Ami csontjaim után marad^*

Ha marad valami utánam. Ha marad valami utánam, majd ha a földbe megyek. Ha valami marad. Ha tenni tudtam valamit a Fönnmaradásért. Lenni ha tudtam: Építő, Megtartó, Fönntartó, Megőrző, Formáló, Akarat, aki lángol, dobog, ég, vérzik, folytatódik és lényege tudatával teremt tovább az önmaga-teremtette Mindenség kizárólagos egyetemében. Egyszeri végtelenében. Ha tudtam tenni valamit: itt a Földön, a Föld felszínén, mielőtt én is a Földbe leszállok, ha valamit akarni és teremni tudtam a Fölbomlás, az Összekeveredés előtt. Ma vagyok negyvenhárom éves. Égek, elégek: kiáltanám! Égek, elégek: ordítanám! Égek, elégek: üvölteném! Mint ajtaja-ablaka beszögezett égő házban, mint nagy izzó vaslécekkel, fémgerendákkal berácsozott ablakrésű, ajtónyílású lángoló házban sikoltozom e halott és élő csillagsugarakkal beszőtt égő világban: égek, elégek Édes Mindenem! Ma vagyok negyvenhárom éves. Nyár van. Láng, láng, láng, tűz, tűz, tűz, tűzözön, lángözön, tűz-iszony, láng-temető égő mindenem, húsom, csontom és szívem, tűz és kiáltás, tűzözön, ének, époszok mindenség-virágzása, tűzözön éposz-végzete, kegyetlen mindent-akarása. Kint tűz, tűz, tűz. Nagy nyári tűz. A nyár óriás-tűzvésze tombol, dörög. És bennem is tűz, tűz, tűz: a húsban, a csontokban, a sejtekben és a molekulákban, atomjaim héjazatában, erőtereiben, atomjaim rezgés-pontjaiban, atomjaim rezgéspont-hálózatában. És belűl is izzó aranyrácsokkal vagyok behálózva, testemben keresztben és összevissza-szőtt izzó kristályparázs-sziták, égő szitarácshálózat-tömegek szövik át húsomat: belső aranytűz-ketreceim! Ma vagyok negyvenhárom éves. Nagy füstös zöld lánggal sistereg, habzik, tajtékzik, hömpölyög, örvénylik önmagában a nyár, zöld kemény lángokkal üvölt a növényzet, csipkéjük, kacsuk, rostjuk, csészéjük, tokjuk, erezetük, szőrük és pórusuk zöld lángot lőve keményen lobog és hánytorog a növényeknek, citromlepkék és káposztalepkék őrűlten tántorognak a fehér-füst nyári fényben és pettyezetük és hegyes levél-testük és szőrös csipkézetük és sokszögűre csiszolt üvegdoboz-szemük, sejtes üvegkripta-szemük, szőrös gyémánt-ponthalmaz kristály-koponya szemük, szívalakú kristálykoporsó szemük, állatásvány üregükben a mindenség csontvázával, szőrspárga-lécen pihecsillag, tollpamacs, csipkés és csillagos pamutlegyező csápjuk és zöld és fehér szárnyerezetük állatdrót hálócsillaga izzó tántorgás a fehértűz nyárban, égő örvénylés, ha fújja lángoló aranyszőrzsák szájával a forró nyári szél. És a csillagok is éjszaka! A vérző nagy csillagok éjszaka. Ég, ropog, lángol a Mindenség: süvölt véres nagy csillagokkal, aranyszőr óriáspontokkal lüktetve dadog, hemzseg és sistereg óriás tűzgolyókkal, vérző őspettyekkel, vérrel-jajgató aranykoponya-halmazokkal. Ma vagyok negyvenhárom éves. Mi vár rám? Mi vár rám, mielőtt én is bemászok a földbe? Mielőtt én is bebújok a földbe: hogy odaadjam csontom és húsom, agyvelőm a földnek, hogy legyen föld csontom és húsom és agyvelőm. Föld, mint a föld. Föld, föld, föld. Mi vár rám: milyen halál, miféle Végzés, Bevégzés, Bomlás, Elfoszlás, Pusztulás, miféle Folyamat, milyen Abbahagyódás, milyen Befejeződés, miféle Nem-lét-Kezdete, milyen Kín, Kegyelem, Kárhozat, Szégyen, Megszégyenülés, Elzuhanás, Gyötrelem, Elkábíttatás, Konokság, Hörgés, Fuldoklás, Sikoly, Sóhaj és Beszennyeződés? Mi vár rám, mielőtt odaadnám csontjaim a Földnek, mielőtt a Létből magamat végleg kitakartam? Mi vár rám, Édes Mindenem: Valóság? Valóság: Édes Mindenem, mi vár rám? Nem tudom. Mert nem tudom. Még nem tudom. S ha eljön a Pillanat: tudom-e majd? Tudom-e majd, ami Van, ami Jön, ami Eljön, ami Eljövend: tudom-e majd? Tudom-e majd a Lehetetlent? Csak azt tudom: akartam tenni valamit a Létért, hogy ne legyen olyan egyedűl. Tenni akartam valamit a Létezésért, hogy kiváltódjon: messzeségeiből és magányából. Szavaimmal valamit tenni akartam az emberért, hogy kioldódjon messzeségeiből és magányaiból. Hozni megváltást szavaimból és szavaimmal a Létnek, s a Létben az Embernek magának, hogy szabad legyen és tiszta, mint a gyermekkori ritka boldog álom: ahol nagy virágos mezőben fut nevetve körbe a barnapettyes-fehérpettyes csődörcsikó, nagy fehér zuhatag-hajakkal, szügyig és csődör-ágyékig gázolva az óriás aranycsésze-hemzsegés virágban. És darazsak, méhek, dongók, lepkék, bogarak, tücskök, szöcskék és sáskák beszélnek és rezegnek a nyár boldog tűzözönében. A kimondás, a megnevezés kioldja szívünket és a Lét Szíveit a magány kristály-özönéből. A kiváltás: megváltás, föloldozás. Mert a Lét maga: a teljes Szomorúság, a Magány Szomorú Végtelen Szorgalma és Fegyelme. A Mindenség a Szomorúság Áttetsző Hártyáiba Csomagolt Végtelen, a Szomorúság Átlátszó Mindenségbe Burkolt Szervezett Egyedi Állandóság. A csillagok szomorúak. Az atomok szomorúak. A növények szomorúak. A vizek szomorúak. A kőzetek, ásványok, ércek szomorúak. Az állatok, a madarak szomorúak. A föld szomorú. Szomorú az anyag. A szomorúság átlátszó hártyáiba burkoltatott minden Lény, Jelenség, Állapot, Állandóság, Jelenés, Dolog, Forma, Alakzat, külön-külön darabonként és egyedenként, részleteiben és szervezett együttes egészében. A Természet nem tudja kiváltani önmagát és jelenség-együttesét, külön-önmagát Szomorúsága Eredendő Gyászából: önmagába-zárt önmagából. Öntudatlansága szomorúságából. Önmaga tenyészetének szomorúsága állandóságából. Léte homálya negatívumából. Léte virágzó semmijéből. A Van tudatlan Nem-Valóságából. Abból, hogy csak létezik. Virágzik, tenyészik, meghal és újrakezdi. Mert a Természetben nincs Hit. A természet ömagában: csak hit-nélküli halmaza az anyagnak. Égő és elhamvadó s újra-föllángoló folytonos hittelenség örökösen újraszerveződő szomorúság-halmaz. Magányok szomorúságba burkolt szervezettség-halmaza, szerv, szervezet anyag-sokasága. A Megváltatlanság. A Homály. Az Égő Magányos Homályok Szomorúság-Sokasága. Az ember azért ismeri az örömöt, mert az egyetlen tudatos halandó. A költő azért ember, mert hitével át tudja égetni az Anyagot, hitével ki tudja égetni a Kimondott Létből a Szomorúság Gyászát, a Magány Szomorúságát. A költő, ha tudja kimondani a Létet: meg is tudja váltani a Létet! Ki is tudja váltani a Létet Virágzó és Gomolygó Gyász-Önmagából Égő Szomorúság-Kristályát a Létnek: föloldja. Fölolvasztja a Magány Áttetsző Kristálykőzeteit, a Világmindenség Kristályőstest-Magányát. Hiúság volna: hinni e hitünket? Hiúság volna: hinni a megváltó küldetésben? És épp ma? Épp mai időnkben: idején a reménynek és a rettenetnek, idején: a tébolyoknak és az újat-akaró tisztaságnak? De hiszen: a Költészet: mind hiúság! Hiszen a Szó: mind hiúság! Hiszen a Szó által föllángoló akarat: mind hiúság! És hiúság minden remény és kegyelem. A megterhesűlt anyatest kiváltja önmagából önmagával az embert a Lét Általános Homályából. Ezért áldott áldottsága, szülő-nyílása, emlője és reménye. A költő akarata a szó szülő-reménye, megváltó-küldetése. Ezért feszíttetik föl a Világmindenség-Tűzözön-Éjszakára. A költő a Tűzözön-Világegyetem Éjszakán lebegő magánya átok-csónakából ha énekelve kiszáll, vagy virrasztó szívét világegyetem-naggyá dagasztja, hogy a szív forrongó, dolgozó húsában gomolyog már virágzó gyászával az égő mindenség-egész: a Létben Hisz, az Anyagban hisz, az Anyag Jelenéseiben hisz, a Lét Akaratában hisz, az Anyag Lényegében hisz, az Ember Érdemében és Értelmében, az Ember Különösségében és Küldetésében hisz, a Lét Történelmében, a Létezők Történetében, az Ember Történelmében hisz, és Népe Reményében hisz a költő, ha szavaival eleven virágzássá bontja az Egyetemes Szomorú Hemzsegő Gyászos Némaságot. Vállal ezért hiúságot és legyőzettetést. És ezért kiáltozik Égő Világegyetem-Ketrecéből. Mert hisz az Anyagban, hisz a Létben, hisz az Emberben, hisz a Történelemben, hisz Népe múlttal-gyönyörű és jövővel-anya-áldott szavaiban: a boldog nyelvben, amelyen szólnia rendeltetett, amellyel szolgálnia rendeltetett. Ezért beszél. Amíg föl nem falja a föld. És akarja hinni: nem foszlik el, mint a köd, amit szavával a Létből kiváltott, nem oszlik el, mint a füst Hiúsága Könyve, a Szavakból-épűlt Világegyetem, ami földbe-zuhanó csontjai után az Időben Kivirágzó Titkos Jövőre marad. Rád, Édes Mindenem: Egyetlen Valóság! Valóság: Édes Mindenem! Egyetlen Hitem és Reményem. Börtönöm, Temetőm, Bizalmam, Poklom, Édenem: Valóság!

 

A mindenség szerelme második kötetének (Összegyűjtött versek II. Titkok kapuja) második előszava.