Kései előszó^*

Ez a könyv: valaminek a fele! Fele a gyötrelem és a harc teljességének, a szenvedés, mámor, pusztító megmaradás halottaskönyvének. Félholdja a teljes megvalósúltságnak, fele a verseknek, amik megírattak. Mert meg valék írva már minden: kiénekelt, kiüvöltött, kihörgött az önmaga gyászával és élet-dühöngő részegségével virágzó gúzsba és kék láng-kötegekbe kötözött szív húsfonadékpilléres és gyönyörrel-szivacsos barlangjából az Egyszerre-Szerelem-és-Halál-Kettős Egy-fia. És a Titokba üvöltött szenvedő tiszta szájjal, és éneke vala titok és jövője és reménye is a titok vala! Ez a könyv: kettészakított Halottaskönyv, kettőbe-tépett papíros, amire az Élet és a Halál vala írva. Ahogy írnom megadatott, ahogy hitem kiáltani parancsolt. Ordítozni a Mindenütt-Tűzvész-Világban, az Égő Belső Világegyetemben. Ez a könyv az ének fele csak, fele a gyilkos gyémánt-időnek. Mert a bűvös, átkozott és kegyetlen kört fölrajzoltam én már az idő falára: véres krétával, fölrajzoltam az Elmúlás Eleven Szívfalára, véres és átkozott ujjakkal szorítva a krétát: amiről nem tudtam, amiről hinni nem akartam: hogy az varázs-porból gyúrt fehér kése: a Halálnak. Véres és átkozódó szájjal, átok-mocskos tisztasággal üvöltöztem, hogy legyen élet. És ne legyen halál. Mert nem szabad! Mert nem lehet! És ez a krétakör, mint arany-gyásszal töltött korong, mint az égő halál-nap, hívém pedig, hogy foszlékony és olvadékony köd-alakká bűvöli őket, kiszívta a gyásszal-vemhes titok-sötétből: a rémeket, szörnyeket, szörnyetegeket, alávalókat és a becstelenséggel-pikkelyeseket, a gyűlölet és ocsmányság Pihepofájú Pikkelydisznóit. Így történt! És ezt az önmagát telhetetlen és tehetetlen gyászba gyűrűző kört pontosan kettőbe vágta, két pontos vérbefagyott kör-félszeletre vágta szikrázó fehér megváltó aranykarddal: Kék Angyala a Halálnak. A Kegyetlen, a Tiszta, az Édes, az Egyetlen Remény, aki volt. Az Egyetlen, az Egyetlen, az Egyetlen. Ő, a Minden-Volt, az Áldás és az Átok, aki gőgös hitében, betegsége kés-alázatával, gyűlölete tündökletével világegyetemmé gyötörte csillag-hitű szavaimat, Ő, aki szívemet magával vitte: szorítva halál-szívéhez kis törékeny viaszrózsa, viasz-csillagcsipkeállat kezekkel, a fagyott kékpiros decemberi földbe, Ő, aki nincs már és nem lesz sohatöbbé, Ő, aki az Egyetlen volt a Hitben és a Megmaradásban! Aki hitte, hogy így nem lehet, pedig én úgy szorítottam dacos ujjaimmal az igemondó krétát, hogy gyász-fehér bögyeiből, hegyeiből és bőrléces buborékkorongcsúcsaiból kiserkedt a vér, s ujjam, mint a harmatos kutyatej, pedig én sírva úgy kiabáltam, hogy számból füstölgö vér ömölt, vérző fekete tűzözön. Aztán hazamentem. A lépcsőház kivilágítva. Balzsam, a puli: a kertben egy rózsatőhöz kötve. A lakás fényben. Köröttem: fagyott szívek, száraz, roskadt tűzben égő szemek! S az előszoba piros szőnyegén óriás fehér vászon-lepel alatt a Törékeny Kicsi Titok. A Hallgatás. Mintha a deres és száraz világűrben állnék, kopáran szikrázó csillag-golyók között, lángoló kék gyűrűik: a bűntudat glóriái, a lehetetlen cérna-koronái. S a fehér vászonlepedő alatt a Test, mint gipsszel-leöntött, fehér gipszbe merevedett tört kicsi kiáltás. Horpadt, szögletes, csúcsos Gipsz-Kérdőjel. A Némaság. A fehér lepedő alatt, a gyűretlen, ráncolatlan lepedő alatt: törékeny domborulatok. A Sejtelem. És fehér csúcsok és fehér horpadások és fehér hajtogatottság, a másra-szántság fehér vászonvonalai és vászonkockái, fehér szögletesség. S mikor a leplet letérdepelvén visszahajtottam: a jobbra félre-fordított fej aranylila ragyogása, kékarany szögletekből és vonásokból, indigó-arany hajtogatottságokból és indigókék, száraz papírtörékeny gyémántkövekből, gyászarany kristály-zártságból összeégett, végtelenné forrt csöndje oly édesdeden tiszta volt, oly dacosan és elszántan bíztató, oly kegyelmesen és komolyan árva, oly engem-magába-itatott, hogy tudtam: aki meghalt, értem halt meg a Titok, az Egyetlen, az Édes, hogy halálával megváltotta szavam a haláltól, hogy tudtam: halott vagyok én már, meghaltam én is Édes Kék Titok, hogy föltámadjak halottaiból. És az az indigókék édes kicsi fej, az a redőtlen tiszta homlok, az a horpadt halántékpár, a szemhéjak kék, szőrsarlós félhold-kettőssége, az orrhegy, az ovális orrlikak üregcsönd-duplasága, közte a kékviasz gótikus pillérfallal, az ajkak gyűrődés-ráncos indigó-liliomszirmai, az arccsontok, az áll, a gégekúp, a tört vékony kicsi nyak a piros huroknyom-szalaggal, telisteli, mint gyermekirka, mint kék bársonypárnán aranycsipkevirághímzés: arany kérdőjelekkel vala teleírva. Aranyéposszal, aranyból csipkézett betűk éposz-soraival volt az a szögletes, vonalazott, kockás, csúcsos, kúpos és horpadt-homorú kristály indigópapír-szobrocska édes fej teleírva! Az a hártyás, pórusos, legyezős, zacskós kelyhekből hajtogatott száraz-törékeny indigópapír-koponya, zárt serleg-üregében a feszes kékhártya bőrön átderengő és aranytűzzel foszforeszkáló megvalósúlt túlvilággal: arany kérdőjelekkel volt teleírva! Úgy feküdt ott az Édes Kis Titok, mint kéken lángoló, éles, szigorú, keskeny, kicsiny Aranykard! A fej kék gyémánt-markolatával. Barna bojtja: kicsi konty. És ez az égő vékony aranykard aranyvéset kérdőjelekkel vala teleírva. Az aranyba-karcolat virágkacskaringó, aranykacs-kérdőjeleivel volt teleírva. Aranypórusok buborék-pontláncolat cérnaszál-likacsaiból pettyezett kérdőjelekkel vala teleírva! Mint a mesék Aranyvirágkard-Asszonya: kontyától talpa kagylójáig. Arany kérdőjelekkel. És rendőrség és fényképezőgépek fényrobbanásai, mint az örvénylő aranyfolyondár napkilövellések és halottszállítók és deszkaláda-zuhogás és a mezítelen, emlőivel árva, szőreiben szégyentelen pici test porcelán-merev könnyű koppanása, kék zománc-szobor fegyelme! És telefonok és Elmegyógyintézet. És a fürdőszobában halom ruha: rost-árvaság, fehérnemű, melltartó, harisnyatartó, harisnyák, a romlatlan maradék. És a telefon mellett kis égő aranykupac: láncok, karkötők, karóra, karikagyűrű! És Kórbonctani Intézet. Fulladás. Gégeporctörés. És halotti ruhák. És mentem a koporsó után, oly egyedűl, mintha Isten temetné a halott világot. S lennének már csak ketten az üres, tátongó űrben: ő és a világ-halott; mentem a fehér-csipkeszemfödős barna koporsó után, belelógatva fejemet a motoros gyászkocsi üvegdobozába, és láttam a gyászkocsi üveglapján: ahogy arcom tükörképe, födetlen fejem belecsavarodik a fehér szemfödőbe, mintha a Tejút gyémántcsipkefüggönyébe dugnám fejemet, s hideg homlokom áttörve töretlenűl az üveglapot, a koporsódeszkát: az Ő fadobozba-zárt forrósodó kicsi barna kontyába hull. Mentem, mint balga és bitang ősvilági szörny, a mégis-mindent-tudó, belelógatva fejem a halottaskocsi-üvegbe, mint buja és tehetetlen föld-őskori gyík-szörnyeteg, kő-léptekkel, s a tengerszem halál-tükrébe lógatja bolond fejét, s a halál-tükörben arca: az Aranyhártyákból-gyúrt Pórusos Hallgatás, meg a téli fák, meg a téli ég, meg a téli égben téli madarak. Aztán: az alkonyat, aztán a sírgödör, aztán a zsíros, zománcos, fémes, durván csipkézett, vastag olajos-szirmú, szivárványos-levelezésű ősanyag-ajkak, aztán a kékfekete, vérlila, zöldarany föld. A föld. A föld. A föld! Miért is mondom nektek mindezt, Barátaim? Pórusos üvegdobozba zárt az Üresség, s az Ő-Utána-Ürességet pórusos üvegdobozba zártam. S élünk egymással-lélegző, egymásban-lélegző, egymást egymásba-zárt pórusos üvegdobozok: egymásban-élve egymásban-halottak. Miért is mondom mindezt nektek, Barátaim? Mert el kellett mondanom, hogy értsétek úgy ezt az Élet-Halálkönyv-felet, ahogy volt, ahogy van, mert másképp nem tudtam volna ítélő szívetek elé bocsájtani kegyetlen és tiszta verseimet, hittem: amiket, a szavakat, hittem és akartam amit, szántam amit a megváltás arany-harangjainak, a szó-sokaságot, lett ami aranyláng-harang mindenség helyett: a Halál Éposz-Töredéke, lett ami: Éposz-Töredék a Halálnak! Ez a könyv: mintegy szív-fél, amely mégis az eleven szervezet vérkeringés-buzgalmát dolgozza, irgalmatlan életerővel és lét-akarással. S a Halál zöld ujjhegye érintésétől gyémántfüst-örvényeket fagyott jéghúsában tölcsérező, szikrázó légbuborék-kürtöket, rejtelmes és csipkés levegő-golyó páfrányokat virágoztató és fellövő másik szív-fél, a halál-fulladástól, a Fojtó Angyal fulladás-halálától gyémánt-életűvé szigorodott, s az élő, eleven szív-féllel együttlétező gyémánt-félszív boldog lesz, ha majd reménnyel újra kivirágzik. S addig? Addig: így függ az idő mellkasában: a szív, a rettenthetetlen, a szív, a halállal-áldott, a szív, a Halál szikrázó indigókék-arany kardja ütésétől: felében deres kristállyá égett. Addig? Addig? Addig? Majd jön az Élet: piros haraggal, piros haranggal, piros lovon, kezében piros virággal: tűzliliommal. Addig? Éneklek tovább, a halál után, halál előtt, a lét örömére. Addig? Vegyétek ezt a könyvet, ahogy mondom: mert most már tudom: ez a könyv minden sorában és minden sorával a Halotté, most már tudom: az Ő könyve ez, az Ő magányának és szenvedésének, nemességének, bölcsességének és tisztaságának gyötrelmes és töredékes éposza! Az Ő könyve ez a könyv, az Ő törékeny, mosolyos, szorongó kezével írtam sorát, mindegyiket. Igen, a halál hitében az Ő könyve ez a könyv, a Halotté. Most már tudom! Halálának előtte akárhogy is akartam!

 

A megváltó aranykard előszava