A csönd-szigetről száműzetés után^*

Összegyűjtött verseim először 1956-ban jelentek meg A tenyészet országa címen. Lángoló, füstös hónapokban, vérrel-átitatott időben. Akkor még nem tudtam, hogy a Sors nekem nem hagy időt a megnyugvásra. Száműzött ugyan: a csönd, a bénultság, a befelé-tűzvész-tombolás kis kopár szigetére, s ültem a nem-lét, a szorongás köteleivel az elmúlás vérző sziklájához kötözötten, kezeim és lábaim a virágzó semmibe ejtve, fejem a mindenség égő csillagkoszorúiba hajtva. De bennem minden mindíg egyszerre együtt él, múlt, jelen, jövő, idő és anyag, tér, hatalom, halál, bennem a mindenség egyszerre virágzik, ott virágzik az idő a mindenségben bennem. Most már tudom, hogy az idő, a sors csak a vacogásra és önismeretre hagyott nekem hatalmat, de nem a hallgatásra. Nem forrasztotta be számat pórusos aranylemezzel: hogy hallgassak a csonttá-kopárodásig. Most már tudom: a mű csak a halállal végleges. Csak a halállal befejezett. Munkáim új kiadásaiban mindíg javítottam verseimen: ami változtatni-valót éreztem: megváltoztattam, ami javítani-valót: kijavítottam! Én nem szégyellem ezt a költészet-módszert, vagy munkafolyamatot. A befejezettség, a megelégedettség része sohase volt költői és emberi természetemnek. De mindíg a kemény ítélet, a tevékeny szorongás, a konok izgalom! A jövő-idő embere, ha egyszer ráhajol sárrá-olvadt szívemre, könyveimben ha tűnődve lapoz, megérti majd költői létem természetét, megérti tán: mit miért tettem. És nem oktalanúl!