Hitem ti, gyermekek^*

Falún születtem. Bián. Húsz kilométerre Budapesttől. Ott földek voltak: erdők, hegyek, szőlők, sziklák. Ott szántóföldek voltak, meg erdők, meg szőlők, szőlődombok. Én ebben a tájban nőttem föl. Fekete-sörényű lovak, fekete-taréjú szántások közt. Járva az erdőket, járva a földeket. Akkor már hittem, de nem tudtam még, hogy költő leszek. Amikor verset kezdtem írni, először azt akartam leírni, amit láttam, ahol felnőttem. Jaj, mennyit jártam én a földeken. Mennyit dolgoztam. Vezettem szántásban a lovat. Kapáltam, vetettem a krumplit, a kukoricát, nyitottam a szőlőt. Kaszáltam, kötöttem a kévét, töltöttem a krumplibokrot. Hát ez volt az én gyermekkoron! És leírni akartam azt, amit éltem akkor, a felhőket, a hórongyos földeket, azt, ahogy szántanak, ahogy az ibolya virágzik. Mit is tehetne a költő mást, amikor fiatal? Megírja, amit élt, amit látott. Mert ez a dolga. Nemcsak dolga ez, de kötelessége. Mert a költőnek mindíg kötelessége, hogy leírja azt, amit lát, hogy pontosan leírja, ami volt. Hiszen ezért költő. Próbáljátok meg ti is. Nem olyan nehéz ez! Csak nézni kell és aztán szólni. Hogy lássák mások is, amit mi látunk. Hogy elmondjuk azt a világot, ami körülöttünk van, és aztán azt is, ami bennünk van. Talán a szívünkben.