszani, a halál ellen, halandóságunk fehér ember-tudatával. Csak tovább, tovább Schéner Mihály! Hogy legalább így megmaradjunk. Mi: emberek. Őrizve ős-magunkat. Mi: Emberiség!

A látomás ismeretének embersége^*

Csak így címezhetem, csak így kezdhetem boldog, tiszta, örömetsugárzó bevezető mondataimat, a mámoros megértés gyönyörűségével írt vallomásos szavaimat: elébe e képzőművészeti arckép-sorozatnak, e képzőművészeti alkotásokban vallomás-sorozatnak, amelyeket most és majd teljes örömmel láthatnak Önök is, az esti képernyő előtt ülők: tanúlságúl, hogy képre-nyitott szívükben és képekre-áhítozó eszméletükben kivirágozzon a tudatos emberség tavasza. A látomás ismeretének embersége: Zsigmondi Boriska művészete! Igen! Nemcsak a Zsigmondi Boriska szemével, áhítatával, tudásával, alázatával és emberségével átvilágított nagy művek, művészek a kép, a rajz, vagy a szobor-anyagban, nemcsak az ő teljességre nyitott szeme, áhítata, tudása, alázata és embersége, nagyvonalú, finom összegezésében a homályból előttünk-kidermedő, és áttűnésükben egy-alakzattá, egy művészi teremtő tudattá teljesűlő, a látomás-sejtekből egy látomás-agyvelőállománnyá összeburjánzó és összetenyésző Művészet vallomásos nagyságát láthatjuk a képzőművészeti vallomás-csodákban, de a vallomásra-biztató, a megteremtettség árvaságából (mint árva sötétből a dolgokat ha akaratos kezünkkel a fényre kiemeljük)! a szép közösség egyetemességébe emelő akarat szépségét, nemességét és okosságát is láthatjuk, mert vele, mert általa, mert vele, mert általa is: Zsigmondi Boriskáét! S ez a kiemelni-tudás, ez az ön-árvaságból a közösség emberség-fényébe emelni-tudás Zsigmondi Boriska teljes, szép, emberséges művészete! Ez az emberségben oly szerény és emberségben oly okos asszony nem a művészetet szereti, de az életet szereti és ismeri (s így a művészetet is!), s ezért az élet (a sokszor komor és iszonytató is)! vissza-szereti őt. Ez a művészet létét újrateremtő, a művészet kegyelmében megkeresztelt asszony: tudja, hogy a Lét (és így a Művészettel megteremtett Lét) dolgai, jelenségei, tárgyai, változat-módozatai, látomásai, alakzatai, mámorai és hitei: a szeretetre várnak. A fölismerő, megismerő, rámutató, ráérintő tiszta szeretetre! Ha az önmagukban tenyészve árva Lét dolgaira, tárgyaira, alakzataira, teremtettségeire rálövünk ráismerésre-éhes tudatunk szeretetfényével (mint arany-szigonypillanattal), ránézünk mosolyos szép szemekkel (mint bársonyvirág-csikó a kristályszív-csillagokra!), rászólunk mosolygó szép szavakkal, mint kisdedre boldog anyja, mint gyermekre a mindenttudó Felnőtt: a dolgok, tárgyak, alakzatok, teremtettségek visszanéznek ránk, visszanéznek ránk kristályszemekkel, visszaszólnak, rászólnak együttlétre-éhes szívünkre piros virágszavakkal, kilépnek az önmagukba-zártság komoly barna titokhomályából, mint a sötét űrtérből, vagy képzeletünk fekete időteréből, kemény kristályzárt téridejéből a láthatatlan angyal: és fölparázslik kristályszivacs aranysercegéssel, és pirosan látható lesz és szivárvány-mosolya hírt hoz a Titokból! Zsigmondi Boriska szereti a Létet és a Lét szeretetével visszaszól neki! Zsigmondi Boriska szereti a művészetet, szeretve tudja a művészetet, s a művészet, teremtettségével a Második Természet: neki visszafelel, visszaszól, titkos mosolyával, titokmosolyával visszaszól szép, alázatos, emberségben-tiszta, értő emberasszony szívére. Mint selyemnyálfonál-bábjából a Csoda: neki föltöri homálybáb-koporsófödelét a Titok, a Teremtettség Titka, kilép önélete koporsójából, Megváltóként sugározva megmutatja rejtett lénye rejtett, rejlő titkait, piros titok-szívét, ahogy ver a rózsasugárzó zárt kristályanyagban: megmutatja lénye lényegét! S mindez a szeretet bizalmától, s mindez az okos, szép kérdezés bízó kegyelmes szeretetétől! Van teremtő művészet, s van a teremtő művészet létét és léte lényegét áldozatként (mint áldozati ünnepen az áldozat-jelképet fölmutató kéz)! fölmutató szeretete, csodálata, ismerete, titok-tudása és áhítata a művészetnek! Ez a Művészet titka-tudása, szeretet-csodálata: Zsigmondi Boriska művészetének teljessége és szépsége. Az ő művészete, Zsigmondi Boriska művészete: a szolgálat! A művészet, nála a képzőművészet kozmikus emberségének, emberkozmoszának, világegyetem-magányának, mindenséget titoklényébe záró magánytalanságának szolgálata a szeretetben. A szeretet nála: a megismerő és fölmutató akarat, nála a szeretet az értő akarat: akarata annak, hogy mi is tudjuk, halandóbb halandók: a Művészet Titka Bizalmát, a Megvalósúlás Szégyenét, Szemérmét és Halhatatlan Reményét! Zsigmondi Boriska hite és bizalma a Művészet Teljességében van akkora, hogy a Művészet és a Művész elhagyja rejtőzködése ködét és szégyenét, neki, miatta, általa! És ez is csoda! A legszebb szolgálat csodája! Ha egy-egy művész életművét kozmikus biológiai egységként: zárt valóságnak mondhatjuk, mint ahogy zárt valóság az ember: Zsigmondi Boriska hozzáértő szeretetének tudásával és bizalmával átvilágítja e zárt művészet-embervalóságot: s láthatjuk nemcsak a művészettest határfelületeinek élet-részeit, a szemgolyókat, szájat, füleket, emlőket, szemérmet, de a határfelület pórusos, szőrpihés anyaga alatt a belső szervek működését is, a tüdőt, beleket, gyomrot, szívet, májat, veséket, az agyvelőt, idegszálakat, rostokat, idegdúcokat, az érrendszert, a sejtek szent kölcsönössége forrongását, a molekulák, atomok gyémánt-lángját, kékdörejét, s láthatjuk az első csontvázat, vagy a halottan csontvázat is. Az eszmélet csontláncoszloptorony tartópillérét. Ezt tudja elérni, ezt, ezt a láthatóságot Zsigmondi Boriska művészetet-tudása bizalmával, művészetben-hite, a megváltó csoda-akaratban hite tudásával Zsigmondi Boriska! Szólaltassa meg akár (mert neki mindenki megszólal!) Gulácsy Lajost, Vajda Lajost, Pór Bertalant, Bokros Birman Dezsőt, Kondor Bélát, vagy Szántó Piroskát. A zseniális-hitűeket! S mind a többieket. Zsigmondi Boriska minden megszólított, megszólaltatott művészet és művész legszebb és legrejtettebb vallomását tudja kimondatni velük, általuk, bennük. A szerkezetet és a homályt, s a zárt biológiai művészet embertest-együttes éltető lángját. És ez csoda. És ez is a csoda. Ezért, hogy nem róluk, a megszólaltatott művészekről és művekről beszéltem most, hanem róla, Zsigmondi Boriskáról, aki ott mereng láthatatlanúl szorongva és mosolyogva e filmek mögött, szerényen álldogálva a Titok nyitott kapuja mögött, a Titok ajtószárnya lángoló fehér árnyékában. Róla, akinek boldog, tiszta szívéből, szíve akaratából a Teremtők a Csöndből kilépnek! Róla, a meghatott Magyarázóról és Közvetítőről.

Ami nem lehetetlen^*

Mert van, ami lehetetlen. Van. Mert van: amit nem lehet. Van, amit nem tudunk! Van! Mert holtjainkkal nem tudunk beszélni. Mert a halottak választ sohase adnak. A holtak hallgatása: a végső csönd. A holtak hallgatása: a teljes csönd, a csönd teljessége! Van túlvilág? Nincs túlvilág? A transzcendencia: van? A transzcendencia: nincs? Nem tudom. Nem tudjuk. Erre még a föltételezett válasz is csak a képzelet burjánzó és buja káprázata! Az embertelenség ködös kék szégyene, szívünk vak megszégyenűltsége! Vak szemgolyónk, túlvilágra-vak szemgolyónk didergő, éhes áhítata! Miért is mondom én ezt? Most és itt! E fiatal művészek, ifjú teremtők alkotásainak pikkely-koszorújában? Mert van: ami nem lehetetlen! Mert nem lehetetlen a teremtés akarata! Mert nem lehetetlen a teremtés vágya! Mert nem lehetetlen a teremtés boldog, mámoros, kegyetlen megvalósítása! Akármilyen nehéz is! Művészet-e a természet? Természet-e a művészet? Vagy a művészet a természet szerkezeti vázlata csak, vagy a művészet a sűrített természet: mint ahogy egy őscsillag fölbonthatatlan és megváltoztathatatlan örök anyagcsomóvá összesűl, fölrobbanván és összeroppanván ön-létének írtózatosan földagadt tömege súlyától, egyetlen ősanyag-szívvé omolva és zuhanva össze önmaga létének förtelmes, hatalmas rettenetében? Nem tudom. Ma sem tudom: harmincöt év tomboló eszmélkedése, gyönyörű gyötrelme és tékozló megvalósítás-dühe után, dühében sem. Én második természetnek mondottam oly sokszor a művészetet, az eszmélet képzeteiből szőtt világmindenség-szitának: amely ég, lobog, lüktet, ragyog, lángol és reng, mint forró, színes és halott csillagpontokból szőtt egyetlen pókháló, amelyben fönnakad az elképzelt angyal és az ördög, vihogva, vigyorogva és mosolyogva, az élő és a halott emberszív, mint a zengő szárnyas rovar, s az egész természeti világ, s a háló sarkában ott ült a Mohó Szőrös Titok! A Megnevezhetetlen. A Másképp-Meg-Nem-Nevezhető! E két ifjú művész, Harangozó Ferenc és Strissowszky Szilárd, hol köteges, hol kéve-tömény, hol tömbszerű, hol kötél-hurkolatos, hol vaskos tömeg-négyzetekből, gömb és zsák-iszonyat gondolatokból megvalósúlni akaró keresése, önmagukat keresése és létet-keresése: boldog és áhítatos vállalkozása a megvalósítandó jóra: művészetünk az emberkeresés kezdete, a lét-keresés kegyelme. Stációk! A Golgothai út első leroggyanásai és föltápászkodásai. Az abbahagyhatatlan görnyedő vándorlás a Végső Szív Megváltó Édene felé! Hány állomás, hány robbanás-pillanat, gyötrelem-óra önirtó indulat-düh, újrakezdő kegyelem-váró óra lesz sorsuk része még? Ki tudja? De menjenek csak tovább! Menjenek. Mert menni: ha nehéz is: nem lehetetlen. Nem. Menni kell. Tovább. Tovább. Tovább. Barátaim!

Szívembe-petéző fürkészdarázs-halottak

 

Könnycsepp-rózsa Németh László halott szívére^*

Sirató-szavam égő könnycsepp-rózsa Németh László halott szívére. Sirató-jajom lángoló rózsa-könnycsepp Németh László halál-koponyájára. A fehér halálkőbe korallosodott agyra. Mert meghalt Ő is. Mert már halott Ő is: jaj! A gyötrődésben halhatatlan. Halott. A halandó! Elkérte Őt a föld, mint ahogy elkér, elkövetel mindannyiunkat. Elkérte hatalmas halála, elkérte hatalmas halandósága. Barátaim, társaim a szóban és a zokogásban, akik e kicsiny tiszta hazában testi léte megszüntével is rettentően egyedűl maradtunk, értsétek meg: meghalt e csöpp hazán virágzó hatalmas agyvelő, a Kegyetlenűl Tevékeny Agy, a Gondolkodó Kegyetlen Tiszta Rózsa, aki évtizedeken át búrjánzó kegyelemmel és tenyésző konoksággal teremtette is a maga-hitte hazát, a maga-képzelte hazát, rettegve, szépen, zseni-tudattal, és gyötrődő ámulattal, s teremtette meg a világot: hogy a szóban és a szóval általa legyen! Megint magunkra maradtunk általa a nem-létben, megint magunkra: halálával. De egyedűl! De egyedűl! De egyedűl! Mint gondolkodó, élő, gyötrelmes sírkő járt lassú kő-léptekkel és mítoszi kő-mosollyal vacogva-tévelygő, magam-kereső, tékozlóan-dühödt utolsó éveimben, s tudtam, a hatalmas gyönyörű agykoponya burkolata alatt rohadt féktelen fehér ujjaival szétdúlta már a virágzó, teremtő rendet a Mosolytalan Vérző Kábulat, őslények viharzó kőcsipke-csordája, hogy csámcsogva, sipogva és fújva fölfalják a Teremtő Van-t, kőpikkely lábaikkal széttúrják, vérző és mészszikár cafatokká a Teremtés Mítoszi Szigetét, Németh László: gyönyörű agyvelejét. A dögök, a halált-hozók! Hatalmas tiszta jellem volt, hatalmas tiszta szellem, még megroppantó tévedéseiben is, összefoglaló akarat, mindíg kristályosodási pontot kereső tudat, mindíg a kristályosodást, összekristályosodást szolgáló nagy teremtő szellemiség. Ő, aki volt a Világ, Európa és Magyarország, a dacos egybeszövődés-lángtudat, a Kutató, a Kereső, a Kérdező, a Válaszolni Akaró, a Kérdezni Tudó Egyetemes Elme. Ő, Németh László. És most meghalt. És nélküle de egyedűl maradtunk, de egyedűl! És Isten veled Németh László! És a megtartó föld legyen a te túlvilág-kegyelmed. És hiszem és hisszük, hogy a Te halott szíved konok bizalmában sírván ácsorogva: nem kopik el foszlott ruhaként teremtő hitünk, kedélyünk teremtő hatalma. Ott virágzunk mi tovább; mi tovább-élők, mi tovább-teremtők, mi árvák. Ott virágzik a Nélküled Is Árva Magyarország.

A megtartó gyász öntudata^*

Hetvenöt éves lenne most az az irgalmatlan, gyönyörű agyvelő, amely talán már lángolva elenyészett a riadt, dühödt föld-sírban, a Farkasréti temetőben. Tavaly temettük, zengő napsütésben. Halála nem gyász volt: de önismeret, erkölcsi önvizsgálat, konok fölemelkedés! Nem gyász, valami másfajta megrendűlés szertartásünnepe: a megtartó gyász öntudata is! Hatalmas művének föloldozó és gyötrődő fényében nem csak azt vizsgáljuk (mintegy átvilágított szívvel)!: hogyan gyötörte korallvirágzó eszméletét, hogy keresse az igazságot, de azt is: mi, neki is utódai a tűnődő és kegyetlen szóban: mit tettünk jól, s miben tévedtünk halhatatlanúl? Erkölcseinkben, hitünkben, gyalázatunkban, teremtő akaratunkban. Leszünk-e a jövő-idő világegyeteműrterének virágzó csillagképei, vagy fölszívódunk a végtelen időhalmazban, mint könnycsepp a síron: Németh László!

Simon István már a földben^*

Valaha négyen voltunk, ifjú szívvel lángoló barátok, a József Attila Népi Kollégiumban, Szeverényi Erzsébet, Simon István, Nagy László, meg én. És elment Szeverényi Erzsébet a földbe! És most elment Simon István is a földbe! Jaj, elment a szerelem, jaj, elment az ifjúság. Leszállt, őrjöngő sárgakék angyalként a földbelső húsába, hogy ott tenyésszen tovább, a Nemlét Misztikus Transzcendens Virágállataként, őrjöngve a földben! Simon István ének-szava, mint a pünkösdirózsák hajnali csöndre-csüngése, mint a tücskök alkonyi aranytűz-lélekharangja, mint az akácosok fehér ködernyő-mámora, mint a tiszta nyári méz, az emberség szíveiből gyűjtött! És most meghalt az ének, s ott fekszik a kis aranyhártya-szoborrá dermedett ember a földben, mert meghalt az ének, az ő-szava ámulat. Sírok, mert fáj, mert fáj nagyon, hogy elment Ő is, elment a Hallgatásba, el a Megnémúlt Aranyhegedű; mert elment Ő is, aki jött velünk együtt, a Fölszabadúlt Forradalommal, megváltoztatni a világot! A közös ének akkor szép gyönyörű rendületében, az éneklő kar hangjai ha mások! Így valánk mi is, te keszeg-mosolyú, hunyori fiú, testvérünk, Simon István. S ha elmentél is halottnak a földbe: énekünk az együtt-tovább. Mert ez a gyönyörű! Mert az a nehéz!

Szabó István hite^*

Okos és tiszta volt, mint a föld. Okos és tiszta volt, mint a föld, az eredendő és eredeztető ősanyag, amelybe most megtért fehéren csontvázasodni, koponya-mosolyogni halhatatlanúl. Úgy, testre, fizikai formára, biológiai alakzatra: csöpp ember nagybütykös, nagycsomós, nagylencsés ujjú kezekkel, kis mirigyes ember, golyós ujjvégű kezekkel, mint a levelibéka. Úgy is ült, kuporogván a Semmi Mutatóujja hegyén, lencsés ujjaival az ujjhegy semmi-sírdomb gömbjébe kapaszkodva, mint a levelibéka, pislogva, szerényen, reménytelenűl! Hogy mi lesz vele? Pedig Szabó István mindent tudott. Eke szarvától, kapa nyelétől, villa nyelétől, vagy már a magzati rossz vérkeringéstől megcsomósodott ujjai tudtak mindent az anyag életéről! És mire tollat fogott: az egyetemes emberlét törvényeit is tudta! Mert tudta a világteremtő kétkeziek szeretetét, szigorát, szégyenét, megszégyenülését, halálát és örömét. És hitt a megváltó szeretetben, a munka, az embert a magányból és a homályból kiváltó és megváltó munka örök tisztességében, az emberség egymást-fölvállaló szépségében. Szabó István hitt a kétkeziek örömében és alázatában, a termékeny munka örömében! Ezért volt több, mint az emberiség ókorának tenyésző istenei!

Watteau fehér bohóca^*

Mint Gilles, Watteau fehér bohóca, máslis fehér cipőben, fehér-gombos, fehér fodorkoszorú-galléros ruhában, gombaszínű kalapban, úgy áll emlékezetem ciprusai, páfrányai, kék ege alatt Szabó István: a Fehér Tiszta Merengés. S körötte, alatta és mögötte bársonytoll-fülű, széntojásszemű barna szamárfej, az elheverő Hit és Ártatlanság, a piros bohócruhás Kaján Vigyori Romlás. Körötte és mögötte párzásszagú enyészet, rothadás-illatú bűn, buggyadt meztelen nőstény-testek, rózsa-emlők, pórusos tojáshéj-asszonyhasak, citerát-pengető bomlott és foszlott ördög-vigyorgók, a párzás, a kosz, a szégyen, rühesség, tetvesség, a cinkosság zöldbarna páfrány-homálya, az élő enyészet vihogó keserű testi füstje! Ez a parasztfiú-Gilles, ez a jövőt-bízó árva-dekadens szívű Kis Fehér Bohóc, a toxikomániában, vagy alfa-béta-gamma-delta stb-gyötrelemben, vagy dipszomániában, vagy gravis alkoholaddigtorban összetöppedt és aszalódott csöpp mirigy-mosoly manócska, a romlottság nyüzsgés-piacán mást-mulattatással árválkodó Fehérség, Tisztaság: nem írta meg életrajzát. Testi gyötrelem-szüneteiben, szeszhullás-szüneteiben a haláltánc, a danse macabre szüneteiben, a tébolydai alkohol-elvonás sárga fulladás-szüneteiben írt levél-befejezetlenségekből, vallomás-törmelékeiből, e zseniális mozaiklapokból raktuk össze a Pálya Emlékezetét, ahogy az ősrégész a földből-kikotort, tollsöprűvel élővé söprögetett színes múlt-sejtfal-mozaiktöredékekből a Föltámadó Képet, ami a Halál előtti Élet pompagyászát virágozza. A volt csoda-lét sárga szerkezetét mutatja, mint vörös agyagban megtalált ősünk csontváza: a csontváz bordarács-oldalán aranykarddal, kopasz koponyáján aranyhártyamadártojáshéj-üresség harci sisakkal.

Szupernóva-kereső

 

 

A szemérem magány-cellájában^*

Ezerkilencszázötvenben, a Könyvnap dühödt tűzlobogóinak csattogásában, fénylő lobogásában találkoztunk először Csanádi Imrével, az akkori Nemzeti Színház szürke kő-töprengése árnyékában, oszlopok, kő-indák, kőmerengők és sötétségkorong üres kő-merengésálarcok hazug káosza alatt mosolyogván toporogva. Verseit (a ládányit)! akkor ismertem meg, azt a nehéz és kék múlttal-szikrázó versszívverést, amely azóta is egyetemes magyar költészetünk mellkasának egyik virágzó szívütése! És micsoda tömény tüzek, sejtelmes dühök örvénylenek azóta is e magányos versszívben! Mint a szemérem magány-cellájában.

Szikár bujaság^*

A költészet mindíg a Valóság Szülötte. A valóság vérzése, áhítata, ragyogása, szégyene és szerelme. Pilinszky Jánosé is. Aki a megalázottak és megszomorítottak szívének megváltásáért szólt első verseiben. Szálkás, kopár szavakkal bár, de dosztojevszkiji kegyelem-várással, s azok a szavak a hitek minden elfedő árnyéka ellenére lényegük szívében buják, mint a dagadt és erjedt szerelem-szervek. Szava a kiszolgáltatottság és árvaság? A világegyetem-árvaság talán? De szava mégis a megváltoztatni-akarás küldetés-szava. Mert csak így érdemes!

Az egy-mosolyú, pán fia^*

Hányan is voltunk, a mi történelmi időnk kezdetén, költők, láng-kezdők, fiatalok, a fiatal ének vad, csengős bársony-csikói? Akik megmaradtunk, s akik kék ködbe omlottak, mint a megvénűlt idő, mint a megőszűlt idő. Kormos István is, igen, a mindíg toporogva-mosolygó, a mesés bújdoklás és a villámmal-sistergő kimutatkozás szivárványos ligetekben futó Pán fia mítosz-fiú. Költészete egy-mosolyú a történelmi időben, szava, mint a vadméz, mint az áfonya, mint a falutéli havazások ködkakas kiáltozása.

A szarvas-futású halál-fiú^*

Föllángolván megszületett, mint egy tiszta csillag, s összeroppanván, összeégvén önmagába-zuhantan halállá-semmisült, mint árva, beteg csillag: Darázs Endre, a fölszabadulás utáni új költészetünk tündöklő fiatalja, a szarvas-futású halál-fiú. De fáj! De fáj, hogy a sors csak ennyit adott neki a termőágyékú időből. A vad kanca sors-asszonyiság! De fáj!

A törékeny tiszta szőkeség^*

Még meg sem száradt a tinta, a tintaírás-kézirat, hogy mutatta verseit, új verseit Simon István, annakidején, ifjúkorunkban: kopár lakásunkban, vagy valamelyik rum-szagú, nőstény-szagú, rettegve-fénylő, vacogásba-avasodott kávéházban. S nézett, figyelt, kicsit fedére csuklott fejjel, pislogva szőkén, Jeszenyin-hunyorgással, aztán ment: csontos, szögletes, nagy-léptű ifjúsággal. Ez a törékeny tiszta szőkeség a dalban, ez a sáska-zöld zirregés, cirpelés a nyár kék lángözönében, ez a rozsdapettyes csikótánc a tél bolyhos dér-csengő csöndjében. Ifjúságunk volt ő a hitben és a dalban! S most már ott rothadozik a Bazsi temető vének és szüzek szívével tömött virágszemfödelű földjében. Készül már a csontváz, hogy találkozzon kopaszon az eredendő, győztes bolygóanyaggal.

A kivágyódás magzata és a csöndet-kérő^*

Két új költőt köszöntök most: boldogan! Új költők? Igen. Új költők? Hát lehet a Költészet Szíve Lényegét a Mosolygó, vagy Vacogó Kegyelmet születési évszámhoz, vagy a vers-kezdés-idő kezdetpontjához kötni? Két költőt köszöntök most: Ószabó Istvánt és Szebeni Esztert. Ószabó István, mint a népmese harmata lángol és fénylik ifjúsága gyönyörében. A hazát, az édes, édes hazát keresi mindíg. A vágyat, hogy ott énekeljen zengő tisztasággal az anyaföld és az anyanyelv szívének magzathordozó húsában, a Kivágyódás Magzataként! És Szebeni Eszter izgatott, örvénylő, fuldokló, tántorgó-szívverésű lénye: a csöndet mondja mégis. A csöndet kéri! Mert költőlényének minden ideges és izgatott szívütése mögött ott van a vágy: a tiszta tiszta csöndre. A kertek, virágoskertek, méhesek: arany-örvénycsillagfelhő-csöndje, nárcisz-csöndje, gyöngyvirág-csöndje és jácint-csöndje szelíd, boldog áhítatára.

A kezdet mámora^*

Megállíthatatlan iram, gyönyörű új s új virágzás, a kezdés pompája, szégyene, öntudatlansága: ez évtizedünk szív-döbbentő reménye a költészetben! Fiatalok, fiatalok, fiatalok, újak: zuhognak ki az Idő-Szülőanya méhéből, hitünkre és ámulatunkra. Én hiszek Bennük, mert hiszek az újak elfogulatlan szép teremtő indulatában, mert hiszek a Kezdet Mámorában! Csak adjon nekik az oly gyötrettető és indulatos Sors a nagy iramfolytatásra erőt, hitet a költői teremtés megalázódásában, szégyentelen bizalmat a jövőre! Mert az a szép és az a nehéz: mindíg tovább!

 

Akit retteg és szeret az anyag^*

Szandai Sándort szereti az anyag. Szandai Sándort rettegteti az anyag. Szandai Sándort gyűlöli az anyag. Szandai Sándort gyötri az anyag. Szandai Sándort keresi, kéri, követeli, hívja, várja az anyag. Szerelmesen. És Szandai Sándor szereti az anyagot. Szandai Sándor rettegi az anyagot. Szandai Sándor gyűlöli az anyagot. Szandai Sándor gyötri az anyagot. Szandai Sándor keresi, kéri, követeli, hívja, várja az anyagot. Szerelmesen. Mert ők, az Anyag és Szelíd Formálója egymás szerelmesei! Az anyag húsával, lényege szerkezetével és lénye eszméletével, anyaga dühével, akaratával, csöndjével és látomás-lehetőségével; s az anyag formálója, indulatosan-szelíd megvalósítója; beszélő kezével, az anyagot beszéltetni tudó kezével, az anyagot, a tömény, tiszta valóságot megszólaltatni tudó kezével és töprengése erejével. Szandai Sándornak az anyagtól-rettegőnek, az anyag álmodójának visszaszól csöndje szigorából, homálya tömöttségéből a halandó anyag, s ő, a szobrász-költő, a mosolygó szelíd ember-nagyság; legyőzve gyötrelmei rettegését és rettegése anyag-gyötrelmeit megvalósítja a végülis engedelmes anyagban, a megszelidített, betört, megszelidűlt anyagban; az anyag, a szervetlen anyag, vagy a szerveitől már kihamvadt anyag, a vas, a fém, a kő, a kristály, a fa, a márvány alap-gondolatait, elemi törvényeit használva és tudva, himnuszi szépséggel kimondja az anyag végtelen teljességét és erejét, dühét, tüzét, komor gyászát és halhatatlanságát. Akár létük tündökletével az öröklétet, a halhatatlanságot a csillagok.

A teremtés együttes erkölcse^*

Eltöprengek zordan és mosolyogva a tehetség természetén. A zsenialitás természetrajzán. A lángelme teremtő hatalmán. És épp Giacomo Manzú lángoló, síma, és gyűrt művein merengve. Épp az övén. Mert Giacomo Manzú keze, zseniális keze Michelangelo-bátorságú, Michelangelo-tökélyű teremtésre képes! És mégis! És mégis: csak a kéz, a Teremtő Kéz hatalma lenne érvényes a mű ihletett áldomásában? És a mindenségre-bátor agyvelő, a halálra-is-bátor, a halhatatlanságra-is-bátor szív kimondás-tökélye hová foszlik, köd-nem-vanná a teremtés megrendelésében? Mert csak együtt: a teremtő szív, a tervező, a látomásos, teremtő agyvelő, a teremtést-kiváltó, a teremtést-megvalósító kéz közös, együttes erkölcsének kegyetlenűl-bátor akaratával, együttes, közös akaratának kegyetlen bátorságával lehet, kell és szabad az anyagot kimondássá-formálni a látomásban. Ezért töprengek zordan és mosolyogva Giacomo Manzú művein, melyek anyagukban, anyaguk anyagi kiformáltságában a tökély természetével virágzanak, de anyagból-kiálmodott lényük márvány-merengéséből, női-férfi páros arc-márványrózsa óriás könnycseppjeiből, gyűrt fémanyag-alumínium embrió-zártságából a látomás-végtelen derengő sugallata hiányzik, az a Megvalósult Kimondhatatlanság, az a Ragyogó Kimondhatatlan Kimondott Rejtelem, amelytől tudjuk: élni kell, mert ez a törvény, élni kell, ha érdemes, ha nem, s ha kell: belehalni kegyetlen tiszta életünkbe. Belefúlni önmagunk irgalmatlan örvényeibe. Ha kell: meghalni, hát meghalni kell, mert ez a törvény, ha tetszik: erőszakosan! De addig! De addig teremteni, teremteni, teremteni. Bátran kimondani a Teljesség Derengő Szívét. Mert csak így érdemes!

A jóság megváltó értelme^*

A történelem képzeletének szülötte Ő, az anyagi egyetemesség-történelem, s a szellemi lét-egyetemesség szülötte: Rátkay Endre. Szép, gyöngéd barbárság, tajtékzó erő. Dante-i pokol-nyüzsgés, irgalmatlan alapossággal kidolgozott részletes végzet-kimutatkozás festői létének szív-lényege és eszmélet-lényege! A szerelem, a halál, a testiség mítoszian erjedt, jelentéssel-átderengő rózsaköd jelenség-látomása, mesék, mítoszok, szörnyek, csodák, nemiszervek, képzelet-ködvárkastélyok titokkal beburjánzott, zöld csönddel berepkényezett végzet-szobái, fehér és fekete kancaságok, halál-nyerítések, buja történelem-történelmek, csillagidők és elfoszlás-tébolyok, arany-fülkarikás fekete asszony-kancák, kék cethalhím tenger-nyálsíkos hátára épült Bibliák, próféták, átkok, Bábel-tornyok, csontváziskolák: csontváz-tanárral, csontváz-kisdiákokkal: Rátkay Endre Ő, a festő, aki, mert mindezt tudja: mindíg hisz a világ értelmében, a létezés értelmében, a megváltó jó értelmében! Ez ereje teremtő titkának rejtelme és gyönyöre. Hisz másképp nem is érdemes!

Az öröm szavait kimondó^*

Amihez nyúl, amit megformáz, amit kimond Németh János klasszikus-emberségű és klasszikus-ősiségű műveiben: abban öröm van. Abban ott áhítozik, vaskosodik, tátog, mosolyog, virágzik kövéren, agyag-súlyosan az öröm, a lét öröme, a testiség öröme, a testi, az anyagi valóság kozmikus lángoktól átégetett öröme! A mindenség öröme virágzik vastag agyag-fonatokkal, súlyos agyag-rügyekkel, agyag-ágakkal, agyag-szirmokkal e lét-kövér látomásban. Németh János tömény és tömör agyagtábla-képeiben, agyag-erdőiben, agyag-edényeiben, agyag-eszközeiben, ősi szép agyag-mondataiban! Öröm-szavainak anyaga a föld, a sár, az agyagásvány! Mint a perzsák, asszírok, babilóniaiak élethimnuszai, teremtéshimnuszai, kezdethimnuszai, munkahimnuszai, halálhimnuszai; agyagból-kiégetetten e tevékeny örömöt virágzó művész öröm-áhítatai is égetett agyagban beszélnek a szép emberi múltról, a szép emberi jelenről, s a még-szebb emberi megmaradásról.

A kigubancolódást-kereső^*

Nem emlékszem az időre, nem, nem a jéglapokként föltorlódó, jéghabos, dértajtékos múlt-idő fehér gyászától, de szívem gyásszal és őrjöngéssel örvénylő tajtékzása szégyenében, mondom, nem tudom mikor láttam Dallos Jenő végzetes és komoran szálkás, koromcérnavonalcsipkés irónia-rajzait, feketén szikrázó, búrjánzó és negatív gyásszal fehérlő humor-rajzröplapjait, de szenvedett és szenvedtető szívem belefájdúlt. Belefájdúlt, vagy belecsikordúlt, mint kőmalom kőcsipke-fogaskerekei a kő-találkozásban, kőcsipke-érintkezésben, kő-nemiségben? Íme, az eszmélet-vacogtatóan tudatos nagy tehetség, mosolyogtam fehér halállal, létemmel szemfödőbe csavarodottan. S azóta figyelem és rajzait olvasva látom szigorú töprengése szálkás és gyökérszövedék-gubancos, keserű és megtisztító humor-látomásait, ahogy szálkásan és szivacsosan tépi le magáról és a kődobozok füstölgő, szív-elevenséget nem-ismerő, dögpárás burjánzásáról a nem-lehet-et, mindíg a megtisztulást keresve, mindíg a fényt keresve, mindíg a kigubancolódást keresve, a kő, a füst, a növény, a lánc, a semmi elbúrjánzó szörny-tenyészetéből! A fényt, a szabadságot, a fölszabadulást, az emberit, azt az emberit, amely létével az ember szerelme. Mert Dallos Jenő a megtisztulás felé tör rajz-tollával! Megváltását keresi az esendő embernek, akinek létére ráhömpölygött rejtelmesen a hamis tér és a hamis idő, a hazúg tér és a hazúg idő, a civilizációs átok-szerelem és a technika mai szerelmes, rabságot-kilélegző halálos szép szerelme.

A szorongó látomásos^*

Egy szelíd-arcú, szorongó ifjú férfi állt elém a múltkoriban, mintegy önmaga árva, de önérzetes kérdőjeleként. Kérdeztem: költő-e? „Nem, mondotta, festő vagyok.” S tette is már kérdező szívem, látni-vágyó szemem, ítéletre-kész eszmélkedésem elé a kicsi szerkesztőségi asztalra műveit, a rajzokat, rézkarcokat, monotípiákat. Így ismerkedtem meg egy új nagy tehetséggel, Selmeci Györggyel, akinek műveiben mintha Gulácsy Lajos holdban-foszforeszkáló árnyék-arca derengő vigyorral kancsalítana, rézkarcaiban Hieronymus Bosch, vagy Dürer, vagy a legényke Brueghel mérhetetlen természet-pontossága szigorodna: sejtjeiben, gyűrődéseiben a ránccsipkéiben: s akinek üveglapfestés-préseletén mintha a gyermek-Jézus Szívű Paul Klee mosolyogna mosolytalanúl, a gyermek-édesded akarat, papírcsákóban, ülvén dacos hintalovon. Hova fordúl útja ez ifjú festőnek? Még nem tudom. De tudom: megadatott kezének és agyának a tehetség, hogy új s most-nemződő, vagy most-születendő műveiben kimondjon valamit az oly rejtelmes, oly titkos, oly árva és zűrzavara gyászában mégis oly egyszerű Valóságból.

Ami lesz: igazi törvény^*

Az egymásból-kinövő állapotok költészete, az összeszövődések búrjánzó virágzása ez az indás, szájcimpás, ajaklebenyes, fatörzses, szederleveles tusrajz-kiváltódás. Németh Nelli szecessziós képzeletének játéka. Mintha mondani azt akarná: ezek az állapotok nem a materiális, vagy szellemi lét valóságai, de az ő tűnődő játékosságának csöpp gúnnyal, fintoros szájbiggyesztéssel megvalósított képzelettársítás-alakzatai. A tömör és tömény, vagy feszűlt hártyavékony létburkolat komoly tisztasághéjazata fölhasadt, fölszakadt egy pillanatra ez indázó kezű fiatal asszonynak, de a vérző hasadék-mélyből nem a törvény lángolt ki fújódván förtelmes sziszegő, páfrányos dühével, mint a bálnafújás: csak Németh Nelli ideglátása lövődik vissza ránk a felület-alatti belső léttörvény láng-tükrében. Hiszem, hogy egyszer, konok, kegyetlen próbák után, megismeri majd az igazi törvényt is. És ki is tudja mondani!

Az anyaggá-dermedt álom^*

A gyermekkor-áhítat, rémület, játék, mosoly, iszonyat, tobzódó erjedettségbe-torzúltság, komoly kapkodás, kúsza gyönyörűség, tébolyodottan éhes szerelem-lüktetés: ez Szabadi Katalin ifjú művészetének, látomást-füstölgő dühödt, boldogtalan festészetének gomolygása, lehetetlenségtitka, eszeveszetten-tiszta, az anyag fölszabadulását váró gyötrelmének dacos akarata. Gyönyörű örömmel néztem képeit, az olajszagú gyermeki sötét vérző kúszadék anyag-álmokat, amelyek, mint a megmaradt álom, mint a megfagyott álom, mint a megdermedt álom, mint az anyaggá-képződött álom (az oly ritka tudatban-fönnmaradás reggeli megmaradás-anyaga) szinte a valóság véres cserepeiként füstölögnek, égő bársonyként lobognak: ronggyal, pernyével, gyermekekkel, szerelmesekkel, lovakkal, Krisztusokkal, emlőkkel, álarcokkal és babérkoszorús szerelmespár-ikonokkal.

A tudatos, eljövendő idő emlék-jelei^*

A biológiai létezés növénypillérei, csontfonatai, élő mészvázai, növénykacskaringói, borda-ívei, erezet-hálózatai, csont, növényanyag, húsanyagívei és tartóoszlopai, kupolái, csészéi, vázai, szerkezetei, vagy vázlat-szerkezetei lehetnek a kőben, betonban, fában, fémben, műanyagban, cserépben, vagy más szilárdabb anyagban megvalósított, ember-által fölépített második természet példái! De e példák nem azonosságok, nem az ugyanazok. Épp ember-által teremtettségük más számtani és mértani összefüggés-izgalma miatt. De e természetadta példák cél-érdekű megteremtettségük után a szerkezetre, vázra, vázlatra fölhasznált ember-akarta anyagban: lehetnek a művészi képzelet, a teremtő művészi képzelet új ihletői is, önmaguk létével, létük öntörvényeivel. Hallgatag létük csak a fölismerés-pillanatra vár: hogy megvalósított művészetként az alkalmazással, a tudatos szerkesztő teremtéssel beszélni tudjon önmagáról önmagából önmagával! Vilt Tibor, Kass János és Gulyás Gyula e gyönyörű fölismerés-pillanattal, ráömlő ihlet-robbanással találták meg az előregyártott beton építő, híd, cső és gyűrűkorong-elemekben azt az új művészi monumentalitást, amely az emberrel belakott óriás betonméhkasok közötti üres teret, az autóutak szitakötőszem-fénykévékkel belőtt csöndhidegét bevirágozza elemi hatalmas látomásként. A jövő a tudatos eljövendő idő emlékjelei ezek a betonoszloprácskocka kúp, gömb, óriás betontű, golyó, csészealj, gerenda, szálka, kagyló, csigolyaoszlop, lapocka és lepkés medencecsont álló csikóhalgerinc-alakú művészeti tárgyak! Talán egy eljövendő (vagy már űr-úton levő) más csillagembernek. Mint nekünk, mai emberiségnek, az inkák, a Dél-amerikai Zöld Óriás-Világéposz lakóinak csillagtorony, haláloltár-kőmaradékai.

A megtalálás tavasz-pillanata^*

Az önmagát-keresés tűzörvényeiben ég, forog, lobog ez a nagy-indulatú, nagy-tehetségű fiatal művész: Csíkszentmihályi Róbert. Művei, az eddigiek, egymás-mellé sorakozva a térben (a tér egymásutánjában) és egymás-után sorakozva az időben (az idő, a teremtésidő egymás mögé torlódó, lökődő és zuhogva kopogó szívütés-pillanataiban, a fölépülő teremtés-szívütés-időhalmazában!), mintha jelenlétük minden egyes, személyi dologiságával, tárgyiasúlt arcával, anyagtestté ámúlt szellemével a mást, a másikat, a megint-másikat mondanák! A töprengés művészi szellemanyag-folyamata: ez Csíkszentmihályi Róbert eddig-megvalósúlt művészetének hitele. Az egy-akarat keresése, a végső-önmagára-találtság bizalma. Ifjú mesterkeze mindent tud a bronzban, kőben, agyagban, fában, fémben, gipszben: éremben, szoborban, hatalmas kőmozaikcellalapok hullám-redőhömpölyegében. És én tudom: a legszentebb pillanat is eljön majd: virágból-font testű, zöld kalász-koszorús fejű, tavasz-léptű illatos mámorral, a Megtalálás Tavasz-Pillanata. Amikor ez a kalász-virágember tavaszt-szólva tudatunkba néz, s mondja majd: Ímhol vagyok!

Az átvilágított ősmindenség-tojásgömb^*

Szivárvány-áhítatú, tündöklet-népmese-igazságú lélekvallomás ez, G. Margit, valahai summásasszony önéletrajz-elmondásának első fejezete. József Attila azt írta, az elmúlást igézve: „szaporodik fogamban az idegen anyag”. Mi, boldog olvasók és hívők az embertisztaságban, azt mondhatjuk, megtudva most már folyamatosan a kétkeziek, hajdani elfáradók és gyötrött-álmúak szaporodó élet-vallomását olvasva: „Szaporodik szívünkben az élő meseősanyag. Mint busa vörös rózsafejen a tiszta hajnali harmat.” E napszámosasszony ég-föld-alvilág-vallomása éposz-erejű, kristálylobogással-tiszta, mint a lángoló óriás-ősangyalok, a Kérubok! Alighieri Dante, Szuzó, Angelus Silesius, Eckhehard-mester, Jakob Böhme, Ruysbroeck, William Blake, Swedenborg, Alfred Jarry: mintha Ők szólnának, misztikus, gótikus, katedrális-szerkezetű, kőszirompántküllőcsillagos kőlegyező-mennyezetboltozatú és nem-misztikus, mértani-rajz-szigorúságú szavakkal. G. Margit szavai mögűl szívünkbe súgva transzcendens látomásukat. G. Margit a földet gyötörte és G. Margitot gyötörte a föld, a napszám kiszolgáltatottja volt. De nem a metafizikus tétovaságé! Ahogy tudta: egyetemes világegyetem-látása megszerkesztette az emberlét erkölcsi szerkezetét, s a mindenség élet-halál, biológiai-fizikai anyag-rendjét. S a Metafizikai Szív, a Transzcendencia-Álom, az alvilági fekete-lángú égés, a cellás körkagylólegyező-padsorú Parlament-mennyvilág (ahol kertészkednek és virágot is öntöznek a hermafrodita angyalok, vagy a nem-nélküliek, a pénisztelenek, vaginátlanok, szemérem, s hónaljszőrzet-nélküliek, az üríteni, szellenteni nem-tudó ánuszcsillagtalanok, a comb-közti szakadék-tér jég-üregében tojáshéjként hússal-beforrottak, pihés bőrrel behéjazottak, a csecstelenek, emlőtlenek!), s a Föld Szíve felé, lefelé és befelé a földbe épített bérházcsokor-nagyváros lefelé-emeletes tisztítótűz-világát, ami fölött már fagyott téli holdként sárgán derengve röpűlnek a testtelen nem-rohadt-lelkű félig-megtisztúltak. Mert tudni akarta a lét-rend szerkezetét! És élni e szerkezet erkölcsében! Ahogy napszámosasszony-kezében tartva a tojást, átrózsálló recézetű s erezetű hüvelyk s mutatóujjával a fény elé tartva, átvilágította, ahogy a tojást a petróleumlámpa üvegbuborék-fényénél, úgy fogta kezében a lét-mindenséget, hogy átvilágítsa hite tudatával az Ősmindenség-Tojásgömböt: látni élet-síró, pelyhes csipogás-jövő lakozik-e a zavaros életragacsban, a tojáshéj gömbzártsága belsejében, vagy a megfagyott-szemhéjú, takonnyal-összeragadt csőrű, összehajtogatott tollcsutak rügyes csontváz-bőrzacskó, a zöld halálkocsonyában, a halál! A halott, sárga Denevér-Angyal!

E világegyetem-anyagpont lovai: gyötrelmek, halálok, ítéletek^*

Lovak, lovak, lovak, gyönyörűek, fekete bársony-álarcú ördög-vicsorgók, irgalmasak, hurcolók, röhögők, nyihogók, végzet-röptűek, halál-iszonyatosak, mámormítoszok, téboly-mesék ötlábú, kék kristály-világszemű, tűz-söprű tekintetű táltos-embervarázslatai, nyerítő sárga-feketepettyes, arkangyalhajzatú Isten-képzetek, lovak, lovak, lovak, ekét-húzók, kocsit-húzók, szekeret-húzók, szálkás, kérges anyagkévéket húzók, halottas-kocsit húzók, háborús társzekeret húzók, lakodalmas-lovak, ágyút-húzók, gabonát-tiprók, cigánylovak, lovak, lovak, lovak, Maxim Gorkij hajóvontató gebéi a Volga-part sárgacsigaházas, ganéjos, pata-tipradék sárga földszalagain, Ady Endre Nagy Nyíltól, az Isten, a Végzés Nagy Nyilától kilőtt vulkán-tüzet fújó, futással-rogyadozó kegyelemlova, IV. Béla király nemzethalál elől futó iszanyat-lova: penész-izzadt hátán a gőgös, rohadt, gyáva, önáltató, kegyetlen, mégis lángelme-hívő, boldog új népet akaró, vastag kőháló-országot teremteni akaró királlyal, Pablo Picasso halál-vágtató, háborúszégyen gyötrelem-lova, fekete halál-robogása alatt a kivégzésre-ítélt Európa, s a vérben-ázott-arcú Spanyolország, az arcára alvadt fekete halálvérbe ragadt véres hajszálpáfránycsokrokkal, óriás skizofrén szemeiben Federico García Lorca ül zokogva, hatalmas mániás-depressziós szemgolyóiban Federico García Lorca sír az Elveszett Spanyolország Gaudi kőcsipketorony-csigaszem templomára dőlve fegyvergolyó-lukasztott húscsipkevirág-mellkasával! Lovak, lovak, lovak, hódítók lovai, behódoltak lovai, ellenség-lovak, királyiak, fejedelmek lovai, császáriak, cáriak, habsburgok, asszírok, babilóniaiak, perzsák, egyiptomiak, húnok lovai, népvándorlás-lovak, tatárok, törökök lovai, keresztes-hadjáratok szikrázó páncélszoknyás-páncélálarcos lovai, vezéreké, közkatonáké, prófétáké, bolondoké, lángelméké, elmebetegeké, tatárlovak, nyergükön vérző ecsetcsokrokba kötött véres-hajlombú asszonyfejekkel, férfifejekkel, gyermekfejekkel, csecsemőfejekkel, Bem József tábornok törpe lova, az osztrák ágyúgyolyósüvítésben életet-lihegő, Petőfi Sándor Arany János alkújával eladott lova Debrecenben, vak, szétcsámpázott kőpatájú törpe mohaszobor bányalovak, a Hun birodalmat tízezer ló-vonta vaslemez-koporsó harci-szekérrel, s százezer harci ló lovasával sárga kalász-falként megnyomó kínaiak kicsi lovai, Nagy Sándor, Napóleon halál-lova a sivatag-porban, a lángoló hósivatagban, Leonardo da Vinci, Verocchió bronzlova a zöldmosolyú dicsőség-ágaskodásban, Uccello fölpáncélozott, lándzsasisak-mellvért-állkapcsot pántoló sisakszíj-kásasűrűségben kettős fehér kőpatkó fogsorral vigyorgó és ásító lovai, lovak, lovak, lovak, szállók, futók, versenyfutók, lovak, a földmélyben, lovak a földön, lovak, lovak, vadlovak, megszelidítettek, lovak a légben, a kék embertelenségben, angyalok harci lovai, az Apokalipszis, János Jelenéseinek sáska-gyémánt lovai, Angyal-Vezéreket, Láng-Királyokat hőkölve, robogva hurcolók, röptetők, látomások, mítoszok, legendák, mesék, lovai, varázslók varázslat-lovai, ló-áldozatok lóhalottai, fölboncolt jövőmondások, az alvilág kétlábú fekete ló-árnyai, árny-lovai, lovak, lovak, lovak, voltatok, vagytok, s lesztek-e, amíg a Baljós Édes Emberiség? Amíg ki nem hűl a Földgolyó, e virágzó törpe anyagpont, s kering halott-halhatatlanúl? Ámen!

A teljes lét szeretete^*

Szántó Piroska a rejtelmek festője. A titkok megfestője. Képben-szólója annak, amit látva is alíg látunk; színes krétával, olajfestékkel, tustollal és tustintával mondja el nekünk (mint önmagának), a halandóság bátrainak, a halál vágyakozó gyűlölőinek: amit tudva is csak sejtünk. Sejtelmünk látomásait! Mondjam: a természet festője Szántó Piroska? Nem természet-festő! De kimondója a természet lelkének! A lényegiségnek! Az állandóság azonosság-teljességének a billiárd változatban. A változatok állandóságának egy-igazát mondja: amikor a Teljesség Szívközpontját sejtetve igézi áhitatos és mohó szemünkbe a természeti formák, alakzatok, képződmények létezés-módszerét, a bolyhosat, pihéset, pikkelyeset, bársony-porosat, bogáncsrózsa-szeműt, lila kristálybogáncs-pihegolyófejűt, a háromszögleteset, kúposat, gyökér-csavarodásút, csontvázasat, kék vagy piros bolyh-tollbajúszút. Így fölnagyított apró szerkezeteiben, dologi test-alakzataiban a megváltást-váró-csoda-mindent. A nem-emberit, az emberit, az ember-előttit, s az ember erkölcsének csontvázak-szerelmét. A Teljes Lét Szeretetének festője Szántó Piroska, aki látja a felület szőrös, kérges, bőrözött, csontozott, vagy kocsonyás héjazata alá rejtőző mozgató lényeget, a derengő sugárzó őspontot, az Éltető Akarat tűzpontját, ami szelíden dühödt megvalósítás-akaratként átvilágítja a Dolgok Mindenét, a billiárdszor billiárd formájút, testűt, alakzatút. Azt a Létet Dologi Formákká Akaró Akaratot, amely ott ragyog és világlik suhogva még a táncmenet-halálban is, ahol színarannyal trombolnak, azaz: arannyal trombitálnak, csontvázon hegedűlnek lábszárcsonttal. S tudja, mert emberek vagyunk: a halált is szeretjük. Nem a halálba vagyunk szerelmesek! De szerelmesek vagyunk a halállal! Csontvázaink is szerelmes ölelkezésben, egymásba és egymásra tekeredve és csavarodva recsegve és enyvesen szeretkeznek a földben, a húst-rohasztó édes szent rettenetben. Ahová eljutunk mindannyian. Tovább-szeretni! Még-szeretni! Ő is: a fehér csikó-fejbe rejtőzött, elfüggönyözött arcú, óriás kék szemgolyójú, szemérmetlenül-szemérmes Mindíg-Asszonyiság!

Ezen az égitesten

 

Ki ismer engem?^*

Ismersz te engem?

 

Ifjúkoromban versemet ajánlottam neked, a „csillagködökbe látó”, „virágálmokat szövő” – ilyesmiket írtam – költőnek, aki a mindenség huszadik századi szeretetével és rajongásával ajándékozott meg. Megtanított a világot egységében és összetettségében látni – a líra hevületében, a líra másféleségében. Úgy fedeztette föl a hazámat, magyarságomat, hogy nyomban egyetemességre figyelmeztetett, s az egy-népből-származás önkéntes odaadásából hetvenhét határon át a kozmoszig emelt.

 

Mit tudsz rólam?

 

W. H. Auden, a T. S. Eliot utáni angol költészet legjelentősebb alakja, „bár egy szót sem ért magyarúl”, tehát csak fordításban ízlelhette, „A szarvassá változott fiú kiáltozása a titok kapujából” című versedet „a század egyik legnagyobb költeményének” nevezte. Fordítód, David Wevill közeli rokonságot mutat ki költői világod és Marc Chagall látomásos festészete között, „a természetes csoda ábrázolásáért”, jóllehet Juhász művészete – jegyzi meg – nem olyan hermatikusan zárt, mint a festőé, és amint a költő kezd jobban körülnézni, mélyebben kutatni a világban, költészete egyre sötétebbé válik, egyre irgalmatlanabb. Az csak természetes, hogy immár élő klasszikusunk vagy.

 

Mi nem tetszik?

 

A félreértés. A félreérthetőség. Az olvasóközönség egy része értetlenül olvas. A páratlan kép-gazdagságot, nyelvi leleményt, a kifejezések bacchusi orgiáját „zavaros képzelgésnek”, „zseniális tettetésnek”, „a káosz kétségbeesett uralmának” tartja költészetedben, s azt hiszi, hogy egy szűk tábor megértésével beéred, az irodalmi sznobok hódolatát várod.

 

Ezt a látszólagos ellentétet feloldja az idő és az időben növekvő értelem, az ember feldolgozott életanyagának és ismeretanyagának hasznosítása az olvasáskor.

 

Nagyon sok epigon jár a nyomodban.

 

Én nem bíztatom őket.

 

Régebben azzal védekeztél, hogy a Lét olyan bonyolúlt és olyannyira tovább bonyolódik, hogy a költészetben is csak bonyolúltan, mondhatnók „tudományos líraisággal” férkőzhetünk a közelébe – a líra és a tudomány összeötvözésével, a tudomány felismeréseinek költészetté való „átgyúrásával”, áthasonításával, tehát az emberi „csodák” (az atomvilág mélyének felderítése, az űrhajózás, a távolságok megrövidülése, a genetika kódjai és így tovább) már nem fejezhetők ki egyszerűen, „hagyományos” nyelven, mert akkor a dolgok felületére ragadnánk és a rímek, ritmusok pusztán alkalmi lelkesedést, együgyű álmélkodást rögzítenének a világ bennünket felkavaró s foglalkoztató tényeiből.

 

Ma sem mondhatok mást. Amiről és ahogy én írok, az számomra érthető. Hogyan írhatnék másképp? Van és lehet-e egy költőnek hite és hite hatalma más, mint önmaga hite?

 

Abban a hajdani versben írtam: „Látomások, csodák menedéke, Kábult bűvész-tett, altató, Álmok tarkaszínű léte, Meghasonlott mámora a szó”, amely mégis összeköti az embert az emberrel, az embert a világegyetemmel és már-már a Kifejezhetetlent ostromolja.

 

Akkor hát mi érdekel?

 

A titok. Ami benned van, amit őrzöl. Ady Endre és József Attila folytatójának tartod magad, Illyés Gyulát egyik mesterednek vallod, Vas Istvánt atyai barátodnak. Milyen vagy most, velük és nélkülük?

 

Tedd fel a kérdést!

 

HOGY ELMONDJUK AZT A VILÁGOT, AMI KÖRÜLÖTTÜNK VAN, ÉS AZTÁN AZT IS, AMI BENNÜNK VAN. TALÁN A SZÍVÜNKBEN.

 

Nemrég töltöd be az Új Írás felelős szerkesztői tisztét. Hogyan látod magadat ebben a szokatlan helyzetben? Milyen feladataid vannak?

 

Elmondom hát azt a hármas célt, vagy cél-akaratot, amivel én a lap főszerkesztését elvállaltam. Mi az a hármas egység (amihez ha mint az iskolás füzetben, egy grafitrajz-keresztet teszel, akkor még egy plusz is járul), amivel én fölvállaltam ezt a talán küldetéses megbízatást? Nagyon komolyan mondom ezt, és nagyon nehéz gyakorlati állapotok között. Ami „irodalmi gyakorlatomat” illeti, a Szépirodalmi Könyvkiadónál dolgoztam eddig, oda kerültem Vas István és Illés Endre szeretetéből és tanácsára 1951 decemberében. Tehát könyves ember vagyok; ahogy mondani szokták: kitanúltam a szakmát. De a folyóiratszerkesztés más! Egészen más!

 

De hát úgy tudom, ezt is csináltad közben.

 

Nem, lényegében csak a képzőművészeti közléseket szerkesztettem, de véleményeztem is, olykor fiatalok, vagy öregek verseit olvastam. Könyves ember lévén, gazdag és nagy olvasói és gyakorlati tapasztalatra tettem szert az írások megítélésében és az írások természetrajzának a megítélésében. A folyóirat „élete” azonban csak most (bár 1962 óta vagyok a lapnál szerződésben és néhány hónapja főmunkatársként) legyeződik ki szellemtollaival, mert darabonként, szeletenként kerűl elém minden, és így kimutatja élő szívét nekem irodalmunk teljessége, együttessége, de minden hiánya és hibája is. Azt mondottam itt egy beszélgetésben a munkatársaimnak és azoknak, akik a szerkesztéssel megbíztak, hogy három dolgot szeretnék megvalósítani a lapban. Ha sikerűl, akkor sikerűl, ha nem, nem. Hiszen nem minden csak rajtam múlik, akaratom hitén és szeretetén! Három dolgot, plusz egyet, amit majd a végén mondok.

Egy: a magyar irodalom jelenkorának teljességét szeretném közölni, mindenfajta megvalósításbeli előítélet, megkülönböztetés nélkül. Mert hiszen nekem, mint lapszerkesztőnek, akárcsak az olvasónak, végülis mindegy, hogy egy mű milyen módon állítódott elő. Vegyünk egy novellát: hogy az naturalista-e klasszikus értelemben, ahogy azt annak idején esztétikailag meghatározták, vagy hogy az absztrakció, az elvontság, akár matematikai, mértani elvontság legszélsőbb ágáig megy-e el: Nem lehet alapja semmiféle értékítéletnek! Egyetlen ismérve, egyetlenegy mércéje lehet: az írás valóban jó legyen és becsületesen jó! Mert lehet valami nem becsületesen jó írás is. Kettő: szeretném a világirodalom jelenkorát a lap és az élő magyar irodalom jelenkorává tenni, vagyis hogy a magyar irodalom jelenkora mellett tükröt tartsunk a világirodalom jelenkora elé is. Hadd lássuk a világirodalom-tükörben önmagunk gyötrött, vagy szép arcát. A mosolyosat. Lehetetlenség, hogy az élő magyar irodalom elzárkózzék a világirodalomtól, illetve bezáruljon egyfajta jó rácsrendszerbe, mint a Nagyvilág és az Európa Könyvkiadó. Persze, nagyon örülök, hogy vannak ezek a „létesítmények”, félre ne érts, hiszen óriási szolgálatot tesznek a szellemnek, a megismerni-akaróknak! De ha én elmegyek egy költői kongresszusra, mondjuk Rotterdamba, ahol 1972-ben voltam is, és ott találkoztam Stephan Spenderrel, Ted Hughes-szal, egy japán, vagy egy finn költővel, akik az én kortársaim, abban a percben már nem egy záróvonal két különböző oldaláról beszélgetünk egymással, hanem mint kortársak, kortársi kérdésekről. A szellemiekről is. Az erkölcsiekről is. Ezt a fajta felelős találkozást szeretném létrehozni a lapban. Hogyan? Egyrészt friss közlésekkel, hogy ne csak egyetlen könyvkiadó és egyetlen folyóirat kizárólagossága legyen a világirodalom közlése, hanem a miénk is. Adunk válogatást az új szovjet, az új angol, vagy az új finn költők és más népek íróinak terméséből. A költőket említettem elsősorban, mert magam is költő vagyok, de mondhattam volna prózaírókat vagy esszéírókat is. Tervezzük azt is, hogy a világirodalom pontosabban: a világ szellemiségének jelenkori történeti, lírai gondolkodási folyamatairól is rendszeresen szólunk. Így például a lírai gondolkodás folyamatairól, különböző ágazatairól. Ennek akaratában kértem föl Elbert Jánost, hogy a mai szovjet irodalomról, Kodolányi Gyulát, hogy a mai amerikai líráról, áramlatairól, személyiségeiről, csoportosulásairól írjon tanulmányt nekünk. Azt hiszem, a magyar szellemiségnek kettős a kötelessége: kötelességünk közvetíteni a világot befelé, mint ahogy önmagunkat kifelé közvetítjük. Akaratunk harmadik pontja: a magyar irodalom múltját – múlton értve a már tegnaptól kezdődő múltat is (mert minden megtörténtség, ami az időben végbement, múlt) visszamenőlegesen föltérképezni: újranézni, újraértékelni, újramutatni, egészen az ősköltészetig.

 

A szerkezet-vágyad megnyerő, elképzeléseid csak helyeselhetők. De vajon nem túlzóak-e? Hol találsz minderre megfelelően felkészűlt, hasznosítható tehetségű embert?

 

Valóban. Igazad van. Ezzel a gonddal ébredek s ezzel a gonddal fekszem. Ezzel rohanok, ezzel futok, mert hallatlanul fontosnak érzem: újra fölfedezni a magyar irodalom múltját, szívét kivenni az édes anyaföldből. Azt kérdezed, nem túlzó-e akaratom? Sokat tűnődöm rajta, nagyon nehéz a feladat. Mondok egy példát. Nem járok gyakran emberek közé, költőként diákok közé, vagy (nem kedvelem ezt a szót) író–olvasó találkozóra. Feszélyez. Zavar. A múltkoriban mégis elmentem, eleget téve az egyetemisták meghívásának. Elképedtem. Nem ismerik jól, pontosan Arany Jánost! Nem ismerik pontosan szellemének, szívének értékét és értelmét, tartásának, történelmi jellemének, embersége tudatának, történelemtudatos embersége, folytonosság-akaró jelleme és szelleme értékét. Miért ne lehetne a magyar irodalom és a magyar történelem hatalmas jellemeiről és alakjairól úgy beszélni, ahogy annak idején Ady Endre, vagy Babits Mihály a Nyugatban? Nos, nincsenek Babits Mihályaink, nincsenek Kosztolányi Dezsőink? Meg kellene mégis próbálni, hogy úgy beszéljünk a nagyjainkról, mint eleven élőkről. Nyomban természetesebben, közérthetőbben elfogulatlanabbul fogalmaznánk. De ne hidd, hogy sokkal többet tudtak Kölcsey Ferencről. Erről az ellentmondásos hatalmas koponyáról, aki írt öt remekművet (a Zrínyi két énekét, a Vanitatum Vanitast, a Himnuszt és a Husztot) és rengeteg rossz verset. Pedig Kölcsey Ferenc csodálatos gondolkodó volt, félelmetes, hatalmas tévedésekkel, főleg kritikai munkájában. (Én tudom, miért harcolta végig hulló harcát)! De ennek ellenére, a magyar szellemiség történetének egyik kivételes jelensége volt, aki tudatosan vállalva kemény, eszményeiben konok, „átszelleműlt” tévedéseit, az eszmélkedő gondolkodás hithirdetőjévé vált a magyar szellemi életben. Vagy gondolod, hogy ismerte valaki a valódi Kazinczy Ferencet? A diákoknak beszéltem a Pályám emlékezetéről, nem tudtak mit kezdeni vele. S ekkor elmeséltem nekik, hogy én mindennap magam takarítom a szobámat, aztán keresgélek a könyvtáramban, leveszek a polcokról egy-egy könyvet: Baruch de Spinózát, akit nagyon szeretek, meg másokat, felütöm, bele-belenézek, elolvasok egy-egy részt, fejezetet. Többek közt mindíg leveszem a polcról a Pályám emlékezetét is. Cédula van benne azon a helyen, ahol Kazinczy azt írja: „Bétsben valék. Este elmenék a nagy konzertius hausba. Hallgattam, ahogy Mozartius úr klavirozott.” (Az idézet nem pontos)! Újra és újra elolvasom e sorokat, biztatásúl magamnak, mert soraiban eleven élet dobog, eleven láng lobog. A múlt szíve ver! Elmondtam ezt a diákoknak, hogy megértsék: az élet és az irodalom nem két külön dolog, hanem szent egység, nem kötelező, számon kért olvasmány, hanem lüktető valóság, pezsgő levegő, buzdító tiszta tavaszi zöld láng! És ha egyszer ebbe bele tudnak gondolni, ha ezt megértik, ha egyszer átszívárog a szívükön ennek tudása, akkor lánggal ég bennük az élet és az irodalom szeretete. Mondok még egy, közelebbi példát. Századvégi irodalmunknak volt két lángelméje, de egyik sem tudott igazán megvalósulni! Ma sem ismerik őket sokan: Cholnoky Viktor és Cholnoky László. Ki tudja, hogy Cholnoky Viktor mekkora novellista és hogy Cholnoky László olyan hatalmas művet írt, mint a Prikk mennyei útja?

 

Adós maradtál a kiegészítéssel. A három programponthoz mi csatlakozik?

 

Igen, most hozzáteszem a pluszt, ceruzaírás-keresztet, a negyediket! Tegnap is az volt, de ma is lehetetlenség, hogy a jelenkor fizikai, természettudományos, eszméleti, szociológiai, de akár theológiai kérdései, kutatásai, válaszai kizáródjanak, mint létünkből a mámor, irodalmi műveltségünkből! Hiszen gondolati, történeti, szellemi, természettudományos megismerések, töprengések hozzákapcsolódnak az irodalomhoz, hiszen az írástudó szellemiség feldolgozza eredményeiket, felfedezéseiket, tűnődésük tartalmát, beépíti a regényekbe, tanulmányokba, versekbe. Órákon át beszélhetnénk például azokról a mindmáig megoldatlan, örök dolgokról, amiket a hittudomány gondol, s amik a modern embert éppúgy izgatják, mint a régieket. Ezért szeretnék összefoglaló tanulmányokat íratni a lapban korunk társművészeti és általános szellemi problémáiról, a fizikától és a biológiától kezdve a theológiai „kérdéseken” át egészen a kozmoszig, a mindenségig.

 

Azt a szellemi szintézist, irodalom és tudomány együttélését, amit most a laptól kívánsz, te már kicsiben tulajdonképpen megvalósítottad a költészetedben. Hogy az irodalom minden műfajban sajátos összegezés legyen, amikor a valóságról (különösen ha a mai valóságról) szól és az emberről mint a kitárulkozó s elfogulatlan értelem legmagasabb rendű hordozójáról tesz vallomást.

 

Igen. Pontosan. Minden, ami világ, állandóan foglalkoztat engem. Ez nyilván tükröződik műveimben s remélem, valamilyen módon tükröződni fog az Új Írásban is.

 

Miben látod annak okát, hogy a magyar múlt ennyire ismeretlen a fiatalok előtt? Hogy ilyen nagy hátrányban vagyunk önmagunkkal szemben? Miért a részvétlenség nagyjaink iránt? Miért az érdektelenség hajdanvolt dolgok mai tanulságai iránt?

 

Ha van rá időnk, türelmünk és emberségünk, nagyon sok mindent pótolhatunk. A szellemi élet szívverésszerűen lüktet: hol összehúzódik, hol kitágúl. Az 1950-es években, abban az időben, amit nálunk Rákosi Mátyás nevével jegyez és jelez a történelem: lélegzetelállító összehúzódás történt, dogmatikusan és fog-összeszorítottan, összeszűkült szemmel nézték a magyar hagyományt, a múltunk szellemi drágaköveit. Az ős-gyémántokat! Azoknak a merev, túlságosan ésszerűtlen rendszerzéseknek rettenetesen rossz következményei és hátrányai lettek. A dogmatizmus zártsága és elkülönítő gát-rendszere fölépűlt az oktatásban, a művelődéspolitikában. Viharzott a személyek és műfajok legtöbbször indokolatlan megkülönböztetésében. Mindez nem múlt el nyomtalanúl. De azt hiszem, az emberi gondolkodás is átalakúlt: az ifjabbak már nem tartják olyan fontosnak a múltat? Én azonban Babits Mihállyal hiszem és vallom, hogy múlt nélkül nincs sem művészet, sem társadalom, sem ember; várakat a levegőbe csak a népmesében lehet építeni! Kőpikkely-sárkányok csak a mesékben állnak a levegőn! Mindennek, ami ma született vagy születik, a múlt kövér termőtalajára kell épűlnie, olyan tenyésző, zsíros talajrétegre, amely elbírja és dúsan tovább-növeszti lombozva zöldellő munkásságunkat és életünket, talán az utód-nemzedékek okulására, tanúlságára is.

 

Adj nyers erőt hinnem abban, élet-halál lesz a részem, hogy magamat soha meg ne adjam semmi fölismerésben.

 

Költészeted arról árulkodik, hogy „bibliás” ember vagy. Az utóbbi években alkotott eposzaid – az Anyám, A halottak királya, A szarvassá változott fiú – sűrűn élnek az Ó- és Újszövetség jel-, kép- és szimbólumrendszerével és kifejezéskészletével. Mit jelent számodra az evangélium?

 

Mind a négy evangéliumot „kívülről” tudom. Öt bibliám is van, öt kiadása különböző fordításokban. Boldog, ritka kincsem egy 1765-ös kiadású Újszövetség! Évekkel ezelőtt jártam a Hittudományi Akadémián, meghívtak beszélgetésre! Majdnem hatórás beszélgetésem volt a fiatal papnövendékekkel, akik rendkívül tisztességesen és figyelmes okossággal fölkérdeztek engem nagyon sok dologról. Izzó, szép vita volt köztünk, többek között az Evangélium értelmezéséről is: a cselekvés vagy az elvonulás, a tevés vagy az absztrakció, az akarás vagy a remeteségbe húzódás választásáról. Tehát az Evangéliumok valódi mondanivalójáról. Én azt mondtam, hogy szenvedélyesen szeretem az Evangéliumot és engem mind a négy cselekvésre bíztat (lényegük a cselekvés egyetlen hite és bizalma), s szüntelenül arra figyelmeztet, hogy az emberi lét egyetlen tiszta értelme a másért való cselekvés, az építő tevőleges cselekedet, amely nélkül élni nem érdemes, sőt: nem is lehet. Nem szabad!

 

A halottak királya megjelenését követően a Népszabadságnak adott interjúdban „valóban hivő embernek” nevezted magad, aki hisz „a teremtés értelmében és céljában”, hisz „a világegyetem értelmében és az értelmes emberi lét értelmében is”.

 

Van bennem hit. Belső hit-erő, őrző, megtartó erő-hit. Neked is elismétlem, amit annak idején Pándi Pálnak mondtam: hívő ember vagyok, hívő ember vagyok! Ez számomra mindenekelőtt erkölcsi kérdés, de azt hiszem, a tételes vallás híveinek is az. Mert lehet valaki vallásos ember, lehet valaki nem vallásos. Nem tudom, ez min múlik. Biológiai adottság-e vagy nem? Sokat töprengtem és töprengek ezen.

 

Egyes amerikai pszichológusok állítják, hogy már a génekben eldől a kérdés, a kromoszómák mint örökletes tulajdonságot hordozzák.

 

Lehet. Félek azonban, hogy az eredőjét sohasem fogjuk megtalálni. Akár így van, akár úgy, ezt mindenképpen erkölcsi kérdésnek tartom. Mert ha nem volnék hívő (amit nem tudok és nem akarok elképzelni se), és nem az élethitben lüktetne a szívem, mozogna a lényem, akkor egy percig nem tudnék tovább élni, se teremteni, se szeretni. A létezés egésze: a diszharmóniák tömegének harmonikus együttese. Éppen ezért vallom, hogy ez a létezés személyes létünk, a biológiai lét általában, s a világegyetem-lét, a szervetlen anyagi, nem cél nélkül keletkezett és nem cél nélkül létezik. Ez a hitem. Ha ezt most vallásosnak mondod, akkor vallásos. Ha emberinek, akkor emberi. Nekem az elnevezés tökéletesen mindegy. Ez a hitem, s ez már a döntés hite is! Mert hiszen én ezzel a lét-célszerűség s lét-értelem-hitemmel (és ezért hangsúlyoztam, hogy ez nekem mindenekelőtt erkölcsi kérdés) már eldöntöttem, hogy a jó cselekvést választom és a cselekvésben a szeretet szolgálatát! Valójában csak szofisztika, vak locsogás, üres filozófia volna most azon civódni, hogy vallásos hit-e az enyém vagy sem. Nézetem szerint: nem vallásos! Hiszek abban, hogy az embernek joga: hogy mindíg jobb legyen! Arra nincs joga, nincs a „létben-fölhatalmazása”, hogy rosszabb legyen! Tehát lehet rossz, vétkezhet, követhet el bűnt és utána megválthatja vétkét, mert az ember eredendően jó. Rosszabb nem lehet annál, ami az embert meghatározza, nem léphet ki az ember rend-rendszeréből, rendszer-rendjéből, mert abban a pillanatban szappanhabként elfoszlik embervolta: vak dög lesz, korcs ringyója a létnek, szörnyeteg-ribanc, ha tudatosan bűnözik. Hiszek abban, hogy valamennyiünk küldetése: halálunkig részt venni az egyetemes létezésben.

 

A halál utáni tevékenységben nem hiszel?

 

Ez az, amin tűnődöm. Iszonyúan sokat! Ez az, ami árva szívemet legjobban izgatja! A halandóság! A halál! S a halál-utáni! Sokan ellenemre mondhatják: miért nem az élet? Pedig ezzel az élet is, mert a halál az élet tartálya, foglalata. A halál az egyetlen bizonyosság, amely ugyanakkor metszésvonal is: előtte a földi ember-állapot (vagy más biológiai állapot-alakzat), mögötte a rejtelem, vagy az anyag-csöndbe, vagy a más minőségbe kerülés állapota és állandósága. Lehet, hogy csak a halandó agyvelőnek rejtelem ez? Már tíz éve foglalkoztat, csábít és rettent a Kérdés! S ha a sors megsegít az ihletben és a gondolkodásban, akkor majd végre befejezem azt a nagyon hosszú verset, amiben én ezzel a gonddal verekszem, s amiben ha nem is adok választ (hiszen az ember végérvényes választ sohasem adhat) legalább önmagamnak és élethitemnek fölteszek olyan kérdéseket, amelyek talán válaszra érdemesek, illetve képesek lesznek egyszer.

 

És Istent meg tudod fogalmazni magadnak?

 

Nem tudom pontosan meghatározni, itt dadogássá válik a beszéd. Csak közelíteni tudok. Mintha hieroglifát kellene megfejtenem. Ha ki lehetne fejezni, amit ez a szó ezredévek óta az emberiség számára jelent, nem lenne szükség teológiára, filozófiára, ateizmusra. Ha az emberség hitével próbálom összefoglalni, akkor nekem a világegyetem összes rejtélye. Egyszerre jelenti a közelinek és távolinak, a transzcendesnek és eviláginak, a jövőnek és az őstudásnak, a kozmosznak és a molekulárisnak egységét.

 

Jézus?

 

Mindent. Az ember, akár hívő, akár nem-hívő, legyen a legegyszerűbben vagy a legbonyolultabban gondolkodó elme, nem kerülheti ki Jézust. Én sem! Azt, hogy Jézus történeti személy volt-e, vagy sem, biológiai szervezettségű létező, élt-e fizikailag, volt-e testben? (ezer könyvet olvastam erről!), egyetlenegy sem tudta nekem (magamról beszélek csak) bebizonyítani sem az igent, sem a nemet.

 

A történetisége ma már nem képezheti vita tárgyát művelt emberek közt.

 

De a nemet se, érted? Ez hit dolga: elhiszed – nem hiszed, csak a hit ad hozzá hívő hatalmat, bizonyosság-erőt.

 

A történetisége – tény. Ha Jézus istenségét vagy csodatetteit vitatod, elfogadásuk és értésük valóban hit dolga is. De a történetiség kérdése?

 

A nemet se! Ha most belém szögezed a kérdést, mint Krisztus kezébe, lábába a vasszöget, hogy Jézus testileg létezett-e, akkor én egyértelműen igent mondok, úgy gondolom, hogy létezett. Emberként. Ezt hiszem, mint esőben ácsorgó sarki kurva a pénz hatalmát.

 

Mivel magyarázod, hogy napjaink költészetében Jézus alakja az érdeklődés középpontjába került? Hogy felfokozott igénnyel fordulnak élete eseményeihez és tanítása sorsához. Hívők és nem-hívők – Vihar Bélától Hidas Antalig, Pilinszky Jánostól Gyurkovics Tiborig – egyforma hévvel éneklik meg példáját, fejezik ki nemes vagy nemtelen csodálatukat.

 

Ennek nyilván erkölcsi okai vannak. Létünk egyetemessége, s azok az eszmék, amik az ő nevével, az ő sejtelmével forrtak össze, indították el annakidején az emberi gondolkodás és az emberi erkölcs új tartalmú fejlődését, átitatták a szellemiséget, elsősorban Európa szellemiségét és olyan kérdések elé állították az emberiséget, amelyek máig is érvényesek s máig is sokban megválaszolatlanok. Tudod, hogy mi volt az ő legszebb forradalma? Igazi forradalma?

 

Hogy szeressük ellenségeinket.

 

A megbocsájtás! Ezt nem tudták neki megbocsájtani. A mózesi, a prófétai könyvekben a bosszú szerepel: szemet szemért, fogat fogért. Ez a Jézus (mondjuk most embernek őt, mert valóban hiszem, hogy emberi testben, emberhússal, ember-csonttal, embercsontvázzal és emberi agyvelővel létezvén létezett) bevitte a megbocsájtás erkölcsi és emberi fogalmát abba a rettenetesen zord gyakorlati értékrendbe, amely egyébként nem volt becstelen, csak sivatagi törvényekhez alkalmazkodott. Ezek közé, a kemény, konok s rendkívül komisz életviszonyokból kipáfrányzott törvények szigorába vitte rettegő mosolyával a megbocsájtás örömét! Olyan döbbenetet okozott vele, hogy föl kellett szögezni a fára! Mert Jézusig az emberiség történetében ismeretlen dolog volt a megbocsájtás tisztasága, ereje és fegyelme. A bűnbánat lehetősége. Az emberi lét folytathatóságának reménye. Egyszer csak megtörténik a csoda. A tünemény. Belép az életünkbe, tudati létünkbe Jézus, akit sokan Isten Fiának hívnak, és új törvényeket teremt, amelyek máig izgatják az emberi elméket, az emberi szíveket, és bizonyos vagyok benne, hogy mindig is izgatni fogják, mint az ős-rejtelem az elmét, mert az ember nem képes a maga teljességében, szépségében megvalósítani azokat. Mert létünkkel tudni e törvényt csak tiszta szeretettel lehet, és tovább mindig emberebb emberként.

 

Az Anyám-ciklusod óta, melyben megrendítő szépségű litániákkal dicsőíted őt, anyádat, gyakran hangzik föl verseidben Szűz Mária dicsérete. Ki neked ez az asszony, akit így tisztelsz: „Rózsa-asszony”, „Asszony-Teljesség”, „Akarat-virágzás”, „Ősasszony-Anyja”, „Aranyvirágkard-Asszonya”, „Emberiség-Anya” stb.?

 

Azt az asszonyt jelenti, aki megváltást tudott teremteni egy fiúban. De ha csak ennyit mondok, nagyon leegyszerűsítem a dolgot. Ő cipelte hasában, a szűz hártyagolyóban, a Megváltást.

 

Sors, sorsom, áldott: kinevetsz? Adj kevesebb átkot, több virágot! Mert velem általad üzensz! Én tudom, tudom én: Juhász Ferenc.

 

Miért érezted szükségét annak, hogy az 1510-es évek elejéről származó Nagyszombati kódex néhány részletét átmásoljad a Gyermekdalok című eposzodba?

 

Átírtam, hosszú-hosszú munkával, és még ma sem tudom biztosan, sikeresen-e. Ha az emberiség lesz oly ostoba és hülye, hogy elpusztítja önmagát (márpedig ennek gyakorlati lehetősége már végleg van)!, akkor minden (és ezért építettem én bele a kódexrészletet az époszba), amiben hiszek, mindaz, amit a megváltás csodájának tartok, értelmetlenné válik. Értelmetlenné válik, ha ez lehetséges, Isten, univerzum, Jézus, Mária szűzanyasága, az anyag, a létezés bármiféle erőfeszítése. A Gyermekdalokat csak a kritika értette félre, mert az voltaképpen a hit verse, de a negatív oldalról bizonyító, a pusztulás-vég megvalósultsága képzelet-történetéből, zöld burjánzás-látomásából sírja, hogy nem történhet meg az atombombák rózsa-robbanása, az embernélküli Földgolyótenyészet-Jövő, hisz akkor eddig sem volt értelme semminek. Nem egy megtörténendőnek a vágyálma tehát ez az éposz, hanem fordítva: a lehetőségek kétségbeesett konok, burjános figyelmeztetése! Ezért vettem át a kódexből néhány jellemző részletet, melyben nagyon sokszor fordul elő Mária neve, hiszen a Suso-könyv főleg Mária és Jézus története, keresztről való levételének története.

 

Ennek a Mária-tiszteletnek mintha ellentmondana A Sejtelem vándorai című költeményed, melynek darabbeli szereplői (a plébános és püspöke) alpári hangon élcelődnek a fogantatás szeplőtelenségén, hisz „Szűz Mária se volt szűz”.

 

De hiszen részegek, nem tudják, mit beszélnek! Segg-részegek! Akik megbotránkoznak a vers-játék e részén, káromlásnak tartják: nem tudnak jól verset olvasni. Félreértik, belemagyaráznak. Az Új Emberben kapott kritikáért nem sértődtem meg, mondhatom: becsületesebb, józanabb cikket ritkán írnak rólam. Azóta is őrzöm. Végűl is nem azt mondja-e a darabbeli Színész föloldásként, hogy „Borúlj rám Konok Istenem, / Kegyelmed: Borulat legyen, / hadd bújjak Ős-Szívedbe én”?

 

Véleményed szerint meddig terjedhet a költő szabadsága a szavak és kifejezések megválasztásában? Tekintettel kell-e lennie a közízlésre? Mivel a mai magyar lírában te alkalmazod a legtöbb obszcén képet, nemi hasonlatot, néhol különösképpen szokatlan nyelvezeted határát hol szabod meg?

 

Nekem a szavak: tiszták! A szónak csak jelentés-tartama, adás-akarata van, önmagában nincs hatalma. A szó önmagában való dolog, elvontan is dologi forma, mint a kő, vagy egy darab fa, mint egy tárgy: a kérdés, hogy mikor és mire használom? Nincsenek szennyezett szavak és nincsenek kifehérített szavak. Ez tévedés. Csak szavak vannak, és a szavakat az ember akkor és arra használja, amikor azokra a szavakra szüksége van, ott lángoltatja, élteti, ahol azokat mással nem tudja helyettesíteni. Én elhatároztam, hogy költészetemben (természetesen nem minden műben), ahol úgy érzem, a teljesen egyértelmű, sőt zártan „nyers” szó kell, olyan szó is, amit ma erjedten közönségesnek mondanak, azt a szót használom, élem, mert a vers törvény-akarata kívánja, kéri! Engem mindíg a szó cselekvő akarata izgat, az összefüggése az adott szövegben, viszonya a többi szóhoz és jelentéshez: a szó önmagában hazúg!

 

Egy évtizeddel ezelőtt már ültél ilyen ügyben „a vádlottak padján”. Emlékszem a József Attila sírja című versed és az Új Versek köteted körűl kirobbant köz- és magánfelháborodásokra, mikor az intrikák, a kicsinyes fojtogatások majdnem elhallgattattak és izzó kemencében süttettek volna meg a felbőszült kékharisnyák.

 

Igen, akkoriban nagyon védtelen voltam. De túléltem. Pedig olyan hatalmas örvény-kút égett körülöttem, hogy azt hittem, elégek, a tűz-üstben elszenesednek csontjaim. Csontvázam is hamu lesz! Akkor egy interjúban próbáltam válaszolni támadóimnak, idézve Bartók Bélát, aki a népdalokról írva: egy cikkében megjegyezte, hogy a népdalok sem szégyellték ezeket a tiszta, illatos szavakat. Miért szégyelljem én, aki a szegények közűl jöttem?

 

A szexualitás mégiscsak költészetednek egyik feszültségteremtő pontja, mivel talán az életednek is egyik feszültségteremtő pontja?

 

Igen. Ha így kérdezed: hadd válszolhassak csak tiszta igennel.

 

Azt vallod egy helyütt, hogy félelmetes depresszióban alkotsz, szinte önpusztító remeteségben. Ez a termékeny önkívület, ez az ihlet-kiváltotta szent láz nem okozott eddig pszichikai elváltozásokat? Hajlamos vagy a szkizofréniára?

 

Nem! De amikor írok, nem élnek agyamban a „zártság” törvényei. Olyan óriási bennem a szorítás, úgy tör fel belőlem a vers, mint vulkanikus láva, elborítja szememet, szívemet! Aztán a nagy tenyésző, tudatos robbanás után minden gyötrően, émelyítően kisimúl. Mint az álom pokoltüze. Mint a lelkiismeretfurdalás. És elsiratom vers-gyászomat, amit megírtam, vacogtatóan gyötör. Mint az átok a mesében!

 

Verseid újabban végtelen áradásúak, egy-egy Duna-folyam mindegyik, amely nem a szabályos útját követi. Ezt a parttalanságot nem találod túlságosan szilajnak, zabolátlannak? Nem akarod a születendőket szűkebb mederbe szorítani?

 

Költő vagyok, hát versek a dolgaim! Ez a vers-sejtburjánzás élteti az agyamat, tudatom szívét! De azzal a szerencsés vagy szerencsétlen természettel is megáldott vagy megvert az Isten, hogy óriás vers-szerkezeteken, világegyetem éposz-szerkezeteken töprengek! Ez nem értékítélet! Lehet nagyon sokat és hosszan írni: rossz költőként, és lehet nagyon keveset és röviden írni: lángelmeként. Nekem ilyen a gondolkodás-természetem. Különböző teremtésformák és teremtésfajták vannak: az enyém ilyen. Azt is mondják rólam, hogy újabban állandóan ismétlem magamat. Valóban ismétlésnek tűnhet sok minden, de hát nem bújhatok ki a bőrömből! Így, írván: ez majdnem elkerülhetetlen. Azt hiszem, minden alkotó embernél nagyjából így van ez. Hiszen a zene is folytonosan ismétel! Akár a barokk, akár a preklasszikus vagy a klasszikus zenét hallgatod, zeneszerkezeti-alakzatok újra és újra visszatérnek, fölcsipkéződnek dallamok, tűzözönként irgalmad irgalmára visszahömpölyögnek, hogy a végén búcsúzóul is körbe tekerődzzenek áhítat-eszméleteden, mint a szederinda a fán. Az ismétlés, a témák föllángoló változat-azonossága adja a mű lét-egységét, szerkezet-sajátságait. Egyrészt a mondanivaló kéri az ismétlés-látszatot, másrészt az ember, ha költő-agy: mindíg visszaér töprengő tudata tényeihez, a tárgyhoz!

 

Hisz bennünk is virágzik mindíg A teremtés, ahogy mi virágzunk A Teremtés Teljes Szívében.

 

Mi az álmod?

 

A művelt, mindenre tisztán nyitott, szív-fogékony és elme-fogékony, jóság-fogékony ember, aki mindenkivel kész a párbeszédre és aki mindenkivel szemben meggyőzően tud érvelni igaza mellett.

 

Annak az embernek azonban nem szabad kirekesztenie magából a vallás, a hit ismeretét sem, a kereszténység megértését sem, különben hogyan volna képes a hívő emberrel való párbeszédre?

 

Amíg nem töprengünk gyötrelmes tisztasággal a vallások keletkezésén, létén, lényegén, az elporladott valahai és mai emberiség transzcendens hitének és képzeletének valóságán, addig nem tudunk szólni azokról az izgató kérdésekről, amelyek napjainkban hol az istenhit kihamvadásával, vágyával, vagy hiányával égnek, hol az Isten létével vagy nem-létével gyötrődnek. A nyitott-elméjű s szívű ember mindent elfogad, ami a világot, a teljes létet bárhogyan és bármilyen formában mondja! Minden eszmélet-kristály a teljes lét egy lángoló cserepe!

 

Ilyen embernek tartod magad?

 

Mindent, amit lehet, elolvasok. Meglepődhetsz, még az olyan lapokat is, mint a Teológia. Lehet, hogy az a folyóirat egy egyházon belüli irányzat ige-kürtje. Nem tudom, de mindíg olvasom, mert érdekelnek az ottani kérdések. Mindenekelőtt az, hogy magába tudja-e emészteni a vallás, az egyház azokat az új tudásokat, amiket korunk tudománya és tudás képzelete tudott meg a Lét szerkezetéről, részleteiről? Az Új Embert is rendszeresen olvasom. Egyszer Ijjas Antaltól közölt ismertetést a lap: Szabó Ferenc SJ Henri de Lubac az egyházról című könyvéről. Rendkívül fölizgatott a könyv. Ijjas Antal elmondja ismertetésében, hogy Teilhard de Chardennal megtörtént az eretnek szembenézés: a szerkezetében, szemléletében megmerevedett egyház nem-omlik-e össze ma? Kibírja-e azt az össznyomást, amit a fizika, a makrofizika, mikrofizika, magfizika, matematika, orvostudomány, biológia, sejtbiológia, molekuláris biológia, genetika, tehát a természettudomány anyag-tudása mond ma az anyagi emberlétről s a világmindenség anyag-hitéről? Be tudja-e építeni ezt az anyag-istenséget mondó anyag-tudást a maga (ezt nem fölényeskedve mondom, hanem becsüléssel), a szó eredeti értelmében: dogmatikai rendszerébe? Hogy tud-e találkozni a tomizmus, ez a roppant finom, gótikus csipkézetű dogmaszerkezet eszme-rendszer, ami már teljesen megcsontosodott és élettelen szerkezet, ezzel az egyetlen anyagkutatás-titokkal?

 

Nagy Szent Albertről vagy Duns Scotusról jobban el tudom képzelni. Bizonyos tekintetben még Bonaventurát is felemlíthetjük.

 

Én Assisi Szent Ferencet mindenkinél „virágosabban” szeretem. Nekem ő ma is tökéletes ember: szabad, tiszta lénye: a szolgáló emberség buja, illatos, dühödt virágoskertje. Az érdekel tehát, hogyan tudja az egyház a mindíg új és változó valóság-megtudást beleépíteni a tomizmus rendszerébe? Amely máris erjeszti, tördeli, válságának egyik okozója. Vagy pedig hagyja, hogy a kettő: egyház és a Létről megismert anyag-valóság egymás mellett éljen? Minek a haláláig? S mivel Ijjas Antal azt írta említett cikkében, hogy Szabó Ferenc könyve De Lubac kapcsán erről a tudathasadásos kettősségről szól, erről a kínzó feszültségről, amit még mindíg nem bírt feloldani ez a létforma, melyet egyháznak mondunk, el akartam olvasni a könyvet. Írtam az Új Ember szerkesztőségének, és kölcsönkértem a könyvet. Háromnegyedrészt el is olvastam, nagy érdeklődéssel, nagy izgalommal.

 

Kaptál-e vallásos nevelést? Honnan való jártasságod a hit kérdéseiben?

 

Nem. Szüleim munkások voltak, és csak úgy vallásosak, ahogy általában a faluról beutazó munkások azok. Katolikus lettem a keresztségben. Iskolás koromban, ahogy azt szokásként tenni kellett: húsvétkor, karácsonykor, pünkösdkor gyóntam és áldoztam. Katolikus lévén hittant az elemi iskolában, a polgári iskolában, és a kereskedelmi iskolában tanúltam. Nagyon magányos gyerek voltam (ez kiolvasható a verseimből) és nagyon sokat olvasó kamasz. Ennek okait fölsorolhatnám: apám rendkívül jó, szép, okos természetű, áldott ember volt, de rettenetesen ivott, mert tüdőbajos, tüdőrothadásos lévén: nagyon félt a haláltól, aztán rágott, száraz kenyérként bennünket a szegénység, idegzetünket és mosolyunkat zabálta a kiszolgáltatottság. Vacogtunk vérben, verejték-gyötrelemben. Bejáró diák voltam Budapestre. Bejöttem reggel ötkor vonattal az iskolába és hazamentem este hat óra felé. Az iskolának fél kettőkor vége volt, akkor még nem indult vonat Biára, hát jártam a várost. Napközi otthonok, köz-ebédeltetések, a gyerekekkel való tanulószobás foglalkozások nem léteztek. A vonatindulásig hol ücsörögtem volna? Vagy a gellérthegyi Szikla-kápolnában, mert ott melegedni lehetett, a barlang-barnaság gyertyaszagú, tömjénfüstszagú, virágszagú, gyónás-szagú homályában, vagy a Széchényi és a Szabó Ervin Könyvtárban, vagy az antikváriumokat bújtam, ahol jól ismertek és mert szerettek, beengedtek a raktárba nézelődni. Kotorásztam a könyvek között, s így találtam rá és vásároltam meg tíz-húsz fillérért számos olyan könyvritkaságot amiket ma is áhítattal olvasok. Eszmélkedésem pillanatától fogva szerettem a Bibliát, különösen az Evangéliumokat, de e kutatás-magányok csöndjében és a szorongás-szegénységében találtam meg Szent Ágostont, értem el a misztikusokhoz, Avilai Nagy Szent Terézhez és azokhoz, akiket a dogmatikus egyház talán eretnekeknek tart: Eckehard mesterhez, Jakob Böhméhez, Ruysbroeckhez, Swedenborghoz. Ezek az olvasatok, a való és képzelt világról való folyamatos tűnődéseim vezettek el ama erkölcsi és szellemi erővonalakig, meggyőződésekig, vállalásokig, amelyekről itt most oly hosszan és szívesen beszélgettünk.

 

*

 

Juhász Ferenc önmagának is állandóan újabb és újabb kérdéseket tesz fel, nem elégedik meg az eddigi válaszokkal, a régi és az új kérdésekre egyaránt friss keletű válaszok után kutat. Még mindig önmagát próbálja, mint a népmesék legkisebb legénye, aki a bajvívás minden tétjét állja, mert igényt tart a jutalomra. A legkisebb s a legbölcsebb fiú, aki legtöbbször a lényegeset cselekszi és a legalapvetőbbet kérdezi, hiszen mióta a világ világ, mindenki erre törekszik: kihívja a sorsát, faggatja a létét. Legutolsó kötetében írja befejezésül: „Próbálgatja szívemen az Isten: mit bírok még? Próbálgatja sorsomon az Isten: mit tudok még? Tudok-e élni még? Tudok-e halni már? Tudok-e lenni még, tudok-e nem lenni már?”

 

A költészet megközelíthetetlen szíve^*

GARAI G.: Nem először járok Juhász Ferenc írószobájában, mégis most, amikor erre a látogatásra készültem, azon tűnődtem, hogy is indítsam a beszélgetést. Eddig azokat az írótársaimat, akiket volt alkalmam ilyen ügyben meglátogatni, arról faggattam, miért ilyen a szobájuk, miért van ez, miért van az, tehát az enteriőrrel kezdtem, gondoltam, hogy esetleg itt az ekszteriőrrel fogom kezdeni, hiszen Juhász Ferenc ablakából gyönyörű kertre látni, amit gondolom, ő maga ápol, gondoz és szeret. De aztán most, ahogy ismét körülnéztem, mégiscsak másképp döntöttem. Azzal szeretném kezdeni ezt a beszélgetést, hogy a te szobád, a te írószobád falán láthatók azok a képek, nagyon jó minőségben fölnagyítva, amelyekkel egyébként, ha jól emlékszem az Anyám című köteted – illetőleg hosszú versed, hogy a te műfajmeghatározásodat használjam – illusztrációjaként találkoztam. Ezek nekem nagyon rokonszenves képek, olyan kedves emberek láthatók rajtuk, annyira úgy érzem, hogy otthon vagy köztük, és mégis valahol – ha jól emlékszem, az Írás egy jövendő Őskoponyán valamelyik prózai írásában – azt írod, hogy nem szeretted a szülőfaludat. Te vagy az első olyan népi költő, most ne érts félre, nem rögeszmés kategorizálásként mondom, hanem úgy, hogy paraszti, népből származó, tehát te vagy az első ilyen magyar költő, akivel találkoztam, s aki nem szereti a szülőfaluját. Hogy van ez?

 

JUHÁSZ F.: Hadd kezdjem azzal válaszomat, kedves Gábor, hogy nem sértődöm meg, ha népi költőnek nevezel, de azon sem sértődöm meg, ha urbánus költőnek mondasz. Én a költészetet nem e két kategória szerint osztanám meg, és osztottam meg, sem költészetem gyakorlatában, sem az élet gyakorlatában, sem eszmélkedésem történetében. Nagyon sokszor és nagyon sokat beszéltem már arról, hogy miért nem szeretem a falumat. De hozzá kell tennem azt a nem kérdőjeles és nem is felkiáltójeles, de mindenképpen zárójeles mondatot, hogy senki falumbeli embert, aki ott született, valaha élt és jelenleg is ott él, azzal, amit mondandó vagyok, megbántani, vagy megsérteni nem akarok, hiszen ez a nem-szeretem nem az emberekre vonatkozik, mondhatom azt is, hogy ez az odatartozás-hiány, hogy így megfordítsam a fogalmat, nem az emberekre vonatkozik és nem születésem tárgyi helyére, valóságos helyére! Ennek talán leginkább és legerőteljesebben a gyerekkor emlékeiben, a gyerekkor emlékrétegeiben, vagy rétegződéseiben, réteggyűrődéseiben található meg a képlete, mint ahogy egy őskőzetben a csiga lenyomatát a sziklák közt mászkáló gyerekember, vagy a kutató megtalálja. Az a falu, amelyben születtem: különleges-létű és létformájú falu volt, egészen a felszabadulásig, tehát 1944 karácsonyáig. A szülőfalum Bia, most Biatorbágynak nevezik, voltaképpen két falu, időnként közigazgatásilag egyesítik őket, időnként különválasztják. Most Biatorbágy. Nos, ez a falu a fölszabadulás pillanatáig nagyon furcsa képződmény volt. Magában hordta, szívében őrizte, sőt léte kiteljesedésében és léte formájában is a feudálkapitalizmus klasszikus formáit, ráadásul az egyházi feudálkapitalizmus klasszikus formáit! Ez a képződmény azért volt nagyon furcsa nekem, és azért volt nagyon furcsa ennek létét később az eszmélettel tapasztalni (tehát nem a gyerekkori élményeket földolgozva, akkor, gyerekkoromban, hanem később eszméletileg is), mert ez a falu Budapesttől csak húsz kilométerre van. Falum egy óriási Metternich-birtok közepén feküdt, s ezzel már létében is hordozta és létében is őrizte e nagybirtokok minden szörnyűségét, minden embertelenségét: a termelési formáktól a szombat délutáni kilovaglásokig. A falunak voltak, mint a nagybirtok faluközpontjának, pusztái, olyan pusztái, ahogy ezt létformájában és állapotaiban Illyés Gyula A puszták népében megfogalmazta. Ennek a falunak fele sváb volt, a fele úgynevezetten magyar. Ezt csak azért mondom, mert ők nevezték így. A svábok katolikusok voltak, a magyarok reformátusok.

 

GARAI G.: Te milyen vallású vagy?

 

JUHÁSZ F.: Katolikus. A svábok általában kisbirtokosok voltak, vagy egy-két holdas emberek, gyárimunkások, akik proliföldeken gazdálkodtak. Ezek a proliföldek fél holdat, egy holdat jelentettek. Volt ezeknek az embereknek egy kis szőlejük is. A falu alsó része, a magyar, nyolc-tíz holdas kisgazdákból állt. De a dolognak nem is ez a lényege, a dolog lényege az, hogy ez a falu szellemében és természetében épp konzerválódott feudálkapitalizmusa miatt a kiválni akarót és a kiválni akarást gyűlölte: hitem szerint és eszméletem szerint! Én mindig kiválni akartam, mindig el akartam jönni, nem a faluból és nem a falutól, de más akartam lenni, mint amire születésem, és a szülői elképzelés eleve rendeltetett. Ennek a mássá-lenni-akarásnak a híre természetesen el is terjedt a faluban. Ezért egész gyerekkoromban, kamaszkoromban és legénykoromban rendkívül sok és nagy megaláztatás ért az emberektől, az ott-élőktől. Nem akarok példálózni. Nagyon sokat jártam Bián kőművesmunkára, napszámba, különböző emberekhez, gazdákhoz, a nagybirtokra. E munkában, munkahelyeken a megaláztatás különböző és mégis ugyanazon formái értek. Nyilvánvalóan ezek fölhalmozódása és a kiválni-akarás ellenzése volt az, ami bennem ilyen erős ellenszenvvé, ilyen dacos nem-rokonszenvvé nőtt! Még azt is mondhatom, hogy az ember szívében, mint mindenre, az élet minden gyötrelmére, örömére vagy bánatára, de főleg gyötrelmére és bánatára keres föloldást és akar föloldást! Én a visszafelé-utat, tehát az emberek szívéhez való utat mindig próbáltam keresni és most is keresem. Mondják, sokat és sokszor, hogy én mindig a halottakról írok, nagyon sokat írok temetőkről. Igen, létem elemi izgalma is a halottak! Is, ezt a szót nagyon aláhúzom, kétszer, piros vagy kék ceruzával. De én a csontvázakon, csontokon át, a temető csöndjén keresztül gázolva próbáltam visszamenni a falumba! Meg is találtam az „alvilági utat” és vissza is találtam az emberek szívéhez. De hát az elszakadás óta eltelt már huszonöt esztendő.

 

GARAI G.: Az előbbi válaszod során megütötte fülemet egy fél mondat. Arról beszéltél, hogy szüleidnek volt valami elképzelésük arról, hogy mi legyen belőled. Nem tudom, hogy a hallgatót érdekli-e, de engem nagyon érdekel, hogy mi volt ez az elképzelés, mit akartak ezzel elérni, hogy tervezték a sorsodat?

 

JUHÁSZ F.: Édesapám, ezzel nem mondok újat: kőműves volt, aztán altiszt lett egy festékgyárban, ahogy ezt Apám című versemben megírtam, édesanyám cselédlány volt, majd háztartásbeli lett, amikor férjhezment. Azt is megírtam nagyon sokszor már, hogy anyám egész életében nagyon sokat olvasó asszony volt és apám nem szerette a könyveket. Én akkor értettem meg és akkor tudtam meg agyammal és szívemmel apám halálát, már halála előtt, amikor 1949 őszén, vagy telén, először kért tőlem életében vastag könyvet, hogy elolvassa. Akkor adtam nagy fehér kezébe Thomas Mann József és testvérei című regényét, illetve Móricz Zsigmond Rózsa Sándorát, amit apám el is olvasott! Ebből a „halál-olvasásból” megértettem, hogy életéből már nem sok maradt hátra, hogy rövidesen meg fog halni! Apám nem akarta, hogy tanuljak. Apám azt akarta, hogy ipari munkás legyen belőlem! Vagy a Magyar Optikai Műveknél, vagy a Gamma-gyárban, legyek műszerész vagy elektroműszerész, hiszen akkoriban ez volt a két leghíresebb és legfontosabb szakma. Édesanyám azt szerette volna, ha községházi tisztviselő leszek. Gondolkodásában és eszmélkedésében ez volt a legnagyobb rang, amit egy magamfajta falubeli fiú elérhet. Tehát: apám taníttatni nem akart, valahogy (úgy emlékszem) el is intézte, hogy a Magyar Optikai Művekhez kerüljek inasnak. Én meg addig kértem édesanyámat, hogy tanulhassak, amíg ő rábeszélte apámat az iskolára. Így kerültem kereskedelmi iskolába, polgári iskola után, Budapestre. A Márvány utcai Kossuth Lajos kereskedelmi középiskolába. Az előbbihez csak annyit: én ezt a falut, Biát, ezt a visszatérést gyermekkorom falujába szeretném újra és mégegyszer megfogalmazni! Méghozzá (és nem furcsálod, ha tőlem hallod): klasszikus módon, klasszikus formában akarom megfogalmazni azokat a létformákat, élményeket, hiteket, ábrándokat és kiábrándulásokat, a tájat, azokat a tájformákat, amikben nőttem és amikkel felnőttem. Klasszikus forma alatt a magyaros versformák valamelyikét értsd! Hiszen egész költő-létemet nagyon izgatja és egyre jobban izgatja, hogy lehet-e, tudjuk-e a magyaros versformákban a kor lényegét és lényegi tartalmait kimondani? Lehet-e okosan használni, és lehet-e szépen használni a magyaros versformát, úgy, hogy a vele épült vers ne legyen anakronisztikus, ne legyen avitt, ne legyen modoros, ne legyen behavazottan vagy elzsírosodottan múltszázadbeli.

 

GARAI G.: Már elnézést, hogy „bátran a szemedbe mondom”, úgy érzem, az Anyámban, A halottak királyában, A tékozló ország igen sok részletében, de az egészében is – bocsáss meg, hogy itt magyarosról szólván azt mondom: a lazán anapesztizáló hosszú sorokban, mert azért azt is lehet integrálni a magyar költészetbe – ha valaki sokat tett ez ügyben, akkor az te vagy. De hadd lépjek vissza az írószobába, ami tulajdonképpen csak most az írószobád: míg Erzsike élt, úgy tudom, a másik szoba volt a tiéd. Egyszer, ha jól emlékszem, 1971-ben az Írószövetségben volt valami rendezvény, majdnem biztos, hogy 1971-ben volt, mert Váci már nem élt és Erzsike még élt, sőt akkor készültetek el gyönyörű, ízléses új lakásotokkal. Én a Szövetségben javasoltam, hogy fogadd el sofőri szolgálataimat, szívesen elviszlek haza, te elfogadtad és nagyon kedvesen meginvitáltál az otthonodba, és akkor kb. azzal az érzéssel mentem én el tőletek, hogy úgy látszik, nem feltétlenül muszáj, hogy mi magyar költők szerencsétlenek, balsorstól, tragédiáktól körülzártak legyünk, hiszen itt vagy te, aki ennyi küszködés után nagyon jó formában vagy, megírtad már addigra A halottak királyát; és akkor Erzsike is nagyon kedves volt és vidám; mondom, nagyon jó érzéssel mentem el tőletek, arra gondolván, mégiscsak itt az országnak egyik legnagyobb költője harmonikus életet él, otthonában, feleségével s boldogan. Ezután jött a tragédia. Tudsz erről beszélni? Ne kérdezzem?

 

JUHÁSZ F.: Nyugodtan kérdezz! Tudok róla beszélni, merek róla beszélni! Hiszen úgy érzem: kötelességem is beszélni szerelmes múltamról és erről a halálról. Nemcsak neked, de versben is! Nem beszéltem még eleget, nem szóltam még eleget, nem mondtam még eleget! Ezt a halált, ezt a nagyon nehéz halált nem tudtam még magamból kisírni, kiordítani! Meg kell mondanom, folyamatosan gyötör, az évek múlásával egyre konokabban (hiszen 1972. december 14-én halt meg Ő, majdnem három esztendeje), egyre keményebben és egyre komorabban gyötör nemcsak halálának módja és halálának természete, hanem halálának oka is. És gyötörnek mindazok a tényezők is, amiket említettél. De egy folyamatosan lángoló és újra és újra legyőzhetetlenül föllángoló önvád is van bennem! Önvád, vad, kegyetlen, amelynek igazságát vagy igazságtalanságát keresem! Meg kell mondjam neked, amit tudsz, és amit említettél is, hogy Erzsike beteg volt. Tiszta, bájos és emberséges lény volt Erzsike, s ezzel megint nem mondok újat, hiszen ezt is tudod. De ha a betegsége, ahogy az orvosok mondják és mondták ezt annakidején: manifesztálódott, tehát föllángolt, akkor betegsége, a betegség más fázisba, más időszakba robbant át. Akkor nehéz volt az életünk, és nagyon nehéz volt, tudom, az ő élete is, hiszen az ilyen elmebeteg nemcsak azzal beteg, hogy beteg, hanem azzal is beteg, hogy rettenetesen megszenvedi emberkörnyezete szenvedését és saját betegségét! Az a betegség-állapot, amelyben Erzsike is szenvedvén pusztult, sivárult, tudatos betegségforma. Ő tudta, hogy beteg, és azt is tudta, hogy legyőzhetetlenül beteg, hiszen talán azért is lett öngyilkos. Megmondhatom, ez a vele való, halálával-verekedésem, vagy lelkiismeretemmel-verekedésem, ez öngyilkos ténnyel küszködésem még nem győződött le! Hosszú verset kezdtem írni. Ebben megpróbálok mindent elmondani életünkről és erről a létről. Ne époszra gondolj, de olyan siratóra, vagy hosszú versre, mint amilyeneket a XVIII. században írtak, konok és kemény versre, valamiféle leszámolásra, nem, nem vele, hanem önmagammal! És ha már kérdeztél, azt is megmondhatom, nagyon-nagyon sokszor nevetnek rajtam és nagyon sokszor kinevetnek élethitemért! De én ezt a hitemet föl nem adom! Hitemet, hogy a személyes tragédia, egy ember életében (hiszen minden embert, költőt ér és érhet személyes tragédia) nem lehet a költő tragédiája, a költészet tragédiája. A személyes tragédiák nem válhatnak költői tragédiákká! Ez nem kell hogy szívrohamként ütve égjen és nem lehet törvényszerű! Van a magyar költészetben egy nagyon régen élő, nagyon virágzó és nagyon burjánzó, vad betegséggel burjánzó téveszme, vagy téveseszme (ha már erről a betegségről beszélünk), amely azt súgja sziszegve szívünkbe, azt hiteti el eszmélő agyunkkal, vagy azt akarja elhitetni sokszor elárvult szívünkkel, hogy az igazi magyar költő az önsorsrontás vitéze, bajnoka, hogy az igazi magyar költő az önsorsrontás létformáival tudja csak megvalósítani önmagát. Én ezt nem hiszem, nem akarom, nem tudom és nem fogom elhinni, hiszen a világ más népeinek és nyelveinek költői és költészetei ennek az ellenkezőjét teljes erővel és hatalmas teremtő hittel és fenséggel bizonyították. Szeretem ezt a XVIII. századi szót: fenséggel! (Ez alatt nem fensőbbséget, hanem valódi fenséget értek, tisztán, úgy ahogy Kazinczy Ferenc, vagy Bessenyei György használta és égte a szót.) Igen, fenséggel mondhatom, hogy az emberi kiteljesedés és a költői kiteljesedés tűzforrása nem a költő személyes létének, eszméleti létének, fizikai létének korai lerombolása, leromboltsága, vagy önmaga elpusztítása! Nem hiszek ebben! Azt hiszem, hogy sorsunkat akkor teljesítjük be mi magyar költők igazán, te, én, kortársaink, ha életünket teljesen élve és bőséggel használva, a teljes életidőt is élve dolgozunk, ameddig a természetes halál (hiszen feleségem nem természetes halállal halt meg!), ameddig a természetes halál a földbe nem kér minket.

 

GARAI G.: Egyetértek veled, nagyon örülök, hogy ezt tőled hallom, tulajdonképpen nem tudtam, hogy még ebben is egyetértünk.

 

JUHÁSZ F.: Azt hiszem, a legtragikusabb sorsú költőknek, a magyar költőknek, költőinknek is elemi éhsége, elemi indulata volt a boldogságvágy. Vágyódunk a tiszta boldogságra! Te is, én is, mindannyian a világon. Én lassan harminc esztendeje „csinálom” ezt az átkozott vagy áldott mesterséget, s nem csitul szívemben a boldogság-vágy erjedése. Most szerkesztőként is nagyon sok fiatal költővel találkozom, s velük szinte csoportos tömegesedéssel föltolulnak ezek a gyászárnyékú negatívumok. E fiataloknak állandóan mondani kell azt is, hogy nem szükségszerű és nem törvényszerű az önsorsrontás, még akkor is, ha sok az előd, sok a példa, a gyászgomolygású, a költészetben, más nemzetek költészetében, Gérard de Nervaltól Szergej Jeszenyinig, Csü-Jüanig vagy a magyar költészetben Balassi Bálinttól Ady Endréig, vagy Ady Endrétől az áldott és szerencsétlen József Attiláig! Ez is megtörténhet. De egy sors csak egy sors, és egy sors, ha más megismételni akarja: hazugság! Mindenki csak a saját sorsát élheti és csak ezzel tudja kiteljesíteni önmagát!

 

GARAI G.: Az írásaidból, nemcsak verseidből, de versprózáidból, hogy ismét a saját műfajmeghatározásodat használjam (egyébként teljesen indokolt műfajmeghatározások), azt látom, hogy te is rengeteget küzdöttél a depresszióval, a depresszióban és természetesen a depresszió ellen. Véletlenül ez is összehozott minket: nekem az elmúlt években szintén rettenetesen kísértő depressziós korszakaim voltak. Megmondom őszintén, odáig nem jutottam, egyszerűen képtelen lennék azt hiszem odáig jutni, hogy elvessem az életemet, de voltam ebben az időszakban olyan mélyponton, hogy egy kicsit vagányos pestiesen fogalmazva azt mondtam: adnék egy húszast annak, aki szívességből agyonver. Na most, te hogy küzdöttél meg ezzel a szörnyeteggel?

 

JUHÁSZ F.: Ha szervezetileg (a szervezeten a biológiai szerkezet minden alkotó részét, rész-egységét értsd, így az agyvelőt is) egészséges embert üt meg deres vasával a depresszió, akkor ki tudja védeni ezt a fagyos vasütést, meg tud annak sújtó kardjától menekülni! De meg kell keresni a depresszió okait. Ez ok-keresés ideje rendszerint nagyon hosszú. Megmondhatom, a nagy, igazán nehéz és vétkesen súlyos depresszióba 1958-ban hulltam. Ez a vad depresszióm két, vagy két és fél esztendeig verejtékeztetett, gyötört lángjaival.

 

GARAI G.: Feri, az előbb mondtál megint valami nekem nagyon fontosat. Hogy a költő, ha igazán az, akkor a hozzátartozója halálát túl kell hogy élje, meg kell hogy írja, valahogy így mondtad, ha nem is szó szerint. Na most tartozom neked azzal a vallomással, hogy amikor anyám meghalt ez év június 2-án és eltemettük június 11-én, akkor tőled és Illyés Gyulától kaptam tulajdonképpen hosszabb – szóval egy-egy féloldalnyi levelet, és akkor te azt írtad, most nem tudom szó szerint idézni, de valami ilyet: írjál tovább, énekelj tovább, ez benne volt a levélben. És akkor én azt mondtam, hogy csaknem a könnyekig meghatott Juhász Ferenc, akivel én ezt a potenciális barátságot alig éltem, csak úgy talonban volt nekem mindig, hogy mi barátok is lehetnénk, és Illyés Gyula is írt, akitől rengeteget tanultam, meg te is tanultál, meg mások is tanultak. Ketten fogtak tollat, Juhász és Illyés, aki nem ismerte anyámat személyesen, csak hallott róla, és akkor az elindította az én kimászásomat a nyomorúságból.

 

JUHÁSZ F.: Egész életem bizonyította (és bizonyítja ma is), hogy a szeretet, valakinek a szeretete, tisztelete, emberi szeretete, munkáinak szeretete, műveinek szeretete, létének szeretete: (és ezt nagyon kemény sorssal tanultam meg és nagyon sok keserű tapasztalattal) nem a folyamatos vagy folytonos, az állandó együttlétben és együttléttel testesül meg. Van egyfajta sejtelemsugallatú, immanens, elvonatkoztatott, de mindig jelenlévő, létünket átható, sugárzó szeretet is, amely őriz, mint a középkori himnuszok, amely, mint a számontartó vallomás, késő vallomás-vágy, mindig figyel a másikra, figyel annak munkájára, szívére, élőire és halottaira. Az ismert titkos szem, amely mindig néz! Azt hiszem (és ezt megint létem buján gazdag keserű tapasztalatából és burjánzó szép tapasztalásából tudom), hogy mindig lehet segítség! Ez a „bolond” hitem költő-létem teljes vallomása is, és mindig élő vallomása lesz! Még akkor is, ha romantikusnak mondanak, még akkor is, ha már „konzervatívnak” mondanak e boldog hitemért. Hiszem és tudom, hogy mindig van segítség, Gábor, hogy mindig van, ha nem több, egy ember, ha nem több, talán két ember, akinek csöndes szíve nagyobb segítséget küld esendő szívünknek gondjában, bajában, szégyenében, vagy szánalmában, mint az az ordító szeretet, amely oly sokszor hazug, amelyről oly sokszor bebizonyosodott nehéz életünkben, hogy mennyire hazug! Az előbb beszéltünk a depresszióról. Nyírő Gyula professzor annakidején, a Neurológiai Klinikán minden reggel bejött a szobámba. Mosolyogva biztatott kedves felnőttséggel, okos, ősz, ifjú öregként, hogy meg kell értenem valamit. „Meg kell értened, fiam, mondta, őszen mosolyogva, jobb mutató ujja hosszú fehér hegyét izzadt homlokomra forrasztva, hogy a depresszió megunja önmagát, a depresszió kifárad, a depresszió unatkozni kezd, egyszercsak váratlanul elfoszlik, abbahagyja önmagát!” Ha van annyi türelmed, benti erőd, belső erőd és hited, a legnagyobb gyötrelmek lángjaiban, a legnagyobb fáradtságok kőhasábjai alatt heverve (hiszen a depresszió irgalmatlanul fárasztó), hogy az elfoszlás-pontot kivárd, kibírd valahogy, elviseld szörnyű szégyeneidet, elviseld (hisz költők vagyunk) az írni-nem-tudást, akkor a depresszió megunván önmagát, fölszívódik, mint testen az ütés bevérzése, egyszercsak abbahagyja önmagát, megszűnik, eloszlik, mint a vastag köd. És az új teremtés kezdete ez! Hadd szóljak most egy közös, nagyon kedves barátunkról, valakiről, akit mind a ketten emberként és költőként is tisztán szeretünk és tisztelünk, Vas Istvánról. Pista nekem akkor mondott valamit! Tudod, az én depresszióm abban lényegült létem-ellenessé, hogy nem tudtam fogalmazni, nem tudtam érvényesen egyetlen sort sem leírni! Erzsike rászoktatott akkor, hogy füzeteket vegyek. Ötvenfilléres irkákat vettem. Kockás irkákat, elsőosztályos számtanfüzeteket, mint az elemi iskolások! Erzsike azt mondta akkor nekem, hogy mindent le kell írni! Ő lángelméje volt valaminek! Igen, Erzsike! Szeretném most megírni a hosszú vers-siratóban lángelme-lényét. A tündérit! Túl vad hiányán, túl kárhozatomon és gyászomon, azon, hogy léte nélkül, akármilyen gyötrelmes volt is léte és akármilyen kegyetlen volt is léte, perzselő pusztulása, sivatag-pusztasága, akármilyen kegyetlen volt is halála, halál-szivárvány léte nélkül kiszolgáltatottabb vagyok, önpusztította teste, önkéntes halála után most ebben a három esztendőben, mint voltam létével és életében. Pedig elég sok gyötrelmet és gyötrettetést hurcolt szívében és lángolt kifelé szívéből. Ő arra tanított engem, mint anyja a kisgyereket, azt mondotta nekem mindig, hogy mindent írjak le, ami eszembe jut! Nem tudok eléggé hálás lenni neki, transzcendens lényének, vagy csak már kopasz csontjainak, kontyos csontvázának, fehér emlékének dacosan kemény és konokul fegyelmező szerelmes-szidalmú, gőgös, értem-gőgös, rám-gőgös mondataiért! Akkor megfogadtam mosolyos, szorongó tanácsát és mindent leírtam, ami örvénylett zaklatott koponyámban. Azokban a füzetekben (talán húsz füzetben) éposztöredékek vannak, hatalmas verslehetőségek növénymagvai, virágmagvai, amik majd kicsíráznak, kivirágzanak egyszer, ha égni és zöldellni fölgerjednek. Igen, Erzsike lángelméje volt valaminek, és ezt szeretném végre kimondani: a fölismerésnek! A ráismerésnek, a figyelmeztetésnek, a rászólásnak volt a lángelméje Ő, nagy égő elfogultsággal, nagy égő szerelemmel és nagy égő szenvedéssel! Hadd fordítsam vissza egy pillanatra szavam szavaid felé, vagy szíved felé. Azt hiszem, Gábor: a gyásszal, akármi szörnyű gyász az, vagy akármi gyönyörű gyász az, hiszen többfajta gyász van, nem lehet betelni! Csak a törvény része a gyász! És a törvény természete, akarata: hogy a gyász nem lehet végleges! A gyász az élet része lehet csak, mint ahogy hitem szerint kegyetlenségében gyönyörű része is. Ez nem negatívum, ez nem létértelmezési negatívum, mert ennek fordítottja igaz törvényszerűen. Az életfolyamat a halál része csak! A Halál része! A halál állandóságának virágzó része. E végső törvény és első törvény fölismerése, e teljes lényegiség törvényszerű fölismerése tanított engem arra, hogy ezt mindég és újra és újra meg is fogalmazzam. Nézd, én egyszerű emberek között nőttem föl, egyszerű emberek gyereke vagyok. Nagyon sok halált láttam, nagyon sok halált éltem meg. Falunkban (talán hogy megszoktassák velünk ezt a másik állapotot), nekünk, gyerekeknek minden halottat meg kellett nézni! Kicsi korom óta koporsók mellett álltam, aztán koporsókat vittem ki tántorogva a házakból, aztán halott-szagú koporsók alatt görnyedeztem botladozva a temető felé a kocsiúton, aztán koporsókat cipeltem a sírokhoz, aztán koporsókat eresztettem le a sírokba! Na, ne gondold, hogy reggeltől estig ezt csináltam! De minálunk így szokták. Az embernek pici társai, óvodástársai, iskolástársai, barátai haltak meg, fiúk, lányok. Őket, barátaimat, barátainkat mindig nekünk kellett eltemetni. Én meg is szoktam a halált, de ez a halállal való együttélés, ez a halállal való mindig-együttlét nem halálhitet jelent, de élethitet. Pontosan a fordítottját! A fordított halált! Az élet-arcút!

 

GARAI G.: Hát ezt próbáltam megérteni belőle magam is.

 

JUHÁSZ F.: Igen. Tűnődöm sokszor, ha halállal-beszélő, halál-testű írásaimról írnak: miért nem értik meg azok lelke lényegét? Lehet, a meg-nem-értés oka a pontatlan fogalmazás? De hát én próbálok mindig pontosan fogalmazni. Mindig pontosan akarok fogalmazni! Soha nem felejtem, ahogy nagyanyám meghalt! Halála formáját, tényét, módját megírtam az Anyám című hosszú versemben. Ahogy feküdt a picinyke ráncos sorscsomag, fagyott sejtelemrózsa, halálszagú szőrös rejtelem-nárcisz koporsójában a ravatalon és ahogy vele-korú társai, asszonytársai, hetven-nyolcvan-kilencven éves öregasszonyok körülülték a koporsót. Árvaság, félelem, halál-ütöttség, szégyen, riadalom nélkül, a lét természetességével tudták, hogy ez a halál is az élet boldog folyamatos része, hogy nemsokára bizonyára ők is részei lesznek e folyamatosságnak. Halottvirrasztó látásuk csak megerősített és biztatott ama hitemben és tudatomban, hogy költő-töprengéseim halálhite, halál-élete, halál-látomása, halál-tudata igaz. Mert élet! De hadd beszéljek újra Vas Istvánról, hisz az előbb említettem őt, csak nem fejeztem be a mondatot. Akkor Vas István ezt mondta nekem a Szépirodalmi Könyvkiadó folyosóján: „Feri, ne légy gyáva (és ez, ha vert is a víz, fagyasztott is a dacos gőg, hánytatott is ökrendeztetve az önundor szégyene, a depresszió legyőzésének része volt), ne félj attól, hogy most talán rosszabb verset fogsz írni, mint azelőtt, hiszen te azért nem írsz, megalázódva azért hallgatsz, mert attól félsz, hogy verseid rosszabbak lesznek. Az új beszéd, a vers bátorságát meg kell szerezned, és akkor majd megtalálod újra önmagadat.” Soha nem fogom Vas István keményen gyöngéd, vagy gyöngéden kemény, meztelen mondatát elfeledni! Örökké hálás leszek Pistának, hogy depresszióm szorongva, vacogva rejtegetett szégyenét és gyávaságát a szívemre vágta, mint föloldó édes korbácsot. Hisz szavaival ő is segített kimászni a depresszióból, kimászni abból a véres gödörből, ami a depresszió! Én megírtam mindezt A halottak királyában. De A halottak királyát csak tizenegy évi lángoló, komor töprengés és önvád után tudtam megírni. 1959 februárjában megírtam a látomás-versből, öngyötrés-önvád-versből tizenegy és fél versszakot, aztán az istennek se tudtam tovább írni! 1970-ben irgalmatlan önpusztító, öngyilkos tudattal, élet-dühösen asztalhoz ültem és három hónap alatt megírtam az ötezerkétszáz-soros verset. Nyilvánvaló: mindazok a tartalmak gyűltek tizenegy éven át könnycseppként és vércsöppként árvaságomban, amik a vers lelkének föltámadásához adtak tápláló folyadékot, tűzerőt, nemcsak csontváz-szerkezetéhez, sejt-molekula-atomszerkezetéhez! Ezek nem csupán történeti tartalmak, hisz A halottak királya történeti vers is, de ebben az éposz-versben égtem meg kitörésemet a depresszióból, lángoltam vallomásomat az életről, az életért, sírtam boldogan mindarról, amit érdemes élni, írni, tenni, cselekedni, akarni, bírni, reményleni, csinálni.

 

GARAI G.: Az előbb kimondtad a szót: pontosság. Én úgy szoktam nevezni: szabatosság. De lényegében ugyanazt értjük rajta. Csakhogy: én arra igyekszem, nem mindig sikerrel, hogy beletaláljak egy lövéssel a tízesbe. Te viszont szitává lövöd olykor a céltáblát. Na most, lehet az, hogy ez a kettő mégis ugyanaz?

 

JUHÁSZ F.: Azt mondod: szitává lövöm a céltáblát? Nem sértés ez! Csöppet sem. Hiszen egy beszélgetésben, és különösen ilyen beszélgetésben semmi sem lehet sértés! Kérdező hasonlatoddal azt is mondod (hisz a céltáblának több köre van, fekete és fehér köre), hogy a céltábla minden részébe lövöldözök, amíg egyszer a közepébe találok. Lehet: ez a költészet lényegének tudatos rejtelme. A pontosság! A pontosság megközelítése, a pontosság lehető legpontosabb megépítése (mint egy bonyolult gépszerkezet rajza) a költő elemi, talán legfontosabb föladata. A költő folyamatosan töpreng és mennél többet éli gyakorolván ezt az áldott és átkozott mesterséget, annál bizalmatlanabb lesz építő önmagával, annál kevésbé lobog föl eszmélő szívében az ifjúság piros hite, az a vad hit, hogy mindenre adatott képessége. Hisz az ember húszévesen azt hitte, mindent meg tud csinálni! És csak a harmadik, vagy negyedik verseskötete után értette meg fölrémült idegzetével, apadt gőgjével, kételyes gyötrelmeivel, hogy azért nem is olyan könnyű ez az egész! Egyszer, egy éven át tanítottam a Bölcsészkaron. Előadásaim céltábla-szíve a költészet volt. E szív közepébe kellett volna nyilammal belelőnöm. Pontosan. A költészetről beszéltem hallgatóimnak.

 

GARAI G.: Én két évig tanítottam ugyanott. Te hogy buktál bele?

 

JUHÁSZ F.: Én úgy, hogy megértettem: mennél többször és többet beszélek a költészetről, annál elvontabb lesz a beszéd-mód, annál megközelíthetetlenebb a költészet szíve! Az a valami, a lényegnek az a valamije, vagy a lényeg elvont szíve, ami talán a költészet atom-erősűrűsége, atommag-tudatszíve, ami a költészet rejtelem-anyagában, sejtelem-tudatában dobog.

 

GARAI G.: Megint szubjektív vagyok. Tegnap egy nagyon szép és egyre szebbé váló vidéki városban, Szentesen irodalmi estet rendeztek a verseimből, ezzel tiszteltek meg, és én nagyon meg voltam hatódva. Igen sokan eljöttek, és nagyon érdekes kérdéseket tettek fel. Egy bájos fiatalasszony azt a kérdést tette fel, kiderült később, hogy könyvtáros, tehát félig-meddig szakmabeli, hogy miért vagyok én közéleti költő. Erre én azt a szokásos, már-már elcsépelt válaszomat mondtam, hogy én ezt a közéleti költő kifejezést nem tartom szerencsésnek, azt merném mondani, hogy én szeretnék kommunista költő lenni. Na most ezek után újra szó került arra, mit értek azon, hogy kommunista költő? Kérem, azt értem a magyar költészetben, hogy József Attila, aztán hozzáfűztem, hogy szocialista költő feltétlenül Illyés Gyula, és ugyancsak biztosan kommunista költő nekem Juhász Ferenc. Azért hozom ezt szóba, mert éppen a legkritikusabb pillanatokban, a mi XI. pártkongresszusunk előestéjén, és annak a szüneteiben, amikor éppen anyámat temettem lélekben, mert tudtam már, hogy menthetetlen és eléggé rossz alany voltam a replikázásra, igen sokan megszólítottak, derék, őszinte, komoly pártmunkások. Mondja, hogy lehet az, hogy a mi kultúrpolitikánk által maximálisan támogatott, nem is oly rég főszerkesztőnek kinevezett, többszörösen Kossuth-díjjal kitüntetett Juhász Ferenc a hitről beszél a Vigilia interjújában? Erre én dadogtam valami olyasmit, hogy a hit az nem vallásos hit feltétlenül, jóllehet én a Bibliát nagyon szeretem, a Biblia nélkül nem lenne európai irodalom, de ez más kérdés. És azt mondtam, hogy én nem olvastam el azt a Vigilia-cikket – máig se olvastam el –, de alig tudom elképzelni, hogy Juhász Ferenc amikor hitről beszél, teológiai vagy tételes hitre gondolna.

 

JUHÁSZ F.: Egy pillanatra hadd térjek még vissza a pontosságra! Hiszen ez a válasz lényegének égő része. Mint a csikó szeme. A pontosságot a költészetben a költő: szeretné megtalálni, akarja megteremteni! Fogalmilag meghatározhatjuk a pontosságot a filozófiában, az esztétikában. De hogy a pontosság a költészetben, tehát a dolgok, lényegek, anyagiak, érzetiek, eszméletiek pontos megfogalmazása és kimondása sikerült-e vagy sem, annak ítélete nem lehet csak a költő joga! Bár ha a költőben van nem-hazug önismeret és nem-gyáva önszeretet: megpróbálhatja ezt is. Igazad van, veled vallom én is, hogy a közéleti költő fogalmát nem hiszem elég pontosnak és szabatosnak. A közéletiség meghatározása a költészetben sokkal egyszerűbb és lehet sokkal bonyolultabb! Nem lehet erről a nagy-izgalmú „állapotról” néhány mondatban beszélni. Azaz mindenképpen megtisztelsz, ha kommunista költőnek tartasz! Mert én annak tudom magamat. Mások minden kifehéredett mosolya, viasz-arc hulla-mosolya ellenére is! Mert kommunista költő vagy, ha hiszel az élet értelmében, az vagy, ha hiszel az ember létezésének értelmében, az emberlét értelmében, mert az vagy, ha hiszel az emberi munka, a hasznos emberi munka értelmében, mert az vagy, ha hiszel az ember-lét szolgálatának örömében és diadalában, győzedelmes akaratában, abban a szolgálatban, amely az ember, a kiteljesítő és tudatosító közösség, az ország, a nagyobb, a világ, a földgolyó-emberközösség létét segíti szebbé és akarja jobbá, könnyebbé, örömösebbé tenni! Említetted, barátom, a Vigiliában megjelent „beszélgetésemet”, és azt is: milyen kritikus pillanatban jelent meg ez a „beszélgetés”, s hogy milyen visszhangot váltott ki! Megmondhatom: akarva vagy akaratlanul (most nem tudok és nem is akarok „pontosan” válaszolni), módosultak, megváltoztak „tartalmaim”, azok a lényegek, amiket én a Vigilia munkatársának magnetofonszalagra mondtam. Szavaim más-arcúvá lényegültek át, mint mozivásznon a filmkép: ha más képpé olvad át, s megkeményül, vagy fekete pontokból összecsomósodva megszilárdul. Mint ha haldoklóból kilángol az utolsó véres lélegzet, s ottmarad a holttest viasz-kopár szikrázattal. Mintha Swedenborg nem-nélküli, vagy kétnemű, hermafrodita angyala írta volna mássá láthatatlan kezeivel: életemet! Ami a magnetofonszalagon rögződött az elektromágneses selyem-írással, azt változatlanul hiszem, vallom. Nincs abban semmi eltagadni, letagadni, elhallgatni való! Hisz aki verseskönyveimet (a kezdetektől máig) vagy verspróza-könyveimet olvassa, e tartalmakat találja meg írásaimban! Én azt mondottam a Vigilia szerkesztőjének (és ez lényegült „vallásossá”, pedig nem vagyok sem gyakorlatilag, de még esztétikailag sem vallásos), hogy én a létezés értelmében hiszek! Az élet értelmében hiszek! Hiszek abban, hogy a földgolyó gyötrelmes és gyönyörű létének, sőt a befejezhetetlen teljességű világegyetem létezésének is van és kell legyen értelme! Hitem daca gőgösen farkasszemet néz, virággal üt a század egyik legerőteljesebb és legnegatívabb filozófiai irányzatára, az egzisztencializmusra! Arra a filozófiai világkétely-gyötrelemre, amely a léthit értelmét tökéllyel és szenvedve tagadja: filozófiai gondolkodásában, esztétikai gondolkodásában és gondjaiban, filozófiai és lét-etikai értelmezéseivel, lét-szerkezettani, költői, drámai és szépprózai műveivel. Nekem nagyon sok fizikus barátom van. A fizikusok és csillagászok töprengésének egyik alap-pontja ma (nemcsak a jelenkor időpontjában, de évtizedek óta már, és lesz évtizedek múlva is még), az, hogy van-e más bolygókon élőlény. Ők azt mondják: bizonyára van, a „világegyetembe-foglaltan” lehetséges. De mondják azt is, hogy az érintkezés, a találkozás más égitestek értelmes lényeivel, „lelkes” lakóival a törmelék-semminél is törpébb, alig lehet. Az idő-tértömbök, téridőtömegek iszonyú halmazait biológiai lény, biológiai-szervezettségű, agyvelős létező nem tudja élő-szívével áttörni. Ez magyarul azt jelenti, hogy az az ember, az az emberiség, amelyik bolygónkon született, amelyik földgolyónkon él, s hal meg majd; e földgolyóra, ez égitestre van ítélve. E földgolyóra-ítéltségből, világegyetem-rabságból kétfajta erkölcsi következtetést vonhat le az ember. Az egyik: ha már életünkkel halálunkig halálosan elítéltettünk, ha már magányunkba vagyunk elítélvén lökve és zárva, az égitest-földketrecben kuporgunk, mint megőszült hím-majom és nőstény-majom, magányunkba sajtolódtunk, mint a beszélgetésünk elején említett őskori csiga kürthéja egy őskori kőbánya kőszálkás kőfalába, akkor lehetek rossz is! Földgolyó-magányom rothasztó iszonya buzdít a rosszra! Miért ne? Nincs transzcendens felelősségem! Nincs világegyetem-felelősségem! Nincs bűntudat-halálfelelősségem! De én, a költő, inkább a jót választom! Azt mondom: a magányra-ítéltség, a földgolyónyi magányra-ítéltség, csak a jóra kötelez, a jó cselekvésre, a jóra és nem a rosszra! E hitemet semmiért, senkiért föl nem adom! Én ezt mondtam el a Vigilia szerkesztőjének. Sajnos, a megjelent lapszámban mondataim módosultak, elferdült-ajkú szélütöttek lettek, rózsaszínűek, mint a borjúszáj, misegyertyaszagúak, vallásosak. Hit helyett vallást írtak, élet helyett vallásosságot. Bizony, ez nagyon bántott engem! A válasz-módot keresem már dérütött szívemben, és rövidesen meg is fogom találni égő válasz-szavaimat. Talán egy nem-is-rövid írásban!

 

GARAI G.: Na most még két kérdésről szeretnék veled beszélni. Az egyik az, hogy az Őskoponyában (már ne haragudj, hogy ilyen rövidítve említem, nem szabatosan a címét, de hát úgy is tudjuk miről van szó), te párhuzamosan írsz Babitsról és Illyésről, Aranyról és Petőfiről, és így tovább, csupa olyan nagyságról, aki természetes, hogy a miénk és közel áll hozzánk. Igen ám, de én visszaemlékszem egy olyan dologra, most utólag be kell valljam, hogy egyetlenegy olyan írásod volt, amit szerkesztő koromban közöltem, és ami miatt kikaptam, amikor Babits sírjánál beszéltél valamilyen évforduló alkalmából és azt írtad, hogy szerethetjük mi Adyt úgy, hogy Babitsot sem kell kidobni a sírból, vagy a tudatunkból, vagy az eszméletünkből; akkor én majdnem lemondtam a szerkesztőségi posztomról, nem azért, mert annyira megsértődtem, hiszen letolást kaptam már máskor is, megvédtelek, nem szorultál rá ugyan, illetve magamat védtem egyszerűen, hogy ezért meg ezért közöltem az írásodat, mert mély meggyőződésem, hogy ez üzenet a mának, ez nem Ady- és Babits-vita, hanem azt üzeni, hogy egymás mellett élhet Illyés Gyula és Vas István, Déry Tibor és Goda Gábor és folytathatnám.

 

JUHÁSZ F.: Amit mondottál, hatalmas kérdés-köteg, kövér, lángoló kérdés-kéve, szikrázó kérdés-halmaz: amire csak hosszadalmasan tudnék válaszolni. De kérdésedben a mi szocializmusunk harminc évének szellemtörténeti, szellem-értelmezési kérdőjele is fölvetődött: gyémántos pikkelyekkel, meggörbült farokuszonnyal, mint holdfehér vízből a ponty. Ha én Babits Mihályról szólok, vagy Berzsenyi Dánielről, vagy Kölcsey Ferencről: azt kellene megérteni (és hiszem, ezt most már megértették a hozzáértő okos emberek gyülekezetei, megértették barátaink és nem-barátaink), hogy a más-más módú teremtéstudat országos szellemi lényegünkből nem zárhatja ki önmagunkból-egymást. Ez nem gyermekien szeppent füllentés, nem pártoskodás! Én a költészet forradalmában hiszek! Én a forradalmi költészetben hiszek! Költő-létem, költő-töprengésem legszebb gyötrelme, legizzóbb gyönyörű akarata, hogy megfejtsem a forradalmi költészet titkát és gyakoroljam ezt az életszép titkot! Dehát ez nem olyan sugárzóan egyszerű! Mint Grünewald föltámadásképén aranyfénykorongban a mennybeszálló Jézus! Nem olyan megváltótiszta, mint hittük húszévesen! Bizony, nem olyan sugarasan könnyű tudni azt, hogy mi a költészet forradalma, mi a forradalmár költő föladata, mitől lesz egy költő forradalmár! (És e forradalmárságon nemcsak költői, nyelvi, képi és fogalmi módszert és rendszert, szerkezetet értek, de politikai odatartozást is és fordítva)! A múltba-tekintés, a múltra-építés a költészet elemi föladatainak része! Múlt nélkül nincs költészet! A Múlt: lehet értékítéletek különbségeiből csillagzó fénypont-halmazat, de nem lehet kizárólagos tűzgömb, vagy kizárásos gyanakvásból fölépülő szerkezet. Hogy én Csokonai Vitéz Mihályt, Petőfi Sándort, Arany Jánost, Vörösmarty Mihályt, Ady Endrét, Vajda Jánost, József Attilát költő-szívem legszebb szerelmének tudom, a leggyémántosabb tüzű eszméltetőnek és szent tudatosítónak, velük, értük és miattuk tudnom kell azt is, bizony a legnagyobb szeretettel és a legnagyobb tisztelettel, hogy rothadandó szívem és jövőnk, jelenünk oszthatatlan sugárzó tápláléka a magyar irodalom, a magyar művészet, a magyar költészet múltjának minden igazi, progresszív szelleme. Gyűjtenünk kell esendő szívünkben elporladott lényük lényegi tartalmait, testük jövővé emésztő munkájával, szervezetük átalakító szorgalmával áthasonított anyagait, mint a méhecske szájában, gyomrában, szőrös tükörrózsa szemén, teste sejtjeiben, combputtonyaiban, kitinpofáján, csápbuzogányán az aranybuggyanás édes nektárt, aranyszőr virágport! Mindenkit őriznünk kell teremtő tudatunkban, mint az egyiptomi halottak szívére tett kis emberalakú fabábu a szíve helyén vésett szívgödörben a búzaszemet, hogy zöld lánggá kicsírázzon, eres növény-bádog-tűzzé földühödhessen, mindenkit, aki a magyar költészet tűzcsipkés és kőlángú toronyépítésében, a magyar gondolkodás tudatosító csillagrobbanásában munkájával vad vagy pelyhes sorsával részt vett. E láncolat arany láncszemei azok a hatalmas emberek és azok a hatalmas alkotók is, akiket bizonyos irodalompolitikai korszakokban rosszul ítéltek meg. De én ezeket a baljós rossz ítéleteket nem vagyok köteles és nem is vagyok hajlandó elfogadni. Nem akarom én most Krúdy Gyulát mondani, vagy Babits Mihályt, s visszafelé mászva a rothadt időben annyi világló lángelme nevét süvölteni! Egy nép (vagy a nép) szellemiségének egysége nagy szerelmében mindenkit őriznünk kell, mint ősember a tüzet, az ősvadont otthonná rózsállót, a jövőt pirosával igézőt, aki okosan és szépen teremtett, aki hasznosan teremtett, s a nép javára teremtett, még ha nem is Ady Endre kérub-indulatával, táltos-őrjöngés és gyászdühével! Mert átok-árnyékú hatalmas luxus volna megfeledkezni róluk, vakond-vak tékozlás nem tudni őket! Hiszen ők is múltunk gyémánt-gyökérágai. Én annak idején, Babits Mihály halálának harmincadik évfordulóján beszéltem a sírjánál, s beszédemben, amit akkor közöltél az Élet és Irodalomban: csak arról volt szó, amit az előbb említettem. Csak arról, hogy a kizárásos eszméletű lét mindig a kevesebbet szüli és nem a többet.

 

GARAI G.: Ezek szerint úgy gondolom, te is úgy vélekedsz, ez a kizárásosság ma is átkos és életveszélyes lenne és talán zárjuk le ezzel a beszélgetést, illetve te fogod lezárni majd, bár nem tudom mit válaszolsz arra, amit kérdezek. Most, amikor az Írószövetség közgyűlésére készülünk, amikor tisztújításra készülünk, hiszen olyan kitűnő emberek hagytak itt minket, sajnos túl korán mint, Darvas József és Simon Pista, közös barátunk; amikor áttekintjük egy kicsit ennek az öt és fél évnek a munkáját, ami lezajlott a legutóbbi közgyűlés óta, ami szintén szörnyű tragikus napokban ülésező közgyűlés volt, ha visszaemlékszel rá, akkoriban temettük Váci Mihályt, Veres Pétert, és még személyesen apámat is, Marconnay Tibort, egymás után egy hét alatt. Tehát iszonyatos tehertételek, veszteségek értek minket. Én mégis furcsa módon jelenvalónak éreztem és érzem most is a jók szövetségét, már bocsáss meg, ezt én most Csanádi Imrétől lopom, akivel legutóbb csináltam egy ilyen írószobai beszélgetést, és ő mondotta, hogy valaha hitt abban és törekedett arra, hogy egyszer a magyar irodalomban meg lehessen teremteni a jók szövetségét.

 

JUHÁSZ F.: Tudnod kell, egyetértek veled! Ezt szeretném létemmel, szerkesztői munkámmal és költészetemmel el-nem-kerülhető halálomig szolgálni! Amikor szerkeszteni kezdtem az Új Írást, azzal a szándékkal, azzal a hittel, azzal az akarattal robbantam a munkába, hogy a jók szövetségét, az igazi, az igazán jók szövetségét (hogy a te szavaidat, vagy Csanádi Imre szavait használjam örömmel), hogy a jók szövetségének a megalakulását, a csillagok galaktikasűrűsödését próbáljam segíteni e lap létével is, a szerkesztéssel, a szerkesztés módjaival. Én a magam izgatott, hevült, gyötrődő és lobogó munkájával azt szeretném megélni, hogy mindenki igazi alkotó, mindenki tehetséges teremtő e hatalmas cél érdekében tegyen, dolgozzon, hogy a régi költő szavaival éljek és fejezzem be ezt a beszélgetést, hasson, alkosson és gyarapítson!

 

A teremtés titkát kimondani^*

Lehet-e egy galaktikának sűrű haj-bozontja? Hasonlíthat-e egy csillag gyermeki szemű pulihoz? Mekkorára tágúl a pupilla, ha a kor belecsöppen? Látni-e azt, ami fáj, ha a tekintet ekkora? Asztal, szék nem illik ide. Kellene néhány egyszerű szerszám: kalapács, véső. Vagy talán szentpéteri kulcs a világegyetemhez.

 

*

 

Miképpen lehet ez: él valahol egy család, földet művel vagy szenet csákányoz abban mindenki: az ősök őse, s a hétszer hetedizigleni szépunoka is: aztán egyszer csak jön valaki muzsikával, keze mesteri hajlékonyságával, vagy éppen verssel, a költészet szívdobogásával: s hirtelenében megvilágosodik, értelmet nyer minden?

 

Három dolog van, ami a költészetet létrehozhatja, létrehozza. Egy: az állandó valóság: a természet és jelenségei. Kettő: a cselekvésben megtörtént valóság: az, ami az emberrel vagy egy nagyobb embercsoporttal történik, megtörtént. Három: a teljes érzelmesség, tehát a valóság kizárólagosan egyéni felérzése, a költőnél: a szubjektív indulat… S hogy mi történt énvelem? Miféle törvény, biológiai beidegzettség okozta azt, hogy az ember arra figyelt, amire figyelt, milyen hajlam munkált, hogy tárgyi, természeti, tapasztalati, emberi, elvont környezetéből azt vegye észre, amit észrevett? Egyetlen szövethalmaz, szövődmény ez, amelyben semmi sem vonatkoztatható el a másiktól. Sokat töprengtem, töprengek magam is azon, hogy egy családfában, biológiai életfában, mely évszázadokig megy vissza, le a földbe, mikor, hol és miért jön létre egy személyében megtestesűlve valamilyen különleges képesség. Jelen esetben a költészet képessége. Olyan családban, mint az enyém, ez nehezen követhető. Nem maradtak meg az anyakönyvek. Csak úgy nagyjából következtethet az ember. Azt kiderítettem, hogy anyai, apai ág egyaránt szegényekből állt. A kifejezett szellemi érdeklődés az én családomnak az anyai ágából nőtt ki. Anyám bátyjában, öccsében, anyai nagyapámban nemcsak hajlam volt, szellemi tevékenységre való hajlandóság. Mindegyik valamit próbált. Ki zenélni, ki festeni. Anyám pedig a falusi szokások ellenére sokat olvasott. Hogy mitől támadt benne a láz? Belső magyarázatot nehezen találok erre. Majdnem csak genetikait. Visszatérve kérdésed lényegére: az érdeklődés, a látás, mely költészetemig vezetett, nyilván már bennem volt, génjeim parancsa lehetett. A szemem, az agyam, mióta vagyok, eszmélek, mindent állandóan, folyamatosan regisztrált. Ez két vagy három jelenségtartományban történt. Egyrészt közvetlen környezetemben, ahol, akik közt felnőttem. Egy Budapesttől húsz kilométerre fekvő faluban, bejáró munkások világában, akiknek kicsike kertjük is volt, akik valamiféle paraszti munkát is végeztek. (Apám-anyám a maga negyed hold földjén.) Másrészt az érzelmi környezetben, ami az én esetemben azt jelentette, hogy igen szorongattató körülmények között nőttem fel. Ennek nem pusztán a szegénység volt az oka. Apám betegsége is. A tébécé, mely az ilyen szűkös világban az életet nehézzé tette. Napjainkat átszőtte néhány dolog, amitől az ember folyamatosan menekűlni akart. Egy szoba-konyhát képzelj el, mosdóval, néhány evőeszközzel. Köztünk és velünk a rettegés a fertőzéstől. S apám érzékenysége, kínja, ha tárgyait elkülönítettük. Ettől is szorongott az ember. Ő pedig haláláig szenvedte ezt az állapotot. Csupán azután értettem meg: léte minden napjában, órájában, percében úgy kellett lennie, hogy a halál a mellén ült, a torkát markolgatta. S hogy ezért ivott. Mert hazajövet a férfiak kártyáztak és ittak. Úgy ivott apám: majd mindennap civódás lett a vége. S én voltam a békítő, de mindhiába. Sokat tűnődtem ezen. Apám oly gyakran italba fulladó jókedvén, anyámon, aki szeretett volna rendezett életet élni. Innen vizsgálva: gyermekkorom tele volt régies, szép szóval élve: elvágyódással. S igyekeztem is mennél kevesebbet otthon tartózkodni. El-elkószáltam, erdőt-mezőt jártam reggeltől estig, ha lehetett. Órákig el tudtam nézni egy szőlőkacsot, ahogy rezegteti a szél, vagy a halakat, amint a tóban uszkálnak.

 

A Budapesthez bogáncsként tapadó falvak, a napkeltével pulzáló embersokadalom, a bejárók, ingázók virradatszagú serege még úgyszólván ismeretlen irodalmunkban. Ilyen oda-visszadohogó vonatokon jöttél te is, nemcsak a nagyvárosba, a könyvhöz, a vershez is…

 

Épp a közelmúltban említettem Illyés Gyulának, hogy ez a világ nincs még megírva. Vonataival, villamosaival, kopár külvárosaival, hajnalonta. Meg fogom írni ezt a világot. József Attila azért is volt oly természetes számomra, mert ebben az érzeti-tárgyi környezetben jöttem-mentem. Leszálltam Kelenföldön, s a 49-essel utaztam iskolába. Villamosút hajnali ötkor. Zsúfolt, tömött kocsik. Egymáshoz szorítva álltunk. Nem volt kesztyűnk. Odafagyott az ember keze a rézfogantyúhoz. Egymás testébe kapaszkodva, furcsa ölelésben függeszkedtünk. De ez a proletársivárság mégis szép volt. Jött be az ember a Körtérig. Látta a füstködöt rózsaszín derengésben. A Napot. Egy korong sütött át a ködfelhőzeten. Szén- és salakkupacok, járművek, didergők – megőriztem a városba érkezés kopár, tiszta szépségét, szeretetét. S amikor megérkeztem, itt éltem az életemet. De nem voltam itthon. Bementem a Széchényi vagy a Szabó Ervin Könyvtárba, antikváriumba. Olvastam, elbogarászkodtam. Télen állandó helyem volt a gellérthegyi Szikla-kápolna, mert jól tudtam ott melegedni. Ha jött a jó idő, valamelyik padon olvasgattam. Irtózatos mennyiségű könyvet: ebben kerestem feloldódást. S a szemem, az agyam szerkezete lehet olyan, hogy mindent lefényképez: az olvasati és látványtapasztalatok részleteződtek. (Mint korábban is, amikor iskolai szünetekben már nyolcévesen munkába jártam. Hajnali négykor kezdtünk, dolgoztam favágóként, ácsok mellett, kőműveseknél, kaszáltam, kévét kötöttem fél zsák búzáért. És mindent megnéztem, szétszedtem, megjegyeztem.) Így alakúlt ez bennem. Módszeresen. Láncreakciószerűen történt, kapcsolásszerűen. Megvettem a magyar nyelvű Koránt, s máris érdekelt mindaz, ami a Koránt körülvette. Turgenyevet olvastam. Kerestem a környezetét, érdekelt tehát az egész orosz irodalom. S minden egyberakódott, mint légynek a szeme.

 

Verseid tenyészetében, a legsűrűbb sűrűben, mikor már fél és fullad az ember, hirtelen ott a lehetetlen: tisztásra léphet. Dal következik, köznapi szó, vagy éppen a kétkezi munka dicsérete. S tudni lehet és kell: valóban két kézzel élted a munkát, sebet is ejtő szerszámokkal, sebet is osztó szerszámos emberekkel.

 

A megaláztatásról, a goromba, nyers tréfákról nemigen beszéltem még. A legdurvább durvaságról, mely mégsem nélkülözte a szeretetet. Pici termetű gyermek voltam. Féltem, hogy én is, mint apám, beteg leszek, hát védekeztem. Úsztam, tornásztam, jógáztam, s megizmosodtam. Amikor a kőművesekhez szegődtem, a malteros ládát naphosszat zokszó nélkül vittem az emeletre. Ha elfáradtam is, igyekeztem mennél kevésbé megmutatni. Marha nagy legényt állítottak elém. Rámnehezedett a súly, ruhámra csurgott a malter. Társaim ezen jót röhögtek. Máskor meg vigonyos voltam. Éjjel kettő és három között, mikor már majd elájúl az ember a fáradtságtól, leültünk a gépek mögötti ládára. Ebbe vert bele valaki egy akkora szöget, ha ráülök, szívemig fölszaladt volna. De titokban figyelmeztettek. Legközelebb viszont beletelepedtem vagy húsz kiló olajos gyapotba. Egymást tréfálták meg, mikor engem: a közűlük valót. Önmagukat. Saját felszabadulásuk, felszabadításuk dolgozott ebben a kegyetlen védekezésben, torz örömkeresésben. De megérezték azt is, hogy az ember kiválni akart. Megtréfálták a mássá lenni akarót, mert nem szerették a különbözőt. Akiről talán sejtették: azzá válhat, akire egyszer büszkék lesznek. Búcsúztak is, férfivá is avatták az embert. Mert ez a törvény. De nekem fájt, hogy így kell lennie.

 

Kiválni, elszakadni, mintha a csecsemő foggal tépné önmaga köldökzsinórját: századunkban majd minden nemzedék ilyen kegyetlen és tragikus erőszakossággal fordult el szüleitől. Vége a hosszú zajtalan öröklésnek. Gondolom, az efféle ragacsos-szöges tréfa csak jele volt a csontig hasító szakadásnak.

 

Minden szegény ember szeretné, ha gyermeke jobban élne, mint ő. De továbblépésén azért szeretné rajta tartani a szemét, kezét. Menyasszonya például rendszerint ki van szemelve. Én tudtam: nem szabad odahaza megnősülni. A faluból el kell jönni. Mert a falu itt volt ugyan Pest közelében, de csak állt, maradt ott az élet. Tizenhat éves koromra végleg eldöntöttem, hogy elszakadok onnan. De hogy mi lesz velem, nem is sejtettem. Kistisztviselő legyek s lakjam albérletben? Aztán kezembe kerűlt a Szabad Nép kollégiumi felhívása. Jelentkeztem. Fölvettek a kollégiumba. Még abban az évben megnősültem. De akkor az isten sem tudott volna visszafordítani. Csak így szakadhattam ki, nem a közösségből, a létformából, melyből ki kellett szakadnom. S csak így illeszkedhettem a kollégium közösségébe, egyívású barátok közé. Költők, írók, művészek közé. Mert akkor, 1946-ban már megjelentek a verseim. Az elszakadás azt is jelentette, hogy aktív költő lettem. A Central kávéházban megismertettek írókkal. Ennek a megismerkedési, együttélési módnak volt egy nagyon szép sajátossága: ha rákérdeztek tehetségünkre, elfogadtak, s az életkori különbségek megszűntek. Ilyen volt a mi ifjúságunk a költészetben: bár a teremtésre kezdők voltunk, a nálunk idősebbek szeretetükkel, barátságukkal, s azzal, hogy létezésükben részt vehettünk – egyenrangúnak tekintették az embert. Húszévesen megismerkedhettem Tersánszkyval, Tamási Áronnal, Hatvany Lajossal, Ferenczy Bénivel, Vas Istvánnal, Veres Péterrel, Lukács Györggyel. S beszélgettünk, mintha mindíg ismertük volna egymást. Ez most, ha akarod sincs meg. Pedig de szeretném! Mindíg azt mondtam, most is mondom, bár nem akarták elhinni, most sem hiszik: a szidalom, a gyűlölet mit sem ér. Az ilyen befogadás, a közös szeretet nagyobb erő. És Nagy Lajos!

 

Talán Ady óta nem ócsároltak s dicsőítettek senkit úgy költészetünkben, mint téged. Szinte ciklikusan vissza-visszatérnek az elmarasztalók, akik hol a vers hosszáról-szélességéről akarnak kioktatni, hol a Juhász-líra tágasságától kapnak tériszonyt. De költészeted rendkívüliségét senki sem vitatja már. Most azért aggódnak egyesek: kárát látod annak, hogy két esztendeje az Új Írás főszerkesztője lettél.

 

A költészet tapasztalati meggyőződésem. Minden költészet állapot. Ha úgy tetszik: mániás-depressziós állapot, melynek vannak mániás és depressziós szakaszai. S kiszámíthatatlan, hogy ennek egy-egy fázisa meddig tart. Különféle jellemzésekben az ember szellemiségét vizsgálva, ezt persze másképp fogalmazzák meg. De nekem meggyőződésem: az egész teremtésfolyamat ilyen ciklikussággal történt és történik bennem. Az irodalomtörténészek azt mondják a depresszió helyett: felkészűlés. Mások így fogalmaznak: kiégtél. Ám mindez nem sokat számít. Énbennem valóban fellángoló, felhabzó szakaszossággal fogalmazódnak meg a dolgok. S akkor jön mindíg az árapály. A teremtés lényegét érintő depresszió ez. Csak akkor fáj annyira, amikor először éri az embert. 1958-ban ért első ízben, s úgy tarkón ütött, hogy csaknem belehaltam. De azóta ismerem törvényeit, kitanúltam a depressziót. Aki hiszi, hogy most is birkózom vele, téved. Ez csak látszat. A gyakorlati teremtésidőm szűkült le, mert valóban sok időt fal fel a szerkesztési munka. Korábban délelőtt dolgoztam. Most délutánra fáradt vagyok, s akkor érvényesen fogalmazni már nem nagyon tudok. S csak halmozódnak a könyvek, folyóiratok is. De azért írtam körülbelűl négyszáz oldalnyi versprózát, van vagy húsz-huszonöt publikálatlan versem, írok egy még befejezetlen versjátékot, nyolcezer sor készűlt el belőle. Nem készítettem el viszont Petőfi-könyvemet, noha a kiadó már 1971-ben szerződést kötött velem, s költőként utoljára Illyés Gyula írt Petőfi Sándorról, érvényesen. Az a Petőfi Sándor, akit én szeretnék megfogalmazni, már nem azonos azzal a szép és nemes Petőfi-portréval, amelyet mindnyájan ismerünk. Mert ahány szemgolyópár van, annyi a látás és annyi a tapasztalat, annyi a tudat és annyi a tapasztalatfeldolgozás. Más Petőfi az enyém, más az én adósságom, és elszomorít, hogy még tartozom vele.

 

Adósságról szóltál az imént. Furcsa ezt attól hallani, akinek olykor épp műve mennyiségét vetik szemére azok, akik nem tudják áttekinteni. Miféle tartozásod van még? Példáid jelesen sorakoznak megírott könyveidben. Talán kortársaid nem kaptak elég helyet a teljességre törekvő műben?

 

Van négy verspróza kötetem (az egyik még nem kinyomtatott). Ha valaki elkészítené ezeknek a könyveknek a névmutatóját, akkor azért élő és nem élő, kortárs és nem kortárs szellemiségünket megtalálná a regiszterben. (Kritikát, recenziót persze nem írtam, csak Simon István verseskönyvéről 1955-ben.) E versépítés módszerével alakúló írásoknak a legnagyobb része felkérésre készűl. Előszót kell írni, meg kell nyitni egy kiállítást stb. Hogy kiről írtam, nem csupán rajtam múlt. Ám hogy az írások végűl is megszülettek, annak azért valamilyen törvényszerű oka van. Oka van annak, hogy írtam Nagy Lajosról, Tersánszkyról, Vas Istvánról, Berdáról, Zelkről, Simon Istvánról, Rákos Sándorról, Képes Gézáról, Somlyó Györgyről, Kiss Benedekről. De azért sokat jár a fejemben, hogy meg kellene írnom a magam „Költészet és valóság”-át, amelyben nem az életrajzomat fogalmaznám meg, hanem egy tudat belső tapasztalásainak, felépűlésének, fölépítésének történetét. Ebben már nem csak az elődökről, a hivatkozási lehetőségekről beszélnék, hanem mindenkiről, aki a kortársam volt, aki a kortársam, attól a pillanattól kezdve, hogy vele találkoztam. Visszatérve kérdésedhez: ha arra vonatkozott, hogy van-e bennem valamiféle elfogúltság, azt válaszolom: nincs. Semmiféle elzárkózási, csoportosúlási vagy politikai indokot nem tudnék kitalálni arra nézvést, hogy kiről írtam s kiről nem. Mindenkivel tartok, akiben nemcsak a tehetség – mert az kevés –, hanem a jellem tehetsége is megvan. Mert ez több…!

 

Vallomást, tehát költői munkát valóban sokat írtál. De az az érzése az embernek, mintha újabban az alkotók nem is ismernék egymást. Pontosabban mintha nem vennének tudomást egymásról. Írott véleményt kevesen s nagy ritkán mondanak. Mintha kihalt volna az író írta kritika. Pedig ennek is szép hagyománya van.

 

Nemcsak írói, szerkesztői kapcsolatom is van kortársaimmal. Huszonhárom éve dolgozom a Szépirodalmi Könyvkiadóban. Nem volt élő író (beosztásom szerint ez a dolgom), akinek a regényei, verses- vagy tanulmánykötetei közűl ne olvastam volna. Valamennyi olvasmányomról úgynevezett szerkesztői jelentést kellett írnom. Eltettem mindegyiknek a másolatát: négyezer oldal. Abban megírtam az élő magyar irodalom történetét. Veres Péter könyvének, A Balogh családnak én voltam az első olvasója. Déry Tibor Feleletének, Nagy László, Simon István, Vas István versesköteteinek is. Révai József kívánságára én szerkesztettem Gábor Andor összes műveit. Rendezetlen kazlakon rágtam át magam. S nem volt fiatal se, akinek a könyve a kiadóban ne kerűlt volna a kezembe, akit ne olvastam volna Bihari Sándortól Buda Ferencig. Noha az ötvenes években kezdtem el írni: ennek a négyezer oldalnak vállalom minden sorát. Megtörténhet, hogy jó címmel, jó előszóval egyszer majd kiadatom.

 

Barátság, gyűlölség az írónak is ugyanúgy kijut, mint bárki másnak. De jut-e elég kézfogás, s nem több-e az oktalan füstölgés (nem ritkán: acsargás) a kelleténél?

 

Csernus Tibor és Hantai Simon festők. Távol élnek, de azonos a rádióhullámhosszunk. Szellemiekről szívesen beszélek festőkkel, tudósokkal. Számos íróbarátom, aki az életemet átszőtte, halott. S noha úgy érzem, mintha Nagy Lajos, Tamási Áron, Veres Péter, Hatvany Lajos, Ferenczy Béni mégse haltak volna meg, rettenetesen hiányzik eleven emberségük. Ami az élőkre, megmaradottakra vonatkozik: aktív, tápláló barátság van Illyés Gyula meg köztem, Vas István meg köztem, Illés Endre is, akinek a szíve alatt nőttem fel, barátom. Azonban a velem-korú társak közt elnehezűlt, mególmosodott a kapcsolat. Valamiféle térritkúlás történt. A barátságot illetően egy tágúló világegyetemben élünk. Ezért is várom, köszöntöm mindíg a fiatalokat, akiket oly igen szeretek. Ők mindíg jönnek, s nyitva az ajtó.

 

Miféle ridegség ez? Milyen vélt vagy valóságos indulatok tartják egymástól távol nem csak az egymásrautaltakat, még az összetartozókat is?

 

Átörököltünk például egyfajta történelmi tévtudatot, balhitre való képességet. Átörököltük a konzervativizmus folyamatosságát. A kényelmességet, a tunyaságot, tohonyaságot. A gyávaságot! A bátortalanságot arra, hogy ki-ki saját magával szembenézzen. Átörököltük az önismeretre való képesség hiányát. Furcsa, hogy oly sokszor az újnak nem tudunk örűlni. Az újjal szemben folyamatos a bizalmatlanság. Ez olyan gravitáció, mely ellen irgalmatlan erőt kell kitermelned a szívedben, hogy ne szívjon, szippantson magához. Pedig Kölcseytől kezdve ezt oly sokan megírták! Én azt szeretném hinni, hogy amint említettem: nincs bennem semmilyen emberi, faji, származási, vagyoni elfogultság. Mindent szigorú szemmel elfogadok, megvizsgálok, fölemésztek, hogyha az nem hordoz eleve rosszindulatot. Nem vagyok hajlandó semmiféle történelminek nevezett balhiedelemben – mint koordináló erőben – sem hinni, sem részt venni. Mert sokfajta történelmi előzmény miatt az utóbbi évtizedben kiéleződtek az ellentétek, csoportok jöttek létre. Ezért is vállaltam az Új Írás szerkesztését: szerettem volna, hogy a tisztességes tehetségek fölvállalják az együtt-munkát. Hogy ne a ránktapasztott, a kisarjasztott előítélet döntsön, határozzon, hanem egy közös akarat. Hittem: fel tudom, fel tudjuk oldani ezeket a csoportosúlásokat. Hogy el lehet érni: e lap kevés (128) oldalát tehetségben más-más természetű, indulatú emberek írják. Hogy egymás kezét fogva munkálkodhatunk. Mert vallom: az igazi szellemi emberséget, a szellem humánus közösségét csak így lehet létrehozni. A legnagyobb bűn: a kizárólagosság jogának meghirdetése. Ez sajnos szellemi életünket át- meg áthatja: csoportocskák kölcsönösen kiátkozzák egymást. Az ilyen luxust nem engedik meg maguknak a nagy népek. Mi az újról mindíg gyanítjuk: valami más van mögötte. Pedig annyiféle a lehetőség, ahány a tervező indulat. Ezeket kellene egy mederbe gyűjteni. S nem az érdekel, hogy az egyik hosszú verset ír, a másik rövidet, hogy ilyen vagy olyan származék-e, hanem, hogy amit csinál, azt hogyan teszi, hogy azzal szolgálja-e elfogúlatlan szépséggel a teljes emberi szabadságot.

 

Dantét emlegetted annak idején, s újra csak Dantét. S vállalkozásod valóban csak az ő reneszánsz léptékével mérhető. Ebben az áttekinthetetlennek vélt, mind jobban differenciálódó világban sikerül-e megírnod a tenyészet teljességét? Megépül-e a tervezett verskatedrális? S ott lesz-e a hatalmas boltívek alatt az esendő, veszendő ember, vagy csak beépül e roppant szerkezetbe?

 

Tudom, hogy mi az, amit még mondani szeretnék. Hogy ebből mi valósúl meg, az függ fizikai állapotomtól, élettől, haláltól. Meglehet persze, az ember bucskázik: fölépíthet egy téves költői hitet. De fölépíthet olyan valóságot is, mely betetőződik a műben. Ami engem izgat, az nem kevesebb, nem több (a katedrális hasonlatot is így kell értelmezni): van-e mód arra, hogy a kor (a jelenkor) valamennyi ismeretét, tudásformáját, minden önismeretét, tehát a jelenségeknek valamennyi (történeti-elméleti, érzéki) tartományát egy összefoglaló műben megfogalmazhassam, s lehetséges-e ez egyáltalán éppen ebben a korban? Dante a példám, akinek sikerűlt…! Abban az összefoglalásban, amit írok, amelyre készűlök: párrendszerekben gondolkozom. A tékozló országnak a Halottak királya, az Apám-nak az Anyám volt a párja. A Gyermekdalok pár-versét is meg akarom írni: nem a bűntudattalan képzelt jövőt, a fordítottját. Az életnek meg a halálnak olyan tartományairól szeretnék beszélni, amelyről eddig nem nagyon szóltak a magyar lírában. A teremtés titkát terveztem megírni: már az első sorától az utolsóig tudom, hogy mi hol lesz, de a szavak, versmondatok szövődését még nem tudhatom. Hogy ez a csúcsa lehet-e valaminek, vagy még egy gyűrű a Bábel tornyán, azt sem tudom. Talán kiderűl, ha megcsináltam. Munkál azonban még egy igen nagy vágy bennem. Mindazt, amiről beszélgetésünk elején szóltam, egész gyermekkorom világát szeretném újra, másként elmondani. Visszatérve: közelről s mégis magasból.

 

Hiszek a költészet jövőjében!^*

Az újvidéki Ady Endre-esten felolvasott bevezető előadás több egyéni vonatkozása, Juhász Ferenc Ady-értelmezése érzésünk szerint megkívánja és megérdemli a gondolatsorok bővebb kifejtését. Elsőnek mégis azt kérdezzük meg: milyen új könyvet készít a költő?

 

Az Írás egy jövendő őskoponyán volt a legutóbbi könyvem. Azóta írtam egy verses játékot, ez még könyvalakban nem jelent meg. Azért nem nevezem színműnek, mert a szó elemi értelmében nem is az.

 

Mi a címe?

 

Az aranyszeplős levelibéka.

 

Ebből részlet jelent meg az Új Írásban.

 

Igen, az Új Írásban és a Jelenkor című pécsi folyóiratban. Páros rímes magyar nyolcasokban íródott, s veheted hosszú versnek is, vagy éposznak: azzal a különbséggel, hogy itt az én lírai gondolkodásomban történt egyfajta váltás, és tulajdonképpen nem számít, hogy a vers részei személyekhez, nevekhez, szereplőkhöz kötöttek.

 

Milyen váltásról van szó alkotómunkásságodban?

 

Olyanról, amelyet nagyon fontosnak tartok a magam élete és a magam lírája szempontjából is. Hosszú idő után először történt meg velem, hogy azokról a lényegi kérdésekről, amikről minden lírikus beszél, mert beszélnie kell róla, akármilyen formában és akármilyen módon: életről, halálról, emberi együttlétről, szenvedésről, szerelemről, játékról, tehát ezekről az alapfogalmakról tárgyilagosabban tudtam ebben a verses játékban beszélni, mint eddig. Nos, ez a „tárgyilagosabb”, ez a kicsit kívülről-nézés olyan lírai váltás kezdete, amelyikre én már rettenetesen régóta vágyódom!

 

Ha már a vágyaknál tartunk: melyek a további írói terveid?

 

Van egy nagyon nagy adósságom, amit, sajnos, nem rendeztem, nem csináltam meg, de hát ebben az idő meg a személyes sorsom sok baja, szenvedése is nagyon közrejátszott. Annakidején igéretet tettem a könyvkiadómnak, hogy írok Petőfi Sándorról egy könyvet: az én Petőfi Sándoromat fogom megírni! Ezt még nem tettem meg, ezt szeretném elkészíteni. S itt már rá is térhetek első kérdésedre, az Ady Endre szívéhez vasaltra. Előbb azonban megmondom, miért fáj, hogy nem csináltam meg azt, amit vállaltam. Azt hiszem, nekünk, a jelenkor költőinek, s minden szellemben-kortársunknak, bárhol éljünk is a világon, nemcsak kortársainkat, de az elődöket is újra kell értelmeznünk, újra kell szeretnünk, újra kell élnünk: a magunk szívével, a magunk szemével kell újrateremtenünk őket. Mivel én magyar költő vagyok, természetesen az újraértelmezési, újraépítési vagy újra-szeretési formákban elsősorban a magyar költészet múltjában gondolkodom. Petőfi Sándorról: költő (nem irodalomtörténész, nem irodalomtudós) könyvet utóljára Illyés Gyula írt a harmincas években. A jelenkor magyar költőinek elemi kötelessége: megírni a maguk múltra-emlékezéseit, a maguk Petőfi Sándor-életrajzát, a maguk Ady Endre-életrajzát, a maguk József Attila-könyvét, Radnóti Miklós-könyvét, és így tovább. Ez még nem történt meg! Én azt szoktam mondani: annyi fajta költészet van (tehát nemcsak lehetséges, hanem van!), ahány emberi agyvelő született az emberiség kezdete óta a földgolyón, ahány szempár néz a világba. Nincs két agyvelő, vagy két szempár, amelyik a dolgokat, a tüneményeket azonosan látná. Így, az elmúlt (kihamvadt, kialudt, megalvadt, kihúnyt) jelenségek azonos látására sincs mód, hiszen másképp értelmezzük azokat – mindenki a maga módján. Én nagyon szeretem Illyés Gyula könyvét, hiszen fölszabadító, tiszta, nagy könyv volt annak idején (s az ma is!), és valamennyiünk ifjúságának és szellemi ifjúságának valahogy meghatározója is. Bizonyára az a Petőfi Sándor-kép, amit az ember ma rajzolna, egy másik Petőfi Sándor: a magam gondolkodásának a Petőfije lenne. Ugyanígy van ez Ady Endrével is. Az elődöket az utódoknak mindíg újra kell mondaniuk és újra kell értelmezniük.

 

S talán hozzá is segíteni az újabb nemzedékeket a múlt értékeinek méltó és éltető vizsgálatához?

 

Igen. Töprengő hitem mondja, hogy: a dolgok hullámmozgásszerűen, vagy a hullámtermészetnek megfelelően történnek a fizikai valóságban, a természeti valóságban és a szellemiben is. Tehát az emlékezet valóságában is, a ráérzés, a szeretet valóságában is! Másként nem tudom megmagyarázni azt, hogy időszakonként a költők (a régi korok költői vagy a közelmúlt idők költői, a lángelmék is, egyáltalán: az igazi költők) a közös tudat emlékezetében elvirágzanak. Egyszer csak nem hatnak jelenlétükkel. Aztán ismét fölparázslanak. Mert azt nem hiszem, hogy igazán jó költő, vagy igazán jó író (ha valaha is érvényeset teremtett) véglegesen elfelejtődjék. Vannak gyakorlati, történeti, talán élettani szakaszok is, amikor egy-egy alkotó hatása fölvirágzik, és vannak szakaszok, amikor ez elhal. Elpernyésedik. Megszűnik. Én is nagyon sok ilyen elpernyésedésnek és újraszületésnek voltam már tanúja. A föltámadásnak! Annak is: aki Ady Endre! Középiskolás koromban Ady Endrét még a halála utáni virágzásban, csillagszórószerű fényben láttuk. Aztán ez a virágzás elhervadt. Az 1950-es évek nem egészen pontos Ady Endre-képe és a köztudatra ráerőszakolt Ady Endre-arca lazán szétpontozódott ugyan, mint a táguló világegyetem csillagtömegpontjai, mint a „széthúzottan” fölnagyított fénykép-arc raszterpontjai, de az igazi Ady Endre-hit nem ég újra. Nem ismerik annyira, amennyire ismerni kellene: zsenijét! Ezzel nem azt mondom, hogy nem szeretik. Nyilván te is töprengtél már: oka mi lehet ennek? Lírájának természete, módszere? Lírája módszertana? Az okokat keresve, arra gondoltam: talán nem jól ismertetjük, tanítjuk az elődöket, s köztük Ady Endrét? Nem tanítjuk meg gyerekeinket okosan és jól olvasni. Nem lehet és nem szabad költőt úgy olvasni, ahogy az ember virágot szedeget a mezőn: itt is, ott is letépve magunknak egy-egy versét. Az egész jelenségegyüttest kell olvasni, ahogy okosan és jól olvasni tudó ember egy regényt olvas: történési folyamatában. A kezdetektől végpillanatig! Ha ilyen folyamat-hömpölygést él meg valaki olvasóként, akkor egészen más jelenségegyüttes bontakozik ki az olvasatból, mint hogyha csak egy-egy verset szakít ki a vers-világegyetemből. Azt hiszem, erre az olvasásra nem tanítják meg az embereket. De hát ez már nem is tanítás, hanem nevelés! Ha életmű-egészében olvassuk például Ady Endrét, akkor ott tündöklik előttünk, szeppent fehér szívünk előtt az egész, a lángoló jelenség! Ady Endre: az életet roppant ragyogással megértő, hallatlanúl szerető jelenség! A halált ismerő jelenség! A történelmi tudat teljességével bíró jelenség! Élet-hívő és élet-szerető fény-tombolás. Küldetéses Hit és Átok. És lefoszlanak azok a lírai mellékkörülmények, mint a rossz helyen kinőtt szirmok, amelyek még zavarják, vagy ingerlik napjaink olvasóját: a nagybetűk, a fogalmak, amiket talán már meg sem értenek. És kiteljesűl előttünk a Csoda, megrendítő ereje, nagysága, szeretete, hite.

 

A közfelfogás, főképp a szülői, azt tartja, hogy a mai tanulóifjúságot megfosztja a szenvedélyes, módszeres olvasás lehetőségétől a túlzsúfolt iskolai tananyag és a sok iskolán kívüli tevékenység. Hogyan szakítson időt a gyerek arra, hogy a klasszikus és a mai irodalom minden egyes kiváló, nagy egyéniségét ilyen teljes összetettségben, életműi egészben ismerje meg?

 

Megfordíthatjuk ám a kérdést: honnan volt nekünk időnk arra, hogy mindezt meghódítsuk magunknak, szeretni tudjuk, tehát fölfogjuk és értelmezzük, életünk részévé építsük? Mitől volt erre nekünk időnk, akik sokkal rosszabb és nehezebb körűlmények között éltünk és nőttünk fel, mint a mi gyerekeink! Talán a belső időnket tudtuk jobban tágítani, s erre képtelenek a türelmetlenebb mai fiatalok. Nem akarom őket bántani, hiszen nagyon szeretem és értem indulatukat és vágyaikat.

 

Hihetjük-e, hogy az Ady-értelmezés meg az Ady-szeretés vagy nem szeretés egyik oka, hogy azok a hitbeli tartalmak, amelyekkel ő építette a líráját, a mostani fiatalok előtt elveszítették a hitelüket?

 

Igen, hihetjük. Az utóbbi két évtizedben a történelem-értelmezésben egyfajta demítizálási, és deheroizálási folyamat játszódott le. Mítosztalanításnak mondott: éntelenítés! Valójában: elhittelenesedés, tárgyiasúlási düh. Cinikus epilepszia. Ady Endre hitt az életben, hitt a történelemben, a történelmi múltban; hallatlan önismerete volt a történelemben is! Neki nem voltak nacionális elfogúltságai; Ő bibliai Dániel-bátor volt: merte a személyes ént fölvállalni mindenben, a személyes én mindenét az élethitben, a szerelemben, a halálhitben, mindenben az égvilágon! Ez az Ady Endre: oly korban, amikor úgy hiszik, hogy mindenben az ént-tagadó, a személyesség szerelmét gyűlölő tárgyias, vagy tárgyilagos, cinikus, kintről-néző ráció a fontos: hitelét veszti. Épp erről szóltam minap az M-stúdióban, nem is tudom, kinek (talán egy színészbarátomnak): hogy azt kellene megértetni a mai fiatalokkal, milyen irtózatosan nagy én-tudatos tudat-szövedék, ráció-szövedék ez az áldott költő, az egész Ady-költészet! Nem igaz, hogy csak poklozó érzelmeire építkező költő volt Ady Endre! Nem! Hatalmas tudatú szellem volt Ő! A lét minden dolgában, így a történelemben is a legtudatosabb Megítélő Személyesség. Az Én Tudatos Hatalma!

 

A tárgyiasodó jelleget a mai líra-szemléletben már többször említetted. Kifejtenéd-e részletesebben ezt a nézetedet?

 

Most egész Európában divatos az úgynevezett tárgyias költészet. A nézem-mert-van költészet. A nem-vállalom-szerelmét-ítéletét költészet. Az elszemélytelenedett-jegyzetelés-a-semmire költészet. A kinyomott-szemű vak tapogatódzás, a kiherélt-szívű eunuch költészet. A részt-nem-vállalok-ellene-benne-érte költészet! A hermafrodita nem-nélküliség-közönye költészet. A tárgyiasságba rejtőző kurva-ácsorgás költészet. Én ezt a költészetet zordon gyűlölöm! Ez a dolgok lecsupaszítása a lírában. Lúdlefosztás, nem hattyúi ének. Strici kifosztás. S a nyelvben is. A gondolkodásban is. Tudom, ez nem lehet véglegesűlt formája a lírai teremtésmódnak, tudom, nagyon időszakos líra-módszer ez. Sőt, meggyőződésem (a magam olvasó-tapasztalatából mondom), hogy ez a „líraiság” már nagyon elvirágzóban van, azt hiszem, mindenütt a világon.

 

A mai magyar lírában voltak-e hasonló jelenségek?

 

Nálunk is voltak ilyen kísérletek. Arra a költőre, aki nem vesz részt létével a versben, csak leírja, ami történik, tehát hidegen kívüláll: azt mondom: ez nem a líra dolga! A líra dolga a teljes szenvedélyű résztvevés, a teljes szubjektivitás. A teljes azonosúlás. A részt-nem-vevő részvétlenség hívei nyilván azt hiszik, hogy az a költészet, amelyik föl merte vállalni ezt a teljes szubjektivitást, az én teljességét; már nem korszerű. De hát a korszerűségről már rengeteg hülyeséget összeírtak. Majd ha meg fogják érteni, hogy a líra elemi, ősi föladata, joga, kötelessége a létben való teljes részvétel, abban a percben Ady Endre és a többi kortársa (meg nem kortársa is) újra „érthető” lesz, újra elfogadott, újra szeretett. E megértés szolgálatában kellene sok mindent csinálnunk. Többek közt jobban tanítani, nevelni az iskolában. A költészet értelmezését és szeretetét, igazi lényegét föllángoltatni a koponyákban.

 

Az eddigiek során valójában már érintetted a líra sorskérdéseit – jelenének meg holnapjának egzisztenciális kérdéseit, de talán sommázó módon, s a világon dehumanizálódási folyamatnak nevezett jelenségbe ágyazva, összegezhetnéd ilyen vonatkozású gondolataidat. Foglalkoztatnak-e ezek a dolgok?

 

Persze, hogy foglalkoztatnak. Nemcsak önmagukban, hanem egyetemességükben is. Hogy is értem én ezt az egyetemességet?: úgy, hogy az élet minden történeti, társadalmi, természeti, ipari, transzcendens, matematikai, metafizikai, szellemi, filozófiai jelenségét megpróbálom együttértelmezni, tehát egyszerre, egy gömbként végiggondolni. Ha nem hinnék abban, hogy a lírának nemcsak jelene van, hanem lesz és lehetséges jövője is, bizonyára abbahagynám az egészet. Ha hiszek abban, hogy az értelmes emberi agy s az értelmes természet magába tudja emészteni az emberiség nagyon is kormosnak, vagy árnyékoltnak tetsző lehetséges jövőjét, akkor abban is hiszek, hogy a líra jövőjének is van céltudata, iránya és a teremtésnek, a lírai teremtés jövőjének is van hitele. Egyébként a lírában semmiféle kizárólagosságot követelni vagy elvárni nem szabad és nem lehet. A lehető legkonokabban, legnyersebben elítélendő dogmatizmus, hogyha valaki valamilyen munkamódszerre kizárólagosan esküszik, s ennek jegyében minden mást elítél, máglyára vet. Az ilyen kényszerképzetekből születő dogmatizmusok megölik a művészetet. Lényegében két lírikus-fajta van: az egyik, amelyik a társadalmat, a történelmet önmaga aktív részének is tekinti, benne aktívan részt vesz, tehát át akarja alakítani, segíteni akar egy folyamatban. Ez mindíg valamilyen erkölcsi elkötelezettség. Fölvállalás. És nehezebb arany-izgalom-lázú, mint a másik, amely a természetet, a társadalmat s annak összes dolgát mint valami színházban a kulisszákat, a maga lírai énje körűl fölállítja, de már nem törődik azzal, hogy ebben a hamis-tudatú, zárt belső térben mi játszódik le. Hogy milyen a játék: véres-e vagy mosolygó? Én az ilyen lírában nem hiszek. Ezek a lírikusok egyet elfelejtenek: azt, hogy a világlíra többezer-éves történetének tanúlságai szerint a legbonyolúltabban megszervezett versnek is valahol érthetőnek kell lennie. Ez a líra alapvető természeti törvénye. Ha valaki ezt nem akarja megérteni, ne írjon verset! A versnek kristálytengelye, vagy csontváza van, s csak erre rakódnak rá a „külsőségek”, a vélt, vagy valódi ködök s a homályok. Nem azért homályos az ember, mert homályos akar lenni. Az a rossz költő, aki azért homályos, mert az akar lenni. S az a jó költő, aki ha homályos, hát azért az, mert ha belehal, sem tudja jobban elmondani!

 

A titkok kapuját kinyitó szeretet^*

Juhász Ferencet az Új Írás szerkesztőségében kerestem föl, hiszen a nap felét ott tölti, sűrű és megfeszítet munka lázában. Íróasztala fölött Berzsenyi Dániel arcképe, az évfordulóknak tisztelgő falinaptáron. Nézem a két költő fejét: arcformájukon, tekintetükön valamiféle hasonlóság dereng. Ez, hogy hogy nem, magától értetődőn hat, még akkor is, ha Juhász Ferenc szikrázó írásai a robbanás erejével törtek be életünkbe. A költészet korszakokat átívelő legbensőbb folyamatossága nemegyszer külső jegyeiben is megmutatkozik.

 

*

 

Két év óta szerkeszti az irodalmi folyóiratot, vajon mi a nyitja annak, hogy ez a másfajta koncentráció nem gátolja költői tevékenységét?

 

Életem felelősségét nemcsupán művek megteremtésében érzem, hanem abban is, hogy a kortárs irodalmat és költészetet egy folyóiratba, egy szigetre szervezzem. A jó szerkesztés fontos eleme az okos és szép szóval kérni-tudás, sőt a megköszönni-tudás is! Az irodalom szétzilált, sok ellentmondással teli erővonal-kúszaságát jó lenne közös erővel egységes akarattá formálnunk. Mindent-virágzó egy-szerkezetté!

 

Úgy tudom, pályája kezdete óta a költészeten kívül mindig másféle munkát is vállalt.

 

Munkakönyvem tanúsága szerint 1946-ban előbb gyári munkás voltam, majd 1948-ban szellemi tevékenységre tértem át. Szabadúszó író sosem voltam, mert hiszem: ennek kiszolgáltatottság az ára. Ez a veszély főképp a fiatalokat fenyegeti, akik áruvá kénytelenek süllyeszteni költészetüket és naponta piacra viszik, amit írnak, hogy legyen miből kifizetniük a lakbért. Az állás, a munkahely valóban megkötöttség, de ugyanakkor megteremti szellemi, emberi, erkölcsi, gyakorlati függetlenségünket is.

 

Hogyan szervezi meg egy-egy napját, a versírás lehetőségét?

 

Hatkor kelek, rendbe teszem magamat, meg a lakást, ezzel nyolcra elkészülök és tízig (amíg a szerkesztőségbe el nem indulok) telefonálok, és följegyzem legfontosabb gyakorlati és szellemi teendőimet. Kati lányommal és édesanyámmal élek együtt, de otthon sok mindent én csinálok. Nézze azt a teli szatyrot a sarokban: spray, szappan, kölni, hanglemez, könyv zsúfolódik benne. Ezeket ma vásároltam. Ami a versírást illeti: napjaim csakugyan feldarabolódnak, más az időbeosztásom, mint azelőtt a Szépirodalmi Könyvkiadóban volt. Rengeteg a félbemaradt, könyvnyi terjedelmű írásom, de ezek lassan mégiscsak megszületnek, kiteljesednek, hiszen: állandó, folyamatos ihletettségben élek. Ez olyasféle folyamatállapot, amelyet sem kialudni, sem elfelejteni nem tudok.

 

Mi határozza meg, hogy az ihletettség íróasztalhoz szögezze, versírásra kényszerítse?

 

A vers a költő fejében és szívében, mindíg van, állandóan történik. Ahhoz, hogy ez a meghatározatlan, de célszerű gomolygás írássá alakúljon át, mindig valamiféle tény, vagy akarat ösztökél. Egy példa: évek óta tűnődöm azon, hogy versben fogalmazzam meg a várost. Azt a különös képződményt, amelyben élünk, az otthonunkat. Vagy végzetünket!

 

Ennyire elszakadt a falutól?

 

Nekem a falu már nem otthonom, szeretem ma is, de ott élni nem tudnék. Hogy folytassam az előbbit: készűlő versemhez 1969 óta jegyzeteket csinálok, verssorokat írok, s ma reggel hirtelen arra ébredtem: a vers belső történésével megérlelte önmagát. A vers-magzat születésre-érett a szív versmagzatburkában. Így: A várost vagy jól, vagy rosszúl, de meg kell írnom, meg kell fogalmaznom.

 

Külső esemény sosem kényszeríti írásra?

 

Dehogyisnem. Feleségem, Erzsike öngyilkosságát megírtam már. Habár huszonnégy évi házasságunkat sokféle zűrzavar kavarta fel, de én mindvégig szerelemmel szerettem őt. Amikor meghalt, úgy éreztem, életemnek egyik része lezárúlt, s ez nemcsak döbbent, verejtékes kín, hanem megkönnyebbedés is volt! De aztán ahogy halála időben távolodik, mind erősebb, gyötrőbb a jelenléte. Három héttel ezelőtt szombat délután beállított az öcsém, azzal a hírrel, hogy Latinovits Zoltán öngyilkos lett. Rögtön megkerestem azt a levelet, amelyet Latinovits Zoltán Erzsike öngyilkossága után írt nekem, és hirtelen úgy éreztem, ez a két halál összegyökeredzik a szívemben. Márcsak azért is, mert mind a ketten ugyanabban a betegségben szenvedtek, ugyanaz lökte őket a halálba. Ebből a sáppadt zokogásomból született aztán két nap alatt az a háromszáz soros kemény konok versem, amely lényegében kegyetlen üvöltözés azok ellen, akik a maguk halálát odavágják a szívembe, és mindíg ők a győztesek.

 

Maga sohasem akart öngyilkos lenni?

 

Ki az, aki nem akar, főképp fiatal éveiben! Volt idő, amikor ittam, de ennek már vége! Gyűlölöm azt a hamis legendát, amely arról akar meggyőzni, hogy a művész önpusztító. Ezt nemcsak Latinovits Zoltánra mondom, de mindenkire. Ha valaki megszületett, vállalnia kell azt a tényt, hogy él. Legyen annyi bátorsága, hogy megőrizze magát mindaddig, amíg a természetes halál le nem dugja a földbe. Ez az alapja annak, hogy az ember tehetségének mindenét teljesítse ki, s ne feledje, amire hivatott. A világ nagy szellemei alkotás helyett nemigen mentek neki a falnak, hanem dolgoztak, műveket teremtettek!

 

Milyen érzések, elképzelések fűzik a színház műfajához?

 

A színház nekem: ünnep, mindíg nagyon szerettem. Nemcsak a néző kíváncsiságával figyelem, hanem a másik művész szemével is. Belső szerkezetét is megtanúltam, jól ismerem, millió színházzal kapcsolatos tanulmányt, írást olvastam el. Életemnek volt olyan korszaka, amikor próbákra is rendszeresen bejártam, és a kész előadásnál is majdnemhogy jobban szerettem azokat a heteket, napokat, amikor a játék a színpadon elrendeződik és a színészek forronganak, lázadoznak a rendezői akarat ellen. Ez jobban vonzott, mint az elért eredmény.

 

Miért éppen ez?

 

Mert az alkotás-folyamatot belűlről szeretem és akarom megélni, nemcsak a színházét, de a szobrászatét, a festészetét is. Gyerekkorom óta sok műteremben jártam, éltem és a művek születése, megvalósúlása mindíg a gyönyörűség édes gyötrelme volt!

 

De darabírásra, előadható drámára nemigen szánja rá magát. Miért nem?

 

Major Tamás már fiatalkoromban biztatott: írjak darabot, de erre sosem éreztem ellenállhatatlan vágyat. Talán azért nem, mert riaszt a dráma színpadi létének megosztottsága. Én írom meg, más valaki rendezi és megint mások játsszák. Költői természetem része, hogy nem szeretem a térbeli, időbeli korlátokat. De meglehet, hogy megírom majd a magam Bolond Istókját, Petőfi Sándor, Arany János Weöres Sándor zseniális remeklése után. Az én Bolond Istókom két-virágzású történet lenne, jobban hasonlítana az ősmeséhez. A legszebb Bolond Istók történetre Kálmány Lajos gyűjteményében akadtam. Sok év óta él a fejemben ennek a barbársága, nyerssége, lenyűgöző kemény, komisz humora. Falun, otthon sok ilyen dolgot láttam! A falu bolondját kiuzsorázták, megkergették, gúnyolták, kegyetlenkedtek vele. Én megéltem a népmesét. A darabot verses játéknak írnám, a gonoszkodás minden változatát felsorakoztatnám, amelyet Bolond Istók ellen elkövetnek. De mindez csak a darab első felének a történése, a másodikban Bolond Istók meghal, és akkor már ő mindennek az ura, ő csináltatja a többiekkel mindazt, amit életében vele csináltattak. A falu bolondja sosem igazi bolond, hanem túlságosan sebezhető, érzékeny szívű ember. Ember, ha szellemileg fogyatékos, vagy beteg is!

 

A Bolond Istók-dráma egyelőre csak a terveiben él, de írt már néhány évvel ezelőtt darabot, amelynek egy-egy részlete meg is jelent. Mi volt annak a színházi sorsa?

 

Nyilván Az aranyszeplős levelibékára gondol. Színházi sorsa túlságosan bonyolúlt ahhoz, hogy ezt most röviden elmondjam. De a darabról szívesen beszélek. Versjáték, páros, rímes, magyar nyolcasokban. Ha valaki felületesen olvassa, Dérynéről szól, pedig valójában a színésznek, a teremtő művésznek folyamatos kiszolgáltatottságát sírja, jajgatja, énekli. Kiszolgáltatottságát a betegségnek, a sikernek, sikertelenségnek, kegynek, megvont kegynek. Vagyis a darab a színházi „bagázs” belső története. Azt akartam elmondani, hogy a színpadi alakítás, amint megszületik, egy perc múlva máris szertefoszlik, és a színész ottmarad árván, kiszipolyozottan. Magányosan. Szinte kiokádva önmagát. Mint a mélytengeri hal! Ha a levegőn: kiökrendve szerveit, önmagából kesztyűként kifordúl!

 

Hány felvonásos ez a darabja?

 

Nem szabályos felvonásokra tagoltam a vers-játékot, hanem szigorú formákra épűlt nyolcezer sorban írtam meg. A költő képzeletében a realitás irrealitással keveredik, s nemegyszer régies nyelven huszadik századi eseményekről beszélteti figuráit.

 

A verses drámák általában ezer-ezerkétszáz sorosak. Hogyan adható elő színpadon az ennyire túlméretezett hosszúságú mű?

 

Ez bennem is felvetődött. Épp ezért beleegyeztem abba, s most is beleegyeznék, hogy annyit húzzanak a darabból, amennyi szükséges. Az én mondanivalómból ilyen sokra, ekkora terjedelműre tellett, ahogy megírtam. Egyébként megjelenik könyvalakban, s a többi már a színházak dolga.

 

Költészetének hatalmas a tábora. De némelyek azt mondják, hogy nem mindent értenek a verseiben. Fontos magának, hogy rögtön megértse, amit ír?

 

Kézirataim legelső olvasója az édesanyám, az értés vagy nem értés dolgában ő számomra a legmérvadóbb. Hat elemit végzett, falusi asszony, de apámmal ellentétben mindíg rengeteget olvasott. Nem kis szorongással adom oda neki írásaimat, de aztán minden alakalommal kiderűl, hogy a lényeget jól megérti. A nyelvi, fogalmi módszer, az más kérdés. Annak idején Ady Endréül, Vajda Jánosúl is meg kellett tanulnia az olvasónak.

 

Bántja-e, bosszantja e, ha egyik-másik kritikusa megbírálja?

 

Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel, de semmiféle tartós harag nem él bennem. Indulatos vagyok, olykor nagyot ordítok, de dühöm hamar elpárolog.

 

Volt idő, amikor trágársággal vádolták. Vajon milyen szándékkal írta a nemrég még tabunak minősített szavakat?

 

A szavak önmagukban nem szennyesek és nem tiszták, hanem eredendő értelmükben valaminek a kifejezésére alkalmasak. Amikor a József Attila sírja című versemet írtam, azt mondták: magyar költő ilyen szavakat nem mondhat ki! Pedig ezek a szavak csak a fölmérő indulat szavai a versben. A szavak alkalmazásában számomra nincs dogma. A vers nem attól válik erkölcsössé, vagy erkölcstelenné, hogy milyen szavakat hordoz testében, hanem hogy mit hirdet.

 

De hogy visszatérjünk bonyolult kifejezésmódjához, meghökkentő zeneiségéhez, lenyűgöző dús szóképeihez, szófűzéseihez, verseinek a magyar irodalomban szokatlan terjedelméhez: hogyan teremti őket?

 

Amikor már arra kerűl sor, hogy leírjam, amit elképzeltem, akkor olyan gyorsan dolgozom, hogy környezetem még nézni se bírja az iramot. S kézirataimon legfeljebb egy-egy szót javítok, többet sohasem. Téves esztétikai szemlélet az, hogy a vers legyen rövid és harmonikus. Ez szamárság. A lényeg az, hogy sikerűlt-e pontosan elmondanom azt, amit akartam. A mű akkor teljesűl be, ha szerkezete nem megbontható. Ezzel nem arra utalok, hogy egy-egy részlete nem kihagyható. Fiatal költőknek mindíg azt mondom: jó költő nem ír homályos verset. Minden igazi alkotás szerkezeti vázlata pontos, jól megépített. Ha erre rárakodunk, rátapasztjuk az anyag-anyagot, ez hordozza, ez világítja át a látszólagos homályt is. Vajon az életben rögtön és egyértelműen megérthetők-e a leglényegesebb kérdések? A szerelemé, a halálé, vagy magáé az életé? Mennél többet töprengünk, mennél többet tapasztalunk, annál nehezebben férkőzünk szívükhöz. Mindez a művekre is vonatkozik. Én sosem írok előre kiagyalt sorokat, a szavak úgy nőnek a fejemben, úgy bújnak elő, akár a síron a gaz.

 

Úgy hallottam, hogy a zene is igen fontos része az életének. Igaz?

 

Együtt-élek vele! A zenével! A népzenétől a legyötrőbben tiszta, égő mai zenei törekvésekig, sokféle zenével foglalkoztam. S külön izgatnak, érdekelnek a zenében, csakúgy mint minden művészetben, az átmeneti korszakok mesterei. Ezek többnyire lángelmék, mégis lenézik őket, mert kötődnek a régiekhez, és újat akarásuk még nem robbantotta szét teljesen a régi szerkezetet! A zenehallgatás nekem nemcsak érzéki állapot, nem elégszem meg azzal, hogy ülök a karosszékben és a szobában Mozart zenéje szól. Én a zeneszerző szellemi, gyakorlati, akarati részesévé válok.

 

Mert zenehallgatásban is tehetséges. Nem gondolja?

 

Inkább azt hiszem, hogy a művészet nem élvezeti cikk, nem csokoládé vagy fagylalt, amit szopogathatunk, nyalogathatunk. A művészet használata: kemény munka. Persze csak akkor, ha ahhoz a valósághoz kötődik, amelyben élünk. Nemcsak társadalmi valóságra gondolok, hanem természetire, pszichológiaira is. A dolgok általában homályba csomagolódtak, a fizikai, természeti, szellemi jelenségek némák. Várakoznak.

 

Mire várakoznak?

 

Arra, hogy valaki szeretettel szóljon hozzájuk. Csakis a szeretet az, amely a titkok kapuját ki tudja nyitni! A művészet folyamatának voltaképpen a segíteni-akarás, a válaszolni-akarás a legigazibb értelme. Magam is ezért élek, s ezért dolgozom.

 

Ezen az égitesten^*

JUHÁSZ FERENC:

Ott állt az idő hegygerincén, ott állt a mindenség torony-csücskén, ott állt a titkok-kapujában, szarva-hegye a csillagokkal játszott, s szarvas-hangon a fiú így kiáltott, vissza-kiáltott szülő-anyjának:   Anyám, édesanyám, nem mehetek vissza! száz sebem kiforr szín-arannyal, naponta lerogyok, száz golyó szügyemben, naponta fölkelek, százszor teljesebben, naponta meghalok három-milliárdszor, naponta születek három-milliárdszor, szarvam minden hegye kettős-talpú vas-villanyoszlop, szarvam minden ága magasfeszültségű-áramvezeték, szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője, ereim fekete kábelek, fogaim vas-hidak, szívemben tajtékzanak a szörnnyel-hemzsegő tengerek, minden csigolyám nyüzsgő nagy-város, füstölgő kő-bárka a lépem, minden sejtem nagy gyár, atomom naprendszer, heregolyóim a nap-hold, a tejút a gerincvelőm, az űr minden pontja testem egy-egy része, galaktika-fürtök agyam egy sejtése. (Részlet A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című versből.)

 

KÉRDEZŐ: Most negyvenhét éves vagy. Nemsokára harminc éve lesz, hogy megjelennek verseid. Harminc évvel ezelőtt hol voltál, mit csináltál, mik voltak a gondjaid, céljaid?

 

JUHÁSZ FERENC: Kérdésedre el kellene mondanom kamaszkorom, meg ifjúkorom történetét, fiatal férfivá-válásom történetét. Én kereskedelmi iskolába jártam, 1942-ben kezdtem és 1946-ban érettségiztem.

 

KÉRDEZŐ: Hol?

 

JUHÁSZ FERENC: A Márvány utcai Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskolában. Iskolai éveimet kettévágta a háború, engemet is, mint annyi diáktársamat, bevonultattak, megszöktem, bújkáltam, mikor fölszabadúltam, 1945-ben folytattuk a tanulást, 1946 nyarán érettségiztem, 1946-ban jelentek meg első verseim, akkor ismerkedtem meg a nálam idősebb írókkal, kortársaimmal, 1948-ban kerűltem végleg Budapestre, a József Attila Népi Kollégiumba. Az akkori verseim, írásaim (egyetlen novellát írtam, elárulom Neked, életemben, dehát az sajnos nem maradt meg, elégettem, sok versemmel együtt) tükrözték mindazoknak az íróknak, mindazoknak a költőknek, magyaroknak és nem-magyaroknak hatását, akiket olvastam. Nem titkolom előtted, hogy nagyon sokat-olvasó gyerek voltam már egész pici korom óta. Ennek következtében nagyon sok szellem, vagy szellemiség hatása volt érezhető akkori írásaimban. Mikor megházasodtam, 1948-ban: egy ládányi kéziratot, otthon: Bián, Édesanyám házának kertjében, szülőházam kertjében elégettem, most már nagyon sajnálom! Írtam én akkor Tóth Árpád-verset, írtam én akkor Baudelaire-verset, vagy Baudelaire-ebb verset, mint a Baudelaire, írtam Verlaine-verset, írtam Stefan George-verset, írtam Rilke-verset, Petőfi-verset, Illyés Gyula-verset, akivel frissen ismerkedtem meg, Kosztolányi-verset. Sorolhatnám tovább, szinte az egész irodalomtörténetet.

 

KÉRDEZŐ: Példából tudom, hogy a szülők közül az anya többnyire a szárnyra bocsátó ember, az apa pedig inkább a visszafogó, a megtartó, a helyhez kötő, ez Nálatok hogy volt?

 

JUHÁSZ FERENC: Én nagyon sokat írtam erről, úgyhogy sok erről-írásom, sőt írástömegem ellenére nagyon nehezen válaszolok rá! Mi nagyon szegényen, nagyon szomorúan, nagyon puritánúl, nagyon egyszerűen éltünk, ha mondhatom így. Anyám volt az olvasó ember. Apám? Ezeket én vereseimben, vagy époszokban megfogalmaztam. Arra emlékszem csak, hogy varrógépén Édesanyámnak négy Mereskovszkij-kötet volt, meg egy imakönyv. Meg a padláson rengeteg Tolnai Világlapja, meg valamilyen füzetes regények. Ezeket én nem olvastam, csak Mereskovszkij könyveit. Olvasni itt, Budapesten olvastam, meg Bicskén, ahová polgári iskolába jártam, a tanári könyvtárban. Bejáró diák voltam, de ez akkor egészen másképp nézett ki, másképp történt, mint manapság. Bejöttünk reggel hat órakor az iskolába, az iskolai órák befejeződtek egykor, fél kettőkor, a vonat viszont hat órakor, vagy fél hétkor ment vissza falum felé. Úgyhogy rengeteg időm maradt arra, hogy könyvtárba járjak, hogy antikváriumokba járjak, antikváriumok raktárait keressem, ott kutassak, ott olvassak! Ezek az olvasatok szőtték át egész életemet, ezek az olvasatok riasztották el aztán Apámat attól a ténytől, hogy belőlem költő lett, vagy hogy költő akarok lenni! Ezt nagyon szégyellte! Hogy a fiából költő lett és nem tisztességes ember.

 

KÉRDEZŐ: Gyerekkorodról írva, gyakran használod a „gyűrődés” szót, ami valamilyen módon jellemzi ezeket az időket.

 

JUHÁSZ FERENC: Megmondom mi volt ez. Ha most visszagondolok rá, nem hiszem, hanem tudom, hogy folyamatos szorongás. Ha most megkérdezed, hogy mitől szorongtam, akkor megint csak el kellene mondanom életemnek ezt a részét! Dehát most ezt nem akarom.

 

KÉRDEZŐ: Én előbb arra kérnélek, hogy életrajzodból feltétlenül mondd el azt, ami ember-költői lényed értéséhez feltétlen szükséges. Vázlatosan, vagy egy részt kiemelve, ami Téged magyaráz.

 

JUHÁSZ FERENC: Nézd, nem akarok nagyképű lenni, ezért nem is szívesen beszélek róla. Én is, de sok-sok velem-korú társam, tehát úgy kortársam, hogy velem életkorban nagyjából azonos, nemcsak két ember szerelmének szülötte, de a történelem szülötte is. Hogy ez szerencse, vagy szerencsétlenség: nem tudom. Én azt hiszem, az én életemben szerencse. Irgalmatlan nagy váltás történt 1945-tel, abban az életben, élettel, amelyben születtem, amelyben fölnőttem és amelyből kiváltam és kiváltunk. Ez a váltás rendkívül gyorsan történt, rendkívül hirtelen történt, szinte sokk-hatásszerűen ért. Személyes életemben megszűnt, elmúlt, elpusztúlt, elfolyt, mint a köd, egyrészt a rettegés, másrészt mind az az állapot, vagy előjáték, vagy előtörténet, ami az én „gyűrtségeimet” (ahogy azt annakidején az Új Írásban írtam) megteremtette, létrehozta. Hiszen gyűrtségeimnek oka: a folyamatos szorongás volt! Ha akarom, azt is mondhatom: a folyamatos társadalmi szorongás volt, anélkül, hogy tudtam volna ezt akkor, gyerekfejemmel, tudatosítani. Ez a társadalmi szorongás s az ebben élő rettegés, tehát a rettegés folyamatában való élet szűnt meg 1945-tel. Dehát: megszűnt a gyűrtségek lehetősége is, mert Édesapám akkoriban már olyan beteg volt, hogy nekem kellett hirtelen, váratlanúl, gyorsan családfővé lennem. A történet, vagy a történelem (akár rám vonatkoztatod, akár a korra): hatalmas, majdnem elmondhatatlan. Fiatal verseimben, akkori verseimben, ifjúkori verseimben próbáltam ezt megfogalmazni. De ez majdnem elmondhatatlan! Szinte azt érzem most, már harmincadik éve gyakorló költőként, hogy azokat a dolgokat, amiket akkor, fiatalon gyerekfővel próbáltam megfogalmazni, újra és újra el kellene mondani, újra és újra, talán mondandóim legfontosabbjaként. Ezt az iszonyatosan szép és iszonyatosan nagy-lángú üstökös-változást: ami akkor történt, személyes életemben is. Meg kellett érteni önmagamat, és meg kellett érteni azt a fortyogást, azt a fortyogó, bugyborékoló, zuhogó, buborékoló kort, amely ebben a változásban vajúdta ki önmagát, és el kellett viselni ennek a vajúdva-kínlódásnak minden gyötrelmét, minden ellentmondását is, ami akkori fiatal költőket és fiatal írókat, bennünket és nyilvánvalóan a társadalom más embereit is nagyon megviselt.

 

KÉRDEZŐ: Innen visszanézve most mit jelent Neked Bia? Megtartó erő ez?

 

JUHÁSZ FERENC: Nem akarok én senkit megbántani! Én nem szerettem a falumat. Lehet, a hiba bennem volt. Nem tudom. Mint egy mikroszkóp alatt látható furcsa növényállatka-képződmény, az én szülőfalum! Megmondom, miért. Budapesttől húsz kilométerre van csak, és húsz kilométerre volt akkor is, amikor gyerek voltam. A falu Metternich-birtokok közepén feküdt. Tehát létezésével, létformájával, létezési állapotaival jobban őrizte a feudalizmust, vagy az aranyrácsozatú egyházi létformával átszőtt feudálkapitalizmust, mint mondjuk egy Budapesttől kétszáz kilométerre lévő falu. Hát ezt én gyűlöltem! De gyűlöltem azt is (és ez talán nem véletlen az előbb jellemzett, előbb elmondott állapottól), hogy ez a falu gyűlölt minden kiválni-akaró törekvést, mindenkit a szegények közül, a szegénység alvilágából, aki nem akarta vállalni a folytonosságát annak a létformának, amelybe beleszületett! Amire én szánattam Apámtól, az a gyári munkásság lett volna. Amire szánt Édesanyám, az legfeljebb tisztviselőség lett volna, nagy rangként, községházán tisztviselőnek lenni! Ezt én nem akartam! Én mindenképp el akartam jönni! Mondtam már Neked, hogy 1948-ban kerűltem kollégiumba, a József Attila Népi Kollégiumba, de azt is mondhatom, hogy sok időt nem töltöttem ott, mert a kollégiumok természetét, belső életét, belső életfolyamatát nem szerettem, a létmódját se szerettem, aztán 1948. november 14-én megnősültem, és akkor a kollégium vezetősége nem engedte meg, hogy továbbra is ott lakjam a kollégiumban, feleségemmel. Mint minden fiatal költő, én is, és mint minden fiatal kortársam akkor, én is azt hittem (amit szeretnék változatlanúl hinni), hogy költészetemmel, szavaimmal, vagy szavaim összegével meg fogom váltani, meg tudom váltani, vagy segítem megváltódni a világot. Azt is hittem, és hittük (nem akarok teljesen egyesszámban beszélni, hiszen nem egyedűl voltam fiatal, és nem egyedűl voltam akkor fiatal költő, vagy fiatal művész)! valamennyien, kortársaimmal együtt azt hittük, azt hittem én is, hogy a művészetnek, adott esetben a költészetnek: nemcsak kötelessége, de joga is ez a változtatás, változtatni akarás. Valamennyien, a hívők, a változtatni-akarás varázsában éltünk! Ennek jegyében írtam én első verseim után egy (voltaképpen) lírai verset! Dehát én ezeket a hosszú lírai verseket époszoknak mondom. Egy époszt. A Sántha-családot. Aztán a másodikat, az Apámat, aztán a harmadikat (amit talán a legjobban szeretek, éppen mert örülő eredendő természetemhez rendkívül hasonlít) A jégvirág kakasát. Ez a vers, mint egy égő rádiumrögöcske a biológiai szervezetet, az öröm elemi anyagcsomójával átsugározta a létezést, gyógyítóan átvilágítja. Eredendő természetemet, örömös, játékos, kötekedő, játszó embervoltomat mondja ki A jégvirág kakasa című elbeszélő versem.

 

KÉRDEZŐ: De úgy emlékszem, ebből baj lett.

 

JUHÁSZ FERENC: Igen! Nagyon haragudtak érte. Nagyon haragudtak érte! Nem akarom most a vers belső történetét, tehát a vers mondanivaló-történetét elmondani. Hiszen egy versét nem is lehet pontosan elmondani és meghatározni, így élőszóval, de még a leírt szóval sem, mert akkor lelkét veszti, hitelét veszti, elveszti önmagát önmagában. A jégvirág kakasában az emberről szerettem volna szólni, arról az emberről, aki ember-voltával él ebben az új történelemben, és meri ember-voltát használni az életben, a szerelemben, a munkában, az örömben, a mámorban, a szeszben, a tréfában, szeretkezésben és mindenütt. Ezt úgy vette az akkori kritika, mintha én a termelőszövetkezeti mozgalmat, vagy a falu szövetkezeti átalakítását, vagy átalakulását támadtam volna meg versben, gúnyoltam volna ki költészetemmel. Igen sok és igen kemény, igen nehéz bírálatot kaptam A jégvirág kakasára, majdnem hogy imperialista ügynöknek neveztek annakidején a kritikusok. A legcsúnyább talán az Irodalmi Újságban jelent meg! Dehát a természetem, ha valamennyire ismered a természetemet és a költészetemet, olyan, hogy én az írott kritikára vagy a szóban elmondott bírálatra a szó szép értelmében nem vagyok érzékeny! Ezzel nem azt mondom, hogy nem fáj, ha bántanak, mert egyszerűen nem lennék ember, ha nem fájna! Nem azt mondom, hogy nem gyötör meg, ha bántanak, hiszen nem lennék ember, ha azt mondanám, hogy nem gyötör meg a bántás. De a fájdalom, a gyötröttség, vagy a gyötrettetés máglya-tüze nem tart sokáig, elhamvad élő, eléghetetlen szívem alatt, elfoszlik, mint a köd. Megáldott a Sors oly természettel: hogy tudjam és merjem elhinni: ha nekem jogom van ahhoz, hogy valamit megfogalmazzak, s ezt a megfogalmazottságot kinyomtatják, könyvben megjelentetik, akkor mindenkinek joga van erről a könyvről tisztességesen megmondani a véleményét. Hozzáteszem, ha újra-olvasnád ezeket a kritikákat, megdöbbennél: mennyire nem voltak tisztességesek!

 

KÉRDEZŐ: Milyen következtetésekkel járt ez akkor benned?

 

JUHÁSZ FERENC: Arra a következtetésre jutottam, hogy a társadalmi szerkezet és a társadalmi szerkezetből kinövő szellemi szerkezet között valamiféle ellentmondás van, és ezt az ellentmondást a napi élet és a napi életnek minden törvénye föloldani és megoldani nem tudja! Tehát valahogy nekünk, költőknek, nekünk művészeknek, nekünk, a szóban szólóknak, az agyagban, vagy a festészetben, vagy a festékben, festékkel beszélőknek, a szó gyakorlóinak, az anyag gyakorlóinak: a művészet-anyaggal meg kell változtatni a gyötrődő valóságot! Ki kell mondani a jót is, de ki kell mondani a rosszat is! Ki kell mondani a szorongattatást is, és ki kell mondani a szorongást is! Nagyon megrendítettek mindazok a dolgok, amik a kritikában és a kritikával engem annakidején fiatal költőként vertek. Hisz nemcsak az idős művészt, nemcsak a művészetet, de a fiatal költőket is, és általában a művészeket inkább szeretni kell, és szeretve szidni, mint gyűlölve nem-szeretni. Ez a megrendűltség is elgondolkoztatott! Ez a megrendűltség is megérttette velem, hogy a világ (legyen az társadalmi világ, legyen természeti világ, legyen az a létezés másfajta világa), nem is olyan egyszerű, mint amilyennek azt kamaszfővel, ifjú-fővel, fiatal férfiként hittük és gondoltuk. Azóta nagyon nehéz nekem (vagy nekem is). Hogy el ne veszítsem a hitemet abban (megint egy szót írtam föl: legyező, vagy szétlegyeződött), hitemet abban, hogy érdemes és kell dolgozni, csinálni a verset, az életet! És itt, magyar nyelven, az anyanyelvemen, ebben az országban kell csinálni, akármi történik, akárhogy bántanak, akkor is! Az én testemmel, az én szellememmel. Igaz, nagyon kemény a fejem, nagyon dacos vagyok! Ez is segített! De segített ez a fölismerés és ez az akarat is ebben az életben, és segített a költészetben, az újfajta megvalósulásban, vagy megvalósításban. Mindíg gyötört, hogy nem jó, amit csinálok, hogy nem elég! Hogy nem jó, amit csinálok és még mindíg nem elég, amit csinálok! Fiatalembernél ez természetes, hiszen ha elégedett lenne önmagával, akkor már nagyon nagy baj volna! Mégis, rettenetes gyötrődések közepette, tehát nem hittelenségek közepette, de gyötrődések között éltem. Nekem két olyan barátom van, akik nagyon sok mindennel: létükkel, gondolkodásukkal, életükkel, művészetükkel hatottak rám (és gondolom, ennek a fordítottja is így van)! Mindkettő festő. Az egyik Franciaországban él, Hantai Simon, a másik (most már szintén Franciaországban él) Csernus Tibor. Amikor átlövődött a fejemen, mint egy elemi ős-részecske a sűrű anyagtömbön, hogy most már másképp fogok fogalmazni, mást fogok írni, másképp fogok írni, mint eddig, annak pillanat-története a Hungária-kávéház forgóajtójában történt, tudod, akkor még New-York kávéháznak hívták. Csernus Tiborral a Könyvkiadóból jövet, ahol dolgoztam, leültünk egy kávét inni, és ahogy Tibor ment elől, ahogy a forgóajtó üveg-legyezőjében, mint egy üvegrózsa sziromkötegében, cserebogár szétlegyezett üvegharmonika csápjában, egymást nézve és egymásra mosolyogva, egy beszélgetést félbehagyva, forogtunk és mentünk be a kávéházba, hirtelen akkor ért ez az átalakulást-nemző, átalakító villámcsapás engem. Akkor verte át aranykésével szívemet és agyamat! És e perctől kezdve tudtam, hogy ezután már másképp fogok fogalmazni, másképp fogok írni, másképp lesz minden a lírámban, másképp fogok élni, másképp történik minden létemben! Akkor Tibornak azt mondtam: te ülj le, rendeld meg a kávét, én mindjárt visszajövök! Elrohantam a legelső könyvesboltba és az eladótól egy kórbonctant kértem: illetve megkérdeztem az eladót, hogy van-e kórbonctanuk. Kinevetett, azt mondta, nincs. Kérdeztem: hol lehet egy kórbonctant venni. Azt mondta, sehol. Akkor, rögtön, elmentem az Egyetem Orvostudományi Karára és megkérdeztem a dékánt, hogy hol lehet egy kórbonctant kapni. Vagy venni! Mert tudni akarom a halált! A múlandóságot, a szerkezetelbomlást, a lényegelfoszlást, a romlást, rothadást, a törékenységet, a bomlást, pusztulást. A titkot! A válasza: nem, nem lehet venni, de majd én adok magának egyet! Így kaptam én egy jegyzetes kórbonctant, s még az éjszaka elolvastam. Aztán elolvastam egy kőzettant, ősnövénytant, aztán elolvastam egy kristálytant, őslénytant, aztán elolvastam sok természettudományos, sokfajta természettudományos könyvet. Ennek az átalakulásnak a csíráit, vagy elemi sejtjeit, vagy (mit tudom én)! spóráit hordozták magukban ezek az olvasatok, és ezek az új megtudások ott kavarogtak a szívemben. S tudtam, hogy a világ, nem a társadalmi létezés, nemcsak a társadalmi lét, de a világ sokkal bonyolultabb, sokkal részletesebb, sokkal másképpebben történik, mint ahogy én azt eddig gondoltam és megfogalmaztam. És azt is, hogy ezt a másfajtaságot, ezt a fölismerést új szavakkal, új módon kell megfogalmazni, ehhez rengeteg ismeretet kell szerezni. Ezeknek az ismeretszerzéseknek a lehetőségeit kerestem én e könyvekben. Mindenki hazudik (és voltaképpen nem a másikat, önmagát csapja be azzal), ha azt mondja, hogy ő olyan világot teremt művészetében, ami teljesen új, mert teljesen új tizenötezer, vagy húszezer év óta nincs a művészetben! A művészet folyamatos építkezés! Csak az az időpillanat a tiéd, vagy az enyém, amelyben te fogalmazol, amelyben neked megadatott a fogalmazás módja és kegyelme. És ha sikerült a kettőt összeforrasztanod: visszafelé, a múltba gyökereztetni, és előre, a jövőbe lomboztatni művedet, akkor talán megtetted azt, amit költőnek megtennie kell, vagy amit költőnek megtennie kötelessége. Szóval, 1954-ben történt, amikor eszmélkedésem (költői eszmélkedésem, történelmi eszmélkedésem, emberi eszmélkedésem) megváltozott. Ez eszmélet-változásnak volt első könyve A tékozló ország című éposz, és ez új szívütésnek volt első könyve A virágok hatalma című verseskönyv, amelyben megírtam e hosszú verseket, A mindenség szerelmét, A virágok hatalmát, a Krisztus lépesmézét, és a többit.

 

KÉRDEZŐ: Én úgy gondolom, hogy a Huszonhat évesen című versed már ezt a programot tükrözi, ezt a magatartást.

 

JUHÁSZ FERENC: Igen, hát ez egybe is esik azzal, amit mondanék, csak akkor meg kell keresni a könyvben.

 

KÉRDEZŐ: Olvasd el.

 

JUHÁSZ FERENC:

 

Huszonhat év, ahhoz elég kevés, hogy ijedten fölsikoltsak, koponyámat ezüstpapírba burkolta a dér. Pedig hogy szerettem, átkoztam, temettem. És nem magamért. Ad még nekem a Sors, vagy akármi annyi időt, s hitemnek annyi erőt, hogy elkiáltsam, ami csak nekem tud fájni, a halál előtt. Virágaim még harmatosak, kórság nem rothaszt, nem öl, mezőimen topognak pávák, kövér bikák, tajtékszőrű csikók. Konok vagyok, s naprendszereket szikráztat föl szívemben a csók. Virágaim tán szalmává száradnak maholnap, vetésem kénkő, kőeső veri szét, de addig csak hadd égjek, robogjak, az űr arany-ménjeként. Meddig? Ki tudja? Ahhoz már mi közöm. Élek, tündöklő robbanás az életem. S ha más égitest-tömegbe ütközöm, útjából kivetem. Mert más ki mondaná el helyettem, amit csak én tudok? Amit, ha csak sejt a szív is, beleretten és fölragyog. Ne féltsetek, elszánt vagyok és hajthatatlan. S ha érdem ez, nekem elég. Feltör ajkamról a kimondhatatlan emberiség.

 

Hosszú verseim (ezért is, hogy nem eposznak, de éposznak, tehát ráteszek egy vesszőt!, mondom őket) nem elbeszélő versek! Sok hosszú verset írtam már életemben, de ezek A Sántha család és A jégvirág kakasa kivételével, igazában nem elbeszélő versek. Ezért is kereszteltem el őket hosszú verseknek. Ezek a versek: mintha egy időpillanatot a végtelenné (tehát egy jelenkori pillanatot a végtelenné) fölnagyítanál, vagy egy mikropillanatra rátennél egy nagyítólencsét és ez égő lángoló lencsenézésben ennek az érzeti, érzelmi, tudati, társadalmi, pokol-tudatalatti mikropillanatnak pöfögő, gőzpáfrányt fújó, hólyagzó, vonagló sejtrészei is és lüktető, hullámzó, pontkévés sejtfalai is kitetszenek. Így fölnagyítódva mutatkoznak meg a dolgok! Tehát ezek a hosszú versek, az én hitemben, az én megvalósítási elképzeléseimben: lírai versek, csak az időpillanatban fölnagyított lírai versek! Vallomások, hitek, mámorok, szerelmek, szégyenek, halálok! Nem egy elbeszélés-történet folyamatának részei. Lehetnek azonban olyan részei, szakaszai is e vers-állapotnak, amelyben az elbeszélés, mint létforma jelentkezik. Mint például A tékozló országban.

 

KÉRDEZŐ: A későbbiekben ezek a viták, viharok műveid közt és a kritika közt, illetőleg műveid közt és az olvasóközönség között újra és újra föltámadtak. Fogalmazhatnék úgy is, hogy költészetet provokált újra és újra. Gondolok itt a József Attila sírjára, mely jóval később volt A tékozló ország után. Hogyha ezeket a viharokat közös nevezőre kellene hozni, miben találnád a magyarázatát?

 

JUHÁSZ FERENC: Az ember fiatal korában, amikor fogalmazni kezd: azt mondja el ami van. Amit látott, amit érzett, amit addig megtudott. Ahogy aztán eszmélkedése, vagy gondolkodása történik, az idő-folyamatban, később, vagy kristályosodik az időfolyamatban, egy csomó kérdés merűl föl a költő szívében is. Éppúgy, mint minden ember szívében. Mik ezek? A miértek, a mikorok, a hogyanok, az, hogy valami miért van úgy, ahogy van, s úgy, ahogy nincs, a nincs miért nincs, úgy, ahogy nincs? Tehát a gondolkodásban lukak, likacsok, üregek, barlangok űrök támadnak, hiányok, ezeket meg kell tölteni képzetekkel! Ilyenkor alakúl át a költészet, ilyenkor változik meg a költészet. Mert az ember nemcsak a „van”-t akarja megfogalmazni, de a viszonyításokat is, a vonatkozásokat is! Meg a szerveződéseket is el akarja mondani! Ha valami nem egyszerű, akkor azt nem lehet egyszerűen elmondani! Mindíg mondom, hogy a költészetben (de az életben is)! nem egyszerűség van, vagy nem lehet egyszerűség, vagy bonyolúltság! A művészetben csak pontosság lehet! A pontosság az egyszerűség! Ha valamit nem tudsz, vagy nem lehet kevesebb szóval elmondani, mint amennyi szót elhasználsz arra, hogy azt elmondjad, akkor nem tudsz mást tenni! Fölmerűl gondolkodásod folyamán, vagy lírai töprengésedben mondjuk két dolog: a szilárdság és a törékenység. Hogy mondjam el én ezt, hogyan fogalmazzam én meg ezt a költészetben? Mondok rá példát. Nekem nincs ugyan személyautóm, de egy időben nagyon sokat jártam autóval. Jöttünk vidékről Budapestre, hazafelé. Azt láttam, hogy a szélvédő üvegének százával és ezrével csapódnak apró hártyásszárnyú lényecskék. Elkenődnek az üveglapon. Kis nyálas petty marad helyettük, kis kemény vércsöpp, csöpp takonyvéres zúzalék-test-anyag. Sárga fosadéklángfröccsenet-csillag, madárfosadék-üstökös, véres lényfoszlányok lángja, mészvonalak, festékcérnacsíkok, mint elemi részecskék belövődésének szikravonalai, szálka-sugárcsillagállatkái az ólomlapban, tejútfoszlány-fosgyűrűk, ürülék-koszorúk, halálkosz-halálürülék-koszorúk, rovarállatanyag-halálhabkorongok, mint festés után festékfoszlány-pöttyök az ablaküvegen, az autó szélvédő üvegén, amit a csuklós ablaktörlő, a fémlábszár-gumitalp légyláb súrolva nem tud letörülni, a sikáló légyláb: tapadó gumi-kaszálásban, domború ívmozgásban, ritmikusan lüktetve nem tud ledörzsölni az üvegről, a nikkelnyelű csuklós gumikefe, a fémszarvú, gumisöprű-tapadócsáptollpáfrány! S mire Budapestre érsz, le kell vakarni a sárgazöld hullapépet, véres halálpetty-maszat-törmeléket, a halálszeplő-maradékot a szélvédő-üvegről, mint vakolatot kőműveskanállal a vedlő falról. Itt a halálütődés-üveglapról! S fölmerűl töprengő gyásztalan szívedben, hogy egy ilyen szervezetecske, ez, amelyik rettenetesen bonyolúltan van fölépítve (s ha ezt fölnagyítod az említett lencsével, akkor megtalálod a csodát!), ez a csodálatos biológiai szerkezet, csöpp gyönyörű állatgép, az önmaga szilárdságában létező rendkívül szép és pontos szerkezet, egy másodperc töredéke alatt elkenődik, halállá maszatolódik! Pillanat-törmelék alatt. És miért? Ha ezt el akarom mondani a költészetben, nem tudom csak ennél bonyolúltabban elmondani, mert fölmerül rögtön kutató agyamban az, hogy ha már ilyen pontosan megszerveződött valami, ha már ilyen hihetetlenül bonyolúlt szerkezet fölépűlt, és nyilvánvalóan évmilliókon keresztűl épűlt, akkor miért, hogy egy perc töredéke alatt szétmázolódhat, akkor miért teremtődött atomjaiból, szerveződött sejtjeiből? És így tovább. És így tovább! Minek az egész? Ki akarta, mi akarta, minek akarta, kinek akarta? A szilárdság és törékenység erő-gyöngeség kölcsönössége: mi? Hogyan? Az ember egyre bonyolúltabb társadalmi, szellemi, erkölcsi, emberi, biológiai, filozófiai, fizikai tapasztalatait akarja elmondani! És másképp nem tudja elmondani, mint ahogy elmondja! Úgy látszik ezt tartják bonyolúltnak, érthetetlennek! Pedig a kérdések: viszonyítások, vonatkozások! Írtam egy bonyolúlt hosszú verset (ötezer, vagy ötezerkétszáz sor, nem tudom pontosan)! A halottak királyát. Ha most én e vers tartalmát Neked egyszerűen elmondom, hát az két mondatban „elmondható”! Elmondható, de hát ezzel nem mondtam el a verset. A verset nem tudtam elmondani csak azzal az ötezer sorral. Tartalma csak annyi, hogy a hitét-vesztett, csatát-vesztett király a szárazföld partja és a tenger kék óriás-gyomra között csónakban ül a vízközéppontban és mereng életen, halálon, történelmen, saját gyávaságán, saját elesettségén, az önhittségen, öngyilkosságon, végül kijön a partra és elkezdi élni életét. És népe életét! De nekem ebben a versben mindent el kellett mondanom, amit csak lehetett és kellett, ezt nem tudtam, ezt nem lehet egy szonettben megfogalmazni. El kellett mondanom a magam létét, nyomorát, gyászát, szégyenét, a magam depressziójának történetét is. Egyszer versprózában azt írtam, éppen ez időre vonatkozóan, hogy nem tudom pontosan: én voltam-e a Hazában depressziós, vagy a Haza volt-e bennem depressziós? Nekem ebben a versben ezt is el kellett mondanom! Eljajgatnom! El kellett mondanom, hogy mit élt át ez a király, meg én is! Amíg eldöntötte, hogy nem lesz öngyilkos, nem ugrik bele a vízbe, nem a Halál Királya lesz többé, nem a halak királya lesz, de a nagyon esendő Élet Királya akar lenni újra, annyi veszteség, annyi gyávaság, annyi megfutamodás, annyi önfeladás, annyi pusztulás után! Persze az ember szívében folyamatosan ott ég a fehér szorongás: hogy ha valaki az ilyen szerkezetépítők dühödt mámorában él, és szenved ily őrűlt mániában, mint én a verseimben, akkor ha rövid verset kezd írni, nem bukik-e meg? Nem bukik-e meg költészetével? Hitével, érzelmeivel, léte természetével?

 

Aranyat-vedlő jegenyén ugrál a rigó feketén. Aranypikkely-lángokat rúgdos rothadt tollakat. Mint nagy fekete A-betű, ugrál a kő-tenkintetű feketerigó a jegenyén. Csipkés a hulló láng-remény. Hull pörögve lefele, a jegenyefa levele. A tar ágak közt égve hull. Nézem mosolytalanúl. Arany csipkeláng-oszlopon, arany tollcsipke-kőrúdon ugrál a rigó. Mi jogon? Meghalsz? Meghalok. Jól tudom.

 

KÉRDEZŐ: Hogyan dolgozol? A körülményekre, a módszerekre, a szokásaidra gondolok.

 

JUHÁSZ FERENC: Munkaszokásaim nagyon korán kialakúltak. Tulajdonképpen Budapestre költözésem óta. Mondtam már, hogy bejáró diák voltam, így megszoktam a koránkelést. Bejáró diák koromban öt órakor, félötkor, négy órakor keltem, hogy időben beérkezhessem az iskolába. Azóta is reggel öt-hat óra körül ébredek, rendbeteszem a szobámat (mert azt mindíg magam teszem rendbe!). Rendbeteszem magamat és leülök íróasztalomhoz. Ott dolgozom, egy csésze kávé kortyolgatásával és egy nagy pohár tea mellett, ameddig dolgozni tudok. Munkaidőm (vagy fogalmazási időm) öt óra, hat óra, hét óra, nyolc óra, sokszor tíz óra. Mindíg addíg dolgozom, ameddig meg nem érzem azt a csomót a torkomban, amely már fullaszt, a glóbus-érzést. Olyan ez, mint egy kemény vattagombóc a gégében! Elfullaszt teljesen! Ekkor abba kell hagynom a verset. Az írást. A hosszú verset különösen! Ennek az „abbahagyásnak” módszere van: hogy folytatható legyen a hosszú vers. (Nagyon sokat és nagyon sokan kérdezték tőlem: hogy a csudába lehet több ezer soros verset folyamatos ihletettségben írni? Hát úgy, mintha regényt írna! Úgy dolgozik a hosszú versen az ember, mint ahogy az asztalos dolgozik egy tárgyon, amit reszel, gyalul, kalapál, szögel.) A hosszú versnek, mondjuk A halottak királyának, vagy a Gyermekdaloknak írástitka, folytathatóság-módja, a másnapi folytathatóság titka: hogy mindig úgy kell az aznapi versmunkát, vers-fogalmazást befejezni, a papíron abbahagyni (hiszen az a szívben, a szorongásban, agyvelőben, de az alvás-álomban sem hagyódik abba)!, hogy (ahogy lányomnak mondani szoktam) az utolsó versszak végén olyan sort, olyan mondatot hagy az ember, amely a karácsonyfa ághegyén buzogányosodó csillagszóróhoz hasonlítható. És ha meg tudom teremteni azt a sort, azt a mondatvéget, azt a rímet, azt az utolsó ihletpillanatot, amelyet csillagszóróhoz hasonlítottam, akkor másnap mást nem kell tennem (a föltajtékzó izgalom, szorongás, hányinger, gyötrődés után), mint: ihletem sárga lángnyelv-folyamatosságával a versfenyőfaághegy drótlábszárú csillaganyag-buzogányát, a csillagszórót, mint égő gyufaszállal meggyújtani, s abban a percben a rímvég, a sorvég, az ihlettörmelék, ami ott virrasztott az előző napi kéziratsoron, fölgyullad, csillagkévét lobban, kezdi fehér sugárkoszorúban a csillagokat szórni, köpni! Ekkor már lehet folytatnom az írást. Nos, hogy egy nap mennyit tud az ember megírni? Ezt csak úgy tudom Neked elmondani, ha kivallom: minden mű más megírás-természetű! Nem árulok el titkot, ha mondom: a Gyermekdalok című époszomat (tizenhárom és fél ezer sort)! két hónap alatt írtam. Naponta nyolc-tíz órát dolgozva. A halottak királya című hosszú-versemet három hónap alatt. (Hozzáteszem, hogy az első tizenegy és fél versszak után, mert ott abbahagyódott az írás 1959-ben, és tizenegy évig nem tudtam ezt a verset továbbépíteni)! Önmaga szorongás-csigahéjába húzódott vissza, önmaga depressziós, tekert mészkürtjébe! És tizenegy év után megírtam a vers-kastélyt, a jövőt-kérő százötvenhat, vagy százötvenhét versszakot! De írok prózát is. Ezeket a versszerű prózákat (éppen, mert a vers természetével, versmódszerrel építődnek fel, szerveződnek meg, mint egy biológiai létező) nem próza-versnek, de vers-prózának mondom. A vers-prózákat általában egy-iramban írom meg, négy-öt órai munkával. Mindíg füzetekbe írok. A füzetbe-írásnak története van. Amikor fiatal költő voltam, nagyon kevés volt az országban a papíros! Az ember ott szerzett papírt, ahol lehetett. Csak jó papírra szeretek írni, és sose ceruzával, soha golyóstollal (igaz, akkor még nem volt golyóstoll)!, sose gépbe-fogalmazva, de töltőtollal. És papírt nem kapván, a papírosüzleteket járván, bekötött, kövér, fehér papírlapkötegű füzet-könyveket kerestem. (És boldog voltam, ha találtam. Tenyeremen szétnyitva őket: belefújtam a fehér laprózsába, s a szájmelegtől fölborzolódtak a fehér papírlap-tollak, mint a katicabogár szétlegyezett csáplapkévéje. Mint gémek háta-tolla a szélben)! És ha valaki meg akart ajándékozni valamivel, azt kértem: szerezzen bekötött füzetkönyvet, amelybe verseimet írhatom. Az egyiket elhoztam Neked, hogy megmutassam. Ezt feleségemtől kaptam ezerkilencszázötvennégy szilveszterén. Ez: vendégkönyv! Ez a vendégkönyv A virágok hatalma című verseskönyvem s a Harc a fehér báránnyal című verseskönyvem kéziratos-könyve. Nézd meg, így néz ki, ilyenek ezek a füzetbe írott versek! Ilyen a fogalmazásmódjuk, természetük! Mindíg csak a könyv jobboldalára írok, hogy a baloldalon javíthassak. A vers-szövegbe nem javítok, csak a vers mellé, a túloldalra, és aztán a már legépelt versbe, majd a kiszedett versbe (a nyomdászok gyönyörű rémületére)!, s a tördelt versbe is sokszor beleírok, javítok, változtatok a versen.

 

KÉRDEZŐ: Éppen a címadó vers A virágok hatalma.

 

JUHÁSZ FERENC: Igen, mint mondtam, e bekötött füzet-könyvben, Vendégkönyvben A virágok hatalma című kötet kézirat-versei vannak és a Harc a fehér báránnyal című kötet egy-két verse.

 

KÉRDEZŐ: Igen. S látom, még itt jegyzetek is vannak mellette.

 

JUHÁSZ FERENC: Igen. Én mindíg jegyzetekkel írom verseimet! (Hosszú-verset nem is lehet másképp)! Lásd, itt egy papírcsík, amit annakidején Csernus Tibortól kaptam, pontosabban: kértem. Tudni akartam, kíváncsi voltam: a festők milyen színeket használnak, s kértem Tibort, írjon föl nekem néhány színfajtát, megnevezést! A szín-jegyzeteket láthatod itt.

 

KÉRDEZŐ: Van fogalmad róla, hogy hány verssort írtál már le?

 

JUHÁSZ FERENC: Nem tudnám pontosan megmondani

 

KÉRDEZŐ: Dehát körülbelül?

 

JUHÁSZ FERENC: Körülbelül negyvenezer-ötvenezer sort.

 

KÉRDEZŐ: Barátaid elsősorban nem az írók köréből kerülnek ki, hanem más művészeti ágak művelőiből, vagy éppen a tudomány művelőiből. Említetted Hantai Simont, Csernus Tibort, Marx Györgyöt, ha jól emlékszem.

 

JUHÁSZ FERENC: Igen.

 

KÉRDEZŐ: Ez véletlen, vagy nem véletlen?

 

JUHÁSZ FERENC: Talán nem véletlen. Vonzódom nagyon a tudományokhoz! Mindenfajta tudományhoz, a természettudomány minden részéhez, minden ágazatához, ága-bogához. Egyrészt ezért ez. Másrészt tudnod kell: Hantai Simon gyermekkorom ifjú tanítómestere, barát-tanítótársa volt. Egy faluban születtünk. Ő hat évvel idősebb nálam. Az első könyveket Ő adta a kezembe, könyvekként most a filozófusok műveit értsd, Kantot, az akkor nagyon olvasott Spenglert, vagy Freudot, Heideggert, vagy más filozófusok könyveit. Hantai Simon létével tette lehetővé nekem azt, hogy a festészettel úgy éljek, a festészetben úgy éljek (nemcsak az ő műtermében, és nemcsak az ő képei között, de a Képzőművészeti Főiskolán, annak könyvtárában, a többi festő közt), mintha én is festő lennék. Talán ez az oka, ez a története, hogy barátaim inkább képzőművészek, mint írók. És talán az, hogy költészeti gondjaimat és emberség-gondjaimat, a létről, létezésről-gondolkodásomat megosztani, megbeszélni jobban tudom: fizikussal, festővel, vegyésszel, genetikussal, biológussal, mint íróval. Amit a tudomány több száz éve tud már, amit a jelenkor tudománya egyre jobban tud és egyre többet kutat: az emberi elme még mindíg nem vette tudomásúl, nem akarta önmagába gyűrni, nem tudta, vagy akarta magában lángoló életté gyúrni, tudatába gyömöszölni, gyömni, mint vánkoshuzatba a fosztott tollpihét, szép szent élet-dühhé gyúrni! Talán az ember-elme, emberi elme (most az emberi elmén a Földgolyó-emberközösség átlagelméjét értem)! nem is képes erre. Talán nem is szabad tudatosítania: hogy ez a Földgolyó, a világegyetem egyik lebenyfoszlány-csücsökcsipkéjén: picinyke ponttömeg, tömegpont, a mindenség gyémánt-kakastaréjcsúcsának (részletének) leffegő szélén lebegő picinyke pont. Pörögve keringő. Ha ezt tudom, tudatom tudomásúl veszi emberként, mint gondolkodó ember, akkor ezt a tényt tudnom kell költőként is. Akkor ezt költőként el kell mondanom. Nem lehet ennek tudatával élni és nem beszélni erről! És így van ez nemcsak a fizikával, de a vegyészettel, az ásványtannal, a csonttannal, a szövettannal, a biokémiával, a biofizikával és más tudományokkal is. Amelyeket nem azért használok föl, amelyeknek eredményeit, vagy lehetőségeit (tehát gondolati lehetőségeit) nem azért használom a költészetben, mert hivalkodni szeretnék, hogy én e dolgokat ismerem, tudom, ezekről a dolgokról tűnődöm, töprengek, e dolgokról megkérdezek hozzáértőbb embereket, de azért, mert ha már ilyen egyetemes-tudatú, tehát világegyetem-tudatú költészetet szeretnék csinálni, szavaimmal megvalósítani, akkor a megfogalmazásban így is pontosnak kell lennem! Ezek az ismeretek a költészet pontosságára kényszerítenek!

 

KÉRDEZŐ: Igen. A természet és a társadalom kapcsolatát, harmóniáját és ellentmondását hogyan látod ma? Milyennek kell lennie a további emberi lét szempontjából?

 

JUHÁSZ FERENC: Talán ez a legnehezebb kérdés, amit beszélgetésünkben föltettél. Mert a kérdés: nemcsak nekem nehéz, de a kor gondolkodó emberének, a kor gondolkodó lírikusának, a kor gondolkodó tudósának is! Ahány ember, annyi vélemény erről! Azt mondja az egyik: a természet az ember ellensége; azt mondja a másik: a természet ellensége az ember; azt mondja a harmadik gondolkodó: az ember és a természet folyamatos egyensúlyát, valaha állandósúlt harmóniáját bontja meg az ember az ipari civilizációval. A negyedik vélemény a tudományban és a tudósok közt: hogy az emberben és a természetben van annyi asszimilációs képesség, hogy föl tudja dolgozni, magába tudja olvasztani az ipari civilizáció szennyeit és szennyeződési termékeit, hogy lényegében az ipari civilizáció az emberiség hasznára válik és van. S az ember majd (tehát a természet, az állatok, a növényzet, a flóra és a faúna a bioszférában) hozzászokik ezeknek a szennyeződési anyagoknak, hulladékoknak, termékeknek, szennyeződési formáknak létéhez és létezéséhez, és magába emészti őket. Hadd mondjak egy példát. Egyszer Marx Györggyel nagyon sokat beszélgettem erről. Ő azzal érvelt (épp e kérdést facsarva): hogy valaha azt hittük (azt hitte a gondolkodó ember), hogy a modern, ipari városok létezése lehetetlenné teszi a madarak létezését. Mégis: az ipari nagyvárosok (ahogy azt Budapesten is láthatjuk és tapasztalhatjuk) egyre több madárral tömődnek el! Tehát a madarak (Marx György szerint, de látásomban is) hozzászoktak már ehhez a valóban nem-természeti, hanem az ember által létrehozott létformához. Megtanúlták a várost a madarak. Mert meleg a kő, meleget sugároz télen, s a fehér fagyban is bő a szemét, a hulla-maradék, a hulladék-élelem, a halál-szemét, a moslék-rögöcske. Mert megtartó a város. Fönntartó és eltartó. Barát. Az állat barátja is. Volt egy nagyon nagy fizikus, a neve: Erwin Schrödinger. Ő írta egy gyönyörű tanulmányában, hogy a teljes természetben a természetnek az a rétege, amelyben és amelyiken a biológiai létformák megszülettek és lehetővé váltak, életté váltak, az csak egészen vékony hártyája a kemény világegyetem-természetnek. Se fölötte, se alatta, tehát sem e hártyaréteg fölötti, sem e hártyaréteg alatt lévő részében a kopár mindenségnek: semmilyen gondolkodó élet, semmifajta szeretkező, szerető, létező, szaporodó, nemző, termékenységre képes, termékenységet osztó, szülni-képes, biológiai halálra képes létező, létforma, állati, növényi lény nem teremtődhet meg, ilyen nincs. Ha így látom a természetet, akkor már egyszerűsítettem, nem a teljes mindenséget mondom, csak ezt a biológiai hártyát! És akkor fölmerűl szigorú szívemben a szigorú kérdés, a komoly gond, hogy élvén ebben a vékony biológiai hártyarétegben és dolgozván ebben a vékony biológiai hártyarétegben: miféle ellentmondások között, miféle ellentmondásokkal, milyen létezéssel tud (ebben a természetben!) az ember s az emberek közössége, tehát a társadalom létezni. Azt hiszem a kettő majd (e biológiai hártyában élő ember s e biológiai hártyaként fölépült, megszerveződött vékony természet, puha természet) akármilyen diszharmónikussá vált is viszonya, alakúlt is az utóbbi évszázadban (eljön az idő)!, megtalálja egymás harmóniáját; egymást kiegészítve tud létezni! Tehát nem zárja ki egymást egymásból, nem öli meg az ember által létrehozott második természet azt az eredendő biológiai természetet, amely maga az ember (az ember is), s amellyel és amelyben az ember él!

 

KÉRDEZŐ: Továbblépve, az atombomba megjelenése, véleményed szerint, minden eddigi hatásnál erősebben megváltoztatta az ember, az emberiség tudatát és helyzetét?

 

JUHÁSZ FERENC: Sajnos nem az ember tudatát, de az ember helyzetét változtatta meg, ezen a picinyke égitesten! Az ember tudatát nem változtatta meg, mert az ember valahol meg mindíg nem akarja tudni, tudomásúl venni, hogy ez az írtóztató, ez az iszonyatos fegyver, ez az egész Földgolyó életét elpusztítani kész fegyver, ez a világot zabálni-éhes börtönbezárt ősmohóság, irgalmatlan változataiban (hiszen rengeteg változata van már!), hogy ez a fegyver létezik! Ezt a létezést, ezt a van-t az emberi tudat, talán védekezésből, talán tohonyaságból, talán tudatlanságból tudomásúl venni nem meri, vagy nem akarja! Ennek ellenére ez a fegyver van! Dehát ezek a fegyverek fölhalmozódnak, ezek léteznek és ezek valóban az Egyetemes Földgolyót, az Egyetemes Emberiség létezését (azzal, hogy vannak)! fenyegetik létükkel! A vak, égő, lángoló pusztítás lehetőségét hordozzák fém-méhükben. A teljes emberpusztulást. A teljes emberiség-pusztulást! A Földgolyó teljes fiziológiai, biológiai és fizikai pusztulását! Mondok valamit! Olvastam egyszer egy nagyon érdekes könyvet. A címe: Egy világ, vagy egy se. Sajnos, a második világháború végén két japán városra ledobták az atombombát. Hiroshimára és Nagaszakira. Nagyon sok ember halt meg! Az Amerikai Egyesült Államok szenátusa akkor (meg az elnök) számonkérte a matematikusokat, fizikusokat, beszámolóra kérte azokat a tudósokat, akik részt vettek az atombomba előállításában. Nem akarok sok nevet említeni, csak Albert Einsteint, Szilárd Leót, Fermit. Valamennyien odaálltak a szenátus elé és elmondották nemcsak azt, hogyan állították elő az atombombát, hanem azt is, hogy mi az atombomba létezésének veszélye, a jelenben, s mik ennek a létezésnek veszélybeli lehetőségei. A jövőben. Az egyik tudós a kérdésre: hogyan lehet fölfedezni, hogy X országban, vagy X városban csinálnak egy atombombát, amivel azt az országot, vagy azt a várost föl lehet robbantani, a tudós mosolyogva, de nem cinikusan így felelt: „Kérem, venni kell egy csavarhúzót!” Erre nagyon kíváncsian és nagyon furcsán néztek a tudósra. A tudós mosolygó válasza: „Mert elvileg már (és gyakorlatilag is)! egy bőröndben, vagy egy ólomdobozban annyi hasadóanyagot lehet behozni egy-egy országba, amelyből egy egyszerű iparos elő tud állítani egy olyan atombombát, amellyel egy város felrobbantható. A csavarhúzó arra kell, hogy azt marokra fogva, azzal fölfeszítsenek, fölbontsanak minden ládát, ládatetőt. Minden lakásban, pincében, padláson. Így talán megtalálják az elrejtett hasadóanyag ólom-hólyagburkát!”

 

KÉRDEZŐ: Költészeted a legvilágosabban és legegyértelműbben, hitelesen optimista, ha úgy tetszik, hitköltészet.

 

JUHÁSZ FERENC: Én hiszek abban, hogy érdemes élni! Hiszek abban, hogy az egész élet nem értelmetlen, nem cél-nélküli, nem céltalan! Sőt, hiszek abban, hogy az egész Világegyetem létezése nem céltalan önmagában-gomolygás, kúsza, céltalan önmagát-gomolyítás és önmagát-fölépítés, és lerombolás, de célszerű irányúltság valami felé! Sokszor megvádoltak: hogy ez tulajdonképpen vallásosság! Nem, megmondhatom Neked, nem vagyok vallásos ember. De az Élet értelmében hívő ember vagyok! Ez azt jelenti, hogy szemben a század egyik legnagyobb, legizgalmasabb és legfájdalmasabb filozófiai irányzatával, az egzisztencializmussal, elsősorban a Martin Heideggerivel!, azt hiszem: hogy az ember, az erre a Földgolyóra ítéltetett ember mégsem magányos! Nem lehet magányos! És azt hiszem, ha magányos, a költőnek költészetével el kell ültetni minden ember szívében az élethitet. Minden ember szívébe egy-egy spórát, vagy csírát kell ültetnie lét-hitével! És el kell ültetnie az érdemes ember-szívbe azt a hitét, hogy élni érdemes, dolgozni érdemes, s hogy folytatni érdemes és kell életünket, egész a természetes halálig.

 

Csak meghalni megyek, meghalni oda vissza, meghalni megyek, csak meghalni megyek édesanyám: kiteríthetsz majd a szülői házban, eres kezeiddel megmoshatod testem, mirigyes szemhéjam lezárhatod csókkal.   S majd ha a húsom bomlik széjjel, bűzben és virágban rothad a testem, akkor leszek véred-ivó magzat, akkor leszek a kisfiad újra, mert az csak neked fáj édesanyám,   jaj, csak neked fáj, édesanyám. (Részlet A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című versből.)

Anyám: kilángolt a szegénységből^*

Költői természetem része: hogy minden személyeset is megírok magamról és magunkról. Ez nem minden költő akaratának dolga, de az enyém, igen. Anyámról is elmondottam sokat – éposznyit, mit is mondhatnék hát most. Én szüleimmel (így anyámmal is) együtt éltem tizenhét éves koromig, szülőfalumban, Bián. Életünk, minden külső hánytorgása és háborgása ellenére nagyon zárkózott volt. Önmagába zártan konok és kevély, szinte rideg. Oka talán ennek az volt, hogy apám tüdővészes lévén (s mivel nagyon szegények voltunk), a fertőzés-veszély aktivitása ott gomolygott az otthoni, szegénység-levegőben. Anyám: csöndes, zárkózott, önmagát befelé-égető asszony volt fiatalon és ma is az. Egy térben tizenhét éves korom óta nem éltünk, de élünk feleségem halála óta: hárman: anyám, lányom és én. Anyám 1907 Január 4-én született Bián. Volt napszámos és kiscseléd, aztán cselédlány Budapesten, majd gyárimunkás, majd kőműves-segédmunkás – egész a házasságáig. Aztán: nevelte a gyerekeket. S dolgozott a szakadásig. Mondhatom: panasztalanúl. Testvérek hárman voltunk. Kisebbik öcsém tíz hónapos korában meghalt. Minket: nagyobbik öcsémmel meg iskoláztattak. Ezt is meg kell írnom egyszer! Bár mondom: írtam már róla – époszt, hosszú verset. Mégis: ez is kevés. Minden kevés. Mert mindent mindíg újra kell mondani. Őt is! Anyám minden külső baj előli befelé-menekülése a könyv volt és maradt. A könyvek! Tudom: tőle kaptam a költészetet! És szeretném neki visszaadni a költészetet. Még nagyon sokszor. Époszomban, az Anyámban (évekig töprengtem megvalósítási lehetőségén és módszerén) azt a széptestű ifjú asszonyt mondtam el törmelékes és bájoló szavakkal, aki volt: ő! Mert milyen szép is volt. Sugárzó. Magát-meg-nem-adó és magát föl-nem-adó! Kilángolt a szegénységből! Mert azt mindíg elfeledjük mi: költők, hogy anyáink: asszonynak, testnek, szerelemnek fiatalok is voltak egykor! És miért kell, vagy miért kellene ezt eltagadnunk szívünk elől? Dicsőség hát anyáinknak, a szerelmes ifjú asszonyoknak, akik szeretvén, kihordván: megszültek bennünket, hogy kimondjuk testükből a világot.

A teremtés tegnapi akarata^*

A három éposz (A Sántha család, Apám, Anyám) eszmélkedésem, gyászom és örömöm hármas csillagképe! Bár teremtődés-idejük, megteremtődésük térideje és időtere, más és más belső kozmikus pillanatok gyönyöre volt, mégis: hármas-egységük csillagtest-lángolása ugyanabból az egységes anyagból lövődik ki, mert egy az anyag, a kozmikus térben s az egy tudat-terében e vers-époszok csillag-anyaga és csillagtér-anyaga, csillagközti téranyaga, vagy élő s holt anyagpontokkal lebegő haláltalan fekete csöndje. Ez az anyag (mint a fizikában, a valóság kozmikumában, a fizikai létben, a vegyi és biológiai létben) az élő szív gyötrelmeiből, szánalmából és szerelméből, piros szabadságból, árnyéktalan halálból, lehetetlen-árnyékú haláltudatból, emlékek megkövűlt, fenyőtoboz-csápos szúnyogpillanataiból, holtakból, múlandókból, halandókból, temetőkből, az új történelmi megvalósúlás akaratából, szívem szerelmes szégyenéből szerveződött vers-akarattá: atomjai szív-cafatok, szerelem-cafatok, halál-cafatok, s a szabadság ifjú mámorának sose-őszülő kamaszhite! Mert én ez éposz-versekben nemcsak énekeltem, hogy a szóban a halott és élő dolgok megmaradjanak, lebegvén az emlékezés dörej-csöndjében: de akartam, hogy megmaradjanak szétmállhatatlanúl és rothadhatatlanúl a halandóság szívei és a szabadság gyors kamasz-szívütései. Akartam, hogy megmaradjon az esendő teremtésben: ifjúságom s e nép ifjúsága, s virágozzék örökké az anyag testté alakúlván (csillaggá, égitest-tömeggé, vagy biológiai szervezettségű vegyi s fizikai létté) a teremtő költészetben. És mit akartam még? Állítani emlék-örömöt, emlék-állandóságot a szabadságban: azoknak, akik megérdemlik a gyermekszívű hálagyermektől, (a pompában és gyászban) a megőrzés minden kegyetlen kegyelmét! Jobban, mint a Kréta-szigeti mítoszi királyok (kék selyemgyűrődés robbanás-víz-kupacainak anyagszigeteiben fekvők)! őrzés-álarcai, az aranyhártyaránc-álarcok, amik mögött a rothadó hús és a korhadandó koponyacsont nem maradt meg, csak a penészes árva sziget-föld mikrobás tenyésző magánya. Virágzó élő koporsót építettem a verséposzokban, virággal-burjánzó élő, lélegző kristálytéglákat, hogy akik és amik e kristályanyag húsába forrasztva mosolyognak, dacolnak, élnek, gyászolnak és szerelmesen fölszabadúlnak: a halandóság ellen rózsáztassák eleven testük és élő szabadságuk múlhatatlan rejtelmét és kegyetlen tisztaságát.