Csönd és virágzás^*

Most csönd van. Köröttem csönd van. Tél. Kint havas háztetők, behavazott kert, havas fák. A kert havában lépés-csillagok, ugrálás-csillagok, tipegés-csillagok, futás-rózsák: lépegető, ugráló madarak, kutyák lábnyomai. És a szívemben vad, kegyetlen, dühödt virágzás. Féktelen vad virágzás. A Hiány virágzik vadúl szívemben. A Hiány sarjad, dagad, lobog, nő, lángol hatalmas szárakkal, szőrökkel, pórusokkal, csipkékkel, levelekkel, kövér, sugárzó virág-fejekkel, füstölgő szirom-koponyákkal szívemben. A Hiány lángol ott őrjöngve és ropogva. A nem-elég, a nem-lehet-elég, a soha-nem-elég, a megállni-lehetetlen. A teremtés-indulat vad, kegyetlen Hiány-Virágai égnek őrjöngve szívemben. A meg-nem-valósítottak Hiánya virágzik vadúl. Szívet mondtam? Mert ezred-évek óta a szívben hisszük Hiányaink központját. Hiányaink fortyogó, lobogó piros üstjét. Nemcsak a szerelemét, bánatét, gyászét, kegyetlenségét, örömét. Mondhatnék eszmélkedést is, ébrenlétet, tudatot, mondhatnám az agyvelő akaratát. Pontosabb is lennék talán. Hiszen a szív csak ver, míg vernie adatott. És fáj. Mint most az enyém. Mintha valaki görcsös, izzó kristály-drótszálat huzigálna szívemben. A Hiány Hegedűvonóját? A kristály-drótszál két vége kiáll a szívből, s fogja nem-kezeivel az Angyal. A Láthatatlan. Nevezzük így az ismeretlent. A Hiány fáj, a Hiány éget? Ki döfte szívembe gyémánt-kardját? A Hiány? Gyémánt-kardot ki döfött-szívembe? Ő? Gyémánt kardját szívembe ki döfte? A Hiány? Az elmondatlanság rettenete? Az elvégezetlenség iszonyata, a végig-nem-mondottság dühe, a halál kék árnyék-kutyája? A Hiány narvál-hím-ördöge szúrta szívembe gyémánt agyar-fogát? Mert ami történt: nem elég. Mert ami megvalósúlt: nem elég. Mert ami teremtetett: nem elég. Mert ami nincs még: az a hiány éget! Mert ami kell még: a szívben az virágzik. Dühödt vad virágbozonttal az ég magányomban. Ami nincs még, ami nem volt, a talán-lehetetlen, a létével-nem-lehetetlen. A homályban-várakozó. A jelenemben-rejtőző, a magát múltamba rejtett, a titkát dacolva elfödő. A Rejtelem, a Titok, a Minden. Ez a könyv ifjúságom öröme, gyásza, reménye, rettenete, hite, mámora, hullása, homálya és hatalma. Ez a könyv Ifjúságom Könyve, a reményé, gyászé, diadalé, rettenné. A szerelemé és a halálé. Könyve az önmagamat-keresésnek, az önmagamra-ismerésnek, a hitnek, bánatnak, bizonyosságnak, az önvesztésnek, ön-árúlásnak, lenni-akarásnak. Mit akartam én? Ki voltam én? Ez a könyv: gyarlóságaiban is része a Történelemnek. A Történelemnek: amelynek lángjaiban és homályaiban éltem, amellyel éltem, amelynek részese voltam pusztulást-gyűlölő akaratommal. Ki voltam én, mit akartam én, miben hittem én, mit gyászoltam én: életemmel és esendő szavaimmal? Huszonöt éve, hogy a költészetben élek. Huszonöt éve, hogy szülőfalumból a fővárosba jöttem, vadcsikó-hajú, sovány, szorongásos, lázas, szólni-is alig-merő fiú, szegények szerelmes fia, akinek törékeny zászlajára a hűség és a hit vala írva, vékony, szőrös gyémántrózsa-szemekkel virágzó kitinszív-darázskoponyájú fiú, gyásszal és örömmel eljegyzett szívemmel, társat-kereső, társat-találó, társakat-kereső, társakat-találó, nagy hittel ifjúi életemben, a szegénység vadkaporszagú csöndjével, bodzafa-illatú rettenet-emlékeivel, nárcisz-illatú, krumplivirág-merengésű öröm-múltjával. Amit el akartam én mondani gyásztalanúl. Ez a huszonöt év! Miért mondanám el most és itt történetét. A bennem-történetét, a velem-történetét, az általam-is-történetét, az értem-történetét, a történelembe kristályosodott időt. A tegnapi múltat, ami mégis, mint eleven láng üvölt és fénylik létünk rostjaiban és kötődéseiben, sorsunk szövevényében, jelenünk nehéz lét-anyagában. Mert minden múlt: mi vagyunk. Mert minden múlt: jövőnk rettenete, reménye is. Mert minden múlt: kétségbeesésünk virágzó tartálya is. Mert minden múlt örömünk Tavasz-Szigete is. Az Örömök Halhatatlan Földje. Ki voltam én? Mit akartam én? Akartam én is: megváltani a világot. Akartam én is: megváltoztatni a világot. Hiszen a költészet: cselekvő akarat. Hiszen a költő: az akarat dacos cselekvése. Akartam én is: legyen más minden eddig-volt: szó, munka, öröm, megmaradás. Sovány, ifjúi vállaimra nekem is bíbor szárnyakat növesztett a történelem. És megkopaszította tollal-lombozó vállaimat izzó késeivel. Akartam én is: szavaimmal fölemelni egy népet, megismerni a mindenséget. Kimondani a mindenséget és ami nehezebb: fölismerni az emberlét törvényeit. Adni egy népnek: reményt, szerelmet, adni a múltnak hűséget, a jövőnek bizalmat. És akartam kiváltani önmagamat is: szorongásomból, nyomoromból. Szeretni az embert és elmondani: a Létezés miért méltó a Teljes Szeretetre? Lenni hű utóda arra-érdemes költő-elődeimnek, lenni az akaratban hűtlen utóda arra-érdemes költő-elődeimnek, s lenni Fékezhetetlen Teremtés, a Költészet Kegyetlen Mindent-akarása. Mindennek teremtője és elviselője. És a Türelmetlenség, a Kiáltás, a Megnevezés, a Kizárólagos Lét-Akarat. Ez a könyv: gyarló, gyötrött, szerelmes, boldog, balga, tiszta, mámoros ifjúságom éposza. És mégis: van-e szavam egy, mely megőrzi boldog méhében az időt? Van-e szavam egy, mely nem rothad el a történelem kegyetlen lángjaiban, emésztő nedveiben? Mondani tudtam-e szót, egyetlenegyet, tisztát, boldogot, hűségeset: a nyelvet-adó népnek, a fönntartó akaratnak? Tudtam-e ifjú apámat sírjából a jövőbe énekelni. Volt-e szavam, igézetes és varázslatos, mint a mindenség csillagai, hogy fénye dühével átüssön ködöt, homályt, gyászt, gyalázatot, rettenetet, s a pokolig leszúrjon arany-lándzsadöféssel? S ott megrettentse a tajtékzás ördögeit, a tékozlás vak kentaúr-kakasait? Volt-e szavam egy: kicsípett a mindenség virágzó és halálzó anyagából, mindenség-lázú, mindenség-érdemű, mindenség-ragyogású? Volt-e szavam egy, égő és tajtéktalan a szerelemről. A halálról. Az élethitről. A korról: amelyben élnem rendeltetett, a földről, amely majd húsába issza húsomat, körűltapasztja zsíros lángjaival kopasz csontjaimat, elrothadt-bozontú koponyámat. A lelkiismeretről, választásról, döntésről, önpusztításról, pusztulásról? Arról, hogy mi a bűn és mi a föloldozás. A Teremtő Akaratról? Az ágyékokról és a temetőkről. És a Teremtő Rejtelemről? Van-e szavam egy, amelyben Öröm van és Jövő? Van-e ifjúi szavam, szava lángoló és vérrel-átitatott ifjúságomnak, amely a Jövővel terhes? Mit tehet a költő? Adhat-e választ önmagának? A költő csak teremthet, mint az Anyag, teremhet, mint az anyaföld. Mást nem tehet. Ez a dolga. S a teremtésben és a teremtéssel kiszolgáltatottabb, mint a pusztai hóra kitett meztelen csecsemő, kiszolgáltatottabb, mint az önmagával teremtő Mindenség, hisz önmagát meg nem foszthatja önmagától. A költő csak áll Teremtése virágjában, gyászában, csillagzásában, szégyenében, ködében és vérpatakzásában, áll irgalomtalanúl és egyedűl. Áll a Második Mindenségben, ha szegényen: szegényen, ha gazdagon: gazdagon, szívében az őrjöngve lángoló Hiány vad, végzetes, kegyetlen virágrengetegével, virágzás-tűzcsipkebozontjával. És szemei szárazak. Mint a szitakötőknek.

 

A mindenség szerelme első kötetének (Összegyűjtött versek I. A szarvassá változott fiú) előszava.