A Radnóti Miklós-díj átvételekor^*

Késni nem szoktam én, nem tudok késni dolgaimban, késni nem tudok dolgaimról, sem életről, sem halálról, sem a figyelemről, sem a vallomásról, sem a szerelemről, sem hittevésről és elmúlásról. Jó szüleim arra tanítottak, életükkel inkább, mint szigorú szűk szavukkal, hogy a késés, az elkésés valahonnan: a legnagyobb emberi tiszteletlenség, maga a szégyen. Hogy most mégis késve érkeztem Önökhöz, az a sors akaratából történt, nem a magam feledékenységéből, vagy akarattalanságából: külföldön voltam éppen, Zágrábban, egy európai költői találkozón, s ott ért a megtisztelő hír, hogy Önök a Radnóti Miklós-díj elsőjeként jutalmazták költészetemet, költői indulataimat, nem-könnyű-természetű és nem-könnyű-sorsú költői munkásságomat. Köszönöm Önöknek a díjat, köszönöm Önöknek azt a figyelmet és szeretetet, amellyel bátorították költői létemet, költő-harcaimat és költő-hitemet. Mert a költőnek, mert minden költőnek szüksége van a szeretetre! A legnagyobb szüksége a szeretetre van! És arra, hogy higgyenek benne, költőakaratában és dolgairól a Költészetben. Mert ez a hit és szeretet a költői cselekvés legszebb emberi ellen-cselekvése, legszebb közösségi cselekvés-válasza! És erre a hitre, szeretetre, erre a cselekvés-válaszra szüksége volt Radnóti Miklósnak éppúgy, mint elődeinek, mint Ady Endrének, József Attilának, vagy Petőfi Sándornak! Mit mondhatnék még? A költészet kemény kötelesség. A költészet kegyetlen tiszta akarat. De nem nélkülözheti a hitet és a szeretetet. És nem nélkülözheti ezt a Jelenkor esendő gyermeke se, aki a Végzet, vagy a Nem-Tudom-Mi akaratából költőnek született, édes szülőanyja testéből kicsúszván, az időre ocsúdván: látván, hallván, érzékelvén, tapasztalván és tudatosodván: látta és tudta a Létet olyannak, hogy elmondania kellett, hogy rejtelmei, titkai, reményei, vágyai, építkezései és szerkezetei egyetlen pokollá tüzesítették szívét, egyetlen láng-tengerré növekvő és dacos tudatát. S tudta már, hogy szólnia kell! Mert nem szólni: nem lehet! Mert nem szólni: a Halál! Mert nem szólni: a Bűn Iszonyata, nem a Bűnhődés Szent Szép Szégyene és Föloldozása! A Költészet: léte eredendő természetéből: nem nélkülözheti a közösséget. A költészet nem az absztrakt fekete űrbe fölnövő elvont, lángoló fehér virág. Amely ég önmagából önmagáért, bevilágítván körülötte a béna és néma, lények-nélküli tér-sötétet. De a Költészet: Cselekvés a Közösségben, olyan egymásra-utaltság a Közösséggel, amely a végleges és végzetes összefonódottság milliárd kötelével szövi be és hálózza be egymást. Igen: a Költészet Cselekvés, Akarat, Megváltoztatni-Akarás, Szent Hit a Cselekvés Értelmében, a Jobbá-lenni-akarás, a Megváltoztatni Tudás Indulatában és Lényegében. Persze: nem akármilyen Cselekvés, vagy Akarat! Persze: joga csak a jóra van, a rosszra sohase! Jóra a közösségben, jóra a Cselekvésben. És mi hát: a Közösség? Kérdezhetném azt is: ki hát a Közösség? A Közösség: az Ember! Az Ember Maga! A maga gyarlóságában és tisztaságában. És nemcsak: Haza, Ország, Nép, Társadalom, Emberi Csoportosulás, Nemzet, Történelem, Emberiség-Csoportok Múltja, Jelene és Jövője. És mi az Ember? És ki az Ember? Az Ember: a Közösség! És mert a Költészet: a Létezés Tudata, Tudatossága és Tudatosítása a Közösségben: Cselekvés. És ezért Szolgálat! Nem lehet akármilyen szolgálat! Nem lehet rossz ügyek, vélt veszélyek, gonoszságok, rettenetek, reménytelen gyarlóságok, árulások és bűnök, ostoba gőgök és szégyen-megadások szolgája a költő, legyen szó Hazáról, Emberről, Társadalomról, vagy Szerelemről, Hitről, vagy a Világegyetemről. Ezt tudta Radnóti Miklós, tudta ezt Radnóti Miklós, feledhetetlen szép elődöm, kortársam aki lehetett volna, ha nem él oly tisztán, oly nagy hittel azért a Közösségért, amelyért élnie rendeltetett. Amelyért meghalt megalázó kegyetlen halállal: a maga-ásta sírba zuhanva csontváz-egyszerű panasztalanúl. Mert Ő, Radnóti Miklós hitt az Emberben, tarkón-lövetvén a földbe-omolva: ott is hitt a Megváltó Szép Közösség erejében és szeretetében. Abban, hogy a Költő ember-szolgálata: halálos kötelessége. Mit mondhatnék még? Én hiszek az Emberben és hiszek a Költészetben. És ezt a hitemet szolgálom életemmel, halálommal ha kell. Mert ez a kötelességem. Ha élek, ha halok!