A szép létezés tudatos boldog rettenete^*

Ülök az éjszakában. A csillagtalanságban. Magányom írtózatos éjében ülök. Az éjszaka kegyetlen vermében ülök. A fekete kútban, az óriás éjszaka-vödörben, a fekete világegyetem-zsákban. Ülök a végtelen mindenség-éjszakában. Mert nincs láng, szikra, lobbanás, őrült és tiszta lobogás, lüktető fénypetty, üvöltő óriás tűzpont, nincs a fénynek boldog és halott, virágzó és halált-sugárzó izzó tenyészete fölöttem, körülöttem, bennem. A mindenségben. És szívemben: a mindenség anyagában és halállal-habzó, élettel-rengő piros serlegében. A mindenség tüzeit és üszkeit, romlását és örökös sarjadását hordozó halandó edényben. Csak éjszaka van. Tömény és kemény éjszaka, fekete csillagtalanság, fekete feketeség. Mint a gyász gyásza, mint a halál halála: most szívem! Súlyos és féktelen sötétség. Mint kőben a kő, mint a kő, határfelületein belűl: önmagában, oly önmaga most ez a sötétség. Buboréktalan, pórustalan, kristálypont-nélküli, kristályok tűszálka-csillaga nélküli, az aranyláng széthulló hajszál-legyezője nélküli, göndör gyémánt-csigaszálak nélküli kő. Kő. Sötétség! Éjszaka. Sötétség. Kő. Kő-sűrű éjszaka. Éj-sűrű kő-sötétség. Csak a növények rezzenéstelen éjszakai tenyészet-hidege, csak a nyáréjszakai föld melegség-örvényei, csak a madarak forró hús-szövet koporsóba zárt éneke, csak a virágok csipkecsillag-árnyék hideg lihegése, csak a kövek fekete párolgása, csak a bogarak, lepkék harmatos fedőszárny-koporsófödele, hímzett szerelemkönyve, harmatpárás páfrány-koponyatolla, homlok pamut-kaporszála, csak az éjszaka éjszakája magányom csillagtalanságában. Az éjszakában. A csillagtalanságban. És sehol egy kockányi fény, óriás tűzpontokból, apró égő anyagpontokból, rég-halott csillagok ősidőtlenségből sugárzó őspontjaiból szőtt fénykocka, az Isten-ősfény beroppanása, őshő-összeroppanása, a Kezdet örökös lángoló derengése összeroppanás-katasztrófájából született hatalmas ősi anyagpontok, csillagtömegek, halottan is égő óriás tömegpontok halálos bíztatása, a Kezdet-Idő ősjelei, a Kezdet-Előtti-Örökös-Sugárzó-Állapot végtelen bizalma. Csak az éjszaka. A csillagtalanság. A csönd. A csönd magányos, a csönd elmagányosodott konok tenyészete. Sötét virágzása. Fekete tenyészet-álma. Ez az én éjszakám. Ez az én éjem éjszakája. Ez az én csillagtalanságom sötét vérzése. Jajtalan jajgatása. Üvöltéstelen üvöltése. A némaság-temetője. De a mégis-föltámadások földje. De a mégis-megvírradás éjszakája. A virradat-előtti kő-sötét, a hajnal-előtti vak hajnaltalanság. És tudom: eljöve majd a Hajnal! És tudom: eljöve majd a Reggel! És eljön-e az Emberiség Éjszakája? Eljöve majd az Emberiség Örökös Éjszakája? A Végtelen Éjszaka. Az Örökös Kő-Éjszaka. Az Üveggolyóvá főtt, forrt, olvadt, sűlt, égett, lángolt, dermedt és alvadt Földgolyó Ember-nélküli Vak Éjszakája. E csöppnyi zöld-bozontú, kék könnycsepp-tengerű bolygó Örökös Ember-nélküli Önmaga. Az Embernélküliség Földgolyó-Éjszakája. Éjszakája az Ember-nélküli Oktalan Tenyészetnek. A Csak-Önmaga Boldog Buja Tenyészet-Éjszakának. Legyen nappal akár, akár éji éj legyen, zöld, kék, sárga, piros, arany, hulla-viola fénypontok halmazaival és laza szövetségeivel telepetézett istentelen kopár űr a Földi Éj körűl, vagy a Napcsillag forró élet-özöne a Föld Magányos, Önmagának-Is-Árva Tenyészetén. Eljöve majd az Örökös Éj, legyen világosság, vagy sötétség akár, amikor az Ember-utáni Boldog Létezők Irgalmatlan Élő Homálya tenyészik ezen az árva anyagponton, ezen az elvadúlt állat-növény-virágzásában is sivár tömegponton: Földgolyónkon. És nem tudja miért? Mert nem tudja önmagát önmagának. Csak van. Csak él. Csak létezik. Csak születik. Csak meghal. Csak nemz. Csak terem. És nem temet. Amíg az Örökös Fénylő Porló Semmibe hull szét, atomjaival a Semmi atomjaiba olvad fénylő semminek, porfénynek, fényködnek, haláltalan halálos anyagnak, mint majd a földben szívünk, a létünkben-legerősebb, a könnyen-rothadó, a gyalázatosan tiszta, boldogtalanúl egyszerű. Eljön-e majd az a nap, az az éj, az az idő? Az Örökös Halál Kezdete. A Végső Halál Pillanata. Amikor az Ember kitörlődik a Lét Emlékezetéből, mint halálunkkal szemgolyónkból a látás, amikor az Ember kihagyatik a Lét Gyakorlatából, mint gyermekkoromból az öröm. Amikor nem emlékszik az Emberre a Lét, nem tudja ki volt, nem tudja volt-e, kihagyja jövőjéből teremtményeit és teremtéseit, az embert, az emberiséget és összes művét az emberiségnek, a szellemit és az anyagit, művét, hitét, képzeletét és látomását, kőben, szóban, írásban, zenében, az amúgyis romlandót, ahogy léte történetéből máris kihagyta ősállatait és ősnövényeit, a népeket és a temetőket, ős-sárkányait és ősmadarait, őshalait és történelme kő-bronz-réz-vas-történetét, amely kirohadt múltjából, mint mésztoronykürt házából a csiga, s maradt az üres csigaház, a radiolária-csipkesugárcsillag kovatest-likacs-szálkacsillag, a foraminiféra pórusos üresség-mészkürt, likacs-szita-kőtrombita, a tekert kőcsipke-pórus-őscsillag-spirál, amíg a föld el nem temette, az idő anyagába, múltjába nem ásta a templomokat és városokat, s maradtak a templomok kőcsontvázai, csipkés csontváz-kő gerendaházai, őssárkányok kőtemplom-csontvázai, amelyekbe bújva emlékezetünk tenyészik, mint üres csigaházban a remeterák, a meztelen kőcséve-horgony, a vörös szemnyelű ragadozás, nem tudja mi történt, mert nem ismer történelmet, időt, jövőt, reményt, reménytelenséget, boldogtalanságot, boldogságot, hitet és gyászt, jövő-várakozást és múlt-siratást. Mert az Embernélküli Tenyészet, a Földgolyó-tenyészet, a csillagtenyészet, égitest-tenyészet, a Térben virágzó anyag-golyók, idő-tartamok és anyaghalmazok tenyészete, a Tér Örökös Végtelen Sötéten Lángoló Tenyészete, az Üresség-Teljesség, az Örökös Jelen, a Virágzó Jelen Örökös Szemérmetlen Ragyogó Homálya. Elemi részecskékből szerveződött anyag, virágzás kristályban, kőben, szilárd, folyékony, ködszerű, gáznemű anyagban, a tűzben és az időben, a térben és a tér felületei alatt, az anyagban és az anyag burkolatai alatt, a tér mélyén és a tér üregeiben, a tér örvényeiben és üregkocka-végteleneiben és gömb-teljesség-vákuumában, az anyagban és az anyag belső bővületében, a testekben és a testek határfelületei alatt, a dolgokban és a dolgok héjazata alatt, a formákban és a formák alak-felülete mélyén, a jelenések és jelenségek húsában és szívében és lényegében, az atomok óriás-halmaza, vagy törpe pont-irgalma, csak forma, a Teremtő Akarat dologi formákba teljesűlt tevékeny és elvirágzó Egyszerűsége, Emléktelen Örökös Jelenidő, Virágzó Halál, Időtlen Halandóság, Halhatatlanság Öntudatlanúl. Mert a dologi forma, az állat, a növény, a csillag, a virág, a kő, a test, a csontváz, a csigakürt a Lét Homálya csak, az Őshatározat Célszerű Élet-alakja, a Halandóság Virágzása a Halálban, a Halál Virágzása a Halhatatlan Akaratban. És lényegében emléktelen. Véges-emlékezetű. Hát eljön-e majd az a nap, legyen nappal akár, vagy éjszaka, az az Irtózat-Idő, az az Iszonyat-Éjszaka, amikor az Emberiség kitörli önmagát önmagából, amikor kivégzi önmagát ez az oktalan, tehetetlen, gyanútlan, tétova, hiszékeny, gyalázatában is édes, édes Emberiség? Amikor önmagát kivégzi. Öngyilkos lesz, mert nem hitt önmagában, a küldetésben, jóságban, szánalomban, szeretetben, szolgálatban és a szép halálban. Abban, hogy le kell győznie önmaga gyűlöleteit, hogy meg kell fojtania az Ördögöt szívében, a büdös bak-kakast, a Szőrös Szégyentelent. Mert nem hitte, hogy nélküle ez a Lét csak anyag, táplálkozószerv, nemzőszerv, ürítőszerv, szülőszerv, hallószerv, szájszerv, rágószerv, emésztőszerv, tojószerv, látószerv, tapíntószerv, tapogatószerv, kiválasztószerv, táplálószerv, légzőszerv, szív, vér, sejt, táplálék, vizelet, ürülék, nyál, nyák, nyirok, méreg, kocsonya, hártya, membrán, pórus, cső, csövecske, hálózat, feszültség, elektromosság, mágnesesség és magzat és rothadás. Tűz és hittelenség. Mert nem hitte, hogy csak Vele: Különös a Lét, Nélküle, mint a Boldog Középszerűség, mint az ébredés-nélküli Örökös Álom, különös alakzataival, alakjaival, létezőivel, szörnyeivel, szörnyetegeivel, szárnyas csődöreivel, szárnytalan istennőivel, kopár tájaival és buja szőreivel, búrjánzó nemzőszerveivel, pettyes lókakasaival, kristályszikla-csillagálmaival, aranyfoltos kentaúr-királyaival, balga virágaival, verejtékes szerelem Laokoon-tekeredéseivel, szőrös szerelemrózsáival, epét-hörgő Jézusaival és fekete dög-virágzásával, hogy ez az Álom a Lét Múltja csak és nem az Idő Jövője, a Szép Létezés Tudatos Boldog Rettenete. Az Emlékezet Temetője és nem Jövője a Reménykedésnek. Az Emberi Reménynek. S ha elpusztítja önmagát az emberiség, legyen oka bármi is a pusztítás-kezdetre, a Végzetes Rózsa-Robbanás, a Végső Robbanás-Rózsa kihajtatására, ha a Világegyetemet-benövő Rózsa szirmait kibontja, amelynek vérpettyes, vérgyűrűs, vérkorongos, vérgolyós, vérgolyvás, füst-koponyás és rózsa-karikás, vér-koszorús rózsafeje tűzből és lángból és iszonyatból és ember-jajból, állat-sírásból, anyag-üvöltésből: Önmaga Múltját ölte meg vele, Önmaga Sorsát lökte szégyentelenűl e Tűz-és-lánghabrózsa fodros halálszívébe. Ez a könyv a Halál ellen kiált a Szép Halálért. Ez a könyv: a Rettenet Könyve és a Reményé. Könyve a Reménynek és a Rettenetnek. Ez a könyv: a Hit Könyve és nem a Reménytelenségé. A Hité, amelyben élnem rendeltetett. A Hité, amely gyötrött emberszívemet habzásig betölti. A Hité, amely nélkűl élni percig se tudnék, mert hogyan is élhetnék hittelenűl? Mert miért is élnék hittelenűl? Ez a könyv rettenetem és reményem époszi vallomása. És nem a Félelemé. És nem félek a Haláltól! De félek az Oktalan Haláltól. Én nem félek az Élettől. De félek a Hazúg Élettől, a Félelem Vasketrecébe Zárt Élettől, a Rabság Félelem-Kőbarlangjába Dugott Élettől. Az Élettől, amely szíve rongyaiból, léte kacatjaiból kitagadja a Szeretetet és a Bizalmat. Reménykedést és a Jövő Bátorságát. A bátorságot, a Szép Létezés Bátorságát, a bátorságot, a Szép Halál Bátorságát. Ez a könyv: rettenete ember-szívemnek a balgaságában is édes, édes Emberiségért. Ez a könyv reménye költő-akaratomnak a bűneiben is édes, édes Emberiségért. Ez a könyv Hitem Könyve, hajthatatlan és végső hitemé, hogy meg nem történhetik, költő-szívem amitől retteg és fél, amitől költő-gyászom merengő szívemet szörnyekkel és szörnyetegekkel hemzsegő virágzó és vérző feketébe öltözteti. Ez a könyv Hitem Könyve az Életben. Sírás az Életért. Mert könyvem Buta Csodás Vak Óriás Tétova Isten-nélküli Ember-Gyíkszörnye, Szörnyszülött Szívem Istenűlt Gyík-Emberalakja, az Emberlét Maradék-Utód-Lépegetője, a Butaság Boldogtalan Múlt-Maradék-Királya, a Maradék-Egyetlen Zagyva Lét-Kettősség: a Feledhetetlen, Csodás, Ámulatos, Szentséges Szent Léten vándorol át kő-lépteivel. Az Emberen és az Emberiségen, Szívem Ős-Élethitén: hogy a legszebb, ami megadatott nekünk: az Élet Maga, a Lét Tudatos Tisztasága, a Létezés Elemi Gyönyöre, a Halhatatlanság Reménye és a Halandóság Kegyelme. Ezért minden szó. Az ilyen megmaradásért! És költőnek van-e kötelessége nagyobb, mint szólni a Szép Megmaradásért. És hinnie azt: szava nem kopár kő, amely az űrben mindörökre keringve hull, hogy szava nem puszta kristály, amely a Halált lángoltatja és ragyogtatja. Hogy szava, ha van szava érdemes még, érdemes az ember szeretetére és irgalmára, az ember bizalmára és örömére, hogy szava: legyen pajzs a Bűn Villámai ellen, hogy szava a Létezés Virágoskertje legyen, ne a Haldoklás Szégyene, ne Csontváz-Végtelen. Hit nélküli halmaza az anyagnak. De hite az Örömnek és a Fönnmaradásnak. Hite az Életért. Mert a költőnek hinnie kell az életben. És hisz úgy is az Életben, ha a Halálról beszél, szavai szívében az életért-esdeklő szánalommal. Mondatai szív-tenyészetében, halál-mondatai búrjánzás-végtelenében az Élet Szerelme lángol. És ez a Láng átragyog ködöt, csonvázat, óriás szörny-ember-ocsmányságot, tűzözön-tengert és halál-éjszakát. Mint az Eredendő Létakarat a létezés Boldogtalan Végtelen Halállal-eljegyzett Titkos Gyásztalan Homályát.

 

A mindenség szerelme második kötetének (Összegyűjtött versek II. Titkok kapuja) első előszava.